Szabadsag-szobor-Budapest-IMG_0297.jpg

1988. május 18. – 

 

 

 

 

 

 

1988. május 19. csütörtök


Bár felhúztam az órát 8-ra, még az előtt ébredtem, hogy csörgött volna. Kinyitottam a szemem és lassan körbenéztem. Kerestem a tányérsapkát.
De nincs.

Nincs ám! És nem is lesz.
Soha.
Csak ha akarok és veszek.

Tegnap véget ért egy rossz álom.
540 napig tartó rossz álom.

Azt álmodtam, hogy eltöltök katonaként másfél évet, tizennyolc hónapot, 76 hetet, 540 napot, 12960 órát, 777600 percet, számolhatatlanul sok és kíméletlenül hosszú pillanatot.

Ötvennégymillió-négyszézharminckétezer szívdobbanást áldozva rá.

Vége.

Új nap van.

A szabadság első napja.

Kelni kell.

Dolog van.

A szabadság fokán kell ma állítani.

Tegnap civil lettem. Ma újra állampolgár vagyok. De világpolgár kell legyek.

Kipattantam az ágyból, összeszedtem magam, elmeséltem Anyunak, hogy milyen volt a tegnap este, aztán rohantam a XV. kerületi Tanács Igazgatásrendészetére és beadtam az útlevélkérelmem. Több okom is volt rá.

Egyrészt, mert akartam.

Utazni szeretnék, és ha kaphatunk világútlevelet, akkor nekem legyen.

Utazni akarok.

Repülni.

Látni, hogyan működik a reptér az utasokért.

Világot akarok látni.

Másrészt meg sietnem kell. A katonai aktám átkerül a Határőrségtől a Honvédséghez, talán ez előrébb való, ezt intézik, és nem az Igazgatásrendészetre küldik először. Talán ma még nincs itt az az információ, hogy leszereltem. Mert elvileg a leszerelését után, mivel határőr voltam, két évig nem kapok útlevelet.
Ez a gondolat rettentően rémisztett.
De simán ment minden, az ügyintéző kedves volt. Kicsit ideges voltam, hogy a tegnap megkapott személyimet újra hivatalos személy kezében láttam, de oda kellett adnom, hogy kiírja az adatokat. Mióta leszereltem, ő a negyedik hivatalos személy, akinek a kezében volt a személyim.
Tegnap még a buszon, a KÖKI felé menet megbeszéltük Alexszal és Bíró Zolival, hogy hazamegyünk, letesszük a cuccaink és megyünk is a Blahára, találkozunk és kóricálunk a városban.

Én épphogy lehuppantam a 73-as buszról a Bosnyák téren, valahogy elém állt két fakabát.

Igazoltatás.

Utálom, ahogy ezek stírölik az embert.
Nem vagyok készséges, de a "No, és mi járatban erre?" kérdés egyenesen felháborított.

Most szereltem két órája, faszom, élem épp az életem. Nem ezt mondtam, de a "Be a városba." se tetszett nekik, mindenesetre visszaadták a személyim.



Alexszal valóban a Blahán találkoztunk, de - mondta - Bíró szüleinek is van telefonja és Zoli hívta, hogy ő kicsit később csatlakozik a Felszab téren. Míg a szökőkút mellett beszéltük ezt, megint hozzánk lépett két rendőr.
Megint igazoltattak.

Aztán kigyalogoltunk - már Zolival együtt - a Vörösmarty térre, leültünk és néha hosszan belemerengve az egyre halkuló, lassuló térbe, beszélgettünk.
És ekkor is megjelentek a rendőrök.
Biztos, hogy tudják, hogy ma a Határőrségnél leszerelés van, és ránk vadásznak. Ma még, a leszerelés napján, bármit követünk el, katonai bíróság elé kerülünk. Ma még nem szabad hülyeséget csinálni. Mindent sokkal szigorúbban büntetnek.
Nem kell balhé.
Na, de az az igazán aljas, hogy a rendőrség még vadászik is ránk, keresi azt, aki esetleg balhézhat, és baszogatja azt is, akin látszik, hogy nem teszi.
Menjetek az anyátokba, soha nem fogok ezentúl egyenruhást tisztelni!
Menjetek az anyátokba, most szabadultunk meg börtönőreinktől, máris meg kell mutatni, hogy az élet ezen az oldalán is itt vagytok?
rendőrök.jpg
Menjetek az anyátokba!



Nem is maradtunk utána sokáig, hazamentünk aludni, ma este lesz úgyis az igazi leszerelő buli.

Oda már úgy mentem, hogy lobogtattam a lepecsételt útlevélkérő lapom.
Utlevélkérelem.jpgMi kampósok a Gösserben kezdtünk gyülekezni, de már nem volt bennünk az a vad lendület, mint ami korábban a laktanyában, akár az utolsó este volt. Lapos beszélgetéseink lettek, még nem volt nosztalgikus hangulatunk a katonaság miatt, az öröm meg valahogyan ma estig nem tartott ki, nem tudott frenetikus lenni. Nem velünk volt a baj. A helyzet ilyen. Ma már mindenki civil volt egy kicsit, délelőtt mindenki azt csinált amit akart.
Most fogalmam sem volt mit csináltak a többiek. Tegnapig pontosan tudtam mindegyikről, mit csinált. Azt amit én is. Ma már nem azt csinálták, nem tudom, hová mennek aludni, hol a körletük. Már mindnyájan inkább az új világhoz tartozunk, mint a régihez. A régi élményeket mind megbeszéltük már benn is, az emlékezetesebbeket ma is, az új meg még mindenkinek képlékeny. De már mindenki abba tartozik.

