2

1988. május 17. kedd

Ötvennégymilló szívrobbanás.
Nekem a mai első az félálomban telt.
Már ébredeztem, de még nem voltam tudatomnál. Valami ragacsos, mégis illékony álomból érkeztem, zajlott velem, bennem valami esemény, aminek minden részletét éreztem, mégsem tudtam felidézni egyetlen apró foszlányt sem belőle.
Még égetett a pillanatokkal ezelőtt kézzelfogható valóságként zajló, fontos és rendkívüli történés hirtelen eltűnése miatti izzó fájdalom, de már tudtam, hogy valami olyat veszítek el, amiről soha nem derül már ki, hogy mi volt. Bezárult egy világ, oda már nem tartozom.
De nem tudtam, hogy hová is tartozom. Nem tudtam hirtelen, hogy hol is vagyok, mi is vagyok.
Az valahogy előbb tudatosult, hogy itthon fekszem a szobámban, de hogy ez épp mikor zajlik, katona vagyok-e még, vagy leszereltem-e már, az nem volt világos. Először az ugrott be, hogy nyilván leszereltem, hisz itthon vagyok.
A gondolat meg is akadt egy időre, és ebben a hiszemben feküdtem még egy darabig. Nem ösztönzött ez a gondolat semmire, nem siettette a végleges ébredést. Aztán valahogy bekúszott egy másik gondolat, hogy volt azért olyan, hogy még nem szereltem le, mégis itthon ébredtem. Magára a leszerelésre márpedig nem emlékszem. Lehet, hogy még nem is történt meg. Milyen nap van ma?

Körbenéztem a szobában és megláttam a tányérsapkám. Tehát katona vagyok még.

Aztán ezzel a gondolattal feküdtem még egy kicsit.
Egészen az ijedtségig.

Ilyen lesz majd, ha már leszereltem?
Ilyen semmilyen érzéssel fekszem majd?

Az ijesztett meg, hogy ugyanolyan semmilyen volt tudni, hogy már nem vagyok katona, mint most, hogy tudom, az vagyok. Ennyire természetes és majdhogynem közömbös érzés lesz arra ébredni, hogy civil vagyok?

Hogy semmire nem késztet majd ébredéskor, nem pattanok majd ki az ágyból, nem ugrom talpra, hogy na, akkor kezdjünk neki a civil életnek, csináljunk valamit?
Ez ijesztő.

Minden reggel hálát kéne rebegnem a sorsnak, hogy mögöttem a katonaság, ki kéne robbannom az ágyból, és irány a Szabadság.

Ááá, biztos így lesz, csak ma kicsit tompa vagyok. Majd holnapután tele leszek tetterővel.
De addig katona vagyok.

Ma, az első szívdobbanásomkor semmi voltam, a másodiknál civil, a harmadiknál katona, a negyediknél rémült, most meg még mindig katona.
Ötvennégymillió-öt szívdobbanás.
Már csak 30 órám van hátra, már csak 126 ezer szívdobbanás.

Na, akkor ki az ágyból, mintha civil lennél!

Hirtelen valóban felkeltem és elkezdtem összeszedni a civil ruhát, amiben szerelni fogok.
A héten minden leszerelőt hazaengedtek, mindenkinek megmondták, hogy az utolsó szabadnapjára megy haza, hozza be a civil ruháját. Emiatt már elég sokaknak benn volt, mint valami ékszerdobozt, olyan féltve tette mindenki a szekrényébe. Sokszor elhangzott, hogy akinek még nincs benn, az kopasz állat, de azért ezt, aki ugyanúgy holnap szerel majd, nem nagyon vette zokon, hiába hordozta végig Gulyás Gyula a napokban a civil alsógatyáját meg a zokniját, amiben az utolsó eltávról bejött, ahogy nemrég a répát, hogy ez itt a szabadság illata, nézze és szagolja, akinek nincs még benn ilyen.
Ebből is csak röhögés lett, mert mi, a korosztálya nem ugrottunk megszagolni, és a fiatalabb korosztályok sem tolongtak, hiába kergetőzött velük kiabálva Gyula a folyosón.

Gondosan összeszedegettem amiről azt gondoltam, jó lesz a leszereléshez. Hogy milyen gondolat szülte, már nem tudom, de valamiért a szürke szövetnadrág került a képbe. Talán valami olyan érzés, hogy ez ünnep lesz. Ehhez szépen kell felöltöznöm.
Lehet, hogy azt akartam kompenzálni ezzel, hogy reggel nem éreztem örömet arra az akkor még hamis érzésre, hogy civil vagyok. Talán így akartam elérni, hogy kényszerűen ünnepnek érezzem majd a leszerelést tényleg. Vagy lehet, hogy valóban úgy éreztem, hogy ez olyan hatalmas dolog, amit a ruházatomban is ki kell fejeznem.

Mindenesetre, majdhogynem azt a szerelést tettem be, amiben öregasszonyt dugni mentem.
Nem jutott eszembe, hogy akkor se volt jó, és akkor sem, amikor ebben Edithez mentem.
Nem lett nagyobb ünnep ettől akkor sem.
Mindenesetre ezt a pakkot állítottam össze, és sokkal korábban indultam be a laktanyába, mint ahogy a könyvem szólt. Egész úton a laktanya felé menet, izgatottan forgolódtam, hátha belefutok a VÁP-osokba, a katonai rendészekbe.
Remegve vártam a pillanatot, amikor belenevethetek a szemükbe, de nem találkoztam csak egyetlen honvéddel a Keletiben, vele meg inkább cinkosság jött létre. Mosolyogva mutattam a centim utolsó elemét, az egyest, majd a nagy táskámra csaptam, hogy civil ruha. Ő nagyon jó fej volt, pontosan látta, hogy nem gecizni akarok vele, hanem boldog vagyok és büszke. Tisztelgett, de mutatta a saját centijét, 95, ő is öreg, augusztusban szerel. Visszatisztelegtem, elmentünk egymás mellett és most tényleg boldog voltam és büszke.

