Szabadsag-szobor-Budapest-IMG_0297.jpg

1988. május 18. – 

 

 

 

 

 

 

1988. május 19. csütörtök


Bár felhúztam az órát 8-ra, még az előtt ébredtem, hogy csörgött volna. Kinyitottam a szemem és lassan körbenéztem. Kerestem a tányérsapkát.
De nincs.

Nincs ám! És nem is lesz.
Soha.
Csak ha akarok és veszek.

Tegnap véget ért egy rossz álom.
540 napig tartó rossz álom.

Azt álmodtam, hogy eltöltök katonaként másfél évet, tizennyolc hónapot, 76 hetet, 540 napot, 12960 órát, 777600 percet, számolhatatlanul sok és kíméletlenül hosszú pillanatot.

Ötvennégymillió-négyszézharminckétezer szívdobbanást áldozva rá.

Vége.

Új nap van.

A szabadság első napja.

Kelni kell.

Dolog van.

A szabadság fokán kell ma állítani.

Tegnap civil lettem. Ma újra állampolgár vagyok. De világpolgár kell legyek.

Kipattantam az ágyból, összeszedtem magam, elmeséltem Anyunak, hogy milyen volt a tegnap este, aztán rohantam a XV. kerületi Tanács Igazgatásrendészetére és beadtam az útlevélkérelmem. Több okom is volt rá.

Egyrészt, mert akartam.

Utazni szeretnék, és ha kaphatunk világútlevelet, akkor nekem legyen.

Utazni akarok.

Repülni.

Látni, hogyan működik a reptér az utasokért.

Világot akarok látni.

Másrészt meg sietnem kell. A katonai aktám átkerül a Határőrségtől a Honvédséghez, talán ez előrébb való, ezt intézik, és nem az Igazgatásrendészetre küldik először. Talán ma még nincs itt az az információ, hogy leszereltem. Mert elvileg a leszerelését után, mivel határőr voltam, két évig nem kapok útlevelet.
Ez a gondolat rettentően rémisztett.
De simán ment minden, az ügyintéző kedves volt. Kicsit ideges voltam, hogy a tegnap megkapott személyimet újra hivatalos személy kezében láttam, de oda kellett adnom, hogy kiírja az adatokat. Mióta leszereltem, ő a negyedik hivatalos személy, akinek a kezében volt a személyim.
Tegnap még a buszon, a KÖKI felé menet megbeszéltük Alexszal és Bíró Zolival, hogy hazamegyünk, letesszük a cuccaink és megyünk is a Blahára, találkozunk és kóricálunk a városban.

Én épphogy lehuppantam a 73-as buszról a Bosnyák téren, valahogy elém állt két fakabát.

Igazoltatás.

Utálom, ahogy ezek stírölik az embert.
Nem vagyok készséges, de a "No, és mi járatban erre?" kérdés egyenesen felháborított.

Most szereltem két órája, faszom, élem épp az életem. Nem ezt mondtam, de a "Be a városba." se tetszett nekik, mindenesetre visszaadták a személyim.



Alexszal valóban a Blahán találkoztunk, de - mondta - Bíró szüleinek is van telefonja és Zoli hívta, hogy ő kicsit később csatlakozik a Felszab téren. Míg a szökőkút mellett beszéltük ezt, megint hozzánk lépett két rendőr.
Megint igazoltattak.

Aztán kigyalogoltunk - már Zolival együtt - a Vörösmarty térre, leültünk és néha hosszan belemerengve az egyre halkuló, lassuló térbe, beszélgettünk.
És ekkor is megjelentek a rendőrök.
Biztos, hogy tudják, hogy ma a Határőrségnél leszerelés van, és ránk vadásznak. Ma még, a leszerelés napján, bármit követünk el, katonai bíróság elé kerülünk. Ma még nem szabad hülyeséget csinálni. Mindent sokkal szigorúbban büntetnek.
Nem kell balhé.
Na, de az az igazán aljas, hogy a rendőrség még vadászik is ránk, keresi azt, aki esetleg balhézhat, és baszogatja azt is, akin látszik, hogy nem teszi.
Menjetek az anyátokba, soha nem fogok ezentúl egyenruhást tisztelni!
Menjetek az anyátokba, most szabadultunk meg börtönőreinktől, máris meg kell mutatni, hogy az élet ezen az oldalán is itt vagytok?
rendőrök.jpg
Menjetek az anyátokba!



Nem is maradtunk utána sokáig, hazamentünk aludni, ma este lesz úgyis az igazi leszerelő buli.

Oda már úgy mentem, hogy lobogtattam a lepecsételt útlevélkérő lapom.
Utlevélkérelem.jpgMi kampósok a Gösserben kezdtünk gyülekezni, de már nem volt bennünk az a vad lendület, mint ami korábban a laktanyában, akár az utolsó este volt. Lapos beszélgetéseink lettek, még nem volt nosztalgikus hangulatunk a katonaság miatt, az öröm meg valahogyan ma estig nem tartott ki, nem tudott frenetikus lenni. Nem velünk volt a baj. A helyzet ilyen. Ma már mindenki civil volt egy kicsit, délelőtt mindenki azt csinált amit akart.
Most fogalmam sem volt mit csináltak a többiek. Tegnapig pontosan tudtam mindegyikről, mit csinált. Azt amit én is. Ma már nem azt csinálták, nem tudom, hová mennek aludni, hol a körletük. Már mindnyájan inkább az új világhoz tartozunk, mint a régihez. A régi élményeket mind megbeszéltük már benn is, az emlékezetesebbeket ma is, az új meg még mindenkinek képlékeny. De már mindenki abba tartozik.

Amikor kezdett hazaszállingózni az, aki egyáltalán eljött, valaki megemlítette, hogy az útlevélkezelők a Régi Országház vendéglőben vannak, menjünk át. Átmentünk, de egyre laposodott az egész, és az útlevesekkel semmit nem tudtunk kezdeni, mintha két külön bolygón szolgáltunk volna, ezért továbbálltunk az óbudai Vörös Postakocsiba mi, a maradék kampósok.
Ittunk is sokat, de végül mindenki a saját lábán távozott. Alex, Matyi, akinek sérült a szeme a sereg alatt és én, mi maradtunk hárman. Még ittunk egy sört a Göcsejben, majd Matyi is hazament, mi meg Alexszal hajnalig gyalogoltunk.
Kikeveredtünk valahogy a Városligetbe, végül Alex megemlítette, hogy aludhatok nála, itt laknak nem messze, az Anyja biztos nem bánja.

Tényleg nem bánta, ébren volt amikor érkeztünk, még reggelit is csinált. Nem akartam, hogy rendesen megágyazzon nekem, mert nem akartam ekkora felhajtást, nem kellett, mert ahogy leültem egy pamlagra, már aludtam is. Pár óra múlva szinte egyszerre ébredtünk Alexszal, megbeszéltük, hogy a jövő héten mindenképp keressük egymást, aztán eljöttem tőlük.
Tegnap leszereltem, fiatal vagyok, 19 éves múltam, novemberben leszek 20 éves.

Most itt állok a Róna utca és a Thököly út sarkán. Bármerre mehetek. Jobbra is és balra is.

Azt csinálok, amit akarok.

Bassza meg!

Mi lesz ezentúl?

merre.jpg

 

 

 

Centi_30.jpg3

 

 

 

 

 

1988. május 16.hétfő

Tegnap hazajöttem, de már nem volt lelkierőm menni sehova. Valahogy most, hogy tudom, hogy két éjszakát töltök el katonaként, egyet itthon, egyet, egy utolsót a laktanyában, nem lett sietős semmi.
Nem éreztem, hogy rohannom kell bárhova, mert három nap múlva annyira sok időm és annyira sok szabadságom lesz, amit másfél évig el sem tudtam képzelni.

Ebben a három napban még sajnálom is, hogy nem a laktanyában vagyok. Azok közt a srácok közt, akikkel most az utolsó hónapban nagyon összebarátkoztam, akikkel annyi történet köt össze, hogy felsorolni is nehéz lenne. Fájó szívvel hagytam ott őket, és igazán összeszorult a torkom, amikor én a laktanyakapu felé indultam kimenőben, ők meg focizni, hátra és most tényleg nem vittek labdát sem.

És talán azért is nem mentem tegnap sehova, mert délután, mielőtt hazajöttem vérvételen voltam.
Vér14.jpgVan olyan tisztes, aki maga is megy, és minden katonáját odaparancsolja, mert úgy gondolja ez kötelességünk, és van is ebben valami, teljesen önszántamból adtam, meg az öregek mindegyike is.

Megnéztem a naplómban, mikor adtam vért utoljára.
A katonaságom tizenhatodik napján. Akkor 525 napom volt hátra.
Most 538 nap van mögöttem.
Ez szinte keretbe foglalja az egész katonaságot. Akkor leadtam a civil vérem egy részét, most leadtam a katona vérem nagy részét.
Azt a vért, ami azóta, hogy a civil vért levették tőlem, keringett bennem.
Az eltelt 538 nap minden hónapjában, minden hetében, minden napjában.
Minden nap 24 órán át, minden óra minden percében.
Minden percben, minden szívveréssel.

54 230 400.

Ennyit vert a szívem katonaként eddig.

Ötvennégymillió-kettőszázharmincezer-négyszáz szívdobbanás.

Ennyit vert a hazáért hős katonaként, ennyit vert a Népköztársaságért egyszerű darabáruként, ennyit vert kezelhetetlen kamaszként, ennyit bajtársként, ennyit vert másfél év alatt, amíg nem voltam a magam ura.
Másfél év.

54,230,400 szívdobbanás.


 

 

 

 

Centi_30.jpg23

 

 

 

 

1988. április 26. kedd


9. nap laktanyafogság

Ma azzal ébresztett hétkor az ügyeletes, hogy a tisztek ajándékot adtak.
Nem szokás kimenőt adni laktanyafogságát töltő katonának, de nekem írtak ma könyvet.
Körletelhagyási engedélyt kaptam 8:00 - 12:00 közt.

Úgy fájt a fejem a tegnapi berúgástól, alig értettem meg, mi a helyzet.
Aztán csak annyit mondtam, hogy dugják fel a seggükbe, én ennyi időre ki nem megyek.
Hagyjon aludni.

