Centi_30.jpg282

 

 

 

 

Augusztus 11 Kedd

A napokban áthelyeztek hozzánk egy februári leszerelőt, egy Sast, Balogot. Útlevélkezelő volt eddig, de kicsit kezd megkattanni, megbízhatatlan lett szolgálatban, sokszor csinált jelenetet, kiabált az utasokkal, nem fogadott el érvényes vízumokat.
A felettesei tehetetlenek, mert igazából az észérvek már leperegnek róla, látszik, hogy nem ura magának, ezért a büntetés valószínűleg nem használ, vagy egyenesen ront és a társai is kezdtek félni tőle. Aztán valakinek el kezdett a vezérkarnál derengeni, hogy mindemellett Balog oldalán szolgálatban ott fityeg egy pisztoly. Ki tudja mit művel azzal, ha tényleg elszakad a cérna. Legalább ne külföldiek közt kattanjon meg. De eddig tartott a tudomány, mert csak annyit találtak ki, hogy az útlevélkezelőktől elteszik. Hogy aztán mi legyen nem kristályosodott ki, nálunk a raktáros jelentkezett be a Szadó őrnagyhoz, hogy megkérdezze, jól van-e így minden, hogy neki most, hogy áthelyezték ide, egy géppisztolyt kell kiutalnia Balognak?

Hát igen, őrszázadban ez elkerülhetetlen. És szerencsére az őrnagy is úgy vélte, hogy ez nem az igazi, de nyilván nem az az érdekes, hogy mennyi vétlen ember eshet áldozatul, ha őrjöngve tüzet nyit, amikor jónak látja.

Nem.

Az a lényeg, hogy az, aki ezt teszi, ne az ő századában legyen.

kim.jpg

Ezért napok óta tologatják a tisztek egymásnak a srácot. A probléma elég összetett. Nem tájékoztatnak minket hivatalosan, de az írnokok általában csepegtetnek infókat, abból összeállt a kép. Balog valami nagy fejes rokona. Ide került Ferihegyre útlevélkezelőnek, mert ennél jobb poszt katonaként Magyarországon nincs. A legenda szerint az éjszakások rendre dugogatják a csinos földi utaskísérőket, meg minden nőt, akit elérhetnek. És elérhetik őket, mert a reptér utasvárójának majdhogynem minden részében joguk van tartózkodni, mindenkit ismernek, mint egy munkahelyen.
Hallani, hogy a bevett gyakorlat, hogy a rizikósnak ítélt vízum mellé becsusszan 10-20 dollár. De a legendáriumban közismert történet szerint, a Kína tibeti tartományából emigrált ember a tibeti halottas könyv preparált példányát használta útlevélként, és a lapjai közé behelyezett 100 dolláros is a becsületes megtaláló, vagyis a sorállományú útlevélkezelő zsebében kötött ki.

Egy ügyes útlevélkezelő szépen megszedheti magát. Emellett fehér felsőben, valóban elegáns díszkatonaként teljesítenek szolgálatot, bár azért ahogy hallottam, Rövid Ugrás náluk is előfordul. Na, ha valaki itt kattan meg, annak valószínűleg az őrszolgálat nem tesz majd túl jót, ezt végül is nem nehéz belátni.  Most napok óta csak alegységügyeletes helyettesi szolgálatba tették, de mire az asztaltól a körletbe ér, általában elfelejti miért is indult, ezért itt se tartható.

Vidékre elhelyezni nem lehet, de itt Ferihegyen igazából nincs felesleges ember, mindenkire szükség van, nem tarthatják itt feladat nélkül. Vannak nagyon lógós beosztások, írnokok, raktárosok, de időnként rájuk is szükség van, nagyon nagy luxus itt tartani olyat, aki semmire sem jó. Ezt közölni azzal, akinek a rokona, biztos nem könnyű. Ezért még nem dőlt el mi lesz vele. Ráadásul olyan helyet kell azért neki keresni, amiben jól érzi magát, mert Balogban, ami még masszívan tartja magát, az az öntudat. Hogy ő valakinek a valakije. És ezt fennhangon hozza tudomására a körülötte lévőknek.
Olyan helyre kell tenni, ahol jól érzi magát.

Tehát végül nagyszerű döntés született, jól példázza a tisztikar helyzetfelismerő képességét és bölcsességét. Legyen Balog a kutatóügyeletes UAZ-on sofőr. Az köztudott róla, hogy autóbuzi és hogy imád vezetni.

Akkor majd ő viszi szolgálatba a srácokat.

– Jó lesz ez így, alhadnagy elvtárs?

– Remek ötlet! Egy korty házi pálinkát, őrnagyom?

 

 

 

Centi_30.jpg283

 

 

 

 

Augusztus 10 Hétfő

Bár otthon semmi olyat nem csináltam, amivel el lehet szúrni az időt, mégis sikerült később indulnom, így hát elkéstem. Koltay tíz percig kiabált a képembe, úgy öt centiről, de hát büntetésként ennyi kibírható.
Azt hittem komolyabb bajom lesz, főleg Koltaynál, olyasmire számítottam, hogy legközelebb nem engednek ki, vagy nem leszek soha már élenjáró, vagy kiadják a kőrözést és katonaszökevénynek nyilvánítanak, esetleg statáriális bíróság, de hogy csak hallgatnom kell és Koltay szájszagát elviselni, ez felettébb biztató.

dragon_fire2.jpg

Vagy nem is tudom, mert félő, hogy elkanászodom majd.

Igazából nem tudom, hogy mit gondoljak. Azért úszok meg mindent, mert már annyi probléma volt velem, hogy magasabbra állítottam be a tisztek ingerküszöbét, vagy egyáltalán nem úsztam még meg semmit, hanem ez csak látszólagos és egyszer csak betelik a pohár.

Nem tudom, mindenesetre egyelőre úgy látszik, szerencsém van.

