Centi_30.jpg 502

 

 

Január 3. Szombat

 

Hajnalban Réz Misi keltett. Teljes menetfelszerelésben volt.

– Siklósra visznek. – mondta.

– Micsoda? – megfagyott az ereimben a vér – Most? Tegnap erről még szó sem volt!

– Nem! Engem is tíz perce ébresztettek!

Állt ott szerencsétlenül, levegőt nem kaptam, annyira váratlanul ért. Mozdultam, hogy leszálljak az emeletes ágyról, de kintről besziszegett az alegység-ügyeletes:

– Réz határőr, mi az istent szarakszik? Igyekezzen már!

Lenyúltam, megszorítottuk egymás kezét, s a szemébe néztem.

Nem látom többet soha – gondoltam. Ő is ezt gondolta. Láttam a szemén.

Először én, aztán ő is elsírta magát.

– Réz határőr!! Jöjjön már!

Az ajtóból tisztelgett, és tényleg soha többet nem láttam.

Ő volt az első elvesztett bajtársam. Ébresztőig zokogtam. Arra gondoltam, hogy még annyit sem mondtam, hogy írni fogok, hogy keressük majd még egymást!

Hogy kereshetnénk? Az sem biztos, hogy Siklóson marad! Hogy téphették ki innen ilyen szemét módon?

Ebédnél nem nagyon ment le falat a torkunkon. Szabó és Komári ültek velem szemben, s még Komári is megilletődöttnek látszott. Észre sem vettem, hogy bejött az ebédlőbe a szakaszparancsnokunk.

– Fel! Vigyázz! – üvöltötte. Aki a nevét hallja sorakozik kinn!

Elővett egy papírt és olvasni kezdte. Néhány ismeretlen név, aztán…

– Szabó Gábor! Kifelé emberek!

Egymásra néztünk. Nem! Nem akarom!

Gabi vörös arccal állt fel. Összeölelkeztünk hárman, Komári feszes tartása is egy kicsit megenyhült.

– Hova visznek? – kérdezte tőlem Gábor értetlenül.

Széttártam a karom. Sírás kerülgetett megint.

– A többinek, pihenj! Folytasd tovább! – hallottam valahonnan a szakaszparancsnok hangját.

– Szia Szabó! – nyújtottam a kezem.

Az ajtóból visszanézett, aztán Ő is felszívódott.

Vissza – a körlet felé -, szótlanul meneteltünk Komárival. Szokatlan melegség öntött el, amikor arra a lehetetlen bikanyakára néztem. Hátba vágtam.

– El ne tűnj, baszd meg!

Délután csikket szedni küldtek bennünket, felvettük a kabátot és elindultunk a lépcső felé. Ettől megnyugszom – gondoltam –, majd a hajolgatás közben elfelejtem egy kicsit az elválást. A lépcső előtt megállított a csapatügyeletes.

– Komári! Szaladjon vissza a holmijáért, egy perce van!

Maga meg – fordult felém –, igyekezzen a többiek után!

Komári megperdült és visszaszaladt a körletbe. Kényszeredetten mosolyogtam utána.

El sem köszönt.

Nehéz volt minden eddigi elválás, de a mai letaglózott.

Tök egyedül maradtam megint, újra fenyegető árnyként borult fölém a következő 17 hónap.

A bejegyzés trackback címe:

https://surrano.blog.hu/api/trackback/id/tr944899210

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Doki J. (törölt) 2013.03.27. 11:45:17

Soha életemben nem voltam olyan jó közösségben, mint a kiképzőszakaszom.
Aztán minket is szétszedtek. Évek teltek el, azóta 26 kemény év. De néha összefutok egy-egy akkori sráccal, akik velem egy környékről valók voltak. Nézzük egymást, (hogy vagy?), a ritkuló,őszbe forduló hajzatot, a pocakot, a gyerekeket a másik körül, ha családdal van. Az asszonyok nem értik, miért és mit tudunk beszélgetni egymással akkor, és ott. De mi értjük.

A laktanyánkat is felszámolta az idő.
Pár éve egy csinnadratta okán be lehetett menni oda. Az egykor több ezer katonát befogadó laktanya ma üres, kihalt. Gaz, betört üvegek, pusztulás.
Megrohantak az emlékek, szinte láttam ifjúkori önmagam szembe jönni. Sírtam. És sírok most is, mikor ezeket a sorokat ide írom. Nem szégyellem!

Dvorszky határőr 2013.03.28. 13:56:05

@Doki J.: Nézd majd meg a 120. nap bejegyzése után a kommentek közt Oldm4n bejegyzését. Abból is jól látszik, hogy sokan érzünk így.