Centi_30.jpg201

 

 

 

 

 

 

Október 31. Szombat

Ma Répával rácsodálkoztunk, hogy mostantól napokig szinkronban megyünk szolgálatba. Indulnunk is kellett ebédelni, mert Rövid Ugrással tettek minket délutánra F2-re. Ez még csak az első Rövid Ugrásom az elmúlt napokból, ma még frissek voltunk Répával, ezért a szolgálat alatt megállapodtunk, hogy mivel holnap megint csak délutánra megyünk, éjszaka újból kiszökünk.

És hogy ne is tököljünk sokat, rögtön miután leadtuk a fegyvert, már mentünk is a kerítésen ásító lyukhoz. Meglehetős rutinnal másztunk át rajta és már szaladtunk is a vasúti töltés mögé, hogy egy kilométer után visszaálljunk stoppolni az útra.

Megint nagyon hamar felvett két negyven körüli fazon. Pontosan tudták mi a dörgés, mondták, hogy bátrak vagytok srácok. Két katonatársba futottunk bele, a hetvenes években szereltek együtt a harckocsizóktól. A sereg alatt egy életre barátokká váltak. Mesélték rögtön, hogy ők hogyan lógtak ki, hányszor és minek.
Teljesen összeszoktak, kerítésen másztak át, és felváltva hol az egyikük, hol másikuk barátnőjéhez mentek el.

Én kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Hős vagyok, áthágom a szabályokat, megszegem a törvényeket, olyat csinálok amit csak kevesen, és amivel nem ártok senkinek.
Szököm éppen.

Miért kell más hőstetteit hallgatnom, miközben épp zajlik a sajátom? Jó fejek, de azért mégis!
Elvégre tényleg mi vagyunk szökésben.

Lehet, ez olyan gyakori, hogy aki volt sorkatona, az mind csinálta?
Ahogy ezek is?
Lehet, hogy nem csak kevesek csinálják?
Ez a két szimpatikus fasz is kiszökött, többször is.
Mindenki kiszökdösne?
A Kistatár is?
Ááá, azt nem hiszem.
Mindenki tuti nem.
Szerintem nem is olyan sokan.
A többségről nálunk nem tudom feltételezni.
Biztos kevesebben lógnak ki, mint ahányan nem.
Inkább az a valószínű, hogy kevesen.

Azért ez elég komoly kihágás.
Folyamatosan menekülni kell.
Éberen figyelni, nem lankadni.
Bízni a társban.
Társ nélkül nem is lehet.
Bírni kell az üldözöttség érzését.
És élvezni.

Nem, ezt kevesen tudják.
Amikor itt benn pici apró dolgok miatt beszarnak. Nem hiszem, hogy sokan merik.
Nem mondom, vannak fasza gyerekek, de a többség az nem ilyen. Ha megnézzük, hogy ezek között milyen a másmilyen, az aki inkább jelent azokról, akik bátrabbak. Mennyi van belőle, és mennyi az, aki pluszban még egyéb módokon is nyal, mennyinek van mindezekhez vagy mindezek mellett csillaga is?
Elég nagy halmaz.
Azok tuti nem szöknek.
A fasza gyerekek közt mennyi tenné még ezt is meg?
Ez az egyik legsúlyosabb eltévelyedés.
Háborúban az ilyesmi halált érdemel.
A laktanyában elkövethető legnagyobb bűn sosem lehet akkora, mint ez, mert benn vagy, hadra fogható, felhasználható. Kis stikák persze vannak, kiszaladnak ketten a közeli kocsmába, a Sarokházba, de jönnek is vissza rögtön. Esetleg kinn berúgnak, de ha felfedezik, benn biztos van, aki tudja és mondja is, hogy ki szoktak járni. És ha a tisztek utánuk mennek is, nem gond, megvannak, csak berúgni mentek, ahogy a tisztek is ismerik ezt, hisz rabjai. De úgy, hogy elmenjen az ember szórakozni a város másik felébe, ahogy mi terveztük, és hogy a laktanyában tényleg senki ne tudja, hol vagyunk, úgy nem hiszem, hogy sokan.
A fasza gyerekek közt is kevesen.
Nagyon kevesen.

Tehát összegyűlt ebben a kocsiban négy igazán fasza gyerek.
Azért, amikor kitettek a Nagyvárad téren, mégis úgy nézett ki, hogy na most két öreg katona elmondta a tutit a kopaszoknak, kitanították őket, a nyomdokaikba lépett az újabb nemzedék. Répának is valami hasonló lehetett a meglátása, mert felkacagott, ahogy az autó elindult és annyit mondott, hogy ezt a két nagyképű marhát!

Répa nálam életrevalóbb volt, teljes természetességgel kérdezgette meg a járókelőket, a buszvezetőket, hogy hogyan jutunk tovább. Én nem mertem volna, valószínűleg megyek az érzésem felé. Ami rendre megcsal amúgy. De Répa élvezte is, mert majd mindenki megkérdezte, hogy amúgy mit csinálunk itt, katonák vagyunk ugye. Ő mindig készségesen elmesélte és fürdött a reakciókban.
Ne mondja, valóban? Tényleg? Megszöktek? Ez igen, srácok! Nem lesz ebből valami baj?

Mindenkinek kielégítő választ adott, és mindig többes számban beszélt, mindig beráncigált pillanatokra a beszélgetésbe, mindig elmesélte a szerepem, rám mutatva közben. És jól esett, hogy megállhatok a vége előtt, nem kell teljesen bátornak lennem, nem kell járókelőket megszólítgatnom és így is árad felém és belőlem a hősiesség.

Hálás voltam Répának. Úgy éreztem, igazi barát.
Akiért tényleg az életem adnám.
És biztos vagyok benne, hogy ő is az enyémért.

Boldog voltam ettől, kimúlt valami görcs és én is jó fej lettem, amíg utaztunk a buszokon végig nevettem és nevettettem.
Fergeteges jó kedvünk lett.
Céltudatosan haladtunk a Randevú felé, ahogy terveztük, de most azt is tudtuk, hogy levesszük a lábukról a csajokat. Az utolsó kilométereket taxival tettük meg a Moszkváról, mert épp egy olyan srácot szólítottunk meg, aki pont oda igyekezett és elvitt magával. Istvánnal együtt is mentünk be. El se engedett minket, vitt a barátaihoz, egy elég népes és mérsékelten vegyes összetételű társasághoz. De ha nem is sok, ezért egész jó csajok voltak velük. Most akaratlan kicsit eltakarták őket a srácok, akik nagyon érdeklődőnek tűntek. Répa mesélt, és ahogy belekezdett a lányok előre furakodtak és kissé bárgyú kérdéseket tettek fel, de Répa brillírozott, úgy válaszolta meg ezeket, hogy az arca rezzenéstelen maradt, de a pasikból dőlni kezdett a röhögés. A lányok nem értettek a fiúkat, ezen a fiúk jobban nevettek, de ezzel amúgy jól elvoltunk, majd egy órát évődtünk velük, mert Répa mindig mondott olyat is ami az egészet lecsendesítette és tetszett a lányoknak. A lányok egyre jobban oda voltak érte. Most hiába beszéltetett és beszélt rólam sokat, nem érdekelte őket, de a szája, ahogy mondja mindezt, az nagyon.

Akkor is ő beszélt, amikor láttam elsápadni. Valamit meglátott mögöttem, de nem volt időm se megfordulni, se átgondolni, úgy vágtak hátba. Ezután gyors lett a reflexem, azonnal megpördültem és egy katonai rendész állt velem szemben, aki máris üvöltött velem. Teljesen elnyomta a discozene hangjait.

– Azonnal ki innen, katona!

Répának is intett és kimeneteltünk. Talán csak rutinosak voltak, de lehet, hogy valaki felnyomott minket és biztosra mentek, mert az egyikük az egyetlen bejárat elé állt, a másik pásztázta be a terepet. Jó fogásuk volt ma.

bilincs.jpg
Kinn a bejárat előtt álltunk vigyázzban, felváltva ordítottak velünk a discoba igyekvő lányok és fiúk előtt. A parancsoki UAZ ülésének fémkeretéhez bilincseltek minket aztán, majd szirénázva berobogtak velünk a Petőfi laktanyába.
Közben kiderült, hogy nincs könyvünk és semmilyen azonosítónk. Muszáj volt elmondani, hogy a Ferihegyi Határőr laktanyából szöktünk meg. Benn leadtak egy álmos őrmesternek, aki átvett minket papíron egy rövid, néhány mondatos jelentéssel együtt és bedugott egy cellába. Fogdába kerültünk. Bár Répa is ideges, tíz perc múlva már röhörészünk.
Hülye helyzet, de komolyan, most mit csináljunk?
A legjobb, ha viccet mindenből.
Még az őrmester kiabált, hogy csönd legyen a kurva életbe, kussoljunk végre, aztán nemsokára elcsöndesedtünk. Az őrmester még utoljára az ajtón keresztül annyit közölt velünk, hogy reggelig nem akar rólunk tudni. Addig alhatunk.

angyalbör16.jpgOlyat kongott a fémajtó, majd leestem a priccsről. Fél hat lehetett.
Az őrmester jött egy századossal meg egy zászlóssal. Az őrmester ébresztett, hogy valami fémmel, talán pisztolymarkolattal hatalmasat ütött az ajtóra. Mire benyitottak már mindketten vigyázzban álltunk.
A tisztek emberi hangon tájékoztattak, leginkább a százados beszélt, hogy nincs joguk sajnos velünk semmit tenni, határőrök vagyunk, a BM kötelékébe tartozunk, így nekik kell majd a megfelelő büntetést kiszabniuk. A BM szócskát olyan undorral ejtette ki, hogy minden korábbi emberi vonás eltorzult benne. De csak másodpercekre, mert aztán ismét nyugodtan folytatta, hogy most visszavisznek az alakulatunkhoz, bajlódjanak ők velünk. Kikísértek egy Latviához, a sofőr mögé ültettek minket, ők meg befészkelődtek mögénk.
Se bilincs, se hangos szó.
Nyilván tudták, hogy szökni nem fogunk.
És jól tudták.
Fasza gyerekek vagyunk, de nem ennyire.
A nevünket, az alakulatunk számát elmondtuk, ha el is szökünk, hová menjünk és minek? Ne adj Isten, visszalógunk a laktanyába, akkor is kiderül mindez. Mindegy, hogy ők visznek-e.
Kurva nagy bajban vagyunk.

vápnyit.jpgEz most nem elsikálható, erről jelentések készülnek, ezt két minisztérium fogja lelevelezni egymással, ezért most nagyon durva büntetést kapunk.
Most érdemes a Határőrségnek példát statuálnia. Most lehet olyan büntetést adni, amit büszkén be lehet lengetni a Honvédelmi Minisztérium felé: lehet, hogy nálunk is történik ilyesmi, de nem marad megtorlatlan. Néha összepillantottunk Répával, ő is biztos ugyanerre gondolt.
Tegnap elalvás előtt még viccelődtünk a futkosó gondolatával, de ma az nagyon is valóságos eshetőségnek látszott. Csendben töppedtünk egyre kisebbre, ahogy közeledtünk a laktanya felé, a két tiszt viszont kedélyesen diskurált, már egy ideje abban a leereszkedő hangnemben, ahogy majd átadnak bennünket.
Leereszkedően, fölényesen.
Most ők a rend és a törvény.
Bárki járul majd eléjük, legyen az akár a laktanya parancsnok, mindenképp erkölcsi nulla lesz előttük. Aki még arra sem tud vigyázni, hogy a katonái ne csámborogjanak a városban.

Tokos állt a kapu-őrszolgálatban, keze remegett a telefon kurbliján, ahogy becsörgetett a Csütihez. A hangja is remegett, alig tudta elmondani, mi is a helyzet. Magas rangú katonai rendészek hoznak két szökött határőrt.
Emberemlékezet óta nem volt ilyen.

Igazából Tokos arca döbbentett rá, mi is ez. Ha kacsint, vagy egy félmosolyt elenged, míg nyitja a kaput, akkor rendben lennék, de rémült, ijedt ábrázattal tette. Mintha a vesztőhely kapuját nyitná előttünk.
Rémület és sajnálat látszott rajta.
És aztán rajtam is.
Inkább rémület.

Amikor megláttam Szénát, akkor még inkább.
Nem is figyeltük, ki ma a Csüti.
Tök véletlen, hogy megint ő van, holott nála már egyszer lebuktunk és megígértük neki, hogy többet nem megyünk ki, amikor ő van szolgálatban.
Ellenkező esetre a futkosót helyezte kilátásba, és most minden ideális ehhez. Ha ügyesen csinálja, még kitüntetést is szerezhet.
De hamar meglátom, hogy nem akar hősködni.
Megalázkodva tördeli a kezeit és hajbókol. Magyarázza, hogy hagyjanak csak itt minden papírt, ő megírja a jelentést az összes minisztérium felé, úgy érzi ez kötelessége, szinte becsületbeli ügy, mégiscsak tőle szöktünk meg. A kiszabható legszigorúbb büntetést fogja kérelmezni, elrettentő lesz a retorzió ereje.

– Higgyék el! A Százados elvtársnak nem kell ezzel foglalkozni, nyilván van jobb dolga is!

Dől belőle a cefreszag, nem is tud ekkora beszéd után már másra gondolni, meg is kérdezi, hogy esetleg az apja házi pálinkáját nem kóstolják-e meg. A százados bólint a zászlós felé, az eltűnik Szénával az irodában, majd egy butykossal a hóna alatt bukkan fel újra. A százados kimérten mondja, hogy azért nem szeretné, ha ez rendszeres lenne, mert nem szeret ilyen korán kelni a Határőrség belső rothadása, a fegyelem hallatlan romlása miatt, ellenkező esetben kénytelen lesz még a minisztériumi kapcsolatait is bevetni, hogy végre a Határőrségnél is kialakuljon legalább megközelítőleg az a vasfegyelem, ami a honvédséget jellemzi. Széna tisztelgés helyett meghajolt, ígéretet tett, miközben a százados az összes rólunk írt feljegyzést a kezébe nyomta.

Közben minden második pillantása a kapu felé irányult, ahonnan a mi tisztikarunk valamelyik vezetőjének a felbukkanását várta.
Illetve dehogy várta, félte.
Látszott, hogy semmi vágya, csak végre a rendészek húzzanak innen a fenébe. Azok se érezték annyira jól magukat, bepattantak a kocsiba és elrobogtak. Szerencsére korán van tényleg, a mi fejeseink közül senki nem jött még.

Széna intett nekünk és mi követtük a maga után húzott, hosszú, testes alkoholpárába burkolva. Leültetett az irodában és elolvasta a jelentést. Megint izzadt, mint egy ló, csak az iratokra csöpögő verejték koppanása hallatszott. Lemondóan sóhajtott aztán és mint két barátnak, mondta, hogy ebből most nem csinál ügyet, de többet meg ne próbáljunk kiszökni, ha ő a Csüti, mert akkor mindent megtesz, hogy futkosóra küldjön. Ezt mondta múltkor is, de akkor mindez fenyegetésnek hatott, most kérésnek.
Megegyeztünk.

Még egy kicsit meg is sajnáltam. Hogy olyan pechje legyen, hogy kétszer is kilógnak a szolgálata alatt! És, hogy ettől az egész esti munkája, a sok pálinka teljesen haszontalanná vált, mert kijózanodott ahogy megjelentek a rendészek.
Attól tartok, már nem fogok tudni bevágódni nála.

Centi_30.jpg202

 

 

 

 

Október 30. Péntek


Éjszaka F1-n kampóztam. Kübli állította össze a váltást, kitett a 25-ösre, messze mindentől.

Egyetlen gép állt most csak ott, egy délután érkezett kisméretű, amerikai magángép. Nagyon mostohán bánunk az ilyenekkel, akik ezzel érkeznek.
Érezniük kell, hogy épp csak megtűrjük a fajtájukat.

Azzal, hogy ezt a pici gépet ennyire hátra tesszük, olyan, mintha nem számítana, a senki földjére került, senkit nem érdekel, csak útban ne legyen.
Hogy az útlevélkezelő surranótársaim és a vámosok hogy fogadják nem tudom, de ha visszapillant az amcsi, mielőtt belépne a reptér épületébe, ahová egy remek Barkas hozza el, és a távolban felsejleni véli a gépe kontúrjait, csak azt érezheti: "szarunk rád".

Én úgy gondoltam, hogy ne árválkodjon egyedül és megpróbáltam összebarátkozni vele.
Nagyon jól nézett ki, a nagy utasszállító gépek kicsinyített mása.

kisgép.jpg
Hengeres test, pici, kerek oldalablakok és hátul a farokszárnyak alatt két formás sugárhajtómű. Mindent ami kiállt, meghúzgáltam, mindenbe, ami humorú abba belepiszkáltam. Annyira messze voltam mindentől, hogy egészen felbátorodtam. Azt tudom, hogy az ilyeneknek az ajtaja egyben a lépcső is, lehajtva egész a földig leér.

Jött a logikus gondolat.
Beszállok.

Ha kinyitom az ajtót, semmilyen létrát, lépcsőt nem kell odahuzigálni, lehajtom, beszállok, benézek a pilótafülkébe, aztán kiszállok és kész vagyok.
Hogy mivel is vagyok kész, mi értelme az egésznek, nem kristályosodott ki, következésképpen, hogy ez micsoda marhaság, szintén nem látszott sarkosan.

Körbekémleltem, sötét is van, tényleg senki nem láthatott ide, talán a legközelebbi betonon járőröző társam, de nagyon remélem, ő is valahogy kummant, szarik rám. Tehát határozottan nyúltam a kilincshez, megragadtam és kicsit megfeszítettem, hogy érezzem, mekkora erőt kellene kifejtenem, hogy kinyissam, mikor is a tarkómba markolt egy hang.

Olyan éles, azt hittem, lemetszi a fejem.
Hátrarántotta a koponyám, az eget láttam, feszült a gigám, és úgy képzeltem, hogy átvágja a torkom, aztán egy mozdulattal lekanyarítja a kobakom a helyéről. Ujjaim begörcsöltek és valahogy itt tudatosult, hogy én majd összeszartam magam ezenközben, úgy megijedtem.
Egy kurva riasztó visított fel.

