Centi_30.jpg221

 

 

 

Október 11. Vasárnap

Negyedik nap laktanyafogság.

Kaptam egy szabadnapot, mert az ugyanúgy jár, ráadásul beleszámít a laktanyafogságba. Megint heverészek egész nap. Tehetem, most kétszeresen is, mert büntetve vagyok, meg juttatást töltök. Bent töltöm nyilván, ez nem kérdés, de legalább alszom. Répát Rövid Ugráltatják, ma sajnos egyszerűen nincs ideje kilógni, egyedül meg nem akarok.
De megbeszéltük, hogy holnap kimegyünk, kiszökünk a laktanyából.

egyedül.jpg

Centi_30.jpg222

 

 

 

 

 

Október 10. Szombat


Harmadik nap laktanyafogság.
Ma 8-tól beosztottak őrszolgálatba, 4 óra szolgálat a laktanya kapujában, majd 4 óra pihenő.
Nagyon régen nem tettek ilyen szolgálatba. Akkor, amikor a konyháról a kampósokhoz kerültem. Azok voltak az első katonai feladataim, azóta jól megtanultam mindent.
Nyolctól délig őrködtem, aztán a déltől négyig tartó pihenőm alatt Répával összeültünk és azon polemizáltunk, hogy nem jó itt benn, menjünk ki.

Én mondtam, hogy szakács koromban ismertem az utat kifelé, van egy lyuk a kerítésen, azon keresztül kimehetünk, ha még minden úgy van, mint rég. Nyilvánvaló lett, hogy meg kell néznünk.

fekete lyuk.jpg
Kimentünk az épületből. Megtehettük, idősebbek vagyunk, ugyan nem szerették, ha az udvarra kimászkálunk, de nem is tiltották. Elég könnyen megtaláltuk a helyszínt és kilógtunk a laktanyából a kerítésen vágott lyukon keresztül, de mivel fényes nappal volt, egyelőre csak egy kis terepfelderítést végeztünk.
Mert közben tervbe vettük ugyanis, hogy hazamászkálunk éjjelente. Megnéztük honnan közelíthető meg a lyuk a legjobban, hogyan tudjuk az őrt kikerülni, honnan lehet felmászni villámhárítón, vissza a körletbe, ha minden kötél szakad.

Azt is megbeszéltük, hogy míg én éppen őrködöm négytől nyolcig, ő kiszökik hét óra körül, hogy lássuk észre lehet-e venni. De az őrbódéból semmit nem láttam, semmit nem hallottam, tökéletes lesz.

A következő pihenőmben, kilenc körül ki is kimentünk, ezen a terepfelderítésen elnéztünk a laktanya utáni második buszmegállóig, azt gondoltuk, ott majd éles szökéskor biztonságban állhatunk buszra várva. Nagyon egyszerűnek látszott, egészen feldobódtam úgy éreztem, nem lehet teljes a repertoár, ha nem szököm meg laktanyafogság alatt.
Ezt látni minden filmben, a főhős mindig megszabadul a fogságból, mindig megszökik.

Kötelességemnek éreztem.

Centi_30.jpg223

 

 

 

 

 

Október 9. Péntek

Második nap laktanyafogság.

Ma sorban végiglátogatott a tisztikar.
Először Knízner kopasz hadnagy toppant be. Épp a büntetésemet töltöttem, nem tudtam figyelni másra.
Feküdtem és olvastam, mint annak előtte, fel sem pillantottam. Ne tudom, hogy tudatosodott-e bennem bármi,  hogy direkt nem figyeltem, hogy tiszt toppant be, vagy senkit nem vettem volna észre, mindenesetre éktelen kiabálásra riadtam.

– Dvorszky, maga meg mi az istent csinál? Nem látja, hogy az elöljárója lépett a körletbe?

Jelentettem, hogy nem figyeltem. De amúgy ez érdekes, nem tudom,  hogy mi a státuszom, most, hogy büntetve vagyok, nincsenek jogaim, a kötelességeimet viszont senki nem közölte.

– Azonnal álljon elém! – vezényszavakkal beigazgatott, aztán álltunk egymással szemben, és semmit nem tudtunk mondani.

Nekem nem is volt mit, ezt jól tudta, és éppen ezért nem tudok jelentést tenni, mert semmi értelme nincs.
Mit mondanék?
Telik a büntetésem, hadnagy elvtárs, telik, miattam ne aggódjon?
Marhaság az egész. Aztán ő unta meg előbb.

– Viselkedjen Dvorszky!

Jó, viselkedem.

Jelentettem neki, hogy értettem, de nem értettem.
Ezért jött be?
Mert mást nem mondott, hanem megfordult és bevágta maga mögött az ajtót. Utána sorjáztak a többiek, Szadó őrnagy, Agyam Gyula vagyis a Kilós, a politikai tiszt. Ő szép prédikációt tartott nekem, hogy meg sem érdemlem a szocialista haza vívmányait. Aki ennyire szarik a saját országára, arra nem tart igényt a haza. Megtűrnek itt, de nagyon igyekeznem kell, hogy javítsam a megítélésem.

Aztán megszüntették az ajtóm előtti szolgálati posztot. Gondolom rájöttek, hogy elrettentő hatása nincs, viszont röhejes bohózatnak látszik, ráadásul miattam még két ember kiesik szolgálatból és hogy az egésznek egyáltalán nincs értelme.

Mikor úgy látszott elfelejtettek, megjelent Balrog őrnagy, majd még néhány vezérkari tiszt, végül Nyírő, a laktanyaparancsnok is.

angyalbör24.jpgMint valami majmot, mutogattak a Kilósék, hajbókoltak, míg én egykedvűen figyeltem őket vigyázz állásban. De bármikor benyitottak mindig fekve találtak, még ha fel is pattantam vigyázzba vágni magam.
Nyírő is áll előttem és néz nagy szemekkel. Az ágyam összegyűrve, a könyv kinyitva rajta és ezt látva lassanként csak leesett nekik, hogy jelen pillanatban én nagyon jó helyzetben vagyok.

A büntetésnek példásnak kéne lennie, de eddig csak vaskos irigységet szült. Az orrom előtt beszélte meg Nyírő a Kilóssal, hogy ez így nem lesz jó, inkább tegyenek vissza szolgálatba, mert ez így nem fogja a kívánt hatást elérni.

Éppen ezért pontosan úgy, ahogy a többieket, levezényeltek délutános szolgálatra Ferihegy 1-re.

Semmivel nem álltam kinn kevesebbet és semmivel sem többet. Nem vagyok kiváltságos már, de figyelemmel sem kísérnek.
Ez a laktanyafogságom.

Centi_30.jpg224

 

 

 

 

Október 8. Csütörtök

Ma megkezdem az első napi laktanyafogságot!

Addig aludtam egy jót, elmentem ebédelni, néztem a savanyú pofákat, hetykén vetettem oda némi tisztelgést a tiszteknek, leballagtam gyúrni, a sok szájtátit legyőztem egy sor súlyzós versenyben és már remegtem a köteléken, hogy valaki büntessen meg már végre rendesen, mert halálra unom magam.

El fogok így kanászodni.
Nem is bírtam, hogy ne kiáltsak fel félhangosan, hogy IGENNN!, mikor Szadó őrnagy kihirdette, hogy a mai napon megkezdem hét napos büntetésem.
yes.jpgMondja, hogy reméli, érzem milyen komoly büntetés ez, megfelelő a szintén komoly kihágásomhoz.

– Jelentem igen, remélem érzem.

– Hét nap Dvorszky határőr!

– Jelentem, hét!


Hát én megkezdtem becsülettel. Beletettem apait-anyait.

A laktanyafogság amúgy úgy néz ki, hogy én benn ülök a körletben.
Vagy fekszem. Inkább fekszem. Nem vihetnek sem takarítani, sem sehova. Nem az van, hogy nem visznek.
Nem VIHETNEK!
Én tehát fekszem az ágyon, olvasok, alszom a saját körletünkben, míg, hogy érezzem a dolgok súlyát, ül kinn valaki huszonnégy órában, váltásokkal egy stokin 4 órás szolgálatban. Felszerelték gumibottal, és vigyáz, hogy én ki ne menjek. Meg elkísér WC-re, kajálni, fürdeni. Csak a szökésem hivatott megakadályozni, semmi másban nem korlátozhat.
Egy apród.

Röhej az egész, én biztos nem érzem azt, hogy ettől komolyabb a büntetésem, mert én fekszem benn és olvasok, a szerencsétlen, meg gubbaszt a katonai hokedlin, de gondolom valamelyik degenerált tiszt szerint ez visszatartó erejű, de nem mondhatnám, mert ficereg bennem, hogy az lenne szép, ha ki tudnám cselezni a börtönőröm és meg tudnék szökni.

