Centi_30.jpg1

 

 

 

És végre itt van, elérkezett ez a nap!!!
540 napja csak ezt a mait várom, 540 napomat adtam ezért az egyért.
Ma van a leszerelés napja!
Ma egyenként elszaggatjuk a szálakat, amik a katonasághoz kötnek.
Ma este már civil leszek!

Ma leszerelek!

Ma véget ért végre!

VÉGE!!!!

 

 

1988. május 18. szerda

Reggel jutott az eszembe, hogy tegnap nem rúgtunk be.
De senki.
Ilyen józanok talán sohasem voltunk. Az utolsó esténket töltöttük együtt. Én is ezt csináltam, és láttam a többieken is.
Rögzítettünk éles kontúrokat, csatlakozási pontokat az emlékeknek.
Ez, amit együtt átéltünk, soha nem törlődik ki.
Ez biztos.

Mivel holnaptól már végérvényesen emlék lesz, az emlékezés előtti valóság utolsó pillanatai, érzetei, érzései elviselhetetlenül felértékelődtek.
Szinte fájt, hogy mindenből üvölt a "soha többet".

Soha többet nem látod.
Soha többet nem tapasztalod.
Soha többet nem érzed.


Eltűnik holnaptól egy földrajzi egység.
A ferihegyi reptér.

Soha többet nem láthatom azokat a helyeket, amelyeken a mai napig éltem, nem lesz repedés a betonon, nem rodeózom rajta, nem állok a csáp mellett, nem mehetek be többet pilótafülkébe, nem megyek soha többet hátra a füves területre, nem ciházom többet, nem mehetek be soha többet a kutatóügyeletekre, soha többet nem járok itt a laktanyában. Itt hagyom az ágyam, kipakolom a szekrényem és üresen hagyom.
Eltűnök innen.
Semmi nem marad utánam.
Talán néhány történet, egy felkarcolt vers.
És azt is itt hagyom.
Soha többet nem olvasom vissza.

 

Eltűnik egy nyelv.
A fegyveranyag, a jelentem, a ciha, a tisztacsere, az ugafon, az ébresztő, a surranó, még a mágus is.

 

És igen, a Mágus.
Eltűnik egy kultúra.

"Nemsokára itt a május,
én vagyok az öreg Mágus."

Ki fogja ezt érteni ezentúl?
Milyen közegben lesz ez adekvát mondat?
Soha nem lesz ilyen.

Ez a mondat egy komplett kultúrát ír le, ebben a mondatban minden benne van.
De csak itt benn érthető.
Benne van a sereg, a leszerelés várása, benne van az időpontja, az egyén társadalmi pozíciója, és hogy egy kiválasztott csoport, a mágusok tagja. És ez az érzés, ez a tudat, hogy ő az öreg Mágus, ez az élet szerves része.

Nem hóbort.
Nem hobbi.
Nem gyorsan megunható szakkör.
Egy hosszú élet.
Másfél év.
Egy tizennyolc évesnek az élete tizede.
Ez volt az élet.

A véres valóság.
A sorakozó, a riadó, a fegyveres szolgálat hóban-fagyban, kánikulában, ugrani, ahová és amikor akarták. És a katonának egyetlen társa van, egyetlen valódi támasza, aki egyben az ellensége is, az idő.
Az idő karon fogja a katonát és lassan, kimérten andalog végig, az első perctől az utolsóig.

A tudat sem szabadulhat, napokig, hetekig aztán hónapokig menthetetlenül csak azzal foglalkozik, ami itt a seregben történik. Kialakulnak a keretek, és ami benne némi tartalom, az az élet.
Szenvedéssel, kínlódással, félelemmel és fájdalommal, harcokkal, barátságokkal, bajtársakkal, örömmel és vidámsággal töltött teljes élet.
És ebben helye van a Mágusnak, mint identitást adó közösségnek, a valahová tartozás tudatával.