Nem tudom, melyik tiszt szerette volna a képembe mondani, hogy volt olyan kegyes nekem megkegyelmezni, nem tudom, mit akarhatott, mert hogy tőlem azt az örömet nem kapta volna meg, hogy valóban kegynek tartsam, de még azt sem, hogy megköszönjem.
Az biztos, hogy nyolckor még egyszer beküldte az alegység ügyeletest.
Az jelezte, hogy jelenésem van az tiszti irodák előtt, ha ki akarok menni. Nem akartam, így csak fordultam egyet az ágyban.
Öreg vagyok, hogy ugráltassanak. Van annyi szabadságom, hogy eldöntsem mit akarok, mit nem, a kötelező dolgokon kívül.
Ha nem akarok kimenni, nem megyek.

Jó sokáig aludtam, aztán elmeséltem a tegnapi sztorit Koritának, a korosztályombeli körlettársamnak. Ő tegnap délutános szolgálatban volt az esemény alatt, aztán Rövid Ugrással ment délelőttre, és csak most hall arról, hogy Tatárékat megszopatták. Közben bejött Bíró Zoli is és mondja, hogy volt még egy esemény tegnap, tudnunk kell róla.
ultra.jpg
Éspedig, mikor Tatár vitte az ultrát a körletbe, kiejtette a kezéből és elég sok a folyosó kövén maradt. Nyilván nem ő maga takarította fel, de hogy ne maradjon ott, visszaballagott az ügyeleteshez, történetesen Binderhez.

– Kiömlött az úútra az úútra! – mondta mély hangon.

– Hogy micsoda?

– Mondom! Kiömlött az úútra az úútra! –  mutatott Tatár a folyosó vége felé.

Bindernek összeállt a kép rögtön, mondják a szemtanúk.

– Útra baszdmeg? – vihogott fel. – Az folyosó, te fegyverneki marha.

Ennek a mondatnak minden szava igaz volt, ezzel Tatár se tudott ellenkezni.

– Nem baj. De kiömlött.

– Micsoda?

– Az úútra, mondom.

– Oké tudom, hogy hová, de micsoda?

Az úútra, baszdmeg Binder, ne bosszants már te is. Kiszóródott a zacskóból, söpörtesd fel valakivel!

– Az egyesben van Zombori, szólj be neki Tatár, hogy én üzenem, hogy kiömlött az úútra az úútra! De hangosan mondd, hadd halljam én is! – vihorászott Binder. – ÚÚTRA, baszdmeg Tatár!

Zoli szerint ma, aki csak látja Tatárt, kérlelni kezdi, hogy mondja el, hogy kiömlött az úútra az úútra!

Ilyen ízes, parasztos kiejtést hónapokig keresnek a nyelvészek vidéken, öröm az ilyet hallani.
Mi több, vidámság és felhőtlen kacagás.

Talán csak Tatár nem szórakozik annyira jól, de nagy a gyanú, hogy hosszú hónapok múlva is lesz, aki ezt a mondatot hallani szeretné.

 ultra_1.jpg

 

 

 

Centi_30.jpg47

 

 

 

 

1988. április 2. szombat


Gyönyörű tavaszi napunk van ma.
Úgy sütött a nap, hogy mindent az élet színével töltött fel, minden tárgy, minden növény, minden katonatársam  fénylőbb, kontúrosabb lett, minden mosoly életigenlő jellé vált.

A kisMágusokat ma külső körlet takarításra rendelték, és én önként csatlakoztam hozzájuk.
Nem dolgozni, hanem csak herézni mentem, téblábolni.
Élveztem ezt a napsütést.
Binder, akit a kopaszok felügyeletével bíztak meg, megint ember volt, pontosan tudta, hogy ez a nap erre van, erre kell. Olyan feladatokat adott a kopaszoknak, ami szintén inkább csak külső szemmel látszott szorgoskodásnak. Két részre osztva és gyakran váltogatva őket az egyik csoporttal az ablakokból látható helyen kapirgáltatott, a másikat meg a lőszerraktár takarásában hagyta üldögélni, beszélgetni.

Mi is melléjük feküdtünk és az eget fürkészve susmorogtunk arról, milyennek képzeljük a civil életet. Nem tervekről beszéltünk, nem a jövő gondjait elemeztük. Azt feszegettük, hogy ilyennek képzeljük, színesnek, élettelinek, melengetőnek.
Olyannak, mint ez a nap.
Hogy csak messze, alig hallhatóan duruzsol a társadalom, zakatol a szocializmust építő lázas munka zaja, ami csak alaphang, harmonikusan illik a szélfútta fű hajladozása és a tücskök éles reszelésének hangjába.

A Nap, mint valami kohó ontotta ránk a melegét, ellazított és felpezsdített egyszerre. Úgy éreztem, így akarok élni, magas frekvencián, szenzitíven rezegve, de görcs nélkül, jó néhány lépésre a társadalom elvárásaitól, az állampolgári kötelezettségektől, a létfenntartás fárasztó feladataitól.

Azt gondoltam, az állam által megkövetelt kötelességemnek egyszer és mindenkorra eleget tettem itt a katonaságnál, rááldoztam kényszerű rabságban másfél évet, az életem tíz százalékát, az iskola után, öntudattal élt fiatalságom kilencven százalékát, ha leszerelek, utána csak én leszek, csak magamnak élek, bepótolom, amit elvettek tőlem, visszaszerzem, amit az életemből elloptak.

Mondom is Bindernek, hogy én nem akarok dolgozni.

– Hát akkor mit csinálsz majd?
– Nem tudom, nem érdekel, festek, írok, csencselek valami szarral, nem érdekel, miből lesz pénzem, használni akarom.
– Akkor te simán csak gazdag akarsz lenni.
– Á nem, a sok pénz nem gazdagság, elég pénz kell, nem pedig sok.
– Akkor te valami lumpenproletár leszel.
– Igen, lumpenproletár. Valami ilyesmi, igen. Élményekben akarok gazdag lenni, semmiképp nem mondjuk konyhán, zsíros gőzben meglágyult agyú munkagép.
– Nem, munkagép én se akarok lenni.
– Ha az ostobák rafináltsága bennem lenne, katonatiszt lennék. Ennyire lógós életet nehéz elképzelni, mint az övék. Ha tompa lennék, mint az ebédlői kések, maradnék katona.
– Te most viccelsz! – fordítja fektében felém a fejét Binder.
– Dehogy viccelek. Azt mondtam, ha tompa lennék. De nem vagyok.
– A francot nem vagy, itt fekszel hanyatt, mint valami megfordított teknős és egyre halkabban beszélsz, mindjárt elalszol.

És nemsokkal ezután valóban elszenderedtem, Binder bökött meg egy óra múlva, hogy menni kell be az épületbe.
Pedig még álmodtam is.
Valami olyasmit, hogy mesében akarok élni.
Királynők, hősök, sárkányok közt.
De Binder mellett nem voltak királynők, sárkányok, szuperhősök.
Legfeljebb kis hősök, akik kopaszként a velük szemben álló irdatlan idővel küzdenek majd még több mint egy évig.
Miután én leszerelek, ők pontosan egy évet töltenek el utánam ugyanitt.
Pontosan egy év múlva ábrándoznak majd ugyanígy, mint én, elképzelve a szabadság ízét.

 

mazs4.jpgÉjszakára Ferihegy 2-re tettek, annyira meleg volt még tíz óra után is, hogy nyugodtan leülhettem a betonra. Bekucorodtam egy TU-154-es alá, és a hátamat a gép kerekének támasztva ábrándoztam a civil meséről, csukott szemmel képzelve el hercegnőket és legyőzhető, egyáltalán nem ijesztő démonokat.

Hősként küzdöttem kegyekért, fele királyságokért, jó messze a valóságtól.
Egy hosszú félálomszerű lebegés után kinyitottam a szemem.

A gép mögött világító reflektor fénye hosszan elnyújtotta a repülőgép alakjának árnyékát, ovális nagy plecsni lett a kerék aminek támaszkodtam, hórihorgas langaléta lett az én árnyékom is.

Hunyorognom kellett, hogy lássam jól, meg értsem is, ami még megjelent.

Mert egy sárkány árnyéka látszott az enyém felett, mintha épp mögöttem lenne.
Nem is sárkány, hanem valami hosszú karú, ideges ártány az.

Nem ijedek meg, gondoltam, szoktam álmodni meséről. Felnőttnek mondhatnám magam, de tényleg sokszor álmodom, hogy szörnyekkel küzdöm. De arról pontosan tudom, hogy álom, tehát ha most valami szörny árnyékát látom, nem lehetek ébren.

Nagyon ritkán álmodom magam a reptérre katonának.
Az igazi hülyeség lenne, mert ehhez csak ébren kell lenni és meg is van, ott vagyok.
Mint ahogy szerintem most is.
De az ártány nagyon nyújthatja a karjait, és ezt látom inkább, mint álmodom.
De ilyen nincs.
Szörnyek a katonaságnál nincsenek. Legalábbis ilyen alakban nem.
Mert amúgy van rengeteg, Knizner hadnagy, Korlát százados, Balrog őrnagy, Vakondi őrnagy, akad itt szép számmal, de ők löketként jönnek, nem sárkányként.

Látom az árnyékot, de nem hiszem.
Lassan elforgattam a fejem, mert attól még, hogy nem hittem benne, nagyon is úgy tűnt, hogy létezik.
És ahogy balra néztem, megláttam a vállamon.

Akkorát ugrottam, mint egy hegyi kecske, talán kiáltottam is ijedtemben.
De a szörny maradt a vállamon.
Már ugrás közben éreztem, hogy nincs okom beszarni és ahogy láttam, hogy nem mozdult a vállamról, meg is nyugodtam.
Épp a fegyver szíján trónolt, így ahogy az ugrás lendülete elhalt, szép lassan lejjebb húztam, hogy messzebb legyen a fejemtől, de azért maradjon a vállamon.
Egy kecses imádkozó sáska ült ott épp.
Békésen nyújtogatta a hosszú, markolószerű karjait és kedélyesen forgatta a fejét. Nem éreztem félelmet, viszolygást. Ha történetesen valami egyéb sáskafaj egyede lett volna, már biztos megöltem volna mostanra, sikítva söpörtem volna le a vállamról, talpra ugrottam volna és hisztérikusan tapostam volna laposra. De ez a jószág kicsit inkább apró tündérnek tűnt, vagy barátságos manónak.
Mintha megvalósult volna egy mese.
imádkozó sáska.jpgVártam, hogy hozzám szóljon. Valamiért azt feltételezem, hogy miattam jelent meg, ugyanis körbenézve közel-távol csak én vagyok itt és nekem ül a vállamon.
És felém fordulva engem vizslat.
Tehát vártam, hogy mondjon nekem valamit, hogy mondjuk miért jött.
De nem mondta.
Miután kérdeztem, azután se.
Hosszú nógatás után se.