Most Heroldot tették ide, egy kisberben tisztest. Nem szeretjük egymást, mindig van köztünk valami feszültség.
Most valamiért az az érzésem Ő szopik nagyobbat.
Neki büntetés.

Ez a gondolat akkor erősödött meg, amikor észrevettem, hogy ideges, hogy percenként hugyoznom kell.
Vagy szarni.
Talán szarni, de ezt majd kinn döntöm el.

Centi_30.jpg225

 

 

 

45 hét telt el, 33 van még hátra!

 

Október 7. Szerda

Ma ugrottam egy Rövidet, tegnap délutáni Tranzit-őrségből ma délelőttre mentem F1-re. A Gitti volt a Kutügy, ami mindenkinek fura volt, de legfőképp neki magának.
Ritkán, vagy tán még sose tették be ilyen beosztásba, nem is érezte magát jól ebben a szerepben, mert elszúrta a váltást. Hogy csak általánosságban van betojva valamitől, vagy van valami konkrét oka, nem derült ki, de néhányunkat csak két-három órára tett ki, de a kevésbé szerencséseket akár hét órára. Én megúsztam, két órára tett ki, Molnár Csabi viccesen jegyezte meg az IFA platón visszafelé, szolgálat után, hogy ő is elhagyja a fegyverét, ha ilyen jó dolga lesz az embernek utána, és hogy figyeljem meg, amilyen szerencsém van mindig, ezt is megúszom. Azok, akik többet álltak kinn, zúgolódtak Gitti miatt, így elég nyomott, bosszús hangulat terjengett köztünk és a többség szemében, az idősebbekében azt láttam, hogy bárcsak ne úsznám meg.

Én a tegnapi események miatt elég bizakodó voltam, mintha a laktanyában nekem lett volna a legjobb kedvem, Lufinak, a Sas körlettársamnak is csípte a szemét. Mondta is, hogy öcsém téged nem könnyű eltaposni, de azért mosolygott hozzá. Nem meséltem el neki sem a nőt, aki tegnap meghódított és akit meghódítottam, nem értette, mire ez a fene nagy vidámság. Lufi jó srác amúgy, a beceneve a Lauf családnévből bújt elő, de az alakja miatt is kaphatta volna. Olyan puffancs.
Nem sokkal később kimentünk a folyosóra, kötelékre. Szadó őrnagy állt elénk, ez már önmagában szokatlanná tette az eligazítást, mert amióta megjöttek a kopasz hadnagyok, ők tartották, gondolom, hogy még jobban belénk vésődjön a pofájuk, meg, hogy érezzék a hatalmat.

Szadó őrnagy merev volt, mint a szolgálati szabályzat és úgy intonált, mintha temetési beszédet tartana.

Az általános marhaságok után, előhozakodott az esetemmel és kiléptetett a sorból.
Álltam beszarva, nincs kétség, most mondja el mi lesz velem.

Felhívta a figyelmét mindenkinek, hogy egy nagyon komoly és súlyos ügyről szólna néhány szót. Körülményesen írta körül, hogy a fegyverre mindig vigyázni kell, az életünknél is jobban, az ellenség az életünket elveheti, de a fegyverünket soha. Ezt vegyük tudomásul, tartsuk szem előtt. De hogy mi magunk hagyjuk el, az példátlan, az nem maradhat büntetlen.

– Nagyon nagy szerencséje van Dvorszky, hogy éppen semmilyen harci cselekmény nem robbant ki, és a fegyelmezetlensége nem járt különösen nagy hátránnyal, mert akkor sokkal súlyosabb büntetést kapott volna, de ne gondolja, hogy vajszívűek voltunk. Ugye először megpróbált kibújni a szolgálat teljesítése alól, azzal, hogy elbújt az épületben, amivel a parancsmegtagadást is és a szolgálati helyelhagyást is elkövette. Másodszor veszélyeztette a harckészültséget azzal, ...phh.. kimondani is szörnyű..., azzal, hogy elhagyta a fegyverét! Még jó, hogy a takarítónők találták meg és visszahozták. – hitetlenkedve csóválta a fejét, mintha ő is csak most értené meg mit is követtem el, de azért töretlenül folytatta. – Soha életemben nem hallottam ilyenről, a katonának a fegyver a babája, a testvére, szülei, vagy akár a szocialista haza. Úgy kell szeretni, úgy kell vigyázni rá. De maga Dvorszky, nem ment ki az épületből, elaludt, majd elhagyta. És még ezzel sem érte be, mert aztán még a rádiót sem kapcsolta be, amivel meg az őrszolgálati szabályokat hágta át durván. Rendkívül súlyos cselekmény mindegyik egyenként is, de magának sikerült ezeket csokorba gyűjtenie. Éppen ezért a tisztikar az utóbbi napok vizsgálatai alapján és hosszas egyeztetések után szigorú döntést hozott.

börtön.jpg

Nagy levegőt vett, és keserű ábrázatán lassan mozgó szájával hirdette ki: Dvorszky határőr! Függelemsértését a tisztikar döntése alapján 7 nap laktanyafogsággal bünteti!

Teljes kussban állt mindenki, várták a folytatást, hogy és felnégyelés meg akasztás, de nem, semmi egyéb, ennyi.

Hét nap laktanyafogság!!!!!!!!!!!!!!!!!! Alig bírtam ki röhögés nélkül!

A kötelék után általában mindig mindenki céltudatosan húzta el a csíkot, másodpercek alatt ürül ki ilyenkor a folyosó, de most mikor az őrnagy „oszolj”-t vezényelt, mintha mindenki görcsöt kapott volna.
Álldogáltunk bénán, a legtöbb szem rám szegeződött, kérdezettek engem és egymást is, hogy ez most mi?
Ez lenne a büntetés?
Nem tudom, hogy hányan szerették volna, hogy futkosóra kerüljek, de még azok is kevesellték, akik amúgy kedveltek.
Nem azért mert nekem kevés, hanem, mert úgy egyáltalán.
Megfordult mindenkivel a Föld. Ha ez csak ennyi, mit kell csinálni komoly büntetéshez?

Hirtelen minden átértékelődött. Lehet, hogy minden félelmünk alaptalan, a katonaság egy bohózat?
Többféle teória napvilágot látott, de mire szétszéledtünk, az vert gyökeret, hogy valószínűleg inkább csókos vagyok. Történt már ilyen, tartottak már csókosnak konyhán, de most sem siettem leszögezni, hogy ennek semmi alapja. Az nem baj, ha azt hiszik.
Este a körletben is találgatták a többiek, hogy miért kaptam ilyen enyhe büntetést, de ők is abban állapodtak meg, hogy csókos vagyok, más biztos, hogy nem úszta volna meg ilyen könnyen, azért elhagyni a fegyvert, igenis nagyon súlyos kihágás. Ha nem csókos vagyok, akkor alig hihető, mennyire szerencsés.

Én majd kiugrottam a bőrömből, mert tényleg nagyon olcsón megúsztam, akkora kő esett le, hogy eltorlaszolhatnám vele a laktanyakaput, de amiatt is ujjongtam, mert mióta itt vagyok senki nem kapott még laktanyafogságot, már a szó is tekintélyt parancsol, sittes lettem, igazi sittes!
Túl erősen vigyorogtam, a többiek nehezen viselték, ezért lementem a konditerembe. Későre járt már csak Imre Gyula edzett lenn. A gyakorlatok közben tárgyaltuk a dolgot, kibökte, hogy mint raktárosnak és az írnok helyetteseként van némi rálátása a dolgokra.

A helyzet a következő:
Az ügyemet tulajdonképp eltussolták a tisztek. Sokkal súlyosabb büntetést kellett volna kapjak. Felmerült a futkosó gondolata is, de minimum fogda járt volna ezért.

Ha igazán őszinte akarok lenni, én is annak örültem volna. Nem akarnék börtönbe kerülni soha, de a fogdát kipróbálnám és ennél jobb lehetőség ritkán adódik. Szerettem volna tudni, milyen, amikor csattan mögöttem a vasajtó zárja, és ablakon adják be az ebédet. Tudni, hogy bírom. De most már mindegy, jó lesz a laktanyafogság, ezt is úgy képzeltem, hogy kiürítik nekem a fegyverszobát, vagy a hadnagyok irodáját.

