Centi_30.jpg160

 

 

 

 

 

December 11. Péntek


Újabb szabadnap.

Szívok benn.

Költözködöm.

költözt.jpg

Balrognak igaza volt. Nem tudom, hogy alakult ez így, de ma magamtól kezdtem el.
Az alegység ügyeletes bejött reggel, hogy szóljon, kizavartam, hogy szabadnapos vagyok, majd amikor kedvem lesz, átköltözöm.
Igazából, azt hiszem, nem törtem meg. Nem nagyon volt kétség bennem sem, hogy költözni kell majd, nem gondoltam, hogy meggyőzöm a tiszteket, de valahogy élveztem a tegnapi napot.
Nem nagyon volt tétje.
Ha nagyon szorongatnak, azt mondom, oké, költözöm, most már akarok.
De idáig nem jutottunk, mára meg igazából lényegtelen lett minden, költözöm.

Igazából célom nem volt a tegnapi akadékoskodással, pusztán csak örömmel tölt el, hogy fejtörést okozok a tiszteknek.
A négyes körletbe tettek, sejtelmem sincs miért, van két februári leszerelő, meg itt van Molnár Csabi.
Ő legalább örül nekem.

 

Centi_30.jpg161

 

 

 

 

 

December 10. Csütörtök


Rövid Ugrás. Délelőtt F1-n.

Amúgy nem értem, hogy gondolták a tisztek a tegnap említett költözést? A Rövid Ugrások közt, alvás helyett?
De ez az időszak másra sem jó, álmos vagyok és kedvetlen. Persze, ez nem zavar senkit, a délutánom azzal telik, hogy szaladgálok kihallgatásokra. Először Szadó őrnagy hívat, jelzi, hogy ő nem akar velem foglalkozni, kihallgatásra rendel Vakondi alezredeshez. Ő a laktanya politikai tisztje, majd ő tudja, mit csináljon velem.

Az az érzésem, hogy valami gubanc lehet a színházi szereposztással, mert minden tiszt ugyanazt a szöveget darálja. Vakondi is csak néz az üveges, ostoba szemével, majd kifejti, hogy egy csődtömeg vagyok, egy igazi katasztrófa. Ha majd a határőrség egyszer bevégezte a feladatát, azt fogja a missziójának érezni, hogy az ilyen típusú katasztrófát megelőzze. Egyszer, csak figyeljem meg, még ő lesz a katasztrófavédelem vezetője és akkor az ilyen hülyéket és minden neki nem engedelmeskedő szervezetet megreformál. De most inkább menjek Fattyas őrnagyhoz kihallgatásra, ő majd tudja, mit csináljon velem.

Megyek Fattyas őrnagyhoz.

A szövegükön túl amiben egyformák a tisztek, az az, hogy egyik se ért engem. Magyaráznom kell, mit értek az alatt, hogy "nem akarok". Ritkán hallhatják ezt a szóösszetételt.
Ízlelgetik, forgatják a szájukban.

– Nem akar. Hogy érti azt, hogy nem akar? Nem tűnt fel, hogy nem a maga kedvéért jött létre a határőrség? Nem akar. Mit nem akar egyáltalán? Átköltözni egy másik körletbe? Van ennek valami értelme, mondja meg, van ennek értelme?

Fattyasnak próbáltam viccelni, hogy mit értek az alatt, hogy nem akarok.

– Jelentem, azt jelenti, hogy nincs szándék bennem. Ha lenne, akarnék. – válaszoltam hetykén, tán némi mosollyal is a szám sarkában.

De Fattyas őrnagy nem volt vicces kedvében.

– Szórakozik, katona? Azt hiszi velem viccelődhet? Úgy berendelem Barlog őrnagyhoz kihallgatásra, hogy arról kódul. Majd ő tudja, mi legyen magával. Mit képzel?
Emelte is a telefont és elmesélte Balrognak, hogy van képem viccelődni.

Megyek Balrog őrnagyhoz.

Na ő tényleg nincs vicces kedvében.
Olyan arccal néz, hogy azt látom benne, ha most a kivégzésem nézné végig, akkor is ilyen szenvtelen, sőt ellenséges lenne. Ne húzzam a drága idejét, futólépés a vesztőhelyre, gyerünk-gyerünk, tegyem már a nyakam a guillotine-ra, bújjak már bele a kötélbe, segítsek már betárazni a kivégző osztagnak. Ennyi ideje nincs rám.

nyaktilo.jpg

Így is beszél.

– Fiam, maga holnap költözik, nem kérdeztük a véleményét. Régen, néhány botütés után nem akadékoskodna, most érezze úgy, hogy megkapta.

Na itt tartunk. Tényleg simán kivégeztetne, mondja is, hogy ő sose ellenezte a testi fenyítést, engem ismerve igazolva is látja a szükségességét.

– Én tudom, mit kellene magával csinálni – fejezi be. – De sajnos, más idők járnak. Holnap költözik, de ma még beírom Nyírő alezredeshez kihallgatásra. Hadd tudja meg, milyen idiótákat sodor ide az élet.

Megyek Nyírőhöz.

Ő a legegyszerűbb eset. Végighallgatta, hogy nem akartam költözni, közli, hogy Balrog őrnagy arról is tájékoztatta, hogy holnapra mindez rendeződik és hogy ilyen idiótát, mint én, még soha nem látott. Nem is tudná mit csináljon velem, ha nem lennének ilyen hatékony emberei, mint Zádori, Horváth, Szadó, Vakondi, Fattyas és Balrog, akik megpuhították azt a eszement hülye fejemet. Na lépjek le, mielőtt nem tudja mit csinál.

Milyen egy béna szervezet ez?
Az, aki az alsóbb szinteken áll, csak azt tudja, hogy feljebb tolja a szart eggyel. Neki ne legyen ebben felelőssége, majd valaki dönt felette. Aki meg a legtetején van, az nem tudja, mit csináljon. És örül, hogy az alatta lévők, legalább tudják.
Nonszensz.