Eszembe sem jutott, hogy ezekben riasztó van. És nem csak a hangja, hanem a riasztó, mint fogalom szúrt az agyamba. Az autóinkban például egyáltalán nincs.
Nem is ismerek olyat, nem is hallottam olyanról, akinek lenne.
De hogy ilyen létezik, hogy hozzáérek és megszólal?
Ki se kell nyitni az ajtót?
Az amerikai filmekben ki kell nyitni az ajtót, hogy megszólaljon.
Ez iszonyat kellemetlenül ért.

Mert ha mondjuk légoltalmi sziréna szakadt volna fel az éjszakában, azt érteném.
Attól meg se ijednék, tudomásul venném csak.
Tudnám, hogy mi a teendő.

De hogy én váltok ki hangot és azért szólal meg, hogy én, aki vigyázok itt mindenre, én elijedjek, arra nem számítottam.
Ez baromi hatékony így.
Éjszaka, mindenkitől távol, ahol bármi történhetne velem, senki észre sem venné, ahol tök egyedül vagyok, ezt nehéz feldolgozni.
Ez ijesztő.
Én például, majdnem összecsináltam magam.

És még mindig visít.
Úgy vág bele az éjszakába, akár egy tőr.
Valószínűleg a határszéleken is hallani.
Perceken belül elfogó vadászgépek kerítenek körbe, addig ki kell találnom, hogy mi történt.
Én egy faszit láttam az gép ajtaját feszegetni, egészen biztosan az államrend megdöntésén fáradozott, de legalábbis ezzel a géppel akart kimenekülni Amerikába.
Rákiáltottam, hogy állj, ekkor ő elterelésképp megrántott valamit a gépen, az felvisított, és míg én a hangra figyeltem, ő kereket oldott. Igyekeztem én a hangot semlegesíteni, de nem találtam meg a módját.
Jelentem, így volt.

Legalább egy kicsit halkulna!
De nem.
Nyomjam vissza a kilincset?
Nem lehet, hogy azzal rásegítek?
Hogy utána hosszabban vijjog?

Csak az marad, hogy állok itt megsemmisülve.
Vagy arrébb megyek.
Messzebbről biztos halkabb.
De az úgy meg olyan, mintha menekülnék.
Pont, mint aki rossz fába vágta a fejszéjét, amikor meg jön a baj, eliszkol.
Nem, így ne lássanak meg a kutügy UAZ-ból, ha netán igyekszik kifele a riadóztatott állomány.

De lenne már vége!
Csönd.

– CSÖÖÖÖÖND! – próbáltam túlüvölteni, aztán füleltem, hogy volt-e hatása. Nem volt, így rákiáltottam újra, mikor hirtelen, egy hullámzó dallam, kellős-közepén egyszer csak abbamaradt.

Álltam a szintén fülsértően teljes csendben és vártam, hogy e csend varázsa, görcse elmúljon.

Csak nagy sokára jöttek félős, gyengécske foszlányai a reptér szokásos zörejeinek, beindul egy csomagos kistraktor, hangosat nyikordul egy fém ajtó.
Ilyenek.
És lassan betöltik a teret a zajok, ijedten nyomakodva lökdösik felém a hátsók az előttük vonakodókat. Mintha egy csapat makákó merészkedne ijedősen vissza a saját területére, ahonnan egy oroszlán megjelenése miatt szaladtak szét. A riasztó hangja mindent kiűzött, én álltam egy lelakott süketszobában, aminek az eresztékein lassan visszaszivárognak a zörejek.
Végül csak elértek mind, bekerítettek és visszarántottak az életbe, minden megy a szokott medrében, ideje nekem is összeszednem magam.
Már csak az azonnal kiküldött váltást, esetleg a rádión behívást kell megvárnom. Nyilván bevisznek egy alaposabb fejmosásra.
Meglehetős távolságból körbejártam a gépet, minden olyan, mint a hang előtt volt. Egyre többször néztem a rádióra, meg kémleltem a horizontot, de semmi nem mozdult. Aztán végigálltam a rendes szolgálati idő maradék két óráját, és a váltásnál senki nem kérdezett semmit és senki nem utalt semmire.

Hogy ez hogyan lehetséges, nem tudom, pedig a riasztó visítása tuti, hogy mindenkit kiugrasztott a kutató ügyeleten az álmából.
Lement az egész szolgálat és a járőrtársak se kérdeztek semmit, így ez a dolog is elmerült a felejtés mocsarának antianyagába.
Soha, senki nem kérdezte, mit csináltam azzal a géppel.

Ma van Edit szülinapja. Csak most az éjszakás váltás után láttam meg a naptárban a saját bejegyzésem. Egyáltalán nem emlékszem mikor és hogyan írtam be.
De telefonálni nem tudok, levelet úgy kellett volna feladnom, hogy mostanában kapja meg, most már úgy el vagyok késve, hogy nagyjából jövő csütörtökön érne oda a most megírt levél, tehát nem kell sietnem, pár nap ide vagy oda, már nem számít.
Majd reggel megírom.

De mi a szart írjak, ami a szülinap témakörében jövő csütörtökön, még nem ciki?
Amiből nem jön le rögtön, hogy elfelejtettem a dátumot és csak későn reagálok.

Nem írok én semmit.

Úgyse megyek ki innen egy darabig szerintem, és mire hazajutok, már túllépett az egészen.

Centi_30.jpg203

 

 

 

 

Október 29. Csütörtök

Ferihegy 2-re tettek ma ki. A tegnapi eset miatt határozottan boldognak éreztem magam és jól is esett kinn állni. Megint megúsztam egy csúnya kihágást, de a tudatalattimban megjelent valami szúrós.
Elkezdtem félni, hogy ezt megszokom, hogy nem tudom majd, hol a határ.
Nem lesz ez jó.
Tudnom kéne hol a helyem.

helyedre1.jpg
Ezért elkezdtem újra szemügyre venni a környezetem, úgy mintha teljesen új lenne.
Végigpásztáztam a tekintettemmel az épület lapjain, sarkain, követve a cikk-cakkjait le egészen a csápokig, át a betonra, a festett csíkok mentén a gépekhez, ezekhez a böhöm szörnyekhez.
Épp száll fel egy MALÉV gép.
Amint becsukódnak az ajtók, magabiztos kezek elkezdik leakasztgatni a különböző ormányokat, az akkumulátortöltő tehergépkocsik csatlakozóit, a kerozinos kocsi nyúlványát. Már zúgnak a motorok, az első futóműre egy tolórudat illesztenek, a másik végén egy lapos, bivalyerős toló-vontatógép lassan kitolja a csáp mellől és a leszállópálya felé irányítja a gép elejét. Sok esetben ilyenkor majdnem a mellőlem hátrébb tolt repülő mögé gyaloglom, így amikor felpörgeti a turbinákat érzem a szelét, melegét, szagát.

És ekkor ugrik be, hogy én ezt már soha nem fogom tudni úgy szemlélni, mintha sosem láttam volna. A szag az mindig aláfesti a képet, mindig itt van az orromban a kerozin égésének mellékterméke, annak a semmivel össze nem keverhető, gázolajhoz hasonló, de finomabb, édeskés, kis mennyiségben élvezhető szaga. Ha éppen megy vagy jön valamelyik gép, akkor erősebb, de amúgy is állandóan szállong, és akármit nézek, mellétolakszik ez a szag és emlékeztet, hogy nem, nem ismeretlen.
Ezt te jól ismered.
De ha netán kerozin nincs, akkor a generátorkocsik dízelolajszaga kitölti az űrt.
Tudod jól.
Elkerülhetetlen.
És nem új ez, sőt, tudom, hogy ha szagot érzek, akkor enyhíteni tudok a kényelmetlenségeken.
Mert a sugárhajtómű meleg szele, már most jól tud jönni hűvös éjszakákon.

helyedre.jpg
Tisztes távolból begyaloglom mögé amíg a felszállópálya felé igyekszik, és élvezem az akár százméteres távolságból idepréselt levegőt, hagyom, hogy körülöleljen.
A gép távolodik én meg hosszú, laposakat lépve elébe megyek a lustább-lassabb fodroknak, gyaloglom, amíg langyos előttem a majdnem zselés fuvallat.

Ma délután jó idő volt, most csak a szagra csatlakoztam rá és hagytam, hogy az ismeretlennek látszó képi részleteket is elárassza és és igazolja, hogy láttam már.

És végül teljesen családiasnak éreztem ezt a látványt, béke szállt meg, az elalvás előtti másodpercek érzése, amikor az ember még utoljára körbenéz az ágya körül és mielőtt végleg lehunyná a szemét, konstatálja, hogy biztonságban van.
Én csak hunyorítottam, majd többször körbe fordultam, míg el nem mosódott a gyorsan mozgó kép a szempillám mögött, és éreztem, hogy rész vagyok, ennek a kicsiny mindenségnek a része.

Nem is tudtam eddig, de a helyemen vagyok:
ez az otthonom.

Centi_30.jpg204

 

 

 

 

 

Október 28. Szerda

Tegnap este a szokásos kör.
Hazaérkezés után átöltöztem, aztán átrobogtam Edithez és megint nem csináltunk semmi olyat, amit szerettem volna.
Tudunk beszélgetni, nevetgélni, de a kezemet ugyanolyan határozottan tolja el, mint 10 hónapja, én meg nem merem konkrétan a szeretkezés kérdését felvetni.

Szeretem, és úgy érzem ezzel elijeszteném.
De semmivel nem jobb ez a nyúlkálás.
Arról, hogy pár napja kiszöktem megint, egyáltalán nem beszélek senkinek, tudom, hogy Anyuék már a tényt rosszul viselnék, Editnek meg azt nem mondhatom, hogy milyen kedves lányokba botlottunk.

Ez nagyon rossz, mert rémesen büszke vagyok magamra, és olyan szívesen dicsekednék, de benn a laktanyában a smúzok és téglák miatt nem lehet, itthon meg ezt nem fognák fel hőstettnek.
Pedig szerintem bátrak vagyunk és vakmerőek.

A lányokkal kéne találkozni, Katával és Tamarával.
Ők értékelték, tetszett nekik, hősnek láttak.
Valahogy velük kellene találkozni újra.
Az a baj, hogy múltkor, mire a kocsijuktól a laktanyához értünk, Répával mindketten elfelejtettük a címeiket. A családneveikben sem vagyunk biztosak, nem kaptunk büntetést, de azért a lebukás stressze kisöpört belőlünk mindent.
Még a kocsijuk rendszámát sem jegyeztük meg.
Akkora szerencsénk nem lehet, hogy amikor legközelebb megszökünk, pont akkor járnak errefelé újra.
Sajnos ők el fognak tűnni.
Katát rettentően sajnáltam, nagyon jót beszélgettünk a hátsó ülésén. Nagyon fura érzés volt Edittel lenni, miközben majdnem gyász érzése mart belül, egy soha meg nem kapott Kedves eltűnésének fájdalma.

És valóban, minden másnál erősebb képként jelent meg Kata képe, rámontírozva Edit mozdulataira, és így Katát öleltem és Katához beszéltem. Edit csak akkor bukkant fel, ha Kata engedékenyebbnek látszott, sőt, vággyal telinek és én megfogtam a mellét.
Ilyenkor Edit tolta le magáról a kezem és ő nézett rám szigorúan, de már láttam is Katát settenkedni vissza. Majd Edit egy álmos ásításba oltva zavarta el végleg Katát és én csalódott lettem, hogy a valóságban Edit maradt.
Egy szintén soha meg nem kapott Kedves.


Csak míg Kata reményt adott, Edittől már nem vártam semmit. Nem reméltem.
Ezért sokkolt, hogy ő maradt. Valamit ő is megsejthetett, mondta is, hogy úgy érzi távol vagyok, de nem tudtam megnyugtatni, alig hallottam a hangját, annyira messze voltam.
Otthon nyugtalanul forgolódtam az ágyban, de reggel nem sokáig aludtam, korán indulnom kellett a laktanyába.

Befele jövet majdnem elhagytam a katonakönyvem.
Bementem egy közértbe és vettem egy túrós táskát. Hogy hogyan kívántam meg, nem tudom, de egyszer csak rám tört, hogy a túrónak a tésztába olvadt lisztes ízét akarom a számban.
Jó testes, nehéz, bár nem mai, amit kaptam, de ez egyáltalán nem baj, annál nedvesebbnek, teltebbnek hat.

A katonakönyvemben tartom a pénzem.
Fizetés után a diódaráló melletti polcra tettem, amíg a két megvásárolt túrós táska egyikét a táskámba csúsztattam, de a másik rögtön úgy lefogta az elmém, hogy csak az a parancs villódzott bennem, hogy "beleharapni".

A számban széttoltam a ruganyos tésztába ékelt túrómorzsalékot és egy elégedett sóhajtással nekiindultam.
A katonakönyvem ott felejtettem.
Csak amikor a túrós táska utolsó szemcséi is leértek a gyomromba, akkor nyilallt belém a felismerés.

A közért után direkt nem szálltam buszra, gyalogoltam, és burkoltam be a zsákmányt.
Legalább húsz perce eljöttem.
Visszafelé futtomban leráztam a sütit annyira a gyomromba, hogy az már kívánta a másodikat. De nem állhattam meg, nem tudom mi lenne, ha katonakönyv nélkül mennék vissza. Mit szólna Koltay, Zádori meg a többi fajankó?

Mekkora bűn ez?
Valamiért nagynak tűnik, de amúgy fogalmam sincs.
Már önmagában valaminek az elvesztése hatalmas kihágás, bár a géppisztoly elvesztését elég jól megúsztam.
De a könyv még hivatalos irat is.
Engem azonosít, de nem is az enyém, mert amint bemegyek, elveszik és csak akkor kapom vissza, ha kiengednek.
Tehát a Határőrség tulajdonát vesztettem el.
Az úgy elég durvának hangzik.
Futok inkább, hátha még ott van.

dalai_lama.jpgNagyon nagy szerencsém volt, senkit nem érdekelt a könyvem, pedig arra készültem, hogy rögtön az eladóhoz kell mennem, magyarázni, hogy de, biztos, hogy itt felejtettem.
Nem.
Ott volt, ahol hagytam.
Valószínűleg senki nem vett diót, amíg én andalogva csókolóztam a túrós táskával.
Ennyin múlott. Ma biztos, hogy nem eszik Újpalota diós sütit, senkinek az anyukája nem készül sütni. Olyannyira nem vették észre az eladók és a vásárlók, hogy pusztán az én hirtelen betoppanásom kavarta fel egy kicsit a az állóvizet, és néztek rám csodálkozva, hogy ezt meg mi lelte?
Nem értettek miért ugrok fel a magasba a daráló mellett és nem értették miért van buddhai mosoly az arcomon kifelé menet.

Na de, kurvára elkéstem!

9 helyett 10-re értem be, azt tudom, hogy ez elég komoly bűn.
És Zádori hadnagy ennek megfelelően fogadott.
Torka szakadtából üvöltött velem, hogy ez mindennek a teteje, tudom-e, hogy tulajdonképpen katonaszökevény vagyok, hiába jöttem be önszántamból, rögtön a kapuban rabosíthatna, és vitethetne Adyligetre fogdába!
Mi az Isten ütött belém? Hogy a fenébe képzeltem ezt? Hogy juthatott eszembe?

Amikor mentségképp megemlítettem, hogy elhagytam a katonakönyvem, elakad a lélegzete. Nem tudtam, hogy csak levegőt gyűjtöget-e a további kiabáláshoz, mindenesetre elhallgattam én is.
Lassan ocsúdott, önkéntelenül egy nagy kerek O-t képzett a szája segítségével a fejéből és kitrombitálta bentről:
– Hooooogy mondja? Hogy... hogy mit csinált?

Na innen nyugtatgatnom kellett, hogy ja nem, végül nem, nagy szerencsém volt, végül szerencsére megtaláltam és késve bár, de beértem.

Habogott, hogy hát igen, annál ez kisebb baj, ha nem volt elkerülhető, akkor igen, inkább a késés.
Aztán egy legyintéssel elküldött.
– Vigyázzon Dvorszky jobban a holmijaira!
Majd ez a történet is örökre feledésbe merült, miután a körletben még néhányszor előadtam, széles mozdulatokkal kísérve a röhögést.

De egyéb bajom ebből sem lett.

Centi_30.jpg205

 

 

 

 

 

Október 27. Kedd


Délelőtt F2-n beleszaladtam egy 7-esbe.
Rövid Ugrással mentem szolgálatba és ma alapvetően senki nem akart megszopatni senkit, de az új szolgálati helyek miatt 7 órát álltunk kinn.

Nem csak én, hanem mindenki, mert egyszerűen máshogy nem lehet megoldani.
Kezd derengeni, hogy tegnap se nagyon lehetett másként, simán lehet, hogy olyan komoly szándék nem is volt megszívatni, lehet, hogy a 7 órás kintlét mostantól tényleg átlagosnak lesz mondható.

De az nagyon sok.
Ha az ember nem megy be legalább kétszer pihenni, nem ereszthet le legalább két alkalommal, akkor nagyon befeszülnek az idegei.

Magamon akkor veszem ezt észre, amikor hallom csikorogni a fogaimat.
A hatodik óra után ez gyakorlatilag folyamatos.
Összeszűkült szemmel figyelem az összes mozgást, nézem kit váltanak le, ki jön ki, ki megy be. Egész testem befeszül ilyenkor, nyakamon dagadnak az erek. És bosszankodom folyamatosan. Minden olyan mozgást, ami nem engem érint, ami nem értem, vagy miattam történik először, gyanakvással élek meg. Aztán azt a hamis gondolatot látom beigazolódni, hogy direkt engem szívatnak és beindul a méregtermelésem.

Lassan hal el a józan megítélés, a düh kigőzölgése szétárad a tekervények redőiben, a szememen sátán néz ki, tűzforró a szám, nyelvem rögzülő láva, lángot lehelek.

Nem tudom, a jellemformálódásban most épp megálltam-e vagy egyenesen visszafejlődésnek indulok, de soha semmit nem hagytam ilyen irányíthatatlanul velejemig hatni.
Sosem engedtem romboló érzést ennyire szabadjára.
Ha nem ide jön a váltás vagy késik, akkor vágyom halált osztani, a vér ízét akarom érezni a számban.
Ijesztő.

satan.jpgEzzel az érzéssel végződik a szolgálat, nem sokat csitult mire a laktanyába értünk, és míg Horváth hadnagy kihallgatásra rendelt. Tegnap ugye bevágtam a géppisztolyom a fegyverszobába.