Centi_30.jpg284

 

 

 

 

Augusztus 9  Vasárnap

Ma nem tettek szolgálatba, gyúrtam megint egy sort lenn. Szeretek délelőtt lemenni a konditerembe, mert ilyenkor szinte senki nincs. Mindenki inkább a délutánt használja erre, de ilyenkor még némi természetes fény is lejut ide a pince provizórikus lőrésein. Délután kiengedtek szabadnapra 17-től, és mivel sokszor ígértem, meglátogattam Baby-ékat. Ő a nagynéném, Rákoskeresztúron laknak hárman, a nagynéném, a fia, vagyis az unokabátyám, és a nagymamám. Amíg a szülőkkel együtt jártunk a telekre, időnként odafele vagy visszafele beugrottunk, de mióta külön autót használok, én ritkán voltam. De ígéretet tettem, meg kíváncsi is voltam mit szólnak hozzám katonaruhában. Nála lakott a Mama is, őt is nagyon régen nem láttam.


arviz_bp_blikk_allo.jpg(A kép forrása: www.blikk.hu)


A korai gyerekkorom egy részét amíg a család együtt lakott, meg a testvéreim születéséig, Lacival, az unokabátyámmal töltöttem, így a legrégebbi emlékeimben Laci szerepelt sokat. Állandóan viszálykodtunk, például, amikor valahonnan kiderült számunkra, hogy víz van a föld alatt és mivel mi csak a Dunát ismertük mint vizet, úgy gondoltuk az van lenn. Elhatároztuk, hogy mi bizony leásunk a Dunáig.
Együtt kezdtünk neki a kertben, két kis homokozólapáttal, de minél mélyebbre ástunk, annál nehezebben fértünk egyszerre a lukhoz. Összevesztünk és külön váltunk, az eredeti lyuk mellett jobbra-balra fél métert arrébb húzódva, új gödröket ástunk. Estig egyikünk se ért le a Dunáig, másnap meg már az egész teljesen érdektelenné vált. Mama és Baby érdeklődve hallgatták a történeteim bentről, közben valahogy felemlegettük az előbbi történetet is, meg hogy Laci ugyan idősebb nálam egy évvel, de nem vitték még el katonának.

Most beszélgetés közben megint rám jött az az éktelen hasfájás, ami márciusban, illetve annak a gyengített változata, de az elég volt ahhoz, hogy ne nagyon tudjak mozogni, meg későre is járt, ezért náluk aludtam, csak reggel mentem haza.

Centi_30.jpg285

 

 

 

 

Augusztus 8  Szombat

Megint Rövid Ugrás. A második. Ezekből a rövid ugrásokból sokat nem lehet bírni, ezért én mindig számolom, hogy hol is tartok, persze egy-egy hosszabb pihenőnél mindig újrakezdődik, de az ember nagyjából meg tudja jósolni, mikorra fog tetszhalott állapotba kerülni.

Délelőtt F1-en az egyik szünetben beszélgettünk benn többekkel és elmeséltem mit tapasztaltam tegnap a bogárral. Boda az augusztusi leszerelő a kutügy helyettes, ő állította ma össze a szolgálatot, nagyot röhögött, mondván, hogy nincs olyan hülye, aki itt a reptéren piszkálni kezdene bármilyen rovart. Ki tudja mik ezek, honnan jöttek ide, mérges-e meg ilyenek, nem jó ezeket kitapasztalni. De ha már megtörtént csinálhatnék róla skiccet, hogy mások is megtanulják, mit kell elkerülni, vagy azonnal eltaposni.

– Amúgy voltál már líbiai gép mellett?

– Hát csak egyszer régebben. – válaszolom.

– Na, akkor ma Téged teszlek oda, nézd csak meg! – nevetgélt, egyáltalán semmi jót nem sejtetve. Kérdeztem, hogy miért, mi lesz, de csak vihorászott.

frida_kahlo_ii_by_freyjaskadi-d4fnxp4.jpgAmikor szállt le a LibianAir, már kinn is találtam magam a betonon. Bekísérték elém és rettegve figyeltem az ajtót, olyan érzésem volt valami Alien ront ki onnan majd, még a fegyvert is a hónom alá húztam, hogy kéznél legyen.

De amikor egy csinos, rozsdabarna bőrű, fekete hajú, enyhén bajuszos stewardess lépett ki, megnyugodtam. Bajszos? Na és? Nem megszokott látvány az igaz, ilyet én is most látok először, de szerintem nem olyan erősek a csáprágói és gyengébb a mérge, mint a tegnapi dolognak.

Boda durván egy hét múlva leszerel, nyilván kedvtelésből ijesztget mindenkit, nem lesz itt semmi.

Kiszálltak az utasok, elvitte őket a busz az előtér felé, ekkor nyitották ki a csomagosok a raktér ajtaját. Fura volt, de nem tudatosult, hogy arabok jöttek kipakolni, mindegyiken burnusz, illetve turbán volt és a szájuk előtt kendő. De LRI-s egyenruhában dolgoztak.
Akkor helyiek.
Vagyis magyarok, nem arabok.

(F.K.)

Amikor kinyílt a raktér, megértettem mindent. Az iráni géphez hasonló mennyiségben özönlöttek ki legyek, és elkezdtek birtokba venni minket. A mi legyeinknél karcsúbb, laposabb és talán kicsit hosszabb példányok bámulatos gyorsasággal repültek, de amúgy lusta népség volt, gyors reflexekkel. A lehető legegyenesebb pályán, minden felesleges kanyartól mentesen csapódnak az ember arcára, fülébe, orrába. Az arcról, fülből el lehet hessegetni, de itt se törik magukat nagy meneküléssel, annyit tesznek, hogy a legutolsó pillanatban felröppennek és a lehető legkisebb kört leírva csattannak vissza.

Még be se fejeztem a mozdulatot, már ugyanott terpesztenek. Nem sokat mászkálnak, de valahogy olyan érdes a lábuk, hogy egyáltalán nem jó érzés. Elkapni őket viszont lehetetlen. Egyetlen módja van, hogyha bemászik az ember orrába. Azt is elég lendületesen teszi, nem lehet előle hátrahőkölni, nem védheti az ember hessegetéssel, mert kis kerülővel, de máris benn van.

légy21.jpgNem tudom meddig mászna, meg miért, de hisztérikusan húzgáltam ki, és ha már megvolt, gyűrtem össze kis csomóba. Jóval keményebb, mint a nálunk használatos piaci légy, és azt is meg kell tanulni, hogy mennyire kell összegyűrni. Mert az első néhány, amiről azt gondoltam, kinyírtam, ledobva a betonra egy darabig még kis galacsin, de aztán apró remegésekkel alakot ölt, mintha tojásból bújna ki, először a feje bukkan ki, majd néhány lába, aztán visszanyeri az alakját a teste, kiegyenesedik a szárnya, zümmögve felpörgeti a rotorokat és újra támad.
Akkor lehet biztos az ember a dolgában, ha a gyűrögetés közben minimum két darabra morzsolja.

Értem a csomagosokat, de mondjuk az egyik pilótát nem nagyon.
Hófehér egyenruhában lépdel le, bebalzsamozott hátrafésült hajára épp most tette fel a fehér alapon kék csíkkal szegélyezett tányérsapkát, barna bőrével, lassú lépteivel, divatmodellnek tűnne, ha nem lógna kifele az egyik orrlyukából egy ilyen légy, békésen, semmitől nem zavarva. A légiutas kísérők már elmentek, de szörnyű gyanúm támad, lehet, hogy nem is bajszos volt?