Hogy került a laktanya élére?
Ki ez?

Nagyon várom azt az időszakot, amikor legalább egyszer tudja ebben a kicseszett világban, hogy mit csináljon. Istenem, hogy lett ő laktanyaparancsnok?

Aztán visszaküldött a századhoz, induljon a bent töltendő szabadnap!

 

Centi_30.jpg162

 

 

 

 

December 9. Szerda


nagyothallas_0.jpgMa a fejesek úgy döntöttek, át kell költözzek egy másik körletbe.
A süket Kapuvári őrvezető tudatta velem. Két korosztállyal fiatalabb, mint én, kisBerben.
Nem tudni, hogy ő hogyan lett alkalmas a katonaságra, mert nagyothall. Ő sem tudja pontosan, de olyan, mintha nem szervi baja lenne, mert teljesen véletlenszerű, mit hall meg, mit nem. De azt sem lehet rá mondani, hogy direkt sumákol, mert látszik, hogy igyekszik. Ennek ellenére van amit zajos környezetben is jól hall, van amit kongó folyosón is el kell neki többször ismételni. Nagyon jóindulatú srác, én kifejezetten kedvelem, olyan békés, jóságos arckifejezése van, amitől még a kopaszkori szopatásokat is megúszta.
Ezért nagyon rossz érzés volt neki ellentmondani.


Bejött a körletbe és tájékoztatott a vezérkar döntéséről. Azonnal költöznöm kell egy másik körletbe.
Mondtam Kapuvárinak, hogy ne érezze ezt személyeskedésnek, de nem megyek. Jelentse annak, akitől a megbízatást kapta, hogy nem vagyok hajlandó.
Nem mondtam ezt hangosan, de abból, ahogy Kapuvári elfehéredett, tudtam, hogy ezt most hallotta.
Kicsit győzködni próbál, nem úgy, mint Kapuvári az alegység ügyeletes helyettes, hanem mint Kapuvári, a jóságos.

Nem érti, miért hívom ki magam ellen a sorsot megint, de nem akartam magyarázni, csak hogy nem akarok költözni. Végül Kapuvári belátta, hogy nem győz meg és kelletlenül ment el jelenteni Zádori hadnagynak a történteket.

Zádori azonnal behívatott magához.

– Dvorszky, maga félreérti a helyzetet. Nem kérést intéztünk magához, ez parancs volt. Lehet, hogy azt hiszi Kapuvári határőrnek ellentmondhat, de ez a felsőbb vezetés parancsa volt, azonnal menjen, költözzön át.

Kicsit meglepte szerintem, hogy én azt hiszem nem csak Kapuvárinak mondhatok ellent, mert önkéntelenül felállt a székből, ahogy jól artikulálva mondtam neki, hogy nem vagyok hajlandó költözni.

– Dvorszky, ne szórakozzon velem! Kezd elegem lenni magából! Ez most már mindennek a teteje. Adok magának egy utolsó esélyt. Elmegy most azonnal költözni és az előbbi mondatát meg sem hallottam.

– Jelentem, nem akarok.

Nem voltam hangos, agresszív vagy ilyesmi, Zádorinak mégis valamiért felment a pumpa.

– Na ide figyeljen Dvorszky, már hajlottam arra, hogy holnap szabadnapra engedem magát, holnap kimehetett volna! Hány hete nem volt otthon? Négy, öt? Nem akar haza menni? Mert így az életbe nem fog. A holnapi szabadnapról lehúzom parancs iránti engedetlenség címén, és nem fogok én bajlódni magával, kihallgatásra rendelem Horváth századoshoz, majd ő kitalálja mi legyen magával. Leléphet.

Horváth százados sem tud már kiabálni, a bajsza alá motyogja:

– Dvorszky, mit művel már megint? Nem akar költözni? Egyáltalán, hogy érti ezt? Azt tudja, hogy ezt jelentenem kell a századparancsnokának? Majd ő tudja, mit csináljon magával. Na menjen! Takarodjon ki innen.

Most majd mehetek Szadó őrnagyhoz magyarázni, hogy nem költözöm.
De ők meg miért nem mondják, hogy miért kéne?
Ha érteném és meggyőznének, mennék.
Vagy legalábbis nagyobb eséllyel.

De így tényleg nem akarok.
Megszoktam itt, jó helyem van, a körlettársak elfogadtak, biztonságban vagyok, még azt is mondhatnám, hogy vannak itt barátaim. Faszom költözzön csak azért, mert a tisztikar hirtelen ezt találta ki.

Terjed a hír, mert délután F2-n már a délelőttös váltás is tudja, hogy megint nyíltan megtagadtam a parancsot.

 

Centi_30.jpg163

 

 

 

 

December 8. Kedd


Rövidet Ugrottam ma megint. Délután az F1-en az Öregbetonra kerültem. Most megint nagyon jól látszik ennek a szolgálati helynek az értelmetlensége. Messze van, nincs itt gép, nincs lépcső, vagy bármilyen érték.

Egy betonnal fedett síkság. Nappal is mínuszok vannak, a napokban leesett hó kallódó szemcséit fújja az erős szél, összeverődve hosszú foszlányokban keringenek a beton felett centikre. A belőlük kiszakadt eltévedt kristályok már magasabban bóklásznak, letakarva a környezetet, így a lemenő nap éles fénye itt-ott elakadva, csak áttörve világítja meg tájat, és én középen állok a semmiben, a vakító köd közepén, ahol senki, semmi nincs amit őriznem kellene, sőt, én vagyok az egyetlen, akire vigyázni kéne, nehogy szétfújjon a szél és cél nélkül keveredjek el néhány páracsomóban, vagy hogy nehogy ez a vakító, üres, hideg semmi a lelkembe költözzön.

De Isten sem lát ide, nem figyel, egyedül vagyok.

 tél.jpg

 

 

 

 

Centi_30.jpg164

 

 

 

  

1987 December 7. Hétfő


A tegnapi megrendültségem, hogy láttam a szüleim még Ferihegy 2-ig elkísért este, de aztán az események megint visszaalakítottak nemtörődöm gyerekké.

