Centi_30.jpg 494

 

 

 

Január 11. Vasárnap

 

Ma elszúrták az öreg szakácsok a tejbegrízt, összeállt és olyan kemény lett, mint a kő. Az én feladatom volt szép egyforma kockákat vágni belőle, hogy ki lehessen osztani valahogy. Órákon keresztül hajlongtam az üstbe, lendületesen kaszaboltam, saraboltam, még a derekam is belefájdult. Este az aljából merőkanállal kifaragtam néhány gömböt, majdnem úgy pattogott, mint egy teniszlabda. Mivel nem figyelt ránk senki, fakanalakkal ping-pongoztunk a sütőlapokon egy korosztályombeli szakáccsal, amíg nem vittek el havat lapátolni.

Hatalmas baleset volt a fogaskerekűvel. Nem nagyon jutnak be hírek kintről, TV készüléket még sehol nem láttam egyik laktanyában sem, újságot nem olvasunk, legutoljára addig volt a kezemben, amíg bele nem tömködtem a gumicsizmába.

Azt hallottuk, hogy az egyik kocsi nem tudott megállni, elromlott a fék. Mindenki erről beszél, annál is inkább, mert az a szóbeszéd járja, hogy az egyik elhunyt vezetőnek itt szolgál a fia. A mamája vezette az egyik szerelvényt. Az idősebbeket kérdezzük, hogy igaz-e és, hogy ki az?

Azt hiszem én még nem láttam olyat, akinek balesetben halt meg valakije.
De nem tudtam meg, ki ő, és egyáltalán van-e alapja a szóbeszédnek.

Centi_30.jpg 495

 

 

 

Január 10. Szombat

 

A hó mellé rettenetes hideg érkezett. Nem ritka a -22 fok éjjel, az őröknek tömegével fagyott el a fülük. Parancsot kaptunk, hogy mindegyiküknek két bögre teát adjunk. Ma reggel majdnem ezerötszázan nevezték magukat őrnek.

Az igazi őrök "botost" hordanak. A botos majdhogynem egy hordozható őrbódé. Vastag nemezből készült embermagasságú sátor, belül favázzal megerősítve, a katona belelép, szíjakkal a vállára veszi és az nyakától a földig befedi, védi a testét. Hatalmas nemezkucsmát hordanak mellé, a látványuk az orosz tajgát idézi.

Tegnap nekem külön megmutatták, hogyan kell a teát készíteni. Azért nekem, mert ugye szakács vagyok, azt feltételezik, ezt talán az itteni szakács kiképzés előtt is el tudom sajátítani. Ma hajnalban már úgy vezényeltek le a konyhára, hogy én felügyelem a teakészítés utolsó fázisát és én osztom ki.

A teakészítés egy igen érdekes feladat. Este néhány kiló cukrot kell belezúdítani az üstökbe, aztán jó alaposan, majdnem feketére pirítani. Így akár teafű nélkül is szép barna színe lesz a löttynek, ezen a fű nem is változtat, az a gyanúm, hogy lucernából, esetleg kukoricacsuhéból készül. Ha a cukor megpirult, felengedjük vízzel, beleszórunk egy kicsit a „teafűből”, forrón tartjuk és állni hagyjuk reggelig, hátha valami csoda folytán íze lesz. Hajnalban, amikor bemegyünk a konyhára, kiengedjük fazekakba, ezzel konyhakésszé válik. Egyetlen erénye, hogy meleg. Kezdetben.

Ma a lötty leszűrése is az én feladatom volt. Nyeles rozoga szűrőt tettem az üst csapja alá.  Egy darabig szépen csurgott is, aztán akadozni látszott, végül a csap teljesen eldugult valamitől. Belenéztem az üstbe, de nem láttam le az aljára. Hoztam gyorsan egy fakanalat, s feltömködtem a csapba - az őrök érkezése előtt meg kell szüntetni a dugulást. Kicsit megakadt, nyomogattam, feszegettem, forgattam, aztán hirtelen beleszaladt valami puhába. Féltem, hogy a kezemre zúdul a forró lé, de tovább tekergettem, tömködtem a kanalat, s csak akkor rántottam ki, amikor megindult a folyadék.

Nagyot kiáltva ugrottam hátra.

– ÁÁÁÁÁÁááá…., mi az isten?

Egy jókora, puhára főtt patkány hátsó fele zuhant bele a fazékba. Sikerült alaposan széttrancsíroznom.

– A rohadt élet! De gusztustalan!

Belenéztem az üstbe a patkány másik fele már darabokban lebegett a tea tetején.

– Elhányom magam!

Szaladtam a szolgálatvezető szakácshoz. Bajuszos, nálamnál legalább tíz évvel idősebb pali. Hitetlenkedett, csóválta a fejét, csak nagyon nehezen sikerült az üsthöz rángatnom. Belenézett és kicsit ingerülten vázolta a teendőimet.

– A fazékból öntse ki a szutykot. Fogja a szűrőt és szedegesse le a darabokat, a szőrt, a bőrt a tea tetejéről, kanállal a zsír nagyját, aztán itassa fel vécépapírral a maradékot. Ennyi teát nem önthetünk ki! Igyekezzen!

(Apróság! Mit zaklatom én ilyenekkel?)

Még egyszer lehajolt, belekukkantott a fazékba, jó alaposan megvizsgálta a patkány darabjait, aztán arcát széles mosolyba burkolva lépdelt ki a konyháról.

Lesz mit mesélnie a haveroknak. Kelletlenül végeztem el a dolgom.

Mennyi részből áll egy ilyen kis állat!