Amikor kezdett hazaszállingózni az, aki egyáltalán eljött, valaki megemlítette, hogy az útlevélkezelők a Régi Országház vendéglőben vannak, menjünk át. Átmentünk, de egyre laposodott az egész, és az útlevesekkel semmit nem tudtunk kezdeni, mintha két külön bolygón szolgáltunk volna, ezért továbbálltunk az óbudai Vörös Postakocsiba mi, a maradék kampósok.
Ittunk is sokat, de végül mindenki a saját lábán távozott. Alex, Matyi, akinek sérült a szeme a sereg alatt és én, mi maradtunk hárman. Még ittunk egy sört a Göcsejben, majd Matyi is hazament, mi meg Alexszal hajnalig gyalogoltunk.
Kikeveredtünk valahogy a Városligetbe, végül Alex megemlítette, hogy aludhatok nála, itt laknak nem messze, az Anyja biztos nem bánja.

Tényleg nem bánta, ébren volt amikor érkeztünk, még reggelit is csinált. Nem akartam, hogy rendesen megágyazzon nekem, mert nem akartam ekkora felhajtást, nem kellett, mert ahogy leültem egy pamlagra, már aludtam is. Pár óra múlva szinte egyszerre ébredtünk Alexszal, megbeszéltük, hogy a jövő héten mindenképp keressük egymást, aztán eljöttem tőlük.
Tegnap leszereltem, fiatal vagyok, 19 éves múltam, novemberben leszek 20 éves.

Most itt állok a Róna utca és a Thököly út sarkán. Bármerre mehetek. Jobbra is és balra is.

Azt csinálok, amit akarok.

Bassza meg!

Mi lesz ezentúl?

merre.jpg

 

 

 

Centi_30.jpg1

 

 

 

És végre itt van, elérkezett ez a nap!!!
540 napja csak ezt a mait várom, 540 napomat adtam ezért az egyért.
Ma van a leszerelés napja!
Ma egyenként elszaggatjuk a szálakat, amik a katonasághoz kötnek.
Ma este már civil leszek!

Ma leszerelek!

Ma véget ért végre!

VÉGE!!!!

 

 

1988. május 18. szerda

Reggel jutott az eszembe, hogy tegnap nem rúgtunk be.
De senki.
Ilyen józanok talán sohasem voltunk. Az utolsó esténket töltöttük együtt. Én is ezt csináltam, és láttam a többieken is.
Rögzítettünk éles kontúrokat, csatlakozási pontokat az emlékeknek.
Ez, amit együtt átéltünk, soha nem törlődik ki.
Ez biztos.

Mivel holnaptól már végérvényesen emlék lesz, az emlékezés előtti valóság utolsó pillanatai, érzetei, érzései elviselhetetlenül felértékelődtek.
Szinte fájt, hogy mindenből üvölt a "soha többet".

Soha többet nem látod.
Soha többet nem tapasztalod.
Soha többet nem érzed.


Eltűnik holnaptól egy földrajzi egység.
A ferihegyi reptér.

Soha többet nem láthatom azokat a helyeket, amelyeken a mai napig éltem, nem lesz repedés a betonon, nem rodeózom rajta, nem állok a csáp mellett, nem mehetek be többet pilótafülkébe, nem megyek soha többet hátra a füves területre, nem ciházom többet, nem mehetek be soha többet a kutatóügyeletekre, soha többet nem járok itt a laktanyában. Itt hagyom az ágyam, kipakolom a szekrényem és üresen hagyom.
Eltűnök innen.
Semmi nem marad utánam.
Talán néhány történet, egy felkarcolt vers.
És azt is itt hagyom.
Soha többet nem olvasom vissza.

 

Eltűnik egy nyelv.
A fegyveranyag, a jelentem, a ciha, a tisztacsere, az ugafon, az ébresztő, a surranó, még a mágus is.

 

És igen, a Mágus.
Eltűnik egy kultúra.

"Nemsokára itt a május,
én vagyok az öreg Mágus."

Ki fogja ezt érteni ezentúl?
Milyen közegben lesz ez adekvát mondat?
Soha nem lesz ilyen.

Ez a mondat egy komplett kultúrát ír le, ebben a mondatban minden benne van.
De csak itt benn érthető.
Benne van a sereg, a leszerelés várása, benne van az időpontja, az egyén társadalmi pozíciója, és hogy egy kiválasztott csoport, a mágusok tagja. És ez az érzés, ez a tudat, hogy ő az öreg Mágus, ez az élet szerves része.

Nem hóbort.
Nem hobbi.
Nem gyorsan megunható szakkör.
Egy hosszú élet.
Másfél év.
Egy tizennyolc évesnek az élete tizede.
Ez volt az élet.