Ő is ideges miattam, most lett a szakaszparancsnokom, nem örül, hogy gond van az egyik katonájával.
Mikor előtte álltam, ő se tudta még, hogy kezdje.

Hosszan fújtattunk egymással szemben, mintha boxolók lettünk volna, akik a szünet végén már a ringben állnak, és egymásra hangolt, lassuló lélegzettel, összeakasztott tekintettel higgadnak bele a koncentráció másodperceibe.

Lemondóan sóhajtott fel végül és csak a hagyományos koreográfiát követve teremtett le.
Dvorszky, nem magáért jött létre a határőrség, emberelje meg magát végre, a magára bízott hadianyag értékes... blablabla...
Türelmetlenül hallgattam, szerettem volna jelezni, hogy lépjünk, ezt ismerem.
Az arca időnként sárgából zöldbe váltott, amikor felbuggyant a kötelességtudat pillanatokra, az a fojtogató gondolat, hogy most tekintélyt kellene mutatnia, építenie, de érzi, hogy ma nem lenne könnyű dolga.

Szememből süt a sátán még mindig.
Ahogy ő is, én is a fogást kerestem rajta, vártam, hogy komolyan gondolja, úgy igazán.
Hogy próbáljon végre helyre tenni, hogy kezdjen neki, ne csak beleélés nélkül mondja a bemagolt szöveget.
De marad a középszerű, ismert színjáték, maradok a szerepemnél, ellenségesen méregetem, de nem szólok.
S hogy, hogy nem, kimehettem szabadnapra 5-től holnap 9-ig.
Érdekes!

Centi_30.jpg206

 

 

 

 

 

Október 26. Hétfő


Széna elengedett reggel a takarítás után, még egy fejmosással sem fárasztott sem minket, sem magát.
Aztán már csak pihentem a délutános szolgálatig, majd F2-re vittek.

Herold volt a Küti helyettese.
Olyan pozíció, amiben ha akar, meg tud szopatni.
És meg akart.

Két novemberi leszerelő helyeselt, hogy kinn kell aszalódnom, mindenkinek jobb lesz úgy. Heroldnak felragyogott az arca, mellé álltak az öregek.
Annyira a képükbe kiáltottam volna, hogy kapjátok be, szarjankók, ha tudnátok mit művelek éjszakánként, hogy pár órája még csajoztam a laktanya előtt, nem beszélnétek így rólam, de lenyeltem.

Persze, ényleg megszopattak. Keserű pirula volt ez, mert ezek szerint semmit sem ért, hogy megfenyegettem a napokban Heroldot. Vagy nem értette, vagy nem akarta érteni, de mindegy is, az a lényeg, hogy nem voltam egyértelmű. Vagy légnemű vagyok, én hiszem csak, hogy súlyom van. Mások nem mindig érzik bennem az erőt. Valamit ezzel tennem kell, mert ma tényleg csúnyán megszopattak.
16 percet pihentem, a váltás is késett, emiatt összesen 7 óra 51 percet álltam kinn.

A váltás nem szokott késni.
Az amolyan szentírás, hogy a szolgálat végén nem baszunk ki a másikkal, időben leváltjuk, menjen, pihenjen.
De ma valamiért elkéstek.
Tehát 7 óra 51 percem volt fortyogni.

Mikor leváltottak, felemelt mutatóujjal figyelmeztettem Heroldot, hogy eszébe se jusson hozzám szólni, mert letépem a fejét. Azt reméltem, hogy a két öreg Berben is csak addig röhörészik, amíg rájuk nem villantom egyszer a szemem, amiből sütött a vérfürdő vágya.
De utána is röhörésztek.


Mire beértünk a laktanyába már annyira ideges voltam, és ez látszott is rajtam, hogy mindenki jobbnak látta, hogy a plató hátuljából hagyjanak előrerobogni és hangosan odaverve a bakancsomat feltrappolni az emeletre. Az alegység ügyeletes megállított valami szar miatt, nem figyeltem, a dühöm forró agyvizében áztak a gondolataim, nem nagyon bukkant felszínre semmi; bármilyen új impulzus meg mint szemét, lebegett a tetején.

Legyintettem ingerülten és a fegyverszoba ajtóhoz már az egyik Berbennel egyszerre értünk, itt megint éreztem a mozdulataiban valami felsőbbrendűséget és nekem eldurrant az agyam.

bohóc.jpgFélretolva őt, az ajtóból hajítottam be a géppisztolyom a fegyverszoba mélyére, csoda, hogy nem repült ki az ablakon.
Hatalmasat csattant a többi fegyveren, aztán a földön.
Az egész folyosón végighullámzott a hangja, mindenki elhűlve hallgatta, AEÜ utánam kiáltott, ahogy meglátta, hogy ezután a körlet felé gyalogolok, hogy ezt jelentenie kell, és azonnal tegyem a helyére rendesen, de egyáltalán nem reagáltam, mentem lefeküdni.

Úgy éreztem, ez így nem jó, éjjel kemény legény vagyok, Rejtő regényhős, nappal mások rongya, amit rángathatnak, ahogy akarnak. Olyan, mintha valami degenerált, beteg elme szülte Dr. Jekyll és Mr. Hyde történet szereplője lennék.
Nem jó ez így.


Valakit nagyon meg kell vernem.

Valakin meg kell mutatnom, hogy hol a határ, hogy ne maguk közül valónak gondoljanak, hanem ufónak, idegennek, veszélyesnek, kerülendőnek.
Valakit megverek.
Nincs más megoldás.
Nem tudom. Legyen az alegység ügyeletes?

Elvégre beírt másnapra kihallgatásra.

Centi_30.jpg207

 

 

 

 

Október 25. Vasárnap


Délelőtt Répával együtt tettek szolgálatba, vigasztalt, hogy azért a század véleményét nem kell komolyan vennem, úgyis mindenki tudja, hogy pár nap múlva megbukik valaki más, aztán megint másvalaki.
A tisztek meg szopatni fognak, mert ez a dolguk.

El is múlt a lelkiismeret furdalásom hamar és még a betonon megbeszéltük, hogy éjjel megint kilógunk.

A tegnap bejelentett új szolgálati hely viszont nagy szopás. Mindkét reptéren jelentéktelen utak mellé tettek ki minket, semmi nem látszott abból az igyekezetből, hogy javítani akarták volna a biztonságot.
Nem.
Az látszik, szopatnak minket.

Ezért nagyon fáradtan értünk a századhoz. Egész délután a klubszobában és az udvaron lebzseltünk, vártuk az estét. Folyamatosan mozgásban voltunk, csak percekre álltunk meg és egymással szembefordulva beszélgettünk, mintha épp jelentést tenne egyikünk a másikunknak. Nem szólt hozzánk senki, semmilyen feladatot nem kaptunk.

Amint besötétedett, már indultunk is a kerítés szélén a lukhoz. Átbújtunk, már meglehetős rutinnal kommandóztunk ki az őrök látóteréből, a laktanya hatóterületéből. Miután úgy éreztük, hogy biztonságos a távolság, visszagyalogoltunk a reptéri útra és megpróbáltunk stoppolni. A rendőrautót messziről felismertük, mindkét irányt szemmel tartottuk miközben haladtunk. Nem volt nagy forgalom, alig járt autó, mikor fékezett mellettünk egy bordó bogárhátú Volkswagen.

Megszöktetek, fiúk? – kérdezett ki az ablakon két fiatal, szőke lány. Nem sokkal lehettek idősebbek, mindkettő szép, csinos és nagyon mosolyogtak.
Répát nem kellett unszolni, röviden, széles vigyorán keresztül mesélte, hogy itt szolgálunk a reptéren, de rémesen unjuk és ezért időnként kilógunk.

Közben féloldalasan a kocsi mellé állt, egyik könyökét az ablakba csúsztatta, rátámaszkodott és behajolt, hogy a mosolya közelebb legyen a lányokhoz.

Azoknak nagyon tetszett a színjáték, kérdezték, hogy na és hová szoktak a huszárok a városban menni, és hogy a csákókat, lovakat hová tettük?
– Hát persze haramiák törtek ránk, mi kivont karddal védekeztünk, túlerőben voltak, hatékonyabbnak éreztük magunkat, ha leszállunk és elhajtjuk a lovakat; aki elénk keveredett kardélre hánytuk, aztán a fegyvereket elrejtettük és most békés szándékkal közeledünk.
Egymásra licitáltuk a hülyeségeket Répával, de a lányok egyből kapcsoltak, mondták is rögtön:
Ők ki tudnának menteni szorult helyzetünkből, de eskü alatt kell fogadnunk, hogy soha nem beszélünk erről, mert a szüleik örökre vártoronyba zárnák őket, nekünk meg a helyszínen a fejünket vétetnék.

A kocsi mellett fogadtunk örök hűséget, aztán bebocsátást nyertünk a hátsó ülésre. Répa kiadta a parancsot.
– Irány a Randevú!
A lányok az egész útra királykisasszonyokká váltak, mi fess huszárlegényként kerestük a kegyeiket.
Hangosan rázta a kasznit a boxermotor és a kacagás. Úgy sivalkodtunk, mintha nem is kocsiban ülnénk.
– Vigyázz, fék, FÉÉK!
– Ez közel volt, haha..., de azért eddig egész ügyes voltam nem?
– De, de, úgy csapsz a lovak közé, ahogy senki más.

Hát igen, tényleg ügyes volt a sofőrünk, a visszapillantóban rúzsát nézegette, elkenődött-e, amúgy az egyik kezével mindig a haját igazgatta, és ecsetelte, hogy most nagyon elemükben vannak, pedig még meg sem nyitották az Éva vermuthot.

– Tényleg, nem kértek huszárok?

– De, de, hogyne kérnénk, – kiáltott Répa – nem finom, de hadd szóljon!

– Ne is legyenek finnyásak a huszárok! – kacagtak, majd elmondták, hogy amúgy sose kell ilyen italt inniuk, Kata apjától, akinek hatalmas készletei vannak, whiskyt szoktak lenyúlni általában.

– Nem baj! Jó ez, adjatok!

Sivalkodtunk, tetszettek a lányok, tetszettünk a lányoknak, valamivel idősebbek voltak, az orrunk alá is dörgölték állandóan, "tejfelesszájú operetthuszárok vigyázzba, még egy kortyot, inn-nni"!

Kata és Tamara.

catamaran-lagoon-570-212228.jpg

Sajnos ők nem tudtak velünk tartani a Randevúba, de nagyon készségesen elhoztak minket. Valami dolguk volt, sajnálkoztunk, de tényleg tetszettünk nekik, mert megígérték, hogy elénk jönnek hajnalban, ha akarjuk és visszavisznek a laktanyába.

– Hogyne akarnánk! – mondtuk egyszerre. Aztán a Randevúban csak körbefutottunk, de nem láttunk ismerőst és ennek még örültünk is. Így inkább kiültünk a bejárat elé beszélgetni és várni a lányokat. A smasszer kinézetű ajtónállók kérdezgették is, hogy mi van srácok, nem mentek beljebb? De nem mentünk, mert a lányokról beszéltünk, hogy "láttad-e milyen feszes melle volt, meg hogy folyamatosan engem nézett, a másiknak meg milyen klassz mély búgó hangja van"?
– Hogy is hívták, azt aki vezetett?
– Tamara. A másik Kata.
– Na ezeket megdugjuk nemsokára! Te utaztál már KaTamarán?

Dőltünk a röhögéstől, remegtünk a vágytól, türelmetlenkedtünk a várakozástól.
Nem érdekelt most más, nem volt kedvünk ezt a hangulatot, amit a lányok tüzeltek fel bennünk, elhamvasztani, és inkább őriztük benn és tápláltuk azzal, hogy az apró információmorzsákból, amiket az idefele vezető úton hallottunk, igyekeztünk kitalálni, kicsoda, micsoda lehet ez a két lány.

Aztán megbeszélt időben valóban megérkeztek, és a laktanya felé vették velünk az irányt.

Már nem mi ültünk hátra, hanem szétosztódtunk, Répát kiválasztotta magának Tamara, a sofőr, én a hátsó ülésén egészen az oldalamnak feszülő Katával utaztam. A közös nevetések elhaltak és kis magánvilágba süppedve duruzsoltunk. Foszlányokban eljutott hozzám, hogy Répa panaszos hangon ecseteli a viszontagságait, amiket az irigység okoz, mert a méretét semelyik pasi nem bírja szó nélkül, szerencsére a lányok azért szeretik.

Én a cselgánccsal tudok valamelyest érdekesnek látszani. De meglepően könnyen ment, úgy néztem bármiről beszéltem, Kata egyformán lelkesen hallgatta. Mikor megérkeztünk, a laktanya közelében az út mellett, hátunkat az oldalfalnak támasztva ültünk, szembe fordulva egymással és beszélgettünk. Kata kilépett a cipőjéből és a két lábfejét az lábaim közt betolta az ülepem alá, megfogta a kezem. Répa is belemerült Tamarába, mikor nekem feltűnt, hogy ég a lámpa néhány körletben.

Legalább éjjel kettő van.
Ilyenkor nem szokott.

Megbökdöstem Répát, a fejemmel biccentettem a laktanya felé. Répa elfehéredett, és megjelent rajta az a komolyság és az az arckifejezés, amivel menekülni szoktunk, ahol nem kell szó, csak ez az arckifejezés. Kibontakoztunk a lányok karjaiból, mindketten elhadarták a neveiket, címeiket, mindenképp találkozzunk, igen mindenképp.

Szaladtunk a kerítés mentén a lukhoz és közben láttuk, hogy a csapat-ügyeletes tiszt (csüti) irodájában is ég a lámpa. A periférikus látásomban láttam megvillanni Répa szeme fehérjét, jelzett, hogy vette ő is.
Tudja, ez mit jelent.

Mint két fiatal párduc osontunk a kerítéshez, bújtunk át rajta, és haladtunk a bejárat felé.
Széna volt a csüti.
Arról ismerni meg, hogy sose józan.
Fiatal, jóképű hivatásos őrmester, ha részeg a borvirág átterjed az egész arcára, vörösbe hajló ábrázatán lilás erezet fut a gallér alá.
És most is, ahogy betoppantunk a csüti szobája előtti csarnokba.
Farkasszemet néztünk, míg az erei levezették a részeg bódultságot a szeméből a testébe, és a józanná tisztult tekintetében lobot vetett a düh.

Hol az isten faszában voltatok? - támadt nekünk. Mit csináltatok? Hogy képzelitek és egyáltalán?

Már mindenhol kerestek, azt se tudták mi van velünk. Ideges remegéssel, a hirtelen józanodást követő erős izzadástól csatakos ingben hörgött fojtott hangon, hogy a laktanya többi alvó katonáját ne ébressze fel. Hisztérikus kirohanása közben hirtelen elhallgatott, mintha sokkot kapott volna, orráról lecsöppent egy kövér izzadtságcsepp. Álltunk, szót se szóltunk, de ez a jelenet nem is rólunk szólt, neki kellett összeszednie magát.
A fejével intett, hogy húzás fel a körletbe, jelzett még, hogy "de teljes kussban" és mi így tettünk, felsompolyogtunk átöltöztünk és nyugovóra tértünk. Reggel keltettek, hogy Széna a csüti irodáját takarítani rendelt, de már nem szólt hozzám, kinn a szoba előtt járőrözött míg el nem készültem, én meg öklendeztem benn, ahogy a földre csorgó izzadtságát kenegettem a linóleumon.

Aztán többet nem beszéltünk erről és én ennyivel megúsztam ezt a lebukást is.

Centi_30.jpg208

 

 

 

333 nap eltelt.
333.
Rengeteg.
Legutóbb amikor a 333-at ünnepeltem azért tettem, mert akkor annyi volt hátra, most azt ünneplem ezzel a számmal, hogy ennyi eltelt. Nincs még egy év, de nagyon közelít!

 

Október 24. Szombat

Rövid Ugrással tettek a tegnap délutáni szolgálatból délelőttre Ferihegy 2-re. Reggel 6-tól rögtön kiküldtek a Catering-re.

A Catering az F2-n elég perifériális szolgálati hely, távol mindentől, egy olyan út mellett, ami csakis a Cateringhez, vagyis ahhoz a nagyüzemi konyhához vezet, ahonnan a gépeket látják el élelemmel. Akkor jön erre autó ha érkezik, vagy ha indul valamelyik gép. De vannak időszakok, amikor nincs ilyen, például ma alig.

catheringes.jpg

Lehet itt is ciházni, bár nem szeretik a sofőrök.
Ma nem is volt kedvem.
Meg a feladatomat végezni se.
Itt az étel szállító autókat kell ellenőrizni, pontosabban a belépő kártyáikat.

Teljes marhaság, mert idegen autó alig jár erre, a szállító teherautókat kilométerekről megismerni. Mivel nem nézünk a raktérbe, nem látjuk, hogy elbújt-e ott valaki, ahol logikus lenne.

Én biztos nem a kétszemélyes teherautó fülkében bújnék el, ha nincs kártyám. Ha valaki ellop egy ilyen autót, nyilván megszerzi a belépőket is, és mivel nem ismerjük arcról a söfőröket, bárki bejöhet, aki kártyát mutat fel. Ha nincs kártyája, de rosszban sántikál, akkor meg mikor megáll mellettem, egyszerűen lepuffant, észre se veszi senki.
Semmi értelme az egésznek.
Álmos voltam és fáztam is.
Ezért nem is csináltam semmit.
Szó szerint semmit.
Álltam és néztem.
Nem láttam, hanem csak néztem.
Amolyan nem cselekvőn.
Az agyam, az izmaim, a szemgolyóim bekapcsoltak, csinálták is szépen a dolgukat.
De semmi több nem történt.
Se vizsgálat, se elemzés.
Olyan biztonsági kamera lettem, ami nem rögzít és aminek a felvételét nem figyeli senki.
Én se.

A világ hullámzó altató lett, és én belül egy nyugágyon heverészek, medence mellett, koktélt iszogatva.
És a kintről se gondolkodom meg a bentről se.

Ekkor meglökött a Balrog őrnagy.