Centi_30.jpg286

 

 

 

 

Augusztus 7  Péntek

Persze, aztán rögtön egy újabb Rövid Ugrás, délutánra kellett mennem megint F2-re kampózni. Azt mondták a többiek, hogy az Afrikából és Ázsiából érkező gépek mindenféle bogarakat be tudnak hozni, nemrég én is láttam, ahogy az iráni Jumbo-ból kirajzott egy csomó légy.
Az idősebbek szerint, bár magyarázatuk nincs rá, de ilyenkor augusztus-szeptember környékén jön át nagyon sok minden. A csomagok között, de akár az utastérben is megbújhat, itt meg egyszerűen előmászik. Én ma a Nigériából jött gép mellett fedeztem fel valamit.
Mivel ha épp nincs fel-leszálló gép, hirtelen elég ingerszegény lesz a terep, így mindenféle biszbaszt megvizsgálok.  Ami kitüremkedik, elüt színben a betontól, azt megnézem. Néha kavics, néha elmállott kerékgumi darab, néha anyacsavar, néha csomagról leszakadt műanyag névtábla, mindenesetre semmi nem kerüli el a figyelmem. Ha ilyesmi nincs, akkor a beton repedéseit követem, méregetem melyik hány lépéses, milyen hosszú.

Ma megláttam egy egész méretes fekete púpot. Aztán közelebbről az is látszott, hogy mozog. Egy jó három centis, kitinpáncélos bogarat találtam. Lassan haladt, volt időm megfigyelni. Ami feltűnt elsőre, hogy iszonyú erős kampós csáprágói vannak. Erős, robosztus feje csatlakozott a páncél fedte potrohhoz. A kitinpáncél fekete színébe a vállaktól a fenekéig két szabályos fehér szaggatott vonal húzódott. Egy darabig hagytam, hadd menjen amerre akar, aztán piszkálni kezdtem, azt is mondhatnám, hogy barátkozni. Találtam egy kisebb fapálcát és azzal bökdösve figyeltem a reakcióit.
De abból nem volt neki sok.
Meg-megállt, behúzta a lábait, de hirtelen lerohanás-szerű támadást nem intézett, ezért felbátorodtam és felemeltem. Így sem tűnt félelmetesnek.
Viszont a csáprágója az az volt. Közé tettem a kis pálcikát és ő olyan erővel szorította meg, hogy alig bírtam kiszedni közüle. Kitaláltam, hogy letesztelem. Hátragyalogoltam ahhoz a szellőzőhöz, ami a beton közepén szolgált nekünk búvóhelyként. Itt szoktuk a ciha eredményét elfogyasztani, ezért az egész egy nagy szemeteshez hasonlít. Papírzacskók, üdítős dobozok, tálcák, és persze étel, ital maradék. Bekushadtam ide és különböző súlyú tárgyakat emeltünk fel ketten. A bogaram rettenetes erővel bírt, gyakorlatilag mindent fel tudtunk emelni. Igazából a bajom az lett, hogy nem találtunk olyan tárgyat, ami nehézséget okozott neki.

A dobozok, tálcák üresen nem túl nehezek, mást meg hirtelen nem láttam. Végig pásztáztam a betont, kibaktattam a szélére, a bokros részre, de semmi olyanra nem bukkantam, ami nem lett volna eleve túl súlyos vagy túl könnyű neki. Ami szóba jöhetett azt mind megemelgettük, behelyeztem a csápjai közé a tárgyat, ő rögtön ráfogott, a hungarocellbe hangos roppanással bele is mélyesztette, de csak addig tartotta, amíg én rángattam.  Amint nyugton voltam, azonnal elengedte. Ha a tárgyat hagytam a saját súlyánál fogva lógni, akkor is erősen megtartotta.
De az elégedetlenség belém férkőzött.
Bosszantott, hogy itt egy remek markoló és nem tudom kihasználni. A fémtárgyakról lecsúsztak a rágói, némelyik tárgy szélesebb volt, be sem fért, de én mániákusan pakolásztam elé, amit csak értem.

De nem volt jó sehogy.

Aztán mentő ötletem támadt. A zsávolyfelső zsebének a hajtókáját csíptettem be vele, át is lukasztotta mindkét rágójával, és erősen belecsimpaszkodott. Egy kicsit el is tudtam engedni és lógott a mellkasomon. Majd megfogtam megint két oldalt a potrohát és húzni kezdtem. Arra voltam kíváncsi milyen erővel kell húznom, hogy elengedje. Nagyon erősen tartotta, az eszembe sem jutott, hogy talán ilyenkor el sem tudja engedni, olyan kampós a csápja. Nem gondolkodtam semmin, csak húztam. Meglepődve tapasztaltam, hogy egész hosszan ki tudom húzni a fejet a potrohából és kibukkant a tojáshéj hártyájához hasonló, vakító fehér nyaka. Nyúlt, feszült, én tágra nyílt szemmel bámultam.

Aztán fel sem fogtam mi történt, hirtelen minden elsötétült és olyan erős fájdalom hasított a szemembe, hogy hangosat kiáltva ugrottam hátra és engedtem el a bogarat. Még emlékszem a spriccelő hangra, tán még a sugárra is, de most épp semmit nem láttam. Valami iszonyú erős, hányingert keltően büdös maró folyadékot lövellt hajszálpontosan a szemembe. Azonnal elöntött a könny és a takony, prüszköltem, dörzsöltem a szemem, de ezzel csak még jobban szétkentem az anyagot, még jobban csípett.

alien___h_r__giger_pitch___by_adonihs-d2xjobm.jpg

Könnyek közt, félig vakon botorkáltam a szellőző felé, inkább csak sejtettem az irányt, mert ha kinyitottam a szemem még vadabbul hasogatta a retinám az anyag, és a könnyek közt semmit nem láttam, az volt az érzésem, a könnyek nélkül is homályosan látnék. Megijedtem, hogy meg fogok vakulni, szinte futottam csukott szemmel a szemetes szellőző felé és amint valahogy elértem hisztérikusan dobáltam szét a dobozokat. Vizet vagy üdítőt kerestem, hogy kimossam a szemem, de semmit nem találtam, csak ragacsos kartonokat meg a földön szétfolyt gusztustalan foltokat. Minden ragacsot végigtapogattam, minden flakont megrázogattam, mégsem találtam semmit. Leguggoltam a szeméthalomba, hátamat a szellőző fémkéményének döntöttem és szipogva vártam, hogy elmúljék a méreg hatása. Nagyon lassan tisztult a látásom, dörzsölgetni nem mertem, csak igyekeztem a lehető legjobban könnyezni, bár ezt a reakciót kiváltotta maga az anyag is.
Szép lassan végül kimosódott a szemem, ijesztően vastag hártya képződött a szemlencsém előtt, pislognom kellett sokat, hogy a szemem sarkába kicsusszanjon és ki tudjam törölni, de nagyjából húsz perc alatt helyreálltam. Bugyogott benn a bosszúszomj, végigkutattam a betont, minden apró szart megpiszkáltam, de nem akadtam a bogaram nyomára. Nem baj, végül is jó így, ha rábukkanok, biztos eltaposom, de nem hibás, tulajdonképpen én voltam a fasz.