A véres valóság.
A sorakozó, a riadó, a fegyveres szolgálat hóban-fagyban, kánikulában, ugrani, ahová és amikor akarták. És a katonának egyetlen társa van, egyetlen valódi támasza, aki egyben az ellensége is, az idő.
Az idő karon fogja a katonát és lassan, kimérten andalog végig, az első perctől az utolsóig.

A tudat sem szabadulhat, napokig, hetekig aztán hónapokig menthetetlenül csak azzal foglalkozik, ami itt a seregben történik. Kialakulnak a keretek, és ami benne némi tartalom, az az élet.
Szenvedéssel, kínlódással, félelemmel és fájdalommal, harcokkal, barátságokkal, bajtársakkal, örömmel és vidámsággal töltött teljes élet.
És ebben helye van a Mágusnak, mint identitást adó közösségnek, a valahová tartozás tudatával.

 

Öreg.
Leszolgálta az idejét.
A hierarchia tetején áll.
Mindezt annak teljes tudatában, hogy a katonai hierarchiában ő van legalul, a tisztek, tiszthelyettesek alatt. De, mint leszerelő mégis ezek felett áll. Ettől Mágus.
Persze, mindegyik korosztály azt gondolja magáról, hogy felette áll a többinek. A Sas azt hiszi, hogy szárnyal, de nagyon könnyen lebucskázik, a Mamut meg hatalmas, de lassú, lomha, a Berben pedig lehet kiváló törzsi harcos, de ember.
Gyarló.
Egy Mágus varázserővel bír. Mindenek felett.

Persze a Berben, Mamut, Sas, rögtön igyekszik ezeket erőtlen eszközökkel megcáfolni, erről nem tudnak leszokni, de varázserővel tűrjük.
Ez a Mágus.
Egy kultúra szerves része, alkotója, működtetője.

Ez tűnik el holnap.


Minden eltűnik, mindent újra kell kezdeni.
Segítenek a katonaság előtti emlékek, de más élet volt.
Mindent újra kell építeni.

 

Ma Mágus vagyok, Mágusok a társaim. Kik lesznek ők holnap, ki leszek én?
Ezt a félelemmel teli kérdést láttam a szemekben.

 

Vittük egymásnak az Atlast aláíratni. Aki jó gyerek, bele kell kerüljön. A fiatalabb korosztályok is. Írja be a nevét, címét és amit akar, egy sajátos gondolatot, egy üzenetet vagy semmit. Minden jó, legyen benne.

Vittem az Atlast a fiatalabbaknak, de beszélgetés hevében nem tudtam figyelni, csak azt láttam, hogy Horgos Miki a szeszek mellé beírta, hogy "Ha mindez az enyém lehetne." Tánczos is körmölt bele nekem valamit, de nem láttam mit, épp röhögtünk valamin, talán egy kicsit erőltetve is a jókedvet. Kicsit szélesebb mozdulatokkal, egyre kevésbé egymás szemébe nézve, végül valami nevetésből kiszakadó sóhajjal, hogy "hát igen". Aztán másfelé fordulunk és elkapunk egy másik szembe jövőt. Nehéz volt kimondani, hogy holnap elválunk, ő marad, én megyek.
Tánczos fél év múlva szerel le, addigra én talán hallani se akarok a katonaságról.
Lehet, hogy soha nem látjuk egymást többet.
Nehéz ezt tudomásul venni.

 

Mert igen, ez a legfájóbb.
Eltűnnek a bajtársak.

Mint mindenki, mindig visszatértünk egymáshoz Tánczossal, majd másokkal újrakezdtük a színjátékot.
A valóságot nem mondjuk.
Katonaviselt férfiak vagyunk.
Körülírjuk, viccelődünk, utalgatunk, nem mondjuk, csak bénultan érezzük, hogy vége, hogy soha többet.
A nagy részüket soha többet nem látod.
A testvéred, ismered, másfél évig az életed része volt, holnaptól ez megszűnik.

De ha mégis találkozol vele később, nem ő lesz.
Aki itt volt, megszűnik.
Eltűnik.

Tegnap minden szempárban benne volt a rémület, hogy ki leszek holnap.

 


De nem tudom, lehet, hogy ezt csak ma gondolom, lehet, hogy tegnap ebből semmi fel sem tűnt, csak ma reggel az ébresztő után kótyagosan emlékszem így. Ez az első hivatalos emlékem az élményről, ami már arról szólt, hogy emléket gyűjtök. Nagyon remélem, hogy nem hamis máris az első emlékem az egészről.

De, hogy mindenki gyűjtögetett, az igaz. Mindenki szívta be az élményt, az emlék előtti utolsót, beszélgettünk, csapatosan jártuk a körleteket, hogy na, nézzük már meg, mit csinál a Bálna? És Nagy Feró, meg Kistatár?

A legközelebbi bajtársak néha kettes, néha nagyobb csoportokban diskuráltak, nevetgéltek.

Mindenki igyekezett mindenkihez szólni valamit, és az est vége felé egyre ki nem mondott, fájó érzésektől átitatott, suta mondatok születtek, hárman négyen beszélgetve, egymásba kapaszkodva, ölelve szorítottuk ezt a másfél évet, annak utolsó morzsáit, apró, foszló pillanatokba markolva.

Józanok voltunk.
Nagyon is.

