Centi_30.jpg204

 

 

 

 

 

Október 28. Szerda

Tegnap este a szokásos kör.
Hazaérkezés után átöltöztem, aztán átrobogtam Edithez és megint nem csináltunk semmi olyat, amit szerettem volna.
Tudunk beszélgetni, nevetgélni, de a kezemet ugyanolyan határozottan tolja el, mint 10 hónapja, én meg nem merem konkrétan a szeretkezés kérdését felvetni.

Szeretem, és úgy érzem ezzel elijeszteném.
De semmivel nem jobb ez a nyúlkálás.
Arról, hogy pár napja kiszöktem megint, egyáltalán nem beszélek senkinek, tudom, hogy Anyuék már a tényt rosszul viselnék, Editnek meg azt nem mondhatom, hogy milyen kedves lányokba botlottunk.

Ez nagyon rossz, mert rémesen büszke vagyok magamra, és olyan szívesen dicsekednék, de benn a laktanyában a smúzok és téglák miatt nem lehet, itthon meg ezt nem fognák fel hőstettnek.
Pedig szerintem bátrak vagyunk és vakmerőek.

A lányokkal kéne találkozni, Katával és Tamarával.
Ők értékelték, tetszett nekik, hősnek láttak.
Valahogy velük kellene találkozni újra.
Az a baj, hogy múltkor, mire a kocsijuktól a laktanyához értünk, Répával mindketten elfelejtettük a címeiket. A családneveikben sem vagyunk biztosak, nem kaptunk büntetést, de azért a lebukás stressze kisöpört belőlünk mindent.
Még a kocsijuk rendszámát sem jegyeztük meg.
Akkora szerencsénk nem lehet, hogy amikor legközelebb megszökünk, pont akkor járnak errefelé újra.
Sajnos ők el fognak tűnni.
Katát rettentően sajnáltam, nagyon jót beszélgettünk a hátsó ülésén. Nagyon fura érzés volt Edittel lenni, miközben majdnem gyász érzése mart belül, egy soha meg nem kapott Kedves eltűnésének fájdalma.

És valóban, minden másnál erősebb képként jelent meg Kata képe, rámontírozva Edit mozdulataira, és így Katát öleltem és Katához beszéltem. Edit csak akkor bukkant fel, ha Kata engedékenyebbnek látszott, sőt, vággyal telinek és én megfogtam a mellét.
Ilyenkor Edit tolta le magáról a kezem és ő nézett rám szigorúan, de már láttam is Katát settenkedni vissza. Majd Edit egy álmos ásításba oltva zavarta el végleg Katát és én csalódott lettem, hogy a valóságban Edit maradt.
Egy szintén soha meg nem kapott Kedves.


Csak míg Kata reményt adott, Edittől már nem vártam semmit. Nem reméltem.
Ezért sokkolt, hogy ő maradt. Valamit ő is megsejthetett, mondta is, hogy úgy érzi távol vagyok, de nem tudtam megnyugtatni, alig hallottam a hangját, annyira messze voltam.
Otthon nyugtalanul forgolódtam az ágyban, de reggel nem sokáig aludtam, korán indulnom kellett a laktanyába.

Befele jövet majdnem elhagytam a katonakönyvem.
Bementem egy közértbe és vettem egy túrós táskát. Hogy hogyan kívántam meg, nem tudom, de egyszer csak rám tört, hogy a túrónak a tésztába olvadt lisztes ízét akarom a számban.
Jó testes, nehéz, bár nem mai, amit kaptam, de ez egyáltalán nem baj, annál nedvesebbnek, teltebbnek hat.

A katonakönyvemben tartom a pénzem.
Fizetés után a diódaráló melletti polcra tettem, amíg a két megvásárolt túrós táska egyikét a táskámba csúsztattam, de a másik rögtön úgy lefogta az elmém, hogy csak az a parancs villódzott bennem, hogy "beleharapni".

A számban széttoltam a ruganyos tésztába ékelt túrómorzsalékot és egy elégedett sóhajtással nekiindultam.
A katonakönyvem ott felejtettem.
Csak amikor a túrós táska utolsó szemcséi is leértek a gyomromba, akkor nyilallt belém a felismerés.

A közért után direkt nem szálltam buszra, gyalogoltam, és burkoltam be a zsákmányt.
Legalább húsz perce eljöttem.
Visszafelé futtomban leráztam a sütit annyira a gyomromba, hogy az már kívánta a másodikat. De nem állhattam meg, nem tudom mi lenne, ha katonakönyv nélkül mennék vissza. Mit szólna Koltay, Zádori meg a többi fajankó?

