Centi_30.jpg171

 

 

 

 

November 30. Hétfő

Ma semmilyen feladatot nem kaptam, feküdtem egész nap, még gyúrni sem mentem le.
Mindig meghökkentenek az ilyen napok.

Mert nem értem. Mi történhet ilyenkor?
Nézek bután az alegység ügyeletesre.

maki.JPG
Alig van olyan, akivel ez így, ahogy velem, megesne.
Mindig vagy szolgálatba kerül valaki, vagy szabadnapra küldik.


De hogy ne kelljen csinálnia semmit, az nagyon ritka.
Velem mégis ez történt ma is.
Sose tudom, hogy ennek örülni kell-e, vagy megijedni tőle.
Ilyenkor mindig valami határszélre való áthelyezés előkészítéséről vizionálok.

Na nem sokat, mert hamar belealszom.

Centi_30.jpg172

 

 

 

 

November 29. Vasárnap

Ma megszopatott a B. K. Zsolt éjjel, egy kopasz három órát pihent, míg én kettőt!!

Ferihegy 2-re vezényeltek, B. K. Zs volt az éjszakás ügyeletes helyettes.

Mióta tizedes lett, a tisztek egész egyszerűen tizedesnek tekintik és ugyanolyan szolgálatokba teszik, mint a többi tisztest.
Senki nem érti, hogy lehet ez.
Alegységügyeletesnek teszik a laktanyában és kutató ügyeletes helyettesnek a reptereken.
Hallatlan.
Ő gyűlöli ezt, de tehetetlen.
De ezt csak hiszi, mert nem az.

Sőt, olyannyira tevékeny, hogy ma például megszopatott.
Dühös voltam rá, mert nem figyelt a váltásra és nem figyelt rám. Ha nem is veszi figyelembe, hogy a váltásban én vagyok a legöregebb, mellesleg nála is öregebb, akkor legalább azt vette volna figyelembe, hogy jóban vagyunk.

Most így felvetődik, lehet, hogy csak én érzem ezt?

Sőt, még azt is lehet, hogy csak én érzem, hogy kezd tetszeni neki a parancsolgatás?
Valahogy a hideg kiráz, hogy olyasmit érzek belőle, amit nem szeretek.

A tisztesek idegesítő pökhendiségét.

Azt persze el kell ismernem, hogy nagyon rossz helyzetben van és az is látszik, hogy zavart.
De mintha tényleg tetszene neki, hogy parancsolgathat.

Nagyon remélem, hogy tévedek.

tizedes_meg_a_tobbiek_03.jpg

Centi_30.jpg173

 

 

 

 

November 28. Szombat


Ma betettek délutános szolgálatba, Ferihegy 2-re.

Okmányosra kerültem, meg kell állítanom a reptéri kocsikat és ellenőriznem a belépőkártyáikat.
Megint találkoztam a barkasos nővel.

barkas11.jpg
Nagyon dühös vagyok, mert egyre hidegebb van, ettől mindenki több ruhát vesz fel. A nő is be volt vastagon öltözve már, úgy láttam, sokat szaladgál és sokat van távol a kocsitól, így az nem tud felmelegedni, ha egyáltalán fel tud egy tökéletesen szigetelés nélküli fémdoboz.

Fázósan begombolva nyakig a kabát, vastag, merev. Láttatja ugyan, hogy hatalmas mellei vannak, de semmilyen információt nem hordoz annak alakjáról. Élesen él még az emlékeimben múltkorról, meg az a játék amivel szórakoztunk, hogy igazi rendőrt játszom, miközben kerekre meredt szemmel nézem a mély dekoltázsban duzzadó keblei közé tett belépőkártyát.
Most meg ül itt darócban, és a hidegben csak bágyadt mosolyra telik neki is, de még ezen is átsüt, alig várja, hogy valaki befűtsön neki. Engem ettől úgy elöntött a forróság, hogy korlátlanul tudtam volna adni, de remegtem minden ízemben is közben, hogy milyen hihetetlenül béna vagyok.
Sűrűn megállítottam ma, és minden alkalommal csak annyit tudtam kérdezni, hogy láthatnám-e a kártyáját, de minden alkalommal egyre szürkébben. Nem tudtam lelkesítőt, kedveset, vicceset vagy akár komolyat mondani, amitől megmarad valami szellemi kontaktus, ha már a játékot téli bundára váltva, nem tudtuk feléleszteni. Pedig a fejemben olyan hatalmasat szeretkeztem vele mindig, két kanyar közt, hogy majd beszédültem a kerozinos kocsik alá.

És aztán egyszer csak eszembe jutott Edit. Egészen pontosan az, hogy milyen iszonyú rég nem jutott eszembe.

Két napja ugyan felbukkant bennem, de előtte, még csak elképzelésem sincs mennyi ideje egyáltalán nem gondoltam rá. Ez így nem pontos, mert gondolni akarattal kell, az bennem egyáltalán nem volt, de nem volt semmi olyan helyzet sem, amire önkéntelenül ugrott volna be a képe.
És most belegondolva, jó mélyre bevilágítva sem találok semmit, ami ragaszkodásra késztetne.
Riasztó, elvégre ő a barátnőm.

Ma éjjel, biztos, hogy a barkaszos nő jelenik meg nekem álmomban, nem Edit.
Mert Edit már nem hordoz nekem szexuális impulzust. A barkaszos nő meg két akkorát is, hogy abból több se kell.

Editet sosem kaptam meg.
Nem tudom, hogy mit kellene tennem, hogy megkapjam végre, de már nem vagyok benne biztos, hogy meg akarom tudni.

Igazságtalan, de úgy érzem kifáradtam.

Azt, hogy messzi és távoli, itt benn a laktanyában elviselem, de ha mellette vagyok, akkor már nem biztos. Nem türelmetlen leszek ettől azt hiszem, hanem fásult.

Ez meg semmi jót nem ígér.

 barkas.jpg

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg174

 

 

 

 

November 27. Péntek


Tegnap reggel a laktanya felé menet már félúton nagyon dühös voltam.

Ültem a platón ez után az észvesztő éjszakai szolgálat után, és kavargott bennem minden.

Kaptam egy olyan napot, amiben egy halálraítélt ember vár a kivégzésére, és az utolsó óráit velem tölti, nekem közben meg az a feladatom, hogy biztosan eljusson a kivégzése helyszínére.

És kaptam egy olyan napot, amiben egy felettesemmel összeverekszem.
És ez a két nap egy napra esik.
Hogy jön a két esemény?
Nem ám egymás után, nem.
Egyszerre.

Kurva élet mi közöm nekem ezekhez?

Miért kell nekem élőhalott elítéltet pesztrálni?
Ökölharcot vívni az ostobasággal?

És dühös lettem ott a platón, hogy éjszaka gyengének mutatkoztam, sem a lelki nyomást nem tudtam kezelni jól, sem a fizikai agressziót.

A palesztinre rá kellett volna üvöltenem az elején, hogy kussoljon, nem érdekel mit akar.
Megvárni míg elviszik aztán kész.
Babarcsinak meg olyan nyomatékkal mondani elsőre, hogy takarodjon kifele, amiből megérti.

Ha kell, a halántékához tartott fegyverrel.
Nem dulakodni, előtte meg sopánkodni.

Dühös lettem magamra ott a platón, hogy bezzeg utólag jól tudom, mit kellett volna tenni, mit kellett volna mondani. És a dühöm csak fokozódott, amikor megéreztem a zászlós váll-lapját a zsebemben. Figyelve, hogy a többiek ne vegyenek ebből észre semmit, kihajítottam a plató ponyvája alól egy bokrosabb részen.
Mire beértünk a kapuhoz, még mindig fortyogtam, mint a zsír.

Én léptem utoljára a fegyverszobába, betettem a pisztolyt a szekrénybe, majd lassan megemeltem egy tartalék tártáskát, ami senki nevére nincs kiírva és behajítottam a sarokban álló szekrény mögé.

Nem volt olyan hangja mint szerettem volna, ami csitította volna a haragom, hanem csak tompa püffenés, egy erőteljesebb fing hangja és ettől nem csitult bennem semmi, de értelme sem lett volna nekiállni megkeresni azt a tártáskát, amelyik ezt a hangot tudja, ezért lendületes, sértődött hátraarccal jöttem ki a helységből.

Szóval dühösen feküdtem le reggel, de ébredéskor ennek már semmi nyoma nem volt, most csak simán be voltam szarva, hogy ez a verekedés Babarcsi zászlóssal már akkora súlyú-e, hogy lecsukjanak.

Öttől bent töltendő szabadnapot kaptam. Ennyi volt, ami a köteléken velem kapcsolatban ma elhangzott, tehát úgy néz ki a Babarcsi nem nyomott fel, lehet, hogy semmire nem emlékszik, csak azt furcsállja, hogy hiányzik a fél rangjelzése.

És na vajon ma mi volt az Esemény?

Eltűnt egy tártáska!

Az egész század rohangált föl s alá, mindenki gyanús, leginkább én, aki mosolyogva figyeli mindezt.
Tártáska?
De kié?
Az enyém?
Dehogyis.
Akkor mi közöm nekem ehhez?

Hagytam hadd szaladgáljanak, keressék.
Ha kérdezték volna, hogy hova tettem, megmondtam volna, de nem kérdezték.

Tehát átszellemült mosollyal csináltam ma mindent, amit kértek, ide állj, oda állj, sorakozó, mindenki mutassa be a tártáskáját, és ilyenek.

Boldog voltam, mert úgy éreztem minden miattam van, de semmi közöm hozzá.

tártáska.jpg

Centi_30.jpg175

 

 

 

 

 

November 26. Csütörtök

 

 

 

November 26.-a van!!!! Kereken egy éve vonultam!!


Eltelt végre egy telebaszott, kurva év!!!

Milyen istentelen hosszú tud ez lenni és milyen keveset voltam ezalatt a magam ura!
Talán ha 10-15 napot a 365-ből. A többi időben rendelkezésre álltam, a szabadságomat áldoztam kényszer hatására egy hülye fantazmagóriára, hogy a rothadó nyugat az ellenség, aki ellen védeni kell az országot.

