Centi_30.jpg 524

December 12. Péntek

 

Lakótelepi gyerek vagyok, soha nem láttam olyan kályhát, amivel a körletet fűtöttük. Kocka alakú vas valami volt, az csinálta a meleget.

Hogy a fűtéssel külön foglalkozni kell, eszembe sem jutott eddig. Pedig még csak nem is egyszerű, mert valamilyen logika alapján kisebb nagyobb fákat kell rárakni és éjszaka többször is muszáj ellenőrizni! Éjjelre mindig kijelöltek közülünk egy felelőst, de – ki tudja miért-, pestiekre sosem bízták. Ma a bikanyakúra került a választás, boldogan feküdtünk le, legalább nem horkol majd! Ennyire vidámak még sosem voltunk este, néhány sikamlós viccet is elengedtünk, egyedül a kályhaügyeletesünk nem nevetett. Idővel mindenki elcsendesült, a kályha duruzsolt, a bikanyakú meg hangosakat sóhajtozott, nyomta a felelősség.

Még egyszer hallottam is, hogy feltápászkodik, fadarabokat dugdos, ahova kell, aztán mély, ájulásszerű álomba merültem. Rosszul aludtam, mintha valaki a torkomra, mellemre telepedett volna és nyomná ki belőlem a szuszt.

Meg fog fojtani! Nem bírom! Engedjen!

Viaskodtam, de a Valami csak nem akart elereszteni. Már-már azt éreztem, legyőztek, láttam a kezeim, amivel erőtlenül védekeztem. Közben nagyon távolról, egy férfihang zavart meg, s egyre erősödve vonta el a figyelmem.

Hagyj békén, valaki fojtogat, nem látod? Védekeznem kell! Ne zavarj most!

De a hang nem tágított, és lassanként bekúszott a képbe teljesen.

– Ébresztő emberek! Talpra mindenki!

Kinyitottam a szemem.

Mi történt? Semmit sem látok. Álmodom?

Ekkor a hang fülsüketítően hatolt a tudatomba ismét.

– Emberek azonnal felkelni! Ébresztő!

Nem láttam még mindig semmit, meresztgettem a szemem, de mintha valami homályos, tejszerű köd terített volna be mindent.

– Emberek, azonnal talpra! Ablakokat nyissa ki valaki! Ébresszétek fel a mellettetek alvót!

Megismertem az alegység-ügyeletes hangját. Rémisztően ijedtnek, idegesnek tűnt. Különböző irányból köhögés, krákogás, káromkodás, puffanások, az ügyeletes bakancsának dübörgése és a bikanyakú hangos horkolása hallatszott felém.

– Aki ébren van, keltse fel a mellette lévőt, aztán pucolás ki a teremből!

A tisztes hangja most terem végéből jött, recsegtek az ablakkeretek, nyikorogtak a kilincsek.

– Ott hátul is nyisson valaki ablakot! Mindenki ébren van? Ne hagyjanak senkit aludni!

A bikanyakú ágya felé néztem, de az égvilágon semmit nem láttam. Most tűnt fel, hogy erősen köhögök, a torkom is égetően fájt, s buhákolás közben felfedeztem, hogy a kezemig lelátok.

Nem álmodom! Akkor mi ez itt körülöttem?

Most közelebb került a tisztes.

– Bassza meg, itt még alszanak! Ébresztő! Kifelé az ágyból! – üvöltötte – Keltsék fel egymást! Igyekezzenek már, meg akarnak fulladni? Mindenki kifelé a folyosóra!

Mellém ért a hang, egy kéz megrázta a lábam, opálos keretben jelent meg a tisztes arca.

– Ugorjon ki az ágyból, füstmérgezést akar kapni? Keltse fel azt a horkolóst maga mellett, az legalább még nem halott!

Az arcát beszívta a homály, és továbbrobogott.

– Kifelé mindenki! – hallottam még.

Átnyúltam az ágyon, és ütni kezdtem a bikanyakú mellkasát.

– Ébredj fajankó, meg ne dögölj nekem! Kelj fel!

Leugrottam a földre, lenn Misivel összeért a vállunk.

– Te, ez a barom nem ébred fel! – mondtam.

– Vigyük ki!

Lerángattuk az ágyáról, és csak akkor tért magához, amikor már kifelé húztuk a szobából, de még ekkor sem lehetett másfél méternél távolabb látni. Kiértünk. Ezután több, mint egy órán át szellőztették a szobánkat, és fagyasztottak bennünket a folyosón buzipendelyben.

A szerencsétlenség hírére leszaladt a laktanyaparancsnok is, komor arccal hallgatta a történteket. Fenyegetően ismételgette.

– Rosszul lett megtömve a kályha? Befele jött a füst?

Elgondolkodva bólogatott.

– Nem fulladt meg senki? Ki volt a kályhafelelős?

Összerezzentünk.

A bikanyakú kilépett.

– Jelentem, Én. – mondta halkan. Most először hallottam a hangját.

– Jöjjön ide hozzám!

Szemben a laktanyaparancsokkal állt meg. Az közel hajolt hozzá és hátborzongatóan halkan kérdezte.