 

Öreg.
Leszolgálta az idejét.
A hierarchia tetején áll.
Mindezt annak teljes tudatában, hogy a katonai hierarchiában ő van legalul, a tisztek, tiszthelyettesek alatt. De, mint leszerelő mégis ezek felett áll. Ettől Mágus.
Persze, mindegyik korosztály azt gondolja magáról, hogy felette áll a többinek. A Sas azt hiszi, hogy szárnyal, de nagyon könnyen lebucskázik, a Mamut meg hatalmas, de lassú, lomha, a Berben pedig lehet kiváló törzsi harcos, de ember.
Gyarló.
Egy Mágus varázserővel bír. Mindenek felett.

Persze a Berben, Mamut, Sas, rögtön igyekszik ezeket erőtlen eszközökkel megcáfolni, erről nem tudnak leszokni, de varázserővel tűrjük.
Ez a Mágus.
Egy kultúra szerves része, alkotója, működtetője.

Ez tűnik el holnap.


Minden eltűnik, mindent újra kell kezdeni.
Segítenek a katonaság előtti emlékek, de más élet volt.
Mindent újra kell építeni.

 

Ma Mágus vagyok, Mágusok a társaim. Kik lesznek ők holnap, ki leszek én?
Ezt a félelemmel teli kérdést láttam a szemekben.

 

Vittük egymásnak az Atlast aláíratni. Aki jó gyerek, bele kell kerüljön. A fiatalabb korosztályok is. Írja be a nevét, címét és amit akar, egy sajátos gondolatot, egy üzenetet vagy semmit. Minden jó, legyen benne.

Vittem az Atlast a fiatalabbaknak, de beszélgetés hevében nem tudtam figyelni, csak azt láttam, hogy Horgos Miki a szeszek mellé beírta, hogy "Ha mindez az enyém lehetne." Tánczos is körmölt bele nekem valamit, de nem láttam mit, épp röhögtünk valamin, talán egy kicsit erőltetve is a jókedvet. Kicsit szélesebb mozdulatokkal, egyre kevésbé egymás szemébe nézve, végül valami nevetésből kiszakadó sóhajjal, hogy "hát igen". Aztán másfelé fordulunk és elkapunk egy másik szembe jövőt. Nehéz volt kimondani, hogy holnap elválunk, ő marad, én megyek.
Tánczos fél év múlva szerel le, addigra én talán hallani se akarok a katonaságról.
Lehet, hogy soha nem látjuk egymást többet.
Nehéz ezt tudomásul venni.

 

Mert igen, ez a legfájóbb.
Eltűnnek a bajtársak.

Mint mindenki, mindig visszatértünk egymáshoz Tánczossal, majd másokkal újrakezdtük a színjátékot.
A valóságot nem mondjuk.
Katonaviselt férfiak vagyunk.
Körülírjuk, viccelődünk, utalgatunk, nem mondjuk, csak bénultan érezzük, hogy vége, hogy soha többet.
A nagy részüket soha többet nem látod.
A testvéred, ismered, másfél évig az életed része volt, holnaptól ez megszűnik.

De ha mégis találkozol vele később, nem ő lesz.
Aki itt volt, megszűnik.
Eltűnik.

Tegnap minden szempárban benne volt a rémület, hogy ki leszek holnap.

 


De nem tudom, lehet, hogy ezt csak ma gondolom, lehet, hogy tegnap ebből semmi fel sem tűnt, csak ma reggel az ébresztő után kótyagosan emlékszem így. Ez az első hivatalos emlékem az élményről, ami már arról szólt, hogy emléket gyűjtök. Nagyon remélem, hogy nem hamis máris az első emlékem az egészről.

De, hogy mindenki gyűjtögetett, az igaz. Mindenki szívta be az élményt, az emlék előtti utolsót, beszélgettünk, csapatosan jártuk a körleteket, hogy na, nézzük már meg, mit csinál a Bálna? És Nagy Feró, meg Kistatár?

A legközelebbi bajtársak néha kettes, néha nagyobb csoportokban diskuráltak, nevetgéltek.

Mindenki igyekezett mindenkihez szólni valamit, és az est vége felé egyre ki nem mondott, fájó érzésektől átitatott, suta mondatok születtek, hárman négyen beszélgetve, egymásba kapaszkodva, ölelve szorítottuk ezt a másfél évet, annak utolsó morzsáit, apró, foszló pillanatokba markolva.