Pontosan érzem a kés hideg vasát.
Belém döfte a végérvényesség gondolata.

Ezért tudtam pontosan reggel, hogy nem ittunk. Ettől a tompítatlan fájdalomtól.
Tudtam tegnap is, de ma lett feltűnő.
Meg talán azért is, mert reggel már senki nem volt józan.

Az izgatottság láza égett mindenkiben.

 

 

Megkaptuk a parancsot, hogy melegítőbe öltözve menjünk, adjuk le először is a fegyvereket.
Mindannyian megváltunk a minimum egy éve cipelt őrtárstól, a mi nevünket kivezették a fegyver száma mellől a nyilvántartásból.
Leadtuk a tártáskát is, zajongás, lökdösődés, röhögés közepette.
fegyverletétel.jpgMár senki nem volt józan.
A közelgő szabadság leheletétől megittasodva vihorásztunk.
– Már fegyverünk sincs!
– Milyen katona az, akinek nincs fegyvere?
– Semmilyen. Az olyan nem is katona!
– Akkor micsoda?
– Hát civil!

Tolongva, lökdösődve álltunk sorba, hogy a kimenő ruhát leadjuk, hogy a gyakorlótól és a hű bakancstól megváljunk. Már gyakorlatilag mindent leadtam, csak még a tányérsapka maradt a fejemen.
Többször beálltam a sorba, többször visszakoztam. Nagyon szeretem ezt a sapkát. Szeretem a formáját, azt, ahogy szúrósan nézhetek ki alóla. Szeretem, hogy tartást ad a fejemnek, így a hátamnak, az egész testemnek. Jól áll és jóképű vagyok benne.
Na jó, most leadom, de amint tudok, szerzek.
Ezzel megváltam attól is, már csak a melegítő, a rövid tornanadrág, a papucs, meg a tornacsuka maradt, de ezeket hazavisszük, ajándék a Határőrségtől.

A kezdőcsomag.


Aztán este hat körül kaptuk az utasítást, hogy vegyük fel a civil ruhát. Nem kellett ehhez utasítás, mert amint nem volt már feladatunk, nagyjából két órája, sokan azonnal nekikezdtek.
Én nem.
Én vártam a parancsra, meg még utána is egy kicsit, amíg Knízner be nem toppant valami miatt és meg nem kérdezte őszinte meghökkenéssel:

– Dvorszky maga mit ül itt? Nem megy? Úgy megszokott itt?

– Megyek, ha akarok – válaszoltam neki foghegyről, de aztán felálltam tényleg, mert üljön itt a faszom tovább, Kníznerék közt.
Megyek.

Csak amiatt nem akartam, mert minél többen öltöztek át civilbe, annál inkább éreztem azt, hogy ciki az a ruha, amit behoztam. Nem azért mert más, hanem mert ugyanolyan.
Rémülten figyeltem, mi lesz a katonatársaimmal. Megszületett bennük a civil. De az a civil, akit én nem gondoltam némelyikről. Bizonyos szempontból rendben lenne, divatosak bár a másfél évvel ezelőtti divat, meg persze megjelentek az időtlen stílusok, például a makkos cipő.
Azt mindig is gyűlöltem.
Nincs rá magyarázat.
De nem bírom.
És fenntartásokkal kezelem azt, aki hordja.
ModernTalking.jpgRémülten néztem arra a most már idegenre itt mellettem, akinek a táskájából egy pár ilyen előkerült, és tudtam, hogy így fognak engem is nézni, de nem engem fognak látni, hanem egy puha bájgúnárt. Mert az én élezett szövetnadrágom, kicsit buggyos, hosszú ujjú garbóm, és a lapos talpú, finom bőr cipőm ezt a képet mutatja rólam.

Én nem ez az utolsó emlék akartam maradni. Ezt egy életre elkúrtam.

Gyanakodva, idegenkedve, viszolyogva vagy gúnyosan néztem a többieket, felbuzogtak az előítéletek, és azt gondoltam, mennyire másnak látszik mind, mint ami valójában.
Mert egyenruhában nincs cicoma.
Ott kibújik az ember.

Azokat egyenruhában ismertem.
Ezeket civilben nem ismerem.

De most látom csak, hogy nemcsak kiemeli, hanem el is takarja a civil ruha az egyént. Mert ha annak tartom őket, aminek látszanak, akkor soha nem ismertem volna meg őket. Magamtól nem akartam volna tőlük semmit. De nem a ruha teszi az embert. Ha nem hagyom magam ítéletet alkotni első látásra, akkor talán a jövőben is meglátom azt mindenkiben, aki egyenruhában lenne. A jeleket ismerem, nem hagyom, hogy az előítélet mozgasson. De roppant nehéz, mert engem most is az mozgat, én ma engem nem akarnám megismerni.

A ruházata alapján semmiképp.
A hülye fasz tegnap jelmezt hozott be. Lelki topRongyból készült béna maskarát.

Átöltöztem és éreztem a csodálkozó tekinteteket. De mindenki rácsodálkozott a másikra.
– Ez baszki te vagy, Dvorszky?
– És neked meg milyen csukád van?
– Apám hozta Szófiából.
– Igen? És másmilyen nem volt?
– Miért mi bajod vele?
Ja, semmi – mondta valaki összeröhögve másokkal. – Fasza.