Ezek után meglógtam havat lapátolni, én nem osztom ki azt az ocsmányságot!

hofal1.jpg(Forrás: Zala Hírek Online)

A hólapátolást nagyon élvezzük. Akkora a hó, hogy percek alatt építünk hóembert vagy mellvédeket a hógolyózáshoz. A laktanya mindenható urai elnézőek velünk, némelyik tiszt arcán atyai mosolyt látni, ahogy elvonul a hancúrozó katonák előtt. Tisztelgünk egy nagyot, de van elöljáró, aki már akkor legyint, amikor eldobálva az épp meggyúrt hógolyót, vigyázzba vágjuk magunkat. A havat eltakarítjuk, így hagyják, hadd eresszük ki a gőzt.
A rohamsisak istenien csúszik. Úgy tettem fel pár napja a szekrényem tetejére, hogy biztos voltam benne, sose fogom használni, és lám, ma azt látom néhányan azzal siklanak le az emelet magas hódombokról. Ezzel stílust teremtettek, mindenki szalad be a körletekbe és az esti halovány lámpafényben több százan a biliben csúszkálunk le. Nekem belefér a seggem, mintha ráragadt volna a katonai tojáshéj, mások csak ráülnek. Nehéz rajta egyensúlyozni, de ha ügyes az ember, szélsebesen siklik. Nekünk kopaszoknak a Jacksonnal különösen szerencsénk van, az első emeletről rögtön a domb tetejére tudunk kilépni és már csúszhatunk is lefelé. Tömött sorokban szaladunk fel az emeletre, olyan mintha egy század kamikaze indulna öngyilkos akcióra, ahogy gondolkodás nélkül ugrálunk ki az ablakon.

Amint a belső gépjárműforgalom is elül, mély, tompa, békés csend szállja meg a laktanyát, a lámpákat körbeölelő hópermet ködös leple alatt csak az önfeledt kacagás hallatszik.
Évek óta nem voltam ennyire gyerek!

Centi_30.jpg 496

 

 

 

Január 9.  Péntek

Az öregek attól a pillanattól kezdve utálnak, hogy kiderült, én valódi szakács vagyok.
Végigkérdeztek mindenkit, hogy mihez ért, amikor énrám került a sor, kicsit megállt a levegő. Mindenkinek más a szakmája és emiatt az idősebbek inkább a többi kopasz előtt mutatják, hogy mennyire mesterek a konyhán. Velem szemben kétféle reakció van, részint olyan önálló feladatokat kapok, amiről azt feltételezik, hogy megoldom, figyeljem a levest, szóljak, ha megsült a tepsiben valami - a tegnapi után a többiekre sokáig nem bíznak ilyesmit -, részint pedig valami olyasmit csináltatnak velem, amit mindenki utál, a legszarabb melókat, lényeg, hogy ne legyek nagyon ételkészítés közelében, tőlük viszont a lehető legtávolabb. Ez alapvetően érthető is, mert nem számítva a konyha legöregebb katonáját, a jövő hónapban leszerelő főszakácsot, én vagyok az egyetlen, akinek valóban ez a szakképesítése, így már a létezésemmel is irritálom őket. A főszakácsot egyszer láttam, át se öltözött szakácsruhába, gyakorlóban ment keresztül a konyhán, ami szigorúan tilos. Még a kaját is felviteti magának a körletbe, az egyik legnagyobb hatalmú úr a laktanyában, csak füttyentenie kell, mindenki ugrik. Külön tányérjai, pohara, bögréje, evőeszköze van, halandónak rájuk pillantania is alig szabad.
Az orra arról árulkodott, iszik rendesen.

Ilyen volt a séfé az egyik étteremben is, ahova tanulóként kihelyeztek néhány  hétre, szakmai gyakorlatra. Ez azt jelentette, hogy még a takarítónő is folyamatosan utasításokat adott, mindenki igyekezett a saját feladatait ránk tolni. Hamar kiismertük a ki nem mondott alá-fölé rendeltségi viszonyokat és válogatni tudtunk a feladatok közt.
Engem Tormával és Szaszával helyeztek ebbe az étterembe többször is, rohadt egy vásott kölykök voltunk így együtt.
Ha Rózsika a zsarnokoskodó konyhalány azt mondta, hogy takarítsuk ki az alagsori zöldség-előkészítőt, meg a tésztakonyhát, ahol a sütemények készültek, akkor minden további nélkül ellentmondhattunk Tóninak a második szakácsnak, aki azt akarta, hogy vágjuk össze a krumplit az ebédhez.
Minden dolgozónak volt egy mumusa, amennyiben arra hivatkoztunk, hogy tőle más munkát kaptunk, - ha igaz volt, ha nem -, akkor nem kellett az újabb feladatot elvégezni.
Amikor Rózsika kiosztotta a feladatot, bár a zöldség-előkészítőben kellett volna kezdeni, mi a tésztakonyhába mentünk és az első dolgunk volt a sütemények levágott és a puncsszelethez félretett széleit megenni. A lakatra zárt édességes hűtő ajtaját addig feszegettük, amíg valamelyikünk karja be nem fért és el nem értük a somlóis tepsit. Az ujjainkkal szaggattunk ki belőle darabokat, azóta se ízlett úgy a somlói, mint akkor, kézből. A sütőpapírral letakart fánkokból elcsentünk egyet-kettőt, majd szépen széttologattuk a sorokat, hogy ne legyen feltűnő. Kenőkéssel levágtuk, aztán megettük a pihenni félretett nyers omlós tésztának a széleit, majd sodrófával vékonyabbra, de az eredeti méretére nyújtottuk. Ettünk a valódi baracklekvárból, meg a darált dióból, a grillázsból, a csokimártásból és úgy általában mindenből, ami kezünk ügyébe került.
Ha bárki benyitott, vadul takarítottunk Rózsika parancsára, ettől elkotródott mindenki. Aztán átmentünk a zöldség-előkészítőbe, tessék lássék kitakarítottunk, majd behúzódtunk a raktárba és elnyúltunk a krumplis zsákokon. Ott ritkán kerestek, de ha igen, akkor mire beért a raktárba bárki, már a zsákokat pakolásztuk tisztességgel. Rózsikától mindenki félt. Rózsika, mivel ő volt a közvetlen főnöke, csak Vastagkarcsitól a főszakácstól félt. Vastag a szemüveglencséje volt. Viszont tőle senki más nem félt. Még mi se. Letegeztük, sőt lehülyéztük, és ez 15 évesen az egyik legbizsergetőbb érzés volt.
Vastagkarcsinak az egyetlen híve a keszeg alkoholista, Ottó volt, a fekete mosogató, aki meg finomabb falatok reményében barátkozott Karcsival. Ottó fejét naponta egyszer megmostuk felmosóronggyal. A harmadik naptól ez nehezebb feladat volt, merőkanállal felszerelkezve járt, de be lehetett cserkészni egy-egy sarokban, és hirtelen rátörni. Esetleg egyikőnk a mocskos zsírtól, víztől csöpögő cirokseprűvel bekergette egy olyan helyiségbe, ahol a többi várt a ronggyal. Hogy ez tulajdonképpen hogyan és miért vált hagyománnyá nem tudtuk már akkor se.
Vastagkarcsi se szerette Ottót, csak a közös szenvedély, hozta össze őket, aminek amúgy titkon a dolgozók nagy része hódolt, vagyis az ivás.
Mindenki utált amúgy mindenkit, ha lehetett keresztbe tettek egymásnak, ez viszont remek helyzet volt nekünk, egyik se tudta, milyen feladatot adott a másik, azt hazudtunk, amit akartunk.