Józanok voltunk.
Nagyon is.

Pontosan érzem a kés hideg vasát.
Belém döfte a végérvényesség gondolata.

Ezért tudtam pontosan reggel, hogy nem ittunk. Ettől a tompítatlan fájdalomtól.
Tudtam tegnap is, de ma lett feltűnő.
Meg talán azért is, mert reggel már senki nem volt józan.

Az izgatottság láza égett mindenkiben.

 

 

Megkaptuk a parancsot, hogy melegítőbe öltözve menjünk, adjuk le először is a fegyvereket.
Mindannyian megváltunk a minimum egy éve cipelt őrtárstól, a mi nevünket kivezették a fegyver száma mellől a nyilvántartásból.
Leadtuk a tártáskát is, zajongás, lökdösődés, röhögés közepette.
fegyverletétel.jpgMár senki nem volt józan.
A közelgő szabadság leheletétől megittasodva vihorásztunk.
– Már fegyverünk sincs!
– Milyen katona az, akinek nincs fegyvere?
– Semmilyen. Az olyan nem is katona!
– Akkor micsoda?
– Hát civil!

Tolongva, lökdösődve álltunk sorba, hogy a kimenő ruhát leadjuk, hogy a gyakorlótól és a hű bakancstól megváljunk. Már gyakorlatilag mindent leadtam, csak még a tányérsapka maradt a fejemen.
Többször beálltam a sorba, többször visszakoztam. Nagyon szeretem ezt a sapkát. Szeretem a formáját, azt, ahogy szúrósan nézhetek ki alóla. Szeretem, hogy tartást ad a fejemnek, így a hátamnak, az egész testemnek. Jól áll és jóképű vagyok benne.
Na jó, most leadom, de amint tudok, szerzek.
Ezzel megváltam attól is, már csak a melegítő, a rövid tornanadrág, a papucs, meg a tornacsuka maradt, de ezeket hazavisszük, ajándék a Határőrségtől.

A kezdőcsomag.


Aztán este hat körül kaptuk az utasítást, hogy vegyük fel a civil ruhát. Nem kellett ehhez utasítás, mert amint nem volt már feladatunk, nagyjából két órája, sokan azonnal nekikezdtek.
Én nem.
Én vártam a parancsra, meg még utána is egy kicsit, amíg Knízner be nem toppant valami miatt és meg nem kérdezte őszinte meghökkenéssel:

– Dvorszky maga mit ül itt? Nem megy? Úgy megszokott itt?

– Megyek, ha akarok – válaszoltam neki foghegyről, de aztán felálltam tényleg, mert üljön itt a faszom tovább, Kníznerék közt.
Megyek.

Csak amiatt nem akartam, mert minél többen öltöztek át civilbe, annál inkább éreztem azt, hogy ciki az a ruha, amit behoztam. Nem azért mert más, hanem mert ugyanolyan.
Rémülten figyeltem, mi lesz a katonatársaimmal. Megszületett bennük a civil. De az a civil, akit én nem gondoltam némelyikről. Bizonyos szempontból rendben lenne, divatosak bár a másfél évvel ezelőtti divat, meg persze megjelentek az időtlen stílusok, például a makkos cipő.
Azt mindig is gyűlöltem.
Nincs rá magyarázat.
De nem bírom.
És fenntartásokkal kezelem azt, aki hordja.
ModernTalking.jpgRémülten néztem arra a most már idegenre itt mellettem, akinek a táskájából egy pár ilyen előkerült, és tudtam, hogy így fognak engem is nézni, de nem engem fognak látni, hanem egy puha bájgúnárt. Mert az én élezett szövetnadrágom, kicsit buggyos, hosszú ujjú garbóm, és a lapos talpú, finom bőr cipőm ezt a képet mutatja rólam.

Én nem ez az utolsó emlék akartam maradni. Ezt egy életre elkúrtam.