Centi_30.jpg287

 

 

 

 

Augusztus 6  Csütörtök

Órákkal korábban indultam befelé a laktanyába, mert még előtte meg akartam keresni Szaszát. Ma szerencsére otthon találtam, elmesélte, hogy hozzá is kimentek káderezni és több mint valószínű, hogy idén még behívják. Valami szar étteremben dolgozik, utalja az egészet, olyan a hangulat, mint amilyen azon a helyen, ahol Vastagkarcsi volt a konyhafőnök. Mindenki utál mindenkit, az elkészült kajára szarnak nagy ívben, a konyhaművészet ismeretlen fogalom, az a lényeg, hogy valahogy elteljen a műszak. Alig várja, hogy behívják, addig most már itt marad, de utána soha többet nem megy konyhára. Inkább ügyvéd lesz. Az is szar, de sokkal többet lehet keresni, a pénznek meg nincs szaga, nem úgy, mint a konyhának. Egyetemre megy majd, nem poshad egy büdös étteremben. Hát igen, ha valamit lehet gyűlölni a konyhán, az a zsírszag. Az eltüntethetetlenül kapaszkodik a bőr alá. Figyelmeztettem, hogy nagyon nagy a veszélye annak, hogy a seregben szakács legyen. Ha tud, még most tegyen valamit, most próbálja elintézni, hogy ne oda kerüljön, mert bevonulás után nem lesz egyszerű. Szasza mamája megint nagyon figyelmes volt, míg beszélgettünk, összeütött valami süteményt és ragaszkodott hozzá, hogy elvigyem.

vápos1.jpgAztán befelé menet eddigi életem legjobb perceit éltem át. A Deákon szálltam át a 3-as metróra.  Én már fenn álltam az ajtóban, mikor az oszlopok mögül a peronon felbukkant két VÁP-os, vagyis katonai rendész. Ők azok, akiknek semmi más feladatuk nincs, mint a szabadságos kiskatonákat ellenőrizni.
A legenda szerint ritka egy rohadék mind, élvezettel félemlítik meg azt, akit valami égbekiáltó bűnelkövetésben értek tettek, mondjuk félrecsúszott a nyakkendő, vagy morzsa található a kimenő táska alján. Köztudomású, hogy a határőrt ki nem állhatják.
Azonnal észrevettek, gyorsítottak is a lépteiken, én hallottam, hogy már azt mondja a hangosbemondó, hogy kérjük vigyázzanak, és magamban mondogattam, hogy csukódj már be, és valóban pont az orruk előtt csapódott össze az ajtó.
Az egyik elkezdett integetni, kiabálni előre a vezetőnek, aztán miközben várták, hogy nyíljon az ajtó, farkasszemet néztünk az üvegen át.
A szerelvény borzalmasan hosszú ideig állt, nem értettem miért nem indulunk, ők meg azt nem, miért nem nyílik az ajtó, mert egyre türelmetlenebbül fordultak időnként előre, a szerelvény eleje felé. A jelenetet lélegzetvisszafojtva figyelték az utasok a hátam mögött, de csak abból tudtam, hogy minden hang, minden beszélgetés megszűnt. Aztán hirtelen rándult egyet a szerelvény.
Nem nagyot, de tudható volt, mindjárt indul.

ujj12.jpgA bosszúság, ami megvillant a VÁP-osok szemében, miközben a szerelvény lassan tényleg megindult kifelé az állomásról, széles mosolyt mázolt a képemre. Kimondhatatlan elégtételt éreztem, kajánul vigyorogtam kifele rájuk, és nagyon látványosan, talán felsőtestből is meghajolva nagy lendülettel emeltem fel az alkarom és mutattam be nekik a középső ujjam.
Éktelen kiabálásba kezdtek, ezt megbánja katona, meg ilyenek, de az egyetlen biztos ebben a történetben, hogy bármi is következzen, ezt az érzést, soha bánni nem fogom.

Reflexből az egyikük még pár lépésnyit futott utánam,  és én meg hallottam, hogy bemondják a peronon, hogy kérjük hagyják el a biztonsági sávot, aztán elnyelt bennünket az alagút. Ekkor egy vastag hangú, idős férfi öblös hahotában tört ki.

– Hát ezt fiacskám, szépen csináltad! Rég láttam ezeket ilyen tehetetlennek.

Aztán hirtelen nevetés és tapsvihar tört ki a fülkében. Most vettem észre, hogy két ajtóval arrébb áll egy sorállományú honvéd, vagyis nyúl, kicsit hajlott hátú ijedt srác, de vidáman összetisztelegtünk. Az öreg, aki először nevetni kezdett leszálláskor figyelmeztetett, hogy ezek nem adják fel könnyen, szerinte a mögöttünk lévő metrón jönnek, ha tudnának, most bevágnának elénk. Szóval figyeljek oda.

És tényleg, amit a Köki-ig én átgondoltam, azt ők is. Vagyis, hogy ha én most valahova hazafelé tartok, akkor bárhol kiléphetek a metróból. Ha ezzel nem számolunk, hanem azt gondoljuk, hogy a laktanyába igyekszem vissza, akkor az kizárható, hogy vidékre megyek, mert a Keleti és a Déli pályaudvar nem ezen a vonalon van, a Nyugati meg pont az ellenkező irányban. Vagyis Pesten vagyok határőr. Tehát Ferihegyen. Meg ha ők régebb óta rendészek, akkor nyilván ismerik, hogy Ferihegyre ötre kell visszamenni. Én, ha határőrre vadásznék, akkor 4-kor kiállnék a Kökire és annyit fognék, amennyit nem szégyellek. Ezért lóhalálában rohantam a metrótól a buszhoz, ami épphogy nem az orrom előtt ment el. Még kinyitotta az ajtót, felengedett és indult is. Tehát még a buszról is, ahogy tett egy kört, hogy a gyorsforgalmira kanyarodjon, volt szerencsém vigyorogva tisztelegni a metrójáratban felbukkanó rendészeknek.

 

Benn rögtön beosztottak éjszakára F2-re.