De nincs fogda itt a laktanyában - folytatta Gyula. - Ha fogdát kaptál volna, el kellene vinni Adyligetre. Csakhogy akkor ez az ügy nem tartható a laktanya falain belül, viszont azt nem kockáztathatták meg, mert mostanában osztják majd az Élenjáró címeket a különböző határőr ezredeknek, zászlóaljaknak. Ez pedig tetemes pénzjutalommal jár a parancsnokoknak, nálunk leginkább Nyírőnek. Ha valamely parancsnok irányítása alá tartozó alakulatában fogdával járó fenyítést kap egy katona, az az egység nem kaphat élenjáró minősítést.
Vagyis a tisztek tetemes pénztől esnének el. Akkor még el tudták volna intézni, hogy fogdába kerüljek, ha van egyáltalán ilyen helyiség a laktanyában. De ha tényleg meg akarnak büntetni és elvisznek Adyligetre, akkor viszont ez kiderül. Tehát öcsém ezt nagyon olcsón megúsztad.

Ha ez valóban így van, nagyon nagy szerencsém volt tényleg.

Ha nem ebben az időszakban követem el ezt a galádságot, akkor valószínűleg fogdára kerülök, aminek tényleg örültem volna, de az is lehet, hogy futkosóra küldenek, annak meg egyáltalán nem.
Mindenesetre nem ez történt volna, ami.

Amúgy meg a fenyítés egy főnyeremény. Ma már nem tettek semmilyen szolgálatba, nem adnak semmilyen feladatot, mert holnap megkezdem a laktanyafogságot, és ez most a felkészülési idő.

Amikor van időd átgondolni mekkora bűn terheli a lelked, micsoda elviselhetetlen büntetést kaptál érte. Hogy abban az állapotban bűnhődj, amiben a legmélyebben érint, amiben a legjobban érzed, hogy ez büntetés.

De röhögőgörcsben nem születik bűntudat.
Sőt, én úgy éreztem, kiváltságos lettem, hogy simán visszaszólhatok bárkinek, hogy nem takarítok én ki semmit, büntetésben vagyok. És mindenki azt látta, hogy ebben a komoly büntetésben én fekszem, pihenek, és szarok a világra.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Részlet a korabeli Büntető törvénykönyv, Katonai bűncselekmények fejezetéből:

 

 

Harckészültség veszélyeztetése
"363. § (1) Aki az alakulat harckészültségét közvetlenül veszélyezteti azáltal, hogy szolgálati kötelességének megszegésével

a) nem gondoskodik a szükséges fegyverzet, harci felszerelés vagy más hadianyag biztosításáról vagy készletének megóvásáról,
b) fontos fegyverzetet, harci felszerelést vagy más fontos hadianyagot megsemmisít, használhatatlanná tesz, vagy rendeltetésétől egyéb módon elvon,
bűntettet követ el, és egy évtől öt évig, háború idején két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(2) Ha a bűncselekmény a szolgálatra különösen nagy hátránnyal jár, a büntetés két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés, háború idején tíz évtől tizenöt évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztés vagy halál."

"Parancs iránti engedetlenség
354. § (1) Aki a parancsot nem teljesíti, vétséget követ el és egy évig, csoportos elkövetés esetén bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(2) A büntetés bűntett miatt öt évig, háború idején két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés, ha az engedetlenség
a) más alárendeltek jelenlétében akár a parancs teljesítésének kifejezett megtagadásával, akár egyéb sértő módon történik,
b) a szolgálatra vagy a fegyelemre jelentős hátrány veszélyével jár.
(3) Aki háborúban a harci parancsot nem teljesíti, tíz évtől tizenöt évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztéssel vagy halállal büntetendő."

"Szolgálati feladat ellátása alóli kibúvás
349. § (1) Aki fontos szolgálati feladat alól megtévesztéssel vagy távolmaradással kivonja, illetőleg annak teljesítésére képtelenné teszi magát, vétséget követ el, és egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(2) A büntetés bűntett miatt három évig, háború idején egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztés, ha a bűncselekmény a szolgálatra jelentős hátrány veszélyével jár."

"Kötelességszegés szolgálatban
348. § (1) Aki őr-, ügyeleti vagy egyéb készenléti szolgálatban az ennek ellátására vonatkozó rendelkezést megszegi, vétséget követ el, és egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(2) A büntetés bűntett miatt öt évig, háború idején két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés, ha a bűncselekmény a szolgálatra jelentős hátrány veszélyével jár.
(3) A büntetés bűntett miatt tíz évtől tizenöt évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztés vagy halál, ha a bűncselekményt harchelyzetben követik el és abból különösen nagy hátrány származik.
(4) Aki a bűncselekményt gondatlanságból követi el, vétség miatt a (2) bekezdés esetén, az ott tett megkülönböztetés szerint, egy évig, illetve három évig, a (3) bekezdés esetén öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő."

Centi_30.jpg226

 

 

 

 

 

Október 6. Kedd

Napok teltek el a bukásom óta, de még mindig nincs semmi hírem vele kapcsolatban.
Azért kezd eléggé feszíteni, hogy egy hang nincs róla. Nem nagyon telik el perc, hogy ne suhanna át az agyamon, hogy most mi lehet, miért nem mondanak semmit, meg az is, hogy lehet, hogy addig jó, amíg nem tudom.

Ma megint Tranzit-őrnek osztottak be délutánra. A két szír még mindig itt van, sehova nem vitték őket, de az, hogy úgy néz ki, naponta kétszer kapnak kaját, az eltüntette az elkeseredést az arcukról, ma már vidáman köszöntöttek.

Napközben már időnként be-behajtottak mellénk utasokat, fél-egy óra után már mentek is tovább. A két szírrel mutogatásos beszélgetést folytattunk, elmondtam, hogy szakács vagyok, két testvérem van. Ők elmondták, hogy házakat építenek, de azt, hogy tervezik, vagy kivitelezik, vagy téglát hordanak, azt nem tudtam kihámozni. Utaltak Budapestre, aztán magukra mutogattak, amiből megértettem, hogy azzal, hogy Hama-Hama, nem siettetni akarnak, hanem egy ilyen nevű városban laknak, olyan nekik, mint nekem Budapest. Az egyik elmondta, hogy „President Háfez al-Aszad bomb Hama”, miközben ujjával a földre rajzolta, hogy 1982, de én semmi ilyesmiről nem hallottam.
Azt mondja, illetve mutogatja, hogy ekkor halt meg az apja. Kérdeztem rámutatva, hogy és Ő?
Rázta a fejét, hogy ő nem, de basszus ezt látom, hogy ő nem halt meg, azt akartam kérdezni, hogy ő hogy élte túl. De hogy kell ezt elmutogatni?

Aztán belefáradtunk a mutogatásba, megjött a vacsora, megkajáltak és mindkettő lefeküdt, az egyik a padsorra, a másik a földre. Hamar jött az unalom és egy hirtelen ötlettől vezérelve elővettem a pisztolyt. Bár a kutató szolgálatos, aki felmegy a gépeket átkutatni, műanyag töltényt kap, nekem ólommagvasakat adtak.
Kiszedtem a tárat a fegyverből és forgatni kezdtem, hátha rájövök, hogy hogyan kell szétszedni. Csörögtem, csattogtam, mire a széksoron fekvő férfi felemelte a fejét, figyelte egy darabig, amit művelek, aztán felkelt és elém térdelt. Ki akarta venni a fegyvert a kezemből, ekkor önkéntelenül hátrébb húzódtam, megemelkedtem, de olyan hirtelen, hogy értette, baj lesz így.
Én nem tudtam, hogy az lett volna-e, de megijedtem kicsit. Ő elmosolyodott, jelezte, hogy segít.

Messziről rámutatott valamelyik alkatrészre, a kezével egy-egy jellegzetes mozdulatot tett, én meg rájöttem, hogy tudja, hogy kell szétszedni, azt akarja megmutatni. Azzal, hogy én nem tudom, elég jól szemléltettem neki a felkészültségemet, a hadrafoghatóságomat és a hatékonyságomat, de készséges volt, elfogadtam a segítséget. Nem hagytam, hogy bármelyik alkatrészhez is hozzányúljon, de ismerte a legkisebb részéig, még a működését is. Elmutogatta, imitálta a szétszedést, én meg leutánoztam a pisztolyon.
Már az összerakásnál tartottunk, én felemelkedtem a székről, hogy jobban lássam amit valamiért olyan hülyén magasra emelt kézzel, fentről  mutogatott. Ő térdelt előttem, és a fegyver csövét felé fordítva, két kézzel markolva egyik lábammal elől álltam felette, és amikor végre összecsattant minden, abban a pillanatban nyitott be egy hosszú, fekete hajú, ápolt, középkorú nő.