Szerintem a nyugatnak kellene engem, meg a társaimat kitüntetni, mert nem attól védem a hont, hogy a nyugati rothadás be ne jöjjön, hanem hogy ez a sok hülye elmélet a szocialista hazáról ki nem menjen. Mert ez tényleg veszélyes.

Mert az a rendszer, ami így működtet egy hadsereget, határőrséget az nagyon beteg.

Azzal, hogy munkát adok a feletteseimnek a létezésemmel, azzal, hogy a társaimmal együtt igazgatni kénytelenek minket, megszabadítom a világot attól, hogy ezek az emberek kimenjenek és szégyent hozzanak ránk.

A tisztek jóvoltából, a hülye sorkatonaságot életben tartó rendszer miatt, akaratomon kívül lettem nyugati ügynök.

Rothadni akarok. Levis farmerban és Adidas cipőben, igazi Coca colával, lila rágóval a számban. És felszállni egy kurva gépre, hogy elvigyen valahová. Megnézni milyen kinn, honnan jönnek ezek a rothadó nyugatiak, ezzel az eltüntethetetlen mosollyal az arcukon.

És amúgy semmi szükség nem lenne rám, nincs szükség olyanra, aki megakadályozza, hogy kimenjek, mert ha kimehetek, akkor visszajövök. Itt a családom, itt vannak a barátaim, még talán a barátnőm is itt van.

Bár ezt már csak félve említem meg, mert nem tudom, hol van. Messze, tőlem és bennem is messze van.
Ha ez a kurva katonaság nem telepedett volna az életem legkisebb részletére is egy éve, tudnám, hol van a barátnőm. Vagy lenne még és akkor boldog lennék, vagy nem lenne, de az legalább tiszta sor. Túl lennénk a testiségen, túl lennénk egy csomó dolgon.
Ismerném.
De ez alatt az egy év alatt, ebből a 365 napból 10-15 alkalommal láttam.
Nem is tudom ki ő valójában.

Mert egy ideje semmi más, csak egy idea, ami testet öltött arra a pár félszeg órára, amit együtt tölthettünk.

És amióta megőrültem, amióta mint egy vergődő állat, csapkodok magam körül, nem figyelve, milyen következményekkel jár, csak szabaduljak végre attól a gondolati szolgaságtól, hogy katona vagyok, hogy rabszolgaként élek, mióta az életemet a szabályok, az agyamat a szabályok be nem tartásának önkéntelen vágya tartja bilincsben, azóta Edit suhanó árnyékká, lassan, a magasban úszó foszladozó felhővé lett, távoli, megfoghatatlan és elérhetetlen. Nem is nyúlok már utána, semmilyen téma nincs, ami ne tudná kitörölni, ha netán mégis eszembe jut.

Ki vajon ő?
Ki ő vajon nekem?

És ki vagyok én?
És ki vagyok én, nekem?
Hogy lehet, hogy nekem sem ér semmit a sorsom, szarok bele, éveket kockáztatok számomra csínynek tűnő katonai bűncselekményekkel?

Mi az Isten lett belőlem egy év alatt?
Ki lettem?

Mert nem az vagyok, aki bevonultam.
Nagyon nem.

Alig maradtak éles emlékeim a katonaság előtti életemről.
Homályban bolyongó gyerek képe maradt meg magamról.
Egy év alatt minden más kimosódott.
Gyerek voltam.
De ma felnőtt vagyok-e?
Vagy csak sima kiskatona, az előbbi két állapot közt lebegve?

platon1.JPGEgyszer, még gyerekként, valami idézetgyűjteményben, Platontól olvastam ezt:
"Megbocsátjuk, ha egy gyerek fél a sötétben. Az élet igazi tragédiája, ha egy férfi fél a fényben."

Akkor a legnagyobb igazságnak gondoltam.

Úgy gondoltam, e szerint fogok élni, ezt tartom mindig majd szem előtt.
De hol tartok én most?
Az ég világon semmit nem tartok szem előtt. Semmi erkölcsi szabályt, semmit.

Ja, de, egy dolgot igen. Azt, hogy hány napom van még.


Gyerek nem vagyok már. Sötétben már nem félek. De nem félek a világosban sem.
Felnőtt lennék tehát?
Ugyan.
Nem azért nem félek, mert tartásom van. Nem bátorság ez.
Azért nem félek, mert menekülök.
Menekülök innen, ahol egy kerek éve vagyok, bármi jó, csak ne azzal kelljen foglalkoznom, hogy itt vagyok. Olyan eszeveszetten menekülök, hogy nem tűnik veszélynek pár év börtön, ahhoz képest, ahol most vagyok.
Van ebben logika?
Az égvilágon semmi.
De ezzel a hadsereghez igazodik.

Szóval ki lettem én ez alatt az egy év alatt? És kik ezek itt mellettem? Kik voltak, kik lettek?
És mit tesz a katonaság azzal a durván 130ezer sorstársammal, akik most jelen pillanatban valamelyik határőr, vagy honvéd laktanyában kérdezhetik ugyanezt maguktól.

130ezer fiatal és kamasz.
Emberek! Nem sok ez egy kicsit?
Másfél év.
Nem sok ez egy kicsit?
Dehogynem.
Iszonyú sok.

Egy telebaszott kurva év mégis eltelt.
És pontosan a fele van még hátra.

Pontosan a fele.

 

Határőrség létszám adatok.

Centi_30.jpg176

 

 

 

 

November 25. Szerda


Tegnap véget ért az EÜ szabadság, de csak ma vittek szolgálatba.
Délelőtt Ferihegy 1-re.
Utána egy Ultra Rövid Ugrással. rögtön délutánra beosztottak Transit-őrségbe.

Egy szerencsétlen palesztin fickóra vigyáztam.

Azzal küldtek be hozzá, hogy igen nagy a szökés kockázata, nagyon figyeljek rá.
És hogy amúgy meg folyamatosan pofázik, de arra meg ne figyeljek.

Kicsi, törékeny alkatú, barna férfi volt. Amint beléptem felugrott és nyújtott karral jött felém bemutatkozni. Kicsit visszarettentem, észre is vette, lassított és mikor felengedtem, kezet ráztunk.
Leültetett és mesélni kezdett.

Nem értem, nem értem, mondtam neki néhányszor magyarul és kapcsolt, átváltott arra a pantomim előadásra, ami Abuval is segített szót érteni.

arafat.jpgAzt mondta, a PFSZ tagja, ha visszaküldik Izraelbe biztos kivégzik. Mutogatta a családja fényképét. Ez a felesége, az ott a két fia, az meg a nagylánya, ott hátul.

– Látom, yes, yes.

Aztán úgy tesz, mintha széttépné a képet és a darabjait a háta mögé dobná. Az ég felé mutat, igen, mutatja, mind az égben vannak.
Ott vannak.

Majd az ölében forgatja a képet, fátyolos szemmel mered rá vagy mellé.

Aztán hirtelen felugrik.

– Israel you know Israel...

– Yes, Izrael!

– Army!

Igen értem, katonaság.

Ratatata... ráz egy képzeletbeli géppisztolyt.

A feleségem, a lányom és a két fiam, mutatja a képen.

A feleség, a lány, és a két fiú.

– Yes, all family.

– Família?

– Yes, familia.

Az egész családja! Aztakurva! Mindet megölték neki.

Aztán közelebb húzódik és mesél tovább.

Nagy fájdalma volt emiatt, magyarázza, aztán kétségbe esett, végül dühös lett.
Nagyon.
Fegyvert szerzett és lőtte Izraelt. Lőtte éjjel, lőtte nappal és nekem az a gyanúm támadt, hogy lőtte ahol érte és igen, asszonyt és gyereket is.

Az a tűz, ami a szemében játszott, az nagyon is igazolja ezt a feltevést.
Aztán menekülnie kellett, mondja, ide jött, de nem engedik be az országba. Pedig neki azt mondták, ide be lehet jönni, innen nem küldik el.
De nem engedik be. Sőt sehova nem engedik, visszatoloncolják Izraelbe.
Ott biztos, hogy kivégzik.

– Ott kivégeznek.

Többféle változatban játssza el nekem, a torkára mutogat, hogy egyszerűen csak elvágják a torkát, kötelet hurkol a nyakába, hogy felakasztják, vagy lelövik. Az a gyanúm támadt, óvatosan befolyásolni próbál, valami segítséget vár, de nem tehettem semmit. Vigasztalásképp elmutogattam neki, hogy nem csak vele vagyunk ilyenek, és hogy Carlost is pár napja tettük ki innen.

Először megdermedt, nézett rám, s hosszan hallgatott.

Majd annyit kérdezett:

– Carlos?

– Yes, Yes, mutogatom, hogy fegyveres. A Carlos.

– Nincs itt? – kérdi a földre mutogatva.

– Nincs. Pár napja repülő, shh... Valahová el.

Nem közölhettem valami jó hírt, mert egész kicsire összement.

Biztos kivégeznek, mutogatja a torkát, a kötelet, a főbelövést.

Egészen megsajnáltam.

Kurva élet!

Mi közöm nekem ehhez? Miért én vagyok egy halálra készülőnek az utolsó mentsvár és ha igen, ha az vagyok, miért az a feladatom, hogy megfosszam a reménytől mégis, hogy elősegítsem a kivégzését.
Mert szívem szerint elengedném.
Lehet, hogy nagyon ronda dolgokat tett. De basszus, megölték a családját.
Persze ki tudja, hogy ez a szerencsétlen nem ölt-e már korábban is családokat.
Nem tudom.
De nem akarom senkinek a halálát elősegíteni.
Ebben nem akarok részt venni.

Persze, azért elengedni sem akartam. Legalábbis lábon kéne lőnöm magam, hogy ő volt és utána elengedni. Így lenne hiteles, de ezt azért mégse.


Rendes volt, mert nem szökött meg az alatt az egy alkalom alatt sem, amit akaratom kívül biztosítottam neki.

Tíz körül mikor a reptér elcsendesült és azt hittem, ketten maradtunk a palesztinnal az épületben, megjelent a Tranzitban Babarcsi zászlós.