Jó kedvünk volt már, de én éreztem, hogy csak Dedi és Alex maradt önmaga, mindketten farmerben voltak, Dedi fehér, nyúlt pólóban, hozentrógerrel, durabel bakancsban. Alexen fekete póló, fekete lezser tornacipő.
Semmi faxni.

 

A sorban már alig bírtunk magunkkal ahogy kaptuk kézbe a személyiket. Szadó őrnagy osztotta ki, és hagyott bennünket sivalkodni.
– Na, mutasd csak a képet benne!
– Ne már! Ez te vagy?
– Aztakurva! Tíz év börtön. Ezt nézzétek!
– Na és nézd meg ezt a marhát! Add csak ide! Jaj ne szégyenlősködj! Láttalak már baszki a Swissair kerekén nyáladzva horkolni is, ne csináld!

Szadó még utoljára elköszönt és Zádori kopasz hadnagyra bízta, hogy lekísérjen bennünket. Az udvaron láttam elsuhanni Répát, épp hogy inteni tudtunk egymásnak, már hajtották is ki őket, az útlevél kezelők meg órákkal ezelőtt elmentek, már csak mi vagyunk.
A kapu előtt újra felsorakoztunk.

Amikor pont egy éve, még kopaszként láttam Basáékat leszerelni, nem értettem.
Hogy lehet a leszerelőket egybe terelni, sorba állítani?
Akkor megfogadtam, nem így megyek el.
Hanem úgy, hogy mindenki érezze rajtam kívül is, hogy én leszerelek. Az is, akivel együtt megyek el, és az is, aki itt marad. Mindenki tudja majd, hogy Dvorszky határőr elmegy a kapuig, Dvorszky Tamás pedig kilép rajta.
Ez egy nagy, közös esemény kellene legyen.
De ahogy anno Basáékból csöndben, civilben félszegen tébláboló, gyenge csoport lett, sorba lehetett őket állítani, nem álltak ellen a terelgetésnek, úgy lettünk látszólag mi is ilyenek.
Annyit várta az ember ezt a pillanatot, hogy már csak túl akar lenni rajta.
Fárasztja is, untatja is az egész.

Ezért állok itt.
Ilyen nyugodtan.
Sorban.

Meg azért is, mert teljesítettem.
Kész vagyok.

Akkor, amikor Basáék szereltek azt gondoltam, hogy legyen zaj, legyen mindig csatazaj körülöttem, boruljon minden, dőljön meg, ami csak meg tud.

Hát én nem tétlenkedtem.
Állandó harcban voltam a tisztekkel, tiszthelyettesekkel, tisztesekkel, és úgy egyáltalán mindenkivel, akinek valamilyen csillagja vagy beosztása volt.
Ezt teljesítettem.

Azt gondoltam akkor, hogy semmi ne legyen szent és sérthetetlen, senkit-semmit nem tisztelek önmagáért. Ha kivívta a tiszteletet, akkor igen.
Itt van például Szadó őrnagy.
Ő tisztelhető.
És itt van Guttyán, ormótlan sziklába vájt kútja az emberségnek.

És ezzel be is fejezhetem a sort.
Ezzel is megvagyok.

Azt gondoltam még akkor, egy éve, hogy legyek öngól nekik, legyek a teremtőjére támadó teremtmény, akiből katona lett, harcos, de nem a katonaság híve lett, hanem ellensége, akiből másfél év alatt nem alázatos szolga, hanem a hatalom ellensége lesz, hogy ez az ellenérzés a tisztelettel, a dogmákkal, a hittel szemben ne csak a katonaságnál legyen jellemző, hanem hogy katona legyek kinn is, harcos, aki a pusztító vakhit, az eleve elrendeltséget, mint cselekvőképtelenséget önmagára mindenkor érvényesnek tartó ostobaság elleni harc kiképzett ügynöke.
Az egyik legnagyobb ellenségem az autoriter hatalom.
És a képviselője. Akinek csillag van a vállán.
Ha nem értem van, akkor az ellenségem.

Harcos vagyok.
Kész vagyok.

Már vagy tíz perce, itt benn a sorban is.
Húzzunk már innen a picsába!
De komolyan, nem nyitná ki valaki a kaput?

 

Ekkor Zádori végre befejezte a beszédét, elköszönt, és utasította az őrt, hogy nyissa ki a kaput.

Még a szemem sarkából láttam Knízner kopasz hadnagyot szaladni felénk. Lemaradt az eseményről, későn érkezett. Ha egy perccel korábban jön, még egy remekbe szabott, testhezálló beszédet mondhatott volna. De elkésett, nem parádézhat. Csak egy pillanatra láttam, de sütött róla a kétségbeesés.

Eszembe jutott, hogy hátra szólok neki, ha már ilyen lélekszakadva fut utánunk, hogy igen beraktam az uzsonnát, van rajtam sál, Anyu, de aztán meg se álltam, végtére is ki ő nekem?

És nagy lépéssel kiléptem a kapun, és felszálltam a kinn várakozó határőrségi buszra.

 

Egyszóval:
leszereltem.