Nem szó szerint, mert az ellenőrzést nevezzük így, de amúgy szó szerint, mert amikor felbukkant, kiestem a nyugágyból, majdnem bele a medencémbe, épp hogy elkerültem, de sajna már tudom, hogy az lett volna a jobb, mert így ide estem, kintre.
Álltam és néztem, és valahogy jött egy érzés, hogy ezt az autót, ami itt lassít mögöttem, ezt azért megnézem. És amikor megláttam benn Balrog őrnagy alakját, akkor megbillentem, ki a nyugágyból ide, Balrog őrnagy elé.

Álltam, mint aki elfelejtette a szövegét, Balrog őrnagy kiabált, hogy messziről látta már, hogy semmit nem csináltam, egy autót sem állítottam meg. Jelezte, hogy közbenjár annak érdekében, hogy kellőképpen megfenyítsenek.

De hát múltkor is ezt mondta!

Ettől kicsit helyre is billentem: semmi különös nincs, ugyanaz a lemez.

amerikai_anzix.jpgÉs ezzel visszaültem a nyugágyra, hagytam magam előtt hullámzani Balrogot és a szalmakalap alól bambultam rá álmosan.
Buktam persze, tudom én, de akkor mi van?
Balrog biztos többet idegeskedik miatta, mint én.
És ez jó, szeretem, ha gondot okozok.
Valahogy így jobban telik, hogy nem csak a tisztek nehezítik az én dolgom, én is az övékét.

Így van benne egyenrangúság, szinte partneri viszony. Így zajlik a fairplay szabályai szerint.
És így van értelme.
És ha van értelme, akkor gyorsabban telik.
Akkor néha élvezem.
Az meg felgyorsítja az időt.
Mert ki ne élvezne naphosszat nyugágyon heverészni? Én nagyon bírom. Semmi dolgom, nincs korán kelés, nem sietek sehova, hagyom a testem pihenni.

És néha kimegyek a játszótérre és hagyom, hogy Balrog őrnagy lökje a hintám, hullámozzak a dühkitörésén.
Azt csinálok, amit csak akarok.
Minden másodperce élvezet.

Tisztelegtem mikor elment, egy szavam se volt. Nem is emlékszem mit mondott még.

De a tisztek persze tudták. Nyilván Balrog felnyomott kutatóügyeleten, meg a laktanyai tiszteknél is, így egyikük,  Zádori kopasz hadnagy, rögtön a köteléken beárult a többieknek, a társaimnak. Részletesen taglalták, hogy mi a bűnöm, hogy nem állítom meg az autókat, és nem ellenőrzök igazolványt.

Aztán egy mélyebb hatásszünet után bejelentették, hogy holnaptól egy emberes lesz a váltás, mert mindkét reptéren kialakítottak egy-egy új szolgálati helyet. Ez azt jelenti, hogy hosszabb ideig leszünk kinn. Hét-hét szolgálati hely lett, 8-an megyünk ki, tehát egyszerre csak egy ember pihen, így átlagban mindenki 7 órát áll kinn.

Nem tettek ehhez hozzá semmit, csak közölték.

És persze a kötelék végén, mindenki meredt rám a "rohadj meg Dvorszky" nézéssel, mert úgy érezték, miattam lett ez így.
Hogy a tisztek kollektíven büntetnek.
Az én balhémat szenvedik ők.
Meg kell hagyni, a tisztek értik a dolgukat.
Érzésem szerint semmi közöm a dologhoz.
De én lettem az a majom, akit megvernek a többiek, ha a banánért megy.

Centi_30.jpg209

 

 

 

 

Október 23. Péntek

 
Ma megint én voltam a legidősebb a váltásban.
Ez jelenthetne jót, de Szilasi volt F1-en az ügyeletes és Heroldot, egy kis Mamutot tett meg helyettesének. A kisMamutok fél évvel később vonultak, mint én, mostanában kezdik őket komolyabb szolgálatra fogni.
Herolddal nem nagyon kedveljük egymást, ő egy taplónak tart engem, én gerinctelen csúszómászónak őt.

Már tizedes, és úgy beszél mindenkivel, mintha ez a tény bármire feljogosítaná. Jó, ez tulajdonképpen így is van, de utálom, ha küzdenem kell a kopaszokkal.
Végigküzdöttem a kopaszságom az öregekkel, nincs kedvem végigküzdeni az öregségem.
De ma muszáj volt valamit tennem.
Egyre többször kerülnek a nálam fiatalabb tisztesek befolyásos pozícióba. És ha nehezen viseltem, hogy ugráltatnak az öregek, százszorosan szarul élem meg ugyanezt egy kopasztól.

Herold ugyanis úgy készítette el a váltást, hogy majdnem többet álltam kinn, mint a kopaszok. Kimondani is szörnyű, majdnem megszopattak a kopaszok!
DÚÚrva!!
Az első néhány órában még fel se nagyon tűnt. Amikor belekezdtem a negyedik órába kinn a betonom, kezdett derengeni, hogy mi ez. Az ötödik órában mentem be, a fegyverszoba felé haladva szóltam Heroldnak, hogy beszédem van vele, jöjjön.

Jött készséggel, azt hitte valamit mutatni akarok, és tulajdonképpen jól hitte. Az ajtóból bebasztam a géppisztolyt a szekrénybe, ami olyat csattant, hogy Szilasi is kinézett az iroda ajtón.

– Mi az? Mi történt?

Herold jól látta, értette is. Úgy álltam ott, láthatta, hogy a következőkben a csontját töröm. Lehet, hogy nem most, de komolyan gondolom, és az sem lényegtelen, most mit mond.

telesport1.jpg– Semmi, semmi probléma. – válaszolt sietve.

– Gondolom, nem is lesz. – sziszegtem neki, ő némi habozás után bólintott.

Benn maradtam hosszan pihenni.
Az utolsó órában odajött hozzám, hogy csak úgy jön ki a dolog, ha még egy órára kimegyek. Meg Szilasi be van szarva, október 23.-a van ma, benn a laktanyában Karhatalmi Riadókészültségben (KH Riccs) vár az egész század, itt is jobban kellene figyelni.
Rendesen beleegyeztem, nem vagyok én olyan szemét. Tartsák szem előtt, hogy idősebb vagyok, ennyi.

Végül egyetlen nálam fiatalabb volt, aki ugyanannyit pihent, mint én, a többiek egy órával kevesebbet.

Na így kell ezt.

Centi_30.jpg210

 

 

 

 

 

Október 22. Csütörtök


Zádori hadnagy ma átkutatta a szekrényeket. Zádori szintén kopasz hadnagy, vidéki pali. Eddig mintha kicsit elnyomva érezte volna magát, mert most úgy nézett ki, szabadjára engedte az indulatait. Talán a jóképű, pesti, beképzelt rohadék Knízner hadnagy uralta le eddig, mert mostanáig nem nagyon szólalt meg és talán rájött, hogy körbe kell hugyoznia a laktanya minden szegletét, különben szart se fog érni..

Mivel nem tudta, hogy akkor is, ezért ma végigjárta a körleteket és az összes szekrényt átkutatta. Az alegység ügyeletest utasította, hogy ne engedjenek senkit kijönni a szobákból, ne tudjuk megtárgyalni a folyosón, mit is művel és szisztematikusan átkutatta az összes helyiséget. Agresszív volt, paraszt és alapos.

keres1.jpgMindent kirázni az ágyra, ő mindent áttapogat, mindent kinyitni, kibontani, ő mindenbe belenéz.
Közben kiabál a sebesség miatt, nem lehetsz elég gyors neki ma. Minden érdekli, mindenbe belekérdez.
Mindenről van véleménye, de semmi nem tetszik neki.

Isten tudja, mit keres, de nálunk nem talált semmit. Két dolog van most nálam, ami nem lehetne. A Centit nem nagyon szeretik, de azt a nadrágom zsebébe csúsztattam.

A másik meg, a hadititok, vagyis a feljegyzéseim a kis naplómban.

De ez is viszonylagos biztonságban van, ha épp nincs közvetlenül elől, mert akkor nem merül fel, hogy töltöm. Mindenki első nap bevágta a szekrénybe és az ott csak úgy van.
Senki nem nyúl hozzá többet.
Így azt nem is nézik.

Azért annyi rutinunk van már, hogy a többi tiltott holmit elrejtjük, minden nap számítunk szekrényrend ellenőrzésre. Igazán érdemleges tiltott anyagot senkinél sem talál.
Majd pont egy ilyen kopasz marha fog minket rendre tanítani.
Persze.

Centi_30.jpg211

 

 

 

 

 

Október 21. Szerda


Persze azért lehúztak a szabadnapomból, mert 10-re kellett visszajönnöm, de Aput, Anyut megnyugtattam, hogy minden rendben van, ne aggódjanak. A szökésünket megúsztuk, azóta más komoly baj nincs. Nem állítom, hogy eloszlattam minden kételyt.      


Edithez nem volt már erőm este átmenni, reggel meg indulnom kellett vissza. Ahogy beértem Répa jött is elém, hogy menjünk gyúrni, de a lépcsőfordulóban Molnár Csabiba, korosztályunk tagjába botlottunk.

Irány inkább a klubszoba. A Csüti kérdés nélkül adta oda a kulcsot, mi benn összetologattuk a székeket, lefeküdtünk és viccekkel szórakoztattuk egymást. Mindhárman délután voltunk szolgálatba osztva, ráadásul mindannyian Ferihegy 2-re.
A szolgálat alatt is teljesen egyszerre küldtek ki és hívtak be minket, mintha valaki kínosan ügyelt volna rá, hogy a barátok együtt legyenek. Szinte mindenre feljogosítva éreztük magunkat, szét sem váltunk, együtt barangoltunk a szolgálati helyeink közt.
Nagyon durva függelemsértés ez, éjszaka lehet inkább kivitelezni, előfordul persze nappal is, de olyankor az ember fél szemmel folyamatosan pásztázza a környezetét, hogy elkerülje a lebukást.
De mi ma végigröhörésztük a napot és senkire nem figyeltünk. Szinte el is tűnt a katonaság, egy sikeres ciházás után behúzódtunk a beton közepén emelkedő nagy szellőző mögé, leültünk a szellőzőcsőnek támasztott háttal, körberaktuk magunkat szendvicsekkel, sütikkel és BB baracklevekkel. Sztoriztunk, teleszájjal röhögtünk és olyan érzésünk volt egész nap, mintha nyaraltunk volna.

nyaralok.jpg

Centi_30.jpg212

 

 

 

 

 

Október 20. Kedd

Na aztán itt van a mai nap.
Szinte tökéletes példa arra, amin tegnap gondolkodtam.
Hogy nem büntetnek engem, hanem jutalmaznak.
Fura Pavlovi reflex fog így kialakulni.

A tegnapi külső körlettakarítás után nem osztottak be szolgálatba éjszakára sem, meg ma délelőttre sem, délután viszont kiengedtek szabadnapra.
Az ébresztővel sem siettek, délelőtt semmilyen feladatot nem kaptam, vagyis aludtam, pihentem, olvastam. Hogy érezzem magam így megbüntetve?
Jól láthatóan valamifajta megkülönböztetett elbánásban részesülök, kicsit másképp tesznek szolgálatba, mint annak előtte, vagy mint most a többieket, de ettől teljesen úgy néz ki, mintha csókos lennék.

Semmi nem áll távolabb az elmúlt néhány hét beosztásai és a pihenőnapok arányától, milyenségétől, mint a büntetés.
Pedig a tisztekben más szándék nem nagyon lehet.
Annyira nem lehetnek hülyék, hogy azt gondolják attól veszek majd vissza, hogy jobb dolgom van.

Amúgy, hogy jobb dolgom van, az nézőpont kérdése.
Ha azt veszem alapul, hogy mennyi ember irigyel és mennyinél fordult ez át nyílt utálatba, máris kiderül, hogy sokkal jobb nem lett nekem. Húzódott egy fal közém és a társaim nagy része közé. Néha ez nagyon jól jön, meg néha még élvezem is. Hogyha közel helyezkedem a falhoz, senkit nem látok mögüle, mindenkit elrejt és ez jó. Megint azt az általános utálatot érzem, amit Adyligeten.

És még néha ezt is élvezem. Csak ez nagyon veszélyes.
Mert ha elég erősnek érzem magam ahhoz, hogy ezt állandóan elviseljem, akkor az így marad, berögzül. Nem lesz motivációm változtatni, vagyis rutinná válik majd az, hogy nem érdekel senki.
Nem lesz bennem kíváncsiság senki iránt, nem lesz bennem vágy megosztani a gondolataim, nem létezik majd számomra senki más, csak én.

Ebben az állapotban az ember többnek gondolja magát a többieknél, ez talán ösztönös védekezési mechanizmus. Hogy azért utálják, mert ő különb.
Ez a gondolat rögzül.
Vagyis mindenkit lenéz. Aki utálja, az ezzel a cselekedettel be is ismeri az alacsonyabb rendűségét.
És mivel a fal mögött csak ő él egyedül, senki másra nem kell tekintettel lennie, mások másodrendűek, csak magával foglalkozik, másokat látványosan tekint semminek, vagy egyenesen szarnak.

Ezt nem veszi jól a környezet, lassan elmosódik, hogy kezdetben a kivételezett helyzetét utálták, nem őt magát. Az utálat tökéletes tárgya, mintája lesz, azzá válik amilyennek utálják, de amilyen nem volt valójában.

És itt tartok én most.
Nem azért irigyelnek, mert bátor vagyok és olyasmiket teszek, amit sose mernének, hanem azért, mert nem büntetnek, hanem jutalmaznak és én úgy pöffeszkedem ebben a helyzetben, mintha ez  engem megilletne, más a nyomomba sem ér.

Isten messze van_1.jpgEttől azért sokaknak kinyílik a bicska a zsebében. Kibírom ezt így, élvezem is, de torzít.
Ha ez általános életvezetési alapelv lesz, mindig utálni fognak, mindig kevesebbnek, érdektelennek gondolok másokat, lényegében az a fajta nagyképű barom leszek, akiket a legjobban utálok én is.
Talán az öregség megoldja. Talán, ha majd nem osztanak be úgy és olyan feladatokra, amit derogál elvégeznem, ha már nem az akaratom megtörése a cél, hanem amikor a feladatot azért végzi az ember, mert telik vele az idő, szinte saját akaratból, akkor talán újra kisember leszek, újra szerethető.
Elvégezném csendben a dolgomat, szarnék mindenre, de nem mutatnám fitogtatva, hogy nekem mindent lehet. Sztoikus nyugalommal tűrnék, várnám, hogy elteljen az egész és a barátaimmal, az itt még megszerzendő barátaimmal tennénk elviselhetővé egymásnak a hátralévő időt.
Nem harcolnék velük, hanem viccelődnénk, sztorizgatnánk naphosszat.

Hátha öregként be tudok majd állni a sorba, hátha már csak nevetséges, de viselhető rituálénak gondolom a kötelező elemeket, megfelelek a szocialista haza, a katonaság, a feletteseim elvárásainak.

Remélem, majd látszólag idomulok, hasznos tag leszek, egy a sok közül, szürke, arctalan, de ezt szükséges rossznak, változtathatatlannak gondolva, nem is támadok, nem lázadok. De hogy amúgy mit gondolok, hogy élek, azt ez nem befolyásolja, békés, barátságos közkedvelt fickó kellene legyek. Hátha ezt hozza el az öregség. Nem vagyok messze, pár hét és öreg leszek.

De ha azt nézem, belül most hogy állok ezzel, akkor azt látom, istentelen messze.
Mindenkit lenézek, ezért mindenki utál, ezért mindenkit utálok.

Centi_30.jpg213

 

 

 

 

 

Október 19. Hétfő

Ma külső körlet takarításra rendeltek, egész szép idő volt, egy szál ingben lehettünk kinn.

Szinte nyaralásnak éreztük.
Négy órát legyezgettük a földet a seprűvel, hajtottuk szét a leveleket, hogy a kukába ne kelljen gyűjteni.
Ha velem példát akarnak statuálni a tisztek, akkor nagyon rossz úton járnak.
Már a laktanyafogság is egy röhej, jobb dolgom volt abban a pár napban, mint bárkinek.
És azóta nem tudom, hogy kímélni akarnak, vagy büntetni, mert amilyen szolgálatokba betesznek, mindig tökéletesen alkalmas lógásra. Szinte csak arra jó.

Ha nekem kellene fegyelmeznem egy katonám, ezek eszembe se jutnának.
Valami igazán keményet találnék ki neki.
Olyat, amiből a többi is érti, hogy hogyan kell viselkedni.

Ezzel szemben engem sunyin irigyel a század majdnem egésze, mert minél nagyobb marhaságot csinálok, annál jobb dolgom van, és annál nagyobb a pofám.

Mindig konfliktus alakul ki abból, ha parancsot kapok, mert nem tudom szó nélkül hagyni.
De, ha netán neki is állok, sokszor az van belőle, mint ma is, hogy az ősz utolsó napos délutánjainak egyikén lebzseltem, munkát imitálva és napfürdőztem.

napfürdő.jpg

 

Centi_30.jpg214

 

 

 

 

 

Október 18. Vasárnap


A tegnapi napon a Tranzit-őrségben megint elég sokat beszélgettünk a szírekkel, feleségeik vannak meg rengeteg gyerekük.
Ma ugyanúgy melléjük rendeltek délután. Mindkét férfi izgatottan járkált fel-alá, rögtön kérdeztem is, mi történt. Lehet, hogy ma elmennek, mondták, csillogott a szemük, tekintetük már a szír földet pásztázta.
A szír légitársaság nem akarja hazavinni őket, valami ismeretlen okból, viszont, valahogy meg kéne szabadulni tőlük. Magyarországra nem jöhetnek be. Nem tudom miért, kérdezgettem őket már erről, nem mondanak semmit, amit meg mondanak az is semmi, nem értettem.

Innen azért kell valahogy kipaterolni őket, mert elég sokba kerülnek. Etetni kell őket, erősebben tisztán tartani a tranzitot. Felmerült, hogy egy MALÉV gép elviszi őket. Ha MALÉV géppel mennek, akkor már csak hagyni kell őket Szíriában kiszállni és el is van intézve az ügy, mert vissza már nem tudnak jönni, egyszerűen nem engedik fel őket a fedélzetre. És az jogos, nincs jegyük, nincs vízumuk.

Csináljanak ott Szíriában velük amit akarnak. És ha van két szabad hely a damaszkuszi MALÉV gépen, akkor nem kerül semmibe kirúgni őket az országból.

Berádióztam a Kutató ügyeletesnek, hogy úgy néz ki, ma valamikor elviszik őket, utasított, hogy ha tényleg mennek, biztosítsam a felszállásukat.