Ugyanis ma éjszaka életem legkirályibb ciházásában vettem részt.
Nagy Feróval együtt csináltuk.
Ő is korosztályom, vékony, göthös srác. Alig lehetett hallani a hangját eddig, de valahogy az öregség belőle is kihozta az embert.
Azt, aki megáll a lábán.
Hangja lett, tartása, humora és bátorsága.
A fasz Szilasi volt a kutató ügyeletes, de Dedit tette meg a helyettesének. Dedi szintén a mi korosztályunk, jó srác, tanárember volt, nem értettük miért nem előfelvételisként hívták be. Szilasi váltását megváltoztatni nem fogja, de szól, ha löket várható.

Ketten mentünk ki Nagy Feróval a betonra, ő az egyes, én a kettes gépállóhelyre, vagyis egy hatalmas betonplacc két felére. Már kifelé menet nyilvánvaló lett, hogy nem válunk szét egy percre sem. Éjfélkor váltottunk két februári leszerelőt, és tudtuk, hogy hajnal ötig kinn leszünk. Kegyetlen hideg van, egyáltalán nincs kedvünk külön-külön megfagyni, inkább együtt kóvályogtunk géptől gépig.
Éjjel egy óráig három gép érkezett, utána négyig nem volt forgalom. Feróval együtt mentünk ciházni, de az első két gépről semmit kaptunk, így elég kedvetlenül igyekeztünk a harmadikhoz. Ott is hiába toporogtunk a hidegben, a gépről megint semmit nem kaptunk. Még a cateringes sofőrnek is felpisszegtünk, az le is intett, hogy mindjárt, de aztán még vagy negyedórát dolgozott fenn anélkül, hogy ránk hederített volna.
catering1.jpgLassan elkészült, lejött a gépről, és a teherautója rakodóterét a hidraulikus emelővel lassan a gép magasságából a normál állapotra engedte. Ez már azt szokta jelenteni, hogy végzett, megy vissza az állomáshelyére. Mi is fordítottunk neki épp hátat, mikor ránk füttyentett. Mire oda értünk hozzá már a nyitott raktérből kihúzott egy nagy papírdobozt, és kérdés nélkül Feró kezébe nyomta, majd letett elém két karton BB rostos baracklevet.

– Meleg tea kéne nektek ilyenkor, de most azt nem tudok adni. – mondta együtt érzőn, és már ment is volna el.

– De ez rengeteg! – szólt vissza Feró, az üdítőkre mutatva. – Ennyit nem tudunk meginni.

A sofőr nevetve legyintett.
– Mindegy, akkor csináljátok belőle korcsolyapályát!

Bepattant a kocsiba és elment. Feróval becipeltük a cuccokat a szellőző mögé, ahová ezeket rejteni szoktuk és felmértük a kincsek értékét.
Legalább huszonöt hidegtál, vagy tíz csokis keksz-szerű süti és huszonnégy doboz üdítő. Pukkadásig ettük magunkat, olyan sok időt töltve ezzel, hogy felváltva kellett a kezünket használni, míg az egyikkel ettünk, a másikat melengettük kesztyűstül a zsebben.
Ittunk az üdítőből is, bár mivel egyre hidegebb lett, nagyon nem csúszott.
Legalábbis kezdetben.
Mert ahogy ott ültünk a szellőző mögött a betonkoszorún, nyilvánvalóvá vált, hogy ez a csomó üdítő pocsékba megy. Az előtéren megbízhatatlan kopaszok vannak, nekik nem viszünk csak annyit, amennyit meg tudnak azonnal enni, inni. Ne azzal bukjanak meg, hogy valami hülye helyre teszik az el nem fogyasztott cuccot. Be a kutügyre Szilasi miatt nem lehet vinni, itt meg lassan meg fog minden fagyni. A salátalevél, meg a paradicsom a hidegtálon már most elég jeges.
De mi legyen akkor ezzel?
Ha hagyjuk itt megfagyni, akkor tavaszig megmarad bűnjelnek.
Mit is mondott a sofőr?
Csináljunk jégpályát?
Nem hülye ötlet!
Csináljunk jégpályát!

jégrevű4.jpg

Ezzel a lendülettel felbontottunk két dobozt és Nagy Feróval akkurátusan fellocsoltunk egy jó hosszú szakaszt, olyan hetven centi szélesen.
Míg megfagyott, vittünk kaját, italt a kopaszoknak, aztán visszaérve új adagot locsoltunk fel. Nagyjából tíz méter hosszú csíkot húztunk, nem messze egy lezárt TU154-estől. Amíg vártunk hogy megdermedjen az üdítő, addig a maradék hidegtálakból kiszedett és csonttá fagyott szalámikból építettünk kártyavárat. Néhol csaltunk kicsit és a franciasaláta még kenhető alapjával összeragasztottuk őket. Pillanatok alatt összefagytak és végül egész pofás építményünk lett.
Majd újból megnéztük a korcsolyapályát.
A szélek, hamar megfagytak, de a közepe még nagyon kásás volt kb. negyedóra után is. Úgy döntöttünk ezt nem így várjuk meg. Sorra felbontottuk az összes BB baracklevet és jó vastagon kilocsoltuk a megkezdett csíkra.
Na jó, ez megvan.
Aludjunk.
Nagy Ferónak tényleg volt vér a pucájában, mert csak rá kellett böknöm a gépre és már mentünk is fel. Ő is tudta, hogy kell kinyitni, pedig azt hittem ezzel most elkápráztatom, de nem ment, sőt olyan természetességgel huppant be az egyik ülésbe a pilótafülkében, hogy azt éreztem kopasz vagyok.
Beültem a másodpilóta helyére, és egy darabig gyönyörködtem az éjszakai reptérben.
Megbeszéltük ugyan, hogy egyikőnk őrködik, de mindketten elaludtunk. Időnként a hideg azért felvert minket, de korántsem érződött az a csípős fagy, ami a korcsolyapályánkat készítette kinn.
Hajnal felé kikecmeregtünk és hogy felébredjünk, kipróbáltuk a jeget. Voltak fenntartásaim a rostos üdítővel kapcsolatban, azt gondoltam nem fog csúszni, pedig dehogynem.
Mint az álom.