Kuka vagy te, mondtam neki, aztán meg azt is, hogy ma simán jöhetett volna az álmaimban is, pont ilyesmik szerepeltek benne, de ahogy beszéltem neki erről, ideges lett, vadabbul kalimpált a karjaival és lejjebb mászott a fegyverszíjon.
Levettem a vállamról a szíjat és a manót a gumira irányítottam. Ő elrugaszkodott a kerékről, ahogy a TU-154-es fog holnap ugyanezekről a kerekekről, és hangos zúgás mellett tovaröppent.

Vitte az álmosságot, és én egész addig figyeltem amíg a zúgó rotorjaival el nem tűnt a lámpafény határain túl. Határőr vagyok, de mégis hagytam átszökni.

Felszabadultan járőrözni kezdtem. Azért a reptérnek van valami megmagyarázhatatlan varázsa, amivel mesét csinál, hatalmas madarak tojnak csivitelő utasokat, aztán csendesen szunnyadoznak egy sík fészekben.
És most éreztem életemben először, hogy nem csupán érdekesnek tartom mindezt, hanem igazán örülök, hogy ebben a mesében mesehős lehettem, hogy olyan dolgokat láttam itt, amit soha máshogy nem tudtam volna.

A gépmadarak vándorlását, a sebesüléseiket gyógyító szerelők munkafolyamatait, a rampásokat, mint idomárokat, a csápon keresztül történő etetést.
Igazi mese ez.
El se nagyon lehet mondani.

 

 

 

 

 

 

                       

Centi_30.jpg82

 

 

 

 

1988. február 27. szombat


Azzal hogy tegnap lenyeltem a varrat egyik csomóját, mintha lement volna vele a lázam is.
Éjszaka még néha bevérzett a torkom néhányszor, arra ébredtem, hogy szivárog a párnára, vagy attól riadtam meg álmomban, hogy olyan, mintha gargalizálnék, ahogy becsorgott a nyelőcsövembe, de reggelre valahogy ez elmúlt, kevésbé fájt nyelésnél, a lázam meg teljesen megszűnt.

Anyu nagyon igyekezett a kedvemben járni, jobbnál jobb dolgokat pépesített, de eleve utálom a pépes jellegű ételeket, például a spenótnak a gondolatától is hányingert kapok, de minden nap be kellett látnom, hogy mást nem tudok lenyelni.
Ma volt az első nap, hogy megbeszéltük Anyuval, hogy szoktatni kezdem. Azt találtuk ki, hogy mától nem főz nekem külön, hanem igyekszem azt enni, amit a többiek, csak esetleg előtte kicsit széttrancsírozom az alapanyagokat. A mai krumplilevesben apróra daraboltam mindent, pici, borsónyi darabokra és megpróbálkoztam vele. Az első darabkánál úgy éreztem, mintha bébibálnát, majd malomkereket nyeltem volna, aztán mintha medicinlabdát, aztán erősen kapaszkodó cserepes teknőst, sündisznót, kaktuszt, tollaslabdát fordítva, és amikor már csak olyan fájdalom jött, mintha csak sima kétforintost, úgy éreztem ez menni fog, nem kellenek állandóan pépes ételek, tulajdonképpen gyógyulok.

Megbeszéltünk Anyuval hogy holnap nagyon lágy mákos gubát csinál, én meg azt éreztem, hogy ha holnap gubát tudok enni, akkor mindenképp megérte ez az egész hajcihő.

Este megint egész sokat beszéltünk Apuval, suttogva ugyan, de ment ez is.
Kérdezte, mit akarok csinálni majd a katonaság után.
Kicsit ez mellbe vágott, mert sose gondolkodtam rajta, mindig azzal hárítottam el, hogy hol van az még.
De hát már nincs egész három hónap a leszerelésig. Ez így már tényleg kifogásnak hat.
Elmondtam, hogy nem tudom.

Jobban nem is tudtam kifejteni, csak, hogy szakács semmiképp nem akarok maradni. Azt úgy megutáltam, hogy semmiképp. A konyha gondolatától a hideg is kiráz.
Végigfutott az agyamon az a néhány dolog, ami eddig lenni akartam, aztán mondtam is, de Apu csak mosolygott, nem volt lelkes.

Bohóc, rendőr, masiniszta, grál lovag, orvos, autóversenyző, cowboy, jedi lovag, csillagász, de akkor inkább már űrutazó és esetleg pilóta. Ez utóbbi mostanában a stewardessek miatt is vonzó lenne.
Aztán Apu mondta, hogy igen, ezekre emlékszik, végigélte ezeket a korszakaimat, de ha az jutna az eszembe, hogy továbbtanulok, főiskolára, egyetemre mennék, az mégiscsak jobb lenne. De persze az én dolgom, felnőtt vagyok, nemsokára katonaviselt, de szerinte lassan el kéne gondolkodnom, hogyan tovább.
Ő akár azt is támogatja, hogy a katonaság után kicsit lazítsak, lássak világot, de kezdjek már mostanában tervezgetni.

úton2.jpg– Emlékszel Kerouac Útonjára? – kérdezte.

Persze, hogyne emlékeznék, 16 éves voltam, mikor a kezembe adta. Azt mondta mellé, hogy a szabadság könyve.
De nem azért, mert a szereplők állandóan úton vannak. Meg isznak és drogoznak.
Nem.

Hanem mert beszélgetnek, gondolkodnak, véleményt alkotnak, tapasztalatok alapján átértékelnek, nem utasítanak el semmit, csak azért, mert a társadalom elutasítja, alapigazságokat keresnek, és nem ítélnek el és meg senkit és semmit, annak megismerése nélkül.

Ez a könyv nem az úton levés szabadságáról, hanem a gondolkodás szabadságáról szól.

Most csak bólintottam, pontosan emlékszem, ezekre a szavakra.
Apu így csak kiegészítette azt.

Mindig legyek úton, mindig legyen az útnak célja, és mindig mindent szívjak magamba.
Én döntöm el mit teszek, csak úgy gondolta, most szól, hogy lassan visszatérek az Útra, legyen elképzelésem, merre indulok rajta.

 

 

Centi_30.jpg92

 

 

 

 

 

1988. február 17. szerda


"Körletelhagyás 7:00 - 9:00, kórház."

Ez került a bejegyzésre ma.
Ennyit írtam fel a mai napról.
Ha majd huszonvalahány év múlva valaki megtalálja a naplóm, ennyit lát a mából.

De amúgy meg miért veszne el?
Huszonvalahány év múlva én olvasom majd.
Én ugyanezt fogom látni, ami ma volt.

Azt, hogy reggel keltett az alegységügyeletes, történetesen Herold, aki pár hónapja küzd, hogy valahogy fogást találjon rajtam, kapja a csillagokat, már szakaszvezető, és alig várja, hogy megszopasson, na szóval ő szólt, hogy héttől könyvem van, tűnés innen a picsába.
Büszke voltam magamra, kicsúsztam a kezéből.

Ez eleve piszkos háború, mert ő kopasz, én meg öreg vagyok, de ő tisztes, én meg sima határőr vagyok, ez egymás tekintélyének el nem fogadásáról szól, néha ronda műveletekkel. Én ezt úgy éltem meg, mint a fiatal, a falkavezéri pozícióra éhes falkatag sunyi próbálkozásait, és most úgy éreztem, hogy igen elegánsan csúszom ki a kezei közül.
Most nincs konkrét konfliktusunk, nincs előtte kurva anyázás, meg dulakodás, csak véletlenül épp ő kelt engem, hogy hetekre kimehessek a laktanyán túlra, úgy, hogy rengeteg dolog miatt amúgy büntetve lehetnék.

De hát miért nem születik mindenki jellel a torkában?
Miért nem lángol mindenkinek a nyelve, mint az erőltetett, teli tüdőből jövő "pártéljen"-től?
Ha meg nem mindenki születik így, azért adassék meg annak, aki igen, hogy használja!
Igen, kimegyek, eltűnök a laktanyából, mert így intéztem, addig talpaltam, míg elértem.

Ne gondolja a tiszt, tiszthelyettes és Herold se, hogy fegyelmezni tud azzal, hogy megvonja a szabadságom.
Az, hogy nem megyek haza, az nem a szabadságom.

Az csak annyit tesz, hogy nem változik nagyon a földrajzi elhelyezkedésem.
De, hogy ÉN hol vagyok, mit csinálok, arra nincs hatással. Mint ahogy megtapasztaltam már, amikor Edit elhagyott, a civil és katonai, laktanyán belüli és kívüli, a kint lét és a bent lét kérdésein, világán túl, önmagamból, mint magból való kilépés és a megkérdőjelezhetetlen hozzátartozás érzését is.
Ez a szabadság.
Elveheti ezt bárki?
Ugyan.
Soha a büdös életben, senki.

Akkor meg?
Mit akarnak ezek?
Hogy viselkedjek rendesen?
Na ne vicceljünk.
Ahhoz férfi kell.
Puhapöcsöknek nem fogok.
Akkor, ha engem akar ráncba szedni, ne szarjon, ne féltse a nyugalmát, ne az élenjáró zászlóaljért járó pénzt féltse, hanem legyen egyszer végre az életben katonaként harcos, próbáljon tényleg betörni.
Vállalja a kockázatát, annak, ha egységes, központi elképzelés szerinti rendet akar teremteni, hogy ellenáll valaki.
Nem azért katona, hogy az ilyeneket fegyveres testülettel elnyomja?
És mi van a belső ellenséggel? A határőrségen belülivel?
Az kényelmetlen?
Nekem bezzeg az országon belüli ellen, a lakosság ellen mennem kéne?
Ő a saját háza táján nem tud rendet tartani?
Csapjon oda, ha nagyon szúrok, ne alakoskodjon.