Azt hittem ellenőrizni jött, összecsaptam a bokám, de nem érdekelte, legyintett.
Igazából a nevén kívül semmit nem tudok róla, a laktanyába sose jár, és hogy itt mi a feladata az rejtély, mert az itteni posztokat mind magasabb rangú tisztek töltik be. Atyaian átkarolta a vállam, lenyomott az ülésre és mellém ült.

– Na fiam, mi a helyzet?

– Jelentem, semmi rendkívüli nem történt.

– És az? Azzal mi van?

A férfi megérezte, hogy róla van szó, már szólt volna, de Barsi megelőzte, eltávolodott tőle, ezáltal tőlem is és egyetlen kézmozdulattal leállította. Nem ért hozzá, de benne volt, hogy neked most itt nem osztottunk lapot.

– Na mi van ezzel?

Dőlt belőle a cefreszag, billegett a széken.

– Jelentem, palesztin. Visszaviszik Izraelbe, kivégzik majd.

– Na, és miért?

Elmondtam amit tudtam, Carlost nem említettem, úgy éreztem, ezt a fickónak se kellett volna.

De Babarcsi legyintett – Hazudnak ezek, mint a vízfolyás. Megölték a családját, mi?

– Mi van? – fordult a férfi felé. – Family kaput? He? Family kaput?

A palesztin pasi szeme rám villant, szét akartam tárni a karom, de Babarcsi megbökött.

– Na kérdezd meg tőle, hogy miket csinált? Kérdezd meg, hogy kiket ölt meg?

Azt a pantomim előadást, amivel megkérdezhetném, nem akartam Babarcsi előtt bemutatni, szarul is éreztem magam, mintha elárultam volna az őrizetest, ezért csak széttárt karral pislogtam, nem tudok én ezzel beszélni, amit tudok, azt is a váltásom mondta.

– Ejjj, az Isten faszát! – horkant fel a zászlós és a fickó elé penderült.

– Na mit műveltél sunyiképű?

Az ember össze töpörödött, egyáltalán nem látszott félelmetes harcosnak.

Babarcsi nem hagyta.

Na gyerünk! Gyerekeket erőszakoltál, mi? Vagy miket? Mondjad!

De ekkor már a férfi ingnyakát szorongatta és ordított fröcsögő szájjal.

– Mondjad, kit öltél meg?

Kurva szar helyzet.
Itt egy arc, akinek a védelme az én feladatom. Most határozottan elkelne neki a védelem.
Meg kell védenem, hogy elvihessék meghalni. A másik meg a felettesem, részeg és erőszakos.

Tennem kellett valamit.

– Zászlós elvtárs!

Megfogtam a karját és igyekeztem hátrébb húzni.

– Zászlós elvtárs, nem fogja tudni elmondani, nem beszél magyarul, talán egy tolmács kellene.

Indulatosan rántotta el a karját.

– Maga fiam meg ne fogdosson! Nekem ne mondja meg, mit kéne! Megértette? Meg fogja ez mondani, tudom én, hogy kell ezekkel bánni!

Szerencsétlen faszit az ingénél fogva igyekezett lerántani a padról, az meg védekezni sem mert.

– Zászlós elvtárs! Zászlós elvtárs! – kiabáltam de nem segített. Valamit tennem kell, ez kezd nagyon eldurvulni.

Ekkor megragadtam erősen a karját, meg a palesztinét is és erővel szétrántottam őket. A fickó beiszkolt a sarokba, én meg közelharcba kezdtem Babarcsival. Lökdösődtünk, igyekeztem túlkiabálni, hogy felszólítom, hogy hagyja el a Tranzit területét!

– A Tranzit és ennek a személynek a biztonságát nekem kell biztosítanom. Most úgy ítélem meg, hogy közbe kell lépnem, veszélyben érzem a biztonságát. Felszólítom, hogy hagyja el a Tranzit területét!

Próbáltam hivatalos szöveget kanyarítani neki, hátha valamelyik katonai formula észhez téríti és rájön, hogy igazam van, nem tehetek mást, de nem hatott.

Megragadta a vállam, én is az övét, tépkedtük egymást, ellöktem, ő visszalökött, és közben fröcsögött belőle az öntudat:

Ő egy zászlós, az engedélye nélkül rá se nézhetnék. Ha tehetné, lelőne, mint a kutyát, ahogy ezt régen csinálták, de akkor legalább fegyelem volt! Azonnal vágjam vigyázzba magam, mielőtt szájba vág, és jelentsek.

Felhívtam a figyelmét, hogy Ő viszont az én engedélyem, és az ügyeletes tiszt engedélye nélkül hatolt be az általam őrzött területre, veszélyesnek ítélem az általam őrzött személyre nézve, és azonnal távozzon, de hirtelen valahogy kiszabadult az egyik keze és lekevert egy pofont.
Nem ért el nagyon, a sapkám sem esett le, viszont lezuhant a rostély.

Nekirontottam, a karját oldalra ütöttem megfogtam a zubbonyát, mint a cselgáncsruhát.

– Menj a picsába, te hülye állat! – ordítottam rá. Megrántottam magam felé, és mivel meglendült valóban a teste, már könnyedén el tudtam oldalirányba mozdítani. Félkört tettünk le együtt, ezáltal én szembe lettem az ajtóval, ő meg háttal. És teljes erőmmel afelé toltam.
A kurva anyádra a te kurva anyáddal feleltem.
Láttam, hogy az egyik kezével a pisztolytáska felé nyúlkál, de érdekes módon nem ijedtem meg, hanem csak annyit tudtam, nem hagyhatom. A vállánál fogva taszigáltam, de a kezére kellett ütnöm. Olyan lendülettel tettem, hogy véletlenül letéptem az egyik váll-lapját.
Az a földre esett, ő is meglátta, meg azt is, hogy mekkora erővel ütöttem a kezére. Felbőgött, de így védtelen lett. Egy határozott mozdulattal kilöktem a csapóajtón, még egy két lépést toltam, hogy ne tudjon azonnal visszajönni, közben ütéseket kaptam a mellemre és kerültem el a fejemre irányulókat, végül egy nagy ütést én is bevittem a mellére, amitől megtántorodott, így én visszaiszkoltam a Tranzitba és ráfordítottam a kulcsot. Beálltam az ajtó mellé viszonylag takarásba, odaugrott a palesztin is, de Babarcsi nem vett elő pisztolyt, csak ráütött egyet ököllel az ajtóra, beordított még, hogy kicsinál, végem van, aztán elcsendesedett.

 

Gondolom milyen patália lesz ebből a századnál! Lehajoltam a zászlósi váll-lapért és zsebre vágtam.
Összeverekedtem egy zászlóssal! A kurva élet!
Milyen híre, következménye lesz ennek?

Két óra múlva leváltottak pihenni, Babarcsi már nem volt az ajtó előtt, mikor a váltást beengedtem. Benn a kutató ügyeleten nem említette senki, gondolom akkor majd holnap a századnál.
A palesztin emberem rendes volt, nem surrant ki míg Babarcsival dulakodtam, szóval most nyugi van.
Aludtam pár órát, majd hajnalban visszaküldtek váltani.

Jött ki a társam, egy kisberben kölök, mondta, hogy szétmegy a feje, annyit beszélt hozzá a palesztin, de próbált úgy csinálni, mintha nem is hallaná.

– Mi a szart tud ez ennyit beszélni?

Nem mondtam el, amit én megtudtam, csak beültem mellé. Nekem már nem beszélt sokat, szomorúan hallgattunk, míg jöttek érte az izraeli biztonsági szolgálat emberei egy LRI-s földi utaskísérővel. A palesztin kezet nyújtott, éreztem, hogy reszket, még egyszer visszaintett messzebbről és nem sokkal később eltűnt.

Valószínűleg végleg.

Centi_30.jpg177

 

 

 

 

November 24. Kedd

Ma is még Eü szabadnap.
Semmi nem történik, semmit nem csinálok, még a körlettársak által terjesztett reptéri szolgálati eseményeket sem hallgatom meg, egyszerűen nem figyelek oda. Kezdi idegesíteni a többieket, hogy semmi bajom, ezért ma nyöszörögtem keservesen és köhögtem sokat ügyesen.
beteg.jpg
Amúgy meg fekszem, alszom, gyúrok, olvasok.

 

Centi_30.jpg178

 

 

 

 

November 23. Hétfő


Ma is tart az az egészségügyi szabadságom. Kurva jól csináltam, mert semmi bajom.

Alszom, olvasok.

Alszom.

alszik4.jpg

Centi_30.jpg179

 

 

 

November 22. Vasárnap


Na, kiderült, hogy tegnap miért nem piszkált senki.
Az orvos ugyanis tudtom nélkül kiírt 4 nap Eü-szabira. Az marha jó, hogy nekem nem is mondta.
Négy nap?
Marha jó!

Alszom, gyúrok.

Alszom.

alszik3.jpg

Centi_30.jpg180

 

 

 

 

November 21. Szombat


Ma nem vagyok benne se laktanyai, se őrszolgálatban, se külső körleten, se KH-riccsben.
Gyanús!
Én aztán meg nem kérdezem, hogy nem hiányzom-e a váltásban, vagy nem vagyok-e újra külső körletre beírva!
Ha valaki akar valamit, majd elém járul.

Senki nem szól hozzám, nekem ez megfelel, ezért egész nap gyúrtam lenn a konditeremben.
Ott sose keresnek.

súlyzóó.jpg

Centi_30.jpg181

 

 

 

 

November 20. Péntek


Matyinak köszönhetően nem voltam sokat kinn éjszaka, de reggel éreztem, hogy ehhez nekem inkább fáj a torkom és ezért reggeli után elmentem a dokihoz.
A torkom mindig piros.
Csak meg kell köszörülnöm és iszonyú betegnek látszom.
De a doki nincs meggyőzve, ingatja a fejét, majd szó nélkül elküld. Délután szemlét tartanak a tisztek a körletekben, rendet kell csinálni.
A természet rendje, hogy nekem nem kell.
Meg Lufinak sem.

Most lettem öreg, Lufi pedig leszerelő, alig három hónapja van hátra.