Mekkora bűn ez?
Valamiért nagynak tűnik, de amúgy fogalmam sincs.
Már önmagában valaminek az elvesztése hatalmas kihágás, bár a géppisztoly elvesztését elég jól megúsztam.
De a könyv még hivatalos irat is.
Engem azonosít, de nem is az enyém, mert amint bemegyek, elveszik és csak akkor kapom vissza, ha kiengednek.
Tehát a Határőrség tulajdonát vesztettem el.
Az úgy elég durvának hangzik.
Futok inkább, hátha még ott van.

dalai_lama.jpgNagyon nagy szerencsém volt, senkit nem érdekelt a könyvem, pedig arra készültem, hogy rögtön az eladóhoz kell mennem, magyarázni, hogy de, biztos, hogy itt felejtettem.
Nem.
Ott volt, ahol hagytam.
Valószínűleg senki nem vett diót, amíg én andalogva csókolóztam a túrós táskával.
Ennyin múlott. Ma biztos, hogy nem eszik Újpalota diós sütit, senkinek az anyukája nem készül sütni. Olyannyira nem vették észre az eladók és a vásárlók, hogy pusztán az én hirtelen betoppanásom kavarta fel egy kicsit a az állóvizet, és néztek rám csodálkozva, hogy ezt meg mi lelte?
Nem értettek miért ugrok fel a magasba a daráló mellett és nem értették miért van buddhai mosoly az arcomon kifelé menet.

Na de, kurvára elkéstem!

9 helyett 10-re értem be, azt tudom, hogy ez elég komoly bűn.
És Zádori hadnagy ennek megfelelően fogadott.
Torka szakadtából üvöltött velem, hogy ez mindennek a teteje, tudom-e, hogy tulajdonképpen katonaszökevény vagyok, hiába jöttem be önszántamból, rögtön a kapuban rabosíthatna, és vitethetne Adyligetre fogdába!
Mi az Isten ütött belém? Hogy a fenébe képzeltem ezt? Hogy juthatott eszembe?

Amikor mentségképp megemlítettem, hogy elhagytam a katonakönyvem, elakad a lélegzete. Nem tudtam, hogy csak levegőt gyűjtöget-e a további kiabáláshoz, mindenesetre elhallgattam én is.
Lassan ocsúdott, önkéntelenül egy nagy kerek O-t képzett a szája segítségével a fejéből és kitrombitálta bentről:
– Hooooogy mondja? Hogy... hogy mit csinált?

Na innen nyugtatgatnom kellett, hogy ja nem, végül nem, nagy szerencsém volt, végül szerencsére megtaláltam és késve bár, de beértem.

Habogott, hogy hát igen, annál ez kisebb baj, ha nem volt elkerülhető, akkor igen, inkább a késés.
Aztán egy legyintéssel elküldött.
– Vigyázzon Dvorszky jobban a holmijaira!
Majd ez a történet is örökre feledésbe merült, miután a körletben még néhányszor előadtam, széles mozdulatokkal kísérve a röhögést.

De egyéb bajom ebből sem lett.

A bejegyzés trackback címe:

https://surrano.blog.hu/api/trackback/id/tr415522804

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Haynau (Sons of Monarchy) 2013.10.28. 09:42:37

Szerintem téged akkor már lassan elkönyveltek idiótának, aki csak valami ordas véletlen folytán lett egyáltalán pszichikailag alkalmas a szolgálatra.

Mondjuk az is a szerencséd, hogy vagy csókosnak tarthattak, vagy fostak a felsőbb szervektől, mert különben a futkosó örömeit élvezhetted volna. Nem vagy unszimpatikus így most - és nyilván tanultál is az akkor történtekből - de én már lassan várom, hogy mikor b@szik rá a "Kis-Dvorszki" végre a rengeteg baromságára. ;)

szepi79 2013.10.28. 11:27:49

na, ezt az edites problémázást vártam a 3 nappal ezelőtti posztban, bár valahol érthető, hogy a lebukás miatt nem sikerült teljesen átérezni a helyzet érzelmi oldalát :D

a könyvelhagyós-de-megkerülős "taktika" viszont szuper volt :D

wrstjnethn 2013.10.28. 17:50:49

"Befele jövet majdnem elhagytam a katonakönyvem."

Szarni rá, hány katonakönyv ér egy gépfegyvert, aminek az elhagáysa még mindig semmiség?

wrstjnethn 2013.10.28. 17:51:55

"...amíg én andalogva csókolóztam a túrós táskával."

Ezen viszont bepisáltam!!

Dvorszky határőr 2013.10.29. 16:35:41

@Haynau: nem tudom, ki mit gondolt, de így utólag simán lehet, hogy mindenki azt hitte csókos vagyok, hogy ennyi mindent megengedtem magamnak, lehet tényleg, hogy a tisztek is azt gondolták, csak nem tudták pontosan.

Erre szivesebben gondolok, mint, hgy idiótának tartottak. Bár lényegében mindegy. :)

Dvorszky határőr 2013.10.29. 16:36:59

@wrstjnethn: :)) ma is imádom a túrós táskát :))