Neki kellett futni és sokszor a végén le kellett ugrani róla, nehogy a beton megakasszon és orra essünk. Annyira önfeledten csúszkáltunk, hogy egy rövid időre a kopaszok is bemerészkedtek hozzánk kipróbálni, majd amikor a két öreg Sas megjelent váltani ötkor, büszkén mutattuk nekik.
Elképedve kérdezgették.
– Üdítőből van? Ti csináltátok? Így megfagyott? Hány doboz ez?

Alig hittek a szemüknek, de mikor mi elindultunk befelé, már hangos kacarászás mellett csúszkáltak ők is.

 

Centi_30.jpg165

 

 

 

 

December 6. Vasárnap

Ma meglátogattak Anyuék.
Hát igen.
Izgulnak.
Féltenek.
Nem voltam otthon valóban, már több mint egy hónapja.

Napközben nem mentem semmilyen szolgálatba, délután három óra körül hivatott a csapat ügyeletes tiszt, történetesen Széna. Érdekes, hogy nem érzem rajta, hogy neheztelne, pedig ő volt szolgálatban, amikor elkaptak és behoztak minket reggel a katonai rendészek. Nagyon kellemetlen helyzetbe került volna, ha kiderül. Nem is mondanám, hogy kedvel, de mintha engedékenyebb lenne, nem pedig bunkóbb, ahogy az ember várná.
Be kell vallanom, még én is barátsággal gondolok rá, úgy érzem, nem akarom többet kellemetlen helyzetbe hozni.

Most is nagyon emberi hangon mondta, mikor már ott álltam az irodája előtt, hogy itt vannak a szüleim.
Nagy kerek szemekkel néztem, hogy hol is, de sietve magyarázta, hogy nem benn, mert nem engedheti be őket. Több okból sem, részben erre nincs felhatalmazva, ő ebben nem dönthet, de ma vasárnap lévén, semmilyen magasabb beosztású, döntésképes tiszt nincs benn. Másrészt, ha egyszer megengedik, akkor átjáróház lesz a laktanya, minden anyámasszony katonája itt fogadná benn a látogatókat.
Nem akarnak ide szülőket beengedni. Van egy elképzelés, hogy bevezetik a szülői értekezlet intézményét, de az még csak terv.
Mivel úgy hallotta, hogy régen nem voltam otthon, most engem kienged a kerítéshez.

– És Dvorszky – kérdezte végül –, legalább megírta nekik, hogy büntetésben van, azért nem megy haza?

– Ööö, jelentem nem.

– Akkor mit áll itt? – dorgált meg jóindulatúan – Menjen, kap egy negyed órát.

Igen. Míg a kapu felé igyekeztem gondoltam át jobban. Nagyon régen írtam levelet.
Hogy miért is hagytam abba, nem tudom. Illetve talán azért, mert a levél megírásához gondolkodnom kell a bentről és a kintről.
Kintről, a családról. Editről.
De akkor nehezebb benn.
Akkor is kibírom, de lassítja az időt. Ezért leszoktam róla.

Ahogy megláttam a családot a kerítés túloldalán, ahogy sütött belőlük, ahogy érezhetően körbe ölelte őket az aggodalom, az szíven ütött. Jól láthatóan semmi bajom, de ezt ők honnan tudhatnák, ha nem írom meg?

Mivel nem tudták mi van velem, élek-e, elhelyeztek-e, futkosóra küldtek-e, eljöttek megnézni.
Tök véletlen, hogy korosztályombeli a kapuőr, Prill Csabi.
Ha kopasz van itt, kényelmetlenül éreztem volna magam, de így fesztelen tudtam maradni. Anyuék először hozzá mentek, ő betelefonált Szénának, az meg leküldött. Kicsit azért a kaputól messzebb állt a család, a drótkerítés mögött toporogtak a hóban.

Nagyon mellbe vágott a látvány, nagyon régen láttam így egyben a családot, valamiért az Eskü napja jutott eszembe.
Őszinte örömmel köszöntöttük egymást, igazából legszívesebben átugrottam volna a kerítést.
ugrás.jpg
Nagyon idegesek miattam, ez jól látszott, hirtelen nagyon elszégyelltem magam, hogy nem írtam nekik.
Micsoda önzés ez?
Tényleg senkire nem vagyok tekintettel.

Hideg volt, de szikrázóan sütött a nap, és olyan nagyon sokat nem állhattak még kinn, de a két öcsém már kicsit unta az ácsorgást. Anyu elérzékenyülve kérdezgette, hogy mi történt, Apu csak csóválta a fejét, mikor ecseteltem, hogy most folyamatosan büntetésben vagyok azért nem megyek.
– Jó, de írhattam volna! – tesz szemrehányást Anyu, de már nem volt erre szükség, én nagyon is éreztem, hogy ez tényleg igaz.
Nagy vonalakban elmeséltem, hogy mik vannak benn, de nem beszéltem arról, hogy hányszor lógtam meg, hogy ennek mi vetett véget, nem mondtam, hogy állandóan torzsalkodom a tisztekkel, hogy tulajdonképpen csak a baj van velem. Azt mondtam, hogy a fegyver elhagyását nehezen emészti a vezérkar, ezért számíthatok arra is akár, hogy hónapokig nem engednek haza. De azt láttam, minél többet meséltem abból, mit csinálok itt benn, annál jobban csodálkoznak.
Legalábbis Apám.
Mondta, hogy valószínűleg fel sem tudja fogni, milyen lehet nekem itt benn, de ha lehet, próbáljak meg kicsit kooperatívabb lenni, vagy legalább ne keressem direkt a bajt.
Ő csak a kiképzést csinálta annak idején végig Kisújszálláson, de ott valamelyik tisztnek feltűnt, hogy csak az egyik szemével lát, ezért leszerelték. A szeme még gyerekkorában sérült meg, amikor felkapaszkodott egy busz hátuljára, majd egy kanyarban leesett. Összetörte magát nagyon és a szeme is megsérült.