De míg nem áll ki férfi, addig nem leszek jó. Lehet, hogy a futkosón egy év múlva nem ezt mondanám, lehet, hogy alig tudnék beszélni, úgy össze lennék esve, de most ettől messze vagyok. Arról nem beszélve, hogy épp a magam intézte, megérdemelt nyaralásra megyek, mindegy mi lesz kinn, lényeg, hogy kinn legyek.
Jól tudtam én persze, hogy ez súlyos ár, nem a vidámparkba tudtam kilógni, hanem kórházba megyek és műteni fognak, szóval ez ront a dolgon, de kimegyek.

Ez a szabadság.

szabadságszobor1.jpg
Elvehetik ezt a tisztek?
Ha tudták volna, elvették volna a lehetőséget, de nem tudták, és az élményt, hogy megcsináltam, kijutottam, megmutattam, hogy nem tarthattok benn, ezt az élményt sem tudják elvenni soha.
A tisztekhez képest Herold szurkálódása csak bohózat, ezért én jóságos vagyok vele, nem kell többször bejönnie kelteni.
Beraktam a táskámba a melegítőt, a tornacipőt és a papucsot, a naplóm és a centim.
Ő hűségesen követ mindenfelé, minden nappal fogy az élete, ő mindig velem van.

Bár nem műtöttek soha, valamiért az ugrott be, hogy meztelenül leszek közben és annak gondolatától kicsit ódzkodtam még, amely megoldás ilyen helyzetben kínálkozik eldugni.
De ettől még menetkésznek éreztem magam, a túléléshez szükséges felszerelés is nálam van.
Mindenem megvan, ami kell.

Ez a szabadság.

Boldog voltam ma reggel.


A laktanyából viszonylag hamar elindultam, de nem éreztem úgy, hogy sietnem kell. A Népligeti megállóban a közértben vettem túrós táskát, meg az iskolában megszokott kakaós tejet és ráérősen megreggeliztem és végül a kilencig megírt könyvvel tizenegyre állítottam be.

Az itteni doki, amúgy olyan, mint Knízner kopasz hadnagy, enyhén árja beütésű pali, de ennek jóindulatú a nézése. Azért mérges volt, hogy elkéstem, de csak fokozódott a dühe, mikor megtudta, hogy én az engedélyezési procedúrát elkezdtem korán, hogy hétkor el tudjak indulni, de amíg minden arra érdemes tiszt nem engedélyezte, nem jöhettem. Utána viszont szedtem a lábam, de hát csak mostanra értem ide.

– A fene az ilyen rosszindulatú tisztekbe! – fakadt ki – De ugye nem evett ma semmit, fiam?

– Ööö... Jelentem, de igen, mert leparancsoltak a többiekkel reggelizni.

– Ó, az Isten fasza azokba a marhákba! – horkant fel ingerülten. – Nem értem, hogy azok a laktanyai idióták, hogy nem tudják megjegyezni, hogy ilyenkor korán, és éhgyomorral kell útnak indítaniuk a katonákat. Pedig a szolgálati szabályzatban is benne van! Határőrség mi? Az ember pedig azt hinné, ott a normálisabbja van! Nem értem.

Sajnálkoztam én is, én se értem.

Azt nem mondhattam neki, hogy azért be vagyok szarva a műtéttől, én is tudtam, hogy éhgyomorral kell jönni, ha máshonnan nem, hogy Anyut egyszer operálták. Tudtam én, ezért is ettem inkább.
Majd holnap műtenek.

Különben is!
Most először.
Most életemben először hagyom magam.
Nem tűrtem, ha bántanak, ha igen, muszáj volt, nem tehettem mást, de amúgy küzdöttem vagy kitartottam.
Most viszont először mondtam önként, hogy bántsatok.
Ugye előtte soha nem vágott belém senki késsel.
Senkinek nem engedtem, hogy tegyen velem, amit akar, altasson el, szabdaljon ki belőlem, amit jónak lát.
De most megtettem.
Fosok mint az állat, de elengedtem.
Tegyétek.

Ez a szabadság.

De azért ugyanúgy fosok tőle.
Ezért nem rohantam ma be.

Meg egyébként se sürgős. Minél később műtenek, annál később megyek vissza a laktanyába. És valóban, ma nem műtöttek meg, csak beraktak egy kórterembe, néhány kisebb vizsgálatot végeztek rajtam, de amúgy hagytak aludni.

Remélem ők se sietnek, azt se bánnám, ha holnap se csinálnának velem semmit.

Aztán, remélem azt is, hogy Szadó őrnagy tényleg megértette végre, hogy nyugtunk lehet.
Ha nem baszogatnak sokat, én se leszek annyira kezelhetetlen.
Hadd legyen nyugtom öregkoromra.

Na, ha az megvan, az a szabadság.


Szóval ez történt ma, ezt jelenti a naplóba beírt bejegyzés, hogy "körletelhagyás 7:00 - 9:00, kórház".

 

Centi_30.jpg131

 

 

 

 

1988. január 9.   szombat

Délelőtt Ferihegy 1-re tettek. Ma voltam először kopasz tanulóval szolgálatban. Nekem kell elmagyarázni a kampózás rejtelmeit, én mutatom meg, mit kell csinálni, és én mesélek neki elsőként, hogy mi is vár rá.

A napokban megérkeztek az első olyan kopaszok, akik utánam egy évvel vonultak, tavaly, vagyis 1987 novemberében. Nagyon, nagyon messze vannak a végétől, én több, mint egy évet lehúztam már és májusban szerelek, ők a következő évben. Én 1988 májusában, ők 1989 májusában. Ők a KisMágusok. Azt hiszem, ha tudnám mi vár rám, ha mögöttem lenne ez a tapasztalat, amit eddig szereztem, de annyi napom lenne hátra, mint nekik, akkor most az egyszer kivételt tennék, most az egyszer megszegném a fogadalmam és betenném a fegyverem csövét a számba. Ha májustól még 12 hónapom lenne a leszerelésemig, azt már nem bírnám ki.
Pontosabban nem akarnám.

Másfél év olyan rettenetesen sok idő, hogy én már 13 kurva nehéz, hosszú hónapja várom, de még mindig nincs vége.

Ebből a mögöttem lévő 13 hónapból egyet sem akarnék újból végig élni, ebből az eltelt 410 napból alig van, amit szeretnék még egyszer. A szökéseink ilyenek voltak, a szkander, a kutyázás napjai, de összesen talán 15-20 nap értékes. A többi, a maradék 390, az mind felesleg.
Több, mint egy év a semmire.
Az eddig eltelt 19 évemből.
És még mindig van öt hónap. Már most kijelenthető, hogy ez az öt hónap a feleslegeseket gyarapítja majd.

Elmegy az életemből kis híján másfél év, még nem leszek 20 éves mikor leszerelek, de már másfél évemet az államnak adtam úgy, hogy semmit nem kaptam cserébe.

Kibasznak majd leszereléskor a laktanya kapun túlra, hogy na ott van, arra van a szabadság.
A nagybetűs élet.
Itt már nem kelletek, vissza se jöhettek soha.
Csak ha tartalékosnak visszahívunk.
Akkor viszont muszáj.

Addig azt csináltok, amit akartok. Arra nagy ívben szarunk.
Szarunk arra, hogy ki leszel, ahogy szartunk arra is, hogy ki voltál mielőtt behívtunk, hogy voltál-e már valaki, és arra is, hogy ki vagy, míg itt vagy.
Kit érdekel?
Van belőled másik.

Hagyunk néha aludni, no nem sokat, csak hogy ne dögölj bele, adunk enni, hogy működjenek az életfunkcióid. Adunk pár kínosan egyszerű gondolatot a hazáról, jobb ha amúgy ezeket se érted, de legalább szajkózhatod, a többi megy a levesbe.
Adatnak kellesz a katonai térképre.
A statisztikához.

igazságosztó.jpgNa én ezt az érzést nem akarom többé soha. Ne rendelkezzen rólam, de nélkülem senki.
A maradék öt hónapot kibírom, de egy perccel sem többet.
Lehet, hogy ha valamiért hosszabb lenne, ha mégis később kellene szerelnem, akkor egy éjszakai szolgálatból visszaérkezve, amikor a lehető legtöbb tiszt benn van, benyitnék az irodába és amennyit csak tudok, kivégeznék.
Addig ölném őket, amíg valaki sunyin hátulról le nem terít. Másként nem lehetne megállítani.
És akkor az öngyilkossággal se kell bajlódnom.

Ha úgy nézne ki, hogy futkosóra kerülnék, mondjuk valami bukásom miatt, akkor az utolsó szolgálatom lenne az életem utolsó napja is. Erre az egy esetre felmentést adok magamnak a fogadalmam alól.
És nem érdekelne, hogy az én hibám miatt kerülök esetleg futkosóra, mert semmi nem az én hibám.
Nem én akarok itt lenni, kötelezve vagyok rá, azé a felelősség, aki ide tett.

Viselje a következményeit.

Ahogy én teszem 13 hónapja, relatíve kussban.
Mert ha nem ezt tenném, akkor az első lövészeten kellett volna kinyírni akit érek. Most kezdem érteni, miért álltak a hátunk mögött csőre húzott fegyverekkel a tisztesek, miért volt kikapcsolva a laktanyaparancsnok pisztolytáskája.
Az a szerencséjük, hogy későn érő típus vagyok.
Meg most még higgadt.

Most már az öt hónapom kibírom. De a kopasznak megmondtam, hogy neki az a legjobb, ha főbe lövi magát. El sem tudja képzelni, mennyi az a 480 nap, ami neki még hátravan. Ne szarozzon, mert egyre gyávább lesz, most tegye meg, ne élje le a nyomorult életét azzal a gondolattal, hogy ma, itt, rosszul döntött. Nézzen meg engem, én elkúrtam, én már tudom, mi lett volna a helyes, de nem tettem meg. Hagytam magam végigkínlódni idáig. Begyávultam. Elbasztam egy életre.

Ekkor hirtelen felmerült bennem, hogy talán most tudnám helyre hozni. Talán egy jó cselekedet helyre tenne.
Ha rá tudom venni a kopaszt, hogy jól akkor dönt, ha nem akarja végigcsinálni, azzal jóvátehetem a hibám! Ha most ezt a tudást át tudom adni neki, ha ő megérti, hogy nincs más megoldás, neki a legjobb, ha beteszi a fegyvercsövet a szájába, és elvégzi a küldetést, akkor tiszta lehet végre a lelkiismeretem, akkor rendben vagyok, nem éltem hiába.