Holnap leszerelek.
Végre holnap leszerelek!
Egy nap még.

Úristen milyen messze van a kezdet, milyen hosszú ideje várom.
539 napja.
Irgalmatlanul sok idő.
De holnap örökre vége, már csak egyet kell aludni.

Benn rögtön rám ugrott Bíró Zoli, hogy hallottam-e, Alex mit művelt?

– Honnan hallottam volna? Most jöttem be.

Mint kiderült, Alex volt a legutolsó leszerelő akit még beraktak ma délelőttre reptéri kampós szolgálatra. Mindenki kopaszabb volt nála a váltásban. Hogy miért került ebbe a büntetésnek is beillő helyzetbe, nem tudni, de őt még az utolsó pillanatig kihasználta a Határőrség.
Olyannyira, hogy nem pihentették benn a kutató ügyeleten, hanem mintha nem holnap szerelne, a szolgálat utolsó perceit is a betonon töltötte. Ilyenkor nem öröm a többieknek bemutatni a centi utolsó napot jelentő darabját, nem öröm elmondani, hogy holnap vége, kopaszok.
Nem.
Ez olyan szúrós, geci érzés, hogy a kurva élet, még mindig itt állok.

Amikor a délutános szolgálatra érkezők végül leváltották, olyan ideges volt, meséli Bíró, hogy teljes testtel, mint egy kalapácsvető, megpörgette a fegyverét és nagy ívben eldobta. Többek állítása szerint a fegyver vagy húsz métert csúszott még a betonon, csattogva, szikrázva.
Mintha nem valami precíz műszer lenne.

Most mindenki erről beszél.
Tudom miért.
Nem azért, mert ezt csinálta, hanem mert ő csinálta.

Alex ideges?
Hihetetlen!

Hiszen viselkedése a sztoikus nyugalom, a szemében megcsillanó fényben szikrázó szelíd mosolygás, és a térdet csapkodó hahota határvidékei közt mozgott mindig, idegesnek, dühösnek sose láttuk. Kíváncsian nyitottam a körletünkbe, de benn Alexet jókedvűen találtam az általa gerjesztett kacagás közepén. Korábban is alig lehetett mellette pár percnél tovább röhögés nélkül kibírni, mindenből viccet csinált.

– Na, veled mi van, kukázni voltál? –  bökött a csomagomra nevetve.

– Civil ruha. – mondtam büszkén.

– Civil ruha? Az az igazi leszerelőknek már napok óta a szekrényében van.

Megállt a levegő, mindenki kerek szemmel vizslatott.

– Na menjetek a ...!  – vigyorogtam vissza, de eszembe jutott a szürke szövetnadrág.

Összeszorult a torkom.
Remélem nem fogok úgy kinézni, mintha kukáztam volna.

31

Kereken egy hónapom van már csak hátra!!
Letöltöttem 17-et.
Kevesebb, mint a tíz százalékot kell még kibírnom és VÉGE!!!

1988. április 18.hétfő

1. nap laktanyafogság

Igen, laktanyafogság.
Azt kaptam végül.
Délután hirdette ki a köteléken Szadó őrnagy. Knízner kínlódva feszengett, láttam, hogy ő akarna lecseszni, ő akarná kihirdetni a büntetésem, de Szadó nem akart nagyobb jelenetet a kelleténél, maga intézte, nem hagyta Kníznert érvényesülni. Igazi öröm volt a kopasz hadnagyot szenvedni látni, biztosra vettem, hogy az, hogy most nem parádézhat, nagyobb büntetés neki, mint amit nekem adtak.
Miután a napi teendőket elintézte a köteléken, Szadó enerváltan kijelentette, hogy tiltva van, én mégis kéregettem enni-innivalót a gépekről, ezért 14 nap laktanyafogságra ítél, amit ezektől a percektől meg is kezdek. Tudomásul veszem-e?

– Jelentem igen! – válaszoltam, és Szadó már mondta is, hogy oszolj, ezzel be is fejezve az eligazítást.
Knízner egy darabig tanácstalankodott, majd idegesen követte Szadót az irodába.
Tudtam, Szadó miért így intézte az eligazítást.
Teljesen felesleges volt ez a büntetés.
Tudta ő is.
Gondolom Szilasi erőltette, és biztos mellé álltak a kopasz hadnagyok is, ő meg nem ellenkezett, de tudta, hogy semmi értelme, talán ártalmas is.
Engem ezzel nem lehet már fegyelmezni.
Ezzel Szadó is tisztában van.
Felesleges.
És azért lehet még akár ártalmas is, mert ez a procedúra ronthatja az ő tekintélyüket is, ugyanis sima protokolleljárásnak hat. Vagyis a kopaszok azt látják, hogy nincs itt komoly büntetés. Ha a kopaszok is feleslegesnek tartják, az ártalmas az itteni rendre. Szadó tapasztalt róka, ő tudja, csak az ilyen Szilasi meg Knízner félék, a túlbuzgó marhák nem tudják.
Ha a tisztek rendet akarnak, és azt akarják, hogy a büntetés az büntetés legyen, olyat kell büntetni, akin látszik, hogy büntetve van, aki nehezen viseli, akinek a 14 nap laktanyafogság igazán komoly retorzió
Aki hetente haza kell menjen a barátnőjéhez.
Annak két hét itt benn, maga a pokol. Az össze lesz omolva, lehet, hogy jelenetet csinál.
Csak így szabad büntetni, mert különben a büntetés intézménye válik nevetségessé.
Mint ma.
31 napom van hátra, vajon mit tesz ebből 14 nap laktanyafogság?
Összeszedem magam vajon a maradék két hétre?
Érzem vajon ennek a büntetésnek a súlyát?
Lófaszt.