Valami fogalma van a katonaságról, mondta, de nem tudja, mekkora pszichikai nyomás ennyire sok fegyveres szolgálatot adni, amennyit ránk terhelnek ezekkel a Rövid Ugrásokkal.
Nem akar abba a hibába esni, hogy olyan dologról osztogat tanácsot, amit nem ismer, de annyit tud, hogy fejjel a falnak menni nem sokáig lehet. Csak arra kér, gondolkodjak, mielőtt bármit teszek, kicsit vizsgáljam meg, milyen következményekkel járhat. Úgy érzi kicsit túllőttem a célon, de bízik bennem, hogy azért megtalálom a helyes megoldást a dolgokra.

Kurva kényelmetlenül éreztem magam. Nem azért, mert ugyan ultra finom, de azért mégiscsak fejmosást kaptam, hanem mert igaza van.
Nem gondolkodtam eddig sosem azon, milyen következményekkel járhatnak a cselekedeteim.
Álltunk a kerítés két oldalán, a dróthálót markolva és én őszintén szégyelltem magam, de nem tudtam Apámnak megígérni, hogy gondolkodni fogok. Azt tudtam csak mondani, hogy minden rendben lesz.
Lehet, hogy sokat leszek büntetve, mert nem szeretnek itt a tisztek, de kibírom, efelől ne legyen kétségük.

– Jó-jó! – mondta Anyu, de aggódnak miattam. Erősködtem, hogy ne tegyék, de nem sikerült száz százalékig megnyugtatnom őket.
– Legalább írjak néha. – szólt Anyu, én meg válaszoltam, hogy írok.
Igen, ennyit meg kell tennem.

Ahogy ott álltunk és néztem, hogy a leheletük pára pászmái átúsznak a kerítés drótjai közt és körbevesznek engem, rájöttem, hogy miért nem írtam.
Mert bár úgy tűnik én vagyok bezárva, mégis ők vannak börtönben, az aggodalom cellájában, én itt benn szabad vagyok. Ha nem gondolok arra, hogy kinn is lehetnék, hogy vannak szüleim, testvéreim, talán még csajom is, ha ezeket elfelejtem, szabad ember vagyok, akkor nem fog rajtam a szokásos büntetés, hogy nem engednek haza.

Ha nem engednek, nem engednek. Nagy ügy.
De ha leülök levelet írni, rajtuk gondolkodom, rájuk gondolok. Akkor hiányozni kezdenek ők maguk és mindaz, amihez hozzátartoznak.
Hiányzik a civil élet.
És ha az hiányzik, akkor rág belül, mint egy féreg. Ezt kell megtanulnom kezelni.

– Írok, írok. – mondtam búcsúzásképp, majd megszorongattuk egymás kerítésen átnyúló ujjperceit és én visszaindultam az épületbe. Ők megvárták, míg eltűnök, egy utolsót intettünk egymásnak. Fenn a körletben már estig nem szóltam senkihez, a fal felé fordulva, nyitott szemmel feküdtem megrendülten.

 

Centi_30.jpg166

 

 

 

 

 

 

December 5. Szombat

Ismét éjszakás szolgálatba mentem, de ma Ferihegy 1-re.
Binder tegnap nagyon jó fej volt, tegnap varázsolt, de hát elvégre Mágus, igazi MÁGUS, mint én.
Ma meg kellett tapasztalnom, hogy ő egyedül nem váltja meg a határőrséget.
Magában kevés lesz.
Több amúgy, mint amit reméltem, sosem gondoltam, hogy lesz majd olyan ügyeletes, tisztes, akinek a működését szeretni fogom. De ő van egyedül, senki nem követi a példáját. És amilyen hülye vagyok, ez nem esett le ma éjjel.

Hékási tizedes volt ma a kutató ügyeletes helyettese. Korosztályom ő is.
Ezért is gondoltam, hogy sokkal könnyebb lesz szót érteni vele.
De nem.
Hékási tizedessel úgy akaszkodtunk össze, mintha kötelező lenne. Ökölre mentünk valami szarság miatt. Nyilván megint megtagadtam a parancsot. Jelesül azt, hogy menjek ki a 25-ös betonra.

A 25-ös egy távoli üres placc, ha nincs rajta gép, semmi értelme ott állni. Az épületek messze húzódnak tőle, a közelebbi gépállóhelyekről jól belátni, senki nem tud úgy átjönni rajta, hogy észrevétlen maradjon. Oda nem kell éjszakára kitenni embert, mert nincs funkciója. De a szabályzatban benne van, hogy kell. Azt hittem a logika mindenkire azonos módon hat, de Hékási tizedes nem értette.
Azt a parancsot kapta, csináljon váltást.
Nem az ő dolga a dolgok értelmét, értelmetlenségét vizsgáltatni, nem változtat semmin, a 25-ös betonra menni kell.

Mégpedig nekem.

De nem akartam.
Hülyeség.
Kurva hideg is van.
Dehogy megyek én oda.

box.jpg

Hékási erősködött. Fojtott hangon mondtam, hogy oda én nem megyek ki. Ő azzal érvelt, hogy ez parancsmegtagadás, jelenteni fogja, de ekkor már úgy elöntötte a szar az agyam, hogy nem gondolkodtam. Felemelt öklökkel fenyegettük egymást, aztán felébredt Mészáros a Küti (kutató ügyeletes tiszt) és kizavart, hogy ne itt ugassak.
Kifelé menet Hékásinak megígértem egy alapos verést.

Ferihegyi szolgálati helyek_kicsike.jpg

 

Centi_30.jpg167

 

 

  

 

December 4. Péntek


Éjszaka Ferihegy 2-re vittek.
Összesen négy órát voltam kinn őrködni, kampózni.