Győzködöm is rendesen, csinálja gyorsan, nem nézek oda, itt van papír, körmöljön le valami búcsúfélét. Épp van nálam toll - mondom neki -, hogy a gyávák reptéri gépek oldalára írt verseit fel tudjam jegyezni, én is belekarcoltam valahova, valamit karácsonykor, azt akarom lejegyezni, de most pont jó, írjon végrendeletet, üzenetet, átadom, ez kötelességem. Ne totojázzon, egy perc nem éri meg katonaként, gyerünk, ne finnyáskodjon.

Legenda lesz, garantálom.
Rajtam már ez a megoldás nem segítene, én már majdnem végigcsináltam gyáván, de ő még az én lelkiismeret furdalásom is enyhíthetné.

Ez olyan, mintha ő halna meg a bűneimért.
Volt már ilyen.
Alig kétezer éve.
És az Arc olyan rosszul nem is járt.
Ha nem kamuzott és tényleg Isten fia, akkor kurva ügyes volt és nagyon jól csinálta. Nagyon is jól jött neki, hogy már az anyja sumákolt a szeplőtelen fogantatással, majd az, hogy ács lett, akit aztán felszögeltek a fára.
Ügyes marketing fogás.
Aztán csak annyi csoda kell, amennyitől nem lesz belőle vásári varázsló, meg nem is baj ha kevés, mert kevesebb csoda, kevesebb munka.
Ezek itt úgyis el tudnak ezen csámcsogni évezredeket.
A nagy részük el se hiszi. Van, amelyik akkor se, ha látta.

brian.gif
Aztán az ács emberünk, bocsánat Istenünk, nem csinál semmit, vár a kertben, hogy jöjjenek érte, nincs dolga, csak várja, hogy végre elintézzék.

Apja súg, hogy a vétkeikért halj meg!
Ez jó duma, ő meghal a vétkeinkért.

Utána ezek itt, a hívei és az esküdt ellenségei együttes erővel bálványt csinálnak belőle.
Aztán három nap múlva visszakukkant, de végül végre elhagyja ezt a világot.
Miért maradjon?
Alig,hogy kimondta, hogy legyen már inkább szeretet, a torkának estek és kinyírták.
Szépen felmegy inkább az Istenhez, az apjához.
Kitanulta a mesterséget, düböröghet a családi vállalkozás.
Mit keresne itt? Emberek közt?

– Én is utálom! – mondom Zomborinak, a kopasznak.

Én is húznék innen a fenébe, ha tehetném, akár a javasolt megoldással, de én már annyi napot letöltöttem, hogy nekem már nem érdemes, én a nagyját már beszoptam, azt már nem kerülhetem el, de neki még van esélye, ne gondolkodjon. Ha csak kicsit is belelátna az én élményeimbe, akkor egy másodpercig nem tétovázna. Olyan dolgok, hogy ne kívánja.
Veszélyes lettem az emberiségre nézve, mert nagyon sok embert meg tudnék kínozni vele, ha egyszer leírnám és valahogy közzétenném. Neki szinte állampolgári kötelessége megelőzni, hogy ő is ilyenné váljon, mint én, végezze be, a legfrappánsabb szökés, képzelje el a tisztek arcát majd, gyerünk, rántson csőre. Bízhat bennem, szerzek 12 embert, beszélünk róla mindenkinek, legenda lesz, mehet Istenhez nyugodtan.
Mint valami kiválasztott.
Általam szól az Úr.
Higgye el.

– Bár nem látszol kiválasztott fajtának. – fejeztem be végül.

 

Tátott szájjal állt, kővé dermedve, muszáj volt megnyugtatnom, hogy nyugi minden véresen komoly, de ez csak egy tanács, ő dönt.
Dönthet úgy is, hogy végigcsinálja, amúgy meg igen, csinálja is.

Miért akarná megúszni?
A kopasz állatja! Alig vonult be, már sumákol.
Csinálja csak végig ő is utánam.
Miért gondolja, hogy neki nem kell?

– Te, Dvorszky! – kérdezte végül. – Hiszel te Istenben?

Felé fordultam és megálltam.

– Én ne hinnék, öcsém? Itt áll előtted a bizonyíték. Engem szerinted kalapból húztak elő?

 

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg281

 

 

 

 

Augusztus 12 Szerda

40 hét.

egyenruhakisdonos.jpgÖsszevont szabadnapra engedtek ki.
Nem értem.
Márciusban volt egyszer egy ilyen, hogy két napra kiengedtek, de utána napokig jártam rapportra, hogy miért nem szóltam, hogy nekem két napot írtak a könyvembe, nem egyet. Biztosan el akartam lopni azt a napot. Most meg kiengednek két napra. Még neve is van. Összevont szabadnap. Mi legyen? Szóljak, hogy tévedés, hogy nehogy megint úgy nézzen ki, sumákolok? Vagy gondoljam azt, hogy jutalom? Nem. Azt nehéz gondolni.

Mi történhetett? Két nap egyben?

Mindegy, kimegyek. Múltkor is kibírtam, hogy cseszegetnek érte.

Este elmentünk moziba a Szaszával. Nem tudja pontosan még, de az az érzése a közeljövőben vonul. Nem sokat beszéltünk a katonaságról, de valahogy az az érzésem, az hogy együtt vagyunk felkészíti egy kicsit lélekben.
Nem is mentem haza a laktanyából, hanem rögtön felcsengettem hozzájuk úgy, ahogy voltam, katonaruhában. Szasza mamája meghatódott, de nyilván nem miattam, hanem biztos vagyok benne, hogy azt a jelenetet képzelte el, amikor majd a fia lép be hozzá ebben a gúnyában. Mozi után mentem haza, Edit egész este eszembe sem jutott.

(Kép forrása: www.kontyfa.hu)

Centi_30.jpg298

 

 

 

 

Július 26. Vasárnap

Ma ért véget a szabadság.

Az éjszakai munka után 10-ig aludtam, Anyuék hamarabb felkeltek és pakolásztak. Én még néhány órát segítettem, aztán búcsúzkodnom kellett, mert ötre vissza kellett érnem a laktanyába. Hazafelé vadul vettem a kanyarokat a Zsigával, megmagyarázhatatlan módon a múltkori lerobbanása után, most, hogy megint tökéletesen működik, még jobban megszerettem és még nagyobb lett a bizalmam hozzá.

Ezt az érzést amúgy, az azóta vásárolt autóim maradéktalanul kiirtották. Általában az, hogy elromlott valami, azt szokta jelenteni, hogy szarabb lett. De a Zsiga most hasított, én meg élveztem, azzal az önpusztító felszabadultsággal, ahogy a Félelem bére utolsó jelenetében, Yves Montand vezet a szakadékokkal nehezített hegyi úton.
Van némi ellentmondás ebben, de igazából szembefordítva egymással, összeilleszthető a két jelenet. Yves Montand a kvázi rabszolgaságból való szabadulást jelentő munkabér megszerzése feletti és a szabadságba való átlépés (meg persze egy nő) gondolatától került euforikus hangulatba, én viszont az utolsó fillérjeimből vett üzemanyag megmaradt cseppjeit égettem el, a szabadságvesztésem helyszíne felé tartva és attól kerültem euforikus hangulatba, hogy megy a kocsim.

Más, de azért kurva jó volt.

Yves Montand.jpg

Még kinn a telken felhívtam Anyuék figyelmét arra a tényre, hogy 8. hónapja vagyok katona, de ez csak nekem ilyen öröm, nekik ott csilingel az a gondolat, hogy basszus, akkor még 10 hónap hátra van. Igen, ez igaz és én is tudom. De ha nem örülnék annak, hogy mennyi telt már el, akkor azt hiszem, begolyóznék. Össze szoktam hasonlítani persze, hogy mennyi telt el, mennyi van hátra, de már nem az adatok szintjén, hanem csak úgy, mint két botot, hogy az egyik már csak egy kicsit hosszabb a másiknál.

De már attól is sokkot kapnék, ha erre a botra rovátkákat faragva bejelölném a napokat. Mert úgy még borzalmasan sok van hátra. Inkább marad az, hogy két botom van, és amikor megyek velük, az egyik miatt egy kicsit bicegek.


Aztán benn nem hagytak sokat a laktanyabeli hangulatba visszaszokni, hanem kitettek éjszakára Ferihegy 2-re, kampósnak, bicegni.

Centi_30.jpg305

 

 

 

Július 19. Vasárnap

Újabb Ultra Rövid Ugrással az éjszakai szolgálatból délelőttös kutyakonyha szolgálat  következett.

Délután 5 nap szabadságra megyek!

A kutyakonyhán ma rendes voltam, kihoztam a kutyákat, nem mind, de a nagy részüket. Ellenőriztem, hogy minden bejárat zárva legyen, végignéztem a kerítést, nincs-e valahol kibontva. Beszéltem a lődörgő ÉPK-sokkal, hogy most ne nagyon mászkáljanak. Azután kiengedtem egyenként a kezelhetőket egy-egy negyedórára. Nem tudom, hogy a többiek ki szokták-e engedni őket, mindenesetre olyan szagokra éhesen szaladt a bokrosba mind, hogy látszott, az összes többi érzékszervüket kikapcsolták. Az orrukra összpontosítottak, a testük ék alakú lett, a csúcs az orr, a maradék testrész pedig csak egy szivacs, ami gyűjti és tárolja a szabadság illatát.
Nem raktam rájuk pórázt, közvetlenül a kennelből eresztettem szélnek mindet. Lehet, hogy ez nem volt jó ötlet, jobb talán, ha nem szoktatjuk rá őket, hogy parancs nélkül kimehetnek, de mivel ma szabadságot kapok, szerettem volna adni is. A negyedóra úgy telt, hogy ők szaladgáltak, én meg sétálgattam a közelükben. Az idősebb kutyák, mind nagyon illedelmesen visszajöttek a hívószóra, csak Pofást, Luxot és Lucifert kellett kicsit hajkurásznom, hogy visszatereljem.

