191

November 10. Kedd

Nem volt most Rövid Ugrásom, éjszakai szolgálatból éjszakára mentem újra. Hat körül Lufival, a Sas körlettársammal azon beszélgettem, hogy az erő miben nyilvánul meg.

Én azt mondtam, hogy szerintem testben.
Lufi azon a véleményen volt, hogy testben is, de akaratban is.
Sőt akaratban inkább.

Valahogy eljutottunk oda, hogy ő sosem szkanderozott, engem meg sosem nyomtak le.
Azt mondta, hogy letesz.
Ezt nem hihettem. És nem is tűrhettem.
Azt mondta, hogyha nagyon akar, le tud győzni.
Figyelmeztettem, hogy ez még senkinek sem sikerült.

Annál jobb. Mondta így még jobban akarja.

Tehát szkanderezni kezdtünk.

Lufi ugyan nagyobb nálam, de kövér egy kicsit, ezért eszembe sem jutott, hogy erő lehet benne. Márpedig ahogy most nekiveselkedtünk úgy néz ki, lenyom.
Szkanderben.
Puha, folyós karján semmi nem feszült meg, semmi nem rándult meg, semmi nyoma nem volt, hogy éppen emberfeletti erőfeszítést végez. Mindez Lufi arcán látszott csak, vöröslött, rángott és csikorgott a foga.

Viszont a szeméből ádáz tűz villogott, de igazából nem volt perzselő, ha összetalálkozott a tekintetünk sem láttam benne ártó szándékot. Tulajdonképpen úgy nézett rám, mintha ott sem lennék. Nem velem küzdött, hanem azzal az erőfeszítéssel, amivel én ellenálltam.

Csak arra koncentrált, hogy annál nagyobbat tudjon kierőltetni magából. Hogy a neki ellenálló erő kié, lényegtelen. Tulajdonképpen a koncentráció tette vaddá a tekintetét.
Én örömmel belefeszültem az összecsapásba, jött a gondolat, hogy őt most jó lenne lenyomni.
De ez így akaratnak elég gyenge.
És nem is ért sokat, mert hamar megértettem, hogy az nem fog menni. Ha Lufi legyőzni nem is tud, azt erről az arcról, ebből a tekintetből láttam, hogy nem is hagyja magát.
Én nem győzhetek.
Pedig jó lenne.
De nem fog menni.
Ennyit az akaratról.

Mármint az enyémről.
Mert Lufié sziklaszilárdnak látszott. Mert az arca folyamatosan változott, de a tűz a szemében nem.
Aztán egyszer csak kihúzta magát, az arca kisimult és belenézett a szemembe. Nyugodt volt és fennkölt. Nem győzött még, de már igen.
Tudtam, hogy vége.

Hogy nem győzhetem le, azt már korábban megértettem, de azt gondoltam, tartom magam, amíg ki nem fárad, és feladja. De nem adta fel, sőt most látom, hogy tudja, legyőzött. A karjaink még egymáshoz feszültek, de nyilvánvaló lett, végem.
Nem tudom, hogy mi történt eddig, talán csak az erőm térképezte fel és megállapította mennyit kell pluszban belefektetnie, vagy mostanra gyűlt össze annyi akarat, amivel legyőzhet, mindenesetre kiegyenesedett, rám nézett és egy határozott mozdulattal letett.
Nem gyorsan, nem kapkodva, hanem egyenletes lassú sebességgel, de nem torpant meg, és én sem tudtam ellene tenni semmit. Mint egy hidraulikus emelő, lassan, de biztosan elvégezte a dolgát.

Mivel még mielőtt egymásnak feszültünk volna, kiszivárgott a körletünkből, hogy úgy néz ki Lufi szkanderezni fog, ráadásul velem, így egész sokan lettünk mostanra. Nagy üdvrivalgás támadt, néhányan szaladtak is továbbvinni a hírt. Lufi egész ügyesen hessegette el a gratulálókat, és nagyon hálás voltam neki, hogy a nagyképűség legkisebb jele nélkül nyújtott kezet nekem és egyáltalán nem lesajnáló hangsúllyal, csupán barátsággal jegyezte meg, hogy valahogy így gondolta, hogy az akarat az erősebb.

Nagyon megkedveltem Lufit, hogy később sem hencegett sosem ezzel. Ha kérdezték, csak legyintett, hogy semmi nem volt, én rossz passzban voltam, ő meg jóban, ennyi.
De akárhogy nézem ez nekem komoly presztízsveszteség.

Vége ennek a mítosznak.

Vége annak az időszaknak, nem kőbe vésett szabály, hogy nem lehet letenni.

Emlékszem, még Medve is elismerte a fölényem kénytelen kelletlen, holott ő tényleg az igazán erősek egyike volt. Sokat kerülgettük egymást, illetve ő engem, szóban sokat szkanderoztunk, de egyszer nem bírta ki és kihívott.
Amikor már tudható volt, hogy engem senki nem tesz le és hogy ő meg már majdnem mindenkit. Sokan várták ezt a mérkőzést, mert eddigre már köztudottan utáltuk egymást Medvével, és kicsit mi is úgy éreztük, hogy most revansot veszünk egymáson. Végre szabályozott keretek közt egymásnak eshetünk.
De azért féltem ettől a mérkőzéstől.
Medve mégiscsak egy nagyhangú öreg, és valóban erős. Nem volt bennem az a lendület, mint amikor kizavartam a körletünkből, semmi indulat nem volt bennem és féltem, hogy így kevés leszek.
Volt is egy pillanat, amikor megtolta a kezem, úgy nézett ki lassan letesz. De nagyon nagy szerencsémre ettől olyan önelégült arcot vágott, hogy bennem azonnal felbukkant a kép, hogy milyen elánnal mesélné másnak, illetve, hogy ezek után bátrabban baszogatna, hisz egyértelmű, hogy erősebb.

Láttam a kaján vigyor előszelét a képén, és jött is a kellő indulat, a kurva nénikéd, ezt nem hagyom. És valóban, megint nem nyertem ugyan, de Medve is kénytelen volt feladni.

Jól van – mondta –, majd legközelebb.

De ebben a mondatban az a két szó volt erősebb, hogy "jól van". Azt jelentette, oké tényleg nem lehet letenni.
Ez az eset erősítette meg ezt a hitemet nekem is. Úgy éreztem, ekkor öltött formát és rögződött valami viszolygással vegyes tisztelet irántam a többiekben, ami úgy éreztem, sok esetben védettséget biztosított.

Csak remélni tudom, hogy ez az eset Lufival nem tépázza meg a híremet nagyon.

Igazából az esett nagyon rosszul, hogy Lufi karja petyhüdten, lazán lifegő zsírréteggel fejtett ki akkora erőt, ami ellen nem tudtam védekezni. Emlékszem az utolsó gondolatomra, mielőtt csattant a kézfejem az asztalon.
Jaj ne már, ez a csoffadt bicepsz nyom le?

És de.

Ez.

Éjjel ezzel a petyhüdt karral küzdöttem álmomban, sose feszült meg, mindig lötyögött rajta a háj, de nem tudtam védekezni, az meg pofozott vagy falhoz nyomva fojtogatott.

192

November 9. Hétfő

Délután F1-en.
Megint Rövid Ugrás, még szerencse, hogy éjjel nem fagytam át, mert még így is rázott a hideg, amikor pár óra alvás után felvertek, hogy megyek szolgálatba megint.

Érdekes, hogy napközben nincs olyan rossz idő, ma lehet, hogy plusz volt, mert a nap is sütött, látszott ez mindegyikünknek értékes lett, mert bármerre néztem, minden társam a betonon, arcát az ég felé emelve, csukott szemmel napfürdőzött.

Én is hagytam a nyugati horizont felé haladó napkorongról csorgó fényt befolyni a gallérom alá már régóta, mikor keletről megérkezett hozzám a löket. Nem látták, hogy lesütött szemmel, majdnem transzban ácsorgom, mert mire feléjük fordultam, már őrkatona ábrázatom lett újra.

Szilasi jött érdeklődni, mit tapasztalok, milyen események történtek. Az történt, hogy a nap óráról órára lejjebb száll, meleg és gyönyörű.

– Jelentem semmi rendkívüli esemény nem volt.