Így mi az ágyon fekve várjuk, hogy Petró Dezső megcsinálja. Minden alkalommal sikerült eddig valahogy ellógnia, most viszont nem volt szerencséje, hárman voltunk csak a körletben. Néha Lufi hanyatt fekve, mint valami karmester, széles mozdulatokkal instruálta, ezt ide, azt ott még egyszer, de aztán elfáradt és hagyta, hogy Dezső sunyi pillantásokkal fellesve, hogy figyeljük-e még, egyre lanyhuló intenzitással maszatoljon.

Aztán jöttek a tisztek és Lufitól, mint rangidőstől kérdezték, hogy ez mi?
– Ez miért nem ott van? Az meg? Mintha le se lenne törölve, le kellene még egyszer! Igen az lesz a legjobb. Az egész körletet takarítsák ki újból! De ragyogjon!

Lufit ilyennek még nem láttam, úgy indult meg Petró felé, hogy azt hittem egyben lenyeli.
Még bele is férne.

takaritas_.jpgEttől megijedtem én is, ugrottam oda, senkinek se lenne jó ez, de addigra Lufi már sziszegett, hogy ezt többet soha, érted, kisgyerek? Most megnézed, milyen a tiszta körlet, és bármikor mondom, hogy ilyen legyen, te megcsinálod, nem kell szólni, nem kell kérni, hogy mit kell még letörölni, letörlöd. Most megcsinálom én, te ülsz és nézed. És megjegyzed öcsém, értve vagyok?

Olyan tömeg tornyosult Petró fölé, hogy nem volt kérdés, hogy ezt nem akarja még egyszer átélni.
Lufi egyébként nem ilyen, nagyon is nyugodt és szarik a korosztályos különbségekre, ő se szeret senkit ugráltatni, de ugrálni sem akar már. Most lett leszerelő, jogos is az elvárása.
De én szarban voltam.

Úgy gondoltam, takarítson a faszom.
De ha Lufi takarít, én nem fekhetem.

Így mikor Lufi elismételte Dezsőnek, hogy most ő megcsinálja, jól figyeljen, én is bekapcsolódtam, hogy igen, most megcsináljuk, de jól figyelje meg, mert mindig ilyennek kell lennie a körletszemlén.

Lufi nem kímélte magát, nekem se lett volna illendő, és végül egész jól is esett ez a vad, elszánt, pörgős munkavégzés és mikor készen lettünk, egymás tenyerébe csaptunk Lufival, hogy ez jó volt.
Kemény volt, de jó volt.

Petróra se haragudtunk, Lufi barátságosan mondta neki, hogy ecsém, szaladj a tisztekért.

Centi_30.jpg182

 

 

 

 

November 19. Csütörtök


Ma egész nap csesztetett az a gondolat, hogy tegnap engedékeny voltam Herolddal. Azt kellett volna mondanom, hogy nem megyek ki többet. De ez a lihegve egyezkedés, összeakaszkodva, ez megalázó volt.

Ezért éjszaka F1-en kavartam, mint a gép, hogy ne kelljen kimennem reptéri őrszolgálatba.
Nem egyszerű ez, ha az ember reptéri őrszolgálatba lett beosztva. Ha amiatt viszik fel valamelyik repterünkre, hogy ott a betonon állva vigyázzon rá.
Nehéz ezt kivitelezni.

Kübli már ittasan feküdt, aludt, én meg a helyettesnek, egy nálam idősebb Sasnak mondtam, mutassa a beosztást. – Nem jó, nem jó. – mondtam – Ekkor nem megyek ki. Tegnap lettem Öreg, nem megyek ma ki, csak ha majd akarok.
Nagy a csönd. De megtöröm.

– Itt leszek benn addig.
Rámutattam a fegyverszobára és tényleg úgy gondoltam, ahogy mondtam.
Fel sem merült, hogy ez így nem fog menni.
Mér' ne menne? Öreg vagyok, nem?

Épp bevackolódni készültem, feküdtem épp a mikádómra, mikor egy korosztályombeli srác, a Matyi, akinek annak idején egy balesetben benyomta a szemét a géppisztoly csöve, mellém térdelt.
Elmondta, hogy most őt is megszopatom, holott ő is most lett Öreg.

Azt, hogy akkor ő se menjen ki, már akkor éreztem, hogy tényleg nem jó ötlet, amikor javasoltam neki.
Mondta is, hogy ehhez lenne kedve, de nem nagyon lehet megcsinálni, ő még sajnos katona. És szerinte még én is az vagyok, csak ő nem tudja annyira elfelejteni, mint én.

Sajnáltam szegényt nagyon, így aztán megállapodtunk mi is, meg a ügyeletes helyettes Sassal is, hogy Matyi állítja össze a váltást úgy, hogy mindketten csak annyit legyünk kinn, amennyit szükséges. Így tulajdonképpen egy korosztályommal kötött konszenzus alapján voltam ma kinn kampózni.

Ez így bevállalható.

kezfogas.jpg

Centi_30.jpg183

 

 

 

 

November 18. Szerda


ÖREG vagyok!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
ÖREG! ÖREG! ÖREG.
MÁR CSAK EGY KOROSZTÁLY VAN ELŐTTÜNK ÉS MI JÖVÜNK!!!



Leszereltek végre a Berbenek.

Egyedül Imre Gyulát sajnálom. Elkértem ugyan a címét, de biztos voltam benne, hogy nem fogom keresni. Fél éve kinn lesz, mire szabadulok. Lassan elfelejti az itt létet, arccal áll a jövő felé, mit tudna beszélni valakivel a múltból. Levelezni soha nem fogunk, fel évig nem is hall rólam.
És én mit kérdeznék?
Hogy na, szar volt kiheverni a határőrséget? Vagy jó itt kinn?

Kinn már nem kérdés, hogy jó-e kinn.
Az csak innen bentről kérdés.
De itt se kérdés.
Jobb kinn.


Imre Gyulán kívül nem is nagyon kedveltem abból a korosztályból senkit, mégis kimentem búcsúztatni őket, de csakis azért, hogy Bakonyinak megmondjam, hogy egyszer pellengérre állítom, egyszer megírom a történetét, mindenki tudni fogja majd, milyen rohadék volt, Medvének meg azt, hogy remélem 20-25 év múlva az lesz az egyetlen emléked a katonaságról, hogy Lufi petyhüdt karral lebassza szkanderban a tiedet.
De mosolyogtam hozzá, és egyik sem csinált jelenetet.

Éjszaka az F2-n a Herold lett a Küti helyettes, és szerintem elszarta a váltást. Illetve lehet, hogy csak nem módosította a megváltozott körülményeknek megfelelően.

Elvégre ma lettem ÖREG! Vénséges vén ÖREG katona.

karácsony.jpgMiért kéne annyiszor kimennem szolgálatba, ahányszor be vagyok írva?
Ha benne van, töröljük ki. Ha beleírtad öcsém, akkor nem érted a helyzetet.
Az első pihenőben tettem mindezt szóvá, amikor Herold úgy hívott be, hogy egy óra múlva megyek is ki őrködni újra.
Nem nagyon akart engedni, de amikor azt találta mondani, hogy egyébként sem tetszik neki a képem, így egymás torkának estünk, pontosabban először én neki. Valami hülye ötlettől vezérelve büdös biboldónak neveztem. Mikor kimondtam éreztem a lehetetlenségét ennek a kifejezésnek, mintha rákurjantottam volna, hogy a "teremburáját". Valamelyik Joseph Heller könyvből idéztem, ott se értettem, és ott is bénának éreztem.

Meg kell néznem a szó jelentését, mert meglepetésemre viszont hatott, ugyanis már nem csak én fogtam a karjait és nyomtam a falnak, hanem erre szívósan védekezni kezdett. Aztán egymás arcába vicsorogva megállapodtunk, hogy még két órára kimegyek valamikor később.

Tartsa tiszteletben a koromat és tényleg ne akarjon megszívatni, mert nem tetszik neki a képem.

Centi_30.jpg184

 

 

 

 

November 17. Kedd

Reggel azzal ébresztettek, hogy külső körletre rendeltek mára. Vagyis szemétszedés, sitthordás az udvaron. Guttyán főtörzs, neki szívügye a kert,  ő osztotta ki feladatokat Faragó Zolinak, egy szintén korosztályombeli határőrnek.
Ma neki tartozunk engedelmeskedni. Jól nézett ki a csapat, mert én, mint majdnem Öreg, a többi mind igazi kopasz. Zolival sosem voltunk jóban, de soha semmi bajunk nem is volt egymással, sőt tán még néha egy-egy cinkos összekacsintás is lehetett.

Most megkérdőjelezhetetlenül kinyilvánította a kopaszok előtt, hogy én is öreg vagyok és ugyanolyan előjogaim vannak, mint neki vagyis dolgoznom nem kell, de parancsokat adhatok.
Így is mentünk ki a hátsó udvarra, mi Zolival beszélgetve, a kopaszok sorban, menetelve. Mivel pár napja érkeztek, még azért elég megszeppentek voltak mind.

Mivel a feladatokat nem ismertem és nem is akartam, csakis önkényeskedni tudtam.
De ez egész jól ment így elsőre is.
Rámutattam egy területre, tele többkilós betondarabokkal, ágas-bogas betonvasakkal, hogy ezeket szedjék össze és tegyék ide.
Majd fel óra múlva, hogy nem jó, állj!
Ne ide!
Az egészet vigyétek át oda.
Majd megint, hogy talán jobb lesz mégis az épület mellett közvetlen.
Ott igen.
Oda az egészet.

Aztán sopánkodva, hogy ájájájj... nagyon nem jó, közel a villámhárító, belecsap a villám.
Vigyenek vissza mindent, ahonnan hozták, de aztán meg amint végeznek, hogy mindenhol útban van, szórják szét mégis inkább ott, ahol összeszedték.
De egyenletesen!

Zoli nem szólt, hagyott érvényesülni, amúgy ő is ugyanezt csinálta, bár abban volt valami koncepció, eredményeket ugyanis majd fel kell mutatnia Guttyánnak, de volt elég embere, dolga.

Érdekes dolog ez amúgy.