Aztán eljött a délután és 5-től végre katonaéletem első több napos szabadságra mehettem.

SZABADSÁG!!! Milyen fura ebben a jelentésében ez a rég ízlelt szó.

Ahogy hazaértem, átöltöztem és rohantam Edithez.  Most valahogy nem izzasztott a szokásos esti hőség, hanem kellemes tavaszias este tisztelgett nekünk. Hirtelen ötlettől vezérelve kimentünk kocsival a Margitszigetre. Sétálgattunk a parkban, a Duna parton. És engem már megint a dugás gondolata feszített. Bármiről is beszéltünk, csak ez járt a fejemben, nem tudtam szabadulni.

Aztán miközben gyalogoltunk vissza a kocsihoz, szembe fordultam vele és valóban nem túl türelmesen, nem lassú, felcsigázó mozdulattal, hanem meglehetősen erélyesen kihúztam a blúzát a szoknyájából, benyúltam alá és ráfogtam a mellére. Néhány másodpercig hagyta, illetve inkább tűrte, azt hittem, most valahogy engedékenyebb lesz, de aztán letolta a kezem magáról. Nem akartam hagyni, összefeszültünk, de ennél nevetségesebb, szánalmasabb képet nem mutathat pasi, hogy körömszakadtáig markolja a nő mellét, miközben az teljes erejéből igyekszik szabadulni.

mell.jpg

Azt hiszem egyikünk sem akart kifordulni magából, én nem akartam mindenáron markolászni, ő meg talán nem akart ilyen elemi erővel védekezni, de a másik ellenállása odahajtotta a vadállatot. És az marcangolni kezdett minket, mi meg egymást. Egyre inkább dühített, hogy nem érti, nem tolakodni akarok, hanem neki is jót, nekem is jót. És minél erősebben akartam, hogy kevésbé védekezzen, annál inkább hadakozott, én meg annál vehemensebben támadtam. És ő minél inkább akarta, hogy kevésbé erősen nyúljak felé, annál vadabbul tusakodtam, ő meg annál makacsabbul hárított. Jó mókának is tűnhetett volna, de egy idő után csak hangtalan, küzdelemmé vált, és én letakart aggyal cselekedtem.

– Aú ez fájt! – kiáltása térített észhez.

Ez, amit csinálok, a színtiszta erőszak.

Néhány hete majd megőrültem érte, olyan szerelmes voltam, most meg szinte verekszem vele?
Nem akarja.
Láthatnád már régen. Ha akarná, nem kellene erőszakhoz folyamodni. Mire számítok, mi lesz, ha legyőztem? Rájön, hogy mégis akarja? Még ha mondaná is, hihető lenne? Tudnék fürdeni elégedetten olyan szeretetben, olyan testiségben, amit erővel kényszerítettem ki?

Dehogyis. Hova süllyedtem! Hova süllyedtünk!

De az agyam nem tisztult teljesen, nagyon dühös voltam, és Editre voltam dühös. Úgy éreztem, hogy ha nem kapom meg, akkor nem kell.

Állt velem szemben, vádló tekintettel tapogatta a karját, amit fájlalt.
Felpofoznám legszívesebben.
De már csak tehetetlenségemben. Ami hirtelen ugyanolyan erővel kezdte a dühömet felpiszkálni.
Tényleg lekeverjek neki egyet? Láthatóan most még ő haragszik. Ő? De milyen jogon?

9 hónapja nem enged közel magához.
És a pofontól megenyhül?
Nem fog.
Ha tudom, hogy nem fog, akkor az micsoda, ha szájon vágom?
Az bizony sima bosszú.

Nagyon jól jött, hogy igazából nem értettem Editet, mert gondolkodtam, legalábbis cikáztak bennem a felvillanó gondolatok. Ha nem így van, lehet, hogy tényleg felpofozom. Ha nincs bennem gondolat, csak indulat. De innen nézve, még ez az előbbi tusakodás is méltóságon aluli. Hogy várhatnám el, hogy szeressen, akit megaláztam, és hogy szerethetném magam, ha hagytam magam zsarnokká lenni?

Nem, ez szánalmas és méltatlan. De tehetetlen düh fortyogott bennem és nem talált kiutat.

– Menj a francba! – kiáltottam rá végül, de ez se segített, ugyanolyan szarul éreztem magam. Hirtelen a kocsihoz szaladtam, bevágtam magam és a margitszigeti szálloda parkolójából csikorgó kerekekkel robogtam ki.

Ennyi tellett.

Ezt találtam ki.

De amikor elsuhantam Edit törékeny alakja mellett és még egy kis ijedtséget is felfedeztem, ahogy hátrébb lépett a járdán, mintha az is megtörténhetne, hogy felszaladok és elgázolom, rettentően elszégyelltem magam. A gondolat, hogy olyan állapotban vagyok, hogy elképzelhetőnek gondolja ezt rólam, a tudatom legmélyére is besikított.

Dühödten léptem rá a fékre, hatalmas csikorgással álltam meg

Nem! Nem hagyhatom, hogy ösztön, érzés, bármi irányítson, ami nem én vagyok.
Soha többet.
Semmi rombolót nem akarok magamban, tőlem ne féljen, akit szeretek. El kell nyomnom minden ilyet magamban. Ha olyan érzés is áldozatul esik, ami jó és építő, kisebb baj, minthogy irányíthatatlan hús legyek.
Nem engedhetem szabadjára az ösztönnel kevert érzéseket.

A kormányra borulva mantráztam ezt, lihegve, mint valami hosszabb futás után. Vártam, hogy lassuljon a pulzusom, béküljön a lelkem, csituljon a vihar benn. Aztán kisandítottam az oldalablakon, a visszapillantóban láttam Editet, aki semmit nem értett, állt ugyanott, és a pulóverét a mellkasához szorítva sírdogált. Rükvercbe kapcsoltam és nagyon lassan, hogy meg ne ijedjen, mellé tolattam. Megálltam, néztünk egymásra, nem volt indulat bennünk, csak a szomorúság tartotta még magát. Kinyitottam az ajtót, ő szótlanul beszállt és hazáig a combomon pihentette a kezét. Nem bátorítottam és nem húzódtam el.

Hagytam.

Nyugodt, jó kedvű nem voltam, de már dühös sem. Talán keserű.

És nem volt mit mondanom.

Kiszálláskor a kényszeredett mosolyom sarkába csókolt, hagytam ezt is, majd válaszoltam, mikor az ablakon visszahajolva, bemutatta behajtott mutató ujját.

– Nincs harag! Becsszó?

– Nem, nincs harag. Becsszó.

Centi_30.jpg346

 

 

 

Június 8. Hétfő

Ma találkoztam a Ketyával!! Ketya iskolatársam volt a szakács suliban, azóta meg a barátom. Nagyon örültem, ugyanis őt három hónappal előbb hívták be és azt gondoltam, hogy addig, amíg le nem szerelünk mindketten, pontosan 1 év 9 hónapig nem látjuk egymást. De ő most a Honvéd kórházban van, illetve pontosabban 30 nap EÜ szabin.

Ketyával a szakácssuli utáni nyár kovácsolt össze, amikor együtt próbáltunk szerencsét a balatoni vendéglátóiparban. Sok szerencse kellett hozzá, és nekünk azzal nem is volt bajunk. Az egyik legnagyobb szerencse akkor ért minket, amikor valami apróságon összeszólalkoztunk a szállásadónkkal, így már az első éjszaka kihajítottak minket és a földvári vasútállomás melletti fűzfa alatt kellett éjszakáznunk. Azért szerencse, mert enélkül valószínűleg végigdolgozzuk a leszerződött hónapot, felvesszük a  pénzt és hazamegyünk. Így viszont egy folyamatos, kalandokkal teli csövezés kezdődött.

Ketyát augusztusban bevitték katonának, Brenyóval, Ketya általános iskolai osztálytársával kísértük el a gyülekezőhelyre, a Sportcsarnokhoz.

Egészen mostanáig nem sokat hallottam Ketya felől, én novemberben vonultam, levelet nem tudtunk váltani, azt se tudtam pontosan hol van, de mint most mondta, Lentibe vonult, mesélte, hogy az első hónapokban szinte egyáltalán nem volt otthon.

Abban a mondásban, hogy „embert barátjáról” lehet valami igazság. Amikor mesélte, hogy a kiképzés után az egész századot elvitték a debreceni konzervgyárba, ő átaludta az ébresztőt, átaludta a körlettársak készülődését és átaludta a század menetelését, IFA-ra terelését, akkor magamra ismertem. Nem történt konkrétan ez velem, hanem csak ilyesmi hülye szituáció.
Lentiből Kaposvárra került írnoknak, ott viszont unatkozott. Mivel haza innen sem engedték, úgy érezte valamit tennie kell, így egyszer egy hirtelen ötlettől vezérelve dagadtra püfölte a térdét stokival. Jól sikerült, mert azonnal a kaposvári, onnan meg a budapesti Honvéd kórházba került.
A duzzanat vészes gyorsasággal apadt, ki kellett találni, hogyan tovább. Például úgy, hogy megkérdjük a gyanúsan fiatal műtősfiút, hogy ki fia, borja. Hát és mit tesz Isten, katona. De nem ide van beosztva, hanem ő tulajdonképpen beteg. A laktanya felé. A kórházban viszont, mint „Hilfer” dolgozik. Vagyis a Honvéd kórház az akut műtőssegéd hiányt oly módon pótolta, hogy a hozzá bekerült kiskatonáknak felajánlotta, hogy egy hónapos eü. szabadság fejében maradjanak a gyógyulást követően a kórházban segítőként, 'Hilfer"-ként. Pár nap múlva már Ketya is műtőssegéd lett. Részt vett egy műtéten, csak néznie kellett, közben letesztelték, bírja-e a vér, a lüktető szervek látványát. Esze ágában nem volt visszamenni a laktanyába, tehát bírta.
Amikor felnyitották a testet, akkor elbizonytalanodott, lassan hátrálni kezdett a műtőasztaltól, ekkor csak annyit mondtak neki, hogy ha most kimegy, később már csak rosszabb látvány fogja fogadni a műtét közben, ha nem kell egyenesen elfutnia, maradjon, próbálja meg. Aztán, ahogy mondta, az első pár perc után már kifejezetten érdekesnek találta amit látott.
Hilferként szinte civil élete volt, nem mehetett ki ugyan a kórházból, de benn a munka után azt csinált, amit akart. Három hónapig lehet valaki a laktanya felé betegnek bejelentve, ha hosszabb a betegség, automatikusan elindítják a leszerelési eljárást, ami sok, igen alapos vizsgálatot is jelent. Ezt megelőzendő a kórház három hónap után elbocsátja a katonát, jutalomként viszont kiírja 30 nap eü szabadira.
Ezért éri meg mindenkinek.