 

 

 

 

 

Epilógus

A civil élet első pillanatai.
Szadó parancsa volt ez így, hogy hagyott bennünket saját lábunkon kilépni a kapun a buszhoz, amivel bevisznek a KÖKI-re kiszórni minket. Kedvelem azt a fickót, tudja mi fontos ilyenkor. Azt a lépést, a kapun kívülre, mindenkinek magának kell megtennie.

 

A buszon nemsokára elült egy kicsit a zsivaj, én miközben meredtem az ablakon át a semmibe, az ölembe engedtem az Atlast. Kézben hoztam, mert nem akartam a táskába tenni, nem akartam összegyűrni. Szétnyílt, és megláttam Tánczos kézírását.

A Világtérképre írt egy mondatot búcsúzóul:

"A világ legszabadabb emberének. Dvorszky Tominak"

 

 

 szabadabb1.jpg

 

Centi_30.jpg2

 

 

 

 

 

1988. május 17. kedd


Ötvennégymilló szívrobbanás.
Nekem a mai első az félálomban telt.
Már ébredeztem, de még nem voltam tudatomnál. Valami ragacsos, mégis illékony álomból érkeztem, zajlott velem, bennem valami esemény, aminek minden részletét éreztem, mégsem tudtam felidézni egyetlen apró foszlányt sem belőle.
Még égetett a pillanatokkal ezelőtt kézzelfogható valóságként zajló, fontos és rendkívüli történés hirtelen eltűnése miatti izzó fájdalom, de már tudtam, hogy valami olyat veszítek el, amiről soha nem derül már ki, hogy mi volt. Bezárult egy világ, oda már nem tartozom.
De nem tudtam, hogy hová is tartozom. Nem tudtam hirtelen, hogy hol is vagyok, mi is vagyok.
Az valahogy előbb tudatosult, hogy itthon fekszem a szobámban, de hogy ez épp mikor zajlik, katona vagyok-e még, vagy leszereltem-e már, az nem volt világos. Először az ugrott be, hogy nyilván leszereltem, hisz itthon vagyok.
A gondolat meg is akadt egy időre, és ebben a hiszemben feküdtem még egy darabig. Nem ösztönzött ez a gondolat semmire, nem siettette a végleges ébredést. Aztán valahogy bekúszott egy másik gondolat, hogy volt azért olyan, hogy még nem szereltem le, mégis itthon ébredtem. Magára a leszerelésre márpedig nem emlékszem. Lehet, hogy még nem is történt meg. Milyen nap van ma?

Körbenéztem a szobában és megláttam a tányérsapkám. Tehát katona vagyok még.

Aztán ezzel a gondolattal feküdtem még egy kicsit.
Egészen az ijedtségig.

Ilyen lesz majd, ha már leszereltem?
Ilyen semmilyen érzéssel fekszem majd?

Az ijesztett meg, hogy ugyanolyan semmilyen volt tudni, hogy már nem vagyok katona, mint most, hogy tudom, az vagyok. Ennyire természetes és majdhogynem közömbös érzés lesz arra ébredni, hogy civil vagyok?

Hogy semmire nem késztet majd ébredéskor, nem pattanok majd ki az ágyból, nem ugrom talpra, hogy na, akkor kezdjünk neki a civil életnek, csináljunk valamit?
Ez ijesztő.

Minden reggel hálát kéne rebegnem a sorsnak, hogy mögöttem a katonaság, ki kéne robbannom az ágyból, és irány a Szabadság.

Ááá, biztos így lesz, csak ma kicsit tompa vagyok. Majd holnapután tele leszek tetterővel.
De addig katona vagyok.

Ma, az első szívdobbanásomkor semmi voltam, a másodiknál civil, a harmadiknál katona, a negyediknél rémült, most meg még mindig katona.
Ötvennégymillió-öt szívdobbanás.
Már csak 30 órám van hátra, már csak 126 ezer szívdobbanás.

Na, akkor ki az ágyból, mintha civil lennél!

Hirtelen valóban felkeltem és elkezdtem összeszedni a civil ruhát, amiben szerelni fogok.
A héten minden leszerelőt hazaengedtek, mindenkinek megmondták, hogy az utolsó szabadnapjára megy haza, hozza be a civil ruháját. Emiatt már elég sokaknak benn volt, mint valami ékszerdobozt, olyan féltve tette mindenki a szekrényébe. Sokszor elhangzott, hogy akinek még nincs benn, az kopasz állat, de azért ezt, aki ugyanúgy holnap szerel majd, nem nagyon vette zokon, hiába hordozta végig Gulyás Gyula a napokban a civil alsógatyáját meg a zokniját, amiben az utolsó eltávról bejött, ahogy nemrég a répát, hogy ez itt a szabadság illata, nézze és szagolja, akinek nincs még benn ilyen.
Ebből is csak röhögés lett, mert mi, a korosztálya nem ugrottunk megszagolni, és a fiatalabb korosztályok sem tolongtak, hiába kergetőzött velük kiabálva Gyula a folyosón.