Ha Knízner kiabál, akkor se. Tán még feleselni is elkezdek.
De Szadóval van valami véd- és dacszövetség köztünk. Mielőtt elmentem kivetetni a mandulámat, volt egy jelenet, amiben gyakorlatilag szövetségesek lettünk. Őt nem akarom kényelmetlen helyzetbe hozni, ő nem akar baszogatni, fegyelmezni.

És igazából nincs már baj velem. Egyre ritkábban borotválkozom, egyre többet ciházom, de ezt majdnem mindenki csinálja, nyílt titok, de példát csak akkor lehet statuálni, ha a büntetés elegendő mértékű a bűntett és a büntetendő személy viszonylatában. Harmincegy napom van, akár el is lehetne efelett a bűntény felett siklani.
Vagy ami tán működne is, hogy behívnak az irodába, és elmondják, hogy nem jó példa ez a fiatalabb katonák előtt, ha lehet, ne csináljam. Azt meg tudtam volna ígérni, hogy meglátom mit tehetek és lehet, hogy visszafogottabb lennék valóban. Szerintem, ha Szadó nem hajlik meg a többségi akarat előtt, akkor így csinálta volna. És gondolom, azért hirdette ő ki, és nem hagyta Kníznerre, aki viszont remegett a vágytól, mert így lehet a legkisebb presztízsveszteséggel megoldani.

Manapság tényleg mintha bölcs öregként működnék.

Már nem küzdök, nem akarom elfogadtatni, hogy öreg vagyok, nem hadakozom a fiatalabbakkal, kimegyek, amikor mondják, bejövők amikor mondják, annyi civil kép van a fejemben, bármelyiket előveszem és eltöltöm benne a szolgálatom. Tudom a trükköket, a megállapodás szerint rendelkezésre állok.
Komoly kompromisszum, olyan, mint a punkoké. Megteszem amit kell, de ezen túl mindenki hagyjon békén.
Azt hiszem, világéletemben ez a punk maradok.

Ezért hagyom, hogy kimérjék rám a büntetést, és ezért nem érdekel, hogy mi is az pontosan, hány nap, és mettől meddig tart.
Néha azt érzem, hogy kicsit túllihegem a témát, de olyan lassan telik az idő, hogy mindenen éveket tudok gondolkodni, noha percek telnek el.

Esténként mostanában egész jó körletbeszélgetések alakulnak ki, az alpári viccelődéstől a világmegváltó magvas gondolatokig. Nem csak körlettagok, hanem bárki jöhet akit bírunk, és aki bír minket. A fő attrakció általában Alex humora. Utolérhetetlen szarkazmussal, kijózanító őszinteséggel és éleslátással oltott poénba helyzeteket, személyeket.

A napokban csatlakozott hozzánk egy februárban érkezett kisMágus tisztes. Magas szőke srác, mivel kopasz, nem sokat foglalkoztam vele, és mivel tisztes, így csak emiatt a tulajdonsága miatt ellenszenves is lett. Eleve tisztesképzőbe került kiképzésen, így felettébb gyanúsnak gondoltam a dolgot. Még ugyan beteszik kampózni is, de már komolyabb feladatokra is beosztják, alegység ügyeletes, kutató ügyeletes helyettes.

A napokban is AEGÜ volt épp, amikor valami feladatra keresve embert toppant be egy öblös röhögés közepébe, ami miatta még csak meg sem bicsaklott, hanem hosszan tartott, egészen, míg mindenkiben el nem csitult.
De addigra a kisMágus AEGÜ, Földi Gyula, már becsukta maga mögött az ajtót, és Alex újabb röhögést előkészítő történetét hallgatta. Aztán röhögött ő is, majd mondott valamit, amin mi röhögtünk. Ezután esténként elég sokszor bejött hozzánk.
Mi, öreg Mágusok, manapság már elég sokat nosztalgiázunk, ezért is volt sokkoló, hogy milyen régen vagyunk része a reptérnek. Erre Gyula egyik története hívta fel a figyelmet. Ahogy mesélte egészen megsajnáltam a kopaszokat, akik most kezdik azt, ami mögöttem van. Rettentő sok idő, és igaza van Koritának, aki Gyula történetének szereplője.
Az ember itt a betonon minden apró repedést, minden festett csíkot megismer ezalatt az idő alatt. Gyula a napokban Korita tanulója volt, szokás ugyanis, hogy az újonc katonát egy idősebb mellé osztják be tanulószolgálatba.
Mellém egyszer osztottak, aztán valamiért soha többet.
Pedig a lelkemet kitettem.
Mindenesetre a tanulószolgálat célja, hogy az öreg megmutassa a fiatalabbaknak  a kampózás csínját-bínját.
Nem sok van neki, állni kell hóban, fagyban.
Ezért is adott Korita egy egész súlyos útravalót Gyulának.