Centi_30.jpg288

 

 

 

 

Augusztus 5  Szerda

A tegnapi látogatás eléggé kikészített. Végiggondoltam, hogy milyen lett volna ott maradni a konyhán Adyligeten. És az eredmény rémisztő lett.
Biztosra vettem, hogy nem bírtam volna.
Az akkori Kónyával, meg a többi szakáccsal egy körletbe kerülni, a fiatalkorúak börtönéhez lett volna hasonlatos. Ha nem is erőszakolnak meg, de olyan mennyiségű kínzást kellett volna elviselnem, amit valószínűleg képtelen lettem volna.
Bár itt is elég leleményesen tudok rontani a saját helyzetemen, de mindent megúsztam eddig. Hogy ehhez itt mennyire kell erő, azt most nem tudom felmérni. Ha egy hete kérdezi tőlem ezt valaki, akkor azt mondom rendíthetetlen lelkierővel bírok.
Na ja, ebben a vidámparkban igen. De a megreccsent alakok fénytelen tekintete nagyon is meggyőző volt. Ők ott sokkal többet szenvednek, mint én. Ott mindennap egyforma, a díszletük minden eleme változatlan, ugyanolyan amikor bekerülnek és ugyanolyan amikor 15 hónap múlva elhagyják. Én két reptérre megyek váltogatva, naponta több felszálló-leszálló gépet látok, külföldieket figyelhetek, idegen országok ételeit, italait ehetem, ihatom, kutyakonyhán lebzselek, vagy játszom az állatokkal, és még Adyligetre is visszamehettem látogatóba.

 

Ma délelőtt F1-en ezeken tűnődtem. Úgy próbáltam tekinteni mindenre, mint ajándékra. Igyekeztem mindenben a jót meglátni, és értékén kezelni. De aztán észrevettem, hogy már öt órája nem váltottak le, nem kaptam kaját az Interflugról, meg a két SU gépről sem, felváltva süt ki a nap perzselően, majd borul be, és hűl le a levegő, a bakancsom, most, hogy már nem kell töltögetni bele a vizet, viszont olyan idő sincs, hogy megszáradjon, nyomja a lábam. Szóval nem tudtam a jó oldalát nézni, nem tudtam nem a saját szopásomtól szenvedni. Mások komolyabb szenvedése kevés, hogy elnyomja a sajátom. Bármilyen jelentéktelen is az.

Délután aztán kiengednek szabadnapra, de Edit beteg, nem tudtunk találkozni, szóval szar az élet.

Mégis.

Gyarló az ember.

gyarló.jpg

Centi_30.jpg289

 

 

 

 

Augusztus 4  Kedd

Reggeli után bejött Böszme a körletbe és megkérdezte, hogy én ugye Adyligeten voltam kiképzésen.

– Igen. – válaszoltam gyanakodva.

– Akkor szedelődzködj, látogatást tehetsz.

IFA-ra tettek többünket és már suhantunk is. Mennyivel másabb érzés így, hogy tudom, hova visznek és szolgálat helyett jöttem ki a laktanyából. Ráadásul Szebeni, a korosztályom sofőr vezette az IFA-t, ezért engem és Gyebit, a kutyás körlettársamat a fülkébe ültetett. Így utazni mennyei, minden látunk, nem csak hátul a csapkodó ponyva stroboszkópos filmjét nézi az ember, levegő jön be az ablakon, nem kipufogógáz! És másabb annál is, ahogy az ember tömegközlekedéssel a kényelmetlen kimenőruhában feszeng, nem, itt most magabiztosak voltunk. Hatalmába kerített a kopaszokkal szembeni kicsit lesajnáló érzés és ezen az érzésen át néztem a külvilágot, a sok hülye civilt, kiváltképp a velem egykorúnak látszó, hadsereget még biztosan nem ismerő kis csontkopaszokat, én a katonaviselt férfi.

Rendes dolog volt Böszmétől, hogy olyanokat válogatott össze, akik korábban Adyligeten kaptak kiképzést, mert mindenki meglátogathatta az ismerőseit. Megállapodtunk, hogy negyven perc múlva találkozunk az IFÁ-nál. Igazából ki sem derült, hogy mit kellett elhoznunk, mert Szebeni, a sofőr, elintézett mindent. Ő viszonylag sűrűn jár ide, a kapusok ismerősként köszöntötték. A Ferihegyi FEP nagyon sok mindenben nem önellátó, és mint egy vándorhal, tapad Adyligetre, ami elfogy nálunk, azért ide szaladunk vételezni. Szebeni jelezte az őröknek, hogy kellene néhány kopasz felpakolni a cuccot, azok intézkedtek is és mire visszaértünk, már semmi dolgunk nem akadt.

Engem túl sok pozitív emlékem nem fűz ide, bár kíváncsi voltam, mi van a konyhán. Az, hogy a Ferihegyi FEP-ről jöttem és most a konyhára tartok, minden kaput megnyit, mintha Isten lennék. A konyha folyosóján is csak oda kell kiáltanom egy kopasznak, aki akadékoskodik, hogy ide csak szakácsruhában lehet bejönni, hogy tudom, mi a rend, itt voltam kiképzésen, de most Ferihegyről jövök, dolgom van, és persze bekussol.

Betoppanok és az első, akivel összetalálkozik a tekintetünk, az Kónya.

Bénult csend áll be, aztán annyit mondok, azt hittem leszereltél már.

Ez enyhíti a dolgokat, igazából az a szopás, amiben itt része van, az elégtétel nekem, nincs kedvem igazán tetézni.

– 19-én szerelek. – mondja, de olyan erőtlenül, hogy még a többiek is csóválják a fejüket. Tuti, hogy a nagyhangú Kónya nem változott, csak most belészorult a szar, mintha kísértetet látna. De aztán továbbmentem, be a konyha belseje felé, senki nem állított meg, nagyon lassan kezdenek ocsúdni.

Hirtelen meglátom Szöbit.
Vele még Sopronban voltunk egy körletben, csendes visszahúzódó srác volt, szinte sosem beszéltünk, de most nagyon megörülünk egymásnak, ahogyan régi ismerősök teszik. Nem értettem, hogy került ide, azt hittem ő Sopronban maradt, legalábbis, amikor engem elhelyeztek, ő még ott volt.

Egy hatalmas emberkoszorú közepén tárgyaljuk ki, hogy ő valóban Sopronban maradt, de sajnos közben meghalt az anyja és ő lett a testvérei mellett a családfő, ezért átkérvényezte magát Pestre, hogy közelebb legyen hozzájuk. Valaki nagyon megsajnálhatta, mert idehelyezték a konyhára. Műszerész a szakmája, főzni nemigen tud, de bármilyen elektromos berendezést meg tud javítani. Pár héttel utánam került ide, még hallotta Kónyától, hogy mekkora geci voltam. Aztán lassanként körbe köszöntgettem a régről ismerős arcokat, igazából egyikkel sem voltam jóban és most sem volt barátságos a hangulat, olyan érzésem volt, hogy kerülgetnek, szimatolgatnak, de fortyog bennük a gyűlölet, és ha sokáig időzöm széttépnek.

adyliget.jpg

Nem jó szó a gyűlölet, a maró irigység jobban illik ide. Szürke tompa fények lepték be a fakó tárgyakat, ködös, párás, bűzös elegy a levegő és az elhasznált pecsétes ruhákban, tehetetlenül ácsorgó, szintén szürke és tompa tekintetek engem is feszélyezni kezdtek. És az arra a kérdésre adott válaszom hatása, hogy milyen Ferihegy, meggyőzött, hogy mennem kell.