Innen meg nagyon keveseknek vezet vissza az út a laktanyába. Ketya épp azt meséli, hogy már készítik neki a helyet, ha van üresedés, azonnal megy is vissza. Nehéz oda bekerülni, de azt mondja olyan érdekes műtéteket látott, amit sose gondolt volna. Épp mesélte volna, hogy milyen az agyműtét, amikor észbe kaptam, hogy már iszonyú késésben vagyok, elbúcsúztunk, azzal a tudattal, hogy lehet egy újabb fél év, vagy több is mire újra találkozunk.

kórház.jpg

Egész szabadnapomon nem voltam az Editnél. Néha van olyan érzésem, hogy nagyobb nyugtom van, ha nem megyek el hozzá, nem jelentkezem. Ő nem tudja, mikor vagyok itthon, ha én nem szólok neki. Tehát van, amikor nem is tudja. Érzi, hogy valami nem stimmel, mert kimaradnak hetek, de nem tud rajtakapni, hogy épp kinn vagyok a laktanyából.

Viszont így nem sok esélyem van jobban közeledni hozzá. És néha riasztóan nem is akarok.

Aztán visszaérkezésnél majdnem elkéstem. Iszonyú nehezen megy igazodnom az időhöz. Nem tudom, hogy szándékos-e, a tudatalattim dolgozik-e ilyen látványosan – egyszer már volt olyan érzésem, hogy egy seggfej –, mindenesetre olyan gyönyörűen hagyom figyelmen kívül, hogy már készülődni kellene, már indulni kellene, mintha ettől tényleg nem is telne az idő.
Csak a legeslegutolsó pillanatban, amikor szinte borítékolható a késés, akkor szánom rá magam az indulásra. Rohantam, ahogy csak tudtam, már amennyire az egyenruhához illik a sietség. És végül épp hogy, egy-két perc ráhagyással értem be.

Ma megyek először éjszakai szolgálatba. Várom nagyon, mert fogalmam sincs, hogy működöm éjszaka. Mikor leszek álmos, az leszek-e egyáltalán, és hogy bírok majd ébren maradni?

Az őrszolgálatban van egy kiismerhető gyakoriság, 4 óra múlva leváltanak. De itt sokszor úgy megy ki a betonra az ember, hogy nem tudja, mikor jön a váltás. Az olyan nyomasztó, hogy hidegebb éjszakákon, több fokot csökken tőle a hidegérzet.

Ráadásul ez lesz az első éles szolgálatom egyedül, kutyával. Mivel szeretnék minél több szabadságot adni neki, ezért Ködit vittem ki magammal.

Centi_30.jpg349

 

 

 

Június 5. Péntek

Ahhoz, hogy valaki elismert kutyás legyen, vizsgát kell tenni.
A Szilasinál.
Merev pléhpofa, humora semmi nincs és biztos, hogy nem is érti.
De a lényegét se.
Viszont a vizsga végig vicces volt.

 

Rezzenéstelen arccal kérdezi.

– Hova megy ki a kutyás Ferihegy 1-en?

– Hátra.

– Helyes. És Ferihegy 2-n?

– Ott is.

– Jó. Mik a fő feladatok?

– Az őrszolgálat meg a határsértők elfogása.

 Kicsit hátrébb tolja a székét, jelezve, hogy elégedett, mindjárt végzünk.

– És mik a feladatok a kutyakonyhán?

– A kennelek tisztán tartása, a kutyák élelmezése.

– Rendben Dvorszky, üdvözlöm a kutyások közt.

Úgy nyújtja a karját mintha kézcsókot várna, de szerencsére maradunk a kézfogásnál.
Ennyi. Amennyit egy kétéves gyerek visszamond elsőre.

Ettől már lehetek kutyás, de az, hogy értek-e a kutyákhoz az nem szempont.
Mondjuk, ezzel bajba lennék egy vizsgán.
Ugyanis igazából, nem értek hozzájuk.
Csak szeretem őket.
És régen sokat olvastam róluk.

 

Aztán még az ajtóból visszahívott, hogy ha már itt vagyok, beszéljük meg a szabadságomat. Hogy kivehetném július 20-tól 26-ig.
Visszalépek az irodába, oké beszéljük meg.

– Akkor jó lesz így? – kérdezi, amint megállok előtte, tolla már a levegőben, a kitöltött szabadságos levelem kiterítve az asztalán.

– Jelentem jó.

– Jól van. Mindenki sorra kerül, magával legalább a vizsgával egy füst alatt letudtam. Örülök, hogy ezt megbeszéltük. Leléphet!

Én is kurvára örülök, jól megbeszéltük, mindig szeretem, ha van beleszólásom a sorsom alakulásába.

Délután kampós szolgálatban voltam Ferihegy 1-en. Zárnunk kellett. A zárás a reptér fokozott ellenőrzését és biztosítását jelenti, fontos eseménynél egy meghatározott körön belül meg kell akadályoznunk minden mozgást. Késő délután egy kormánygép érkezett.
Ilyenkor elrendelik a zárást a gép és a VIP váró előtt és a kettő között. A sima kormánygépek esetében kis zárást alkotunk két fővel, de most egy egész szakasz jött a laktanyából segíteni. Amikor a teljes mozgást meg kell akadályozni, az az úgynevezett VIP101-es zárás, ilyenkor viszont az egész századot kivezénylik. Nagy volt a szaladgálás, úgy állítottak be minket megfelelő pontra és megfelelő szögbe, mintha fényképezkedtünk volna.
Mindent, mindenkit katonás rendbe.

karpati.jpgUgyanis nem sima kormánytag, hanem Kárpáti Ferenc, a honvédelmi miniszter érkezett. Láttam is messziről, de ugyanolyan ellenszenves, mint az általam ismert többi, pontosabban néhány politikus. Mint mondjuk Brezsnyev. Akinek az ábrázata alapján börtönt adnék, nem országot.

Azt hittem ez valami nagyon különleges érzés lesz. Megpillantani valakit, aki nagyon-nagyon magasan áll az ország lakossága fölött, egy élő Isten, de csak egy ráncos öreg volt. Szóval semmi különös hatást nem gyakorolt rám, nem úgy, mint a vezérkarunkra, akik valahogy még a tisztelgésben sem tudták elrejteni az álságos alázatot. Hányinger volt végignézni ezt a hajbókolást. A minisztert még egyszer láttam képen, ott szemüveg volt rajta.

Azzal okosabbnak látszik.

Centi_30.jpg401

 

 

 

Április 14. Kedd

Ma be voltam írva szabadnapra, nem tudom miért, abban reménykedtem, hogy kimehetek. Már kimenőben mentem kötelékre is, ott tudtam meg, hogy nincs is könyvem. Kis nyomozás kezdődött, hogy hol van, vagy miért nincs. A pár nappal ezelőtti esemény miatt még konkrét büntetést nem kaptam, tehát elvileg mehetnék.
Mondom az AE ügyeletesnek, hogy szabira megyek, nyilván elkeveredett a könyvem, húzgálja a fiókokat, ő is ideges, mi van, ha ő keverte el? Én meg nem oszlatom el ezt a kételyt, hanem nógatom, hogy a legalsóba is nézzen be.

Aztán eltűnik a Cupi irodájában és nagy sokára hozza a hírt.

– Le vagy húzva szabadnapról, Nitró lehúzatta a mai napot, holnap reggel nyolckor mehetsz ki, délután ötig.

düh.jpg

Úgy nézem Nitró nem viselkedik rendesen! Ráadásul tök logikátlan, hogy nem Cupi húzott le. Nem értem én a hadsereget.
Elég megalázó a többiek előtt és a röhögő Nitróval a hátam mögött levenni a kimenőt. Ennél látványosabban nem is lehetne demonstrálni, mekkora lukra futottam ma. Nem szólok senkihez, Nitró mondatait, hogy na mi van, szellőztetem a kimenőm, vagy csak nem máshogy terveztem a mai estét, lehet, hogy ma nem én dugom a barátnőmet, szóval ezeket most nem kis erőfeszítéssel, de elengedem a fülem mellett.
A többiek csak néha és kényszeredetten mosolyodnak el, inkább megilletődötten figyelnek. A szabadnap megtagadása ez egyik legkeményebb büntetés. Sokan csak azoknak a pillanatoknak, perceknek, óráknak élnek itt benn, amit kinn töltenek, olyan ez nekik, mint köldökzsinór, mindig ki kell menniük, hogy ne szakadjon el, és remélik, hogy az előző heti szabadnap emléke kitart a következőig. Emiatt, az ilyen helyzetek, amikor valakitől megtagadják a kimenőt, mindig tartogattak meglepetést, mindig lehetett számítani arra, hogy egy nem várt dühkitörésben oldja fel a delikvens az indulatait. Gyanakodva figyeltek, de igyekeztem úgy tenni, minta mi sem lenne természetesebb, hogy ruhát váltok és itt maradok benn.

Centi_30.jpg431

 

 

 

Március 15. Vasárnap

Kiengedtek ma szabadnapra 5-től, Robi nem húzatott le. Vagy nem tudott. Esetleg taktikus, nem az összetűzésünk másnapján kavar be nekem. Benn riadó készültség van, tavaly ilyenkor volt valami csetepaté a Lánchídon, amiatt volt ideges mindenki, nem is engedtek ki sok embert, a többieket meg készültségbe helyezték, aludni is csak felöltözve lehetett.

Valami miatt dugó volt a gyorsforgalmin, álltam a buszon, értékes idő porladt el tétlen várakozásban. Az állami ünnep miatt sok a VÁP-os a városban, de nem szólt egyikük sem hozzám. Tisztelegtem mindegyiknek, a magasabb rangú honvédnek, a rendőrnek, ahogy kell.