Riadtan néztünk egymásra hárman, én pisztolyt tartok egy előttem, mindkét kezét felemelő, szinte könyörgő pózban térdelő pasira, egy másik meg fekszik kiterülve a földön. Nem nehéz összerakni, hogy azt már lelőttem, ezt meg most fogom.

Én bénultan álltam, a nő is, a szír fickó kapcsolt először, elnevette magát, felpattant és szó szerint betessékelte a nőt. Az zavart volt, ellenkezni sem mert. Közben a pasi arabul karattyolva mutogatta neki, hogy csak szétszedtük meg összeraktuk a fegyvert együtt, semmi gond.

Olasz nő volt, negyven körül, és itt eszembe jutott az amerikai stewardess, akit szintén tökéletesnek láttam, ahogy ezt a nőt is. Az enyhe ráncai nem öregítették, nem is értettem, mert a ránc az nálunk az öregség része, neki meg úgy állt, mint valami szexepil, a szeme sarkában egy csomópont azt mutatta, sokat mosolyog pajkosan, játékosan a szeme.
Az alig valamivel térd fölé érő, lefele szűkülő szoknya kiemelte a csípőjét meg a fenekét miközben a csomagjait pakolászta a padsor alá.
Figyeltem a szorosan egymás mellé zárt, fekete - és érthetetlen technológiával lukacsossá tett - harisnyába bújtatott lábát, amin a magas sarkú feszítette az izmokat és most nyilalt belém, hogy de mennyire hiányzik a szex.

Ekkor már a földön fekvő szír is ébren volt, a másik teljesen elcsöndesült, fegyelmezetten ültek a padon, és ugyanolyan mereven bámulták a nő lábát, mint én. Ő kirúzsozta magát, újságot vett elő és olvasni kezdett, amire a szírek elálmosodtak, és újból lefeküdtek. Nekem eszembe jutott a teli tár a zsebemben, elővettem és betettem a helyére. A pisztolyba.
Erre a csattanásra riadt a nő, de gyors kézmozdulatokkal jeleztem, hogy nincs baj, elteszem máris, de elmosolyodott és mutogatással kérdezte, hogy megnézheti-e? Nem értettem először, aztán valahogy kitaláltam, hogy még az is érdekelné, hogy hogyan lehet szétszedni. Megmutattam neki, elkérte, és én ugyan töltények nélkül, de a kezébe adtam.
Nem tudom, hogy honnan vettem a bátorságot, ez megint főben járó bűn, de tőle nem tartottam. Nem is kellett, mert csak a súlyát nézegette aztán visszaadta. A gyűrűjére mutatott, vagyis házas, belém karolt, az esküvők jellegzetes dallamát dúdolta, magára mutatott, rám, aztán a gyűrűre, majd a megrángatta a zsávolyom végigmutatott rajtam, majd a pisztolyra. Közben beszélt folyamatosan olaszul, nem tudom, hogy a szavai segítettek-e, de ebből kihámoztam, hogy a férje katona, annak volt pisztolya, de az nagyobb és nehezebb.
Féltem, hogy elmeséli mije nagyobb még a férjének, de szerencsére az érdekelte inkább, mit csinálunk itt. Mutogattam, hogy nekem a szírekkel ez a második nap, őket haza fogják küldeni, én őrzöm őket és előtte nem volt a kezemben pisztoly, nem tudtam, hogy kell szétszedni, a férfi mutatta meg.

Jót nevetett, amikor eljátszottam neki pantomimben, hogy pont akkor lépett be. Belejöttünk a mutogatásba és beszélgetni kezdtünk. Általánosságokról, mióta vagyok katona, járok-e kinn a reptéren, elmeséltem, hogy elhagytam a fegyverem, mutogattam, hogy ezért felakasztanak majd, először megijedt, de olyan ügyesen mutogattam, hogy amúgy szinte mindennel megnevettettem. Idős volt, de bölcs, jóságos tekintettel figyelt, felhőtlenül kacagott, kézjeleivel a szavamba vágott, viccelődött és bennem elmúlt minden félelem, játszópajtások lettünk.

Nem gondolkodtam, mit szól, ha valamelyik mozdulatom groteszk, vagy béna, ő se foglalkozott ezzel, csak meséltem és meséltem a katonaéletről, hogy kutyás vagyok, van egy kiskutya, amit tanítgatok, közben megtudtam, hogy neki is van kutyája, készségesen válaszolt, hogy van-e gyereke, mivel foglalkozik. Két fia van, az egyik akkora mint én, gyerekekkel foglalkozik, de hogy pontosan mit, nem értettem meg. Néha teljes áhítattal figyeltem, ahogy mozgott, ahogy billegett előttem, hogy testbeszéddel elmondja, Varsóból jön, előadásról, ő tartotta, sokan majdnem elaludtak, ő ettől szinte sírva fakadt, mert a szívét-lelkét beletette. Úgy játszott, mint egy színésznő, a mozdulatai kecsesek, pontosak voltak, élénk arckifejezésekkel érzelmek tucatjait játszotta el, aláfestve a mozdulatait, amivel megjelenített toronyházat, liftet, konferenciatermet, hallgatókat, szituációkat még egy párbeszédet is, valami résztvevővel  és én közben úgy éreztem, ez a nő kell nekem.

Láttam, hogy a blúz alatt erős rezgéssel hullámzik a melle, nem lehetett feszes, a feneke is gömbölyűbbnek látszott, mint amennyire az arányai miatt kellett volna, a hasa is nagyobb, mint Editnek, de olyannyira erősen hatott belőle a nő, a játékos, gyermeki, őszinte, megvilágosodott nő, hogy beleszerettem.
Ha a színielőadás közben megérintett, akkor másodpercekre kiestem a szerepemből, ezt is észrevette, végigsimította a karom és felnevetett valahogy úgy, hogy jaj, te gyerek, de ettől nem tört rám a szégyenkezés, hanem elnevettem magam én is.

Itt kérdezte meg, hogy van-e barátnőm. Őszintén elmondtam neki, hogy van, de olyan, mintha nem is lenne, mert lassan tíz hónapja járunk, de nem volt még szex. Elmondta, hogy válik a férjétől, és pont tíz hónapja neki se volt. Felkacagott, legyintett egy nagyot és elkezdte mutogatni, hogy az apja valahol dél Olaszországban lakik, lenyúlt a padra, felemelt egy Alitalia prospektust, kikeresett egy térképét, amin látszott Olaszország, és megmutatta pontosan hol.
Elmagyarázta, hogy az apja állatokat tart, például kecskét, ehhez mekegett, hogy tudjam, milyen állat, amikor az egyik arab felkönyökölt, és az ismerős hang hallatán, bekapcsolódott a mekegésbe.

pegazus.jpgAztán hirtelen heves bólogatásba váltott, felpattant és magyarázatba fogott, igen az ő apjának is vannak kecskéi, sőt még egyéb is. Kikapta a prospektust a nő kezéből, alaposan átlapozta. Keresgélt, majd rámutatott egy reklám élethűen megrajzolt pegazusára, hogy ilyesmi is van az apjának. Csodálkoztunk, hogy szárnya is? Repül?
Ja, nem, dehogy, takarta le a szárnyakat.
Lova van.

A nő fellelkesült és egyre több kérdést tett fel neki. Abunak hat gyereke volt otthon Szíriában, munka ügyben jöttek volna ide, majd rajtunk keresztül nyugatra.

A nő az arabot is levette a lábáról, az meg pállott száját kerekre tátva nézte, és én most úgy éreztem mégis le kellett volna az előbb lőnöm. Idegesített, hogy elvonja rólam a figyelmet.

A férfi megkérdezte a nevét. Lissandra, mutatkozott  be neki, majd felém nyújtotta a kezét és mi is bemutatkoztunk.

Hihetetlen finom volt az ujjai érintése, nem akartam elengedni. Néztünk egy darabig egymás szemébe, aztán felkacagott és elmondta még, hogy a mamája festeget és gyerekkorában ő volt mindig a modell, aztán az órájára pillantott, még megsimogatta az arcom, aztán szedte a csomagját, búcsúzóul megölelt, a többieknek odaintett, majd elment.

Fájt, hogy kilép az életemből, sosem éreztem magam ilyen biztonságban, ennyire sosem voltam felszabadult nő mellett. Úgy voltam színész előtte, úgy játszottam el szerepeket, hogy önmagam lehettem, sem több nem kellett neki belőlem, sem kevesebb. Nem támasztott elvárást és élvezte a társaságom.

Ha egyszer lesz egy nőm, egy igazi, akivel leélem az életem, ilyen kell legyen, aki úgy lép belém, a legbensőmbe, hogy nem rezzenek össze, nem szid meg, hogy mi ez a rendetlenség, hanem széthúzza a függönyöket, kitárja az ablakot és leül mellém játszani.