Azt találtam mondani, hogy eszményi hely, egy ideig a konyhán voltam, ott nem kellett főzni, csak kiosztani az ételt, semmi dolgom nem volt, de untam és áthelyeztettem magam a reptéri őrszolgálatba. Ott zajlanak az események, külföldi stewardessekkel kokettálunk, folyamatosan kapjuk a kaját a repülőgépekről. Sok az érdekesség, a héten például az iráni Jumbo-t volt lehetőségem látni, és persze minden héten jár egy szabadnap, de volt már olyan, hogy nem volt kedvem kimenni.

Mélységes sárga csend lett, itt éreztem meg, hogy túllőttem a célon, elköszöntem, mindenkinek közeli leszerelést kívántam és kiléptem a szabad levegőre.

turner.jpg(Joseph Mallord William Turner, Interior at Petworth c. 1837; Oil on canvas, 91 x 122 cm; Tate Gallery, London)

Kóválygott a fejem és hányinger kerülgetett. Ezek a srácok, borzalmasan ramatyul néztek ki, valószínűleg keményen szopathatják őket, vagy csak egyáltalán abban a közegben való létezés őrli fel az idegeiket. Fakó és kedvetlen volt mind. Nem láttam színt, mintha egy megviselt dagerrotípiát néztem volna. Olyan érzésem támadt, mintha egy koncentrációs táborban tettem volna látogatást, ami ugyanúgy üzemel majd, miután kiléptem onnan, mint előtte. És hogy a benn lévők tudják ezt a legjobban, nincs menekvés, nincs remény. Még ez a faszkalap Kónya is egy megtört szerencsétlennek látszott két héttel a leszerelése előtt.

Úristen micsoda úttörőtáborban élünk mi, ehhez képest!

Ha csak az elmúlt hónapomat veszem alapul, a szopásokkal együtt, milyen hihetetlen mennyiségű dolog történt velem, mennyi élmény. Ezeknek meg naponta az a robot jutott, amit én már a kiképzés alatt is nehezen viseltem. Mint egy lepratelep, ahol mindenki tudja, hogy közel a vég. Hol, mikor, mennyi idő után roppantam volna meg, mikor töppedt volna össze a lelkem, ahogy ezeknek a srácoknak? Meddig bírtam volna vajon?
Még az IFA-ban is borzongtam, kérdezték is, hogy valami betegséget szedtem-e össze vagy mi van.

Csak annyit tudtam kinyögni, hogy milyen kibaszottul jó dolgunk van, de ez nem talált értő közönségre. Kicsit bólogattak, bár annyit megjegyeztek, hogy nem itt akarnának lenni, ha ők választanának.

Visszafelé az Üllői úton terveztük jönni és megbeszéltem a sofőrrel, hogy beugranék Apuhoz, ott dolgozik egészen az elején, be is tudunk állni kocsival a belső udvarra, sőt végre hosszú évtizedek után beáll egy olyan autó, amilyennek ez egész udvart tervezték, ugyanis ez a Ludovikához tartozó laktanya volt valaha. Apu néha levitt bennünket a pincébe, ami egy olyan labirintus, amiben évente egy-két ember benn ragad. Mondják, hogy sok keresés úgy zárult, hogy fel kell adni, bár az eltévedt ember hangját egészen közelről hallani lehetett. A század eleje óta mindig is különböző fegyveres alakulatok, nyilasok, szovjetek, németek szálláshelyeként szolgált, meg persze rengeteg fegyver- és lőszerraktárt helyeztek a pincerendszerbe. Mélyítették, tágították, újabb járatokat vágtak, mígnem több kilométer hosszú áttekinthetetlen labirintus jött létre.

Apuék irodája az emeleten volt, igen komoly meglepetést okoztam. Borzalmasan erősen akartam Apuval találkozni, olyannyira, hogy legszívesebben a nyakába ugrottam volna. De valamiért ez a gesztus nem volt a készletünkben, csak könnyes szemmel szorongattuk egymás kezét, hosszan szótlanul, mert nyilvánvaló volt, hogy elsírjuk magunkat. Én ilyen megrendült még talán nem is voltam, ő meg ezt pontosan látta rajtam, nem kérdezett, várt, hogy mondjam, vagy legyen erőm eltemetni. De közben, ahogy a másik kezét is az enyémre tette tudatva, hogy ha nem is érti, de érzi, mi van velem, erőt is adott és kinyögtem, hogy Adyligeten voltam és hogy micsoda Isteni szerencsém van, hogy nem ott vagyok. Lenyeltem a könnyeim, Apu megkérdezte, hogy kész vagyok-e, mert ha ő maga nem is, de a kollégái biztos ragaszkodnak hozzá, hogy körbevigyen. Bemutatkoztam, ahogy illik, mondogatták a kollégák, hogy mekkora nagy gyerek.

De ha gyerek lettem volna, nem ennyire megrettenve jöttem volna el Adyligetről, nem értettem volna ennyire, mitől is menekültem meg.

Aztán pár perc múlva menni kellett, búcsúztam Aputól és bepattantam az IFA-ba.

Centi_30.jpg290

 

 

 

 

Augusztus 3. Hétfő

Egész 24 órát nem voltam szolgálatban! Nem is emlékszem mikor volt ilyen. Tegnap este tíztől, ma este tízig nem tettek szolgálatba. És valami rejtélyes oknál fogva semmilyen irányított szabadidős programra sem rendeltek, ezért gyúrtam lenn a konditeremben több órát, meg olvastam is. A kondizással elég jól állok, ha nincs épp Rövid Ugrás, akkor mindig beiktatom, kezd egész komoly hatása lenni, vállasodom vagy mi a szösz, mert feszül rajtam az ing. Meg már egész jól bírom a tempót az idősebbekkel. Azt szoktam csinálni, hogy az általam még elbírható legnagyobb súllyal csinálom azt, amit valamelyik tapasztaltabb srác. Én magam nehezen találok ki edzéstervet, de ha valaki csinálja a sajátját, be tudok csatlakozni. És nagyon jó érzés, hogy szinte mindig bírom.