Hatkor indult a járat, háromnegyed hatkor kiderült, hogy mehetnek, megjelent faszFejes hadnagy, egy számomra ismeretlen zászlóssal, és a kötelező formaságok után pillanatok alatt kikísérték őket a bejárathoz. Vagyis mentem mögöttük, aztán egy kézfogás után egy életre eltűntek az életemből. Gondolom a hadnagy meg a zászlós a hadműveleti irodán teljesítenek szolgálatot, a laktanyában sose láttam őket.

Álltam ott, csendben, végignéztem ahogy kigurul a gép Abuval meg a társával. De nem csak az élet üresedett ki, hanem a szolgálat is.
Mondhatni, okafogyottá vált.
A Tranzit-őrség a Tranzitban rekedt személyek őrzése.
Most senki nincs itt.
Nekem se kéne itt lennem.

Engem 8 órás szolgálatba tettek ide, az még nem telt le, épphogy három órája kezdődött, ezért úgy döntöttem, megvárom míg letelik.
Reméltem, hogy ilyen apróságokról, mint a Tranzit nem kommunikál egymással a Hadműveleti iroda és a Kutató ügyelet. Benn valószínűleg nem tudják,  hogy nincsenek itt a szírek.
Átgondoltam, hol lehetnék.
Most a Kutügyre visszamehetnék, de ott nem hiszem, hogy jó szemmel néznek, hogy lebzselek a maradék időmben, valamit kitalálnának, pl. takarítást.
Na nem.
Jobb itt.

Mivel benn nem tudják pontosan mikor mennek és mennek-e egyáltalán a szírek, mert ez sose biztos, én vagyok az egyetlen, aki erről információval rendelkezik. Én meg úgy emlékszem, hogy majd csak akkor mentek a szírek, pont a szolgált lejárta előtt. Hülye lennék erről a néhány nyugodt óráról lemondani. Majd beszólok újra rádión pár perccel a szolgálat lejárta előtt, hogy "na végre elvitték a két őrizetest".

1.gifÜcsörögtem nyugodtan és elkezdtem szétszedegetni a pisztolyt, mivel múltkor egész jól megtanított az egyik kiutasított szír.
PA63-as pisztolyt használ a rendőrség, de ez van rendszeresítve és határőrségnél is.
Állítólag egy hulladék.
Szarul ellopott technológia alapján, szarul megtervezett, szar alapanyagból, szarul legyártott szar.
Én ezt nem tudtam megítélni, mert majd összepisiltem magam, amikor végre először a kezembe vehettem.

Nem azért mert PA63-as pisztoly, hanem azért mert pisztoly.
Nem lőttem vele, csak a rémhíreket hallottam. Hogy nagyot rúg, pontatlan, veszélyes és egy vacak az egész.

Ahogy fogom és forgatom tényleg elég gagyinak látszik. Lötyög mindene, csörög, csattog.
És levizsgáltam, hogy igaz lehet-e az a legenda, ami itt terjeng közöttünk, hogy szétvágja az ember tenyerét.

Elsütésekor a töltényben lévő energia felszabadul és nagy erővel löki hátra a závárzatot, ami olajozott sínen csúszik el. A híradások szerint úgy van elcseszett módon megtervezve, hogy túl közel került a markolat teteje ehhez a sínhez. Vagyis, ha az ember nem figyel, a hátracsapódó závárzat ketté vágja a hüvelyk és a mutatóujj közti ínszalagot és izmot.

Ez ugye azért felelős, hogy az ember fogni, markolni tudjon, de azzal már soha többet nem fog, nem markol majd. És valóban, ez olyan.
Ahogy húzogatom az alkatrészeit, nyilvánvaló lett, hogy ez bizony rokkanttá tehet.

De képzeljünk el egy olyan helyzetet, amikor ezen múlik, hogy el tudod-e látni a feladatod, meg tudod-e védeni a hazát, a szocializmust vagy teszem azt, a saját életed.
Használnod kell a fegyvered, nincs más megoldás. De eddig nem könnyű eljutni.

1húsdaráló.jpgTudni fogod, hogy ölnöd kell, gyilkos leszel, és mérlegelsz, hogy mi az, amit még megengedhetsz a támadó szándékú határsértőnek, amikor még azt tudod mondani, ura vagyok a helyzetnek fegyver nélkül is.
Ahogy a görög szurkolók esetén. Ott még messze nem voltunk abban az állapotban és helyzetben, hogy használjuk is.
De mondjuk, van az a helyzet.
Állsz a pisztolyoddal a kezedben és lassan el kell sütnöd, nincs mese.
Az olyan helyzet, amikor az ember már a saját életét félti.

Rászánod magad, úgy érzed, jöjjön, aminek jönnie kell, más megoldás nincs, vagy ő vagy én. Egyikőtök meghal. Úgy döntesz, nem te leszel az, megvéded magad.

Meghúzod az elsütőbillentyűt és az a szar abban a pillanatban szétrobbantja az egyik kezed. Végighasít a gerinced idegein az az embertelen fájdalom, levesz a lábadról, az oldaladra dőlve üvöltesz, spriccel a vér, az egyik kezed használhatatlan.
Ha túléled ezt, akkor is.
Örökre.

A másikkal kéne védened magad, ebben a helyzetben. Az a veszély nem múlt el, ami miatt használtad a fegyvered, csak közben védekezésre teljesen képtelen lettél.
Milyen mértékű túlélési esély suhan át vajon ilyenkor az ember fejében?

Már ez önmagában jellemrongáló hatású.
Ezt a fegyvert viselni szolgálatban, tán nem kevésbé sokkoló. Mindig résen lenni, nem lankadni, mert krízishelyzetben tudni kell, hogy hogyan fogja az ember a pisztolyt és amikor megugrik a kézben, nem ráfogni a másik kézzel a fegyvert tartóra, mert akkor mind a kettőt elvágja.

Na ezt a fegyvert adta a mélyen tisztelt Országos Vezérkar a haza védelmezőinek kezébe.

Centi_30.jpg215

 

 

 

 

 

Október 17. Szombat

Délután Ferihegy 1-re mentem szolgálatba.

Nagy szerencsém volt, tegnap az újabb szökésem után csak takarítani vittek a reptérre, aztán ma délutánig nem kellett csinálnom semmit, majdnem másfél napig nem volt dolgom.

És amiatt is szerencsém volt, mert megint Tranzit-őrségbe vittek.

Nem gondoltam volna, de a szerencsétlen szíriai arabok még mindig itt vannak, a mai SirianAir járatra sem tették fel őket, nem vitte el őket a gép valami miatt. Már eléggé büdösek, nem sokat tudnak mosdani. Mikor beléptem hozzájuk, hosszan ölelgettek, hogy de régen láttak, rögtön beszélni kezdték, hogy milyen szép volt az a nő, akivel múltkor itt beszélgettünk.
Néha egy-egy mozdulatuknál töményen csapott meg a szaguk, ami valamiért másabb, mint a mi testszagunk. Ugyanolyan büdös, de más típusú. Nem is nagyon bírom, igyekszem feltűnés nélkül messzebb vonulni. Megkérdem, hogy kapnak-e kaját rendesen, bólogatnak, hogy igen, azzal nincs gond. Azt is igyekeztem megtudni, hogy vajon miért nem viszik őket haza, de nem kaptam választ.
Talán ők se tudják, vagy nem akarják mondani.

Ma vadonás új gumibotokat kaptunk, az eddig használt gumival burkolt nehéz ólomrúd helyett ultrakönnyű gumibotot osztottak ki, azt mondják manapság már nem a nyers brutalitás a divat a tömegoszlatásban, hanem a könnyen elérhető, de magas fokú fájdalomokozás. Mert a régi gumibot neve átverés, az egy ólomrúd, nehéz, vaskos, és megfelelő erővel csontot lehet törni vele. Ez az új típusú gumibot tiszta gumi, könnyű, vékony és hajlékony.
És ez ebben a lényeg, mert a vége erősen csapódik. Nem tör csontot, hanem borzalmasan fáj az ütés helye. A markolatában könnygázpatront helyeztek el, vékony műanyag cső fut keresztül a boton és a végén spriccel ki, ha a nyélen található kis gombbal működésbe hozza az ember.
És én vagyok az az ember aki ezt működésbe hozza. Egyrészt magamon tesztelgettem, hogy mekkora ütés fáj már, és meglepően kis erővel is nagy fájdalmat okoz.
Másrészt nagyon piszkálta a csőröm a könnygázspray.

sír1.jpgEstefelé nem bírtam ki, ahogy a szírek elcsendesedtek, rájuk zártam a tranzit ajtót, és kisettenkedtem a vécébe. Kicsit ügyetlenkedtem, nem tudom én mennyi könnygázt lehet elsőre kiengedni, ezért aprókat sziszegtettem, de nem éreztem semmit, aztán muszáj volt rendesebben megnyomnom a gombot.
Na, most már jól látszott a kitóduló permet és másodpercek múlva marta a torkom, csípte a szemem, menekülnöm kellett.
Jó tíz percig szipogtam a tranzit előtt, bemenni nem akartam zokogva, de annak se örültem volna, ha bárki más lát így, ezért az ajtó előtt álltam háttal a külvilágnak, mintha csak gondolkodnék valami kurva szomorún.

Végül összeszedtem magam, a vécépapír is elfogyott, amit kihoztam magammal, így bementem a tranzitba. A két szír illedelmesen várt benn. Azonnal észrevették, hogy valami nem stimmel, kérdezték mutogatással, hogy mi történt, mondom família problem, égre emelik a szemüket, ja igen a família, kicsit elérzékenyülnek ők is, de nem piszkálnak, tapintatosan háttérbe húzódnak.

Mígnem az egyiknek szarni kell, jelzi, hogy gyorsan ám, felpattanunk és szaladunk mindannyian a slozira. Én egyikükkel kinn várok, de már akkor megéreztem a szelét a gáznak, mikor befelé menet kinyitottuk az ajtót.
Kifelé Abu kisírt szemmel jött, tapogatózva, szemét vécépapírral törölgetve. Mutatta, hogy menjek elől, mentem is, és amikor épp a tranzit ajtót nyitottam, az emberünk egyszerűen picsán rúgott.
Kérdőn néztem hátra én is meg a másik szír is, de ő már vigyorgott a könny- és takonyfüggönyön át, hogy fucking kid. Família, yes?

Centi_30.jpg216

 

 

 

 

 

Október 16. Péntek


Megint Rövidet Ugrottam. Éjszakai szolgálatból mentem délutánra.
Valami hihetetlen kegyelmi állapot állt be köztünk és Isten közt, mert Répával együtt rendeltek Ferihegy 2-re. Szilasi a Küti (kutató ügyeletes tiszt), mielőtt kiküldött elmondta, hogy nagyon örül, hogy elkerült a századtól, különösen annak örül, hogy már nem a szakaszparancsnokom.
Ennek ő az én érdekeimet szem előtt tartva örül, ugyanis nem tudta volna türtőztetni magát és biztosan elintézi, hogy futkosóra kerüljek, szerencsém van a kopasz hadnagyokkal, mert a tapasztalatlanságuk miatt puhák még. Velem nem lehet kesztyűs kézzel bánni. Nála itt a reptéren nincs lógás, tanuljam meg egyszer és mindenkorra, hogy ő rendet tart.

Nem volt egyszerű megtanulni, mert amint kiértünk a betonra, azonnal összeálltunk Répával és egész más ismeretet kellett megjegyeznem. Magyarázni kezdte ugyanis az amszterdami gépek indulási-érkezési idejét. Véssem az eszembe, mert van egy bizonyos fajta puding, amit csak ezek kapnak és az a non plus ultra, a legnagyobb hadizsákmány.
És 10 perc múlva jön, muszáj szerezni.
Úgy látom, hogy még mindig van olyasmi, amit tanulnom kell, csak meglátszik, hogy Répa három hónappal korábban lett kampós. A puding szóról mindig a közérti zacskós pudingporból készített lehetetlen sárga vanília puding jut az eszembe, azt meg ki nem állhatom. Persze a szakácssuliban tanultunk pudingfajtákat, olyat is ami zsemlebélből készült, ami viszont hihetetlenül finom, de nem lehet vele találkozni sehol.
Kivéve az amszterdami járatokon.
Répát már jól ismerik még a stewardessek is, azonnal szerez, ahogy a gép megérkezik, meg diskurál akivel csak lehet, láthatóan kedvelik, minden szembejövőhöz van valami vidám, vicces megjegyzése, egész más érzés így létezni a reptéren, nem csak úgy állni mindig, mint egy fasz, ahogy én csinálom.
Sose szólok senkihez, vagy ha mégis rászánom magam, mire kitalálom a kezdő mondatot, elmúlik az egész jelenet.
Másokat sem láttam ennyire fesztelenül mozogni, beszélni, mint Répát, ezt úgy érzem, csak ő tudja.
A puding isteni.

Répa, akiről nehéz gasztronómiai igényességet feltételezni azután, hogy a hitvallását kinyilvánította, miszerint mindegy milyen a kaja, csak sok legyen, ezzel együtt, ezért a pudingért él-hal. Most először láttam az arcán ellenségességet, ahogy belenézett az én majdnem teli műanyag edényembe, miután ő pillanatok alatt belapátolta a sajátját.
Muszáj voltam elfordulni és testtel bevédeni és eltakarni, mint valami majom a megszerzett banánt. Úgy is néztünk ki, mert mindketten hahotában törtünk ki. Később beültünk a beton közepén kialakított szellőző mögé, hogy a magasra kinyúló vastag cső eltakarjon és a váltások végét mindig itt vártuk meg. Szilasi, aki nagyon figyelt, hogy a szolgálata alatt rend legyen, mindig egyszerre hívott be és küldött ki minket, így aztán ami végig rendben volt, az a mi hangulatunk.
Már arra se vettünk a fáradtságot, hogy elfoglaljuk a helyünket a szolgálati helyeinken, és nem hogy összeálltunk, hanem szét sem váltunk, együtt gyalogoltunk ki a szellőző mögé. Egyikünk mindig figyelte nem jön-e löket, a másik üldögélt. Már itt megbeszéltük, hogy este újra kilógunk. Ezt a napot, amit ilyen szerencsésen végigkummantottuk, ezzel lehetne stílszerűen befejezni.

Tehát este 10-től újra kilógtunk.
Megérkeztünk a szolgálatból, leadtuk a fegyvert és már indultunk is. A laktanyából való kijutás már gyerekjáték, a buszra is meglehetős természetességgel szálltunk fel. Nem volt igazán terv, én nem akartam hazamenni, múltkor eléggé megijesztettem Anyut, meg Editet is, másnap meg is írtam nekik levélben, hogy minden rendben, nem kaptak el, nem buktam le, talán már kézhez is vették, nem kellene borzolnom a kedélyeket.
Répa azt mondta, hogy ő hazamenne, de nem sürgős, és ha nem megyünk, az se baj.

Tehát csak menjünk be a városba csámborogni. Pár nappal ezelőtt a buszsofőr, aki letért a menetrend szerinti útvonalról, visszahozta belénk az emberekbe vetett bizalmat, fesztelenül szálltunk fel a buszokra, villamosokra. Mindig kérdezni kellett, hogy mivel, merre jutunk, én nem ismertem a járatokat, és most kiderült, hogy tulajdonképpen a várost sem. Pestet Répa se nagyon ismerte, viszont nem szarozott, mindig megkérdezett valakit, mivel és merre menjünk. Néztem, ahogy pillanatok alatt a kérdéséből kisebb beszélgetés lett és kicsit irigykedtem, és rosszul esett, hogy én milyen béna fasz vagyok, néha meg se merek szólalni. De Répa mellett ez nem számított.
Nagyon élveztük az emberek reakcióit. Szinte kivétel nélkül, nők, férfiak, elismeréssel álltak hozzánk. A férfiak tudták micsoda eszeveszett hülyeség, amit csinálunk, a nők bátornak tartottak minket, főleg amikor arra a kérdésre, hogy miért szöktünk ki, azt válaszoltuk, hogy Répa a bevonulása után egyedül maradt beteg anyukáját akarta látni, én meg a szerelmem.
Viszonylag gyorsan rájöttünk, hogy ez a válasz a tuti, nem volt olyan ember, akire ez ne pozitívan hatott volna, figyelmet, együttérzést, és sokaktól gondoskodást kaptunk. Az idős tanárembertől a civil életünkre tanácsot, negyven körüli férfiaktól kemény, elismerő kézfogást, vállveregetést, lányoktól lapos, érdektelenségnek álcázott, de mégis rajongó pillantásokat, a nagymamitól kekszet, srácoktól rágót, Répának cigit. Mindenki igyekezett segíteni, jó szóval, figyelemmel, amivel tudott.
Azt éreztem, mindenki hozzá akart járulni öngyilkos akciónk sikeréhez. Amint szóba elegyedtünk valakivel, azonnal beloptuk magunkat a szívükbe, mindenki szívén viselte a sorsunk. Egy kocsmába elég volt belépnünk, már férfiak gyűrűjében kellett kérdésekre válaszolnunk miközben csapolták is az ingyen sörünket.
Élveztük és használtuk is ezt.
A rendőröket, a katonai rendészeket és a taxisokat kellett kerülni. Annyira ránk tört a feltűnési viszketegség, hogy a frekventált helyeket kerestük. A Keletitől a Blaháig, a Blahától a Nyugatiig, onnan a Deák tér. Mivel kezdett későre járni az idő, oda igyekeztünk, ahol ilyenkor is van valami élet. Meg ami gyalog, vagy a még elérhető buszokkal, villamosokkal bejárható. Vagyis a Vörösmarty tér, Váci utca környékére. Itt már igazán komoly feltűnést keltettünk, mert katonaruhában nem nagyon látni embert ezen a vidéken. Melósok hordanak gyakorlót, de azok idősebbek és nem járnak ilyenkor erre. Vagyis a legtöbben rögtön tudták, hogy mi a dörgés, hogy szökött katonák vagyunk.