Rosszul esett, hogy elment, de ahogy a világító zöld szemére, nevetésnél állandóan elővillanó fogaira, a hajlataira, domborulataira, és arra a kecsességre gondoltam, amivel a magassarkúból kilépve, hajlongva, szélesen gesztikulálva beszél hozzám, egy általunk sebtiben kifejlesztett jelnyelven, maradéktalanul boldognak éreztem magam.
Mindez annyira feldobott, hogy azt se bántam, hogy az egyik arab elrontotta a gyomrát és folyton szarni kellett kimennem velük.

Centi_30.jpg227

 

 

 

 

 

Október 5. Hétfő


Valami nagyon változóban van, mert ma olyan beosztásba tettek, amibe még soha.
Nem tudok magyarázatot adni rá, mert igazából nem rossz szolgálat, tehát büntetés nem lehet.
Talán csak azt jelzi, hogy lassanként elkezdenek kivonni a reptéri kampós szolgálatból, az meg viszont a legvadabb rémálmaimat igazolja, hogy tényleg eltesznek innen, és ha csak esetleg vidékre, határszélre, ahogy régen szerettem volna, az még így is igazán komoly megkönnyebbülés lenne.
Mert a futkosó nem valami lelkesítő lehetőség.
Szóval nem tudom mi történik, de mindenesetre Tranzit-őrségbe rendeltek Ferihegy 1-re.

Abban az esetben, ha valamelyik ide érkező utast nem engedik be az országba, kiutasítják, akkor a következő hazájába tartó gépre felteszik és kitoloncolják.
Sima ügy.
De amíg itt van, őrizni kell.

A Tranzit-őrség az a szolgálat, amikor az ilyen utasra kell a Tranzitban, vigyázni, amíg a kitoloncolás meg nem történik. Ez elegáns szolgálat, mert az épületben zajlik, nem vagyok kitéve az időjárásnak, és nem kell kabátot venni, simán nyomhatja az ember gyakorlóban, pisztollyal, gumibottal.

Ez is nyolc órás szolgálat, csak itt nincs váltás, egyben telik el. Feltételezem azért, mert könnyebb, mint a betonon és mert végig ülök.
Ujjongtam, mikor végre pisztolyt utaltak ki számomra, és olyan boldogan csatoltam a derekamra, mintha valami nagy ajándék lenne.
Szeretem a pisztolyt.

Még azt is érezni véltem, hogy melegíti az oldalam. Az IFA platóján kezdett derengeni miért raktak Tranzit-őrnek. Mindenkinek a lába közt volt a fegyvere és a kezével tartotta, nekem volt egyedül a derekamra kötve, vagyis én így nem tudom elhagyni, semmi okom letenni, mint a géppisztolyt.

A kutató ügyeletes helyettese kísért be a Tranzitba. Életemben először jártam az épületnek ezen a részén. Annak idején, iszonyú régen Dinóval jártam benn, amikor elhozott magával, de arra a részre, ahol az utasok is mozognak nem léphettünk be.
Végre kiderült, hogy mi található az előtér üvegfala mögött.
A Tranzit és az Utasvárók.

Ijedten kezdtem végigpörgetni a fejemben, hogy miket szoktam ott csinálni, mert bentről tökéletesen látszik minden, nincs is az utasoknak semmi dolguk, bambulnak ki az ablakon. Minket látnak a legjobban, minden egyéb a reptéren mögöttünk fekszik. Mivel mi kintről nem látunk be, el is felejtjük, hogy átlátszó.
Ijedten próbálom felidézni, hány alkalommal túrtam például az orrom az ablak felé fordulva, következésképp szemben a repülőgépeikre váró utasokkal. Nem nagyon emlékszem ilyesmire, ettől kicsit megnyugszom.

A Tranzit egy kis, szintén üvegfalú terem, oldalán a bejárattal, a bal oldali és a szemben lévő fal mellett kényelmetlen széksor húzódott, jobbra lehet az üvegfalon át rálátni a reptérre.

Két szíriaira kellett vigyáznom.
Nem derült ki nekem soha, miért nem jöhettek be az országba. Mindketten középkorúnak tűntek, de ahogy általában az arab utasokról, róluk sem tudtam ezt pontosan megállapítani. Azt viszont igen, hogy nagyon el voltak keseredve, nem nagyon mosolyogtak, bár egy újabb kiskatona megjelenése nem is ad erre olyan komoly okot, még ha én vagyok az a kiskatona, akkor se.
Azt a parancsot kaptam, hogy igyekezzem őket a bejárattal szembeni padon tartani, a másik széksort fenn kell tartani a többi tranzit-utasnak, aki szabályosan utazik, csak várnia kell a csatlakozására. Ne hagyjam, hogy keveredjenek, akadályozzam meg, ha bármit át akarnak adni a szírek a többieknek, vagy netán nekik akarna adni valaki valamit. Ha üzenet, kaparintsam meg és jelentsem azonnal.

Ha fegyver, azt is.

Mintha ezt külön mondani kellene. Ha fegyvere lenne valamelyiknek, engem lőne le elsőnek, nyilván parancs nélkül is igyekeznék tőle megkaparintani, de hogy kerülne be ide fegyver? Meg ezek mindketten értelmes, intelligens tanárembernek néztek ki, nem látszott, hogy olyan komolyan fegyvercsörtető fajta lenne bármelyik.

Vécére csak együtt mehetnek. Ha sűrűn járnak, gyanús. Ha sokat beszélgetnek egymással, az is.
Ezt már Kis Jani mondta, akit le kellett váltanom. Egy kacsintás mellett jelezve, hogy micsoda marhaság, meg még arról tájékoztat, hogy szerencsétlenek másfél napja nem ettek, ő beszél valamennyit angolul és neki panaszkodtak. Jelentette a kutató ügyeletesnek, majd a hadműveleti tisztnek is, aki meghökkent, hogy ezek nem kapnak automatikusan?
De hát honnan kapnának? Kitől?

Mindenesetre megígérte, hogy hozat a cateringről, szóval várható valami étel, meg ital.

Egy óra múlva valóban megérkezett. Egy LRI-s lány hozta, rövid szoknyás egyenruhában, kifele menet még vidáman tisztelgett is. Csinos volt, fiatal, ahogy belépett, mindhárman nyeltünk egy nagyot. Nem tudtam eldönteni, hogy a szírek a hirtelen körbebucskázó kajaszagtól, vagy a lánytól nyeldekeltek-e, de azt tudom, hogy én nem voltam éhes.

stewardess.jpg

Centi_30.jpg228

 

 

 

 

 

Október 4. Vasárnap

Várom a büntetésem. Néhány napja nincs róla semmi hír.
Már nem járogatnak be a századparancsnokhoz a vezérkar tisztjei, engem sem hívtak kihallgatásra. Nem tetszik ez a csend, nem sok jót ígér, nem hiszem, hogy ez elfelejtődik. Túl sokan ígérték meg nekem, hogy példásan megbüntetnek.

A hangulatom is hullámzik, néha büszke vagyok magamra, azt gondolom, hogy fasza gyerek voltam, máskor meg rettegek, hogy milyen büntetésem lesz és ilyenkor meg úgy érzem, hülye gyerek voltam. Tényleg nagyon megrémülök néha, ha a futkosó, a néhány hónap - ne adj isten -, év katonai börtön jut eszembe. Elviccelődtem eddig a katonaságot, csak most érzem a dolgok komolyságát, és most látom mennyire könnyű éveket szerezni. Több száz évre lecsukhatnának, ha minden turpisságom napvilágra kerül.

Most épp haragszom a világra és általában szótlanul, mogorván járok kelek, de ennek olyan magyarázata is van, hogy a tegnapelőtti összezördülésem Bakonyival és Medvével sokakban nyomot hagyott, valami viszolygásszerű távolságtartás állt be köztem és a legtöbb társam közt, és azt éreztem ennek további súlyt csak úgy adhatok, ha szenvtelennek, mi több, mogorvának látszom.
Ez nekem remekül megy.

mogorva.jpg
Azt határozottan élveztem, hogy most először védtem meg magam testi erővel. Illetve az, hogy néha szkanderozok, s ugyan nem nyerek sohasem, de a Répán kívül, nincs ember, aki le tudna tenni.
Ez is parancsol újabban némi tekintélyt. Így keveset csesztetnek, az ügyeletesek is finomabb hangnemben beszélnek hozzám. És reméltem, hogy ez a hangnem állandósul, aminek az alapja, az az amúgy valószínűleg téves elképzelésem, hogy amennyiben folyamatosan mogorvának, ellenségesnek látszom, akkor félni, tartani kezdenek tőlem és kevésbé piszkálnak majd.