Egy dolgot tett meg egy emberként az összes dolgozó. Vastagkarcsit együtt mentették ki a vécéről. Ez majdnem napi rutin volt. Vastagkarcsi, amikor már egészen berúgott, olyan 1 óra körül, a Népszabadságot a hóna alá csapva vonult be a budira. Az ajtóra belül, a kagylóval szemben egy hatalmas porcelán vécépapírtartó volt felszerelve. Díszes, cirádás, pompás, talán valami uradalmi kastély többkilós példánya lehetett. Vastagkarcsi, amikor végzett az olvasással, meg egyebekkel, egy határozott mozdulattal akarta magára rántani a nadrágot, ezért lendületesen emelkedett fel az ülőkéről. Ilyenkor útját állta a papírtartó rettenet tömege. Vastagkarcsi homloka hatalmasat dörrent a porcelánon és ájultan zuhant be a vécékagyló mellé. Ez még az étteremrészen is jól hallatszott, nyugtatni kellett az ebédelő vendégeket, hogy semmi baj, a klopfolónak van ilyen hangja.

Ekkor mozdult mindenki a budihoz és egy ember a kilincsnél fogva a zsanérok felé hátra feszítette az ajtót, míg ketten a budi belseje felé nyomták. Az ajtókeret nyikorgott, a zár alatti és feletti részeken recsegve elfordult, ahogy a zár nyelve feszítette, de aztán hirtelen engedett és szabaddá vált az út.
Abban is viszonylag nagy volt az egyetértés, hogy valahogy be kéne Vastagkarcsit idomítani, hogy mielőtt felállni próbál és elájul, még azelőtt húzza le a vécét.
Mindez egy körúti, kiemelt konyhán.

Vastagkarcsinak volt ilyen szederjes orra, mint itt a főszakácsnak. Őt még kétszer láttam a konyhán. Egyik alkalommal sem volt józan.

A kiképzés amúgy arról szólna, hogy a szakácsszakma alapjait elsajátítsuk, de arra nem sok időt hagynak. Az idős szakácsok az összes apró vagy nagyobb feladatot, amihez nem fűlik a foguk, ránk tolják. Örülnek a hirtelen jött munkaerőnek, megállás nélkül dolgoztatnak.
Komolyan meg vagyok ijedve. Ez lesz a kiképzés? Ezek után lesznek szakácsok a társaim?

Őrületes mennyiségű hó hullott. Tegnap késő délutántól egész ma estig. Rengeteg katona lapátolta el az utakról, emiatt a laktanya épületei között 2-3 méter magas hófalak emelkedtek. Keskeny folyosókat vájnak bele, azokon jártunk szolgálatba. Az első emeleti ablakokból ki lehet lépni a hó tetejére, aztán seggen lecsúszni. Senki nem használja a lépcsőket.

Centi_30.jpg497

Január 8.  Csütörtök


Ma kezdtem élesben a konyhában, megkaptam a konyhai felszerelést, ruhát és rögtön felmosással kezdtük. A körletbeli nagyhangú ellenszenves társaim megszeppenten, ügyetlenül mozognak a hatalmas sütőlapok, főző üstök közt. Remény sincs, hogy valamelyiket megkedvelem. Az öreg szakácsok még ellenszenvesebbek, nagyképű ostoba tahó mind. Idegenként mozgom köztük, viszont ismerősként a konyhában!


Ma elég sok lebaszást hallottam, egyik se hozzám lett intézve, így néha megállt a kezemben a kefe vagy a felmosófa és mélyen belemerülve, élvezettel figyeltem.
A felmosás után engem egy hatalmas sütőlaphoz kísérnek, körömkefével kell csillogóra sikálnom. Berohanok a fekete mosogatóba és elcsenek egy spakli szerű kenőkést, a tököm kefélje, ha ezzel percek alatt levakarom a ráégett kormot.
De azért nem sietek, nehogy újabb feladatot kapjak, látszódjon, hogy haladok, de az is, hogy azért ezzel sokára leszek kész.
liszt.jpgKét, jövő februárban leszerelő, vagyis előttünk eggyel vonult szakács kap el az én csapatomból két srácot, nem messze, egy több száz literes üsthöz kalauzolják őket és hallom, ahogy leírják a feladatot.
– Rántást kell csinálni a leveshez, nem ördöngösség, itt van az üstben a zsír, nemsokára forró lesz, bele liszt és folyamatosan kevergetni kell, amikor azt látják, hogy kezd halványan elszíneződni, szaladnak értünk, értem? Hátul van egy megkezdett zsák liszt, azt az egészet szórják bele, ha forró a zsír. Azt meg onnan tudják, hogy egy csipetnyit beleszórnak a zsírba, ha sistereg, jó lesz, beleborítják az egész zsákot. Na munkára!
A két idősebb katona nevetgélve indul ki a konyháról. A kopaszok meg állnak tanácstalanul, majd az egyiknek eszébe jut a liszt.
Én vakarom a sütőlapot, csak a látóterem szélén mozognak a srácok, de azt valahogy fogom, sokat töketlenkednek az üst előtt, kicsit úgy láttam, hogy civódnak, hogy már lehet, nem még nem, de szerintem igen…
Aztán beleborítják a zsák lisztet prüszkölnek, susmorognak, de aztán felváltva kevergetik. El is feledkeztem róluk hosszú időre, mikor felfedezem, hogy még mindig ott állnak, kevergetik és ijedten pusmognak, végül az egyik elszalad az idősebbekért.
– Nem pirul? Azt mondja? – kérdezgetik a kopaszokat, miközben az üst felé tartanak. – Hogyhogy nem pirul?
– Tényleg nem pirul! Kikapcsolták az üstöt vagy mi a faszt csináltak? – a két kopasz áll szerencsétlenül és vonogatja a vállát.
Odajön egy még idősebb szakács, tanakodnak, kevergetik, aztán elszalad egy még idősebb szakácsért.
Nem tudom mennyire ugrott be neki a saját kopasz-korszaka, mindenesetre, ahogy odaér azonnal a zsák felé nyúl.
Elvörösödik és ordítani kezd.
– Melyik marha volt? Megőrültek? Ezt ki öntötte az üstbe? Ultrával akarnak rántást csinálni? Ki az az állat, aki ezt kitalálta?
– ÓÓóóó, Ultra!? – mint egy ima, tör fel belőlük mélyről a felismerés.


