Centi_30.jpg328

 

 

 

Június 26. Péntek

7. hónapja vagyok katona, de még...328 nap.

Reggel, ahogy behoztak a szolgálatból, jelentkeztem kihallgatásra, nyolc körül fogadott is a századparancsnok, a Szadó őrnagy. Egész gyorsan túlestünk a kötelező körökön, fogorvoshoz akarok menni, itt a kezelési lap, mára vagyok visszarendelve, kimenő kell. Nem köntörfalaztam, jelentésbe burkolva, de igen határozottan mondtam, inkább közöltem, mint kértem.
Szadó őrnagy kicsit meghökkent, a kezelőlapot is én vettem vissza a kezéből eléggé türelmetlenül, hogy értse, nincs itt semmi megfontolni való, menni akarok és kész. Mondja, hogy rendben, aztán mindenki foglalkozzon a maga dolgával. És ez tényleg hatott.

­– Szóljon az alegység ügyeletesnek, hogy keresse elő a könyvét.

Tisztelegtem és még be sem fejezte a mondatot én már sarkon fordultam és jöttem is kifelé.

Semmi nem érdekelt, Editet akartam látni újra.

Fogorvoshoz valóban elmentem, de utána szaladtam is a suli elé és ott vártam meg, míg kijön. Hihetetlen szenzorai vannak, mert, ahogy megjelent a kapuban, rögtön a szemembe nézett, mintha várt volna és valóban, miután ismét a nyakamba ugrott, ő maga mondta, széles mosolyra húzott szájjal, amibe a könnyei csorogtak.

Várt igen, de nem csak ma, hanem minden nap úgy jön ki a suliból, hogy hátha ott állok, ahol most. És ma már az utolsó óra alatt érezte, hogy itt leszek. Visszaintett az osztálytársnőinek, akik laposan, irigykedve pislantgattak felénk és halkan susmorogtak.

– Semelyiknek nincs ilyen idős pasija! – suttogta a fülembe csillogó szemmel – Az osztályban csak az én barátom katona, mindenki irigyel, hogy igazi férfi a párom.

A párom kifejezéstől valahogy kirázott a hideg, de amúgy kenyérre lehetett volna kenni, még egy kicsit jobban kihúztam magam, és én is odaintettem a barátnők felé. Edit visszakísért a KÖKI-ig, beszélgettünk, de semmire nem emlékszem belőle, csak hogy ennél a lánynál szebbet nem láttam még, ahogy kipirult arccal hevesen mesél és hozzám feszül, olyan szorosan ölel. És hogy látom, amint időnként büszkén tekint körbe.

Fájt a búcsú. Neki is és nekem is.

Felszálltam a buszra mikor csengetett, majdhogynem a csukódó ajtók szakították szét a kezeinket, aztán néztem az ablakból a törpülő alakját, majd mikor eltűnt a látóteremből, befordultam a busz belseje felé.

És ekkor rögtön lehullt rólam a varázslat.

Elmúlt a szerelem.

Nem azért mert belül nem létezett, hanem mert sokkal erősebb volt az a tudat, hogy távolodom és jobb, ha benn nem sokat foglalkozom vele.

Ha Edit iránt érzett szerelmem ilyen erős lenne mindig, mint ma, vagy mint tegnap-tegnapelőtt, nem tudnám elviselni a katonaságot. Megőrjítene, hogy nem jutok ki, hogy korlátozva vagyok.
Mint a tüzelő szukához törtető kan, aki szétszed mindent, ami az útjába kerül, úgy igyekeznék ki a laktanyából. És ma szerencsém volt Szadó őrnaggyal, de nem fogom tudni én irányítani őket, nem én mondom meg, mikor megyek ki.

Márpedig, ha mar belül az igény, hogy látnom kell Editet, akkor tényleg mennem kellene, nem hiszem, hogy érteném, hogy nem lehet.

 

Muszáj távolságot tartanom. Eddig ezt csináltam, nem is tudom, hogy lettem újra ilyen szerelmes hirtelen.

De igen tudom.

Tegnapelőtt.

Amikor a nyakamba ugrott és duruzsolta, hogy mennyire tetszem neki és mennyire szereti, hogy katona a fiúja.

A hiúság is, de inkább az szédített meg, hogy katonaként tetszem neki.

Ez egy paradoxon.

Én arra vágyom, hogy úgy szeressen, ahogy vagyok, ahogy most vagyok. Hogy szeressen katonának és annak ellenére. Hogy szeresse a bennem lévő kiskatonát.

És ő szereti, tegnapelőtt mondta el.

Csakhogy, ahhoz, hogy én szerethető legyek, szeretnem kellene magam ebben az állapotban.

De az nem megy. Csak példaként mondom: nem akkor látom, amikor akarom. Mit szeretnék ebben az állapotban?