Mindenesetre most élvezem nagyon.

Éjszaka Ferihegy 2-re tettek, kezdenek már egészen hideg éjszakák jönni.

 Centi_30.jpg229

 

 

 

 

 

Október 3. Szombat


Visszajött a B. Kozma Zsolt szabiról, az ő rajába kerültem, és egy körletben vagyunk. B. K. Zsolt most lett őrvezető. Teljesen kiborult, mikor előléptették.
Már az is rosszul érintette, hogy határőr lett Budapesten, nem pedig valami messzi kisvárosban honvéd, mindezt az apja művének tekintette, de azt remélte, hogy talán ezzel vége is a karrierjének. Ő nem igyekszik, az apja meg ezzel megtette, amit kell. De hogy a szabadnapja előtt előléptették és közölték vele, hogy megtették rajparancsnoknak, ez már nehezen viselhető volt számára.

Dőlt belőle a piaszag, késve érkezett, és most a körletbe lépve azon dühöngött, hogy Gitti, a Csüti, még csak meg se emelte a hangját, hanem jóindulatúan feltessékelte. Pedig ezért példás büntetést érdemelne, nyilvános lefokozást!
Mondtam, hogy ilyen töketlen bandától logikus lépést ne várjon, de nem bánnám, ha igyekezne, mert akkor mehetnénk együtt futkosóra.

De meg se hallotta, le-fel járkált a körletben és egyre erősebb dühöngésbe hergelte magát.

Nem mer a korábbi punk haverjaival találkozni, mondja, mert szégyelli, hogy nem maradt sima határőr! Megvetnék érte, ha tudnák, hogy rangja van, hogy őrvezető lett.
Régen a legsúlyosabb arcokkal mozgott, igazi népellenségekkel, olyan is volt köztük, akit rendszeresen megvertek a rendőrök. Ez többekkel előfordult. Egyszerűen csak megkeresték őket a munkahelyükön, elvitték őket haza, kiforgatták a cuccaikat otthon, másolt punk kazettákat kerestek, aztán ha nem volt más a lakásban akkor ott, egyébként az őrsön verték meg őket.
B. K. azt mondja, hogy őt is többször megverték, nem tudták ki az apja, ő meg nem mondta, örült, hogy abban az elbánásban részesül, amiben a haverjai. De megverték amikor még csöves volt, hogy hosszú a haja, aztán megverték, mikor punk volt, mert tarajat hordott, aztán közvetlen a bevonulás előtt skinheadként verték, mert kopasz.
És mindegyik haverja gyűlölte a rendőrséget, gyűlölte az egyenruhát és gyűlölte a vele járó hatalmat.
Ezeknek hogy mondja meg, hogy egy rendőrséghez hasonló erőszakszervezetben kapott rangot?
Meg gyanús is lenne, örülhetne, ha nem tartják spiclinek és nem veréssel szabadulnak meg tőle. Ezt panaszolta el, aztán kérdezte, hogy tulajdonképpen mit csinálok a körletében. Elmagyaráztam, hogy ide helyeztek, nem vagyok már kutyás.
De igazából mintha most sem hallotta volna, nekikezdett újra. Ledöglöttünk az ágyára, hosszan mesélt, hogy más ne hallja. Ezeket a dolgokat nem akarta nagyközönség előtt tárgyalni.
Hosszan ecsetelte milyen marha jó koncerteken volt a Kassák Klubban, pl. Dögevőkön, Cpg-n, ETA-n. A MosOI-t szalonzenekarnak tartotta, szerinte az Anyátok, a Pállott Szájú Fiúk, vagy a Gecizők sokkal jobb zenekar.
Soha nem hallottam ezekről: elmesélte, hogy a punk zenekarokat nem szereti a párt és ezt egy szerinte közismert anekdotával bizonyította:
Mindig be kellett jelenteni az alakuló együttesek neveit és hivatalos ORI engedélyt kellett (volna) szerezniük az együtteseknek. Egy ilyen meghallgatáson szórta Tóth Dezső elvtárs erőteljes stílusban a dörge­delmeit: „Kérem szépen, miért kell olyan neveket adni együt­teseknek, hogy Orgazmus? Vagy magyarázzák meg nekem, hogy miért adnak együttesnek ilyen nevet, hogy URH? Ba­gatell dolog ez belátom, a Művelődési Minisztérium soha az életben nem fog beleszólni, hogyan nevezzenek el egy együt­test. De azért mégis, gondolják meg, jó ez maguknak?" Majd ezzel zárta: „...él az emberben a kötöttségek, normák nélküli élet utáni vágy. De amikor olyan hangsúlyt kap, amely kate­gorikusan és közvetlenül egy nihilista, munka nélkül élés, a szervezett társadalomellenesség hangulatát terjeszti a maga nagyon hatásos eszközeivel, az általában sem helyes, de a je­len társadalmi politikai helyzetben azt is mondhatnám, hogy Tilos!"

Nem tudtam hogy ilyesmik léteznek. Hüledeztem sokat, és dühös lettem a rendszerre, de aztán B. K.-n látszott, hogy lassan józanodik, ekkor ötlött fel benne a kérdés, hogy oké, hogy ide helyeztek engem, de miért?
Elmondtam, hogy elhagytam a fegyverem, meg hogy elaludtam, meg úgy az egészet. Elképedve hallgatott. Mikor befejeztem felpattant és felkiáltott.

Állj már fel ember, hadd öleljelek meg! Visszahoztad belém a reményt.

Ekkor már alaposan meglapogatott és mondogatta, hogy Dvorszky, tényleg elhagytad a géppisztolyod?
Kurva jó fej vagy, igen, ez a helyes, kapják be!

forradalom.jpg
A többiek láthatóan hibbantnak néztek minket, mert még én is fellelkesültem, és hangosan kántáltuk, hogy forradalom-forradalom, de az alegység ügyeletes bekiabált, hogy takarodó van, kussoljatok!

És ezzel le is verte.

Centi_30.jpg230

 

 

 

 

Október 2. Péntek


Lehet, hogy csak én gondolom azt, hogy látszanak az izmaim, mert mintha a tegnapi bemutatóm hatástalan lett volna, ugyanis délután élesítgette a körmét rajtam a Bakonyi. Körletszemlét akart velem csináltatni, célzott rá, hogy most gatyába ráz, és ez folyamatos lesz. Majdnem ilyen egyszerűen ment minden, nem volt semmi sallang, előjáték, hogy „hej Dvorszky, de nehéz eset vagy, de azért majd hozzánk idomulsz”, vagy valami egyéb felvezető diskurzus, nem, semmi ilyen.

Belépett. Mondta, hogy körletszemle van, én csinálom, 20 perc múlva megnézi.

Még rendezgettem a dolgaim a szekrényben, épp benn kotorásztam, mikor ezt a hátamba vágta. Elöntötte a vér a fejem, úgy éreztem, most nincs türelmem végigjátszani a fokozatokat, hogy most kicsit ellenkezem, de megcsinálom, aztán minden nap kicsivel többet engedek meg magamnak egy igazi konfrontációig. Most egyszerűen nem volt kedvem hozzá. Meg persze a bukott nehézfiú voltam, ráadásul miatta, úgyhogy nem gondolkodtam sokat, elkaptam a karját, és a rémült kerek szemét tartó, csodálkozó kocka fejét hordozó nyeszlett testét hozzábasztam a szekrényhez.
Odaszorítottam, vállal rá is dőltem, és halkan és fenyegetőn belelihegtem a képébe, hogy ezt fejezze be, nem fogok én a kénye-kedve szerint ugrálni. Most maradjunk ennyiben, de csak egy kicsit érezzem igazságtalannak a legközelebbi ténykedését, csak egy enyhe sejtésem legyen, hogy rosszban sántikál, letépem a fejét.

Megfagyott a levegő a körletben, és mindenki az utolsó mozdulatába merevedett. Mikor elkaptam Bakonyi karját az összes bennlévő szobatárs felemelkedett, hogy jobban lásson, emiatt most, hogy megfenyegettem, úgy tűnt, mind vigyázzban áll. Ez az ünnepélyesség meghatott.
Még egyszer Bakonyi szemébe néztem mélyen, majd a karjánál fogva a körletajtó felé löktem. Csak annyit mondtam, hogy ne legyek ünneprontó, hogy „kifele”.
Tudta, hogy komolyan beszélek.

Kiegyenesedett és nagy lépésekkel elhagyta a szobát. Mintha egyúttal pihenjt vezényelt volna a bentieknek, mindenki elmozdult a vigyázzállásból, és kihúzta a csíkot. Bakonyi hangját hallottam kintről, a folyosóról, ahogy méltatlankodott. Itt benn nem volt nagylegény, most erősítést gyűjt. Leginkább a saját korosztályával beszélik meg, hogyan szívatnak majd meg.