Szeretem az ilyen napokat, valahogy olyan melengető érzés, amikor maradéktalanul öregnek érezheti magát az ember. Kell ehhez persze egy társ, és az se baj, ha az a társ történetesen az éjszakás helyettes. Az meg szinte elengedhetetlen, hogy a saját korosztályunk legyen.

Ma éjjel ez a szerencsés csillagállás tökéletesen jelen volt Binder alakjában. Mióta egyszer együtt lebuktunk ő valami fura változáson ment keresztül. Nagyon simulékonnyá vált, a tisztek kedvelni kezdték, mert jó kedélyét megőrizve viccelődött mindig, amikor feladatot kapott, mintha már ez önmagában örömmel töltené el, és gyakorlatilag bármely pillanatban meg tudta nevettetni a feletteseit.
Mondhatnánk, hogy ez hátborzongató.
Ha nem Binder teszi, okádnék tőle.

A tisztek néha könnyes szemmel röhögve veregetik a vállát, ilyenkor ő is veszi a bátorságot és veregeti az övékét. Minden jelenet első ránézésre a gerinctelen hajbókolás látszatát kelti.

De Binder nem hajlong, nem nyal.
Élcelődik csak.
Néha kikacsint a röhögő felettesei gyűrűjéből, néha erősebben szorítja meg valamelyik kopasz hadnagy vállát, amit meg tud tenni, mert ereje elég komoly van neki, néha a konditeremben is összefutunk, tudom, hogy erős.

A tisztek meg érzik, amikor beletorzul az arcuk Binder erős szorításába. Nem értik, hogy miért okoz fájdalmat, ilyen nehezen viselhetőt, miközben meg a szájával épp vicceset mond.

De én már értem.
Mert nem talpnyaló lett, hanem pokoli ügyes túlélő.
Nem hajolt meg, csak használja az adottságait. Nem tudom, mit változtatott benne a bukásunk, de azóta a tisztek kedvence.
Csakhogy ettől még szarik rájuk.
Egyre merészebb, vicceiben már szinte nyíltan becsmérli őket, de olyan ügyesen, hogy ők nem veszik észre, hogy Binder róluk beszél, de nekünk.
A tisztek röhögnek, mi visszafogjuk ugyanezt.

Binder jól halad, valószínűleg nemsokára csillagot is kap, előléptetik. De addig is már sok alegység ügyeletesi, kutató ügyeletes-helyettesi szolgálatot ad. És a benne történt változás ezekben a szolgálatokban a legszembetűnőbb.
Ha már ilyen gyors előmenetelt sikerült összehoznia, azt kéne csinálnia, mint a nagy többségnek, aki a helyében lenne, igyekezni a szerzett hatalmát fitogtatni, és a tisztek elvárásainak még jobban megfelelni. De a társak iránti lojalitást teljesen elfelejtve, kollaboránssá válva.
Binder nem ilyen lett.
Rajta mindig a cinkosság, az egy vérből valóság látszott. Sosem tette kérdésessé, hogy a feladat, amit kioszt, az ügyeletesi szerepében az elvégzendő-e. Tudtuk, hogy ha valamire azt mondja, hogy meg kell csinálni, azt meg kell. De mindig elmondta, hogy milyen mértékben várja el, mindig értésünkre adta, hogy mennyire kell megcsinálni, mi az amilyen trehány melót még el tud adni a tiszteknek.

Nem rejtette véka alá, hogy megköveteli, amit jónak lát, akár úgy, hogy felrúgja a teli felmosóvödröt a körletben a kopaszoknak, de ha valamennyire, akár tessék-lássék, de megteszik amit kér, ő tartja majd a hátát. És így, mivel bármennyire is volt a tisztek kedvence, mindig tudtuk, hogy hozzánk tartozik, közülünk való, így bármit kért, mindenki kérdés nélkül teljesítette. Minden tevékenységében cinkosként működött, néha igazságosztó Robin Hoodnak látszott, amikor a nyilvánvaló marhaságot, amit a tisztek kívántak, lefordította látszatmunkával járó lógós herézésre, és a pocsékul elvégzett feladatot meg eladta a tiszteknek dicső díszmenetként.

Robin-Hood-Errol-Flynn-002.jpg

És ő a korosztályom.
Éjszaka úgy állította össze a váltást, hogy én csak négy órát mentem ki, az általam választott időpontokban, de a többieket is kímélte, amennyire tudta. Volt időszak, amikor csak egy kopaszt tett ki, akinek azt a feladatot adta, hogy csak azt figyelje, jön-e a laktanya felől ellenőrzés. Az volt a véleménye, hogy a 10 centis hó, meg a komoly mínuszok nyilván nem csak minket bénítanak, hanem a határsértőket is, nyilván nem ma éjjel fognak államrendet dönteni.
Szarni rájuk, melegedjünk inkább benn.

Centi_30.jpg

168

 

 

 

 

December 3. Csütörtök

Ma bent töltendő szabadnapot kaptam. Legalábbis a köteléken (eligazításon) ezt közölte Zádori hadnagy, majd mielőtt "oszolj"-t vezényelt volna, szólt, hogy két perc múlva jelentkezzem az irodájában.

Beléptem és nyugodtan, fesztelenül hallgattam végig. Azt mondja nem látja rajtam, hogy olyan nagyon igyekeznék, hogy meghúznám magam. Nem látja a bűnbánatot. Azt remélte, hogy lassan megjön az eszem, de neki úgy tűnik, hogy élem a világom, a korábbi büntetések nem sokat értek. Tudja, hogy most épp nincs konkrét ügy, amivel kapcsolatban el kellene járnia, de úgy általában véve a hozzáállásom nem tetszik neki, ezen akar változtatni.

Nem tudom, honnan gondolta, hogy valaha látni fog rajtam bűnbánatot.

– De figyeljen ide Dvorszky! Én a kemény büntetések híve vagyok. Egy katona nem lehet engedetlen. Ha engedetlen, akkor példásan meg kell büntetni. Magát Dvorszky, büntetni kell.

