Centi_30.jpg332

 

 

 

Június 22. Hétfő

Az éjszaka nagyon nehezen telik. Kinéztem egy viszonylag akadálymentes távot, becsuktam a szemem és léptem tízet abban az irányban. Résnyire kilestem a szemhéjam alól, de csak addig, amíg konstatáltam, hogy nem megyek semminek, ha csukott szemmel még tízet lépek.

Míg lépdelek, nehezemre esik észnél maradni, mert amint behunyom a szemem, a szemgolyóim azonnal bezuhannak a fejembe alulra, és mint egy földre ejtett vízzel telt lufi, csattan melléjük a koponyám mélyére az agyam, rántva magával a tudatom. Az ájulás kezdődik így. Csak az a szám villan be időnként, a lépéseim száma. Minden tízediknél kinyitom a szemem és a bevillanó képből kianalizálom a veszélyes tárgyakat.
Amiknek nekimehetek.
Apró irányváltoztatással folytatom az utat.

rudugro.jpgEgyre gyorsuló ütemben futok. Hosszú bottal a kezemben. Rúdugró vagyok. Hallom, hogy számolnak mögöttem. Hatalmas erőfeszítéssel száguldok, egyenesen magam elé tartva a rudat. Kilencnél leteszem a végét, megtámasztom és lendülök felfelé. Tíznél megemelkedik a szemhéj és én a bot tetején pont akkor érek oda és néhány másodpercre kilesek. Aztán lecsúszom a rúdon, visszakerülök a kiindulási pontra és kezdem elölről. Iszonyú fárasztó. Nem bírom.

Meg is állok.

Így nem kell kinyitnom a szemem.

Beállok középre. Leengedem a rudat a földre.

Távol vagyok a széleimtől.

Szeretnék lefeküdni.

Tompán, messziről hallom a zajokat.

Nagy rám a testem, mélyen, belül kushadok.

Lassan leereszkedem. Végigsimítok a betonon. Leteszem a tenyerem, majd az arcom, végül lehasalok.

Ekkor megroggyan a lábam, hirtelen kinyitom a szemem meglátom a reptér egyik részletét.

Ó, bassza meg, nem fekszem, hanem állok! Nem aludhatok el!

Nagy mákom van, hogy Ferihegy 1-re rendeltek, itt kevesebb a gép, kevesebb az akadály. De gondolom Ferihegy 2-n is ilyen rohasztó hőség lehet, mint itt. A beton még éjjel is ontja a meleget.

Szerencsémre mikor majdnem elaludtam volna, leszállt egy PAN AM gép. Ahogy a SU gépeket, az amerikaiakat is különleges figyelem illeti. Látom, hogy Misike jön is kifelé Pofással beállni mögé. Azért egy öreg kutyás viszonylag sokat pihen. Általában csak akkor kell kijönnie, ha fokozottan védett légitársaság gépe érkezik. Megvárja, míg kiürítik, kitakarítják és megy is vissza a kutügyre aludni.

Odaálltam a lépcső elé és kíváncsian figyeltem a leszálló utasokat. A kinyíló ajtó mögül terjengő, kiáramló békesárga fény elmosott engem is. Egészséges, piroskás arcú nők, férfiak préselődtek ki a nagy fémtubusból. Mosolyogva, elégedetten, vidáman és felhőtlen könnyedséggel lépdeltek a lépcsőn felém. Burjánzott körülöttük a jókedv és hát igen, a boldogság.

Kifejezetten úgy éreztem, sivalkodnak. Magával rántott ez az euforikus hangulat, megemelkedett a pulzusom. De ekkor két férfi hosszú, felhőtlen kacagása feltépte az agyam és beleüvöltötte: rab vagy!

Láttam ezeket az embereket egy számomra felfoghatatlan távol lévő kontinensen élni, dolgozni ugyanilyen hangulatban, ahogy most érkeznek, láttam őket beszállni a gépbe. Láttam levegőbe emelkedni, hasítani a felhőket és most látom őket kiözönleni. Messze laknak, a levegőben utaznak, idejöhetnek.
Szabadon.