Kezdetben szétáradt a büszkeség bennem. Ilyet még sohasem csináltam, kurva jól éreztem magam tőle, tényező lettem, már nem vagyok megkerülhető.
Van akaratom és tudom használni.
A testem és a hírem segítenek.
Leültem az egyik alsó ágyra, magam elé húztam a stokit, mint egy kis asztalkát és az öregségem, a bátorságom, az erőm tudatában kedvtelve vizsgálgattam a Centimet.

De aztán kezdett feldühíteni a kinti susmorgás, majd hallottam a Medve hangját, hogy ezt nem lehet tűrni, mégiscsak egy öreg katonának ugrottam neki és, hogy ő most megmutatja. Közvetlenül az ajtó előtt háborogtak, mindent tisztán hallottam. És ettől egyre dühösebb lettem. Nem tudom, hányan és kik vettek részt a beszélgetésben, valaki a háttérből győzködte Medvét, hogy hagyja a fenébe, de Bakonyi mindig félbeszakította, hogy Medve ezt nem tűrhetjük.

Ekkor Medve benyitott.
Itt már nem volt visszaút, most már végig kellett csinálnom. Ha ezt tudatosan kellett volna, akkor biztos, hogy nem sikerül. De mostanra az a sunyiság, amit Bakonyin tapasztalok mindig, meg az a nagyképűség, amivel Medve benyitott, elmosta a tudatom.
Amikor nyílt az ajtó, felálltam az ágyról, de volt ebben az önkéntelen mozdulatomban valami olyan fenyegető, hogy Medve megtorpant a küszöbön. Keze még a kilincset tartotta, leheletnyi zavart éreztem, mintha nem erre számított volna.
Talán azt gondolta, hogy be leszek rezelve, könnyű dolga lesz, és védekezem majd, vagy még azt se, hanem csak hagyom, hogy leteremtsen. De úgy álltam ott, mint King Kong, akinek megsértették a territóriumát.
Ő nem ebben a körletben lakik, így ez tulajdonképpen igaz is.
Érezhette is.

kingkong1.jpg
Rémesen bosszantott, hogy egy olyan alak lépett be engem rendbe tenni, akihez semmi közöm, akinek ehhez az ügyhöz semmi köze. Bosszantott Bakonyi gyávasága, de tudtam, hogy mindig Medve mögül fog nekem dirigálni, ha hagyom magam.
Hát nem hagytam.
Tudatos ez nem lehetett, mert akkor féltem volna, tartottam volna Medvétől meg a következményektől, de ahogy nyílt az ajtó, úgy csukódott az agyam. Felálltam és mielőtt a bizonytalansága enyhült volna, öblös hangon rákiáltottam.

– Medve! Rád is érvényes, amit a Bakonyinak mondtam! Húzd ki a beled a körletből!

Nagyon idegen szerep ez nekem, alig emlékszem olyanra, hogy megemeltem volna a hangom. Robival igen, de az ott egy folyamat eredménye volt, mostanra szinte teljesen elmúlt. Viszont ebben a percben előjött ez a képesség és a hangom nem volt erőtlen, ijedt, hanem átment, amit gondoltam.

Hogy nyomatékosítsam a szavaim, lenyúltam a stokiért, megfogtam a lábát az ülőlap alatt, és mint egy dárdát hajítottam el. Medve hamar rájött, hogy nem viccelek és még mielőtt elengedtem volna a stokit, már kinn is volt és bevágta maga mögött az ajtót, így a fémkeret hatalmas kongással, döngéssel csapódott neki. Nem figyeltem, hogy megölhetem-e, kárt okozhatok-e benne vagy bármi másban. Csak amikor visszaültem az ágyra éreztem meg, hogy gáz van velem, csőlátásom van.
Nem tudtam, hogy ilyen az elvakult düh.
Hogy ennyire lekorlátozza az érzékelést, hogy mindent kitol maga mellől, mint a kakukkfióka és átveszi az irányítást. Lassanként tértem vissza magamba, velem az ijedtség, hogy most mi lesz? Jelentik-e a tiszteknek, vagy, hogy egy brutális, öregekkel verekedős időszak jön-e? Mindkettő ijesztő lehetőségnek tűnt, de mivel egy fél órán keresztül senki nem zavart, lenyugodtam. Már régen fenn olvastam az ágyamon, amikor Répa nyitott be.

– Csak én vagyok. – mondta, miközben az ajtóval óvatosan benyomta a földön fekvő stokit. – Hallom bekattantál!

Elnevettem magam Hát ja, így is mondhatjuk, bekattantam. Nagy vonalakban elmondtam, mi történt, biztosított, hogy jól csináltam, Bakonyit ő is nagyon utálja, csak szóljak, segít bárki ellen.

Este az ágyban miután a körletben helyreállt a rend, nem beszéltem senkivel, Bakonyi meg szolgálatba ment, volt időm ezen morfondírozni. Ma először veszem hasznát a nemrég szerzett testi erőmnek.

És most, hogy láttam mennyire hatékony tud lenni ez, rettentő jól esett. Nem vagyok nyámnyila marha.

Centi_30.jpg231

 

 

 

 

Október 1. Csütörtök

Átköltöztem a 2-es körletbe.
Nem is tettek szolgálatba ma egyáltalán.

Reggel jött az ügyeletes ébreszteni és szólt, hogy el kell hagynom a kutyás körletet és hívat a Zádori hadnagy. Átkerültem a második századba, így ő lett a szakaszparancsnokom. Elmondta, hogy nagyon nem örül nekem, de majd rendbe fog szedni. Aztán elküldött költözködni.

Abba a szobába kerültem, ahol az a geci Bakonyi a körletparancsnok. Mától KAMPÓS vagyok, erre Bakonyi is nyomatékosan felhívta a figyelmem amikor belépett, miután beköltöztem a körletbe.
Egész idő alatt nem volt jelen és amikor megjelentem az első adag holmimmal, láttam, hogy a többiek kiürítették nekem a legszarabb szekrényt és a legrosszabb helyen lévő ágyat. Gyanítom Bakonyi parancsára.
Lehet, hogy a szobatársaknak se tetszett. De ezzel nem is foglalkoztam.
Volt bennem ma valami dühös káröröm, már-már büszkeség.
A bukásom félelemmel vegyes tiszteletet váltott ki a többiekből és ezért távolságot tartottak. Dühített, hogy hátrébb léptek tőlem, és különbnek kezdtem érezni magam tőlük, a beszari gyerekektől.
Én bátor vagyok.
Mindegyik összecsinálná magát, ha úgy kellett volna állnia Nyírő előtt, ahogy nekem. Szinte felsőbbrendűségi tudatom alakult ki, én vagyok az egyetlen, aki mer.
Mer kockáztatni.
Hogy ez valójában nem igaz, azzal nem foglalkoztam. Én vagyok az egyetlen tökös srác az egész laktanyában, aki szembe mer nézni a hadbírósággal és a futkosóval.
Ezért így is vonultam közöttük.
Én voltam, aki senkinek nem áll félre a folyosón, de akinek mindenki utat nyit.

Így kezdtem a költözésnek is.
Benyitottam a körletbe és látom, hogy Somogyi, egy kisMamut szintén költözött, épp a végén jár, rájövök, hogy nekem adják a kopasz ágyat. És ebben a hangulatban, ahogy beléptem, nem nagyon érdekelt, hogy jobb-e az ahová költözött Somogyi, de úgy döntöttem, hogy nem hagyom magam. Lassan, az idősebbek orra előtt begyalogoltam az ágyig, Somogyi mellé, ledobtam a cuccom a földre, összemarkoltam az övét és visszavittem oda, ahonnan költözött. Rá se pillantottam, csak annyit mondtam:
– Einstand.
Aztán körbenéztem az időseken, hogy ők is értsék, ez most komoly, nem tágítok. Aztán belépett Bakonyi és megtorpant. Bent olyan halotti csend kongott, hogy ő sem törte meg, mikor látta, hogy nem az az ágy az enyém, amit kijelölt nekem. Nem tudom, az is lehet, hogy a szobatársaknak korábban se tetszett a dolog, de most nyilvánvalónak látszott, hogy nagy presztízsveszteség érné, ha ezt firtatni kezdené. Mindenki a saját dolgait kezdte igazgatni, hátat fordítva, látszott, hogy senki nem akar ezzel foglalkozni, nem akarja beleártani magát. Talán Bakonyi is érezte, hogy senki nem támogatná.
De aztán megjött a hangja és annyit megemlített, hogy az ő kérésére tettek ide, ebbe a körletbe, mert kötelességének érzi ráncba szedni.
Vállat vontam.
Ha minden velem kapcsolatos fegyelmi kihágást jelenteni akar és mindegyik után jutalmat kap, akkor novemberben tábornokként szerelne. De hogy ne érezze ezt könnyűnek, és hogy ne csak a bukás váltson ki tiszteletet, megmutattam magam előtte.