Elkapott a megkérdőjelezhetetlen, ellenőrizetlen hatalom szele, ereje.
De nem is ez az érdekes, ez szinte törvényszerű ilyen helyzetben.
Az az érdekes, hogy a gyengékre csapok le én is.

hitler.jpgEz valami emberiségbe kódolt ösztön lehet, mert én is csak rámutatok a kehesre vagy rámutatok a szemüvegesre, és valami lehetetlen munkára rendelem. Pol Potnak is bevált, irtotta a szemüvegeseket és a munka társadalmát építette. Ennyire egyszerű ez, odahívom a szemüveges, hajlott hátút és azt utasítgatom.

Azokat, akikben látom, hogy ellenszegülhetnek, azokat nem.

Ha konokság jelét felfedeztem valakiben, azt messze elkerültem a parancsaimmal. Egyszerű válasz lenne a miértre, hogy mert nem mulattatna, mert jobb egy olyan ember szenvedését látni, aki valóban szenved. De ez nem teljesen igaz, talán inkább valami érdektelenség.
Viszont a legbiztosabban megszenvedtethető: a gyenge.

Azt látni aki ellenáll az akaratunknak, kifejezetten frusztráló. Meg csak az időt veszi el a hiábavalóságával. Ezek úgyis engedelmeskednek Zolinak. Küzd velük, de jól csinálja, végül nincs apelláta.

Szóval én vittem a gyengéket. Még mulattatott is a végén, hogy már-már erőt tudtak felmutatni, az egyre sűrűbbé váló "na ebből már tényleg elég volt, a kurva életbe már Dvorszky" felkiáltás, az valami ilyesmire utalt.
De zendülés nem lett.

Amúgy a konokokkal szemben lehet, hogy nem az érdektelenség, hanem a félelem jelent meg bennem. Attól amitől én gondolom magam többnek, vagányabbnak, hogy kiszökdöstem, nem tudják, nem is sokat tudnak rólam, semmi okuk tiszteletet tanúsítani.
És lehet, hogy nem is tudnám rávenni őket.
Az komoly presztízsveszteség lenne.
Na, a nagy lázadó, de rendet tartani, azt nem tud!

Pedig amúgy tényleg nem. Az a vágy, hogy tiszteljenek kimerül abban, hogy hagyjanak békén, de hogy másokat arra igyekezzek kényszeríteni, hogy tegyenek is úgy, mintha tisztelnének, sőt, tiszteljenek, ehhez nincs gyomrom.
Ezt csak a beteg lelkű pártfunkcionárius és a katonatiszt várja el.

Én hánynék ettől.

Ez jó érvnek tűnt, mert a másik eshetőség, hogy egyszerűen csak képtelen vagyok másoktól megkövetelni a tiszteletet, az szar lenne.
Ezt senki se szereti.
Nem jó érzés gyengének tudni magunkat.

Ezért gecizik minden hatalommal bíró gyenge a gyengékkel. Mert nekik ki tudja mutatni a hatalmát, nem veszélyeztetik azt.
A többit rábízzuk egy gátlástalanabb társra, akiből érződik erő. Ezt csinálja a hatalom, ezt csinálják a külföldi kormányok, a poltika és ezt csinálja a mai magyar minisztertanács is.
A párt.
Mindig mi leszünk hatalmon. A gyengék.
Nekem könnyebb veled, ha azt csinálod, amit mondok. Gondold úgy ahogy mi szeretnénk, hogy gondold, hidd azt, amit mi gondolunk, hogy higgy.

 

És igen. Leuraltak minket.

Egy szűk elit szolgái vagyunk.

Ebből kéne kitörni, ezt nem volna szabad hagyni soha.

 

Este elengedtem a gyengéimet, Zolival nevetgélve mentünk az épületbe, Guttyánért, hogy lássa, micsoda rendet csináltattunk.

Bele ebbe a szép szocialista hazába.


Ma Isteni volt!

Ma Isten voltam.

Centi_30.jpg185

 

 

 

 

November 16. Hétfő


A ma délelőtt még riccsben telt, vagyis riadókészültségben, de aztán lefújták, mert állítólag Carlos és a társai önként továbbrepültek. Csak a repjegyet kérték ingyen, gondolom amúgy is mentek volna, de ügyes így utazgatni, hülyeség lenne nem bepróbálkozni. Úgyis minden állam azt akarná, hogy húzzanak a vérbe az országból, megéri kifizetni akár a jegyet is.

Csak éjszakára tettek szolgálatba, F2-re.

Binder jött még, amúgy csak kopaszok voltak a váltásban, ezért Bindert tették meg az éjszakás kutató ügyeletes helyettesének.

Én nem kerülhetek felelős beosztásba, mert sittes vagyok, így evidens, hogy Binder lett az.

Viszont három órát pihentem!

Volt, amikor senki sem volt kinn őrségben.

Ha a beosztott tiszt lusta megcsinálni a váltást, akkor helyettese állítja össze.
De melyik tiszt ne lenne lusta, ha megcsinálják helyette? Nagy ívben szarnak rá, csinálják a katonák, ők alszanak inkább.

Binderben meg felébredt az öregkatona, úgy nézett ki, mintha erőt merített volna a múltkori kihallgatásokból, bár én pont azt feltételeztem, hogy jobban fog fosni.
De nem, mintha megtáltosodott volna.
Úgy állította össze a váltást, hogy én három órát tudjak benn pihenni. Olyan fura érzésem lett, hogy rokonszenvezik velem - jobban belegondolva - a közös bukásunk óta. A kopaszok mind két órát pihentek és ez nagy dolog, mert általánosságban igaz, hogy tört órát, legfeljebb egy egészet pihen aki kopasz. De ehhez Binder azt is bevállalta, hogy egy kerek órán keresztül senkit nem tett ki a reptérre.

Erre azért én is csóváltam a fejem, de mondta, meg ne szólaljon az aki elhagyta a fegyverét.

Nagy mákunk volt, minden flottul működött.

Hajnalban esett a hó egy kicsit és most fájóan üresnek, elhagyatottnak látszott a reptér.

üres.jpg

Centi_30.jpg186

 

 

 

 

November 15. Vasárnap

Tegnap a bent töltendő szabadnapom után már nem osztottak be semmilyen szolgálatra, ma viszont egész nap KH riccsben vagyok. Vagyis karhatalmi riadóban.

A karhatalmi riadó az az országhatáron belüli fegyveres beavatkozás valószínűségére való teljes felkészülés, egy ilyen akció lehető leggyorsabb elindításának okán. Ki ellen kell beavatkozni? Hát a lakosság az mindig gyanús. De ha szerencsénk van csak börtönből szökött cigányok miatt rendelik el a riadót, ahogy egyszer már a nyáron tették.

Ilyenkor a laktanyában maradók kapják ezt a feladatot, rendesen gyakorlóba felöltözve, bakancsban csinálunk mindent, hogyha kell, szaladhassunk. Ma komoly dolog lehet, mert kiosztották a tártáskákat és éles lőszerrel be kellett tárazni, ráadásul háromszor harmincat. Szolgálatba csak hatvanat viszünk, háromszor húszat. A tártáskát a fegyverszobában kellett hagyni, a fegyvert viszont be kellett vinnünk magunkkal a körletbe.

Mindenki egy kicsit nyomottabban feküdt, egy éles bevetés gondolata nagyon megzavarja az embert.
Mivel az intézkedésen kívül semmit nem tudtunk, képzelődni kezdtünk. Találgattuk, hogy a románok ellen megyünk-e, vagy újra be a csehszlovákokhoz, vagy itthon valami tüntetők, netán punkok ellen?
Kire lőjük el a 90 lőszert?


Csak délután derült ki, hogy valami Carlos nevű terrorista, meg két társa kóvályog valamiért Magyarországon, azért van, hogy ruhában, bakancsban, géppisztollyal a fejünk alatt alszunk.

Mindenki fellélegzett, de jó!

Csak egy állig felfegyverzett terrorista!

Nem kell osztálytársakat, barátokat lőni.


sakál1.jpgEste a törzsszakasz írnoka elkotyogta valakinek, amit a vezérkari megbeszélésen hallott.
Azt továbbadták és nekem Imre Gyula mondta el. Carlos az egyik legkeresettebb terrorista. Venezuelai a csóka, de itt garázdálkodik Európában. A franciák nagyon keresik, és emiatt ide jött Magyarországra, évekig itt lakott, de két éve kiutasították végleg.

Azért persze hamis útlevéllel, álnéven időről időre próbálkozik, és be is jut. A hatóságok nem akarnak tőle semmit, régen ugyan még támogatták is, most csak az a kérés, húzzon a picsába innen.

De lehet, hogy nem akar.
Erre az esetre kellünk mi.

Valószínűleg nem reptéri tűzharcra kell számítani, hanem a terület biztosításra, utak, helyek lezárására. Mondjuk a rendőrség üldözi, mi vagyunk a fal, ami útját állja.

Jól van, ez nem akkora gáz. Hatalmas sóhajok szakadtak fel a mellekből lefekvéskor.
Ruhában, bakancsban, szekrénynek támasztva vagy takaró alatt a fegyver, de nyugodtan alszunk.
És a punkok is alhatnak.
Nyugodtan.

A Sakál.

Centi_30.jpg187

 

 

 

 

November 14. Szombat

Bent töltöm a szabadnapom.
Délelőtt megtudtam, hogy Répa a hétvégén összevont szabadnapon van, és hogy hétfőn pedig költözik az ÉPK-sokhoz.
Gondolom ő is számot vetett az elmúlt hónappal és látta, hogy a szökéseink nem tarthatók, de rossz enélkül az izgalom nélkül itt benn lenni, a szürke szürkébb lett, az idő lassabb, a bezártság elviselhetetlenebb.

Az egész helyzet sokkal rosszabb lett. Én azt a stratégiát választottam, hogy igyekszem szarni rá, de azért én is úgy élem meg, mintha komoly előjogokat vontak volna meg tőlem azáltal, hogy nem szökdöshetem, amikor csak akarok.
Répa más utat választott. Befejezte a kampózást. Mivel hidegburkoló a szakmája, nem volt nehéz, átkérte magát az Épület Karbantartó alakulathoz és áttették. Mostanában lett kész a körletük felújítása a parancsnoki épület melletti barakkban, de kisebb munkák még hátravannak, kell a munkás kéz.
Valahogy éreztem a napokban, hogy Répa elszakad tőlem, és lám, tényleg. Mert ha annyiszor látom majd, mint a többi ÉPK-ást, akkor keresztet vethetek rá.