Ferihegy 1-en álltak az előtér előtt. Az előtér szolgálati helyen van az ember leginkább szem előtt, ugyanis közvetlen az utasvárók kijáratánál kell őrködni. Itt még ahhoz is félre kell húzódni, ha az ember zsiráf alakút akar köpni. Innen belátni az egész hatalmas betontengert. Itt állt a két tanulószolgálatos, majd Korita egy hosszú távolba merengés után, az emlékekben mélyen elmerülve mondta Gyulának:

– Figyelj ide, itt előttünk a "gépjárműforgalom által nem érinthető terület" fehér csíkjainak száma 175. Sosem akartam megszámolni, és te sem fogod soha akarni. Nem is emlékszem, hogy valaha akarattal számoltam volna, és te sem fogsz ilyenre emlékezni. De tudom, hogy 175 és te is tudni fogod.  Mint a légzés, úgy beégett, ahogy neked is be fog. Ez a kurva beton a testrészed lesz, ha hideg belefagysz, ha meleg, ráolvadsz és minden porcikádat átjárja, ahogy te is ismerni fogod, minden négyzetcentiméterét, részeddé válik. Ha nem békélsz meg vele, ha nem vagy békében magaddal, véged. Ennyi időt nem lehet másképp kibírni. Ez a kampózás.
És Földi Gyula csontkopasz, most kezdi majd az egy éves reptéri szolgálatát, de úgy néz ki érti, mert meglátta Koritában, hogy nem túloz, nem ijesztget, nem dramatizál, hanem tényleg egylényegű ezzel a kegyetlen, szürke betonnal.
Rebesgetik, hogy Gyulából kutató ügyletes lesz majd.
Rühellem azt, akinek csillagja van, lehetett volna normális ember, kurvára kell igyekeznie.
És ki hitte volna, hogy a nagyszájú Koritából pedig tanító lesz végül?

55

1988. március 25. péntek

Ma délelőtt megint tranzitőr voltam a pakisztáni csürhénél, délután meg gyakorlatilag csak ketten maradtunk a körletben Alexszel, ő is délelőttös volt, a többiek meg vagy szabadnapon vagy szolgálatban voltak mind. Kérdezgettem Alexet a terminálos lányokról, gondoltam, ha már tranzitőrként az épületben vagyok, valahogy meglesem őket.

– Hátha nyomban belém szeret valamelyik, és le akarna velem feküdni. – mondtam teljes meggyőződéssel.
– Ááá! – legyint Alex – Sima kampósként nem tudsz bemenni hozzájuk! Sokat ők nem mozognak, nem fogod meglátni egyiket sem. Amúgy némelyik nagyon jó fej.
– Mindig úgy volt – melegedett bele Alex a mesélésbe –, hogy minden útleveles mellé beosztottak egy terminálos lányt. Ők is a határőrséghez tartoznak amúgy, de mivel nagyon bizalmas munkát végeznek, nem is névvel jelentkeznek be, hanem csak számmal esetleg kódnévvel, és elvileg sose láthatja az útlevélkezelő a számhoz tartozó személyt. Bejön az utas, odaadja az iratait, és aki valamilyen okból gyanút kelt, vagy olyan országból jön, annak az útlevélkezelő az útlevelét az asztalba szerelt monitor felé fordítja, a terminálos lány az adatokat betáplálja egy számítógépbe és megnézi, hogy van-e ok intézkedni ellene, elfogatóparancs, vagy csak egyszerűen kiutasítandó.

Sose tudtam, hogy hogyan dolgoznak az útlevélkezelők. Amiről Alex beszélt teljesen új volt.

– Általában minden útlevelesnek volt kedvence, akivel szeretett együtt dolgozni. Nem volt lényegtelen, hogy lassan dolgozott-e vagy égett a keze alatt a munka. Igazából sok volt közöttük a gyors, rutinos, és akkor mondjuk nem fordult elő – nézett rám Alex jelentőségteljesen –, hogy 5 percig néztél szembe az utassal, aki kurvára nem tudta és nem tudhatta mi történik, csak azt, hogy az útlevele ott volt a fülkében nálad, annyit látott csak, hogy valamit matatsz ott lenn, néha lapozol, de nem kapja vissza. Azért ez rettentő kényelmetlen, mert amíg a terminálos lány az adatokat ellenőrizte, te semmit nem tudtál csinálni. Még szerencse, hogy sötét füstüveg van a fülkéken, nem látszik minden olyan tisztán. Volt aki idegeskedett, dobolt a pulton, hisztizett, de olyan is, aki türelmesen várt, vagy csak az üvegen keresztül igyekezett bemosolyogni.

Hát, én azért ezt hallva, bevallom, jobbnak látom a kampós szolgálatot. Útlevelesként az ember nagyon szem előtt van, ha jönnek az utasok nem teheti meg, hogy elkummantja a szolgálatot, pedig annál jobb érzés nincs is, ha a katona meg tudta tenni, hogy szart a szolgálatra és sikeresen el tudta sunnyogni. Alexnek mondom is, hogy bakker én megpusztulnék, ha egy kirakatban telne a szolgálat.

Alex felnevet, hogy nem jó, de azért fel lehetett dobni ezzel-azzal.
– Például ezeknél az ellenőrzéseknél előfordult, hogy olyan utasnál, aki erre alkalmasnak látszott elsütöttük a következő mókát. Beadta az útlevelet, várt, nem történt semmi, a fülkébe meg ugye nem nagyon látott be. Egy kis idő múlva a kezünkhöz odakészített papírokból nagy, elégedetlen fejcsóválás közepette kettétéptünk egy kisebb köteget, gyakorlatilag olyan hatást keltve, mintha az útlevelét téptük volna ketté. Ezek után aztán volt ott minden, próbált benyúlni a kis résen, ahol kb. csak az útlevél fért be, odanyomta az üvegre a fejét, ágaskodni próbált, hogy belásson az asztalra, meg ilyenek. Lehetett hosszan figyelmen kívül hagyni, vagy azonnal megmutatni az ép útlevelet, attól függően, hogy melyik volt mókásabb. Ezt persze csak akkor volt érdemes, ha lassan jött az infó a terminálos lányoktól, hogy valamivel teljen az idő.
Amúgy az tényleg érdekes volt, hogy nevük elvileg nem volt, csak az a szám, amin bejelentkeztek amikor elkezdtünk dolgozni.