Mint rocksztárok úgy vonultunk, ha nem is szólítottak meg, azt gondoltuk, hogy mindenki utánunk fordul és összesúgnak mögöttünk. A Váci utca végén kigyalogoltunk az Erzsébet hídhoz, majd a Felszab tér felé indultunk.
A Lidó bejárata előtt beszélgetett két pincér. Mikor megláttak, jöttek a szokásos kérdések. Az egyik néhány éve volt katona, elmesélte, hogy egyszer ő is kiszökött, de ne itt álljunk az ajtóban, gyerünk be.
És egyszer csak ott találtuk magunkat a Lidóban, ott álltunk gyakorlóban, ahova öltöny nélkül be sem lehet lépni, a főúr, amint meghallotta, hogy katonaszökevények vagyunk, beinvitált az asztalához, ami közvetlenül a színpad előtt állt. Hozatott két vodkát, nekem azt válaszolta, hogy nem áll módjában kólát adni, mert ha vagyok annyira tökös, hogy kilógjak, akkor az iváshoz is tökösnek kell lennem.
A pincérek, pincérnők és néhány szolgálaton kívüli táncoslány hallgatta a történeteinket, amit Répa tolmácsolt azzal a lezserséggel, ahogy csak ő tudta, és mindenkit az ujja köré csavart. Azt mondták, nagy nap a mai, mivel még szökött katona soha nem járt itt és hogy határozottan emeltük az est fényét. Ezt az is mutatta, hogy a főúr e tényt hangosan be is jelentette a vendégeknek, valósággal bekonferált minket.
Répa nagyon gyorsan kultikus figura lett, minden mondatra tudott frappánsan, viccesen válaszolni, a főúr asztalánál összezsúfolódó törzsvendégeknek ugyanúgy, mint a csillogó szemeiket ráfüggesztő pincérnőknek is.

rejtő.jpgMivel szinte csak Répa beszélt, volt alkalmam kicsit messzebbről figyelni a helyzetet és úgy gondoltam, hogy erre még Rejtő Jenő is megnyalná mind a tíz ujját. Répa megelevenedett Fülig Jimmy. Jóképű, mosolygós, frappáns, lezser, kicsit a francia rossz fiúk prototípusa, katonai gyakorlóban ül egy nívós bárban, körülötte kristálypoharak, a harmincas éveket idéző főúri berendezés, ő keresztbe tett lábbal, hátradőlve mesél, mosolya kaján és igéző, az egyik pincérnő már a vállán nyugtatja a kezét.
Ha ezek a nők tudnák, hogy mindehhez Répának mekkora farka van, sikítva térdelnének a lába közé, bár ezt még az egyik idősebb, pocakos felszolgálóról is feltételezni tudtam, olyannyira belefeledkezett Répa arcának pislogás nélküli vizsgálatába. Nekem az a szerepem, hogy a hátsó sorokban felmerülő, hitetlenkedő kérdésekre válaszoljak.
Tényleg az a szépfiú katonaszökevény? Tényleg egyszerűen megszöktetek? Máskor is csináltatok már ilyet?
Igen, igen, igen, bólogattam. Másodhegedűs voltam, de élveztem, így is hatalmas érdeklődés kísért, a szokásos dózis százszorosát kaptam, majdnem a halálos adagot.

A főúr megkért, hogy maradjunk a táncos előadásra is, de előtte üljünk át ahhoz az úrhoz, szeretne velünk beszélni. Ezzel elkísért egy magányosan üldögélő elegáns öltönyös idősebb férfihez. Valami nagy fejes lehetett, de nem volt fantáziadúsabb másoknál, ugyanazokat a kérdéseket tette fel, mint bárki más. Különösebb érdeklődést nem is éreztem ki belőle, csak mintha derogált volna neki a tolongásban részt venni, de nem is maradhat ki az attrakcióból. Meg mintha a befolyását is jelezte volna, hogy hozzá odaültünk, míg másnak a mi színünk elé kellett járulnia.
Közben elkezdődött a táncos revü, ugyanúgy untam, ahogy a szilveszteri műsor ugyanilyen elemét, még a meglehetősen kevés ruhában táncoló lányok sem tudták feledtetni, hogy utálom a műfajt. Aztán elköszöntünk mindenkitől, majdnem az egész Lidó vendégestül, pincérestül kinn állt az ajtóban és mintha csak kisiskolások lettünk volna, olyan aggodalommal engedtek utunkra.
Mindenképpen jöjjünk legközelebb is! Persze, hogy jövünk, 180 napunk van még, ne számítsanak ránk mindennap, de törzsvendégek leszünk.

Visszagyalogoltunk a Blaháig, épp hogy kiértünk a Centrum áruház parkolójába, mikor a kocsik közül mély, dörmögő hangon ránk szólt két rendőr. Nem vettünk észre őket csak most, hogy alig két méterre strázsáltak tőlünk.

Hé, maguk, álljanak csak meg!

Semmi nem állt távolabb a szándékainktól, a reflexeink Répával ezredmásodpercre azonosak, még elindulni is mindketten a jobb lábunk előre nyújtásával kezdtünk. Vagyis a mondat még el sem hangzott teljesen, mi már futottunk, amivel meglehetősen megleptük a rend őreit, mert csak hosszú másodpercek múlva hallottuk, hogy valamelyik felkiált, hogy "a kurva úristenit", majd a csörgést, ahogy a rájuk aggatott szarok verni kezdik a testüket a futás közben.
Az egész Blaha Lujza tér megdermedt, ahogy felváltva kiabálták utánunk, hogy álljanak meg. Ezt két másik rendőr is észrevette, a tér jobb oldaláról igyekeztek elénk kerülni, lassan haladtak, mert egyik kézzel a tányérsapkájukat tartották, így a felsőtestük csak féloldalas, groteszk mozgást tudott végezni, és az egész jelenetben olyan sután és nevetségesen mozogtak, hogy igazán nem a rend őreinek tűntek, inkább csak petyhüdt irodisták kelletlenül végzett tornaórájára hasonlított az egész. De veszélyesen közeledtek, és nekünk a körutat elérve az maradt, hogy valamelyik irányban átfutunk a kocsik közt.
Meglehetősen kockázatos, egy pillanatra meg is torpantunk.
Épp ekkor állt be egy 7-es busz a megállóba.
Csak összepillantottunk Répával. A csengetésre értünk az ajtókhoz és máris ugrottunk fel. A jármű indult is, hogy még a zöldön átérjen. A rendőreink mind akkor gyűltek össze a megállóban, mikor mi már a kereszteződésben haladtunk. Láttuk, hogy nyúlkálnak a rádióért vagyis ezen a buszon nem sokat utazhatunk. A menekülésünk felett érzett örömünkben hangosan kacagva fordultunk a busz belseje felé, és a csuklóban Boda megdöbbent, tátott szájú alakját pillantottuk meg.

- Hát ti? - rebegte elhaló hangon. Augusztusban szerelt, jóval öregebb mint mi, már civil, túl van tehát azon az öregségen, ami nekünk még hátravan, de szemein látszott, hogy neki soha ilyen nem fordult meg a fejében, hogy kiszökjön a városba.

- Mi csak kimenőt adtunk magunknak. Nehogy már a tisztek mondják meg mikor megyünk haza. - válaszoltunk vidáman, de másra nem maradt idő, csak még gyorsan hozzá tettük nevetve, hogy most egy kicsit bújócskázunk még a rendőrökkel, de aztán megyünk vissza, mert Répa 6-tól szolgálatba megy. Boda továbbra is kerekre tátott szájjal állt, köszönni sem tudott csak utánunk intett.

Répával szinte sivalkodtunk, ennél jobb jelenetet képzelni se lehetett volna, épp rendőrök kergetnek, amikor a buszon egy nemrég leszerelt társunkba botlunk. Egy olyanba, aki pontosan tudja mit művelünk, és hogy látszott, ő maga sose merte, akarta volna. Hirtelen öregebbek, tapasztaltabbak és bátrabbak lettünk mindenkinél, az összes kopasznál, az összes korunkbelinél, az összes öregnél a laktanyában és az összes, már leszerelt társunknál. A Keletinél szálltunk le és rohantunk is be egy kis utcába a Péterfy Sándor utca felé. Egyirányú utcákban mozogtunk, hogy lássuk a szembejövő forgalmat, előbb fedezzük fel a rendőrautót, mint a benn ülők minket. Meg azt is megbeszéltük, hogy csak szembe forgalommal menekülünk. Mire megfordul a kocsival, vagy mire egy kört tesz a környező utcákban, mi már hét határon túl vagyunk.

Menjünk fel a Randevúba! - rukkolt elő egyszer csak Répa. Tetszett az ötlet, sose voltam, de nagyon sokat hallottam róla. A pesti éjszaka két, hajnalig is nyitva tartó diszkójának egyike, a nevét mindenki ismeri a városban. A másik a Fortuna disco, az tavaly nyílt, de abban sem jártam még. Répa tudta az utat a Randevúba, Buda már az ő szülőföldje, ismerte az utcákat, ismerte a járatokat, nemsokkal utána benn is voltunk. Az már nem meglepő, hogy Répa percek alatt elintézte, hogy belépő nélkül bemenjünk, az eddig csak filmből ismert funkció képviselői, két ajtónálló verőlegény röhögve engedett be, és ők is kiabáltak befelé a benti személyzetnek, hogy nézzék mit szereztek.

Két szökevény!
Itt is hatalmas sikerünk lett, és úgy nézett ki, három lány felségterülete lettünk hamar, körbeálltak és már senkit nem engedtek közelebb. Jöttek a szokásos kérdések, egyre színesebben adtuk elő, ja és képzeljétek megkergettek a rendőrök, kis híja, hogy le nem lőttek, igaz Répa? Igaz, igaz, csak egy hajszálon múlt. A csajok szájtátva hallgatták, aztán megjött a hangjuk. Répa? Neked miért az a neved, hogy répa? Csak nem azért...? Répássy határőr, pedig bólogat, hogy de bizony azért, ráadásul a mérete alapján lehetne marharépa a neve, de a sima répa is kifejező szerinte. A zsebébe nyúlva ellenőrizhető a dolog. Csak az egyik csaj vette a bátorságot, de az olyan elfehéredett arccal húzta ki, hogy a többiek hangosan unszolni kezdték, na, mi van, milyen? A csaj csak bólintott, hogy olyan és egészen közel húzódott Répához. Innen már igazán könnyű volt az ismerkedés nekem is, csak kérdésekre kellett válaszolnom, de azok száma nem csökkent, sőt egyre nagyobb érdeklődést váltott ki, főleg a legcsendesebb lányból a három közül. De egyszer csak Répa kibontakozott az ölelésekből és kijelentette, mennünk kell. Igaza volt, három óra múlva szolgálatba kellett mennie, sietnünk kellett. A lányok megígérték, hogy minden pénteken itt várnak minket, ne felejtsük el őket, megígértük mi is, hogy soha nem fogjuk, Timi, Andi és a harmadikra nem emlékszem.

A laktanyába az út esemény nélkül telt, és úgy jutottunk vissza egészen a körletig, hogy senki nem vett észre, bár volt egy kisebb meghökkenés, hogy Répa mit csinál már az ébresztőnél felöltözve, de aztán komolyan nem faggatózott senki. Engem délelőtt felvittek Kutügyet takarítani, keveset aludtam én is, de bárki bármit mondott, vigyorogtam.
Sikáljam fel a padlót? Röhögve, szarjankók!
És nem körbemázgáltam a pihenős öregeket, ahogy szokás volt, hanem olyan eréllyel, de végig vigyorral az arcomon parancsoltam ki őket, hogy nem lett ellenvetés.

Centi_30.jpg217

 

 

 

 

 

Október 15. Csütörtök

Rá kell jönnöm, hogy hiányoznak a kutyák.
Egyrészt a folyamatos kampózás borzalmasan leszívja az ember energiáit, kutyával könnyebb volt, gyorsabban telt az idő. Másrészt éjjel könnyebb dolgom lett volna.

Engem Előtér 1-re, Prill Csabit Előtér 2-re tették, vagyis az utasvárók kijáratához, innen viszik az utasokat buszokkal a gépekhez.

Csabi korosztályom és nagy futball buzi, meg bátor is, mert kihozott magával egy kisrádiót, hogy meg tudja hallgatni a meccs eredményét. Ma van ugyanis a magyar-görög EB-selejtező, itt játsszák a Népstadionban.

A két előtér határánál összeálltunk, ő a fülére tapasztotta a rádiót, én takartam és figyeltem, hogy ne lássa meg senki. Közben folyamatosan kommentálta az eseményeket, és végül már én is egészen izgatott lettem. Nem érdekelt a foci igazából sosem, de amilyen lendülettel Csabi elmagyarázta, hogy ez most fontos dolog, ezen múlhat, hogy kijutunk-e az Európa bajnokságra, egészen fellelkesültem.

Megnyertük a meccset 3:0-ra, a gólokat Détári, Bognár és Mészáros rúgták.

Nem telt el egy óra a meccs vége után, mikor megjelent egy LRI-s tag és mondta, hogy srácok kössétek fel a gatyát, a görög szurkolók összeverekedtek a magyar szurkolókkal, aztán a rendőrökkel, de valahogy sikerült buszokba tenni őket, most éppen ide tartanak, az Olympic Airways gép emiatt két órával hamarabb indul.

A gépnek valóban elkezdődött a felkészítése, a Kutügyről Bense kiszólt, és megerősítette, hogy balhéznak a görögök, kiküldi még mellénk Kistatárt erősítésnek, és ha bármi van, azonnal jelentkezzünk be rádión.

Azt hittük viccel.
De nem.

Nem sokkal azután, hogy Kistatár a remegő térdein szállított 45 kilójával megerősített bennünket, már hallottuk is bentről az épületből a görög szurkolók öblös kántálását. Nyilván a Görögország, Görögország, Görögország Éjjjáóóó-t énekelték.
Be nem láttunk, de a kiszűrődő hangokból arra lehetett következtetni, hogy a berendezéseket erősebb igénybevételnek teszik ki.

Megint megjelent az LRI-s, vörös arccal, hogy fiúk ezek állatok, nagyon figyeljetek, perceken belül kijönnek. Beállt közben a busz, Kistatár a végén, mi ketten Prill Csabival az elejénél, az ajtóhoz közelebb eső részen vártunk és olyan érzésünk volt mint hajdanán a gladiátoroknak, akik csak akkor tudják meg mivel küzdenek majd, amikor felcsapódnak az ajtók.

Feszülten álltunk, a fegyvereket levettük a vállunkról és magunk elé tartottuk. Néhányszor erősen megdöngött az ajtó, látszott, hogy bentről megütik néha, majd kattant a zár és valósággal kirobbantak a szurkolók.
Üvöltve, csapkodva zúdultak ki az épületből, és úgy tűnt eszük ágában nincs felszállni a buszra.
Szétterjedtek mint az influenza és megállíthatatlanul jöttek felénk is. Nekünk az a dolgunk, hogy betereljük őket a buszba, és az látszott, hogy csak eréllyel tudjuk megoldani. Eszembe jutottak a feketék, akikre elég volt rákiabálni, meg akkor kutya is volt velem. Most nem látszott, hogy a kiabálás elég. Ahogy túl közel kerültek volna, Csabival elkezdtünk hátrálni, de éreztük, hogy ez nem lesz jó.
Nem is értem, Bense miért nem küldte ki a kutyást? Pont ilyen helyzetekre kellene.
Lassan, kis lépésekben hátráltunk, a görögök hangosan ordítottak a képünkbe.
Csabi kapcsolt először és olyan erővel ordított vissza, hogy leesett az állam. De ez jól jött, mert tátott szájon könnyebben jön ki a hang és én is csatlakoztam.

Valahogy visszajött megint az a gyakorlat, amikor még Robinak káromkodtam a konyhán, és Persze Csabit se kellett félteni. Még Kistatár is derekasan helytállt.

tatár2_1.jpgRepkedett a "Kurva anyátokat, menjetek vissza!", meg a "Mondom vissza!", "Állj meg te rohadék!"
De ezek nem álltak meg, hanem például az egyik előreszegett fejjel üvöltött Csabira, és folyamatosan ment felé, miközben félreérthetetlen mozdulattal döngette a mellét, hogy ide lőjj!

Lassú tyúklépésekben hátráltunk, már többen lökdösték a vállunkat, és húzogatták a mellük felé a fegyver csövét, hogy ide lőjj szarházi, nem mered úgyse! Fura, sosem hallott, talán holt, vagy az alkoholtól félholt nyelven beszéltek, vagy inkább kiabáltak eltorzult arccal, nem értettem, hogy mit, de a mozdulatok beszédesek voltak.

És amikor Csabit úgy meglökték, hogy majdnem kibillent az egyensúlyából, megelégelte.

A jó büdös kurva anyádat! – kiáltotta vészjósló hangon, majd hátra a busz vége felé fordult – Kistatár! Húzd csőre!
Majd felém horkantott
– Te is!

Egy határozott mozdulattal csőre rántotta a fegyvert és szétvetett lábakkal megállt, jól látszott, hogy eddig hátrált, nem tovább.

Jól láttam a hatást. Egy tizedmásodperc elég volt, hogy felmérjem. De azt is láttam, hogy Kistatár nem tette meg, mintha nem hallotta volna Csabit.

– Kistatár! Rántsd csőre a fegyvert! – kiáltottam, miközben én is megtettem, de úgy láttam feleslegesen kiabáltam.

Kistatár rémült volt, de nem bénult. Kis keszeg, hajlott hátú, beesett mellű srác, sose hallani a hangját, azt hittem ilyen helyzetben sokkot kap. Mégis működött.

Félt, az látszott, de az is, hogy értette mi a teendő és kettőnk fegyverének csattanása már mindenhol tisztán hallható volt. Csabi magasra, a mellek irányába, aztán konkrétan a szemek közé irányította a fegyvert és követtem a példáját, lassan az előttem álló nagyhangú baromnak az arcába toltam a csövet, és az eddigieket üvöltve, lassú tyúklépésekben elindultunk előre.
A zajongó horda meghökkent, ez a hang, a závárok fémes csattanása, olyan erősen szuggerálja a halál közelségét, hogy ők is megértették, most már nem babra megy a játék. A tárból a csőbe került az első lőszer, az ujjunk az elsütő billentyűn, ha most csak meglöknek, véletlenül is elsülhet a fegyver.
Az, hogy közel a halál, minket talán jobban riasztott. Kiabáltuk, hogy "Vissza, a kurva anyádat, vissza! Szállj fel a buszra!"
De a hangunk remegett, kicsit hisztérikusan magassá vált, legalábbis az enyém mindenképp. Nem akartunk mi embert ölni, és Csabival egy pillanatra összenéztünk, mert a másik oldalról Kistatár hangján az éreztük, hogy ő ezen túljutott.