 

Este meg egy kis szaladgálás volt ma a körletünkben. Mióta Lufi letett engem szkanderban, folyamatosan nyúzzák a többiek, hogy szálljon be, álljon ki valakivel. Leghangosabb Medve volt, akit szerintem basztatott az erőm és be akarta vizsgálni, hogy mekkora ereje van annak, akinek több van, mint nekem, következésképpen, mint neki.

medveölő.jpgGondolom Lufiból ő se nézett ki sokat és valahogy visszabillent volna a helyére, ha le tudja tenni. Eddig Lufi nagyon konzekvensen állt ellen, de ma kiborult, hogy sosem lesz ennek vége, állandóan cseszteti valaki.
Dühös volt már, és úgy érezte csak úgy lesz vége ennek, ha valakit letesz.

Medvére esett a választása és este hatra hirdették meg a rangadót, hogy az is láthassa, aki szabadnapról jött vissza ötre.
Medve hangos volt, pökhendi, és ellenszenves. Lufi meg dühös, de ezt csak mi láttuk rajta, a körlettársai, mi ismertük annyira.
És ez a düh robbant ki belőle, mikor végre nekiveselkedtek Medvével. Az a méreg, hogy napok óta piszkálják, élni se hagyják.

Ez most kicsattant.
Olyan erővel, hogy hosszú másodpercekre csend lett.

Ugyanis úgy csapta le a stokira Medve kezét, hogy csak úgy csattant. Mintha semmi nem állna ellen neki, csak simán odacsapott volna az asztalra, bár nem tört csont, de többen felszisszentek a hangra.
Lufi rögtön elengedte Medve kezét, felállt és körbenézett. Benne volt a mozdulatban, hogy na, akar még valaki szkanderezni?

De senki nem akart, Lufi jól csinálta, mert vele többet soha senki nem akart.

Medve még néhány napig magyarázta a folyosón, meg az ebédlőben, hogy Lufinak szerencséje volt, meg szerinte a rajtszó előtt már támadásba lendült, de sosem kockáztatta meg, hogy felmerüljön egy ismétlés lehetősége.

Centi_30.jpg188

 

 

 

November 13. Péntek

Péntek 13. Vajon mit tartogat nekem ez ma?

B. Kozmának nem lett semmi baja a tegnapelőtti botrányából, a késést elnézték neki, a szekrényajtó meg egy baleset miatt tört darabokra, mikor B. K.  Zs megbotlott, nekiesett, olyannyira, hogy még az ing is leszakadt róla.
A váll-lapok is méterekre repültek, akkora baleset volt.

Ezt nem lehet büntetni, sőt néhány nap betegszabadságot helyeztek neki kilátásba. Ő csak azt kérte, hagyják békén, de inkább büntessék meg, fokozzák le.

De azt nem lehet, itt a népnek még jogai is vannak, balesetet nem büntetnek, csak igazi kihágásokat, ilyet most nem látnak.

Szadó őrnagy irodájának nyitott ajtaján szűrődött ki, hogy azért az ilyen balesetek se legyenek többet.
– Megértette B. Kozma tizedes? Ne... ne mondjon semmit, kussoljon! Ki ne mondja, amit gondol, nem kérdezte senki, megértette B. Kozma tizedes? Menjen, tanulja csak meg a rajparancsnok jogait, kötelességeit. Magának itt nem csak jogai vannak, de kötelességei is.


Délelőtt csak mi ketten voltunk a körletben, megint nyugtatgatnom kellett B. K-t, bár most dühkitörés nem volt várható, csak zsörtölődött, és azt magyaráztam neki, hogy nem éri meg nagy marhaságot csinálni, kockáztatni éveket futkosón ilyen apró hülyeségek miatt.

Jó, éreztem, hogy nem vagyok valami hiteles, B. K. Zs. is felfedezte.

– Te ugatsz, baszdmeg? Elhagytad a géppisztolyod, te állat! Ne papolj mit érdemes, mit nem! Én az apám ellen küzdök, ha nem tudok másképp, hát futkosón. Te mi ellen küzdesz, Dvorszky? Amikor elhagytad a fegyvert lázadó voltál vagy fasz?

– Hát... Lázadó?

– Faszt voltál lázadó, egy igazi barom voltál. Na? És tegnap? Mit csináltál tegnap? Sört ciháztál. Ezért megéri kockáztatni?

– Nem tudom. – tűnődtem el én is. – Nem is szeretem a sört.

– Na, megéri?

Tényleg ezen sose gondolkodtam, minden bukásomat és minden büntetést szükséges rossznak nyilvánítottam, a katonaság törvényszerű velejárójának, az fel sem merült, hogy megéri-e.
Vagy hogy elkerülhetőek lennének-e, ha visszafogom magam. A büntetéseknek a legkisebb nevelő hatása nem volt. Talán mert nem büntettek meg igazán sosem.
Így minden bukással, és minden azt követő nevetségesen erélytelen büntetéssel messzebb és messzebb kerülök a futkosótól, illetve attól az érzéstől, hogy én valaha oda kerülhetek.
És ez nem valami komoly visszatartó erő.

De valamiért Békázséért aggódtam. Valamiért azt éreztem, ő túl tudna lőni a célon, ha elborul úgy, mint a napokban. És azt ő is elismerte, hogy attól azért fél, hogy éveket üljön.
De aztán megszakadt a beszélgetésünk, mert terítékre kerültem.
Mennem kellett kihallgatásokra.

Kezdetben Binderrel együtt álltunk a szőnyeg szélén, először Zádori hadnagynál, aztán Szadó őrnagynál, végül Balrog őrnagynál. Az előbbi kettő hosszú fejmosást tartott, a kérdésekre én feleltem, láttam, hogy Binder igyekszik láthatatlan maradni, ez sikerült is neki, legalábbis inkább áldozatnak látták, úgy is váltak el tőle, hogy maga meg lehetne okosabb, minek hagyja magát belerángatni ilyen marhaságba. Kerüljön el engem, legyen esze.

Balrog elé már meglehetős rutinnal léptem be, de mikor meglátott, csak annyit kérdezett, maga az? És egy fejedelmi kézmozdulattal, amolyan legyintés félével hessegetett el.
– Tűnjön el az irodámból.

Nem vagyok egyébként reménytelen szerintem, van amikor szót fogadok. Most például kezdtem eltűnni. Tisztelegtem és a hátraarc közben észrevétlen megrántottam Binder gatyáját. Hogy jöjjön ő is, ne tátsa itt a száját, de nem mozdult.

– Hát maga? – nézett rá vészjóslón Balrog.

Binder nem tudta mi legyen, csak tétován utánam mutatott.

– Menjen a pokolba maga is! – csapott az asztalra az őrnagy ingerülten, erre Binder is értette már, és lóhalálában iszkolt kifelé.

Kezd valami hírem lenni.
Ma nem osztottak be semmilyen beosztásba, hogy a tisztek gyönyörködhessenek bennem.
Mert egymás után hivatott még Knízner hadnagy, Korlát százados és két irodista marha a parancsnoki épületből, a Kaksi főhadnagy meg a Őrláng alezredes is.

Eddig őket csak hírből ismertem, de kvittek vagyunk, mert csak hírből ismernek ők is engem. Ma jött el a napja, hogy megnézzék, ki is vagyok.

Külön-külön hívattak magukhoz, Binder már nem kellett, csak én.

Valahogy mindig megnyugszom mostanában amikor belépek egy vezérkari tiszt irodájába. Nem amiatt, mert ne lenne félnivalóm. Mert lehet, hogy ők mondják ki, hogy éveket akasztanak a nyakamba.
Ettől ugyanúgy féltem.
Ami megnyugtatott az az, hogy nincs semmilyen erkölcsi fölény.

láng1.jpgEmberként felette állok, nem számít amiről papol.
Mert amikor belépek, minden irodában megüti az orrom az olcsó cigaretta átható bűzében tévelygő, ünnepi alkalommal meggyújtott minőségibb szivar édeskés illata és a tegnap esti házi pálinkázás átható penetráns cefreszaga. A szemek is ebben a löttyben úsznak, azt is a dohány festette sárgára, a pálinka tette opálossá.

Ezek akarnak kioktatni?
Röhej.

Hadbíróságra küldhet, derékba törheti az életem, de mindig kevesebb marad, mint én. Sosem fogom embernek tekinteni, hiteles embernek.

Szinte hetykén és büszkén mondom a tegnapi bukásom, nagyon lényegre törően, tömören.
Azt az egyet ne lássa, hogy félek.
Kapja be.

De aztán eszembe jut B. K. Zs kérdése. Megéri?

Ha arra gondolok, hogy érzésem szerint pontosan tudja mind, hogy csak annyi tiszteletet tud megkövetelni tőlem, amennyit a helyzetemből adódóan katonaként köteles vagyok megadni, ennél többet soha nem, akkor igen.
Akkor megéri.

Nem is tart sokáig egyik kihallgatás sem, Őrláng ales azzal küld el, hogy látni akarja mindezt jelentésben. Írjam le és jelentkezzem nála újból.

Tehát jelentést kellett írnom a sör buktáról, mintha ez lenne a legsúlyosabb bűncselekmény, amit valaha elkövettem. Megírtam neki.

"Jelentem, tegnap délután szolgálatban voltam Ferihegy 1-en, a kettes szolgálati helyen. A menetrendszerű lengyel járat egyik utasától egy bontatlan doboz sört fogadtam el."

Ennyi.

Vittem is Őrlánghoz, majd meggyulladt a kezében, ahogy szorította és láttam, hogy nem erre számított. Talán, hogy mentem magam, hogy szépíteni próbálom. Aztán lehet, hogy csak valami hülye vezérkari intrika miatt kellett volna a levelem, mondjuk az országos vezérkari cimboráknak be lehetne mószerolni a laktanyaparancsnokot, kiütni a helyéről, azzal, hogy mik meg nem történnek itt, de ebben a jelentésben csak nekem van felelősségem, nem lehet maszatolni másra. Ezért is írtam így.