Töprengve nézett a képembe, azt hittem leégett az arcom és azt nézi, de aztán az lett az érzésem, hogy nem hiszi, amit mondtam.

– Semmi?

–Semmi. – mondom nyugodtan.

Ebbe elég nehéz belekötni, mert ahogy végigmért és körbenézett láthatta, hogy most nem hazudok.

Az jutott az eszembe, hogy talán kapott valami fülest az előző napi akciónkról és hogy most fülön akar csípni, de másnap milyen nyoma lehet rajtam annak, hogy éjszaka nem fáztam?

Szóval ma délután vigyázzban állva nem könnyű tetten érni, hogy éjjel reptéri vontatót vezettem.
El is mosolyogtam ezen, Szilasi rám szólt, hogy ne vigyorogjon nekem itt, semmi oka nincs magának vigyorogni.

De pedig volt, mégsem karoltam át a vállát, hogy gyere elmondom.

Visszaszállt a kocsiba és meglátogatta a többi társam. Ebből az következik, hozzám jött először. Ezek tényleg a körmömre akarnak nézni. Ez a gondolat akkor erősödött, amikor megjelent Gulyás főtörzs is lökni, mert ő is egyenesen hozzám jött először.

Neki tényleg sokat vigyorogtam, mert tudtam, hogy nem fog találni semmit. Ostobák ezek, tudom, hogy éjjel nekik is hideg van, pedig ha eredményt akarnának, éjszakánként járnának ellenőrizni.

De nem szeretik a hideget.

Éjjel fagy, meg addigra be is rúgtak már.

Menjen a faszom ellenőrizni.

193

November 8. Vasárnap

Nagyon átfagytam az éjjel, csak valamikor dél felé éreztem, hogy felenged a testem, megint átjárja rendesen a vér, és ekkor sikerült csak elaludnom. Meg is vagyok ijedve. Már lassan tényleg a téli felszerelést hordjuk, csak a kesztyűt, usankát nem vehetjük még fel, de a következő hónapokat abban a ruhában töltjük, amiben ma és tegnap majd halálra fagytam.
Nem bírom a hideget, az nagyon kikészít.

Azért a nyári 70 fokos beton nekem is sok volt, de alapvetően a meleget jobban szeretem, valójában szárazságtűrő vagyok. Rettegek a téltől.

Persze, éjszakára kerültem újra Ferihegy 1-re.
Mészáros volt a Küti, és amikor beléptem az ügyeletre és ránéztem a kávéfőzőre, azonnal odaszólt, hogy eszembe ne jusson, nem ad nekem kávét soha többet, hiába ácsingózom, hiába kérlelném.
Ellenben szerelkezzem fel, megyek is kifele.

A kettes gépállóhelyre tett, Molnár Csabival együtt indultunk kifelé, ő került az egyes gépállóhelyre, közvetlenül az enyém mellé. Mondom neki, hogy én kurvára fázom már most, ő meg röhög, hogy ha csak az van rajtam, amit a sereg ad, akkor ne csodálkozzak, ő napok óta az otthonról behozott melegítő alsót és felsőt veszi az egyenruha alá. Nem értettem, hogy nem bukik meg ezzel, de azt mondja, most először veszi észre annak az előnyét, hogy egy kicsit ducibb a kelleténél, mert még Koltay sem szokta megnézni mi van rajta, nem látszik a több réteg, illetve mindenki azt gondolja van rajta annyi háj, hogy nem fázik.

Meg azt is mondja, hogy mivel mindig is pirospozsgás volt az arca, olyan mintha állandóan melege lenne, és most ebben igazuk is van, mert amíg a laktanyában szolgálat előtt sorban áll a Csüti előtt, majd meggyullad ezekben a holmikban.
El kellett ismernem, hogy cseles. Csabi a korosztályom, megint beigazolódik, hogy akikkel egy időpontban vonultunk és szerelünk, azokkal gyorsabban lesz összhang. Bár vele már elég régóta jóban vagyunk, ő mutatta  meg hogyan kell kinyitni a TU-154-es gép ajtaját, majd vele kapcsolgattunk  mindent össze-vissza a pilótafülkében.

De aztán elváltam tőle, elmentem a helyemre, nehogy lebukjunk. Mészáros éjfélkor behívott minket, majd két óra múlva újra kiküldött azzal, hogy a délelőttös váltásig már nem jövünk pihenni. Vagyis hajnal kettőtől reggel hatig. A legkegyetlenebb időszak, éjszaka ezekben az órákban van a leghidegebb.

Szétváltunk, elgyalogoltam a szolgálati helyemre és mivel álmos voltam, nem mozogtam, megálltam egy gép futóművének elégtelen takarásában.
Nincs más fedezék, a futómű csak egy karvastag fémkonzol, nem véd a fagyos szellőtől, ami amúgy észrevehetetlen, de mindenhova bekúszik. Mégis jobb ott állni, reményt ad, hogy tán lassítja a fém.

A sárga Saab kigurult a pálya síkosságát ellenőrizni. Akkor szokott menni, ha félő, hogy lefagy.
Ez a lábaimmal kapcsolatban is felmerült, ezért mikor dolga végeztével a sofőr visszafelé tartott, megállítottam és megkérdeztem hány fok van.
Mínusz 11, hangzott a válasz, amiből mindent megértettem.
Azért érzem, hogy meg fogok fagyni. Kettőtől mostanáig, vagyis négyig egész jól bírtam, de hirtelen úgy lezuhant a hőmérséklet, még az addigiakhoz képest is, azt hittem tényleg jéggé fagyok.

Visszasündörögtem Csabihoz, mert azt gondoltam, hátha a pirospozsgás fejének látványa engem is felmelegít.
De nem láttam sehol.
Egész mélyen be kellett gyalogolnom az amúgy általa felügyelt területre, mikor végre megláttam. Egy kisebb méretű vontató fülkéjéből kászálódott ki épp. Ezekkel az önjáró masinákkal húzgálnak lépcsőket, meg a gépek körül ezt-azt.

Kérdeztem mit csinált, de kitért a válasz elől, én meg nem erőltettem a dolgokat. Arra gondoltam, hogy jé, más is lehet nagy király itt benn, nem csak én?
Úgy látszott, hogy régóta benn ülhetett, mert láthatóan jól esett neki kinyújtani a tagjait.

Megbeszéltük, hogy Mészáros ilyenkor biztos, hogy alszik, nem kell löketre számítanunk. Nyugodtan maradhatunk együtt, beszélgethetünk, mert olyankor legalább az agyam mozog, meg a szám, az talán egy kicsit felpörgeti a vérkeringést.
És akkor valahogy kevésbé fázom, legalábbis úgy tűnik. Csabi nagyon jó kedélyű srác, azonnal vidám mesébe kezdett az apjáék szomszédjáról, meg néhány emlékezetes disznóölésről.

De aztán lassan győzni látszott a hideg és Csabi megemlítette, hogy beülhetnénk a vontatóba.
Nem akartam beszaribbnak látszani a valóságosnál, ezért azonnal rávágtam, hogy rendben. Beszálltunk, magunkra csuktuk az ajtót. Azonnal megszűnt a fagy éles harapása, mintha kiakasztották volna a húskampót a végtagjaimból, a hátamból és a mellemből.
És ez az érzés csak erősödött, mikor önkéntelen felkacagtunk a helyzeten és ezzel kicsit beleheltük a fülkét. Szinte éreztem, ahogy átmelegszik a testem, melegség futotta be a mellkasom, de aztán 10 percnyi beszélgetést követően rájöttem, hogy ez csak illúzió. Mert a lélegzetünk ráfagyott az ablakokra és fülke nyirkos párában tocsog. Csabinak is ez járhatott a fejében, mert megfogta a slusszkulcsot és rám nézett.

- Na?

Bólintottam, ő meg beindította a lassan működésbe buhákoló dízelmotort. Rettentően hangos, de a reptéren nem szokatlan ez a zaj, az éjszaka induló gépek felkészítésekor rengeteg jármű motorzaja tépkedi az éjszakát, nagyon is gyakori, erre senki nem fogja felkapni a fejét. Még a fülkében is szétáradt a gázolaj kipufogófüstje, ahogy Csabi néhány gázfröccsöt adott. Lassan a kezdeti dadogás kisimult, egyenletes dohogásba váltott.