Hosszan merengett az arcomba, reakciót várt.

De hát csak hadd várja. Százvalahány napom van még, abba nekem belefér.
Álltunk.
Zádori unta ezt meg előbb, leült az asztala mögé, sóhajtott és folytatta.

– Csak hogy lássa kivel van dolga, én ma kiengedem magát. Öltözzön kimenőbe, aztán a többi szabadságossal jelentkezik öt óra előtt. Értve vagyok?

– Jelentem igen.

Nem köszöntem meg, és semmilyen módon nem reagáltam le.
Engedjen ki, vagy tartson benn.
Leszarom.

De azért átöltöztem és öt előtt valóban ott álltam a sorban, a többiek közt, akik szintén ma kaptak szabadnapot. Zádori jött ki az irodából kiosztani a könyveket.

Ilyenkor még egy kicsit emberkednek, fitogtatják a hatalmukat, na mutassa csak a cipőjét, nem jó, menjen tisztítsa ki, így akar maga határőr létére a civilek közt mutatkozni? Magának meg van orvosi igazolása? Miről? Hogyhogy miről? Maga nem borotválkozott meg rendesen. Én tudjam, mi az oka? Ilyen szőrösen nem megy sehova, ha két perc múlva nincs itt sima pofával, bevonom a könyvét és nem megy sehova!

Mindig ez a cirkusz, minden szabadnap előtt.

Mindig ezzel fenyegetőznek, hogy nem adják oda a katonakönyvet, vagyis hogy nem engednek ki, ha valami kis apróságot nem találnak rendben. De persze, ha valakit nem szeretnek, akkor találnak valamit, akkor is, ha minden rendben van.

Zádori kijött, sorban beszédet intézett mindenkihez, majd átnyújtotta a beszéd végén a könyvét. A sor vége felé álltam, lassan közeledett, majd amikor elém állt, folytatta, amit az irodában elkezdett.

– Dvorszky, nem vagyunk megelégedve magával, a viselkedése semmilyen jutalmazást nem tenne lehetővé.

Ez amúgy hazugság, mert amióta elhagytam a gépfegyverem már kaptam könyvet, már kiengedtek többször is.

– De én ma szabadnapra engedem magát. Kinyitotta a könyvem, ott ahol a kimenőket írják be, és olyan kéjes, leereszkedő arccal nyújtotta át, hogy már felesleges volt elmondania, amit még elmondott.

– De ne higgye, hogy most akkor minden el lett felejtve magának. Ezért nem mehet teljes szabadnapra, ma öttől este kilencig engedélyezem magának a kimenőt. Hogy lássa kivel van dolga.

Belepillantottam a könyvembe, ott valóban az állt, 17-21.

Na a kurva anyád.

Összecsuktam a katonakönyvem és egy határozott mozdulattal visszaadtam a kezébe és közben ugyanolyan kéjes, leereszkedő arcot vágtam hozzá, mint pár perccel ezelőtt ő.

Hogy lássa kivel van dolga.

Teljesen elképedt, már-már megsajnáltam, amilyen övön alulinak érezhette ezt.

De ne akarjon nekem kegyet gyakorolni! Egy hónapja nem voltam otthon. Nem érzem, hogy ez a helyzet megtört volna.
Akármennyi időt kibírok benn.
Mennék haza, persze, de akkor engedjenek ki rendesen. Nem éhes kutya vagyok, akit konccal magához tud szoktatni, akit maradékkal feltétlen rabszolgai hűségre lehet kényszeríteni.
Ha épp beledögleni készülnék abba, hogy nem voltam otthon régen, akkor sem omlanék össze egy ilyen semmi alak előtt, egy ilyen piti ajándék láttán.
Kinek gondolnak ezek engem?

Ha kapnék az alkalmon, akkor se látná rajtam. Hálának a legkisebb jelét nem fogná, úgy fogadnám, mint jogos jussomat. De ez a konc ez nem kell, ne érezze,  hogy kegyet gyakorolhat.
Kapja be, neki én nem megyek ki.

– Dvorszky! Könyvet kapott, nem akar hazamenni? – kérdezte döbbenten.
Válaszra sem méltattam csak annyit mondtam, kérek engedélyt lelépni.

Hirtelen erős haragra gerjedve kiáltotta, Dvorszky, akkor takarodjon vissza a körletbe, a többiek jelentkeznek a csapat ügyeletesnél, amíg meg nem gondolom magam.
A srácok elhúzták a csíkot, én is elindultam vissza a folyosón. Éreztem Zádori dühös tekintetét a hátamon, ezért jóságos mosolyt öntöttem az arcomra és egy pillanatra hátrafordultam, hogy egy villanás erejéig találkozzon a tekintetünk.

Csak, hogy lássa, kivel van dolga.

sziget2.jpg
Másnap a kimenősök közül többen megkerestek és állították, még egy szabadnapot is megér tényleg az az elképedt pofa, amit a jelenetemre a hadnagy vágott. Értem én, de persze az én szabadnapom bánta, az pedig senkinek nem túl drága, sok szájhős.

Centi_30.jpg

169

 

 

 

 

December 2. Szerda

Éjszaka Ferihegy 2-n.

A tegnapra várt hóesés ma érkezett meg.
Nagyon finoman, kis kósza előőrsök előre küldésével pásztázta be a terepet, nem is láttam, csak az arcomon, a szempillámon landoló pászmákra figyeltem fel, aztán nekibátorodtak egyre többen jelentek meg, míg egyszer csak totális támadást intéztek, és a hatalmas pelyhek puhán kapaszkodtak mindenre, gépekre, csápokra, lépcsőkre és rám.

Snow_Falling_30130.jpg
Földre nyomtak minden hangot, és én egész éjjel egy erős reflektor fénygyűrűjében kavargó pelyheket néztem, kongó, de lágy csendben, míg a világ és benne én, fehér leplet kapott.