 

Gondosan összeszedegettem amiről azt gondoltam, jó lesz a leszereléshez. Hogy milyen gondolat szülte, már nem tudom, de valamiért a szürke szövetnadrág került a képbe. Talán valami olyan érzés, hogy ez ünnep lesz. Ehhez szépen kell felöltöznöm.
Lehet, hogy azt akartam kompenzálni ezzel, hogy reggel nem éreztem örömet arra az akkor még hamis érzésre, hogy civil vagyok. Talán így akartam elérni, hogy kényszerűen ünnepnek érezzem majd a leszerelést tényleg. Vagy lehet, hogy valóban úgy éreztem, hogy ez olyan hatalmas dolog, amit a ruházatomban is ki kell fejeznem.

Mindenesetre, majdhogynem azt a szerelést tettem be, amiben öregasszonyt dugni mentem.
Nem jutott eszembe, hogy akkor se volt jó, és akkor sem, amikor ebben Edithez mentem.
Nem lett nagyobb ünnep ettől akkor sem.
Mindenesetre ezt a pakkot állítottam össze, és sokkal korábban indultam be a laktanyába, mint ahogy a könyvem szólt. Egész úton a laktanya felé menet, izgatottan forgolódtam, hátha belefutok a VÁP-osokba, a katonai rendészekbe.
Remegve vártam a pillanatot, amikor belenevethetek a szemükbe, de nem találkoztam csak egyetlen honvéddel a Keletiben, vele meg inkább cinkosság jött létre. Mosolyogva mutattam a centim utolsó elemét, az egyest, majd a nagy táskámra csaptam, hogy civil ruha. Ő nagyon jó fej volt, pontosan látta, hogy nem gecizni akarok vele, hanem boldog vagyok és büszke. Tisztelgett, de mutatta a saját centijét, 95, ő is öreg, augusztusban szerel. Visszatisztelegtem, elmentünk egymás mellett és most tényleg boldog voltam és büszke.

Holnap leszerelek.
Végre holnap leszerelek!
Egy nap még.

Úristen milyen messze van a kezdet, milyen hosszú ideje várom.
539 napja.
Irgalmatlanul sok idő.
De holnap örökre vége, már csak egyet kell aludni.

 

Benn rögtön rám ugrott Bíró Zoli, hogy hallottam-e, Alex mit művelt?

– Honnan hallottam volna? Most jöttem be.

Mint kiderült, Alex volt a legutolsó leszerelő akit még beraktak ma délelőttre reptéri kampós szolgálatra. Mindenki kopaszabb volt nála a váltásban. Hogy miért került ebbe a büntetésnek is beillő helyzetbe, nem tudni, de őt még az utolsó pillanatig kihasználta a Határőrség.
Olyannyira, hogy nem pihentették benn a kutató ügyeleten, hanem mintha nem holnap szerelne, a szolgálat utolsó perceit is a betonon töltötte. Ilyenkor nem öröm a többieknek bemutatni a centi utolsó napot jelentő darabját, nem öröm elmondani, hogy holnap vége, kopaszok.
Nem.
Ez olyan szúrós, geci érzés, hogy a kurva élet, még mindig itt állok.

Amikor a délutános szolgálatra érkezők végül leváltották, olyan ideges volt, meséli Bíró, hogy teljes testtel, mint egy kalapácsvető, megpörgette a fegyverét és nagy ívben eldobta. Többek állítása szerint a fegyver vagy húsz métert csúszott még a betonon, csattogva, szikrázva.
Mintha nem valami precíz műszer lenne.

fegyver.jpg

Most mindenki erről beszél.
Tudom miért.
Nem azért, mert ezt csinálta, hanem mert ő csinálta.

Alex ideges?
Hihetetlen!

Hiszen viselkedése a sztoikus nyugalom, a szemében megcsillanó fényben szikrázó szelíd mosolygás, és a térdet csapkodó hahota határvidékei közt mozgott mindig, idegesnek, dühösnek sose láttuk. Kíváncsian nyitottam a körletünkbe, de benn Alexet jókedvűen találtam az általa gerjesztett kacagás közepén. Korábban is alig lehetett mellette pár percnél tovább röhögés nélkül kibírni, mindenből viccet csinált.

– Na, veled mi van, kukázni voltál? –  bökött a csomagomra nevetve.

– Civil ruha. – mondtam büszkén.

– Civil ruha? Az az igazi leszerelőknek már napok óta a szekrényében van.

Megállt a levegő, mindenki kerek szemmel vizslatott.

– Na menjetek a ...!  – vigyorogtam vissza, de eszembe jutott a szürke szövetnadrág.

Összeszorult a torkom.
Remélem nem fogok úgy kinézni, mintha kukáztam volna.

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg36

 

 

 

 

1988. április 13.szerda


Ma tartottuk az első leszerelő bulit.

Hogy miért erre a napra esett nem is tudom, de mindenesetre már tegnap nagy előkészületek voltak, szolgálat átszervezések. Teljesen illogikus volt hét közben tartani, mert a tisztek is tovább benn vannak ilyenkor, reggel meg korán érkeznek.

A leszerelés, több mint egy hónap múlva lesz, nem tudom hová sietünk, de ellenkezés nem akadt, simán lehetett mondani, hogy ha nagyon kell, később is csinálhatunk ilyet megint.
Inkább előbb legyen, minthogy véletlenül ne legyen.