Vártuk, hogy melegedjen.

Pár perc múlva Csabi nem bírta tovább és bekapcsolta a fűtőventilátort. Én szkeptikus voltam, de langyos levegő jött be.
Nemsokára meleget fúj.
Molnár nem bírt magával, fázhatott már, mert sejtelmesen mosolyogva kérdezte meg.
– Tudod, hogy melegszik jobban?

De a válasz helyett a sebességváltó érdekelte és egyesbe téve elindult. Kiengedte a kéziféket, felkapcsolta a lámpát, és óvatosan kuplungolva mozgásba hozta a vontatót.

Az, kis apró kerekein nagyokat döccent a beton repedésein, én pedig tényleg elhűlve figyeltem, milyen élvezettel igyekezett Csabi kerülgetni őket. Olyan az egész járgány, mint egy öntödei munkások vagy bányászok számára tervezett golfkocsi, szögletes, ipari, de mégis apró és még némi esetlen bája is van. Csabi rutinosan vezette, látszott, hogy nem először teszi.
Mondja is.

Úgy érdemes mozogni vele, hogy gép felé, majd onnan vissza, mintha valóban feladatunk lenne ott, a céltalan körözés az feltűnő. Tehát mentünk az egyik géphez, álltunk ott kicsit, aztán vissza a kiindulópontra, majd újból egy gép, egy távolabbi.
Visszafelé cseréltünk.
Meghökkentem, mennyire könnyű vezetni. Semmihez nem kell erőt kifejtenem, pici, vastag, de puha, jó fogású kormányát a Zsigulimba képzeltem. Mint egy sportkormány, a váltógombbal együtt elképesztő kuriózum lenne. Annyira modernnek hatott, elhatároztam, hogy lopok egyet.

Alig kell hozzá érni, már fordul is, minden kezelőszerve könnyű és kézre áll. Nem megy gyorsan, illetve tetű lassú, de ezeknek nagy sebesség nem kell, azt a hatalmas aggregátort kell a géphez juttatnia, ami a nagy teljesítményű akkumulátorokat feltölti, lassan, de biztosan kell odaérnie.
Ezt a jármű tudja.
Igazi dodzsem érzés, majdnem a váltásig kóricáltunk vele.

Bemelegedett, nyomta be a forró levegőt, lábra tudtuk irányítani. Aztán beálltunk a többi parkoló jármű mellé, szemben a Kutüggyel, hogy lássunk minden mozgást. Félig takarásban parkoltunk, hogyha löket jön vagy a váltás, észrevétlen ki tudjunk szállni az egyik ajtón, és én a többi jármű által fedezve vissza tudjak futni a helyemre.

Nem buktunk le, senki nem látott meg.

194

November 7. Szombat


Ma megint nagyon rosszul éreztem magam.
Lassan a szkander őrület is lecsengeni látszik. Igazából nem szerettem, de volt valami fura hozadéka, aminek az eltűnése nagyon fog hiányozni.
Amolyan kiválasztottság érzés.

Gyakorlatilag az előző hónap ilyenekkel volt tele és kezd mind kikopni, és felszívódni a hatása.

A szkanderban mostanra már szinte mindenkit lenyomtunk, illetve mindenkivel megmérkőztünk, aki számít, vagy aki nagyon akarta. Abszolút első helyezettként a ranglista élén mi ketten álltunk Répával, ezért egyre ritkábban hívtak ki minket. Azt is mondhatnám, hogy már egyáltalán nem.
Zajlottak az esti küzdelmek ugyanúgy, mint eddig, de nélkülünk, mert már csak az alsóbb helyezésekért ment a vetélkedés. Csinálni még csak-csak élveztem, de nézni nem akartam, tehát ha tudtam is, hogy melyik körletben folyik épp, már nem mentem át.

Igazából teljesen jogos, hogy nem vagyunk ott, semmi értelme, Répát se érdekelte ki a legerősebb a nála gyengébbek közt, így ezekből az esti fülledt, izzadt estékből lassan kimaradtunk. A versengők sem örültek a jelenlétünknek, bármennyire is fordult ilyenkor az egész esetenként jókedvű kacagásba, a győzteseket zavarta a tudat, hogy nem abszolút győztesként mozognak a körletben. Ha nem voltunk jelen, akkor nem is léteztünk, besöpörhették az elismeréseket, tetszeleghettek az értékesebb ember szerepében. Ha nem vettek minket számításba, akkor az első lett hirtelen a legerősebb, minden ugyanolyan, mint régen, csak a szereplők mások. Ezért csak tessék-lássék tettek említést arról, hogy ja, ma versengés várható, de hívni, nem hívtak.
Tehát ez is elmúlt.

És ma azért éreztem magam rosszul, mert először zajlott úgy, hogy egyáltalán nem tudtam róla. Petró Dezső, a körletünkben lakó kisberben jött be este izzadtan, hogy a mai bajnokság nagyon jó volt. Lelkesen mesélte kikkel mérkőzött, ki kit győzött le.

És ekkor élesen belém hasított az irigység.
Vagy a féltékenység.
Nem tudom, de szinte beleszédültem.
Az olyan történetek, amik pár hete rólam szóltak, már csak közvetve jutnak hozzám, talán holnap, holnapután már nem is fogom tudni egyáltalán, mi zajlik esténként.
Jobb lettem és emiatt kitaszított.
Fura, hogy ez a helyzet rosszul esik.
Amikor én magam okozom magamnak nem zavar, sőt néha tetszik is, de hogy kivessen a közegem az én akaratomtól függetlenül, az nehezen emészthető.
Pedig a szkanderozásba nem is akartam belekeveredni, de végül megszerettem ezeket az estéket, valahogy kiegészítette a szökéseink által gerjesztett izgalmat. Mivel azt, hogy kilógunk, nem mondhattuk el senkinek, valahogy a szkanderben sikerült a tudtukra adni a többieknek, hogy a nyomukba se érnek.
Mindig arra gondoltam, hogy ez, hogy leteszlek szkanderban, vagy nem hagyom magam legyőzni, az semmi. Ha tudnád öcsém, hogy amúgy mi mindet teszek én, teszünk mi, nem próbálnál meg itt erőlködni, hanem áhítattal csodálnál.
Talán ez adta az erőm jelentős részét.
Hogy tényleg az lettem, aminek tartottam magam, egy kiválasztott, egy Übermensch.

Azt meg nem győzik le.
Tehát nem is sikerült senkinek.
De most nem vagyok biztos ebben, nem vagyok biztos magamban.
Talán nem is baj, hogy mindez véget ért, mert már nem is tudom, hogy most milyen eredményeim lennének. Lehet, hogy csúfos vereségek várnának rám.
Fizikailag tán erős vagyok, de motiválatlan.
Ez rossz kompozíció.

Meg nagyon is meglehet, hogy nem is az én erőm volt bennem, hanem Répával alkotott mikroközösségünk ereje. De most valahogy semmi ilyet nem érzek.

Répa napok óta más beosztásban megy szolgálatba, nem is látom, és én valami fura apátiába estem.
Most üres vagyok újra.
Nagyon klassz volt a szkander, élveztem, de most hirtelen ugyanazt az ürességet éreztem, mint pár napja, amikor a szökéseknek lett nyilvánvalóan vége. Ugyanúgy fájt ennek a korszaknak az eltűnése, ugyanúgy a kényszerű búcsú érzése szorította a torkom. És ahogy ezeket az eseményeket újra felidéztem, a napnál világosabb lett az a tény, hogy ezt az élményt is kétségkívül Répának köszönhetem.

Ő cseszegetett, hogy gyúrjak komolyabban, fejlődjek.
És én szépen kikupálódtam az ő hatására tényleg.
Aztán vele kezdtünk szkanderozni és vele lettem egy ebben is legyőzhetetlen egység része.
Összeforrtunk teljesen.

És most megint azt éreztem, hogy meg kéne köszönnöm Répának, hogy társam, bajtársam volt, hogy megmutatta milyen erős érzés is ez, meg kellett volna szorítanom a kezét, a szemébe néznem, és annyit mondanom, köszönöm. Pátosz nélkül, kísérőszöveg nélkül, ahogy két férfi, két katona, két igaz ember teszi.

