Centi_30.jpg455

 

 

 

Február 19. Csütörtök


Ma is úgynevezett tanulószolgálaton vagyok.
Az idősebb szakácsok készítenek fel a várható szolgálatra. Reggel meg kell csinálni a szolgálatba indulók teáját és kiosztani az előre, akár előző este összekészített reggelit. Utána kiosztani a laktanyában maradt, pihenőidejüket töltő katonák reggelijét, majd a reggeli maradékait összegyűjteni, elkülöníteni a többi élelmiszertől, elmosni, vagy elmosatni az evőeszközöket, tányérokat és a sárga, jellegzetes műanyagbögréket. Kisebb takarítás, azután elő kell készülni az ebédre és amikor az megérkezik, felkészülni a kiosztásra, melegen tartani, majd kiosztani.
Ebéd után újból mosogatás, takarítás, a vacsorával ugyanez. A délutános szolgálatoknak, a ferihegyi útlevél ellenőrző és őrkatonáknak, kiadagolva és melegen tartható módon felküldeni a szolgálati helyekre a vacsorájukat. Ha hideg élelem, szalámi, konzerv, stb. érkezik, fel kell darabolni, kiporciózni, összevágni a kenyeret és ez akár este előkészíthető, a másnapi reggelihez.
Ez megjegyezhető. Menni fog.

Ha nem döntöttem volna el, hogy megszabadulok a konyhától, azt is mondhatnám, istenien jó dolgom lenne itt.
Nem tudom. Csináljak a számból segget?

Rajtam kívül még ketten dolgoznak a konyhán. Basa volt a legöregebb szakács. Kezdetben ellenszenves bájgúnárnak éreztem, valahogy mindig a Köztársaság téri nagyhangú, lenyalt hajú, nemtörődöm kártyások jutottak az eszembe vagy Páger a Villa Negrából. Az, hogy idegen világ idegen szülötte, még az egyenruhán is átsütött. Megjelent benne egy adag vagányság, némi idegesítő simulékonyság, a proli csibészek arisztokratikus fennhéjázása, de mindezek mellett egy nagyon is szerethető alakja volt a laktanyának.
Értette a viccet, jó kedélyű volt és nem sokat törődött a korosztályos különbségekkel, megérzés alapján szelektált. Velem valahogy az első perctől kezdve tisztességesen, baráti, de talán inkább atyai módon bánt, hamar egymásra hangolódtunk és nevettetően komolytalan feleselgetésbe, élcelődésbe váltottunk.
Na a kopasz még rendesen fel se tudja vágni a kenyeret; meg például, hogy ő meg miért nem tudja rendesen belemerni a levest a tányérba, ha már több mint egy éve itt van. Ilyenek.

VillaNegra_elolap-1963.jpg

Robi, a másik idősebb szakács, osztálytársam volt a szakács suliban.
Sose kedveltük egymást. Ő a nagyhangú vagányt játszotta mindig, az volt az érzésem, hogy csak a gyávaságát leplezi, s veszélyes vele túlzottan jóban lenni. Nem fogadott kitörő örömmel, s én nem ugrottam a nyakába. Mindketten kényelmetlenül éreztük magunkat, kicsit olyan volt, mint amikor egy esküvőn megjelenik egy tag, aki terhelőt tud mondani a menyasszonyra és már a jelenléte zavart okoz. Nem lehet tudni, hogy előáll-e a múltból valami nem kívánt, sötét információval, de, hogy jelen van, ennek a valószínűségét nagyban felerősíti.
Rosszul érintett, hogy Robi van itt. Sokkal elfogadhatóbb lett volna egy teljesen vadidegen, mint amilyen Basa, akinél tiszta lappal indulhatok, akinél a mostani szereplésem számít.
Arra nem is mertem gondolni, mennyire más lenne, ha egy kedvelt osztálytársamba botlom itt.

De Robival nem kezdhettünk el számot vetni a múlttal, hogy hé Robi, régen utáltalak, de most kedveljük meg egymást. A régi idők emléke mindig egy rendkívül ellenszenves alakban öltött testet, megalázó lett volna számomra, ha amiatt, mert most nagyban tőle függök, hisz nálam jóval öregebb, rangidős szakács, amiatt megpróbálnék a kedvében járni. Ezt nem tudta bevenni a gyomrom.
Robi meg sose gyakorolt kegyet a suliban sem, most sem látszott rajta a szándék. Amikor először meglátott, olyan undorral vegyes meglepődés ült ki az arcára, hogy a "szevasz, hát te?" kérdés is csak nagy sokára jutott az eszébe.
Hát én itt - válaszommal le is zártam a témát, ő is érezte, hogy mindent megtudott, többet erről egyetlen kérdés sem hangzott el. Fogalmam sincs hol volt kiképzésen, járt-e Adyligeten, azt se tudom, mit csinált civilként a suli után mostanáig.
Ő sem tudott meg rólam semmit és még ezt is nyomasztóan soknak érezte.

Basának csak az itt létem harmadik napján esett le, hogy mi Robival ismerjük egymást, sőt évekig egy osztályba jártunk. Ebből rögtön levette, hogy nem voltunk valami nagy haverok, és ő is elkezdte kényelmetlenül érezni magát. Választani nyilván sose akart volna, de érzésem szerint Robival a látszólagos barátságuk elég ingatag, nem a személynek, hanem a pozíciónak szólt, az aranyéletet minek tették volna tönkre ellenszenvvel? Egymás mellé kerültek, minimális tisztelettel, a másiknak kárt nem okozva tudtak szarni mindenre és mindenkire. Ennyit megér a nyugalom.
De nekem Robival erre esélyem sincs, a mi viszonyunk meg van mérgezve.
Igazi keserű pirula.

És bár Basa nagyon diplomatikus volt, úgy éreztem, hogy Robi kifejezetten kárörvendő, mindig rosszindulatú viccelődései helyett szívesebben röhög teli szájjal, őszintén az én nyilvánvaló ostobaságaimon.
És ez nagyon jól esett.

A bejegyzés trackback címe:

https://surrano.blog.hu/api/trackback/id/tr635074456

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.