Néztünk egymásra, majd igyekezett rám ijeszteni, hogy egy darabig biztos nem megyek haza. A hülye, azt hiszi ez az eshetőség még sosem merült fel bennem? Tíz napja voltam otthon, de ha nem lettem volna, akkor sem lenne semmi.
Nem érdekel, rég letudtam már magamban a hazajutás vágyát.
Ezzel akar fegyelmezni?
Ez nem nézte át rendesen az aktámat, nem ismer. Különben is, milyen jogon baszogat? Milyen szolgálati kapcsolat van köztünk?
Csak mert elöljáróm? Lehet, de nem felettesem, se nem szakasz-, századparancsnok, nem hadműveleti tiszt csak egy érdeklődő, egy állatkerti látogató.

Menjen az ilyen a kurva anyjába.

És állok neki egyik lábamról a másikra, türelmetlenül és pimaszul méregetem a számomra értéktelen kinevezéseit a falon.

 

 

 

Centi_30.jpg189

 

 

 

 

November 12. Csütörtök


Délután Ferihegy 1-re vittek ki. De előtte semmi feladatot nem kaptam, és így az ágyamon fekve gondolkodtam.
Semmi magyarázatom nincs rá, mégis én tegnap este óta barátomnak tekintettem B. K. Zsoltot.
És eszembe jutott, hogy utoljára ezt Répánál éreztem.
És mennyire jól esett.
Végre valaki, aki ért engem, akit értek én.

És eszembe jutott Répa maga.
Hogy mennyire régen nem láttam.
És ekkor belém nyílalt, hogy úgy megyünk mindig szolgálatba, hogy sose találkozunk.
Hogy elkerüljük egymást.
Ez véletlen nem lehet.
Akkor Széna valahogy elintézte, hogy szétszedjenek minket. És ezt még meg sem tudom Répával beszélni. Mert percekre összetalálkozunk valójában, de mindig dolgunk van, sose állhatunk meg.
És rohadtul hiányzik.
Ekkor jött B. K. Zs.
Örültem neki, mert mikor reggel szolgálatba vitték, cinkosan rám vigyorgott amikor véletlenül összetalálkozott a tekintetünk.
Talán ő is barátra lelt bennem.
És örültem, hogy immár két barátom van, de azt is éreztem, hogy ők ketten Répával, nehezen tudnák egymást barátnak tekinteni, nem találnák a közös hangot.
Megijedtem, úgy éreztem, hogy nem történhet meg, az genyóság, hogy két olyan barátom van, akik nem szeretik egymást.
Vagyis az azt jelenti, hogy az egyik a másik helyett lett.
Rémisztett, hogy tudat alatt, amúgy erről mit sem sejtve szereztem barátot és hogy Répa barátságát meg leírtam. Hogy olyan vagyok, ha nem látom napokig a barátom, szerzek egy másikat.
Küzdött bennem a jó és a rossz, nem tudtam eldönteni, hogy jó barát vagyok-e, mert ha azt veszem alapul, amit tegnap csináltam B. K. Zs.-vel, akkor jó, de ha azt veszem alapul, hogy Répát felejtem, csak amiatt mert nem együtt tesznek szolgálatba, akkor rossz barát vagyok.

szkander1_1.jpg
De aztán megnyugodtam, mert a tegnapi eseményekre nem lehetett számítani, nem tudhattam, így nem is lehetett bennem akarat.
Tehát sima véletlen.

Szolgálat előtt, amikor kiléptünk az épületből láttam, hogy fel van bolydulva az udvar. Megjöttek az újoncok. Sokan tébláboltak már a kapu előtt, leszálltak a kocsikról, de még nem adott utasítást nekik senki. Egy csomóban ácsorognak félénken, még a válluk is összeért.

De régen tettek le engem így ide!
Basszus majdnem 10 hónapja.
Egy IFA állt az udvar közepén, és ahogy elhaladtam mellette, láttam, hogy két újonc ül még rajta, láttam, hogy az egyikük Szasza.
Ő is meglátott, intettünk egymásnak, de ez elég is volt, mert tudtam, hogy ide került és este majd beszélünk.
A hűtlenség ez után is sokat motoszkált a fejemben, és elég hülye hangulatban mentem szolgálatba, mert hol utáltam magam emiatt, hol nem.

Ezért aztán jól esett Binderrel összeállni, és marhaságokról beszélgetni. Binder korosztályom. Együtt mentünk minden leszálló géphez, hátha kapunk kaját.

lot1.jpg
Aztán egy lengyel gépről, a LOT-ról leszálló egyik utas felmutatott nekem egy bontatlan dobozos sört. Nem is gondolkodtam, kicsit meglepett a dolog, és rábólintottam. Binder hangosan megköszönte, veregették egy kicsit egymás vállát, majd elváltak. A lengyel felszállt a buszra, a busz elindult, de fékezni kényszerült az ívesen elé kanyarodó határőr Latvia miatt, ami magát - a szocialista haza boldogulása ellen áskálódásra éles szemével - Szilasi főtörzset repteti.

Megint egy ilyen esetet tárt fel. Hogy honnan leste ki, hogy mit csinálunk nem tudom, csak azt, hogy elmaradt részemről a tisztelgés, miután előttünk szállt ki a kocsiból.
Álltam a sörrel a kezemben.
Szolgálatban.
Elég nehéz lett volna letagadni, így meg se próbáltam. Megint végighallgattam a szocialista hazát, de most szórakoztatóbb volt, mert néha kacsintottam Bindernek, de nem reagált, rajta mintha az látszott volna, be van szarva.
Azt értettem Szilasi mondani valójából, hogy ezt főben járó bűnnek látja és csak épphogy enyhíti a helyzetem, hogy nem ittam még belőle.
De az eset súlyának megfelelően fog eljárni.

Elviharzott, mi Binderrel szétváltunk és elballagtunk a rendes szolgálati helyeinkre. Aztán eszembe jutott, hogy itt van Szasza és nagyon örültem, hogy immár három barátom van benn a laktanyában.

Répa, ha még őt barátomnak mondhatom, B. Kozma, ha őt már barátomnak mondhatom és Szasza, akit régen barátomnak mondhattam.

Szolgálat után, mikor visszaérkeztünk, rohantam fel a századhoz, hogy mielőbb beszélni tudjunk Szaszával, de nem találtam, és az alegység ügyeletes szerint ilyen névvel nem jött senki, de ha láttam ma a haveromat, akkor csak azok közül lehet az egyik, akiket rögtön át is helyeztek valahova.
Adyligetre talán.

Tehát Szasza mégsem itt lesz. Nagyon csalódott lettem, semmivel nem másabb érzés, ha valakit elhelyeznek mellőlem, mintha oda se helyezik. Az elhelyezik mellőlem és a nem helyezik mellém, azonos súlyú fájdalomként jelent meg bennem most, de az enyhített egy nagyot, hogy viszont idekerült Réfi Imre, általános iskolai osztálytársam.
Régen sokat lógtunk együtt, de valamiért a suli után nem tartottuk a kapcsolatot. Ez persze nem zavarta a találkozás felett érzett örömet.
Immáron mégis három barátom van a laktanyában.

Répa, ha még őt barátomnak mondhatom, B. Kozma, ha őt már barátomnak mondhatom és Réfi Imre, akit nagyon-nagyon régen talán barátomnak mondhattam.

Nem is baj, ha újabb barátom van, mert Réfi Imi raktáros lett, Imre Gyula helyett.

 

Centi_30.jpg190

 

 

 

 

November 11. Szerda


B. Kozma Zsolt ma újra teljesen részegen jött be a szabiról. El is késett, öt óra helyett este fél kilenckor esett be.

Amikor belépett az ajtón, rögtön látszott, hogy baj van. Nem volt igazából nehéz észrevenni, mert nem is belépett az ajtón, hanem feltépte és berobbant középre. A vállpántnál fogva megpörgette a táskáját és nagy erővel bebaszta az ágya mellé, olyan erővel, hogy két stokit is felborított.

– A kurva anyátokat! – kiáltotta teli torokból, és láthatóan begerjesztette a boruló stokik látványa, mert beugrott közéjük és rugdosni kezdte az egyiket.

– Hé! Hé, mi van veled? Mi történt? – ugrottunk oda egy emberként Petró Dezsővel egy kisberben körlettársammal. Fiatal, barna képű, jó kedélyű, kicsit sumák gyerek, de sumák voltam én is mindig kopaszon, inkább mulattatott az igyekezete, hogy amit lehet, megússzon. Jó gyerek volt, láttam a szemén, hogy meg van kicsit rendülve, B. Kozmát ilyennek sose látta.

B. Kozma vékony, de inas, borzalmasan keménykötésű kölök volt. Mielőtt a hazai punk mozgalom illusztris alakja lett volna, évekig versenyszerűen karatézott, jól is csinálta, többször lett a pályafutása alatt magyar bajnok, de Zsolt állítása szerint ez annak volt köszönhető, hogy az apja ellenezte, hogy ezt csinálja. Úgy érezte, pusztán csak azért, mert ezt saját maga akarta és nem az apja ötlete volt.
Amúgy B. Kozma volt még olyan szereplő, aki a szkanderben nem vett részt és határozottan dicsérte azt a hozzáállásom, hogy nem törekszem győzelemre, azt mondta az ilyen győzelem igazán semmit nem jelent. Az ember-ember küzdelemben nem segít, ott a gyorsaság, a hatékonyság, robbanékonyság sokkal fontosabb.

Valószínűleg igaza van, ahogy hallottam tőle, a versenyek mellett az utcai harcokban is jeleskedett, sokat verekedett a punk korszakban. Azokban a bandákban ahová tartozott, akár a farkasfalkákban, az alfahím volt a vezér. A pozíciót sok verekedés árán szerezte meg. A kisebb posztok, meg úgy egyáltalán a rangsor is ezzel a módszerrel állt be. Aztán verekedett rendőrökkel, verekedett a skinheadekkel, a csövesekkel, verekedett mindig, amikor alkalma adódott.

Bár itt benn ennek sok nyoma nem volt, ettől még B. Kozma hírhedten hirtelen haragúnak és kiszámíthatatlannak számított, nem nagyon baszogatta senki, valahogy a múltja átsejlett a mozdulatain, még az igazán öregek is tartottak tőle pár lépés távolságot.