De amikor pár percre találkoztunk, mikor tök véletlenül pont én váltottam le őt a betonon, újra elnevetgéltük az egészet, mint a sületlen kamaszok.
Volt valami cinkos összekacsintás, meg Répa úgy köszöntött, hogy "mi van Monte Christo", de éreztem, hogy ez is eltűnik nemsokára.
És én már csak kinn a betonon, éjszaka jöttem rá, hogy tényleg gyáva vagyok.
Azt, akit bajtársamnak tartok sem merem és tudom megtisztelni azzal, hogy a tudtára adom, mivé vált nekem.

Ettől a gondolattól kihűltem, rázott a hideg és csak nagyon sokára jöttem rá, hogy már nem gondolkodom, már nincs bennem semmi, csak állok, de a hideg még mindig ráz. Aztán felfedeztem, hogy egy gép feltöltésekor mellé csörgött vízből keletkezett pici tó felszínén hártyavékony jégréteg keletkezett, rájöttem, hogy fagy.
Ettől fázom.
Nem értem, még csak november eleje van, nem később kellene kezdődnie a télnek?

Szilasi volt a Csüti, nem feltételezek róla ekkora direkt genyóságot, ő alapból fasz, de így ebben a formában nem szopat. Beír kihallgatásra, jelentést ír, felnyom, de azzal nem szívat meg senkit, hogy direkt sok időre kitesz valakit a betonra.
Vagyis egyszerűen csak elkúrta a váltást, mert hét és fél órát álltam kinn éjszaka.

Ez rohadt sok! Ebben a hidegben meg egészen embertelen.

Ferihegy 1-en álltam, az Öregbetonon, semmi nem volt itt ma, csak a lassan teljesen átfagyott tócsa. Remegett minden tagom, akármit csináltam. Gyalogoltam, futottam, guggoltam, de a hideg úgy bekúszott a csontjaim közé, hogy reggelig nem hagyott el.


Csak a forró áttetsző, híg lötty, a tea a laktanyában hozott enyhülést kicsit, de aztán még egész délelőtt remegtem a takaró alatt, el se tudtam aludni.

195

Ma egy éve, hogy betoppant a családhoz káderezni két határőr tiszt. Akkor tudtam, meg, hogy nemsokára katona leszek.

November 6. Péntek

Reggel abból a képzetből riadtam, hogy a csöcsömet vissza akarja kérni a takarítónő.
Először kérleltem, hogy ne tegye, majd a hátam mögé bújtattam a csöcsét és közöltem, hogy sose láttam egyiket se, de ha neki van egy, a másikat nyugodtan hagyhatná nálam, ha megtalálom netán.
Gondját viselem, ne aggódjon.
Biztos jobb gazdája leszek, mint ő, aki mindenkinek mutogatja, mert az enyémet bizony nem nézhetné akárki, de erre bepöccent, hogy nem érdekli, mi a véleményem, azonnal adjam vissza, én meg erre a csöccsel menekülni kezdtem, de az lassú volt, folyton elesett és sírt.
A takarítónő összebeszélt a Zádori hadnaggyal, és együtt kergettek.

Na, ekkor keltett Anyu, hogy annyira nyugtalanul alszom, hogy a Buksi teljesen izgatott lett, azt hiszi, valami bajom van, sír és kaparja az ajtóm már egy ideje. Kirántottam magam az álomból, lassan összeszedtem magam és, hogy megnyugodjon, levittem Buksit sétálni.

A kis hülye persze, amint kinyitottam a ház kapuját, kiszaladt és már ügyet sem vetett rám, de valahogy mégis együtt mozogtunk, nem látszott rajta, de figyelte merre megyek és nagyjából arra jött ő is.

Szerettem az önállóságát, az őrkutyákkal való kapcsolatom óta még inkább. De olyan nagyon sok időnk nem lehetett sajnos, mert jönnöm kellett vissza. Ebből szinte biztosan tudhatom, hogy nem elnézték a könyvem, nem másét kaptam, hanem engem engedtek ki szabadnapra, csakhogy lehúzták délig. Persze így is rendes dolog, hogy egyáltalán kiengedtek, mert azért baj volt velem bőven az utóbbi időben.

Tegnap este meg felvettem a Depeche Mode legújabb lemezét. B. Tóth adta le a Poptarisznyában egyben, úgy, hogy nem beszélt bele. Eldöntöttem, behozom a walkman-emet a laktanyába, lukas időmben zenét hallgatok majd, ezzel is jobban le tudok majd válni a külvilágtól.
Sikeresen be is csempésztem, a Csüti nem nézett bele a táskámba. Hogy itt benn hova teszem, még nem volt világos, egyelőre, csak behajítottam a felső polcra.

Éjszaka F1-re tettek.
Már nagyon hideg kezd lenni, szerintem már mínuszok lehetnek, mindenesetre iszonyúan fázom. A téli felszerelést még nem lehetne felvenni, de ma Koltay saját hatáskörben engedélyezte, hogy a mikádóba beletegyük a bélést, de én még ezt sem érzem elégnek.
Pedig ennél több holmi már nem lesz rajtunk télen.
Csak a tányérsapkát cseréljük majd le usankára, meg kesztyűt vehetünk majd fel, de mást már nem.
Hogy fogom az igazi hidegeket kibírni? A beton, ami nemrég még szétégette a lábukat, most fagyos marokkal szorítja, legalább 10 fokkal hidegebb, mint a levegő.
Megint jár a sárga SAAB, méri a beton hőmérsékletét, mert a hajnali pára már ráfagy és csúszik.

196

November 5. Csütörtök

Ma délelőtt mentek el az irániak a JUMBO-val.
Tegnap Simon Pisti addig állt mellette, amíg a kommandósok rakodtak, de nem telt meg, ma délelőtt folytatták. A váltás összetételén nem változtattak a századnál, ezért ugyanaz a csapat ment fel ma is. Az egész brancs, persze Rövid Ugrással, ugyanúgy Ferihegy 2-re, mint tegnap.

Simont rögtön küldték is ki a BRAVO5-re, ahol még zajlott az iráni gép berakodása. Én az egyik okmányosra kerültem, két órát zaklattam a sofőröket azzal, hogy a szolgálati szabályzatban foglaltak szerint megállítottam őket és megnéztem aznap ki tudja hányadszor, a kártyáikat.
Aztán behívtak pihenni.
Bodai volt a Küti és egy óra múlva küldött is ki újra a JUMBO-hoz. Nyilván azért engem, mert tegnap is én voltam, Simon is valószínűleg azért van most kinn. Mondja is Bodai, hogy most nem váltani megyek, hanem pluszban Simon mellé és nagyon figyeljünk, mert nemsokára indul az iráni gép, de épp érkezik egy iraki, azt is a BRAVO5-re teszik majd, valószínűleg a mai szolgálat végéig Simonnal kinn maradunk együtt.

Mentem kifelé, szembe az irányítótoronnyal, ami mellé került a BRAVO5, és láttam, hogy jön egy hatalmas szovjet gyártmányú IL-76-os. Annyira fura forma, hogy hirtelen nem is tudom, melyik tetszik jobban, ez vagy a JUMBO. Az IL-76-os igazából nem szép, de a tört vonalú szárnyak nagyon érdekessé teszik. Méretre meg vetekszik a 747-essel, hatalmas tömeg ez is. De a leszállása is egész más, darabos, szögletes. Tegnap a JUMBO úgy ért földet, mint egy gém, lassan, lapos úszással, hosszú pályán, zökkenő nélkül, az irakiak ezt gépet úgy tették le, mintha egy sas lenne, amelyik rárabol a prédára, meredeken a magasból, szinte zuhanással, még néhányat billegett is az egyik futóműről a másikra, ahogy a sasok is lépnek még egyet-kettőt leszállás után.

Simon dühöngött egy kicsit, hogy nem váltom le, de miután most hivatalosan is összeállhattunk, megnyugodott.

Az iráni gépet nem értem el, csak azt láttam, ahogy kanyarodik ki a BRAVO5-ről, ahova rögtön fordul is be az iraki IL-76-os. Épp zajlik az irak-iráni háború, nyilván pontosan látják mindannyian, hogy itt nálunk egymásnak adják a kilincset az esküdt ellenségek.