Nagy egymásra mutogatás kezdődik, hogy én csak idejöttem ezekhez, mi meg csak megmondtuk a kopaszoknak, hogy mit csináljanak, nekünk meg csak mondták az öregek, hogy mit csináljunk.
ultra-mosogatopor-kek-20kg.jpgÖsszeszalad a konyha.
– A kopaszok Ultrával főznek! – hallatszott mindenhonnan.
Beszalad valami zászlós, őrjöng, és lebassza a szolgálatvezető szakácsot. Hogy engedhet ilyet meg a konyhán! A szolgálatvezető szakács lebassza az öregedőket. Nem hiszem, hogy nem tudnak rendet tartani! Az öregedők lebasszák a jövő februári leszerelőket. Kopaszok vagytok még ti ahhoz, hogy letoljátok magatokról a munkát! Azonnal rászakadni az üstre, az ultra benne van, kihűl és kisikáljátok, de úgy, hogy ragyogjon, különben felszórom nektek a lisztet a felmosáshoz!
Aztán mikor nekilátnak, ők meg lebasszák a kopaszokat, hogy annyi eszük nincs, hogy megkülönböztessék az Ultrát a liszttől?
Milyen szakácsok lesztek?

Én tudom, hogy nincs annyi eszük és sejtem milyen szakácsok lesznek.
Az orrom előtt zajlott mindez: feszengés, vörösödő fejek!
Hát! Élveztem minden pillanatát.

Ez egy csodálatos nap volt.

Centi_30.jpg 498

 

 

 

Január 7. Szerda

 

Hatodik hete vagyok benn. Hat hét! És még hátravan 76! Atyaég!

 

Ma Csévharasztra vezényeltek reggel, valami vegyigyárba, ahol állati hulladékból készítik a Hamm nevű kutyatápot. Órákig öklendezve lapátoltuk zsákokba azt a szart.

 

Rettegek a teherautós utazásoktól. Hideg van, a körletben sem nagyon fűtenek. Sopronban vaskályha volt, ugyan ki tudott rajta gyulladni a gatya meg füstölt is, de csak a közvetlen környezetében volt meleg, itt Adyligeten nincs fűtés. Illetve a folyosókon van, a körletben nincs. Reggel csonttá fagyott testtel kelek fel, magamra rángatom a csonttá fagyott ruhát, taposom a csonttá fagyott földet, havat az alakulótérig, felmászom a csonttá fagyott teherautóra, leülök a csonttá fagyott deszkára, s csonttá fagyok a nyitott ponyva alatt, bárhova is megyünk. Mint a barmokat terelgetnek, hoznak, visznek minket, unom már az egészet. A ponyva alá bezúduló kipufogógáz marja a szemem, fulladozok, s még Szabó Gabi, Misi tekintete sem bátorít. Legalább az az otromba Kohári itt lenne. De nem! Gnómok között kínlódom. Néha irigykedve nézem az őrszolgálatosokat. Majdnem mindegyik szimpatikus, de ez a csoport itt mellettem!

Milyen merénylet készül ezekkel az emberekkel? Miben mesterkednek a mindenható hadurak? A mostani szobafestői, autófényezői ismereteiket beoltják a szakács tudomány elemeivel, jogosítványt kapnak, s mint a vírus terjednek, szétszóródnak majd a különböző laktanyákba és ott alattomosan szedik az áldozataikat? Már most nagyképűek. Szerencsésnek érzik magukat és ezzel nem restek kérkedni.
Mi közöm hozzájuk?
Miért nem maradhatok határőr?
Nem akarok szakács maradni!

Resize of 10239757_1_644x461_betanitott-munkast-keresek-kutyatap-gyarto-uzembe-retsag.jpgHatalmas, szürke, fűtetlen hangárba vittek minket, magunkra, hagytak, de még feladatot nem kaptunk. Az első dolgom volt szerezni egy lapátot, a munkához is kellhet, meg elkerülni is azzal lehet. Ott tornyosult előttünk a HAMM, ez a senkinek se jó kutyatáp, amit a Buksi kutyám megszagolni sem akart. Állati hulladékból készült, ami felől a területen terjengő rothadó bűz, nem hagyott kétséget. Kinn az udvaron hatalmas konténerekben tárolták a vágóhídi hulladékot, az egyik nyitva állt, éppen marhadarabokat és a gyomortartalmukat lapátolta át belőle kisebb húsos ládákba két erősen ittas munkás. Nekem a látványától is felkavarodott a gyomrom, semmi pénzért nem mentem volna közel hozzá. Márpedig a félig nyitott ajtón át láttam, hogy a tizedes, aki kihozott bennünket, határozottan a két munkás felé tartott, majd pár percet beszélt velük. A beszélgetés végén a munkások szélesen vigyorogva bólogattak. Társaim belefeledkeztek a vihogásba, önfeledten zrikálták egymást, a jelenetből semmit nem láttak.