Gyanakodva, idegenkedve, viszolyogva vagy gúnyosan néztem a többieket, felbuzogtak az előítéletek, és azt gondoltam, mennyire másnak látszik mind, mint ami valójában.
Mert egyenruhában nincs cicoma.
Ott kibújik az ember.

Azokat egyenruhában ismertem.
Ezeket civilben nem ismerem.

De most látom csak, hogy nemcsak kiemeli, hanem el is takarja a civil ruha az egyént. Mert ha annak tartom őket, aminek látszanak, akkor soha nem ismertem volna meg őket. Magamtól nem akartam volna tőlük semmit. De nem a ruha teszi az embert. Ha nem hagyom magam ítéletet alkotni első látásra, akkor talán a jövőben is meglátom azt mindenkiben, aki egyenruhában lenne. A jeleket ismerem, nem hagyom, hogy az előítélet mozgasson. De roppant nehéz, mert engem most is az mozgat, én ma engem nem akarnám megismerni.

A ruházata alapján semmiképp.
A hülye fasz tegnap jelmezt hozott be. Lelki topRongyból készült béna maskarát.

Átöltöztem és éreztem a csodálkozó tekinteteket. De mindenki rácsodálkozott a másikra.
– Ez baszki te vagy, Dvorszky?
– És neked meg milyen csukád van?
– Apám hozta Szófiából.
– Igen? És másmilyen nem volt?
– Miért mi bajod vele?
Ja, semmi – mondta valaki összeröhögve másokkal. – Fasza.

Jó kedvünk volt már, de én éreztem, hogy csak Dedi és Alex maradt önmaga, mindketten farmerben voltak, Dedi fehér, nyúlt pólóban, hozentrógerrel, durabel bakancsban. Alexen fekete póló, fekete lezser tornacipő.
Semmi faxni.

 

A sorban már alig bírtunk magunkkal ahogy kaptuk kézbe a személyiket. Szadó őrnagy osztotta ki, és hagyott bennünket sivalkodni.
– Na, mutasd csak a képet benne!
– Ne már! Ez te vagy?
– Aztakurva! Tíz év börtön. Ezt nézzétek!
– Na és nézd meg ezt a marhát! Add csak ide! Jaj ne szégyenlősködj! Láttalak már baszki a Swissair kerekén nyáladzva horkolni is, ne csináld!

Szadó még utoljára elköszönt és Zádori kopasz hadnagyra bízta, hogy lekísérjen bennünket. Az udvaron láttam elsuhanni Répát, épp hogy inteni tudtunk egymásnak, már hajtották is ki őket, az útlevél kezelők meg órákkal ezelőtt elmentek, már csak mi vagyunk.
A kapu előtt újra felsorakoztunk.

Amikor pont egy éve, még kopaszként láttam Basáékat leszerelni, nem értettem.
Hogy lehet a leszerelőket egybe terelni, sorba állítani?
Akkor megfogadtam, nem így megyek el.
Hanem úgy, hogy mindenki érezze rajtam kívül is, hogy én leszerelek. Az is, akivel együtt megyek el, és az is, aki itt marad. Mindenki tudja majd, hogy Dvorszky határőr elmegy a kapuig, Dvorszky Tamás pedig kilép rajta.
Ez egy nagy, közös esemény kellene legyen.
De ahogy anno Basáékból csöndben, civilben félszegen tébláboló, gyenge csoport lett, sorba lehetett őket állítani, nem álltak ellen a terelgetésnek, úgy lettünk látszólag mi is ilyenek.
Annyit várta az ember ezt a pillanatot, hogy már csak túl akar lenni rajta.
Fárasztja is, untatja is az egész.

Ezért állok itt.
Ilyen nyugodtan.
Sorban.

Meg azért is, mert teljesítettem.
Kész vagyok.

Akkor, amikor Basáék szereltek azt gondoltam, hogy legyen zaj, legyen mindig csatazaj körülöttem, boruljon minden, dőljön meg, ami csak meg tud.

Hát én nem tétlenkedtem.
Állandó harcban voltam a tisztekkel, tiszthelyettesekkel, tisztesekkel, és úgy egyáltalán mindenkivel, akinek valamilyen csillagja vagy beosztása volt.
Ezt teljesítettem.