 

Éjszaka kampózni voltam F2-n. Esett tegnap délután óta és úgy lehűlt a levegő már tegnap is, hogy mikor este jöttem el a kutyakonyháról, majd megfagytam. Kicsit durva ez a pár nappal ezelőtti hőgutához képest.

jegbogyo_to.jpgMa éjjel különösen rohadt hideg volt, már a folyosón érezni lehetett, az egész épület áthűlt. Szolgálat előtt felöltöztünk, és bár azt, hogy mikor, mit vehet fel egy katona országos parancsban kell megkapjuk, nagyon sokan, így én is felvettük a kabátot. De persze az a szemét Koltay levetette rólunk, mondván, hogy ne vicceljünk, augusztus van, mit veszünk fel télen?
Egy kis fagy nem fog megártani, olyanok leszünk, mint az a szőlőfajta, hogy amelyikből akkor lesz jó bor, ha megcsípte a dér. De mindenki rettegett az éjszakától, ezért kikönyörögtük, hogy legalább a mikádó külső része hadd maradjon. Ebbe beleegyezett, kivetette a mikádóbelsőt, és mindenkit alaposan végigellenőrzött, nincs-e valakin nem megengedett, plusz réteg.

Mikor most a szolgálatba készülődtem, Szögi úr az ágyból figyelt. Miközben vettem fel a kabátot, megkérdezte ki a csüti.

– Hát a Koltay.

– Akkor öcsém, itt hagyhatod a mikádódat, úgyis vissza fogod hozni.

– Tuti leveteti?

– Le.

Na, akkor én bizony nem hagyom magam, ezért a zsávoly felső alá felvettem az atlétát és a kimenő ingem is. Szögi úr elégedetten bólogatott.

– Cseles.

És azt hittem be is válik, mert ha a mikádót le is parancsolja, marad rajtam némi réteg.

De nem sikerült, mindenkit átvizsgált, és sorra kerültek elő a tiltott civil holmik is.

Koltay hatalmas kiabálás kíséretében zavart vissza mindannyiunkat, majd a szabályos nyári ing, zsávoly és mikádó külsőben engedett szolgálatba. A mikádó külső része egy nem túl vastag vászonkabát, meleget nem ad, inkább csak esztétikai szerepe van. Ezért szarrá fagytunk éjjel. Felsejlett az a gondolat, hogy bármilyen keménynek, embert próbálónak is éreztem a fullasztó nyári hőséget, csak erőtlen bolhacsípés volt ahhoz képest, amit a téli fagyok jelentenek majd. És jeges marok szorította meg az elmém, de nagyon úgy tűnt, azt a helyzetet, hogy mínusz fokokban ne adj isten olyan télen, mint az idei volt, még csak foltokban sem tudja érzékeltetni.

Teljesen beszartam, már most.

 

De az igazi beszarás az, hogy alvás helyett a reggeli után már vittek is ki a kutyakonyhára. Nem tudom, kinek mi járt az eszében amikor ide rendelt Ultra Hiper Rövid Ugrásba, mert nekem az alvás. Ő se számíthatott másra, és meg is kapta, 11-ig horpasztottam a csibészruhán. Egy órakor felvittek a századhoz, hogy könyvem van 15-21-ig, mert fogorvoshoz kéredzkedtem.

Ja tényleg, valamelyik nap megtettem valóban.

Centi_30.jpg291

 

 

 

 

Augusztus 2. Vasárnap

Nem tudom, hogy Gyuri intézkedett-e, de ma egész napra a kutyakonyhára rendeltek. Sokat tépelődtem egész nap, de végül úgy döntöttem mégis Lux lesz az én kutyám.

Délelőtt kezdett felhősödni, de a kötelező feladatok után kihoztam és gyakoroltunk. Azt szerettem volna elérni, hogy leültetem és ott hagyom, de amint én elléptem mellőle, ő is megindult. Valaki egész jól belenevelte, hogy leüljön, és úgy maradjon, amíg egy helyben maradok én is, de valósággal kirobban, amikor megmozdulok. Pont azt a kényszert látom benne, ami miatt már Buksinál sem éreztem magam jól.
Buksinál jobban semmilyen kutyát nem láttam jobban tudatni, hogy mennyire ellenére van az egész macera. Unottan, nyeglén, vagy egyenesen ellenségesen viselkedett, meg néha szemrehányón, vagy durcásan nézett, valahogy úgy, hogy “jól van baszki, meg lesz még ennek a böjtje”. Persze ez is a kedvétől függött, mert ha épp olyan kedve volt, mindent megtett első szóra és még örömét is lelte benne. De Luxnál még azt is megfigyeltem, hogy amíg ül mellettem, ha csak megmoccanok, megvakarom a fülem, vagy lejjebb nyúlok a pórázért, akkor összerezzen.

Tehát verték. Vagy legalábbis valahogy megfélemlítették. Oké megteszi most azt, amit kérünk, de félelem lett belé oltva és ez valahogy túl sok nekem.

kutya-fel.jpg

Emiatt is döntöttem úgy, hogy továbbra is magamra vállalom. Fogalmam sincs, hogy fogom a fájdalom kiiktatásával fegyelmezni és hogy fogom tanítani, mert amilyen módszerek most eszembe jutnak, vagy aminek a leírásával most rendelkezem, az semmire nem használható. De nem tetszett, hogy ez a fiatal jószág a kezünk alatt félni kezd. Igazából nem tudom a többi kutyának a történetét, mert ez a félelmi reakció nem jellemző. Néha-néha lehet látni, a fiatal kutyákon inkább, de nem gyakori. Vajon miért? Mert szakképzett emberek képezték ki őket és utána kerültek ide, vagy itt képezték ki a korábbi társaim fenyítéssel, csak az idők folyamán a kutyák rájöttek, mit várnak tőlük, megtették, ezért elmaradt a fenyítés, és lassan elhalványult az emléke is?

Nem tudom. Nekem kellene valahogy magamhoz ragadni a kezdeményezést és Lux kiképzését fájdalom nélkül befejezni. Nehéz lesz, mert pont azt szeretem benne, hogy olyan kis szeleburdi. Ő emlékeztet leginkább Buksira és nehéz lesz pont őt eltüntetni belőle. Ha egyáltalán képes leszek rá.

Közben lassan beborult és lehűlt a levegő. Pont olyan lett a hőmérséklet, hogy kellemesen simogatta a hőgutában feltüzelt testet. Ezt a többi kutya is érezte, mert hirtelen nagyon élénkek lettek és érdeklődve figyelték, mit csinálok kinn az egyikükkel. Emiatt meg lelkiismeret furdalásom lett a többivel szemben, de nem gondolhattam arra, hogy kihozom őket, mert elkezdett zuhogni az eső. Benn a kutyakonyhán bevackoltam magam a csibészruhára. Meg lennék lepődve, ha a többiek nem horpasztanának egész nap. Nem véletlenül népszerű ez a szolgálat az öreg kutyások körében.