Végigtekintettem a mostani helyzetemen. Innen a laktanyáig, onnan pedig Ferihegy 2-ig négy kilométer a távolság. Egy négy kilométeres egyenes mentén, annak közepén és végpontjain 80-100 méteres ösvényen fel s alá sétálva élek. Ennyi a világegyetem. Nem az égbolt a magasság, hanem a második emelet. Nemhogy repülni nem tudok, de egy kerítést sem mászom át. Káröröm a vidámság, az alvás a boldogság. És ez majd csak 10 hónap múlva változik. Fiatal vagyok, miért vagyok bebörtönözve?

És mintha tényleg elkövettem volna valamit, elszégyelltem magam, és behátráltam az árnyékba. Összenyomott, fojtogatta a torkom az utasokból szétáradt életöröm. Olyan erős életigenlés volt ez, hogy majd beledöglöttem.

De térdre mégsem ez kényszerített.

Hanem egy lány. Illetve nő. A tökéletes.

A PAN AM légiutas kísérők elegáns egyenruháját hordta, szőke, hullámos hajú, kék szemű forgószél. Járt a keze, gurulós konténereket ürített, takarított benn a gép farában, a nyitott ajtó mögött. Tényleg le kellett guggolnom, olyan szép volt. Arányos, szabályos, szimmetrikus, formás. Minden mozdulata kecses és elegáns, mint engedékeny uralkodóé. Olyan tökéletesnek láttam, hogy nehezen hittem, hogy valódi. Mint egy precízen megtervezett kirakatbábu. Lassultak a mozdulatai, szét-szétnézett feladatot keresve, éreztem, hogy mindjárt végez. Felegyenesedtem és még hátrébb húzódtam a sötétbe. Onnan figyeltem megbabonázva.  Aztán még letörölt valami polcot, majd megállt, felém fordult és rám nézett.

Hirtelen szerettem volna elbújni, semmivé válni, hogy ne itt, ne így találkozzunk, ne egy szemben álló ország fegyvereseként lásson. Szerettem a gyakorló ruhát, de most rettentő szürkének éreztem magam benne.

Legalább valamelyik kutya lenne velem, hogy értékesebbnek látszódjak!
El kéne bújnom.

De semmi nem volt a közelemben, se gép, se lépcső, se oszlop.

Tehát elbújtam magam mögé.

Vagyis hirtelen egy szabályos hátraarcot csináltam.

Meglátott vajon?

A hátamat tuti látja.

- Psszt. . .

Nem reagáltam. A hang a hátam mögül jött.

- Psszt. . .

Nevetséges voltam így háttal. A vállamra húzott fegyver fémalkatrészei közt hátrasandítottam és láttam, hogy ő pisszeg és integet.

Visszarántottam a fejem, továbbra is a hátamat mutatva neki. Olyan fura érzésem volt, mintha lebuktam volna, mintha rám nyitott volna a vécén. Szégyelltem magam és hihetetlennek tűnt, hogy hozzám szólt. Hogy ő szólt hozzám. Remegtem, mint a kocsonya.

De a pisszegés nem maradt abba. Nyilván jól látja, milyen szerencsétlen kis gyáva fasz vagyok.

Mit fosok?

Mit fosol?

Indulás!

Odamentem lépcső aljához.

Rutinos stewardess volt, ahogy odaértem körbepillantott, majd egy gyors mozdulattal ledobott nekem dobozos kólát, szendvicset és néhány kisméretű csokit egy kis zacskóban. Aztán ledobott még egyet és hátra a füves részen ácsorgó Misikére mutatott.
Megköszöntem.
Rám mosolygott és megtört a varázs. Ember lett. Hús-vér.
Tekintete barátságos volt, de távolságtartó, meghatott, de érdeklődés nélküli. Enyhén összeráncolt homlokkal, félrebillent fejjel, a melle előtt összekulcsolt kézzel nézte, ahogy az ingem alá rejtem a zacskókat.

Úgy nézett, mintha egy csontsovány kivert kölyökmacskának adott volna tejet és miközben az habzsol, ő elérzékenyülten felsóhajtana, „Istenem, szegénykém, de aranyos”.

Ez nem akartam lenni soha. Szánni valóan aranyos. Innen neki már nem leszek férfi soha. És ha nem vigyázok, nekem se.

De nem volt időm tiltakozni, meg hát legitimáltam a szerepemet: az ajándékot elfogadtam. Csak ugyebár az nem nekem szólt, nem a személyemnek, hanem a helyzetemnek.