Most már egy ideje, egész komolyan súlyzózom. Répa feladatait végzem, nagyon komolyat fejlődtem. A versenysport utolsó évében 62 kiló volt a súlyom, de amint abbahagytam lecsökkent 5 kilót és úgy maradt. Gyakorlatilag 4 éve 57 kiló voltam, bármit is csináltam magammal. Bevonulásnál nem is látszott már rajtam a sport. Most viszont már 67 kiló vagyok, csupa izom, nyugalmi állapotban is látványosan erősnek látszik a testem. Este, mikor öltözködtem, gondom volt rá, hogy a Bakonyi meg tudjon figyelni, lassú, komótos mozdulatokkal vettem le a az ingem és cseréltem le a pizsamára.
Azt hiszem megtettem rá a megfelelő benyomást.
És a többiekre is.

A gyakorló alatt nem látszik, senki nem gondolta volna, hogy ilyen erős vagyok, 10 kilónyi plusz izomzat duzzad rajtam.
Az sok.
Én nagyon élvezem, lenn a konditeremben fekve nyomó versenyt rendeznek időnként az erre fogékonyak, 110-120 kiló körül már én is nyomok. Ezzel nem vagyok dobogós, de a terembe járó srácok kétharmada mögöttem van.

Meg terjed egy újabb hobbi is, szkanderezni szoktunk.
Répát basztatták az idősebbek, hogy lehet, hogy csak fel vannak fújva az izmai, de erő nincs benne. Répa tűrte sokáig, aztán még az augusztusi leszerelés előtt Butykó Horit már nem tudta elviselni és javasolta, hogy akkor szkanderezzenek.
Hori röhögve ment bele.
Répa meg úgy tette le, mintha Hori nem fejtene ki erőt. Hori nem is tudott beletörődni, Répának le kellett tennie ugyanúgy még egyszer.
Aztán bal kézzel is.
A többiek Répát nem merték kihívni, csak Horit, és másokkal szemben Hori erős volt. Egy darabig még tartott a kakaskodás, aztán elhalkult.
Egy-két hete jött elő újra, valamelyik idősebb kölöknek csesztette a csőrét Répa ereje és kihívta. Répa ugyanúgy rakta le, mint Horit.
Aztán jöttek a többiek.
És Répa, aki kiállt ellene, azt lenyomta. Mintha senki nem fejtene ki ellene ellenállást. De azért az óvatosabbak mindig azt hívták ki először, akit Répa letett. Ezzel akarták belőni Répa erejét. És szép lassan már jöttek a fogadások, és egész esték teltek izzadtságszagban valamelyik körletben. Aztán a gyengébbek kóstolgatni kezdtek engem is. Nehezen álltam kötélnek, végül Mészáros, egy novemberi leszerelő lapaj addig csesztetett, hogy leültem elé.
A nagytestű gyáva.
Nagyon erős orgánummal hangoztatta az erejét, de csak a gyengéket hívta ki. Az igazán erőseket azért nem, mert azt mondja, ő közéjük tartozik, haverok, ott nem kell neki emberkedni. Engem gyengének gondolt, de mivel Répa haverja vagyok, ezzel közeledett Répához is.
Ez hívott ki.
Ennek ki is álltam.

szkander3.jpg

Igazából a kudarctól féltem, azért nem akartam eddig. De itt nem volt visszaút.

A 3-as körletben álltunk neki, a szobalakók ott tömörültek felettünk és pont ezt utáltam, ebben nem akartam részt venni. Így nem szeretek szerepelni. Megkapaszkodtunk Mészárossal egymás kezébe és a rajtra nyomni kezdtük.
Éreztem, hogy azért erős. A szorítása egy satué. Úgy lendült nekem, mint egy bika, fújtatott.
De csak épphogy megmozdítja a karom.

Utálom, ha valaki csuklózik.
Néha véletlenül befordul a kézfej, de mivel Mészáros nem elégedett az eredménnyel, lévén még nem nyomott le, szisztematikus csuklózásba kezdett. Tekergeti a kézfejem keresi a gyenge pontot, ahol nekem úgy feszül, hogy engedek. Én nem akarok győzni, de az bosszant, hogy valaki a csalással szerzett győzelmét teljes értékűnek gondolja, a csalást magát meg elfogadhatónak.
Én bírom még, most érzem milyen erős vagyok tényleg. De győzni nem akarok.

Meg nem is tudok, mert a holtpontból nem sikerül kibillentenem. Igazából nem is próbálom, csak ellentartok.
De azt keményen.
Kivárásra játszom, lenyomni úgy érzem, nem tudnám, de tartani bármeddig.
Remegünk már mind a ketten, Mészáros már hangosan nyög, néha felkiált.
A csalással nem ment semmire.
Nem mozdult a karom.
Iszonyú erős vagyok.
Nem tudom ráerőltetni senkire az akaratom, de rám se tudja senki.
Bárkinek ellenállok.
Tartom, amíg megtörnek, kifáradnak.
És tényleg.
Gyengül a nyomás a kezemen, de még elszenvedek egy utolsó támadást, Mészáros a szemembe néz mélyen és egy újabb csaláshoz folyamodik. Hirtelen hátrarántja a karom és innen lendületből igyekszik megszerezni a győzelmet, de így is megtartom. Még át is tolom a kezét a középpontból az ő oldalára, érzem, hogy fárad. Hirtelen egy hangos kiáltás mellett feladja.
Oké döntetlen, mondja.
Nem tudom, hogy azzal, hogy abbahagyta, azt akarta-e elkerülni, nehogy lenyomjam, mert ő is érezte, hogy az ereje végén járt, vagy csak megunta, mindenesetre azt mondja legyen döntetlen. Kicsit értetlenkedik, mikor azt állítom, hogy ez nem döntetlen, hanem vereség. Vesztett, mert ő akart lenyomni, de nem nyomott le. Magyarázhatja a vereséget, ahogy akarja, de a célt nem érte el. Ha nem hiszi el, hogy legyőztem, jöjjön és nyomon le.
Győzzön le.
Erre bekussol.
Győztem.

Azóta naponta legalább egyszer kihív valaki. Nem tudom miért, talán kishitűség miatt, de nem kockázatom meg, hogy nálam erősebbeket megpróbáljak legyőzni. Sokakat sikerül, de mindegyikről pontosan tudom előre, hogy le tudom. Mert ugyan nem érdekel a győzelem, de aki ellen nem kell komoly erőt kifejtenem, azt lenyomom. De jönnek csőstül. Mintha mindenkinél egyenként be kellene bizonyítanom, hogy erősebb vagyok. Le kell nyomnom, és akkor az alany azt mondja, hogy tényleg, tényleg letettél. Elég egyszerű koreográfia, de mintha mindegyik igényelné ezt, pont így. Én nem élvezem, hanem csak azzal az gondolattal csinálom, hogy ha neked ez kell öcsém, lenyomlak.
És lenyomom.

De aki erősebb, aki kihívás lenne, azzal szemben nem érzem, hogy győznöm kell. Félek a kudarctól, hiába vagyok most magamhoz és az átlaghoz képest elképesztően jó formában.
Nem jön a versenyszellem.
De azt tudtam, hogy engem senki nem tesz le.
És tényleg, az a legenda kezdett keringeni, hogy Répa mindenkit letesz, engem meg senki sem. Répával szándékosan nem mértük össze az erőnket, én ismertem az övét és tiszteltem, ő csak sejtette az enyémet, és azt tisztelte bennem. De jó párost alkottunk, izgalmas mérkőzéseket rendeztek velünk, minden este más körletbe voltunk meghívva vendégszerepelni. Répa másodpercek alatt győzött, én meg hosszú percekig tartó menetekben fárasztottam ki az ellenfelet, de legyőzni senki nem tudott. Addig tartottam magam, amíg a másik teljesen kifáradt és elhagyta az ereje. De akit lenyomott Répa, az engem nem tudott.

Szóval valami hírem már volt, de itt a kettes körletben még nem látták az izmaim. Reméltem, hogy ez a látvány és az a tudat, hogy nehéz fiú vagyok, elejét veszi a torzsalkodásoknak.

 

 

 

süti beállítások módosítása