Centi_30.jpg292

 

 

 

 

Augusztus 1. Szombat

Délelőtt megint Ferihegy 1-re vittek. Kilencven százalékban ide tesznek. Nem értem, mert a többieket eléggé kiegyensúlyozottan felváltva osztják szét. Hogy ezzel szopatni akarnak vagy épp kivételeznek velem, az nem derült ki. Nem érzem rosszabbul, se sokkal jobban magam itt. Talán tényleg csak a külföldi gépek miatt érdekesebb Ferihegy 1. De ez meg nem kiváltságos helyzet. Nem zavarna, ha nem csak én járnék így szolgálatba. Kell legyen annak valami szerepe, hogy engem máshogy osztanak be, mint a többieket. Csak nem tudok rájönni, mi az.

Előtérszolgálatban voltam. Hosszú, üvegfal melletti járőrözést jelent, de nem tudni, bentről ki lát, ki néz. Innen befelé nem lehet látni. Sosem derült ki, mi van benn, sosem tudtam meg, milyen az épület belül és hogy ki tud szemmel tartani. Ezért ott az ember úgy viselkedik, mintha mindig figyelné valaki. Emiatt szoktam hátrébb menni jóval, ahol ez az üvegkalitka véget ér, ott lehet önfeledten fikázni, köpködni, tehát olyasmit csinálni, amivel gyorsabban telik az idő.

Itt esemény csak akkor van, ha fel kell tölteni utasokkal valamelyik gépet, vagy épp kiontotta a tartalmát egy beérkező. Ilyenkor a csajokat nézem. A földi utaskísérők nagyon csinosak, valamilyen blúz, kendő vagy sál, szűk szoknya, és magassarkúba bújtatott lábak. Vadítóan jól mutatnak, szépek is, de valahogy nem éreztem igazinak, ahogy a stewardesseket sem.

stew3.jpg

Talán az egyenruha teszi, amitől eléggé idegenkedem már mostanra. Nem tudom. Tényleg nagyon szépek ezek a lányok, ebben a kék MALÉV-os formaruhában, de mivel pont ettől egyformák, sokkal izgalmasabbnak éreztem az utasokat, akik a maguk választotta, saját ruháikban, természetes önvalójukban léptek elém. Mint egy divatbemutatót néztem végig, ahogy vonultak előttem. Én a zöld ruhámban a busz elejénél vagy a végénél teljesen észrevehetetlen vagyok, alig valaki fordul oldalra, hogy a periférikus látásában felbukkant zavaró impulzust lecsekkolja, de akkor is csak azt látom, hogy gondolat nélkül konstatálja, hogy ja, csak egy katona.

Szóval nem csajozom, csak nézem a nőket, némelyik imádni valóan lezser, olyan, amit itthon nem láttam még. Vagy ha igen, akkor cikinek éreztem. Például ma láttam egy olasz lányt, az Alitáliával repült el. Ő melegítőnadrágban és tornacipőben lépett ki az épületből. Én mindig otthoni viseletnek, utcán szégyellni valónak gondoltam a melegítőt és még a tornaórán sem láttam sosem olyan lányt, akin ennyire jól állt volna. Ez az olasz lány tökéletes látványt nyújtott, kislányos, vagány és elegáns hatása volt egyszerre. Nem tudom min múlik, sem jobb alakja, sem szebb arca nem volt az általam ismert nőknél, vagy ezeknél a földi utaskísérőknél.

Mégis hosszan és mélyen belém égett az a kibillenthetetlen női öntudat, ami körül lengte, úgy, hogy ma már nem tudtam másra gondolni...

 

...amíg meg nem tudtam benn a laktanyában, hogy Ultra Rövid Ugrásom lesz, megyek délután kutyakonyhára. Mert ekkor már a kurvaanyázás miatt nem tudtam másra gondolni, főleg nem a női öntudatra, mikor sárban van az enyém. Miért csinálják ezt velem? Tényleg ki akarnak nyírni? Mert a Rövid Ugrás is geciség, de abban osztoznak a többiek is, az ellen nem szólhatok egy szót sem, de egy szolgálat után épphogy megebédelni és már menni is egy másik szolgálatba az kegyetlen.

Jó, persze a kutyakonyha nem komoly munka, lehetne felüdülés, de ma kijön velem Németh Gyuri és arról kell beszélnünk, melyik kutya is lesz az enyém. Úgy nézem ez állandó kérdés. Meg akarja nézni, hogy haladok Lux-szal, mert úgy érzi, hogy nem jól.

És igaza is van.

Ilyen rendszertelenül nem tudok vele foglalkozni, miközben azt sem tudom, hogy amikor nem vagyok itt, akkor más kiviszi-e, tanítgatja-e? És ha igen, mire? Értem én, hogy őrkutya lesz, mindenkinek engedelmeskednie kell, ezért bárki belepiszkálhat a kiképzésbe, de nem is tartok kiképzést, mert annál ritkábban járok ide.

És ha itt vagyok, akkor meg alszom.

Mondjuk ezt nem mondhattam, de sem magam, sem szerencsétlen kölyökkutyát nincs kedvem tűző napon kínozni.

Kinn valóban nem tudtam semmi érdemlegeset Lux-szal produkálni, amit meg megcsinált, azt nem tőlem tanulta.

Egész éles vitánk alakult ki, Gyuri szerint komolyabban kellene ezt az egészet vennem, mert még nem mutattam semmi olyat, ami indokolná, hogy kutyás lehettem. Ők azt, hogy engem választottak, megelőlegezett bizalomnak gondolták, de eddig nem nagyon jeleskedtem semmiben, sőt mintha állandóan gond lenne velem. És jegyezzem meg, itt nem csak arról van szó, hogy milyen az én megítélésem, mert ő arra amúgy magasról szarna, de itt a kutyások renoméját rontom a hozzáállásommal. És ő nem akarja ennek, az amúgy a tisztek szemében méltán magasra értékelt beosztásnak a hírnevét kockára tenni, tehát kapjam össze magam.

Kértem, hogy hadd gondolkodjak, hogy mit is akarok, viszont ha azt szeretnék, hogy felelősen kiképezzem Lux-ot, kicsit többet tegyenek ide a kutyakonyhára, akár az sem baj, ha nem  én vagyok kutyakonyhás, hanem a szolgálatom abból állna, hogy Lux-szal foglalkozom.

Ez lehetetlen, mondta, de annak érdekében, hogy kicsit többet legyek itt, és lehetőleg ne a szabadidőm terhére, megpróbál közbenjárni.

De ne reméljek.

Ez így igen klasszul hangzik.

süti beállítások módosítása