Ezért tettek ki minket kettőnket figyelni.
Persze ez is akkora marhaság, hogy még, mert semmit nem tudnánk megakadályozni. Ha netán az irániak rohamléptekben beélesítik a bepakolt ágyúcsöveket, kiütik a kör alakú ablakokat, kidugják a csövek végeit, ahogy régen a fregattokon, és kilövik az irakiakat, akkor is csak nézők lennénk, meg akkor is, ha az irakiak úgy döntenek, hogy egy utolsó rohammal, öngyilkos akcióban, nem a BRAVO5-re kanyarodnak, hanem hátulról belerohannak az épp felszállni készülő irániakba.

Érdekes esemény lenne mindkettő, élveznénk is, de semmit nem tehetnénk, hogy ne következzen be. Úgy gondolom, akárki találta is ki, hogy mindkét harcoló felet ellátjuk fegyverekkel, lőszerekkel, meg ezzel-azzal, figyelhetett volna arra, hogy legalább ne lássák egymást. Csak fél órával előbb indítja az egyiket, vagy irányítja be a másikat, ne adj Isten az egyiket a Ferihegy 1-re, másikat a 2-re, akkor nem orrolnának meg ránk. Mert így azért ez elég cink. Kiderül, hogy szarunk a barátságukra, nem szövetségeseik vagyunk, hanem csak sima lelketlen kufárok.

És így simán lehetnek az ellenségeink, holott még segítünk is nekik. Simonnak is ugyanez a véleménye, akkor meg végképp, amikor beért az IL-76-os, kinyíltak az ajtók, de nem nagyon mosolyogtak a kilépő irakiak. Próbáltunk rögtön ciházni, hogy a jó szándékunkról biztosítsuk őket, de úgy elzavartak, mint a legyeket.

Közben megjelent a jól ismert konvoj, IFÁ-k és kommandósok. Simon nem szarozott, odadübörgött hozzájuk és fennhangon megkérdezte, hogy ezeknek most meg mit adtunk el?
– Ez államtitok, de neked elmondom. Kötszert. Sok a sebesült, szükségük van rá. - válaszolt az egyik
Ő nézett ki a leghülyébben. A többi megelégedett a fekete rucival, de ez nem, ennek símaszkszerű csuklya volt a fején. Egyiket se ismertem volna meg civilben, kicsit túlreagálta az ember, ráadásul valami hülye anyagból volt a csuklyája, mert minden levegővételnél felfújódott, mint valami lufi, ami után rögtön le is eresztett és rátapadt a fejére, egészen addig, míg újra levegőt nem vett. Ez igen sűrűn megtörtént, ahogy emelgette 7.62-es feliratú faládás kötszert.
Úgy nézett ki nagyon nehezek a ládák. Én már rogyadozva röhögtem a faszin, de Simon tartotta magát keményen, és azt nem bírta ki, hogy vissza ne kérdezzen.
– Én még ám sose láttam 7.62-es méretű és ennyire nehéz kötszert. És a fegyverszobában is pont ilyen a lőszeres láda!

A lufifejű csóka vállat vont, többet nem foglalkozott velünk, de mi nem tudtuk levenni a szemünket róla, mert ahogy fáradt, egyre nagyobb levegőket vett, ettől egyre nagyobb lufi lett a feje. Úgy néztük a társai csak a tisztesség kedvéért nem röhögték szembe, de időnként megbökdösték egymást mögötte, hogy nézd már, hogy néz ki, és azért ők is jól derültek.
Meg jobb fejek is voltak, mert nyilván látták, hogy mindent pontosan értünk, tegnap is mi álltunk itt, kicsit ismerősként kezeltek, már nem zavartak el, és mikor másféle, nagyobb ládák érkeztek, az egyikőjük elárulta, hogy az előbb valóban lőszert raktak, ez meg most helikopter alkatrész.

És, hogy ők is mérgesek amiatt, hogy valamelyik felettesük így elcseszte, hogy egyszerre fogadtuk a harcoló feleket. Jó hogy nem tettük őket egymás mellé. Szerintük is emiatt morcosak az irakiak, mert sűrűn járnak, még ha mi nem is tudunk mindig róla, és általában rendesek, jókedvűek.

Aztán lassan megtelt a gép - és ugyanúgy ahogy a JUMBO, amint kész volt, indult is - ez is kigurult a gépállóhelyről és felszállt.
Mi bementünk Simonnal pihenni, de egy óra múlva már kinn is vagyunk mindketten, én újra az okmányoson, Simon valahol máshol.
Az okmányost szolgálatot mindenki utálja.
Én is.
Meg kell állítgatni az autókat és ellenőrizni a belépő kártyákat.

De ezt akkor is, ha aznap valaki hússzor kimegy valamiért, meg bejön.
Mert ez a dolga, hozni, vinni valamit.
Én meg akadályozom.
Én is érzem, ő is tudja.

De ma nagyon tetszett a dolog!
Találkoztam ugyanis az új takarító csajjal. Répa említette régebben, meg legendaként ismert már az egész laktanyában.
És igaz a hír, akkora mellei vannak, mint a fejem.

Elég idős, legalább tíz évvel idősebb nálam, vagyis 28 körülinek néztem. Valami csoportvezető vagy mi lehet, mert ő vezeti a takarítók Barkasát, jön-megy, néha visz másokat is, néha meg csak takarító eszközöket. Ma sokat szaladgált. Amikor láttam, hogy az ő kocsija közeledik, akkurátusan kigyalogoltam az út közepére és nem csak lassításra kényszerítettem, ahogy néha könnyítünk a sofőrök helyzetén, hanem állóra fékeztettem, megvártam amíg letekeri az ablakot és a mellei mélyedése közül kikotorássza a kártyát. Először elolvastam róla mindent, aztán elengedtem. A második alkalommal már nem a kártyát néztem, hanem a melleit, úgy láttam, mintha egy kicsit jobban kigombolta volna a köpenyét, és felmondtam fejből, ami a kártyáján látható, lassan, a számat mozgatva úgy tettem, mintha valóban olvasnám, de annyira nagyon bámultam a kebleit, hogy néha kis buborékot fújtam beszéd közben, úgy összegyűlt a számban a nyál. Nem mertem volna mindezt, ha nem látom, hogy tetszik neki, és ma amíg le nem váltottak, ezt játszottuk.

Én megállítottam, ő kiszólt, hogy "mit követtem el biztos úr", én mondtam, hogy "az attól függ, mit tud mutatni", ő megkérdezte, hogy "ez megteszi-e", miközben kidomborította azokat a legendás csöcsöket, előrángatta a nyakából odalógó kártyát, én olvastam, és nagy sokára jeleztem, hogy "ez épphogy elég, hogy elmehessen", ő meg kacagott, hogy "ilyen gyorsan ritkán tud elmenni", én mondtam, hogy "sajnos gyorsan olvasok", aztán azzal váltunk el, hogy lassítsak, ha már megállítom, ne kapkodjak.

És ezt csináltuk ma sokszor.

Szolgálat után az az érzésem támadt, valószínűleg elnézik a könyvemet, mert megint kiengedtek szabadnapra. Nem hiszem, hogy szándékos, tutira nem akarnak szerintem, de biztos összekeverték a könyvem valaki máséval.

A szemembe húztam a Csüti előtt a sapkát, nehezebben ismerjen fel, és lám kijutottam.

Elrobogtam Edithez, ahogy voltam, katonaruhában, de el kellett jönnöm tőle hamar, mert mindig mellbimbót láttam az orra helyén. Úgy néztem Edit feje valóban akkora, mint a takarítócsaj egyik melle, és így nem tudtam értelmesen kommunikálni.

Edit is érezte, hogy valami baj van, mert ő vonta volna a tenyerem a melléhez, de elhúztam, meg se láttam azt a két kis dudort a pulóverén.