Úgy öntötte el az agyát a düh, hogy már a keményebb szurkolókon is látszott, hogy jobbnak látják nem a közelében lenni, a vezéregyéniségek intettek a mögöttük hőzöngőknek, hogy utánam és elindultak fel a buszra. A kis vézna gyerekből mély torokhang váltakozott visításszerű hörgéssel, és csak ment és tolta fel a népet a buszra. Nem volt kérdés, rendet tett. Ekkor jutott eszembe, hogy a busz végében Kistatárt egyedül hagytuk. Látott minket a busz elejénél, de közöttünk tomboltak a szurkolók, neki nem volt választása, mi Csabival figyelhettünk kicsit egymásra, erőt meríthettünk egymásból, neki össze kellett szednie magát, egyedül kellett helyt állni és ez sikerült neki.

Meg kellett még értetni a dolgot azokkal is, akik ebből az egészből semmit nem láttak. Mivel az első turnus lassan felszállt a buszra és felszabadult a hely, végre ki tudtak jönni a többiek is az épületből. Ők még zajosak, hangosak és vagányak voltak. De már mi uraltuk a terepet, Csabi beszólt Bensének rádión, hogy csőre húztuk a géppisztolyt, vállalja-e a felelősséget, ha használnunk kell, ő rémülten kiabált, hogy ne csináljunk semmit, azonnal jön a pihenősökkel, ne lőjünk, de már nem volt rá szükség.

Kinyitottuk a válltámaszt a fegyveren és már csak annyi feladatunk maradt, hogy Kistatár után takarítsunk.
Azt csinálta, hogy ordított befelé az ajtón, hogy "kuss legyen, kifelé" és egyúttal a leghangosabb, legnagyobb szurkoló fejére, a szeme közé irányította a fegyvert. Ettől valahogy lecsendesült az egész bagázs. Mi hátráltunk néhány lépést, kicsit távolabb álltunk egymástól Csabival és mint a közlekedési rendőrök beirányítottuk őket a buszba.

Néha kellett még a "kurva anyád, kuss legyen" utasítás, de lassan kuss lett. Volt bennem olyan érzés, hogy nem beszartak ezek amúgy, hanem csak nem értették mi van, mert a zúgolódás nem halkult, csak legalább nem széledtek szét, hanem egyenesen a buszra szálltak. Ott meg a kiabálással vissza állt az alaphangulat, de már törni-zúzni nem akartak annyira.

Mire Bense teleszart gatyával kiért a többiekkel, rend volt. Vitték a buszok a gépekhez a szurkolókat. Még Csabi kiszólt rádión a betonra, hogy tartsák készenlétben a fegyvereket, figyeljenek nagyon, meg gyorsan eldarálta, mi mit csináltunk, de ott már viszonylagos rendben felszálltak a gépre. Kiabáltak, hangoskodtak, de nem csináltak nagyobb balhét.


Az LRI-s kiszaladt hozzánk egy csinos földi utaskísérő lánnyal és szorongatták a kezünket, hogy srácok ez nagy volt, ilyen agresszív bandát még sose láttak, kis híja volt, hogy szegény lánynak, aki a beszállókártyákat adta semmi baja nem lett.
Bense szólt, hogy a fegyvereinkhez ne nyúljunk, míg vissza nem jön. El is elviharzott a busz után, majd valóban visszatért megígérte, hogy ezt felterjeszti a vezérkar felé. Félrevonult velünk, ellenőrizte egyenként, hogy kivesszük a tárat és a lőszert is visszategyük a helyére, majd ettől úgy látszik más ötlete lett, mert mondta, hogy erről neki mindenképp jelentést kell írnia, de jobb lenne mindenkinek, ha abban nem szerepelne, hogy csőre kellett rántani a fegyvert, hanem csak, hogy nagyon hangosak voltak a görögök. Tehát erről kussoljunk mi is.

Majd visszament a Kutügyre, a remegő Kistatárt bevitte magával, és mintha úgy érezte volna, hogy ezzel mára nincs is más dolga, mert aznap már elfelejtett váltást csinálni, kinn hagyott minket rohadni egész éjjel.

Reggel befelé menet azon gondolkodtunk Prill Csabival, hogy csőre húzzuk-e a fegyvert neki, ha már így belejöttünk, hogy értse, figyeljen oda legközelebb.

Benn a laktanyában kiderült, hogy megint Rövidet Ugrok, megyek délután F2-re.

 

Centi_30.jpg218

 

 

 

 

 

Október 14. Szerda


Hetedik nap laktanyafogság.

Éjjel úgy megszakadtam, mint még soha.
Elaludtam állva, illetve gyaloglás közben, 40 percet sétáltam a reptér különböző részein álomba szenderülve. Sejtelmem sincs, hogyan kerültem ki gépeket, autókat, lépcsőket, semmire nem emlékszem.

Nem úgy tör az emberre az álom amikor a teste még funkcionál, hogy ledönti a lábáról, hanem, mint valami ködbe, belegyalogol.
Nincs észrevehető határ, nincs célszalag.
És amikor az ember feleszmélhetne, már rég benne van. Én éreztem, hogy már az ébrenlét és az álom határán billegek, az épületek éles szélei, hullámokban remegtek, lilás színre váltott minden körülöttem, én magam is, aztán kikapcsolt az agyam.
Legalábbis elrejtette előlem a világot.
Lehet, hogy gondolkodtam is.
Lehet, hogy álmodtam.
Lehet, hogy töprengtem az élet dolgain.
Nem tudom.
De biztos, hogy gyalogoltam.
Megállás nélkül.

Legalább negyven percet.

Talán látok ilyenkor.
Talán valami szenzor segített.
Talán az égiek távirányítással.
Vagy a föld mágneses mezeje.
Vagy a Golf áramlat.

Fogalmam sincs, mi vitt és mi irányított, hogy nem mentem neki semminek, nem estem árokba, nem fejeltem le létrákat. Csak arra emlékszem, hogy tisztulni kezd a kép, egészen pontosan lesz egy a semmiből. Kis foltokban előbukkannak részletek a világból. Az agyam várakozott éppen, nem volt benne semmi, és mint szivacs itta fel, ami csepegett a szememen át. Még nem jött sok információ, de az agyam már rángatta be és rakosgatta össze.

Egy placc, tán piac vagy focipálya.
De nem, nincs rajta ember.
Sík vidék.
Sivatag.
Nem, a sivatag meleg, ez kopár, rideg.
Az hullámzó, ez merev.

Villódzó fények.
Vidámpark.

vidámpark.jpg

Nem, nem vidám.
Meg van világítva, mint egy felszállópálya.
Ja, mert felszállópálya.

Így elemzi az agy, amit megkaparint. Így igyekezett az agyam képet alkotni, a látottakból.

De sehogy nem lett jobb világ, sehogy nem jött ki belőle semmi érdekes.
Arra kellett rádöbbennem, hogy a reptéren vagyok, most vagyok ébren, és nagyon messze kerültem onnan, ahol a tudatom utoljára rögzített. Hosszan és sokat gyalogoltam alvás közben. Nem emlékszem semmire, talán azért sokkolt annyira a látkép. A reptérnek egészen másik sarkába kerültem.
Borzalmasan fáradt vagyok.
Lefeküdni már nem nagyon lehet sehol, ahhoz hideg van. Nincs fagy, de azért ki lehetne hűlni.
Ébren kell maradnom.

Aztán valahogy túléltem az éjszakát, napközben aludtam egy jót, csak a kötelékre mentem ki, ahol Szadó őrnagy ünnepélyesen bejelentette, hogy ezennel lejárt a büntetésem, nagyon reméli, hogy ez örökre belém égett és kellő mértékben riaszt majd vissza a további függelemsértésektől, és ha netán megint valaha, valamikor a jövőben ilyesmit teszek, tudnom kell, hogy ugyanezzel az eréllyel fognak majd akkor is megbüntetni.

Igyekeztem a helyzet komolyságának megfelelő arcot vágni.

Aztán megint éjszakai szolgálatra küldtek F1-re.

Centi_30.jpg219

 

 

 

 

 

Október 13. Kedd

Hatodik nap laktanyafogság.

Senki nem sejti mit csináltunk tegnap, dagad a mellem, mindenkit szarjankónak érzek magam mellett. Úgy értünk vissza, hogy senki nem vette észre. Kiszöktünk és visszajöttünk úgy, hogy senki nem vette észre!

Hajnal öt körül értünk a laktanya közelébe, már halványan sejteni lehetett az ég alján megjelenő tengerkék fátyol megjelenéséből, hogy közel a napfelkelte, éreztük sietni kell. Kicseleztük az őrt, visszamásztunk a lyukon, és a szendergő Csüti (csapatügyeletes tiszt) és az emeleten az alegység ügyeletesek mellett elsompolyogtunk. Ha valaki megállított volna az épületben, az már nem gond, azt mondjuk, a klubszobában voltunk pornót nézni, vagy az ÉPK-sokhoz indultunk, mindegy. Koltay biztosan lehúz egy-két szabadnapról, de valószínűleg a képébe röhögtünk volna.

Császárok voltunk, sebezhetetlenek.

Ez rögtön a 7:20-as ébresztőnél megcáfolódott.
Kevés a két óra alvás egy droidnak is, hiába császár, hiába sebezhetetlen, de aztán erőre kaptunk, álmosan is úgy álltunk a sor elejére és toltuk arrébb az ott állókat a reggelinél, mintha börtönbeli nehézfiúk lennénk. Így is éreztük magunkat, én nem mertem volna amúgy magam előre pofátlankodni, Répa érezte erre feljogosítva magát, de neki senki nem mert beszólni, én meg ugye vele voltam.

Reggeli közben jött a hír, lövészetre megyünk aznap.
Nem emlékeztünk, hogy ezt tegnap bárki említette volna, lehet, hogy ki se merünk szökni, ha tudjuk. Azért arról nagyon ciki lemaradni, vagy olyan fáradtan menni, mint amilyenek most vagyunk. Az egész napból nem is sokat fogtunk, senki nem értette mi ez a hihetetlen jó hangulat, min tudunk folyamatosan röhögni Répával.
De tényleg, nem bírunk magunkkal.
Egész emberes mennyiségű lőszert kaptunk, tizenkettőt. Persze röhögtünk Répával ezen is, mondtuk is, amikor osztották, hogy sose lövünk annyit, amennyi lőszert amúgy szolgálatban kapunk? Annyira nem kell tudnunk fegyvert használni? Hogy tanuljam mire elég a szolgálatban kapott lőszer?

Miközben vártunk a sorunkra, a környezetünkben várakozókon élcelődtünk. Bárkit kifiguráztunk, a szemébe kritizáltuk, mi van Medve, a te bocsaid azok?, mutattam a Medve seggében lihegő holdudvarra.
– Ki az anyjuk? Fogadok Bakonyit dugod.

medve.jpg

Elememben éreztem magam, Répa miatt senki sem szólt vissza, és talán ő is azt gondolta, hogy együtt vagyunk igazán erősek.
Olyan átüthetetlen tömeg vagyunk, amit nem piszkál az ember, ha jót akar.
Nem is erősek, hanem elképzelhetetlenül magabiztosak. Nem mutattunk erőt, legalábbis annak nyers valójában. Csak azt éreztük, ezáltal éreztettük, hogy nincs ellenfelünk.
Senki nem ér a nyomunkba sem.

Az éjszakai szökés felmérhetetlen magasságokba emelt a többiek fölé. Nekem kellett ehhez Répa, neki nem kellettem volna én. Ő mindig magabiztos volt, de mivel általában egyedül érezte ugyanezt, most nagyon tetszett neki, hogy nem egy nyálas lakáj liheg mellette a kegyét keresve, hanem egy egyenrangú partnerrel teszi mindezt. Láttam, hogy elemében van, a fáradtságán is átsütött a felszabadult gyermeki pajkosság, úgy láttam, Répa most lett előfeltételezésektől mentes önmaga.

Persze én jóval többet engedtem meg magamnak, mint amúgy lehetett volna, de Répa jól szórakozott, sosem tolta előre magát, nem védett, nem biztatott, csak jól láthatóan állt mellettem. Én voltam a viccbeli nyuszika, aki mögött ott áll a bokorban a medve és ezért kekeckedik az erdő állataival. Például az igazi Medvével.

Mikor ránk került sor, hangos csatakiáltással vetettük magunkat a földre, Répa meg se várta a tűzparancsot, kiszórta a tárat egyszerre. Szilasi leállíttatta az egészet, magához parancsolt bennünket. De akárhogy kiabált, nem tudta azt a vigyort letörölni a képünkről, ami reggel óta hol kívül, hol belül cikázott a lelkünk körül.

lőkiképzés.jpg
Répa kapott újabb adag lőszert a fejmosás mellé, hogy ezzel már bánjon megfelelően, és visszaálltunk az alapállapotba. Vihorászva vetettük magunkat hasra újra, és egy kicsit odafigyelve “jót” lőttem, Répa pedig "kiválót".

Miután visszaértünk a laktanyába az alegység ügyeletes mindenkinek hangosan mondta a nevét, aki fél óra múlva éjszakai szolgálatba megy.
Persze én is, Ferihegy 1-re.

Két óra alvással éjszakába menni? Vagy nagyon meg fogom szegni a szabályzatot, vagy össze fog roppantani a kimerültség.
Nem kéne szolgálatba mennem.
A fáradt hősök ilyenkor már henyélnek.

Centi_30.jpg220

 

 

 

 

 

 

Október 12. Hétfő


Ötödik nap laktanyafogság.

Ma Répával kiszöktünk.
Ő majd csak holnap délután megy szolgálatba, addig rengeteg időnk van, nekem is délután jár le a szabadnapom, eddig senki nem mondta, hogy szolgálatba kéne mennem éjszakára vagy holnap délelőttre.

Már a köteléken (eligazítás) tudtuk, hogy megyünk, elég volt csak összenéznünk.
Mikor vége lett és tudtuk, hogy legkorábban holnap délután mehetünk szolgálatba, úgy éreztük itt az alkalom. Hat óra körül kisunnyogtunk az épületből, hátra sasszéztunk és átbújtunk a kerítésen tátongó lyukon.

Kinn úgy döntöttünk, hogy nem megyünk busszal, nagyon világos van, pontosabban nappal, rém kockázatos, emiatt inkább átszaladtunk az úton és a laktanya mellett futó vonatsínpár között vagy a töltés mögött futottunk. Ha épp jött a vonat, az leparancsolt a töltés mellett párhuzamosan futó utcára. Ott még kisebb utcákat keresztünk, látszott hogy gyorsan távolodunk, de nem láttuk be olyan jól a környéket, így ha elment a vonat visszatértünk a töltés tetejére.

Még a terepfelderítésnél megbeszéltük, hogy gyakorlóban megyünk, de nem bakancsot veszünk, mert abban nehezebb futni, hanem a kincstári tornacipőt. Ebben a szerelésben most azt éreztem, hogy indián vagyok, könnyű bőrnadrág, bőrzeke és mokaszin. Mintha ez lenne rajtam. És Répán is láttam, hogy így mozog ő is, ruganyosan, energikusan, mint az utolsó ferihegyi mohikán.

Alig érte a talajt a talpunk, puhán és teljes csöndben léptünk.
Jól haladtunk, mégis érződött, hogy így azért nem jutunk messzire.

indián.gif

Hogy hová is igyekeztünk?
Hát haza, az otthoniakhoz.

Nem nagyon foglalkoztunk azzal, hogy ezzel rémesen megijeszthetjük őket. Hogy mire fognak gondolni, ha meglátnak minket katonaszökevényként?
Nem érdekelt, haza akartunk menni. Az jobban foglalkoztatott, hogy így nem fogunk odaérni sehová.
Mégiscsak legyen busz.

Elértük a gyorsforgalmit, bőven a ráhajtó után, a mellette futó úton beálltunk egy buszmegálló mögé. Igyekeztünk a lehető legkisebbnek látszódni, a buszra is a hátsó ajtón ugrottunk be és ültünk le a leghátsó ülésekre. Ott is lecsúsztunk mélyen és élveztük, hogy olyasmit teszünk, amit kevesen mernek.
A vadállat Koltay volt a csapatügyeletes, így még veszélyesebbnek látszott az egész. Mivel gyakorlót viseltünk, azt éreztük abban hatékonyan tudunk menekülni.
Igazából, ha a városban mozgunk, gyakorlatilag borítékolható is a bukás. Ebben a szerelésben senki nem jár az utcán. Ilyen korú kölykök meg végképp nem, hacsak nem muszájból hordják.
Tehát akin gyakorló van, az muszájból vette fel, vagyis katona.
Tehát mi katonák vagyunk.
Ha valaki idáig eljut - márpedig ezt nem nehéz kitalálni -, akkor arra is rájön, hogy mivel nem kimenőt viselünk, akkor nem hivatalosan vagyunk kinn, hanem szökésben.

A metrót kerülnünk kell, ott sok az ember, meg egy cső, nincs hova menekülni. Az Örsről villamosokkal, buszokkal igyekeztünk Pasarétre, hogy először Répa mamáját látogassuk meg.

Arra gondoltam, hogy vajon Anyu is így megijed-e majd, mint Répa mamája, vagy könnyebben veszi-e? Logikus volt, amit a kicsit töpörödött, apró nő említett, hogy ezzel semmit nem érünk el, pár perc, amit itt tölthetünk, viszont azt kockáztatjuk, hogy sokáig egyáltalán nem jöhetünk.
Engem ellenségesen méregetett, hogy ki az, aki ilyen marhaságba behülyítette a fiát. Rossz hangulatban jöttünk el, Répán látszott, hogy az egész nem érdekli már, szerette volna, ha az anyja örül, de nem örült.
Így Répa sem, mégis becsülettel kísért el Újpalotára, az én családomhoz.

Sötétben, kilenc óra körül értünk a házunk közelébe. Elérzékenyülten álltam meg a kocsim előtt parkolóban. A Zsiga méltóságteljes nyugalomban aludt, csendben közelítettük meg, na itt van, ő az, mutattam be Répának, miközben végigsimítottam a tetején.
­– Nézd azt a váltókart!

Átkaroltam a járgányt amennyire csak tudtam, karom hosszan simult a tetőhöz, a homlokom nekinyomtam az oldalüvegnek és áhítattal meredtem a váltókarra.