Azt gondoltam akkor, hogy semmi ne legyen szent és sérthetetlen, senkit-semmit nem tisztelek önmagáért. Ha kivívta a tiszteletet, akkor igen.
Itt van például Szadó őrnagy.
Ő tisztelhető.
És itt van Guttyán, ormótlan sziklába vájt kútja az emberségnek.

És ezzel be is fejezhetem a sort.
Ezzel is megvagyok.

Azt gondoltam még akkor, egy éve, hogy legyek öngól nekik, legyek a teremtőjére támadó teremtmény, akiből katona lett, harcos, de nem a katonaság híve lett, hanem ellensége, akiből másfél év alatt nem alázatos szolga, hanem a hatalom ellensége lesz, hogy ez az ellenérzés a tisztelettel, a dogmákkal, a hittel szemben ne csak a katonaságnál legyen jellemző, hanem hogy katona legyek kinn is, harcos, aki a pusztító vakhit, az eleve elrendeltséget, mint cselekvőképtelenséget önmagára mindenkor érvényesnek tartó ostobaság elleni harc kiképzett ügynöke.
Az egyik legnagyobb ellenségem az autoriter hatalom.
És a képviselője. Akinek csillag van a vállán.
Ha nem értem van, akkor az ellenségem.

Harcos vagyok.
Kész vagyok.

Már vagy tíz perce, itt benn a sorban is.
Húzzunk már innen a picsába!
De komolyan, nem nyitná ki valaki a kaput?

 

Ekkor Zádori végre befejezte a beszédét, elköszönt, és utasította az őrt, hogy nyissa ki a kaput.

Még a szemem sarkából láttam Knízner kopasz hadnagyot szaladni felénk. Lemaradt az eseményről, későn érkezett. Ha egy perccel korábban jön, még egy remekbe szabott, testhezálló beszédet mondhatott volna. De elkésett, nem parádézhat. Csak egy pillanatra láttam, de sütött róla a kétségbeesés.

Eszembe jutott, hogy hátra szólok neki, ha már ilyen lélekszakadva fut utánunk, hogy igen beraktam az uzsonnát, van rajtam sál, Anyu, de aztán meg se álltam, végtére is ki ő nekem?

És nagy lépéssel kiléptem a kapun, és felszálltam a kinn várakozó határőrségi buszra.

 

Egyszóval:
leszereltem.

 

 

 

 

 

Epilógus

A civil élet első pillanatai.
Szadó parancsa volt ez így, hogy hagyott bennünket saját lábunkon kilépni a kapun a buszhoz, amivel bevisznek a KÖKI-re kiszórni minket. Kedvelem azt a fickót, tudja mi fontos ilyenkor. Azt a lépést, a kapun kívülre, mindenkinek magának kell megtennie.

 

A buszon nemsokára elült egy kicsit a zsivaj, én miközben meredtem az ablakon át a semmibe, az ölembe engedtem az Atlast. Kézben hoztam, mert nem akartam a táskába tenni, nem akartam összegyűrni. Szétnyílt, és megláttam Tánczos kézírását.

A Világtérképre írt egy mondatot búcsúzóul:

"A világ legszabadabb emberének. Dvorszky Tominak"

 

 

 szabadabb1.jpg

 

Centi_30.jpg18

 

 

 

 

 

1988. május 1. vasárnap


14. nap laktanyafogság

Ma délelőtt voltam Ferihegy 1-n szolgálatban, Gyüre Zolival összeállva beszélgettünk egész idő alatt.
Peszkos Gyüre szintén korosztályom, valahogy kezd az idő minket, Mágusokat összerázni.
Azért Peszkos a beceneve, mert a körletben, ahol lakik, megőrjít mindenkit a gyermeteg piszokságaival. Mindenki által ismert és nagyon unt ötleteket valósított meg, jól szórakozott, pedig tényleg szinte sosem volt szórakoztató amit csinált, bár az a lelkesedés, amivel piszkoskodott, meg ahogy élvezte amikor jól sikerült, az az volt. Például fogkrémmel kente be a kilincset, vizet tett valakinek a sisakjába és úgy helyezte a szekrény tetejére, hogy mindenképpen kiboruljon, ha valaki kinyitja a szekrényajtót.
És azért Peszkos, nem pedig piszkos, mert Butykó Hori hívta mindig így, és a tájszólása nyomott hagyott a beceneven, később mindenki így használta.

