464

Február 10. Kedd

Ma felkerestem a főhadnagyot, aki a sportszázad felállításán ügyködött. Ki akartam deríteni, hogy a jelentkezésem az mennyire jelenti a tényleges áthelyezést, de olyan Ippont kaptam, csak úgy repültem.

A konyhán szinte alázatosan hajbókoló fiatal tiszt rám förmedt, hogy mit izgulok, leadtam a jelentkezésem, nem? De, leadtam. Akkor meg mit türelmetlenkedek, minek zaklatom? Ő nem Mózes, hogy átvezessen a mostani szolgálati helyemről a tutiba, majd kiválogatja, akit alkalmasnak talál cselgáncsosnak.

Ja, hogy nekem van némi tapasztalatom? Hogy versenyszerűen csináltam?
Na ne képzeljem, hogy ennyi elég! A szocialista hazánk iránti elkötelezettség legalább olyan fontos, ha nem fontosabb, mint a cselgáncstudás. Jó edzőik vannak, bárkiből jó cselgáncsost csinálnak, ha akarnak. Én tudhatnám a legjobban, hogy mire képes a határőrség, mikor hentesekből, villanyszerelőkből kiváló szakácsokat képzett alig egy hónap alatt.
Tudtával tegnap mindenki tökéletesen levizsgázott. Mindenki előállította a saját ételét, amit a zászlós elvtárs kivétel nélkül magas minőségűnek értékelt. Információi alapján még én is valamelyest elfogadható levest főztem, holott azt hallotta, a novemberben vonult szakácsok közül én vagyok a legkevésbé tehetséges, a többiek még lehetnek kiváló szakácsok, de bennem a zászlós is erősen kételkedik.
Ha úgy cselgáncsozom, amilyen szakács lettem itt, akkor ő inkább nem válogatna be, bár megjegyzi, hogy az egész laktanyából csak ketten voltunk, akik cselgáncsoztak korábban, ami miatt jól jönnénk, de ő nem állít olyan merev feltételeket, hogy pont cselgáncsozni tudjon, aki bekerül a cselgáncs csapatba.
Igaz, az se feltétel, hogy jól tudjon főzni.

– Figyeljen Dvorszky, húzzon most előlem, majd meggondolom mi legyen magával. Leléphet. – fejezte be.

Ez Ippont ért, földre küldött.
Igazából nem tudom, hogy a zászlós utál-e engem vagy nem, mert azt, hogy gond van velem a főhadnagy csak tőle tudhatja, de összességében legutóbb, mikor a hentes behajtott hozzá, azt hittem minimálisan rokonszenvezik velem.
Most úgy néz ki, alám tett, besározott, nehezen tudom elképzelni, hogy ezek után a főhadnagy beválogat.

Az viszont jól látszik, hogy nem számít a szaktudás, lehetek bármi, tehát bárhova, bármilyen feladatra keresnek embert a jövőben, jelentkezni fogok. Nem leszek rosszabb kőműves, villanyszerelő, birkózó, díszszázados, mint amilyen szakácsok lettek a társaim.

Csak a konyháról el végre.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.