– Na emberek! – kezdte a tizedes visszaérve hozzánk – Százötven zsákot kell megtölteni HAMM-al, ketten végeznek vele estig, nem kell oda több ember.

Magasra emeltem a lapátomat és bekiabáltam:

– Tizedes elvtárs, Én vállalom! Leszek az egyik!

Körülöttem gúnyos vihogás harsant fel, és amikor hátrapillantottam, bolondnak kijáró, lesajnáló arckifejezéssel tekintettek rám a többiek.

– Rendben, maga az egyik, ki lesz a másik?

Valamelyik szemfüles jelentkezett még. Gúnyos nevetés csendült fel mögöttünk és csak akkor néztem vissza elégedetten vigyorogva a döbbent arcokra, amikor a tizedes darálni kezdte:

- A többieknek irány a konténerek, lapát csak kettő van, aki tud, szerezzen spaklit, a többi kézzel lapátolja ládákba a beleket, csontokat. Aztán csillogjanak majd az üres konténerek!

Napközben többször is megjelentek rossz arcú, ápolatlan emberek, és rissz-rossz zsinegekre kötve behúzott farkú, csapzott és rettentően ijedt kutyákat vonszoltak be az udvarra. Egy irodista kiszaladt hozzájuk, valami papírt aláíratott a velük, ezzel mindegyik az irodába ment, majd elégedett, kisimult arccal távoztak. Közben az egyik ittas melós csokorba fogta a köteleket és valahova hátraráncigálta a kutyákat.

Egyre nagyobb gyanakvással figyelem a kutyatáp halmot.

Azt hiszem, tudom, hogy a mi kutyánk miért nem ette meg sosem.

Centi_30.jpg499

 

 

 

 

Január 6. Kedd

 

Visszakerültem a Jacksonba. Adyliget egy hatalmas, lélektelen olvasztótégely. Még a végén visszasírom Sopront. Ott az igazi, monumentális vaskapu mögött álló épületekben volt valami, amitől nem tűnt félelmetesnek. Talán amiatt, hogy ezek az épületek az egykori középiskolám stílusában épültek, ismerős volt minden részlete, mondhatni emberi. De az adyligeti határőr laktanya zord, távolságtartó és nyomasztó. Túl sok ember, túlzottan értéktelenként kezelve.

Itt lakótelepi házak mintájára épült szürke téglalapok az épületek, semmi nincs, ami barátságosabbá tenné a környezetet. Csak a laktanya hizlaldája felől időnként betörő gyomorforgató disznószarszag önt el némi melegséggel, jelezvén, hogy nem mi vagyunk a hierarchia legeslegalján.

Nagyüzem, daráló.

Sopronban nem voltunk sokan, pár száz ember, itt viszont folyamatosan mozgásban van a laktanya többsége, vagyis néhány ezer katona. Rajokban, szakaszokban ismeretlen indokkal menetelnek, tűnnek el az épületekben vagy mögöttük. Pontosan látszik, hogy amit csak a kiképzés egyik túlkapásának tartottunk, az itt meghatározza a laktanya működését, vagyis egyedül katona nem megy sehova, az gyanús, akkor valami vaj van a füle mögött. Később szembesültem is ezzel, amikor különböző konyhai szolgálatba különböző időpontokban igyekeztünk kisebb csoportokban vagy akár egyedül, szinte mindig megállítottak tisztek, tisztesek, hogy mit lófrálunk az udvaron, nehogy már csak úgy kedvünk támadjon levegőzni. A szolgálati szabályzat szerint a laktanyabeli mozgás rajokban vagy az annak megfelelő létszámot elérő 8–15 fős csoportban szabad, tisztes vagy rangidős vezénylete alatt, vagyis semmi nem lehet olyan sürgős, hogy ne lehessen bevárni, míg összegyűlik egy rajnyi ember. A raj a kiszolgáló út vagy a járda jobb oldalán halad, a szabályzatban előírt sebességgel és köteles a nagyobb katonai egységben közlekedőknek szabad utat biztosítani. Köteles a megfelelő tiszteletadásra rajmozgás közben is. A tisztelgéssel egy időben a határőr vesse a fejét az elöljáró, feljebbvaló felé, majd kövesse fejével úgy, hogy ujja ne távolodjon el a halántékától, illetve a sapka szélétől.

A Határőr felemelt fejjel, egyenes testtartással meneteljen. Alakzatban karját nyújtott ujjakkal mozgassa a teste mellett, illetve előtt, a lábával ellentétesen úgy, hogy elöl az alkarja ví­zszintesen legyen. Tenyere nézzen a teste felé a testétől egy tenyérnyire, a mellzseb alsó szélének magasságáig megemelve.
A másik karját ezzel egy időben lendületesen nyújtsa hátra.

Ok, kiképzésnél ilyen marhaságra számít az ember. De másfél évig így élni?

Rohadjatok meg!

 

 

De ma még ugyanaz a semmittevés volt, mint az első napokban, csak már rutinosan, rajnak álcázva megyünk társaimmal ebédelni.

Senki nem mondja, hogy mit is kellene csinálnunk, és nem sietünk megismerkedni a konyhával mi sem.

VISZONT MA MÁR 4-ESSEL KEZDŐDIK!!!!!!!!

Hurrá!

500magy.jpg

500kicsi.jpg 500

 

 

 

Január 5. Hétfő

 

Mint mindenki, én is számolom a napokat.

Amon Ré segítse utamat, Aton papjai adják reám áldásukat!

Napimádó lettem!

40 teljes napot letöltöttem!

Mától már csak 500 van hátra, holnaptól csak 499!

Holnaptól 4-essel kezdődik!!

Napról napra jobb a helyzet! Igaz, hogy középiskolába mintegy 1000 napig jártam, a befejezése óta máig pedig csak 240 körül telt el.

Nem baj! Kibírom.

Amúgy ez az első napom Adyligeten. Hatalmas, 2500-3000 fős laktanya és engem szakácskiképzésre hoztak ide. A konyhán fogok szolgálatot teljesíteni.