Ciháztunk egész nap, de nem öncélú dolog volt ez, Gyüre egy Atlast akart szerezni.
Az Atlas létfontosságú.
Az Air France-ról lehet szerezni, és muszáj is, mert anélkül nem lehet leszerelni.

Mindig is nagyon értékesnek tartottunk, mert igazi nyugati magazin, durván 200 oldalban, színes képekkel, hirdetésekkel olyasmikről, amiről mi csak álmodunk, itthon nyoma sincs. Ha valaki szerzett és behozta a laktanyába, az összes körletet végigjárta, mindenki átlapozta.
Általunk nem ismert vagy csak legendákban hallott italok, mint például a Hennessy, szép ruhás nőkkel hirdetett parfümök, Arpege Lanvin, Léonard Tamargo, Guerlain, Armani, Caron, Cacharel, YvesSaintLaurent, azt se tudtuk, hogy kell ezeket kimondani. Cigaretták, órák, Dunhill-ből volt például mind a kettő, fényképezőgépek, rengeteg autóhirdetés, ami szinte felfoghatatlan volt, hogy új autót nem kiosztanak, nem éveket kell rá várni, hanem venni lehet. Mercedes, Renault 25, Saab 900.
Ilyesmik voltak benne, nyugati cuccok, nyugatiaknak.
És ezek majdnem mind csodaszámba mentek, hosszan időztünk egy-egy kép fölött, amit már tényleg nehezen hittünk.
Számítógép hajtja a varrógépet? Valami kerek fényes korongon van a zene? Ááá, hülyeség, mindent nem eszünk meg. Lehet, a rothadó nyugat lakossága elhiszi, de ilyen nincs. Viszont amiről mégis elhittük, hogy van, az el is varázsolt.
Aztán volt ebben a magazinban sok cikk képekkel, különböző országokról, és sokszor volt az az érzésem, hogy valamit elkúrtunk, hogy ilyen szürke szarban élünk.
Miért nincsenek csillogó, modern épületek a reptéren kívül, miért nincsenek antik, de működő szökőkútjaink amibe belemehetünk, mint a nyugatiak?
Miért nincsenek olyan modern villamosaink, mint a nyugat-németeknek?
Miért nincsenek havas hegyeink, mint a franciáknak?
Hol a faszban van a tengerünk és milyen érzés, hogy sós?
Miért nem eszünk rákot, és vajon mihez hasonlít az íze?
Miért nincsenek pálmafáink és úgy egyáltalán hová a picsába tűntek tőlünk a színek?

Nagyon sokszor kérdezgettük egymást ezekről, a képeket látva.
Mi a faszt védünk? Minek zárjuk le a határt? Ki az Isten akarni idejönni onnan, ahol ilyen az élet, mint ebben az újságban? Miért jönne ide, aki szerencséjére nem itt él?

A magazin olyan világot mutat, ami itt nincs, és amit egy kicsit az is birtokol, aki a magazint birtokolja.
A szabadságot jelenti, ezért összekapcsolódott a leszereléssel is.

A leszerelés előtt egy-két nappal ugyanis a leszerelő körbeviszi a magazint, és akivel igazán jóban volt, akire szívesen emlékszik majd vissza, azzal beleíratja a nevét, címét, mégpedig korosztálytól függetlenül, mert ugyan az öreg az öreg, a kopasz az kopasz, de aki jó gyerek, annál mindegy micsoda.
Én nem nagyon írtam kopaszként senkijébe, nem nagyon kedveltek az öregek, de én már most jó sok fiatalnak a nevét benne akarom látni majd az enyémben.