– Tudja katona, hogy mit csinált?

Hatásszünetet tartott.

– Tudja, hogy majdnem megölt negyven embert?

Kegyetlen, hideg, merev arccal bámult a bikanyakú szemébe.

– Tudja, hogy milyen közel került a hadbírósághoz? Hogy képzelte, hogy elalszik, mikor ekkora felelősséget helyeztek a felettesei a kezébe?

Szinte sziszegett.

– Futkosóra küldhetném! Maga mit gondol? Mit érdemel?

A bikanyakú meg sem rezzent, az arca volt csak vörös, de állt, mint egy szikla.

Szabó oldalba lökött.

– Fogadok egy szót nem ért az egészből! Hülye fasz!

Én úgy éreztem, nagyon is érti. Most szimpatikusnak tűnt.

– Szerencsétlen – mondtam.

– Szerencsétlen?! Majdnem megölt minket! Örülhet, ha nem verem szét a pofáját.

Vállat vontam.

– Mondja a nevét, határőr! – sziszegett továbbra is a laktanyaparancsnok – Vagy tudja mit? Nem érdekel, majd a jelentéseken benne lesz! Még meglátom, mit csinálok magával. Lelépni!

A bikanyakú visszalépett közénk, nem nézett senkire, egyenes háttal állt meg mellettem. A laktanyaparancsnok még mindig őt nézte, de neki az arcizma sem rándult.

Miután kiszellőzött a szoba, visszaszállingóztunk, kaptunk másfél órát rendbe szedni magunkat a lőgyakorlathoz. Talán még egy kicsit vissza is fekhetünk.

Az ajtóban egy-két bátrabb megtaszította a vállával a bikanyakút, de mivel soha nem szólt senkihez, mindegyikünk kiszámíthatatlannak tartotta, nem nagyon piszkáltuk. Viszont Szabó nem bírt magával.

– Hogy a fenébe gondoltad ezt, te állat? – állt meg széles terpeszben a srác előtt. Az nem válaszolt, épphogy csak felnézett. Szabó nem tágított.

– Majdnem megöltél bennünket! Barom! – kiáltotta.

Misi mellélépett, s megfogta a karját.

– Jól van, nem érdekes! Hagyd a fenébe!

– Dehogy hagyom! Te is mondhatnál valamit! – bökött meg engem.

Sajnáltam a fickót. Néztem, ahogy ül a stokin, egyenes háttal, mozdulatlan, de a szeme fürgén, illetve inkább riadtan követte az eseményeket. Megfogtam a Szabó Gabi vállát.

– Ne foglalkozz vele, hagyd a fenébe szegényt!

Elfordultam tőle, még hallottam, ahogy a Misi is próbál a lelkére beszélni, de már jóval csendesebb volt. Az ágyamhoz baktattam és rátámaszkodtam.

Mekkora szerencsénk volt, állítólag percek múlva megfulladhattunk volna. Soha nem nyúlok ilyen kályhához!

Véletlenül összeakadt a tekintetünk a bikanyakúéval. Messzebbről figyelt engem. Hosszan néztük egymást, mintha némi hálát olvastam volna ki az arckifejezéséből.

– Hogy hívnak? – kérdeztem önkéntelen. Most tűnt fel, hogy sose hallottam még és a tisztesek sem szólították a nevén sosem.

Elkapta a tekintetét.

– Komári Zsoltnak.

– Hát Komári… – mondtam, miközben felkapaszkodtam az ágyra – Légy üdvözölve köztünk!

A bejegyzés trackback címe:

https://surrano.blog.hu/api/trackback/id/tr274891965

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

T5H 2013.01.21. 21:58:50

Ne mondd már... Remélem azóta megtanultál kályhával fűteni. Én nap mint nap befűtök a cserépkályhába. Még élvezem is. Hallatszik, látszik a tűz. Van valami misztériuma. Nem olyan steril-meleg, mint a távfűtés.

Dvorszky határőr 2013.01.24. 10:44:53

@T5H: Üdv!
Lakótelepi gyerek voltam, eszembe sem jutott addig, hogy a meleget csinálni kell. És szégyellem, de azóta is távol tartom magam a kályhától, ha lehet, hagyom, hogy más menedzselje. :)

HajdúB 2013.06.01. 22:16:36

Mi annak idején a kiképzésen olajkályhával fűtöttük a körletet. A füstmérgezés lehetőségét úgy zárták ki hogy takarodókor a kályhát elkellet oltani. Szigorúan ellenőrizték is az ügyeletesek. Az őrsön már szuper volt mert központi fűtés volt.

(h)öreg 2013.06.02. 15:21:58

Sopronban a kiképzőn akkor is olajkályha
volt,amikor én voltam.(1983) A többi századnál központi fűtés.

almosvandor · http://vilagvegeutan.blog.hu 2014.01.02. 22:21:59

1985-86 Tapolca, olajkályha a körletben. Néha eltömődött a kémény, durrant füstölt a kályha. A folyósó ügyeletes meghallotta a zajt, ébresztette az embereket.