Istentelen ronda képű srácokkal kerültem egy körletbe! Mindegyik korosztályombéli, de hogy megkedvelni nem fogom őket, arra mérget lehet venni.

Ez is itt mellettem!

Vagy tízszer rászóltam, hogy ne itt az ágyban túrja az orrát, és az eredményt pedig a saját ágyára dobálja! De csak mosolyog, vagy inkább vigyorog.

A másik, szemben, folyton imádkozik. Ilyet se láttam még élőben, csak másodosztályú, amerikai, háborús filmben.

Hogy legyek így jóba velük?

Hentesek, cukrászok, kőművesek, autószerelők. Itt majd szakácsnak képzik ki őket. Isten mentsen mindenkit tőlük, ha már megvert minket az éhség roppant erejével.

Mától tankonyha-szolgálaton leszünk, főzni tanulunk.

Szakácsnak tanultam. Szakács vagyok.

Emiatt már az első perctől magabiztosan mozogtam az ismerős környezetben, a konyhán. Rögtön feltérképeztem a lógásra, munka alól kibújásra alkalmas helyszíneket, eszközöket. Régen, a középiskolában  első osztályosként ebben igen nagy gyakorlatot szereztem és nagyobb, kegyetlenebb büntetéseket kaptam ott, mint amire itt valaha képesek lennének. Én tizennégy éves gyerekként, teljesen alárendelt, és alacsonyabb rendű voltam a másod-harmadéves társaim alatt. Ők nem csak a koruk miatt voltak nagyobbak, hanem méretben is. Én csak gyerek voltam, a másodévesek kamaszok, a harmadévesek felnőttek. Dehogy gondoltam, hogy szembeszállhatnék velük, de elkerülni a munkát azt igen, azt megtanultam.

Aztán végül főzni is, szakácsként dolgoztam a bevonulásomig, de nem szerettem.

Az étteremben a főnöknő, de inkább a konyhafőnök, aki helyett gyakorlatilag csak én dolgoztam, elfehéredett arccal hallgatták, mikor bejelentettem, katonának visznek 3 hét múlva. Saját kocsival intéztem az anyagbeszerzést, az előkészítést, én főztem és az esti vendégek rendeléseit is én készítettem el. Pánikhangulat remegett a levegőben az utolsó napomon is, de a séf, a főnöknő és a pincérek barátságosan, bár kicsit temetési hangulatban búcsúztattak. Az egyetlen, aminek örültem a bevonulásom kapcsán, hogy másfél évre megszabadulok az éttermi feladatoktól, a konyhától.

Nem szerettem. A gasztronómia gyönyörű dolog, de ma csak foltokban érhető tetten Magyarországon. Az általam tanulóévek alatt és az azt követő igen rövid időszakban megismert éttermekben, - több relatíve nívós helyen is - a legkönnyebben, legkisebb fáradtsággal elkészíthető ételekből és a kötelező magyaros ételekből álló menüt alakították ki. A közétkeztetés napi menüje meg ennél is silányabb, persze sok idős embernek jelent segítséget és még programot is bejárogatni délben ételhordóval, de ez nem konyhaművészet. Az esti időszakban egyszerre beeső vendégek rendeléseit percek alatt, kapkodva összedobni, szintén nem az.

cc46_1_300.jpgKelet-Pesti Vendéglátóipari Vállalat.

Csak úgy sugárzik a nevéből az igényesség és a minőség.

A konyha meg amúgy zsíros és büdös is.

De ismerem.

Itt a seregben, most semmi váratlan nem érhet!

Utálom a konyhát, de otthon vagyok.

Centi_30.jpg 501

 

 

Január 4. Vasárnap

 

Egész nap udvart takarítottunk, este öt percem volt leadni a holmimat, átvezényeltek Adyligetre.
Takarodó után jöttek értem, az ágyak többségén már senki nem feküdt, a most hatalmasnak látszó, kiürült körletben, messze egymástól, elszórva egy-egy itt felejtett katona készült alváshoz. Mindenkitől elszakították a bajtársát, mindenki újból ijedt arccal rendezgette a holmiját. Már lassanként megtelt a körlet az álmatlanul forgolódok sóhajaival, mikor berobbant az alegységügyeletes.

– Dvorszky határőr, mit csinál maga itt? Áthelyezték! Már rég Budapest felé kellene tartania!

Hebegtem, hogy "de hát nekem senki nem szólt".

– Dvorszky, miért kell magának mindenért külön szólni? Így az életben nem lesz magából senki!  Öt perc múlva indul az IFA, kimenőt vesz fel, minden mást lead. Másszon már ki az ágyból!

Hajnalban fenn voltam Pesten.

Egy tohonya, zsíros képű őrmester csapott le rám. Ragyogott az arca, amikor a jó hírt tolmácsolta:

– Örüljön katona! Szakács lesz! Megfogta az Isten lábát!

Az Isten faszát fogtam meg, nem a lábát!

És félek, ha szakács leszek tényleg, akkor a számba kerül az a hímtag.

Gyűlölöm a konyhát!

Centi_30.jpg 502

 

 

Január 3. Szombat

 

Hajnalban Réz Misi keltett. Teljes menetfelszerelésben volt.

– Siklósra visznek. – mondta.

– Micsoda? – megfagyott az ereimben a vér – Most? Tegnap erről még szó sem volt!

– Nem! Engem is tíz perce ébresztettek!

Állt ott szerencsétlenül, levegőt nem kaptam, annyira váratlanul ért. Mozdultam, hogy leszálljak az emeletes ágyról, de kintről besziszegett az alegység-ügyeletes:

– Réz határőr, mi az istent szarakszik? Igyekezzen már!

Lenyúltam, megszorítottuk egymás kezét, s a szemébe néztem.

Nem látom többet soha – gondoltam. Ő is ezt gondolta. Láttam a szemén.

Először én, aztán ő is elsírta magát.

– Réz határőr!! Jöjjön már!

Az ajtóból tisztelgett, és tényleg soha többet nem láttam.

Ő volt az első elvesztett bajtársam. Ébresztőig zokogtam. Arra gondoltam, hogy még annyit sem mondtam, hogy írni fogok, hogy keressük majd még egymást!