Majdnem kilenc óra volt mire hazaértem. Beszélgettünk Anyuékkal, elmeséltem milyen az élet benn. Mire kifogytunk a szóból késő lett, nem volt értelme átmennem Edithez.

Levittem a kutyát sétálni, a Buksit. Kis tacskó keverék, majd szétszedett örömében, mikor megérkeztem, meg amikor a pórázért nyúltam, de amint kinyitottam a kaput, kirohant és megkezdte a szokásos ellenőrző körútját egyedül, hátra se nézett a kis önfejű tökfej.

Elkapattuk, a sétáltatás mindig az ő aktuális útvonalának lekövetése volt, mindig pontosan látszott, hogy mikor engedi el teljesen tudatosan a füle mellett a vezényszavainkat és csinálja tökéletesen az ellenkezőjét. De imádtuk, hagytuk, nyakörvet se tettünk rá soha, menjen, élje mellettünk az életét a lehető legszabadabban. Ő így is tett, ha a fejébe vett valamit, eltéríthetetlen, makacs volt. De mégis a legnagyobb békében éltünk vele.

profimedia-0051043070.jpgBuksi sétáltatása sok esetben a lenyugvás, a magas fokú meditáció időszaka volt, termékeny egyedüllét. Most, hogy nem messze szöszmötölt a bokorban és a legkisebb sietség nélkül szaglászott meg minden apróságot, összekapcsolt engem a régi civil életemmel. Azzal amikor nem az értékes szabadság perceit használta fel, hanem amikor a sétáltatás közbeni együttlétünk még kölcsönös tiszteleten alapuló szimbiózis volt.

És minél több időt töltöttem most vele a rövidke szabadságomból, annál jobban visszahozta a nem is oly távoli kamaszkort, ami három és fél hónapja végleg véget ért. Több órát kóvályogtunk a házunk előtti játszótér parkosabb részein, a szánkódomb körül és az iskola meg az óvoda közti senkiföldjén.

Kiszellőzve, megtisztulva, civilként feküdtem le ma aludni.

(Forrás: Profimedia)

Centi_30.jpg444

 

 

 Március 2. Hétfő


Négyszáznegyvennégy!

 

444.gif

Annyira szép számsorozat! Lesz még néhány ilyen, 333, 222 111. Ma elhagyom a 444-et és elkezdem közeledni a 333-hoz.
Az általam letöltendő legnagyobb egység az év. Abból egy kereket töltök benn. A második legnagyobb egység amit benn töltök, az év fele. 6 hónap, 180 nap.
A következő legnagyobb egység ez, az azonos számjegyekből álló napok közti idő. Vagyis 111 naponta van egy azonos számjegyekből álló nap. Ha 15 nappal hosszabb időre hívnak be, akkor 555-el kezdtem volna, de nem így indult, tört szakasszal kezdtem, pár nap múlva lesz 100 napja, hogy bevonultam. Viszont ilyen szép számból csak 4 van benne a katonaidőmben, és most megvan az egyik.
A 444.

Gyönyörű szám.

Egy új vallás szimbóluma lehetne. Teljesen ellentéte például a 666-nak. Ez utóbbi szárai jobbra felfele állnak, a 444-nek a szárai képzeletbeli folytatása balra lefele, míg a testükben a 444 felül, a 666 alul hangsúlyos. A 666 csak görbületekből áll, csupa hajlat, a 444-et alkotó vonalak egyenesek, szöget zárnak.
A 666 lágyságot sugároz, a 444 merevséget. Hangzásukban a 666 mély tónusú, a 444 magas. És ha a 666 a sátánizmus jele, akkor a 444 lehetne a Tisztizmus szimbóluma.
Ahol bár nem teljesen szabad akaratukból, de elkötelezett hívek állnak rendelkezésre, a nyilvánosságtól távol, izoláltan lehet hódolni a liturgiának, a Tiszt az Isten és merev mint a szög. Az intuíció, a megérzés, az empátia ismeretlen, tán üldözendő tulajdonság.
Ahol a Tiszt megkövetelheti a gondolkodás nélkül született téves döntései és elméletei tiszteletét, ragaszkodhat az azzal való azonosuláshoz.
Mereven.
Tisztizmus.
444.

Behivatott Cupi újra. Körülményesen kezdte, de csak kibökte, hogy megvitatták az ügyemet a vezérkarban és abban állapodtak meg, hogy most az egyszer szemet hunynak a botlásom felett, most még bizalmat helyeznek belém, remélik, hogy megérdemlem azt a kedvezményt, amit a jó magaviselet megelőlegezéseként utaltak ki. Tekintsem úgy, mint egy előre adott érdemjegyet, aminek becsület kérdése megfelelni. Bár ő személy szerint azt a véleményt osztja, hogy pont ebben a kérdésben buktam el, mert szerinte sunyin elloptam azt a napot és lapítottam, hogy ki ne derüljön.

Ő maga ezzel a döntéssel nem ért egyet, mert ő olyan lendülettel venné el tőlem, hogy kipenderülnék az ajtón. Tudom-e, hogy ha rajta múlt volna, kiadta volna a körözést, katonaszökevénynek nyilvánított volna.
A vezérkar túlzottan jó indulatú, pont ezzel az üggyel lehetne példát statuálni.

Hallgatom, nézem, ahogy mondja.

Na ne már! Most komolyan ez akkora ügy? Tényleg ezen rugózik a vezérkar? Nincs ezeknek jobb dolguk? És hogy én vagyok ezért a hibás tényleg? Ez komoly? Az a baj, hogy nem ismerem el készséggel a felelősségem abban, hogy hibázott?

De látszik, hogy tényleg kiadta volna a körözést. Annyira ragaszkodik ahhoz a teóriához, hogy én vétettem. A gondolatot, hogy hibázott, nyilván így könnyebb elengedni.

Nem szólok semmit.

Engem meg így könnyebb elengedni.

Le is léptet.

Centi_30.jpg445

 

 

 

 

Március 1. Vasárnap


Olyan érzésem van, mintha miattam jöttek volna ma be a tisztek. Vasárnap ritkán látni őket. Tegnap elszaladtam Edittől, átvettem az egyenruhát és visszajöttem a laktanyába. Négykor már benn voltam, kérdezték is a többiek, hogy mi van, ennyire nem ízlik a szabadság?

De. Kurva jó.

news-20110201-02342699-292158491.jpgEszembe se jutott már, hogy mennyi időt töltöttem otthon. Viszont ma bejött és behívott az Öreg és kérdezgette, hogy nem tűnt-e fel, hogy két napig voltam kinn.

Hát nem nagyon, rövid volt, aztán meg még sok is.

De hogy mégis, nem gondoltam, hogy ez nekem nem jár, meg hogy ilyen nem szokott lenni?

Szerintem járt ez nekem, de csak csóváltam a fejem. Míg le nem léptet, meg sem szólalok. Hadd mondja.


Mert mindenki hibázhat, és bár ő fényévente szokott, de most valahogy elírta a dátumokat, nem szereti kitölteni, csak hát, ha az írnok szabadnapon van, akkor még ezt is neki kell csinálnia. És tényleg olyan hülye vagyok, hogy nem szólok? Mi van ha jövő február 28-át ír véletlen, akkor egy évig nem jövök vissza?

Mondjuk ez érdekes kérdés, de ha könyvem van, vagyis engedélyem, miért kéne? Dehogy jönnék. És még igazam is lenne.

És most mit csináljon velem? Baj lesz az elszámolással, jól elszúrtam neki mindent. Mert mondhatnánk, hogy kivettem a jövő heti szabadnapom előre, de az nem ajándék, hanem juttatás, heti egyszer kötelező. Akkor pihen a katona, nem tologatható, vagyis nekem a következő héten biztosítani kell a szabadnapot. Ha biztosítják, akkor viszont nekem több lett. Ez teljesen elfogadhatatlan és a többi katonával szemben is mérhetetlen mód etikátlan, reméli érzek bűntudatot, csodálkozna, ha nem vetne ki magából a szakasz. Ilyet egyszerűen nem lehet csinálni. Nem is érti, hogy gondolhattam.
Valahogy ezt meg kell oldani, lehetne esetleg azt tenni, hogy egyszerűen nem írnak be egy napra szolgálatba, de ki sem engednek. Igen, viszont akkor is többet pihenek a többieknél, bármit teszünk, nem lesz jó és akárhogy is nézzük, azt a napot én egyszerűen elloptam. Mindenképp megkavarja a szolgálatok nyilvántartását is.

Borul az egész rendszer, mondta, de itt hirtelen ijedten körbenézett, megbökdöste, majd megigazította a telefonkagylót. Tudom jól, hogy gondolja és nézze meg az ember, még a végén teljesen bajba sodrom. A kimutatás elcsúszik, úgy érti.

– Most mondja meg, mit csináljunk azzal a nappal?

Hát én szívesen kidobtam volna neki az asztalra, hogy nézegesse, miről is beszélünk, hogy ez egyik napot átaludtam, és a másikat, a tegnapot is jobb lett volna, de végül nem szóltam.

Mert azt se lehet, mondja, hogy csak úgy elkönyvelem ajándéknak. Nem szokása a határőrségnek ajándékot osztogatni, főleg nem ilyen kisstílű tolvajoknak.
És különben nem sült le a képemről a bőr?
Még nem tudja milyen büntetést találjon ki nekem, de ez a nap, ez sok bosszúságot fog még okozni.

Cupi egy médium, én ugyanezt éreztem, mikor tegnap Edittől eljöttem.

Nem tudja még, hogy legyen, de most már, ha eltulajdonítottam, egyelőre tartsam meg, majd egy másikat elvesz helyette valahogy.

Oké, egyelőre megtartom.

naplopo.jpg

Leléptet, de ezek után mindenki tudja, hogy egyáltalán nem vagyok csókos és lám, tényleg úgy viselkednek a körletben, mintha meg lennének sértődve, csak Basa kacsint egyet takarodó előtt.
De ez itt nem jó ómen. Ha valakiről kiderül, hogy nincs hátszele, több szívásra számíthat, de mondjuk ez a konyhán nem olyan fenyegető.

Ma világossá vált számomra, mit is jelent a gyakorlatban, amit Hédi néni, az idős szomszédasszony mondogatott mindig, hogy kisfiam, az emlékeket, a múltat senki nem veheti el.
Hát igen, még Cupinak se sikerült.

süti beállítások módosítása