Ha szeretném magam, akkor olyan állapotban lennék, amikor mindegy mikor látom, vagyis ebben az esetben inkább szeretem magam és a környezetem, mint őt. Ez lenne itt a normális, mert ebben a laktanyában élek, és ez az egész csak így lenne viselhető.

Viszont még őt szeretem. És ő két napja úgy viselkedett, ahogy mindig is szerettem volna, tehát belezúgtam. Csakhogy őt úgy volna érdemes és méltó szeretni, ahogy a napokban tettem.

De úgy itt nem lehet.


Amikor a laktanyában vagyok Editet hátra kell tolnom, a fikció határán kell állomásoztatnom, és csak akkor előre engedni, ha valóban jelen van. Skizofrén állapot, de jobb, mint megőrülni az állandó hiányérzettől. Meg azoktól a gondolatoktól, amik akkor bukkannak fel, ha hagyom elől, ha sokat gondolok rá. Óhatatlan jönne a „vajon most mit csinál” kérdése. Jönne a sok ártalmas gondolat, ha egy napot késik a levele, ha kicsit másképp viselkedne, amikor otthon vagyok, hogy van-e valakije, környékezi-e valaki.

Ez szétszedi az ember lelkét.

Látom.

Többeket is láttam már itt szerelmesnek.

 

Eddig a szerelmet valamifajta súlyos jellemhibának gondoltam.

 

Az, aki szerelmes volt köztünk, az minden erkölcsi és morális határt átlépett. De ez nem is jó kifejezés. Ha valaki átlép egy határt, ezzel a cselekedettel elismeri a létezésüket.

Nem. A szerelmes katona morális érzéke szétporlad, eltűnik. Ő azt érzi, vele minden rendben van, csakhogy a világ összefogott ellene és neki kutya kötelessége védekezni. Tehát jogos önvédelem, és ebbe bármi belefér. Bármi.

Ha tudtam valakiről itt benn, hogy szerelmes, kerültem amennyire lehetett. Az ilyen mindig rosszkedvű, mindig sótlan és keserű. Egyetlen dolog élteti, a kijutás a laktanyából. A két kijutás közti idő az felkészülés a következőre. Ha van olyan cselekedet, amivel ki lehet érdemelni egy eltávot, egy kimaradást, akkor megteszi. Semmi nem érdekli, de mindenhova jelentkezik, mindenben részt vesz, igyekszik, rangot, pozíciót szerezni, ha tud, kedvében jár a feletteseinknek.

Lelkesnek látszik, de lelketlen.

Torz.

Mert ha az kell a kijutáshoz, hogy jelentsen másokról, megteszi. Nem gondolkodik, hogy etikus-e amit tesz, nincs benne betyárbecsület. Ha van olyan esemény, ami miatt veszélybe kerülhet a kimenője, lapít, sunyít, vagy olyan lesz, mint egy sarokba szorított macska, prüszköl, köpköd. Bárkit bemárt, bárkire készséggel tesz terhelő vallomást. Azzal intézi el, a barátnője, a szerelme majd feloldozza, bármit is tett, miért ő bűnhődjön mások miatt, neki ki kell jutni.
Ha olyat hall, lát, ami nincs a szabályzatban, szalad jelenteni, ha rangja van, és már teljesen felzabálta a lelkét ez a betegség, akkor szenvtelen, érzéketlen technokrata lesz, mint Eichman, vagy egy szadista rohadék, mint Mengele. Kerülni kell az ilyet, veszélyes.

De kezdem érteni őket.
eichmann.jpg

Ha választanom kell, hogy megmaradok magamnak, vagy elveszítem Editet, azt hiszem, nem kérdés.

Ha itt senki leszek, mindenhol az leszek.

Még majdnem egy évig itt élek majd ezek között az emberek között. A sorstársaim közt. Nem árulhatom el őket és nem árulhatom el magam. Nem tudom az ittlétem ideje alatt, kiiktatni magamból az ittlétet.

Az hazugság lenne.

Itt vagyok. Sokkal jobban vagyok itt, mint máshol, mint akár Edittel. Nem tudok úgy viselkedni, mint a megvakult szerelmes társaim. Sajnálnom azt a nőt, akinek a szerelme, a mindene egy gerinctelen és értéktelen törtető. Én nem akarnám azzal megalázni Editet, hogy nem vagyok méltó a szeretetére. Akkor inkább elveszítem.

Ha még lesz beleszólásom, ha észreveszem, hogy az érzések torzítanak, nemet mondok, megállok.

Így teszek majd.

 

Közben megérkeztem a laktanyához.

Az jutott az eszembe, hogy persze, ha tudom, megőrzöm a kapcsolatunk, nem akarok én véget vetni, csak ha muszáj. Itt benn nem lesz nagy változás, sose beszélek róla, sose említem amúgy sem. De majd látszólag részt veszek a hímsoviniszta viccelődésekben, hozzájuk idomulok. Itt élek ugyanis.