Hogy kereshetnénk? Az sem biztos, hogy Siklóson marad! Hogy téphették ki innen ilyen szemét módon?

Ebédnél nem nagyon ment le falat a torkunkon. Szabó és Komári ültek velem szemben, s még Komári is megilletődöttnek látszott. Észre sem vettem, hogy bejött az ebédlőbe a szakaszparancsnokunk.

– Fel! Vigyázz! – üvöltötte. Aki a nevét hallja sorakozik kinn!

Elővett egy papírt és olvasni kezdte. Néhány ismeretlen név, aztán…

– Szabó Gábor! Kifelé emberek!

Egymásra néztünk. Nem! Nem akarom!

Gabi vörös arccal állt fel. Összeölelkeztünk hárman, Komári feszes tartása is egy kicsit megenyhült.

– Hova visznek? – kérdezte tőlem Gábor értetlenül.

Széttártam a karom. Sírás kerülgetett megint.

– A többinek, pihenj! Folytasd tovább! – hallottam valahonnan a szakaszparancsnok hangját.

– Szia Szabó! – nyújtottam a kezem.

Az ajtóból visszanézett, aztán Ő is felszívódott.

Vissza – a körlet felé -, szótlanul meneteltünk Komárival. Szokatlan melegség öntött el, amikor arra a lehetetlen bikanyakára néztem. Hátba vágtam.

– El ne tűnj, baszd meg!

Délután csikket szedni küldtek bennünket, felvettük a kabátot és elindultunk a lépcső felé. Ettől megnyugszom – gondoltam –, majd a hajolgatás közben elfelejtem egy kicsit az elválást. A lépcső előtt megállított a csapatügyeletes.

– Komári! Szaladjon vissza a holmijáért, egy perce van!

Maga meg – fordult felém –, igyekezzen a többiek után!

Komári megperdült és visszaszaladt a körletbe. Kényszeredetten mosolyogtam utána.

El sem köszönt.

Nehéz volt minden eddigi elválás, de a mai letaglózott.

Tök egyedül maradtam megint, újra fenyegető árnyként borult fölém a következő 17 hónap.

Centi_30.jpg 503

 

 

Január 2. Péntek

 

Reggelinél a laktanya írnok mosolyogva mondta mellettem, miközben szürcsölte a teáját, hogy az alig tizennyolc évemmel én vagyok a legfiatalabb a laktanyában. Hurrá!

A mai lövészettel állítólag véget ér a lőkiképzés. Golyószórókkal gyakoroltunk. A tisztesek behajtottak bennünket egy rogyadozó pajtaszerű épületbe addig, amíg az őrnagy be nem lőtte a fegyvereket.

golyoszoro-14.jpg

Az ablakok roncsain keresztül figyeltem a szakaszvezetőinket. Hosszú hevederekkel szaladtak az őrnagy előtt és töltötték őket be a golyószórókba. A hevederekbe három katona pattogtatta be a töltényeket. Genyó egy meló, a heveder nyeklik-nyaklik, az erős rugók közé meg iszonyú erővel kell bepattintani a hüvelyt.

Az őrnagy, amikor üzemkész lett valamelyik, lehasalt és szinte egyszerre lőtte ki a hevedernyi lőszert. Fülsiketítő zajban, a szája szélét nyalogatva sorozta a célt. Borzasztóan élvezte.

Egy hevederbe állítólag háromszáz töltény fért, tizenkét golyószóró feküdt egymás mellett, és az őrnagy legalább háromszor fordult, számolatlanul lőtte el a muníciót. Néztem, ahogy utasításokat osztott, hogy ezt még egyszer töltsék fel, azt szedjék szét, olajozzák meg és aztán töltsék meg újra.

Ekkor egy mogorva tizedes hangja zavart meg.

– Menjen onnan az ablaktól, ne bámészkodjon! Semmi keresni valója magának ott!

Elfordultam az ablaktól. Mi olyan titkos ebben?

golyoszoro-3.jpg

Hamar megtudtam, amikor is az őrnagy tevékenysége után kimehettünk a pajtából és kiosztották a lövészetre szánt töltényt.

Három?! Három darab töltényt kapunk?

Csodálkozva bámultam a tenyeremben lapuló lőszerre.

Ezzel lőjek sorozatot és célzott lövést is?

Lehasaltam a fegyver mellé. Bepattintottam a töltényeket a hevederbe és behelyeztem a hevedertovábbító sín hornyába és rácsaptam a fedelet.

Feltartottam a kezem.

– Jelentem kész!

– Jól van! – hangzott a válasz – Egy célzott lövés a dolingerre (állóember alakú céltábla), újabb cél az anya gyermekével és rövid sorozat! Rajta!

Rövid sorozat?! – gondoltam – Hát, hogy lehetne hosszabb három tölténnyel?

De sikerült, egy lövés a dolingerre, két tölténnyel egy igen rövid sorozatban találatot kapott az anya gyermekével.

Ezek után talpra ugrottunk, szaladtunk oldalt és bevettünk egy lövészárkot. Mint a gyerekek, akiket kiengedtek szünetre az iskolaudvarra, szaladtunk és háborúsdit játszottunk. Ketten előre futottak, gyakorló kézigránátokat hajigáltak be, majd mi következtünk és az árok széléhez igyekeztünk. Ott a képzelt ellenséges katonákat közvetlen közelről főbe lődöztük és máris mienk volt az árok. Futás közben ordítottunk, ahogy a szánkon kifért, a katonaság, a tisztesek iránt és a sok megalázottságunk okán érzett minden gyűlöletünk ebben a kiáltásban tört elő, megértettem miért válik kegyetlenné a civilekkel, hadifoglyokkal szemben az egyszerű katona.

kicsi.jpg

Még leöldöstük benn a sebesülteket, aztán uzsgyi a másik árok felé. Félúton a tisztes hangja hallatszott.

– Repülő jobbról!

Hanyatt vágódtunk, szánkkal utánoztuk a fegyver hangját és eszeveszetten tüzelni kezdtünk az életünkre törő zuhanóbombázóra. Mihelyst elintéztük, folytattuk az előrenyomulást.