Alex hanyatt feküdt és elgondolkodva folytatta.

– Kezdetben csak a hang alapján lehetett kiválasztani ki a szimpatikus, ki nem, aztán munka közben, az üresjáratok alatt elmélyültek a beszélgetések. Egy "ugafonhoz" hasonló vonalon lehetett velük beszélni. Az ember megtanulta melyik szám milyen hangot és persze milyen személyiséget takar.

– Ez valami állandó vonalat jelentett? – kérdeztem, mert mi ugafonnak a belső telefonvonalat hívtuk itt, a laktanyában.
Igen, igen – válaszolt –, állandó és elvileg senki nem hallgathatta le. 

– A lányokra visszatérve, nekem is volt kedvencem! Az egyik "kedves" útlevélkezelő társamnál kérdezett rólam. A hangja nagyon tetszett, meg a száma is. Bennem is felmerült, hogy valahogy megkeresem, de megelőzött, mert ő is úgy gondolta, hogy találkozzunk, de a srác, akit én egy buzi fodrásznak gondoltam, úgy festett le neki, hogy a dolog nem mélyült el, maradt a munkakapcsolat. Nem tudom pontosan, mit mondhatott, mindenesetre eléggé hideggé vált a lány hangja.

Itt egy kisebb szünetet tartott, majd felnevetett.
– A srác mentségéül szolgálhat, hogy nemrég kiderült, neki is az a lány jött be, és aztán rá is startolt, azt hiszem jártak is egy rövid ideig.

– Azért ez mégis elég szemétség – mondtam, de Alex sztoikus nyugalommal jegyezte meg:
– Nem lett volna időm úgysem csinálni semmit, mert pár nap múlva áthelyeztek ide, azóta nem találkoztam se a hangjával, se a számával. Azt meg egyáltalán nem tudom, hogyan néz ki, ki ő.

– Szopás.

– Az, szopás.

 _________________________________________________________________________________

Ferihegy 1, Határőr ügyelet. Forrás: MALÉV Retro

70

1988. március 10. csütörtök, eü. szabi

Kicsit másnapos vagyok ma.
Későn érkeztem haza, a család nem is látta, milyen állapotban jöttem meg, bár nem részeg voltam, vagy legalábbis nem feltétlen az alkoholtól.
Igazságtalan voltam akkor, mikor a Kézi Chopen koncert után azt gondoltam, hogy a fények nem kellenek. Mert tegnap úgy fürödtem benne, mintha a Balatonban lettem volna, ahol még leér a lábam, nem fulladhatok meg, de már a víz tömege hullámoztatja a testem, sodor és megtart egyszerre.
A Depeche Mode kurva jó zene.
Míg a Kézi Chopennél méterekre álltunk csak az előadóktól, itt a színpad messze volt és amit az előbbi esetben a zenészek a megjelenésükkel adtak át, itt a fény és a hangerő közvetített.
A zenéjük lényege így tudott átjönni, így hatolt belém, így mozgatott meg.
És így ösztönzött észvesztő táncra.

Amikor Edit közölte, hogy elhagy és emiatt a betonon táncra perdültem, azt gondoltam, ilyen csak magamban lesz, mások tekintetétől rejtve, de tegnap nem volt bennem félelem, közszemlére tettem magam, abban a fura mozgásban, amit a zene kiváltott.
Ehhez kellett az alkohol, kellett a zene, kellett a fény, és kellett Alex. Rajta is azt láttam, hogy görcs és manír nélkül élvezi a koncertet és ez nagyon sokat segített. Érdekes, hogy amikor Edit elhagyott, akkor is a Depeche Mode-ra táncoltam és valahogy most azt éreztem, hogy amit akkor belül éltem át a zenével az most itt kívülről a bőrömön keresztül szivárog belém, és mint egy maroinett bábut, úgy kezd mozgatni.

Alex nem ugrálva táncolt, mint én, de neki is minden porcikájában benne volt a zene és mikor néha össze vigyorogtunk, megéreztem a civil élet szelét.

Mégpedig azért mert egy katonatársammal voltam.
Ha ő nincs ott, akkor ez csak egy nagyon jó koncert. Egy jó együttes, egy jó zene. De ő azt a kontrasztot képviselte, amit én is tudok magammal kapcsolatban, hogy katona vagyok, rabszolga, csakhogy ez a koncert az ÉLET.

Ebben vagyok, ez a valóság.
És én ehhez közeledem.
Kerek hetven napig még.
Ez nem csak valószínű, ahogy nagyon sokáig éreztem benn a laktanyában, hanem biztos.

Ez a jövő.

Szinte látom magam előtt.
Ez lesz az ÉLET, ez lesz a jövő, egy hatalmas táncos koncert lesz az élet, egy fényárban úszó ujjongás lesz a jövő.

