Centi_30.jpg427

 

 

 

Március 19. Csütörtök

 

Veszélyes ütemben élesednek a vitáink Nitróval. Attól félek, megütöm egyszer.

Sosem verekedtem.

Nem is nagyon akarok. Cselgáncsoztam ugyan 5-6 évet, de az sport volt, nem gondoltam azt komolyan soha, hogy önvédelemnél, de pláne támadásnál, egy vita megoldásaként bevethető a tudásom. Versenysportoló voltam, csakis az eredmény volt a fontos az edzőmnek meg az egyesületnek. Kemény edzéseink voltak, csak az maradt meg, akiben láttak valami reményt komolyabb eredményt elérni.

Rejtély, hogy bennem hol látták ezt. Szerettem a cselgáncsot, tulajdonképpen jó voltam benne, de az igazi versenyszellem hiányzott belőlem. Mindenesetre a heti öt edzés, a hétvégi versenyek és az edzőtáborok egy elég összeszokott és folyamatos erőfitogtatásokkal jellemzett csoportot hoztak létre.
A különböző életkorú társaim sorra nyerték a különböző versenyeket. Én nem voltam valami jó sportoló, csak valamivel erősebb voltam országos szinten annál a súlycsoportnál, amiben indultam, vagyis az Ifi 49 kilóban. Tehát a legkisebb és legfiatalabb voltam ott is. Mindenki profi versenyző volt és én profik közt voltam a leggyengébb.
Egy olyan fiútársaságban, ahol az élet felkészültségről, állóképességről, versengésről és alapvetően a nyers erőről szól, nincs nagy kímélet. Napi rendszerességgel voltak kisebb atrocitások, mondjuk, hogy ki szagolja meg a Szűcs hányingert keltően bűzlő zokniját, hát nyilván én. Persze sosem akartam, de nehéz ellenállni négy-öt támadónak, ha mindegyik egyenként is nagyobb, idősebb és erősebb. Küzdöttem, hogy hátha feladják, ha nem megy nekik könnyen, de egyik se volt az a fajta, aki bármit könnyen felad.

Én sem.

Soha nem végződött úgy egy-egy ilyen összecsapás, hogy feladtam.

Általában az öltöző a helyszín, ahol az edző nem felügyel, és mindig kemény dulakodás alakult ki az ilyen szívatásokból és persze nem csak én, hanem a hierarchia alján lévő néhány fiatalabb gyerek szenvedte ezeket el. A legtöbbje persze gyerekcsíny volt, sokszor még az elszenvedő is nevetett a végén a kialakult helyzeten, de ettől még lenyomták, megalázták.

Nem verekedések voltak ezek, hiszen cselgáncsosok voltunk, ott az ütés-rúgás szabálytalan volt, így a tatamin kívül is. Elkeseredett dulakodás volt, földre, padra lenyomni, amíg a másik feladta és hagyta, hogy csináljanak vele, amit akarnak. Engem fogni, tartani kellett végig, sosem ernyedtem bele abba a gondolatba, hogy jó, legyen.

judo7.JPGAz állhatatos védekezésem egy idő után már nem okozott nekik örömet és így viszonylag hamar, 12-13 évesen megéreztem a szembenállás, a megtörhetetlen passzív ellenállás erejét és az önbecsülésemhez való konok ragaszkodás eredményességét.

Nem volt könnyű, hosszú idő ment el vele, de lassan még valamiféle tisztelet is ébredt a társakban. Akkor, amikor kiderült, hogy ugyanúgy szeretem az AC/DC-t, mint Coli, a legmagasabb és majdnem legidősebb, amúgy ezekben a dulakodásokban csak ímmel-ámmal résztvevő barna öves srác, a tortúrám abba maradt, Coli mindig a védelmemre kelt. És mivel senki más nem szerette a a kedvenc együttesét, csak én, így barátkozni kezdett, ami még sosem történt meg, hogy egy idősebb sportoló kezdeményezett volna a fiatalabbal szemben. Megnőtt az ázsióm, békém lett.

De ténylegesen verekednem ehhez sem kellett, nem ütöttem meg senkit.

Viszont most, hogy itt állok Nitróval szemben, ez az érzés, elvonási tünet erejével lep meg. De még tűrök.

A fafej fel akar nyomni mindenkinél, akinél lehet. Ma például a szekrényemet ellenőrizte, nem találta megfelelőnek a távolságot a behajtogatott ruha és a melléjük helyezett táska között. Közölte, hogy ezt jelentenie kell. Kapja be!

Este a vacsoránál, kicsit értetlenkedett, amikor elé hajítottam a tányérját, némileg csökkentett krumpli adaggal, egy – már jó előre kiválasztott-, zsíros, csontos mócsinggal, amit jó alaposan meglocsoltam színtiszta olvasztott zsírral. Ebből a zsírból a teájába is jutott, de előtte feloldottam benne egy kis pirospaprikát, hogy színe legyen.

Hülye hisztit csinált, hogy jelenti a csapatügyeletesnek, még idősebb katonákat is odahívott, hogy nézzék mire vetemedtem, de mivel nem népszerű, nem volt nagy támogatottsága, viszont nekem sokan kacsintottak be cinkosan.

Még jeleztem, hogy a kiabálással elveszített energiát pótolnia kell és biztosítottam, hogy én magam gondoskodom a jövőben magas kalóriájú, neki megfelelő étrendről.

– Olyanról, mint ez itt. – és ezzel rámutattam a cupákra a tányérján.

Azért egy köszönöm jól esett volna.

A bejegyzés trackback címe:

https://surrano.blog.hu/api/trackback/id/tr924971563

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Oldm4n 2013.03.19. 10:00:54

Méghogy nincs versenyszellem, meg küzdeni akarás???

"Soha nem végződött úgy egy-egy ilyen összecsapás, hogy feladtam."

Az EDZŐ hibája, ha egy ilyen harcos szellem nem forrja ki magát! Nálunk is van egy-két pilincka kisgyerek, látom, melyikből lehet/lesz valamely sportág ásza. Van akinek nagyon jó bokszolóalkata, vénája van, van egy, akiből zseniális birkózó lehet, persze, mivel én magam nem vagyok edző, csak tanácsot adok (amit megkapnak, ha kérik, ha nem) nem tudom, melyik ér végül célba. De amelyik nem adja fel, akár világbajnok lehet...!!!

Dvorszky határőr 2013.03.19. 16:21:05

@Oldm4n: Az edzőm védelmére kell kelnem, mert azért az igazán tehetségeseket felfedezte, közülünk, ketten is részt vettek olimpiákon később, nem is rossz eredménnyel. Bennem viszont a mások felett győzelmet aratni érzése nem volt annyira erős, minthogy felettem ne arasson senki. És valóban álhatatosabban küzdöttem az öltözőben, mint a tatamin. :) Hülye dolog, de így volt. :)