Újabb figyelmeztetés.

– Atomvillanás balról!

Ilyen hülyeséget! Miért kell ehhez parancs? Nem venném észre? Nem tűnne fel? Háttal az atombombának, oldalra huppantunk. Gyakorlás közben kérdezte valaki, hogy segít-e ez valamit?

– Persze! – mondták – Lassabb és fájdalmasabb halálotok lesz!

Pihegtünk egy kicsit, aztán megjelent a tisztes mulatságosan aprócska alakja.

– A környezet semlegesítve! – kiáltotta – Sorakozó! Benyomulunk az atombomba által felszabadított területre! Rendet teszünk benn!

Mindenkit leöldöstünk, akit megkímélt az atomtámadás.

De ettől még egész jót aludtam éjjel.

Centi_30.jpg 509

 

 

 

Január 1.  Csütörtök

 

Naptar_kicsi.jpgA bevonuláskor kaptunk egy 1987-es zsebnaptárt. Mivel semmilyen füzetet, noteszt nem tarthatunk magunknál csak ezt, elhatároztam, hogy tölteni fogom. Mostanáig csak a "Jegyzetek" rovatba írtam, ami itt benn történt, de ma végre elkezdhetem magát a naptárat vezetni. Például, ami most teljesen jól látszik, hogy ez az első napom ebben az évben.

Viszont a lapokat végigpörgetni is szinte perceket vesz igénybe, minden lapja tök üres.

365 napot kell töltenem.

Egy teljes évet.

És aztán lesz még hátra 5 hónap.

Kiterveltem, hogy minden hetet beszámozok emelkedő, meg csökkenő sorrendben is, minden napra odaírom, hány napom van hátra, mindig figyelem mennyi telt el. Minden kerek számot, minden 0-val, 5-el végződő, minden azonos tagokból álló, az összes, babonához kapcsolódó számot, hetet és hónapot, minden fordulópontot ünnepnek fogok tekinteni. Minden eltelt perc, óra, nap, hét és hónap közelebb hozza a felmérhetetlen messzeséget, az életem következő és egyben egyetlen biztos pontját, a leszerelést. Fogalmam sincs mi lesz utána, de bármi is jön, az az enyém lesz.

Most egyetlen pillanatát sem tudom elképzelni, semmilyen ködös terv, opálos kép nem jön elő. Nincs körvonalazódó ábránd, ami messzebb mutatna egy kicsit későbbi ébresztőnél, a reggeli menetgyakorlat után kiosztott fagyott, 1978-as löncshús konzervnél, egy nyugodt szarásnál, amikor nem veri az ajtót a tisztes, hogy még neki sem kell ehhez 40 másodpercnél több, kifele emberek, ne akarjuk, hogy bemutassa.

Nem remélek többet, minthogy kitakarjon az előttem lévő, hogy szürkébb és semmibb legyek a többieknél, hogy semmivel ne váltsam ki a kiképző érdeklődését, ami mindig azonos a haragjával.

Elképzelhetetlennek tűnik a kor, amelyben majd újra szétdobálom a levetett ruháim, nem pedig időre hajtogatom gyűrődéstől mentesen négyzet alakúra, annyiszor ahányszor szekrényrend ellenőrzésnél kihajítják a tisztesek a földre. Az űrutazásnál nem valószínűbb az az élet, ahol majd én döntöm el lefekszem-e az ágyra, milyen sebességgel gyaloglom; amiben az időjárás alapján öltözködhetem és engedély nélkül szólalhatok meg.

Egy apró, halovány vízióm sincs, de tudom, a leszerelés után enyém leszek újra.

Akarhatok majd.

Nemet mondhatok.

Messze van a leszerelés, de nemsokára eltelik a negyvenedik nap. És onnan már csak ötszáz van hátra. Az egylapos éves naptárban minden nap kihúzom az aznapit, rövid megjegyzéseket teszek. Lassan telik majd meg, de elkezdtem. Az első nap megvan.

telik_kicsike.jpg

Épp a naptár oldalán a lapok szélére satíroztam, hogy "TELIK", mikor megint betoppant az otromba, ragyás arcú alegység ügyeletes.

Levezényelt a konyhára. Szilveszterre a szakácsok levágtak egy halom birkát, a tisztek trófeát akartak a fejükből a falra. Ott a rengeteg birkafej egy hatalmas ládában. Kaptam egy slagot, meg egy kefét.

Megállt mellettem egy öreg szakács.

– Meg kell tisztítani mindet. Aztán rendesen! Ne legyen rajtuk se vér, se takony, se hányás, se nyál. Ragyogjon mindegyik!

Otthagyott. Néztem a birkaarcokat. Rájuk dermedve, fixálva az utolsó fájdalmas bégetés, tágra nyílt szemükben a riadalom. Bizonytalanul nyúltam a slag felé. Lemostam, majd szépen sorba raktam őket, és szaladtam a szakácshoz jelenteni.

– Kész van? Máris? – ingatta a fejét – Na, nézzük meg!

Végigmustrálta a sorokat.

– De szépen szemlére vágta mindet! Hé, mi ez itt? Szalma van a fogai közt! Jöjjön, nézze csak meg! Ennek meg lóg a takony az orrából! Itt ennek is! Na nem! Ez így nem jó! Szokott fikázni?

Megvontam a vállam.

– Na akkor, ne sajnálja az ujját most se! Dugja be az orrukba, azzal kiszedhet mindent. A szájukat is takarítsa ki, a hányást is, meg ne lássak egy szalmaszálat sehol, a fogakat, nyelvet kefével, ultrával mossa meg, ragyogjanak. Nyomja a slagot a szájába, a nyelőcsőből is vigye ki a vért. Lásson hozzá.

Émelyegtem, de egész addig nem hánytam, míg tényleg bele nem nyomtam a slagot a szájukba. A nyakuknál, ahol a testük kellett volna legyen, nagy sugárban folyt ki a víz, közben a szemeik könyörgőn meredtek rám.

Boldog Új Évet!

süti beállítások módosítása