Ő még benn sorba vette a feladatokat, nehogy elfelejtsen valamit, állt a gép tálalókonyhájában, és az ujjával mutatott a különböző irányokba. Szemét kidobva, üres kólás dobozok bezsákolva, edények bepakolva, polc letörölve. Aztán kimutatott az ajtón, ez a feladat voltam én.

Katona megetetve, a padló nagyjából felseperve, kéztörlő bekészítve.

Így indult a család a telekre. Ablakok becsukva? Gáz elzárva? Tomikám a halakat megetetted? Mehetünk?

A lány még gyorsan megigazította a rúzsát, a kendőt a nyakában és már fékezett is az érte küldött kisbusz. Én ott álltam a lépcső mellett, mint akit letaglóztak. Ő lelépdelt, szerintem kicsurrant a számon a nyálam, annyira kecses volt a járása. Az utolsó lépcsőfokról felém fordult, megfogta a karom és a tenyerembe nyomott egy színtartós rágógumit. Behajtogatta az ujjaim, két puha, meleg kezével összefogta az öklöm és sajnálkozva nézett a szemembe. Annyira gyönyörű volt, én meg annyira kicsike, hogy majdnem könnybe lábadt a szemem.
Nem volt fiatal.
Én nem tudtam, hogy ilyen gyönyörű lehet egy idősebb, harminc feletti nő. Hogy ilyen fiatalos, ilyen ruganyos, ilyen makulátlan.

nefertiti.jpg

 

Egy pillanattal később már a kisbuszban tartott a tranzit váró felé. Leolvadt rólam minden, ahogy bámultam utána, a vállam lógott, lecsúszott róla a géppisztoly szíja, a cső hangosan csörrent a betonon.

Miután elült körülöttem és bennem a csatazaj, kivittem Misikének a csomagot. Figyelte messziről mi zajlott, röhögött, ahogy közeledtem, hogy látta milyen alaposan helyt álltam, gratulált, hogy milyen gyorsan felszedtem ezt a nőt, pedig ő ismeri régről, de még neki sem sikerült. Hetente kétszer jön, legközelebb szerinte ne legyek ilyen rámenős, mert elijesztem.

Hát majd valahogy visszafogom magam.

 

 

 

Még másfél órát álltam kinn, aztán jött a váltás. Kiss Jani kis Sas, vagyis előttem egy időszakkal vonult keszeg srác jött váltani. Kérdezte, milyen volt az éjszaka, de nem tudtam válaszolni, olyan fáradt voltam, csak előre toltam a számban a rágót és amolyan vicsorgás szerűen megmutattam neki.

– Baszki! Lila rágó? Honnan van? Nincs még egy? – kiáltott fel.

Csak megráztam a fejem, meg a betonon veszteglő PAN AM gépre böktem és már indultam is tovább.

Annyira fáradt voltam, hogy reggeli közben hangosan zúgott a fejem. Aztán meg még jobban, mikor az alegységügyletes szólt fél 8 körül, hogy délben ébresztő, mert Rövidet Ugrom megint. Délutános szolgálatra megyek. Viszont végre Ferihegy 2-re, de sajnos kutya nélkül.

Rég nem jártam F2-n. De most nem tudott érdekelni. Dög meleg volt, tűzött a nap, de bármennyire zsibongott a reptér délutáni forgalma körülöttem, tompa voltam, és akár nyitva volt a szemem, akár csukva, azt a nőt láttam magam előtt.

Azt a tökéleteset.

A bejegyzés trackback címe:

https://surrano.blog.hu/api/trackback/id/tr125248442

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

mangalor 2013.06.23. 00:38:35

olyan nehéz bármit is írni. csak a lila rágós résznél kellett emlékeztetnem magam, h a 80-as években járunk (amikor az menőség volt), de egyébként annyira örök érvényű, amit írsz, ahogyan éreztél.
az "idősebb nő" -n majdnem felnevettem... emlékszem, el sem tudtam képzelni tizenéves fejjel, h egyszer én is olyan öreg leszek,és mégis vonzó maradok, vagy kellek úgy is majd valakinek:D de egy férfinak, vagy inkább fiúnak mégis más ez a tapasztalat. nagyon tetszik!:)
Egyébként - ahogy olvasom a többi részt is az elejétől - látom, meggyanúsítottak már, h kamu... engem nem igazán érdekel,ha fikció is, úgy olvaslak, mint egy könyvet:)

LordCsipisz 2013.06.23. 12:12:04

Nekem most az jutott eszembe, hogy mi lesz a leszerelés után. Szívesen olvasnék pár szót a civil újrakezdésről is majd ha eljön az ideje. Én még hetekig "rendben" maradtam, utána kezdtem csak visszakanászodni.:D

Rollende Landstrasse 2013.06.23. 12:28:36

A nyolcvanas években minden menő volt, ami egy kicsit különbözött az átlagtól. Átlag? nagy egyformaság volt az életünk, ebből a szürkerégből úgy ragyogott ki egy lila rágógumi, mint egy fekete-fehér filmből a piros pötty.