Éjjel a takarítócsaj mellével álmodtam, az egyik az enyém lett valahogy, szatyorban vittem magammal mindenhová. Még középiskolás voltam, benn a budin mutogattam és hagytam, hogy a többiek irigykedve fogdossák, tolongva, lökdösődve.
Aztán katona lettem megint és bevittem magammal a laktanyába is, a szekrényemben élt, mindig hoztunk fel a konyháról neki kajamaradékot, az egész körlet szerette, de csak nekem fogadott szót, vezényszóra pitizett, Basa, aki újra körlettársam volt, két pofára röhögve mondogatta is, hogy nézd már pitizik a bimbaja.
Sok szervezéssel, a körlettársak segítségével néha levittem sétálni az udvarra. Szeretett nálunk, kezes lett, sose akart elszökni, de egyszer a rohadék Zádori megtalálta, lefoglalta és magához édesgette.

Őrjítő féltékenység lett úrrá rajtam, a szolgálati AMD-mel megöltem a genyót, ezért tömlöcbe vetettek, de a mellem időnként odaosont a rácsokhoz, keservesen sírt és könnyek közt biztosított, hogy megvár, és ilyenkor kinyúlva át tudtam ölelni, ő meg kenyeret és szalonnát csúsztatott be nekem, ha tudott szerezni.

197

November 4. Szerda


Felesleges volt tegnap nyüszítenem, ma délutános szolgálatba tettek, vagyis tegnap délután kettőtől, ma kettőig pihenőn voltam.
Az kerek 24 óra, szinte szabadnap.

Délelőtt Répával elmentünk gyúrni és mivel csak ketten voltunk, kibeszéltük az elmúlt hónap eseményeit. Ami kiviláglott, hogy nem érdemes többet kilógnunk.
Klassz volt, izgalmas, büszkék lehetünk, de túlontúl kockázatos.
Esetleg maradhatna, hogy mi is csak a Sarokházig mennénk berúgni. De se Répa, se én nem tartjuk programnak az ivást, múltkor jópofa volt inni a Lidóban, de nem lettünk törzsvendégek, és oda is ugyanolyan kockázat kimenni. Katával és Tamarával szívesen találkoznánk, de mindent elfelejtettünk a nevükön kívül, őket egy életre elkúrtuk. Azt lehetne még, hogy nem szökünk messzire, csak ide az út mellé és minden autót megállítunk, hátha ők ülnek benne. De ezt viszont minden este meg kellene tenni.
Na ez se igazán kivitelezhető.
Tulajdonképpen ez a bukás, a Petőfi laktanyabeli fogda emléke, ennek a helyzetnek a komolysága és a futkosó fenyegető közelsége mindkettőnket lehűtött.

– Hagyjuk a fenébe ezt a szökdösődést! – mondta Répa is, miután mindezt átbeszéltünk.
Kicsit kedvetlenek lettünk mindketten, megint üres, felesleges és hosszú időtöltésnek látszott a katonaság. Hirtelen megint sok lett az a sok nap, ami még hátra volt, és hirtelen szürkébb lett minden körülöttünk. Miután megtelt a konditerem, unottan hallgattuk az esti szkander bajnokságra készülőket, talán azért, mert ma ez minket nem érintett, mert szolgálatban leszünk, de lehet, hogy amúgy sem villanyozna fel már. Aztán kiültünk az udvarra és kicsit újra visszapergettük a dolgaink.

Megint lezárult egy klassz időszak, szuperemberek voltunk Répával, de ez ezzel el is múlt. Nem tudom, hogy most épp visszagyávulok sima, jelentéktelen bakává, vagy szerencsével lenyugszom az ostoba vakmerőségből, de most, ahogy Répa kimondta, hogy hagyjuk abba, most nagyon fájt.

Mintha meghalt volna egy bajtársam és ez nem is állt messze a valóságtól.
Most eltűnik Répa, a rettenthetetlen sármőr, kilép az életemből Rejtő Jenő, az idegenlégiós kalandokkal, elvész az a jókedv, ami kísérte a szökéseink, mert azt a felszabadultságot, ami a börtönünkből való kijutás okozott, nem tudja pótolni semmi, máshogy visszahozhatatlan.

És elveszett, meghalt Dvorszky határőr, a hős, a bátor, a vakmerő, a szellemes és a szórakoztató.
És elhal ez a kettős, amit mi alkottunk, az az egység, az a két testben dobogó egyetlen szív, egyetlen tudat, egyetlen entitás, ami mi voltunk ketten, amikor épp szó nélkül menekültünk a rendőrök elől, amikor össze sem kellett pillantanunk, mégis egyszerre feküdtünk a kocsik alá, bújtunk bokrok mögé és másztunk ki, indultunk el ugyanazzal a lábbal, ugyanolyan mozdulattal lendülve neki.
Mindez elmúlt és úgy érzem ez az érzés, ilyen szituáció, ekkora felszabadultság soha nem jön már.
Soha.
A civil életben sem.

Elszorult a torkom, valahogy tudatni akartam Répával, hogy életem legszebb élményeit kaptam tőle, de nem ment, még annyit sem tudtam kinyögni, "köszönöm".

Az "azért kurva jó volt, nem" kérdésemet elröhögtük, felelevenítettük ugyan a legjobb pillanatokat, például Boda arcát amikor meglátott minket a buszon, vagy a csajokat, Katát és Tamarát, és csak reméltem, hogy Répa érzi, amit mondanom kellett volna, ha nem lettem volna máris ugyanolyan gyáva alak, mint amilyen a szökések előtt voltam.

Aztán szolgálatba mentünk, én F2-re, Répa F1-re.

Ma ismét jött az iráni JUMBO.
Szilasi engem küldött ki mellé.
Nagyjából egyszerre értünk ki, én a kutatóügyeletről, a gép a leszállópályáról. Pont szemben velem érkezett és így, ahogy közeledett ijesztően nagy lett. Messziről is látszik hogy nem kicsi, de valahogy nem akart megállni a növekedése. Mint a kenyértészta, ami kezd megkelni és csak nő, csak duzzad.
És éreztem, hogy rám ömlik, beterít.
Jött a kerozinos kamion, aminek az átmérője kisebb, mint a hajtómű.
Hatalmas gép ez.
Jöttek a különböző kiszolgáló autók, és mindegyiket követte egy kommandósokkal megtöltött Latvia.

A JUMBO-t a BRAVO-5-re rakták, ez az avatatlan szemektől védett gépállóhely, messze mindentől, majdnem az irányítótorony mellett. Nekem majdnem húsz perc kellett kiérni. Minden olyan gépet, amivel kapcsolatban jobb ha kevesen és keveset tudnak, azt ide teszik.
A kommandósok engem is kicsit hátrébb tereltek, amíg a lépcsőt mellétolták, és kinyitották az ajtót.
Megint kiözönlöttek a legyek, de most lusták voltak, talán az itteni viszonylag hűvös idő miatt, csak megvizsgálták a környezetet, engem is, kicsit hajkurásztam őket, majd szétszéledtek, ahogy a kommandósok is, hogy kiderült, az irániak békés szándékkal jöttek. A kiszolgálók feltöltötték a készleteket és visszaindultak a reptér irányába.

Ott maradtam egyedül a muszlimokkal.
Míg Szilasi kiszólt rádión, a személyzet lecuccolt egy csomó rongyot, figyelgették a nap állását és leteregették őket a gép mellé. Szilasi elmondta, hogy nem hív be, amíg meg nem pakolják a gépet kötszerrel. A kötszer szót úgy megnyomta, hogy tudtam, újra fegyvert visznek.

Közben mindegyik iráni letérdelt a rongyokra és hajlongva imádkozásba kezdtek.
Lassan eléjük lopakodtam hogy úgy nézzen ki, nekem hajbókolnak.
Csak az egyikük fogott gyanút, de mosolyogva mutattam, csinálja nyugodtan, én figyelem a környezetet, vigyázok rájuk, de duzzadt a mellem, hogy Allah lettem.
Újra hős, de persze csak percekre.