Olyan biztos ez, ahogy itt állok. Illetve táncolok. És arra, hogy mit kell értékelnem abban, hogy ezt ami most van, ezt később bármikor lehet, amikor csak akarom, arra Alex jelenléte figyelmeztetett.
Ha nem lettem volna katona, őt nem ismerném.
Ekkor, ott éreztem meg, ott a koncerten először, hogy hozok majd értéket a katonaságtól, kapok valamit, nem üres kézzel távozom.
Alig tudok most szebbet elképzelni ennél a napnál. Mert amit most érzek, hogy milyen szabadság az élet, és hogy ez mit jelent nekem, van aki pontosan tudja.
Mert az életem egyik nagy felfedezésén jelen van, és ugyanazt a heuréka élményt éli meg.
Amikor összenézünk, tudom.
Ő is ezt éli meg, látom.

Az őt árnyként kísérő sztoikus nyugalmán is átsüt, hogy élvezi ezt a szabadságot és hogy pontosan olyan erősen érzi, mint én, mert ő is pont ugyanakkor kapja meg, ugyanakkor kezdődik az élete, mint az enyém.
Ugyanannyi időre kell teleszívnia magát ezzel itt, a jövő ígéretével, mint nekem. Ugyanannyi napja van még, ugyanaz a 70 nap van még a szabadságvesztéséből, mint nekem.
És amikor összenézünk, tudom, hogy szóval, vagy szavak nélkül, de egy nyelvet beszélünk.

Össze lettünk kapcsolva.
Veteránok lettünk.
Soha senkinek el nem mesélhető dolgokon mentünk keresztül együtt. Csak olyan érti meg, aki keresztül ment ugyanezen, vagy hasonlón.
Életünk végéig elkísér majd ez az ismeret. Később, tizenöt, huszonhat és ötven év múlva is emlékszünk erre a nyelvre, úgy váltunk majd át rá, mintha nem telt volna el irgalmatlanul sok idő.
Mindig benne lesz az összenézésünkben az összekapcsoltságunk tudata.
Bajtársak lettünk, vértestvérek örökre.
És tudtam, hogy benn laktanyában is van néhány srác, aki a bajtársam lett, és nem kell ismernem, hogy kicsoda, és nem kell tudnom, hogy mi volt és mi lesz, mert benn a laktanyában a lényeget látjuk, mindenki csak annyi és csak az, amennyi és aki.
Mert a zöld egyenruhában csak az Ember a különbség, ha az átsüt, akkor mindegy ki ő amúgy, a testvérem lett örökre.
És Alex ember.
És B. K. Zs is az, és Molnár Csabi is az, és Binder is az, és Réfi Imi is az, és Répa is az, és Lufi is az.
És talán én is az vagyok.
Vadember, de talán ember.

A "Somebody" című szám közben majdnem elsírtam magam.Tudtam, hogy nőhöz énekel benne az énekes, de ha behelyettesítem a nő helyére az Embert, a csókok és az intimitás helyett a bajtársi kézfogást,  akkor ugyanarról énekel, amin most gondolkodom. Pont most, pont itt, pont ebben az állapotomban csendült fel a pont erről szóló dal.
Gondolhatnám Isten érintésének, de ha Isten volt, ügyetlenül csinálta, mert nem megérintett, hanem felkavart. Ügyetlenül – ahogy Isten –, az öklömmel meglöktem Alexet a felkarján, ő a lassú szám hatására kissé ormótlanul, mint egy kölyökkutya felé, odabiccentett felém, hogy na mi van?
Én kihúztam a centit a zsebemből és megmutattam, hogy 70.
Elmosolyodott egy pillanatra, kicsit kotorászott ő is a zsebében és elővette a sajátját.

– 70 – mutatta.

Újra összemosolyogtunk, és tudtam, hogy minden, de minden értéket a világon, minden, de minden dolognak a megvilágítását azonos módon értékelünk, olyan szemüveget kaptunk, amiben mindent egyformán látunk, mindent egyformán érzünk.
Tökéletesen ért engem és tökéletesen érzi, ami bennem van.
Ugyanazt és ugyanúgy.

És én, aki végig attól féltem, hogy a katonaság eléri bennem a célját, hogy egyforma leszek, és én aki, egész végig az ellen lázadtam, hogy ne legyek egyforma, most egyforma lettem.

A katonaság megtette végül, megdolgozott, egyforma lettem.
De ahogy Alexre néztem, úgy éreztem ennél nagyobb ajándékot nem adhatott volna.

Bajtársak lettünk.

Veteránok.

 A poszttól független, csak rátaláltam az aznapi, vagyis az 1988 március 10.-i híradóra.

71

1988. március 9. szerda

Ma felhívtam Alexet, pontosabban, a mamáját.
Még amikor legutoljára benn voltam a laktanyában, akkor beszéltük meg Alexszel, hogy keresni fogom.

Először este fél hétkor hívtam.
A mamája vette fel, azt mondta, hogy nincs otthon, én előre is elnézést kértem, hogy negyedóránként hívni fogom, mert beszélnem kell Alexszel.
Nem tudtam, hogy kapott-e szabadnapot, de csak úgy tudtam kideríteni, ha hívogatom.
Nekünk nincs telefonunk, ő nem tud keresni, ezért én jártam a környékbeli telefonfülkékhez. Egy istenverése az egész, ha valakit sürgősen vagy meghatározott időben kell hívni. Fel kell szerelkezni egy csomó kétforintossal, mert ezek a készülékek hajlamosak elnyelni, amit az ember bedobott.
Mintha igazából ez lenne a feladatuk, és a hívás lehetősége, az csak valami véletlenszerű nyeremény.
Elnyelheti csak úgy simán, amikor az ember bedobja. Nem is szabad addig, amíg vonalat nem ad, úgy biztos elnyeli, ki kell várni a hangot.
Aztán elnyelheti, amikor a kicsöngést követően a hívott fél felveszi. Ilyenkor beesik a pénz és bontja a vonalat. Aztán van, amikor nem ennyire direkt, amikor már beszél az ember egy ideje, de persze még a szintidőn belül, hogy egyszerűen csak szétkapcsol.
Ekkor kezdődik minden elölről.
És elnyelheti úgy is, hogy a beszélgetés végére figyelmeztető hangot meghallva az ember bedob egy újabb érmét, hogy folytatni tudja a diskurzust, de nem tudja, mert hiába tömte meg az ember a szerkezetet, az attól még szétkapcsol.
Még bosszantóbb, ha egyszerre elnyeli az újonnan bedobott pénzérmét és rögtön szét is kapcsol.
Ilyenkor megint minden kezdődik elölről.
De csak akkor, ha nem eleve rossz a készülék.
Az lehet rossz csak úgy, magától.
Mert olyan a kedve.
Vagy az időjárástól, vagy csillagállástól, vagy a fene tudja, mert lehet rossz úgy is, hogy valaki, egy szerencsés, épp befejezte a beszélgetést, de közvetlen utána már nem működik.