Gyürének most ebből a célból kell az újság, de közben eszembe jutott, hogy nekem is kellene, mert nemrég Anyuékkal hazavitettem, amit még tavaly szereztem. Meg Peszkos Gyüre olyan érvet is mondott, amit nem lehetett figyelmen kívül hagyni.
Ma jelenik meg a májusi szám, és mivel ebben a hónapban szerelünk, legyen májusi az Atlas. Olyan magabiztossággal mondta, hogy ma lesz, mintha csak a közértbe kellene leugrani érte. És igaza lett, a mosolygós, csodaszép stewardess rögtön megértette, amikor az ajtónál pisszegtünk neki, hogy Atlasz, Atlasz, de csak egyet hozott, kellett mutogatni, hogy még egyet, majd enni-inni kértünk, és egy kicsit félre vonulva falatoztunk.
Az esti tervezett berúgáshoz gyűjtöttünk képzeletben italt, mert azt az oldalt böngésztük rögtön, ahol a gép italkínálata látszott. Igyekeztünk kimondani a lehetetlen nevű szeszeket.
Jókat nevettünk egymás kiejtésén.
A Cointreau teljesen kifogott rajtunk, de Drambuie, Pernod, Camus, Ruinart Champagne is lehetetlenül darabosan, ügyetlenül bukdácsolt elő a szánkból.
A stewardess is kinézett egyszer és tátott szájjal figyelt.

–  Na és ez mi, ezt hogy kell?

–  Beee fater.

–  Nem, nem kell így bégetni!

–  De te meg úgy mondod, mintha büfögnél. Így kell, figyeld, be efe átér.

–  Átér téged a derékszíj, de nem ez.

Ekkor hangosan kacagva jött le a lépcsőn a bájos légiutas kísérő, kezében egy kis dobozkával. Megállt az utolsó lépcsőfokon, hogy kicsit magasabb maradjon mint mi, odaintett maga mellé. Felnyitotta a papírdoboz tetejét, kivett belőle két kis üvegcsét.
Nekem is adott egyet és Gyürének is.

–  Henesszi. –  mondta.

Mintha vezényelt volna, az ujjával jelezte, hogy ismételjük meg, ez nekünk elsőre ment, ismertük is, aztán újabb üveget nyomott a kezünkbe, koántró, ezt is megismételtük neki, nem lehettünk ügyesek, mert jókat derült, gurgulázó neveléssel próbálta ő meg azt a kiejtést produkálni, amit tőlünk hallott, ezen meg mi nevettünk.

–  Bifíter! –  segített ki ennél a nehéz szónál, mi kicsit rájátszottunk, igen, igen bufútor!
bifiter.jpg
–  Nem-nem! –  mondta kacagva –   Bifíter.
–  Tudjuk mi azt! – bólogatunk –  Béfútőr!
Áh, legyintett, majd még vagy négyféle italt a kezünkbe nyomott. Magyarázta mutogatással, hogy ne igyuk meg egyszerre, mert elfelejtjük, amit tanított. Egész jól megy a mutogatás, ebbe a tranzitőrségben beletanultam alaposan.

Persze nem ittuk meg egyszerre, hanem a gép takarásában módszeresen végigkóstoltuk kis kortyokban mindet, aztán szavazással eldöntöttük milyen sorrendben igyuk, és a legkevésbé finomtól haladva a legfinomabb felé, egymás után, szünetet nem hagyva beöntöttük a gallér mögé mind.

Hogy a Peszkos Gyüre milyen idétlen részegen!
Vihorászik, vicceket mesél, incselkedik a most érkezett szovjet gép személyzetével, pedig az nem könnyű, olyan öntudat van bennük, hogy csak nagyon ritkán mosolyodnak el, ehhez is Gyüre mérlegállása kellett, pedig igazán szépen nem is sikerült neki, többszöri próbálkozás, de még nekifutás után sem. Én nem vagyok ennyire idétlen részeg, én nem csinálok hülyét magamból, a mérlegállást csakis két lábbal a földön végzem, csak a felsőtestem döntöm előre, és nem nyújtom ki a karom teljesen, mondom is Gyürének, hogy szerintem törött szárnyú csirkére hasonlítok, de rám szól, hogy fékezzem magam, nem csirke vagyok, hanem Mágus. De aztán megbeszéljük röhögve, hogy viszont a Sasok így néznek ki, őket jól leutánoztam.