Bíró Zoli meg Korita mentek ki a piáért.
Éreztük mindannyian, hogy még azért korai leszerelő bulit tartani, nem is volt valami fergeteges, talán csak a tánc a végén, az érdemel említést.
Mikor az ember az első tányérsapkáját a kiképzés után kézbe vette, azonnal mindenki beállította, hogy olyan formája legyen, mint a náci tányérsapkának. Nem ideológiai szempontból, csak valahogy mindenkit irritált az az idétlen korong, ami a teteje volt, míg meg nem javítottuk. Na, de Nagy Feró ezzel nem foglalkozott, neki korong volt a fején. Valahogy a részegség közben valakinek feltűnt, amikor szolgálatból megjött, hogy úgy néz ki mint egy orosz katona, és hogy biztos tud úgy táncolni, mint az orosz katonák, hosszú nyújtott lábakkal, meg úgy is, hogy leguggol, majd a lábát előredobálva ugrál.
– Kazacsok. – mondta Dedi.
Néztünk rá nagy szemekkel.
– Milyen mocsok?
– Komancsok?
Dedi legyintett.
– Nézzetek több filmet, olvassatok, nem ártana kulturálódnotok – mondta –, az a tánc neve, kazacsok.
Dediről tényleg lehetett tudni, hogy filmbuzi, minden helyzetre volt valami filmes élménye, jóval többet tudott nálunk.
Valaki hátulról bekiabált, hogy akkor legyen kazacsok-verseny a komancsoknak!
– Meg a Mágusoknak!
Így a mai igazán említésre méltó dolog ez, amibe be is neveztem, de nem emlékszem, hogy megnyertem-e.
Vagy hogy indultam-e egyáltalán.

táncol1.jpg

Az egyetlen amire emlékszem, hogy mindannyian a földön fekszünk hanyatt, és mindenki gurgulázva röhög, én hányok csak egyedül.

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg195

 

 

 

Ma egy éve, hogy betoppant a családhoz káderezni két határőr tiszt. Akkor tudtam, meg, hogy nemsokára katona leszek.

 

 

November 6. Péntek


Reggel abból a képzetből riadtam, hogy a csöcsömet vissza akarja kérni a takarítónő.
Először kérleltem, hogy ne tegye, majd a hátam mögé bújtattam a csöcsét és közöltem, hogy sose láttam egyiket se, de ha neki van egy, a másikat nyugodtan hagyhatná nálam, ha megtalálom netán.
Gondját viselem, ne aggódjon.
Biztos jobb gazdája leszek, mint ő, aki mindenkinek mutogatja, mert az enyémet bizony nem nézhetné akárki, de erre bepöccent, hogy nem érdekli, mi a véleményem, azonnal adjam vissza, én meg erre a csöccsel menekülni kezdtem, de az lassú volt, folyton elesett és sírt.
A takarítónő összebeszélt a Zádori hadnaggyal, és együtt kergettek.

Na, ekkor keltett Anyu, hogy annyira nyugtalanul alszom, hogy a Buksi teljesen izgatott lett, azt hiszi, valami bajom van, sír és kaparja az ajtóm már egy ideje. Kirántottam magam az álomból, lassan összeszedtem magam és, hogy megnyugodjon, levittem Buksit sétálni.

A kis hülye persze, amint kinyitottam a ház kapuját, kiszaladt és már ügyet sem vetett rám, de valahogy mégis együtt mozogtunk, nem látszott rajta, de figyelte merre megyek és nagyjából arra jött ő is.

Szerettem az önállóságát, az őrkutyákkal való kapcsolatom óta még inkább. De olyan nagyon sok időnk nem lehetett sajnos, mert jönnöm kellett vissza. Ebből szinte biztosan tudhatom, hogy nem elnézték a könyvem, nem másét kaptam, hanem engem engedtek ki szabadnapra, csakhogy lehúzták délig. Persze így is rendes dolog, hogy egyáltalán kiengedtek, mert azért baj volt velem bőven az utóbbi időben.

Tegnap este meg felvettem a Depeche Mode legújabb lemezét. B. Tóth adta le a Poptarisznyában egyben, úgy, hogy nem beszélt bele. Eldöntöttem, behozom a walkman-emet a laktanyába, lukas időmben zenét hallgatok majd, ezzel is jobban le tudok majd válni a külvilágtól.
Sikeresen be is csempésztem, a Csüti nem nézett bele a táskámba. Hogy itt benn hova teszem, még nem volt világos, egyelőre, csak behajítottam a felső polcra.

walkman.jpg

Éjszaka F1-re tettek.
Már nagyon hideg kezd lenni, szerintem már mínuszok lehetnek, mindenesetre iszonyúan fázom. A téli felszerelést még nem lehetne felvenni, de ma Koltay saját hatáskörben engedélyezte, hogy a mikádóba beletegyük a bélést, de én még ezt sem érzem elégnek.
Pedig ennél több holmi már nem lesz rajtunk télen.
Csak a tányérsapkát cseréljük majd le usankára, meg kesztyűt vehetünk majd fel, de mást már nem.
Hogy fogom az igazi hidegeket kibírni? A beton, ami nemrég még szétégette a lábukat, most fagyos marokkal szorítja, legalább 10 fokkal hidegebb, mint a levegő.
Megint jár a sárga SAAB, méri a beton hőmérsékletét, mert a hajnali pára már ráfagy és csúszik.

süti beállítások módosítása