Lehet olyan, amikor úgy nem működik, hogy aki úgy jár, hogy pont őt szopatja a telefonkészülék az előbbi módon, az addig veri, míg az nem látszik, hogy már van oka nem működni.
Ekkor megjavul.
De persze van olyan is, hogy egyszerűen csak vandalizmus áldozata lesz a készülék, erős állampolgárok szórakozásból szétverik.
Aztán lehet olyan eset is, hogy azért nem működik, mert amikor fontos hír fogadása közben szétkapcsol, elnyeli a pénzt, stb., a hoppon maradt delikvens szétveri a kagylót, vagy letépi az egészet.

Elképzelhető olyan eset is, hogy csak a másik fél hall, te őt nem, vagy te hallod, de téged ő nem. Ilyenkor a panaszok jelzése szintén a kagyló tönkretételével kap kellő hangsúlyt.

Tökéletesen, mindig másnál működik, leginkább annál, aki órákra beköltözik a fülkébe, és akkor sem siet, ha a többiek a fülke ablakán bekopogtatnak.

Ha a készülék rossz vagy foglalt, menni kell egy másikhoz.
Az ember pontosan ismeri a környezete telefonfülkéinek elhelyezkedését.
Mindig van az ember fejében egy hevenyészett térkép, a távolságokkal és a fülkék eléréséhez szükséges menetidők adataival és az elmúlt napok tapasztalatai alapján működésképtelennek ismert készülékek listájával.

Pokoli gyorsan tervez az ember egy körutat, az egymástól legfeljebb negyedóra sétányira található, működőnek vélt telefonfülkék érintésével a kiinduló pontba visszaérkező túraútvonallal.

A legnagyobb szopás az, amit Alex mamájának ígértem, hogy negyedóránként bejelentkezem. Ilyenkor általában az ember várakozik az üres fülke előtt és tehetetlenül figyeli, hogy nem sokkal a negyedóra lejárta előtt valaki beköltözik hosszabb időre. Nagy dilemma, hogy toporogjon-e ott az ember, hátha a másik csak gyors beszélgetést bonyolít le, vagy azonnal menjen egy másik üres fülkét keresni.

Ha mondjuk az általunk nemrég használt készülék egy újabb delikvens érkeztekor bedobja a törülközőt, meg kell figyelni, hogy milyen sebességre képes a másik, mivel nyilván ő is a legközelebbi készülékhez igyekszik majd, tehát meg kell becsülni, hogy van-e idő megbizonyosodni arról, hogy tényleg beszart-e az a kibaszott, rohadt készülék, vagy neki kell-e iramodni azonnal, hogy a másik előtt érjünk a következő helyszínre. Mert lehet, hogy nálunk újra működne. Ha kiderül, hogy tényleg nem jó, vagy nincs idő ezt kideríteni, akkor nem szabad kockáztatni, szaladni kell a másikat valahogy beelőzve egy másikhoz.

Ha esetleg erről is kiderül, miután mások előtt megérkezünk, hogy ez sem jó, érdemes eljátszani, mintha beszélne az ember, a másikat egészen közel kell csalogatni, és úgy viselkedni, hogy gyanútlanul lépjen, majd utánunk be a fülkébe, mert míg realizálja, hogy nem jó, mi előnyt szerezhetünk a következő ki-bebaszott kurva készülékig.

Így relatíve nyugodtan, de persze tempósan haladhat az ember, a másiknak kell kábé fél perc míg rájön, hogy az is szar, addig jelentős előnyre szert tenni.

Aztán van még az a taktika is, hogy egyből egy távolabbi, elhagyatottabb telekúrt szart keresünk fel, mivel ritkábban használt, nagyobb eséllyel működőképes, de pont amiatt, hogy elhagyatottabb, az állami telefontársaság szerelői is szarnak rá ha esetleg elromlott, mert sokkal hosszabb ideig tud működésképtelen maradni, mint más készülék. Itt nagyobb ráhagyásokkal kell dolgozni, egy átlagos helyen lévő készülék javítása megvan egy hét alatt, egy olyan készülékhez, ami messzebb van és az ember tudja,  hogy rossz volt, két hétig nem érdemes elmenni.
Lehet az embernek szerencséje, de itt nagy a kockázat is, hogyha huzamosabb ideig működőképes, az elterjed  és lehet, hogy más is azt a taktikát választja, hogy ezt keresi fel és összetorlódunk, vagy egyszerűn negyedórás gyaloglás után kiderül, hogy az a szétcseszett, getva rohadék mégse működik.