Mi elég gyorsan megtaláltuk a hangot, akár Répával annak idején, ebben komoly szerepet játszott az a tény, hogy cselgáncsoztam és az utolsó évben én is országos bajnok lettem. Ezzel sorstársnak érzett és vele sem kellett vetélkednem. A szkandert kicsit lesajnáló legyintéssel intézte el, és mivel tartottak kicsit tőle, senki nem akarta kideríteni az erejét. Merthogy volt neki, az nyilvánvalóan érződött. Viszont nem is kérkedett vele, ezért szerethető maradt.
Dezső is kedvelte, ezért is volt most megilletődve, ilyennek még sose láttuk. Megfogtuk a karját, hátrébb húztuk, kérdezgettük mi lelte, de csak szitkozódott fennhangon. Petró felállította a stokikat, és bár B. K. még mindig kurvaanyázott, de úgy látszott lassan lenyugszik.
Révült, alkoholban úszó szemekkel meredt maga elé, azt hogy mi bántja, láthatóan képtelen lett volna elmondani.

Vizenyős tekintete mögött a borgőzben fogant illékony gondolatai is összekeveredtek, értelmes mondat nem jött, csak, hogy a kurva anyjukat, rohadjon meg az összes.

Lassan remény ébredt bennünk, hogy csitulnak a hullámok benn.

Ekkor az állat alegység ügyeletes bekiabált, hogy most már elég lesz, fejezd be.

Olaj a tűzre.

B. K. mint egy oroszlán felbőgött, közben megmarkolta magán az inget és egy határozott mozdulattal széttépte elől. Pattogtak a gombok, recsegett az anyag, majd mint valami dühös bika rongyolt ki az ajtón.

– Mit ugatsz, a kurva anyádat? – ordította teli torokból  – Mi a faszt ugatsz, te rohadék?

Nagyon gyors volt.
Ezt az alegység ügyeletes is felmérhette, mert amikor Petróval Zsolt után eredtünk, láttam, hogy bénultan áll, olyan gyorsan közeledik a veszedelem, hogy sokkot kapott.
Zsoltot csak komoly küzdelem árán tudtuk Dezsővel megfékezni, üvöltöttünk az ügyeletesnek, hogy húzzon már a picsába, ne legyen szem előtt, addig nem tudjuk elvinni.
Miután az eltűnt az egyik körletben, még egy darabig küzdöttünk. B. K. teljesen magán kívül hörgött, fröcsögött a nyála, feszült mindene. Valahogy sikerült a körletünk felé terelni, mikor beléptünk már engedett a feszülés, és itt önérzetesen kirántotta a karját a kezünkből. Eddig nem fordult szembe velünk, de ez a mozdulat sejtette, hogy nincs ez messze, ha nem hagyjuk békén.

Leült az ágyára, és akkurátusan letépte a váll-lapjait, szakította vele az ing anyagát, majd az egész inget megszabdalta magán. Hagytuk, úgy látszott ebbe belehiggad, de sajnos nem. Az ing egyik területe nem adta magát könnyen, nem szakadt, és B. K. minden erejét latba vetve küzdött. Már hanyatt feküdt az ágyon, nyögve, lihegve marcangolta magán az ing rongyos cafatját, de az nem adta magát.
Hosszú perceket szenteltek ennek, kisebb pihenőkkel, úgy látszott, B. K. nem adja fel.
És az ing sem.

Közben Petró kisurrant a körletből, mennie kellett szolgálatba. B. K. ittas agyát most lekötötte az ing, nekem nem volt dolgom, figyeltem őket. Aztán az ing engedetlensége felhergelte Zsoltot, hirtelen talpra szökkent és újra szitkozódva szaladt a szekrényéhez. Evvel a lendülettel egy nagy ütéssel áttörte a pozdorja ajtót, rossz volt látni, ahogy a szálkás lyukon keresztül sok helyen megkaristolva húzza ki az öklét.

Nem tudtam, mi jó, ha hagyom, hadd tombolja ki magát, vagy állítsam meg, de aztán amikor ezek után egy jól irányzott rúgással az egész szekrényajtót összezúzta, közbeléptem. Jól látszott, hogy nem végzett, de én azt éreztem ennyi elég volt.
Odaugrottam elkaptam oldalról, úgy, hogy mind a két felkarját a felsőtestéhez szorítottam, ne tudjon védekezni, megemeltem és ledöntöttem az ágyra. Pontosabban ledőltem vele együtt, mert nem akartam elengedni, ugyanis küzdött, tekergett, harapni, rúgni akart, én meg szorítottam, ahogy csak bírtam, és ehhez tényleg minden erőmre szükség volt.
Sokat küzdöttünk, legalább fél óra eltelt ezzel. Igyekeztem szóban csitítgatni, de csak nagyon nehezen ment, néha megpróbált lépre csalni, hogy most már rendben van, hagyjam, de amint lazítottam a szorításon, azonnal dühödten ki akarta tépni magát. Lihegtünk mindketten, eszement ereje volt még így részegen is.

Kérdeztem folyamatosan, hogy mi történt, mesélje el, míg végül belekezdett. Mielőtt szabadságra ment volna, behívta Szadó őrnagy és bejelentette, hogy előléptették tizedessé. Hadarva mondta el, hogy pár hete lett őrvezető, akkor megmondta a tiszteknek, hogy azt akarja, hogy úgy bánjanak vele, mintha nem lenne tisztes, ugyanúgy tegyék szolgálatba, mint eddig. Tekintsék ettől még sima, rang nélküli határőrnek. És a rajparancsnoki megbízatást sem vállalta, hiába hirdették ki már rég a köteléken.

Erre van pofájuk előléptetni! Pár hét alatt másodszor. Nyilván az apja közbenjárása miatt, de ebből már olyan elege van. Az apja mindenhova beletúr, mindenbe belepiszkál. Nincs az életnek olyan területe, amit békén hagyna, és mindent elront körülötte. Soha nem érzi magát szabadnak, az apja rángatja pórázon.

punk44.jpgAzt mondta, hazament, átöltözött punknak újra és elment a haverokhoz. Úgy érezte nem fogadják szívesen, nem is érti miért mondta el nekik, hogy rangja van. A határőrség számukra ugyanolyan ellenség, mint a rendőrség.

Ha sokan lennének a punkok, annyira, hogy zendülést tudnának csinálni, amivel nem boldogul a rendőrség, akkor rájuk küldenék a határőrséget, csak sokkal durvább fegyverekkel, katonai erővel.
És olyanokat küldve ellenük, akiknek az állam már teljesen elvette a szabadságát.

Nem.

Nem szeretik a határőrséget.

Közöttük igyekszik mindegyik elkerülni a katonaságot. Mit kezdjenek egy olyannal, aki katona és abból is határőr? És hogy neki itt rangja lett az nagyon elgondolkodtató.
Sokan nem is tudták, hogy az apja magas rangú katona. Az eleve felveti a megbízhatóság kérdését. És gyanakodtak rá, hogy spicli.

De mint mondta, ezt neki nem említették, mert lehet, hogy nem is így volt, mert lehet, hogy csak ő gondolta, amiatt, hogy olyan furán fogadták, bár lehet, hogy bebeszéli magának.
De míg velük volt, mindig az jutott az eszébe, hogyha a punkok forradalmat csinálnának, neki kellene menni ellenük!

De ekkor már zokogott, folyt a nyála és a taknya a nyakamba.

– Nekem kellene mennem ellenük... érted? Nekem! – hörögte. Tartottam a testét erősen, ahogy rázta a sírás.

– És miért? Te tudod miért?

– Nem tudom – válaszoltam neki fakó hangon.

– Mert mit akar egy punk? Te tudod, mit akar egy punk?

– Nem tudom. – válaszoltam még tompábban.

– Azt hogy hagyják békén, és hadd hallgathassa a zenéjét. Ennyit akar. Azt szeretné, ha a társadalom békén hagyná őket.
Időnként megbicsaklott a hangja a sírástól én meg tartottam erősen.

– Elég jól kinyilvánítják ezt az igényt. Nem is tudják, hogy lehetne jobban, és valamiért az állam nem érti. A punk semmit nem akar elfogadni a társadalomtól. És még kompromisszumra is képes ezért, mert bejár a gyárba, melózik kőműves mellett, kocsikísérőként vagy szakmunkás suliba jár. De ha csövezik és kéreget, akkor sem árt senkinek. A skinheadektől is azt szeretnék a punkok, hogy hagyják békén őket. Csak a skinheadek nehezebben értik meg, azért kell velük verekedni.

Lassan engedni látszott benne a feszülés, enyhítettem én is kicsit a szorításon.

– És amúgy mi bizonyítja a legjobban, hogy nem kell félni tőlük? Te Dvorszky, te tudod, mi bizonyítja a legjobban, hogy nem kell félni tőlük?

– Nem tudom. – reszeltem neki a torkommal.

– Hogy szarnak mindenre. Ha azt csinálnák, amiről énekelnek, itt kő kövön nem maradna. Ha úgy lázadnának, ahogy megéneklik, akkor lángolna az ország. De a punknak elég, ha elénekelheti és hallgathatja. De ezt se engedi neki az állam. Az az állam, amely valószínűleg ide juttatta, mert ők a társadalom marginális rétegének, a peremkerületi, elfeledett proliknak a gyerekei. Jövőkép nélkül. Vagyis dehogy, jól látható jövőképpel. Elmegy szakmunkás suliba, aztán dolgozik a gyárban, és este sör meg Szeszélyes évszakok. Akármit csinál ez az élete, akkor legalább hadd hallgassa, azt amit akar.

Éreztem, hogy gyengül, ahogy a zokogás halk sírásba váltott.

– Tudtad ezt Dvorszky? – suttogta végül.

De nem kellett válaszolnom, mert félrebillent a feje és alvásba ájult.

Mikor a többiek megjöttek szolgálatból már régóta meghitten szuszogtunk.
Méretes röhögés fakadt abból, hogy de nagy a szerelem, de nem cáfoltam, mondtam, hogy nagyon nagy és megvártam míg mindenki elcsendült biztosan, és csak akkor kúsztam ki alóla, hogy nehogy felébredjen.

punk33.jpg