Aztán befejezték az imádságot és szöszmötölni kezdtek a gép körül. Néztem, ahogy jönnek-mennek le-fel, és hirtelen nagyon nagy vágyat éreztem látni a gépet belülről. Megnéztem volna azt a híres púpot, mert el sem tudtam képzelni, bent ez hogy mutat.
A legmagasabb rangúnak látszó suviszkos képűt megállítottam, hogy engedjen fel, mutogattam kézzel-lábbal mire megértette mit akarok. Nagyot vigyorgott és intett, menjek csak, de a fegyverem tegyem a lépcső mellé, azt nem vihetem fel.
Figyeltem a többi manus arcát, nagyon is feltűnően és furán felragyogtak.
Nem nagyon tetszett az ötlet, látták is, hogy bizonytalankodom, többen odajöttek és biztattak, hogy menjek csak, ők vigyáznak rá.
Levettem a vállamról az AMD-met, nekitámasztottam a lépcső oldalának, tettem néhány lépést felfele. Éreztem, hogy ez így nem az igazi. Visszaléptem és kivettem a tárat, majd nekiindultam újra.
De ahogy az egyik megindult a fegyver felé, megijedtem.
Egyszer már elhagytam a fegyverem. Nem kéne újra. Bár jól megúsztam.

Hogy a fenébe magyarázom, ki, ha most ezek elveszik és anélkül megyek vissza a Kutügyre és a tár meg nálam van?
Elég cink helyzet lenne.
Nem, inkább nem mentem fel.
Gyávaság ez megint?
Nem tudom, de most úgy éreztem ez kicsit sok lenne.

Megszégyenülten léptem vissza, a genyó irániak röhögtek és szerettem volna, ha most az életemre törnek, mert szívesen kinyírtam volna mind.

Egy vérfürdő helyre tette volna a lelkem, de nem az jött, hanem egy csomó teherautó.
Láttam jó néhány katonai IFÁ-t a kommandósok kocsijai közt közeledni. Az IFÁ-kat is kommandósok vezették, mindenki aki megjelent, fekete ruciban jött.
Rám nagy ívben tett mindegyik, mintha a reptér része lennék, amiben nem tévedtek, de köszönni, vagy valahogy kellemetlenkedni biztos tudnék, mégis teljesen figyelmen kívül hagytak.
Olyannyira, hogy kedvemre lófrálhattam köztük.

Egyszer láttam egy képet a JUMBO-ról, ahol az egész eleje fel volt nyitva, pilótafülkéstül, mindenestül és ott pakoltak bele. Nagyon vártam, hogy nyissák már, de a hátulját nyitották ki, majd várakoztunk mindannyian.


Ekkor megjelent egy szintén kommandósok által vezetett és kísért teherautó, valami hidraulikus emelőszerkezettel. A gép hátuljához állt. Egyesével betolattak az IFÁ-k, felcsapták a platók ponyváit és a fekete ruhás alakok komoly, izzadtságos munkával, hosszú ládákba csomagolt holmikat cipeltek át a liftes kocsira. Nem tudom milyen rangsor lehet a kommandósok közt, azt gondolom a kopaszok pakoltak, a többi őrködött.
Aki dolgozott, annak csak pisztoly lógott az oldalán, a többi jobban fel volt szerelve, ők valami általam ismeretlen, kisméretű géppisztolyt tartottak a kezükben.

Amikor a rakodómunkások az első adagot feltették, jöttek az irániak és az egyik ládát pajszerrel felfeszegették. Közelebb sunnyogtam, hogy lássam, mi van benne.
A JUMBO tankcsövekért jött.
Illetve valami vastag ágyúcsövekért, és ahogy ott nyújtogattam a nyakam, az az alak, akit megkérdeztem, hogy felmehetek-e, a vállamra csapott és elmutogatta, hogy tankhoz lesz. Ekkor kapcsolt az egyik kommandós, hogy talán ezt nekem nem kell tudni és rám ripakodott, hogy menjek messzebb, semmi keresnivalóm itt.

Én vigyázok itt a rendre, válaszoltam hetykén és még közelebb is léptem.
Az iráni érezte a feszültséget, átkarolta a vállam és intett a kommandósnak, valami olyan jelentéssel, hogy hagyd békén, jó gyerek. Azt éreztem, megillet a muszlim vendégjog. Sérthetetlen vagyok.

Nem kellett több, onnantól kezdve mindig láb alatt voltam, minden lépést alaposan megfigyeltem, mintha tényleg rajtam múlna itt minden.
Nem volt mit látni amúgy, csak hogy a kommandósaink izzadnak a teher alatt, több turnusban, talán váltásokkal güriztek. Aztán nyilván beszóltak a kutügyre, mert csörgött a rádióm és Szilasi utasított, hogy menjek távolabb az eseménytől, nem az én dolgom ellenőrizni a folyamatokat.
Előre gyalogoltam a pilóta fülke felé és vadul ciházni kezdtem. Jó fej volt a személyzet, kaptam valami alufóliába csomagolt sült marhahúst, párolt zöldséggel, műanyag villát és kólát. Kissé távolabb, de a kommandósok közvetlen látóterébe ültem egy kis fémlétrára, majd hangos csámcsogással hozzáláttam az evéshez. Aztán elsétáltam előttük, és a kólát lassan komótosan kortyolgattam, hogy az étlen-szomjan dolgozó fekete egyenruhás gyászhuszárok jól lássanak.

Mikor végre valóban távolabb mentem, láttam, hogy Szilasi meggondolta magát, mert váltást küldött, jött kifelé Simon Pisti kisMammut. Elmondtam, amit megtudtam és hogy már leciháztam a gépet, de jó fej a személyzet, próbálja meg ő is.
Benn egy órát pihentem és mentem is ki az előtérre.

Kinn Tokossal összeálltunk, neki is mindent elmeséltem. Nagy mákunk volt, mert Szilasi is kijött lökni, meg valamivel később a századtól Zádori kopasz hadnagy is, de mindkettőt időben észrevettük és a megfelelő helyekre húzódtunk vissza, hogy ne bukjunk meg.

Olyan hülyék ezek, mint a segg, gyalog nem mennek sehova, a kocsijaikat meg messziről kiszúrni. Jelentettünk ahogy kell, semmit nem vettek észre, pedig az előtér a legláthatóbb szolgálati hely.
Ez egy kicsit helyre tett, mégis rafinált öreg róka vagyok.

198

November 3. Kedd

Rövid Ugrással tettek ma délelőttös szolgálatba.

Ezt a Rövid Ugrást úgy megszoktuk, hogy ha nem sorozatban megy egymás után sok, akkor észre sem vesszük.

Az is igaz, hogy mindenki megtanulta a holtidőt alvással tölteni.
Az IFÁ-n a szolgálati helyekre és vissza, a budin két tolófájás közt, vagy amíg hűl az étel a tányéron.
Mély, pihentető alvás ez.
Kijönni belőle iszonyú fájdalmas, úgy negyven százalékát el is használja a szervezet annak a hatását, amit ezek a rövid alvások megtermelnek.
De így is megéri.

A gyakorlottak a szolgálatban, menet közben pihenik ki magukat.
Nekik egy megvalósult álom a Határőrség.
Két szolgálat között annyit alszanak, mint más, vagyis a lehető legtöbbet, amennyit a többi foglalkozás enged. Tehát a létező összes szabadidőben. Aztán felmennek a szolgálatba és pontosan annyit alszanak, amennyit kinn töltenek a betonon.
Ha behívják őket pihenőre, alszanak.
Eszményi.
Csak nekem sajnos nincs ilyen szerencsém, nehezen megy. Nem tudok állva vagy menet közben elaludni. Vagyis rövid szakaszokra bele tudok esni, de esélyem sincs így bebolyongani a repteret.
Ezért én sokszor megszakadok.
Volt már persze olyan, hogy besüppedtem a szendergésbe hosszan, de ilyen csak nagyon ritkán történik, inkább csak másodpercekre, legfeljebb néhány percre alszom bele a gyaloglásba, és hirtelen átzuhanok az ébrenlétbe, mintha megbotlanék valamiben, és amikor elhasalok már hellyel-közzel ébren vagyok.
Ilyenkor az ébrenlét is fátyolos rémálom.
Mélyebbre húzódok magamba, már nem érzem, hogy rogyadozik néha a lábam, csukódik a szemem, a tudatom már elengedi a testet, csak ahogy a döglött béka lába reagál az áramütésre, úgy tartja működésben a rángó testrészeket a reflex, maradok talpon. Mindig az éjszakás szolgálat után, a reggelinél tudom meg pontosan, hogy kész vagyok, amikor nehezemre esik a kanalat vagy a villát kihúzni a számból.
Ha minden falat egyszerű adattá válik.
Még nyolc kanálnyi étel.
Egyet beteszek a számba.
Utálok a rágással, nyeléssel bajlódni.
Várok, hátha lecsúszik magától.