Én nem nagyon tudom eljátszani, hogy alibiből épp beszélek, emiatt a fülke előtt várakoztam, vártam, hogy a negyedóra leteljen, közben mindig gyanakodva figyeltem a járókelőket.
Próbáltam a telefonálásra készülődésre és sokáig pofázásra való hajlamra utaló jeleket, testtartást, viselkedésformákat a fülkét vészesen megközelítőkben felismerni.
Aki sunnyogva, lapos tekintettel engem stíröl ahogy állok a fülke mellett, az telefonálni akar, csak nem akarja mutatni, de pont attól bukik le, hogy vizslatja, mit csinálok olyan közel a fülkéhez.
Aki mereven a fülkét nézi, az rutintalan marha.
Az is, aki nem messze a fülkétől a kabátja belső zsebébe kezd kotorászni, mert az nyilván a papírra írt számot keresi, aki meg a nadrágzsebbe nyúl, az az aprót akarja előszedni.
Ezek simán méterekről lebuknak.
A férfiaktól kevésbé kell tartani, általában ügyeket intéznek, pattogósan, katonásan.
A fiatalok sem eresztik bő lére:
– Csá, akkor megyünk este? Oké, nyolckor a Moszkván? Bécinek szóljál. Oké, hozom, na este, csá.

Ezeket könnyen kibírom.
De ha öreg közelít és még a telefonszámot is nehezen találja, vagy szemüveget vesz fel, hogy megállapítsa, hogy a felesége által írt közérti bevásárlólistát tartja-e a kezében vagy a felírt telefonszámot, akkor őt nem szabad beengedni.
Az ilyet néha el lehet ijeszteni azzal, hogy az ember bemegy. Ennek el tudom, játszani, hogy beszélek, úgyse hallja, vagy ha hallja, nem érti.
De a fiatal lányt, aki a mellén összekulcsolt karjai alatt könyvet cipel, azt sem szabad beengedni, az általában romantikus, a szerelmével fog beszélni, ha napló, vagy emlékkönyv van nála, akkor különösen veszélyes.
A teletömött cekkert cipelő nők közül a fiatal az veszélytelen, az nem beszél sokat, rohan a gyerekekhez haza, de az idősebb, aki nyögve cipeli a terheit, az a fülkében piheni ki magát.
Nagyon résen kell lenni.

Nekem nagyon nagy mázlim volt ma, negyedóra múlva üres volt a fülke, működött is, és Alex vette fel. Kiengedték szabadnapra, pont akkor ért haza.
– Na megyünk?
– Hát hogy a fenébe ne! Háromnegyedkor a sportcsarnok előtt?
– Fél és háromnegyed közt?
–  A bejáratnál közvetlen?
– Oké rohanok.

Már telefonálni is úgy jöttem le, hogy ha Alexet kiengedték, akkor azonnal tudják indulni.
Öltözködés közben rápillantottam a piros kardigánra, megborzongtam, és megnéztem magam a tükörben most.
A kedvenc pulóverem van rajtam, a kurva jó Casucci farmerom és az imádott magas szárú Adidas cipőm. És ehhez kifejezetten vagány a fülbevaló.
Nem vettem ki, mióta átfúrtuk a fülünket, éjszaka fáj ha ráfekszem, de nemrég vették ki a mandulám, előtte egy fasz beverte az orrom, így az elmúlt időben annyi fájdalmon vagyok túl, hogy egészen megszoktam.

Szóval, ahogy Alexszel megbeszéltem fél nyolc után nemsokkal a Sportcsarnok előtt álltam. Alexet most láttam először civilben, jól eső érzés volt ahhoz hasonló göncökben látni, amiben én voltam.
Hogy így is hasonszőrűek vagyunk, nem csak egyenruhában.

– Egy vodka a Pipacsban előtte?
– Persze! – válaszolom.

A Pipacs közönsége most eléggé felhígult, a tompa, opálos tekintetű lecsúszott alkoholisták közt meglepően sok a fiatal, és még több előttük az üres feles pohár. Csak sikerült beszállnunk nekünk is, gyorsan lenyomtunk fejenként két vodkát, nem sokat teketóriáztunk, le se nagyon tettünk a pultra a hevenyészve elmosott mosogatószeres pohárba lötybölt szeszt, legfeljebb csak levegőt venni hozzá.
Aztán, ahogy lement, egyszerre biccentettünk az üres poharak felé.

–  Még egy?
– Jó hogy!

Lecsúszott az is, kicsit álltunk borzongva, vártuk, míg a hátunk borsódzása alábbhagy és bemegy az agyunkba bizsergésnek.

–  Itt a jegyed! – mondta Alex, ahogy a vodka végleg megérkezett és nem sokkal később jeggyel a kezünkben mentünk be életünk első Depeche Mode koncertjére a Sportcsarnokba.
Alex találta ki még benn, nagyjából egy hete, hogy jöjjünk el. Ő nagyon szívesen menne, majd megpróbál úgy kérni szabadnapot, hogy erre a napra, és ha én kinn vagyok hívogassam fél héttől. A mamája megveszi a jegyeket előre.
Ha fél nyolcig nem ér haza, akkor nem engedték ki, de elmondta, hogy kért Szadó őrnagytól kihallgatást és kérek perec felvázolta, hogy ma koncerten kellene lennie.
Szadó jó fej volt, kiengedte.

Hagytuk, hogy sodorjon befelé az ajtón a tömeg, vettünk két sört és nemsokkal később elkezdődött a koncert és magával húzott, ki a katonaságból, bele a civil élet egyik nagy adományába, úgy mint pár napja az Almássy téren, bele a zenébe, bele a pörgésbe.