És ma először, mikor beléptem a kapun, és a folyosón megláttam a társaim ismerős alakját, rájöttem, hogy szeretem őket, szeretek itt.

Nem azért mert jó itt, hanem, mert így fogom kibírni, ami még hátravan.

A bejegyzés trackback címe:

https://surrano.blog.hu/api/trackback/id/tr695291723

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

É2I 2013.06.27. 18:33:41

Butaság ami megfogalmazódott anno benned.
Én sosem köptem be senki, pedig naponta lehetett volna, mint ahogy engem is lehetett. (Engem párszor fel is dobtak, szartam le, vissza tudtam adni mindnek. És nem úgy, hogy nem feldobtam, meg volt annak a rendje, hogyan lehet akár idősebb katonákkal is kibaszni. De alapvetően a fiatalabbak gáncsoltak, illetve próbálták)

A barátnőmért én is mindent megtettem, hogy hazajussak, de megvolt ennek a módszere anélkül, hogy spicli lennék.

Észrevettem, hogy valamiért mindenki ódzkodik, ha valamilyen kiküldetésre kell menni 100-200 km-re. Legelőször kijelöltek és nekem sem tetszett a feladat, de menni kellett. És rájöttem mekkora királyság.
Igaz hajnalban kellett kelnem, de a könyvem másnap reggel hatig írták meg! Igyekeztem letudni a feladatot és már kora délután otthon voltam: másnap reggelig :)
Bent a laktanyában meg azt mondtam; mekkora szívás ez és senki sem akart a helyembe lépni. Persze ehhez hozzáadódott az is, hogy Budán voltam 3 hónapig kiképzésen és a tiszti kar azt gondolhatta; én már mindent láttam, ha már odáig el tudtam jutni meg vissza :)
Így küldtek Debrecenbe, Szolnokra, Kecskemétre, meg még a fene se tudja hova.
A másik nagy jóság volt, hogy amikor valamit nem vinnem kellett, hanem futkorászni valahol, akkor a kiesett (nem bent töltött)napon túl még két nap jutiszabit is hozzám vágtak, még akkor is, ha 100-ból a 100. lettem. Ugye a részvétel fontos, nem a haj. Vagy hogy is van a nóta.:P
(Tíznél több plusz szabadságot szedtem így össze, plusz a véradások. Úgy hogy, ha 1,5 évre vonultam volna, akkor is lett volna annyi kötelezően kiadandó, hogy nem rinyálhattam volna) Persze ehhez kellett már a rendszer váltás bizonytalan katonai mivolta. (Mi már uraztuk a feletteseket, mind amelett, hogy több volt ott még az elvtárs)

Dvorszky határőr 2013.06.28. 12:32:21

@É2I: Nem állítom, hogy nem butaság, de én azt láttam, hogy egy idő után senkinek nincs állandó barátnője, illetve nagyon keveseknek, az élte meg jól, aki nem foglalkozott sokat a kinti barátnő gondolatával, nem érdekelte, ha netán megcsalja kinn, akkor legyen amikor otthon van, de az aki görcsösen ragaszkodott a barátnőhöz, nekem veszélyesnek tűnt. Nyilván vannak kivételek, én csak az én szemszögemből írok, és azt sem állíthatom, hogy én magam ne tudnék abból az időszakból ellenpéldát. Amúgy az nagy ötlet, hogy cak te tudod, milyen a feladat, mindenki szopásnak gondolja és sose cáfolod, így mindig te mész. tetsik.

É2I 2013.07.17. 13:27:05

@Dvorszky határőr: Bocsi, hogy csak most, de kimaradt a blogod egy pár napra nekem.

Szóval a megcsalás gondolata messze elkerült. Meg is mondom miért:
A lánnyal korábban már jártam 3-4 hónapot, de nagyon fiatal volt és nem akartam neki nagy csalódást okozni, mivel akkoriban igen csapodár voltam és lukra játszottam a billiárdot, nála meg ezt a játékot még nem lehetett játszani :)
Majd később jött a behívó én meg pont senkivel sem jártam. Tudtam, hogy még őrültem szerelmes belém és eléggé el nem ítélhető módon úgy intéztem, hogy újra összejöjjünk. :D
Továbbra is kislány volt még, de ugyebár bentről elég nehéz lett volna megcsalnom, egy lelki társ meg ugye jól jön a rossz időben.
Így gyakorlatilag félidőig nem is voltam szerelmes belé, de jó volt vele levelezni, ha kint vagyok akkor meg neki kiönteni a szívem.
Később valójában beleszerettem és öt évig jártunk.
Aztán megkaptam a sorstól az érdemrendet, ugyan is ő hagyott el.
Természetesen azzal az indokkal, hogy ő még túl fiatal és még "élni" akar...

Dvorszky határőr 2013.07.22. 18:32:06

@É2I: :)) az azért egy szép kerek sztori. nem mondom, hogy "hepiend", de van benne minden.
:))