Ekkor belealszom és arra ébredek, hogy a fogammal tartom a kanalat, a kanállal tartom a karomat, a karommal tartom a testem és ez így rohadt kényelmetlen.

Meg kéne mozdulni.
De amúgy olyan nyugis így, nem maradhatnék mégis ebben a helyzetben?
Nem akarok mozdulni.
Csak még öt perc!


De aztán megemberelem magam, és lassan, óvatosan, de tán inkább lustán húzni kezdem az evőeszközt a számból. Ha minden falatnál elalszom, akkor már nagyon kivagyok, és most ugyan néhány nap óta ez az első Rövid Ugrásom, az éjszaka mégis kikészít.
Borzalmasan ijesztő.
Olyannyira erős fáradtság, hogy az ember nem sajátja olyankor önmagának.
Csak távoli országrész a test, az ingerek elhúznak a fejem mellett, puszta létezés lett a tudatosságból. Ebben az állapotban bármit hihető, ami nem fizikai, mert ami fizikai az már nem létezik.
Csak látom magam, de nem érzem.
Vagy ha érzem, az olyan erősen kín, hogy a sima alapjárat ilyen nem lehet.
Ez csak valami tévedés lehet, vagy én nem vagyok, vagy a kín, de egyszerre nem létezhetünk, valamelyikünket álmodja valaki és ha az álmodó én vagyok, akkor ez épp rémálom, hallucináció, de hogy nem valóság az biztos.

Aztán jönnek a belső utasítások, peregnek a homloklebenyen:
lenyelni az utolsó falatot, felállni az asztaltól, leadni a mosatlant, kimenni az ebédlőből, fel a körletbe, levetkőzni, és talán fürdeni, fogat mosni, de ez már igazából lényegtelen, aludni kell mielőbb.

Ez már rutin, része az életünknek, alkalmazkodtunk.
Viszont ezt szeretném a leghamarabb elfelejteni, ezt nem akarom, ilyen fáradtságot nem akarok a katonaság utáni, maradék életemben érezni soha többet.

199

199 nap!!!
1-essel kezdődik!!!!
Ezt is megértem, kevesebb, mint kétszáz nap, több, mint 340 eltelt.
Édes Istenem, mi minden van mögöttem!
Milyen hosszú út!
Persze nem kevés az sem, ami hátra van, de sokkal kevesebb, mint a fele. Kettessel már csak akkor kezdődik újra, ha kevesebb, mint egy hónap lesz hátra!
 

November 2. Hétfő

199nap!!
Meghatott vagyok, rohanok Répához, hogy egymás vállát csapdossuk, ez is meg van öregem, milyen rég kezdődött hármassal, négyessel, ötössel.
És letudtuk a kettest is.
Soha többet százas egység nem kezdődik vele, már csak egyessel, aztán kétjegyű lesz!
Kétjegyű!
Az már vicc, az egy szempillantás.
De nem sokáig örömködtünk, elvittek minket szolgálatba.

 
Amikor délutánra járok, délelőttönként szétkummantom az agyam.

Ez azt jelenti, hogy semmilyen feladatot nem osztanak rám.
Rettentő ügyesen kerültem el minden takarítást, külső körletet, fegyverpucolást. Ehhez kell az öregség, ezt azért kopaszon még nem feltétlen tudja az ember megtenni.

Tudni kell már, hogyan jár az agya az alegység ügyeletesnek, milyen sorrendben adja a feladatokat, és amikor a gáz dolgok jönnek, például a vécé takarítás, akkor lazán kisétálni a folyosóra, és határozottan elmenni mellette, le mondjuk a klubszobába.
Még a szemébe is nézek, úgy, hogy tudja,  dolgom van, más nem dugja ki ilyenkor az orrát a körletből, csak akinek muszáj.

Aki kijön, az azért teszi, mert valami mást kell csinálnia.
És ez mindig beválik.

Tehát ma gyúrtam a konditeremben,  majd a klubszobába zárkóztam be olvasni.
Teljesen úgy nézem, a zűrjeim némi viszolygással vegyes tiszteletet is biztosítanak, nézhet úgy ki az egész, hogy valószínűleg valami marhaságomat megyek jelenteni megint a laktanya parancsnoknak, a többiek már nem tudják követni.
De azt is valószínűsítem, hogy többen tartanak is tőlem, azt gondolják bekattantam.

Lehet, hogy hangot kéne adnom némi gyilkolási vágynak, hátha leszerelnek.

200

200 nap!!! Végre kétszáz! Még mindig több, mint hat hónap, de ma olyan szép kerek, holnaptól meg már 1-essel kezdődik.
Telik ez szépen.
Persze nem bánnám, ha gyorsabban menne, de most hiába türelmetlenkedem, ez csak naptári naponként fog elfogyni, ha idegeskedem sem megy majd gyorsabban.
Sőt, akkor valószínűleg úgy lelassul, hogy abba belepusztulnék. Egyébként is elég sokat foglalkozom azzal mennyi telt el, mennyi van hátra.

Minden nap vezetem a naplót, az első, amit megnézek, beírok, bekarikázom, kisatírozom az a szám, ami megmutatja hány napom van hátra. Mindig ezzel kezdődik a reggel.
200 nap.
Ennyi van hátra.
Minden nap konstatálom, hogy eggyel megint kevesebb a tegnapinál, tudhatnám fejből, de látnom kell.
És este is a másnapit.
De ha ennél többet foglalkoznék vele, akkor tudatosulna a szám.
A karakterek jelentése az eggyel kevesebbről felugrana kétszázra.
Az meg úgy sok.
Csak a szám alakját figyelem, az összeg, amit jelöl, az mellékes. Azért vannak ezek a fordulópontok, hogy ilyenkor megvizsgáljam a dolgot, de mivel ilyenkor mindig érezni, hogy telik, így elviselhető az adat.
Szóval ma 200 és holnap 1-essel kezdődik.

November 1. Vasárnap

Azért Szénával nagyon nagy szerencsénk volt.
Ha nem ő a csapat ügyeletes tiszt, akkor valószínűleg átvesznek minket és elindítják a hivatalos eljárásokat, felveszik kapcsolatot a honvédséggel.
És akkor végünk.
Azért az, hogy magas rangú VÁP-os tisztek hoznak be szökésből, az durva ügy.

De Széna jó fej, mindamellett, hogy egy gyáva szar.

Bár megértem, a helyében én is probléma nélkül akarnám leélni az életem, aminek minden eleme a változatlansága, a kiszámíthatóság.
Az élete végéig elél így.
És akkor igen könnyen megúszta. Nem kell tennie soha semmit.

Megvárni amíg eltelik, elmúlik a szolgálat és kész, a többi időben a maga ura. És nyilván akkor is csak henyél.
Gyönyörű élet.

Nem csoda, ha foggal-körömmel ragaszkodik hozzá. És itt is csak annyi a feladat, hogy figyelni kell, hogy ne legyen probléma.
És tegnap nem lett.

Délutánfele többen álltak az ablakban és bámultak kifelé. Répa szólt, hogy menjek nézzem. Vasárnap lévén nem volt más tiszt benn csak Széna, ő viszont a hátsó udvaron a funkció nélküli betonplaccon akkurátusan, laponként gyújtott meg egy kisebb paksaméta papírt, gyanítom a VÁP-osok rólunk készített iratait. Elgondolkodva nézte, amíg elégtek. Gondolom, ha valaki megkérdi mit csinál, azt válaszolta volna, hogy a felesége levelei, és még el is terjedne az a pletyka, hogy Széna kemény legény, faarccal viseli az otthoni problémákat.

Tokossal se beszéltünk erről többet, ő volt a kapuban tegnap, mikor behoztak a rendészek. Gondolom valami külön alkuban Széna lekenyerezte, megvette a hallgatását.

Kinn, szolgálatban Répával ma büszkén megveregettük egymás vállát, amikor összefutottunk, de senki nem értette miért tesszük. Kérdezették, mi van, mit csináltok srácok?
Sosem adtuk még csak annak jelét sem, hogy halljuk a kérdést, csak néha összemosolyogtunk.