­–Gyere, nézd! ­– biztattam Répát, aztán hosszan bámultunk befelé szótlanul.

­– Na menjünk! ­– mondtam, bár rég éreztem magam ennyire boldognak, ahogy hirtelen rájöttem, ahogy hirtelen belém hasított a felismerés, hogy szerelmes vagyok ebbe a kocsiba. Tulajdonképpen ő hiányzik a legjobban és most végre keblemre ölelhettem.
Távozásom közben még végighúztam a tenyerem a kaszni oldalán, ujjaim közé fogva az antennát, és a véget jelző kis gombot megszorítva elszakadtam végre tőle.

Két öcsém és Anyu volt otthon csak. Anyu nyitott ajtót, és szintén megijedt.
Nem tudtam megnyugtatni azzal, hogy most hét nap laktanyafogságban vagyok, mert elhagytam a fegyverem, csak azért szöktem meg, hogy ezt elmondjam. Persze nem hiszem, hogy mostantól sűrűn jövök majd haza, mert ezt azért a tisztek nem hagyják annyiban.
Daráltam gyorsan neki, hogy csak ennyit akartam elmondani, mert máshogy nagyon lassan ér ide a hír, de ne aggódjon, több év börtönt úsztam meg a napokban, minden rendben van. Anyu csak állt szegény, azért úgy látszott megijedt mégis, a két öcsém is megjelent mellette, ők még kevésbé értették, mi zajlik, emiatt nem akartam sokat időzni, át sem léptük a küszöböt.
­– Sietnünk kell, be sem megyünk ­– hadartam ­–, csak valami elvihető kaja kellene.
Ez még jobban megijesztette Anyut, beszaladt a konyhába és rémült hangon kiáltott ki, hogy hát mit adjon? Jöjjünk be, együnk valami rendeset, de nem mozdultunk az ajtóból. Végül valami nápolyit adott, és én éreztem, ahogy a keze hozzáért a kezemhez, hogy remeg.

Elköszöntünk. Nem volt jó érzésem, azt hittem nagy öröm lesz, de én is megijesztettem a családom. Azért mire az utcára értem már a Zsiga járt az eszemben újra és még egy utolsó pillantást szerettem volna vetni rá, mikor hirtelen egy rendőrautó fékezett mellettünk. A benn ülő két fakabát a kiszállás lendületével csapta a fejébe a tányérsapkát. Se köszönés, se semmi, csak erős hangon, hogy személyiket kérem ellenőrzésre.

Tudtam, hogy nem nagyon lehet gyakorlóruhában csak szökött fegyencet és katonát látni, gyanúsak lehettünk. Lebukni nem akartunk, ezt láttam Répán is, lassú, észrevehetetlen mozdulattal bólintott felém, értettem, ezt egy erősebb pislogással jeleztem, s hirtelen futásnak eredtünk.
Önkéntelenül felnéztem az ablakunkra és láttam Anyu alakját, Buksi és a macskánk apró fejét, mert az ablak alá tolt székről ők mindig tudni akarták, mit nézünk, nélkülük nem lehetett az ablakot megközelíteni. Olyan volt a kép, mintha belelőtték volna a tudatomba, mintha belenéztem volna egy diavetítőbe és az izzó vakító fénye a retinámra égette volna Anyu alakját és a két kis csillogó szemű tökfejet. Anyu összehúzta a vállát, mintha a hideg ellen védekezne így, de nincs hideg, nem attól remeg és fázik.

Már futottunk, de ez a kép nem mozdult, vibrált a szaruhártyámon, ez feszítette szét a pupillám, ez kúszott elnyúlt alakban a látóidegeim falán és ez töltötte fel az agyam. Ha ott állnak az ablakban, biztos látták, hogy rendőr elől menekülünk. Anyu eddig is ijedt volt, most simán sokkot kaphatott.
Csak ez járt az eszemben, de nyilván valamilyen belső rétegeim funkcionáltak, mert valahogy összehangolódott Répával a mozgásunk, aztán az izgalom hátranyomta a képet, bár kioltani nem tudta.
Élveztem, ahogy a roppant erős sprintben egyforma hosszúakat léptünk, egyszerre ért földet a talpunk, egyszerre vettük a levegőt, egyformán mozgott a karunk a testünk mellett. Egy motor két összehangolt dugattyúja lettünk Répával, minden mozdulatunkat valami magasabb rendű parancs irányította, gondolattalanul végezte a test a dolgát.

– Ott az a kapualj!

Ismertem a környéket, Répa rám bízta magát. Berontottunk a kapun, mögöttünk szuszogva loholt a két rendőr a kapu felé.

– Azonnal álljanak meg! Állj! Ez parancs! – hörgött utánunk az egyik

Parancs a kurva anyádat.

A másikat indulásunkkor láttam az öve után nyúlni, megijedtem, hogy a pisztolyt veszi elő, de mivel nem lőtt még, valószínűleg a rádió kellett neki. Átszaladtunk a házon, a másik oldalon ki az utcára. Most látom, milyen klassz labirintus a lakótelep, ezek a hosszú háztömbök úgy állják útját az üldözőknek, mint valami várfal. Megkerülni nem könnyű, én ki tudtam nyitni a körletbeli szekrénykulccsal a kopott zárakat, ahogy mindig is szoktuk gyerekkoromban, de mihelyst becsapódott a kapuajtó, útját állta a rendőrnek.

Arra! – mutattam egy másik ház kapujára. Berobbantunk a lépcsőházba.
A túloldalon ki.

Az a cél, hogy úgy tűnjünk el, hogy fingjuk ne legyen hová lettünk. Újabb parkba, illetve játszótérre kerültük, rohantunk a fák között, a mögöttünk loholó rendőröket úgy tűnt, leráztuk, de a park szélén újabb rendőrautó bukkant fel. Lehasaltunk, kúszva igyekeztünk a legközelebbi ház felé.

Olyan összhangban mindezt, hogy egymásra sem kellett pillantanunk, tudtam, mit csinál Répa, és ő tudta mit csinálok én, és ahogy a forradalmi dalok mondják, tényleg egyszerre dobbant a szívünk.

Amint elhaladt mellettünk a kocsi, talpra ugrottunk, s viharként törtünk be egy újabb házba.

– Gyerünk a tetejére! -mondtam - onnan belátni az egész környéket. Gyerekként sose volt szabad felmennünk a házak tetejére, szigorúan tiltotta minden felnőtt. De persze nem fogadtunk szót, nagyon sokat lógtunk fenn, pontosan tudtam, hogy jutunk ki.
Fenn körül kémleltünk.
Tízemeletes ház, jól belátni róla a környéket. Négy-öt rendőrautó cikázott már lenn, és azt fedeztük fel, mintha a taxik is járőrözni kezdtek volna. Vagy tízet láttam fel-alá furikázni. Nem volt túl rózsás a helyzet.

– Répa, nekem vissza kell mennem.

Répa nem nagyon értette.

– Vissza kell mennem megnyugtatni Anyámat. Látta, ahogy elszaladunk a rendőr elől. Vissza kell mennem megmondani, hogy nincs baj.

Répa széles vigyorba borult, oké, mondta. Csillogó szemmel nézte még pár pillanatig a sok rendőrautót és egy nem mindennapi kaland jelent meg előtte.

– Menjünk. – kacsintott és elindult.

Lementünk a földszintre, s mikor nem jött semmi, kiszaladtunk a házból és befeküdtünk egy parkoló autó alá, aztán autótól autóig futás, majd pihegés alatta.

A házhoz közeledve megpillantottam Anyut a kutyával lenn az utcán, gondolom tudnia kellett mi történik és lejött Buksival.
De ekkor bekanyarodott egy rendőrautó is és Anyu előtt állt meg.
Mi becsusszantunk egy kocsi alá és közben megjelent Buksi.
Izgatottan ugatott be nekünk, valami újdonatúj játéknak gondolva mindezt. Hallottam Anyu hangját, hogy Buksikám fejezd be, meg, hogy fakón, tompán, hosszú szünet után válaszol arra a kérdésre, hogy nem látott-e erre két szökött katonát.
Nem látott senkit mondta.

– Soha nem szoktak itt szökött katonák felbukkanni, valami tévedés lesz az.

– Nem, nem asszonyom, nem tévedés, bejelentés érkezett, hogy két kiskatona fel akarta törni azt a sárga Zsigulit. Sokáig kísérleteztek, de a kollégák tetten érték őket, most egyelőre még szökésben vannak. A kutyára meg tegyen pórázt, nagyon ugat ott a kocsinál.

Igen tényleg ugatott, pisszegtem is neki, hogy ne, Buksi ezt most ne, de ő úgy gondolta, hogy de.
A rendőrök továbbálltak, Anyu odajött Buksihoz, hogy végre lecsöndesítse. Majd összecsukott, ahogy Buksi mellett mi is kibukkantunk a kocsi alól.

– Anyu minden rendben, ne izgulj, futni jobban tudunk, mint ezek. Nem kapnak el, most mennünk kell, de nyugodj meg, visszajutunk, semmi gond nem lesz.
Egy levegővel daráltam el mindezt, szerettem volna, ha megnyugszik, bár sok esély erre nem volt. Hiába látszottunk mi annak, sőt Répa arcán egyenesen kicsattanó jókedv honolt, de Anyu csak tördelte a kezét, hogy jaj, Tomikám mi lesz ebből?

–Semmi, Anyu, nem lesz gond.

Aztán lemondón beleegyezett, jól van elhiszem, menjetek és én arra gondoltam, hogy nem nyugodt, de szeretné, ha már mennénk, ha már menekülnénk.
Hogy most attól talán megnyugodna.
Legalábbis remélhetne.
Hogy megússzuk.
– Rendben, szia Anyu! – adtunk puszit gyorsan egymásnak és Répával futásnak eredtünk. A játszótér végén, a parkolóból jól látszott, hogy valóban járőröznek a taxisok is, egyre többen jelentek meg. Becsúsztunk egy kocsi alá, összenéztünk és szavak nélkül beszéltük meg, pillanatok alatt:
háromra ki a kocsi alól, futás a szemben parkoló kocsisorig, aztán várni alatta, amíg a taxi vagy a rendőrautó elhalad a mellettünk lévő úton. Elment, ha háromig nem hallunk egyéb zajt, akkor futás a következő sorig.
És ez a folyamat zajlott többször, ciklikusan.

Épp egy kocsi alatt feküdtem.
Egyszer csak tiszta lett.
Egyértelmű.
Én Igazából Editet akarom látni, pontosabban akarom, hogy lásson.

Répának tetszett az ötlet.

– Persze, látogassuk meg

Úgy láttam, ezt a bújócskát Répa rettentően élvezi. És igaza van, a pulzusunk az egekben, de tulajdonképpen boldog vagyok, ilyen társam, bajtársam még sose volt, ilyen kalandban még nem volt részem.

Megint mutattam az utat, hatékonyan, olajozottan mozogtunk, mint az amerikai filmekben, padokat ugrottunk át, bokor alatt rejtőztünk, beton pingpongasztalokon, parkoló autók motorháztetőin gurultunk át a hátunkon, kúsztunk közöttük, el alattuk.

A gyerekkori olvasmányokból jutott eszembe Winnetou, úgy éreztem én vagyok, az ellenséges szíú táborból szökünk épp, még a szemem is úgy hunyorgattam a kocsik alatt, ha rendőrautó jött, mint ő, hogy ne vegyék észre a szeme csillogását. Rettentően élveztem, és ezt láttam Répán is.
Hogy indián.
A vértestvérem.

Bejutottunk a házba felmentünk Editék emeletére, a liftre se kellett várni.

Sokáig csengettem, míg végre csoszogás és fojtott káromkodást hallottunk. Répa a lépcsőfordulóba húzódott vissza, majd álmos arccal nyitott ajtót Edit apja. Edit szokta mesélni, milyen korán fekszenek, és 10 óra már biztosan elmúlt. Aludtak.
Kértem keltse fel Editet, és az apja azonnal tette, amit kértem, mert annyira meghökkent, hogy a köszönést is lefelejtette. Edit is álmosan, kócosan bújt elő, és most nagyon sajnáltam, hogy Répa elvonult, mert megmutattam volna neki, hogy nézd, ez a kis bájos, tökéletes lány a barátnőm.
Hogy ő Edit.
Átöleltem és gyorsan elhadartam, hogy megszöktem, mert látni akartam, de ekkor infarktusként rontott rám az emlék, amikor ugyanezt mondtam neki, még júniusban. Hirtelen azt éreztem, ez most nem igaz, fals az egész, utólag se kozmetikázható, vagyis azzal folytattam, megyek is, csak akartam, hogy tudd.
Ez a része nem volt valótlan, de nem is több, mint amit jelent.

Rosszul éreztem magam mikor láttam, hogy ettől a gesztustól, hogy eljöttem, milyen nyílt szerelemmel teli öleléssel búcsúzik tőlem. Hazugnak és hűtlennek tűntem. De mire visszatértem Répához, a lift elé, ez is elmúlt. Nem, nem miatta jöttem. Eszembe se jutott, csak tíz perce, hirtelen ötletként.
És az se miatta.
Nem azért hogy őt lássam.
Hanem, hogy ő lásson engem.
Engem, a westernhőst, a rosszfiút, a törvényen kívülit. Azt szerettem volna, ha mindenki tudja a lakótelepen, hogy milyen vakmerő vagyok. Mindenhova felcsengettem volna, ahol ég a villany, de Edithez van jogosítványom, ő biztos nem rúg ki ilyenkor, hogy ezért csöngettél fel, na szórakozz az öregapáddal. Ő egyenesen örül nekem, és büszke lesz rám, elmeséli az osztálytársainak, és azok majd más szemmel néznek rám, ha elé megyek a sulihoz.
Valaha.

Távolodom tőle és még lódítok is neki.

– Gyerünk! – adtam parancsot magunknak mikor kiértünk a házból és már csúsztunk is be a legközelebbi kocsi alá.

Elértünk egy buszmegállóhoz, autók alatt hasalva vártunk. Csendben maradtunk, amíg egy taxi vagy rendőrautó elhaladt a közelben. Majd lassan megérkezett a busz, és amikor épp csukta volna az ajtókat, csöngetett, kiugrottunk a kocsi alól, s felpattantunk rá, bár a sofőr így is észrevett. Egy lány, meg egy harmincas srác ült még fenn. A következő megállónál kihajolt a sofőr, a fülkéjéből:

– Nem titeket keresnek a rendőrök? – kérdezte – Honnan szöktetek? Valami laktanyából?

Rábökött a CB rádiójára:

– Tele van veletek ez a vacak!

Előre kúsztunk a fülkéig. Mesélni kezdtük a történetünket, még a két utas is bekapcsolódott, hogy sima sorállományú határőrök vagyunk, megelégeltük benn, hazajöttünk. Most meg menekülünk, vagányabb, ha nem bukunk le.
Ha megússzuk és visszajutunk.
A sofőr erre rögtön megkérdezte, hol lenne jó, ha kirakna bennünket?
– Majd rákospalotán kívül, valami nem túl forgalmas helyen. – válaszoltunk Répával egyszerre. A sofőr kacsintott és a két utas beleegyezését kérte, majd letért a vonaláról és a Mexikói úti végállomás helyett a Hungária körút és a Thököly út sarkához közel, egy kis csöndes utcában tett ki.

Még elmondta, hogy Ő nem volt ennyire merész, mint mi. Büszkén vigyorogtunk, hálásan megköszöntük, mondtuk, hogy örökre bekerül egy komplett legendába, ha valamelyikünk egyszer megírja. Kiemeljük majd külön, ne aggódjon.

Megindultan csapott a tenyerünkbe, aztán a lány és a fiú is sok szerencsét kívántak.
Gyalog indultunk tovább, buszokkal nem mertünk, sok rajtuk az utas, még bejelentenének megint. Meg lassan le is állnak a járatok.
Megyünk gyalog. Későre járt már, sokat gyalogoltunk kis utcákban, bekúszva kocsik alá, ha fényszórót láttunk közeledni.
Órák óta túráztunk.
Répa mondta ki, de bennem is nagyon régóta motoszkált.
Innunk kell. Meghalok szomjan.
És az addig kerülendő kocsmából megkerestük a legközelebbit és gondolkodás nélkül beléptünk. A csöndes, szürke törzsközönség hatalmas szemekkel révült belénk, míg a pultig kimért, peckes léptekkel elértünk. Vizet kértünk a csap mögött álló dermedt emberformától.
Az felocsúdott, hogy srácok, ti hogy kerültök ide? Megszöktetek? Béla nézd má, ezek megszöktek!
Felugrott a kocsma népe, velük a hangulat is, meséljünk, mi történt velünk. Egymás szavába vágva játszottunk el újra, büszkén néztünk időnként körbe, szinte hősnek éreztük magunkat ennyi rajongó közt.
– Itt egy sör, ne vizet igyatok! Jól is nézne ki nem, Béla? Ha innen bárki úgy menne ki, hogy vizet adtam? Nem, Béla?

Innen soha! Nincs az az Isten! Itt vizet senki nem ihat! De még egy sört nem kértek srácok? Nehogy kevés legyen a laktanyáig. Nem, nem, mindjárt ott vagyunk, nagyon köszönjük az eddigieket, mennünk kell.

Mélyet, jólesőt szippantottunk a párás októberi hideg levegőbe, mikor kilépünk a kocsmaajtón.
Isteni érzés hősnek lenni.
Felszabadító.

És ettől kezdve sebezhetetlenként mozogtunk, miénk volt a világ. Visszaugattunk a kerti kutyáknak, utánoztuk bagzó macskák hangját, késői vacak körtét loptunk egy kertből, egy rövid ereszdarabbal és artézi kúttal fellocsoltunk egy utcát, és végig hangosan kacagtunk.
Hajnal ötre értünk vissza a laktanyához, hosszan álltunk látótávolságban tőle, hogy múljon végre a a jókedv és a hahota.


Lehetett a sör is.

Nem tudom.

Hónapok óta nem ittam, de inkább hősök voltunk tényleg.

HÁLÁS KÖSZÖNET AZ AKKORI BUSZSOFŐRNEK, A NEVED HOMÁLY FEDI, DE A TETTED SZÁMON TARTJA AZ UTÓKOR:
MÉG EGYSZER, NAGYON KÖSZÖNÖM. :)