Centi_30.jpg170

 

 

 

 

December 1. Kedd


Éjszaka Ferihegy 1-re vittek.
Már nagyon hidegek vannak, egész nap olyan érzésem volt, olyannak láttam az eget, hogy havazni fog.

Éjjel szállongott ugyan a megfagyott, a gépekről apró szemcsékben leváló pára, de ez nem hó, még ha ugyanolyan tétován bolyonganak is a térben, mint az első könnyű hópelyhek.
Tíztől éjjel kettőig kinn álltam egyfolytában és addigra szép fehér váll-lapokat kaptam és ahogy pislogtam, azt is éreztem, hogy a szempilláim is fehérre festette a párakristályokat terelgető béna kis szellő.

Délben, nem sok alvás után keltettek, hogy Rövid Ugrással Tranzit-őrségbe megyek. Ráadásul 24 órában, ami azt jelenti, hogy ugyanúgy váltanak majd, mintha kapuőr lennék a laktanyában, vagyis négy óránként. Ez valami újítás, mert ez a tranzitőrségesdi nincs még nagyon kidolgozva. Eddig is elég ad-hoc módon intézték mindig, mintha ez a szolgálat még csak mostanában kezdene bevezetésre kerülni, és a tiszteknek nem lenne konkrét elképzelésük, hogy milyen is legyen. Valóban, a Sasok mondják is, mert kicsivel öregebbek, mint mi, hogy ők se emlékeznek sok ilyen szolgálatra, mintha ezek most szaporodnának fel. Valami változóban lehet a világban, mert mintha szökdösnének a népek otthonról.

Most egy líbiai fél család, vagy mi a fene érkezett tegnap, és persze nem tudni meddig maradnak. Azt gyanítom, ma még biztosan, vagyis a 24 órás szolgálatom kihúzom itt mellettük.

Genyóság amúgy amit velem csinálnak, mert az éjszakai szolgálatból Rövid Ugrással 24 órás szolgálatba tenni az kifejezett rosszindulatra vall. Nyilván szétesem a végére a fáradtságtól.
Mondjuk legalább nincs hideg az épületben.
A líbiaiak a Ferihegy 2 tranzitját szállták meg, fura összeállítású csapat, nem tudtam a dolgot hová tenni, két férfi és három, nagyjából egyforma korú kb. 10 éves fiú. Hogy ez egy nagy klán férfiállománya, vagy egy szűkebb családé, vagy két fél család, nem tudom.
Hol vannak az asszonyok, az anyák?
Velük nem sikerült komolyabb kontaktust kialakítani, hülyén néztek rám, ahogy a szokásos kézjeleimmel kérdezgetni akartam őket, ellenségesen rázták mindenre a fejüket, a kölkeik meg mögöttük röhögcséltek. Dühösen vonultam félre, rohadjatok meg, gondoltam, legyen veletek jó fej a kivégzési illetékes, aki majd otthon vár titeket.
De csak én gondoltam, hogy ezzel le van zárva a dolog, mert ugyan a férfiakkal megszűnt a kapcsolatfelvétel, a kölköket ez nem zavarta. Először csak összetorlódtak előttem pár méterrel egy kupacba és egymást lökdösve vihorásztak néha vagányan, néha szégyenlősen, majd kisebb kirohanásokat intézett némelyik felém, azt játszva, hogy közelebb mer jönni hozzám, ne adj isten megérinteni.

Nem voltam barátságos, bár igyekeztem jó képet vágni hozzá, de nem nagyon ment. Nem is nagyon reagáltam le, és azt hiszem itt hibáztam. Mert felbátorodtak és egészen közel jöttek és piszkálni kezdtek.
Valahogy nem látszott, hogy gyerekek.
Mintha kicsi, gonosz, erőszakos felnőttek lettek volna.
Lehet, hogy attól tűntek annak, mert ugyanúgy inget és világos szövetnadrágot viseltek, akár a férfiak, lehet, hogy azért, mert a frizurájuk is olyan volt, de lehet, hogy az arab gyerekek mind ilyen koravének, nem tudom, mindenesetre valamiért viszolyogtam tőlük.

arabkölkök.jpgAztán meg felbátorodtak és folyamatosan piszkáltak. A pisztolytáskát, a gumibotot, a sapkámat, mindezt egyszerre és hangoskodva. Értem én, hogy ezek a szarok tetszettek nekik, és lehet, hogy ez a fajta közvetlenség, hogy nekem dőlnek, rám támaszkodnak, meg hogy mosolyogva ugyan, de nyúlkálnak, ez otthon náluk természetes, de engem halálra idegesített.
Azt is láttam, hogy a líbiai férfiakhoz is így közelítettek, de én megilletődtem ettől.
Folyamatosan karattyoltak, piszkáltak, én meg hol innen, hol onnan fejtettem le a kezüket. És amikor nem bírtam az egyikük erőszakoskodását, megfogtam a kézfejét, erősen megropogtattam, majd durván hátrébb löktem. Ő felkiáltott a fájdalomtól és felém akart csapni a kezével, ekkor hirtelen felálltam és ha nem pattan fel az egyik férfi szintén, valószínűleg lekeverek a gyereknek egy pofont. Az ember nekem kiabált, én neki, aztán mindketten a gyerekeknek. Én azt kiabáltam neki magyarul, hogy vigye innen a büdös kölkeit, ő meg feltételezem azt, hogy hozzájuk ne merjek nyúlni.

Végül az ember maga mellé parancsolta a falkát, és ők meg durcásan és ellenségesen méregettek. Én elhatároztam, hogy az elsőt, amelyik ezek után felém jön, figyelmeztetésképp lelövöm. De aztán arra gondoltam, hogy amilyen faszok a tisztek, még lehet, hogy valahogy ezt is megúsznám, de ha van Isten és nem olyan hülye, mint a vezérkar, akkor biztos nem helyeselné, ezért annak rendje és módja szerint elszégyelltem magam, hogy micsoda hülyeségek jutnak az eszembe.
De azért a maradék három órát ugyanolyan duzzogva töltöttem, mint ők.

 

süti beállítások módosítása