A röhögés után Gyüre felveti, hogy maradjunk kinn, szóljunk be a kutatóügyeletre, hogy nem megyünk be. Mivel jól szórakozom, nem nehéz rábeszélni, Gyüre pisszeg, hogy most kuss, és már veszi is elő a rádióját. Gitti az ügyeletes, őt nem lesz nehéz meggyőzni.

Főtörzs elvtárs, jelentem, a most érkezett Aeroflot gépen semmi rendkívül esemény nem volt, de jön egy újabb szovjet gép, és jelentem kötelességemnek érzem annak a gépnek a biztosítását is, így jelentem nem kérek váltást.

Nagy tanácstalanság a vonal másik végén, Gitti riadtan válaszol egy kis idő múlva, maradjon a helyén, visszaszólok milyen döntést hoztunk. Bontják a vonalat, Gyüre biccent, hogy Te jössz. Hívom a kutató ügyeletet, Dedi a korosztályunk kutatóügyeletes helyettes jelentkezik most be, mondom neki, hogy tökéletes őrszolgálati időjárás van, jók a látási viszonyok, olyan pozíciót vettem fel, hogy vétek lenne itt hagynom az állásaimat, most tudom nagyon hatékonyan védeni a hazát.
Halljuk, hogy Gitti a háttérben kérdezi, hogy mi az Isten lelte ezeket, de Dedi szól neki, hogy ne aggódjon, megoldja, majd nekem mondja, hogy várjak kicsit. Pár perc múlva csörög a rádióm, Dedi hangja hallatszik, Dvorszky, a főtörzs engedélyezte, hogy maradj, de egy kopaszt kirendel pluszban. Ugyanezzel felhívta Gyürét is.

Valóban kijött Zombori.
Mondja, hogy Dedi üzeni, hogy szétrúgja a seggünk, ha valami hülyeséget csinálunk, Gittit leszerelte valahogy, de hallotta a hangunkon, hogy be vagyunk rúgva, kurva ideges, de jobb, ha nem lát minket benn senki.
Ha meg valaki meglátna itt kinn, hogy összeálltunk, induljunk a kutügy felé, viselkedjünk, és mondjuk, hogy épp váltásból megyünk befelé.
De amúgy ma már ne is várjunk váltást.
Zombori eldarálta mindezt, és átment Beton 1-re, ami eredetileg Gyüre szolgálati helye.
Mi még eljátszottuk a Mammutokat meg a Berbeneket is, bár itt volt némi nézeteltérés köztünk, mert én busmannak képzeltem őket, Gyüre meg tuaregnek, de aztán megállapodtunk kompromisszumosan maori bennszülöttekben.

A laktanyába visszafelé az IFA rendesen felkavarta a gyomrom, ezért az esti berúgásban ímmel-ámmal tudtam részt venni, szigorúan csak az első hányásig.

 

 

 

 

Centi_30.jpg151

 

 

 

 

December 20. Vasárnap


Ma öreg voltam nagyon.
Péter Csabinál.  Ő egy korosztályombeli tizedes. Csak két órát mentem ki!

Csabával alig találkoztunk eddig. Valahogy mindig úgy voltunk beosztásban, hogy sose kerültünk össze.

A sose az nem igaz, de nagyon ritkán.
Nem is tudtam róla, hogy ilyen profin vágja a korosztályos törvénykönyvet.
Öreg benn van, kopasz kinn.
És én benn vagyok.
Én vagyok az öreg, nekem vannak előjogaim.

Ehhez nem kell tennem semmit, ehhez pusztán lennem kell.

Eszményi!

És ma érvényesült.

Péter Csaba jó arc.

De közben azért szereztem egy közismertebb újságot, egy Atlas-t.
Ennek legalább a nevét értem. Megy be a trófeák közé.

atlas.jpg

 

 

süti beállítások módosítása