Dvorszky határőr 2013.06.24. 16:58:32

@mangalor: :))) Ma már negyven fölött én se látom olyan öregnek a harmincas nőt. Minden relatív. :)
A valódiságát megkérdőjelező kommentekre már nem reagálok, annyiban igaz minden, amennyire vissza tudok emlékezni, és annyiban fikció, amennyi ahhoz kell, hogy olvasmányossá tudjam tenni. És ha olvasható úgy, mint könyv, akkor elérte a célját. :)

Dvorszky határőr 2013.06.24. 16:59:57

@LordCsipisz: :) kezd érni ez a gondolat igen, tényleg nehéz visszatérni, nagyon sok másfél éves kényszer kitérő az életből. És nekünk még csak nem is egy vietnami vagy afgán háború után kellett visszailleszkedni.

Dvorszky határőr 2013.06.24. 17:02:55

@Rollende Landstrasse: :)) igazad van, nekem valamiért a lila rágó volt az elképzelhetetlen univerzum, ami már-már a lehetetlenség. Elég nagyot változott a világ. :))

É2I 2013.06.27. 14:44:47

Leszerelés után olyan üres volt minden. Szinte szerencsétlennek éreztem magam. Egy évig mindennap arra vártam, hogy vége legyen és egyszer csak ott álltam, hogy nincsenek mellettem a surci társaim, akik addigra már szinte a testvéreim lettek. Most meg semmi. Nem kell kibaszódnom az ágyból, nem kell bestokiznom, akkor és oda megyek ahova akarok, nem kell undorodnom a malacarctól (korábban írtam, így hívtuk a tarhonyás húst)...
Szerencsémre mindvégig mellettem volt a barátnőm és ez adott némi folytonosságot. Meg aztán vissza a melóba és lassan lekoptak a felvett szokások, a katona szleng (Tényleg csinált már valaki katonai szlegszótárat?), megkoptak az arcok, elmúlt a gyomorideg, stb.
De azért most is el-el szorul a torkom, ha valami beugrik abból az egy évből. (A jótól és rossz emlékektől egyaránt)

A rágóhoz; már a nyolcvanas években is volt belül színezett rágó, ötletesen fekete, de hát az is szín :) Negró rágónak hívtuk, de lehet ez is volt a neve. Valami iszonyatos íze volt, talán az ánizst akarták utánozni, kevés sikerrel. Persze míg újdonság volt mindenki ezt rágta és vicsorította ki, ha valakiből kinézte, hogy még nem ismeri :)
Amúgy meg tényleg, szinte istenként néztünk arra, akinek kijutott osztályrészül, hogy pl dobozos kólát kapott valahonnan. De még 18-20 évesen is szürke importból szereztük be a Marlborót és egyből a haverod lett mindenki, ha meglátták nálad. :D

Dvorszky határőr 2013.06.28. 12:05:13

@É2I: A másnap volt nagyon furcsa, a legelső nap. Persze atöbbi is, de azzal kelni, hogy most senki nem csesztet, azt csinálok, amit akarok, és az az érzés, hogy fingom nincs mit akarok, hogy nem tudok tervet készíteni a következő egy órára sem az nagyon riasztó volt, de aztán visszarázódtunk valahogy.
:)
szleng:
mnytud.arts.klte.hu/szleng/hallgato/szabo_p_cs.htm

mnytud.arts.unideb.hu/sorozat/katszl/

A negró rágóra emlékszem, e neve is ez volt, de az még a fekete-fehér valkóságtól nem tért el nagyon, na de egy lila rágó! Még gyszerekként láttam valami felső tagozatos szájában és évekig álmodoztam róla, hogy milyen lenne, ha egyszer nekem is lehetne. Egy sima lila rágó. Mekkorát változott a világ.