Centi_30.jpg140

 

 

 

 

 

December 31. Csütörtök


Szilveszter van. Elment egy teljes naptári év, 1987-ben az év első napjától az utolsóig határőr voltam, katona.

Nagyon hosszú idő ez.
De legalább már mögöttem van.

Viszont, hogy én ma szolgálatba menjek, arról szó sem lehet. Ez igazából reggel még nem volt olyan kardinális kérdés, csak amikor a reggeli után az alegység ügyeletes közölte, hogy éjszakás szolgálatra lettem beosztva.
Hirtelen rohadtul beteg lettem.

Végiggondoltam ugyanis, hogy akkor ez azt jelentené, hogy az éjfélt, az év végét, az új év első perceit a betonon tölteném és ahhoz semmi kedvem. Eszembe jutott a karácsonyi szolgálatom és nem akartam még egy ilyet. Ezért délelőtt elsunnyogtam a dokihoz, hogy most aztán iszonyú beteg vagyok, szerintem lázam is lesz, a torkom meg már most piros.

A doki hümmögött, hogy tényleg piros, igen ronda fertőzés lehet ez. Pedig amúgy csak megköszörültem az ajtó előtt.

– Előbb-utóbb meg kellene szabadulni a mandulájától, Dvorszky. Most sem ártana itt a katonaság alatt, de később nemzetgazdasági érdek lesz, hogy ennyit ne hiányozzon.

– Igen, ez engem is zavar – mondom –, mindig lelkiismeret furdalásom szokott ilyenkor lenni.

– Na, azt hiszem Dvorszky, hogy ebből ennyi elég is lesz, de most kiírtam két nap egészségügyi szabadságra.

És lám, tényleg kiírt.

Répát sajnos elhelyezték, pedig egész nap az volt bennem, hogy szívesen találkoznék vele, valahogy azt éreztem, vele tudnám illendően búcsúztatni az óévet, amit a vele végrehajtott szökések tettek elviselhetővé. De igazából mióta nincs itt a századnál, nem is láttam, azt sem tudom, hogy hol van, hogy van.

Kérdezte is B. K. Zs, hogy mit lógatom az orrom, olyan, mintha beteg lennék.
Mondtam, hogy lassan telik az idő. Oké, hogy ma évet váltunk, de akkor is.

Szerinte be kéne rúgni este, azzal gyorsíthatunk a dolgokon. De legalábbis kevesebbre fogunk emlékezni.

Erre Petró Dezső és Alex, a bukott útlevél kezelő is helyeselt. Amúgy a laktanyában nem sokan maradtunk. Aki nem kellett a szolgálatba, az otthon volt. A tisztek most normálisan álltak hozzánk, aki nem ment szolgálatba, azt majdnem mind hazaengedték, és a csapatügyeletre egy sorállományú útlevél kezelő szakaszvezetőt tettek, gondolom, ne is lássák, ami ezután következik.

B. K. Zsoltnak mondtam, hogy tudom, hol lehet kimenni a laktanyából, szerezzünk italt. A tisztek délben mindannyian elhúzták a csíkot, mi, Alex, Petró, B. K. Zs nemsokkal utána négyesben elindultunk a kerítésen található lyukhoz.
Most lett világos, hogy a szökés ezen módját nem csak én ismerem.

Valóságos sorban állás alakult ki, minden körletből képviseltette magát valaki, egymást segítve másztunk át egyenként. Valamiért mindenki most gondolta megszerezni az esti innivalót.
Ez amúgy logikus, mert mikor is?
Hát a tisztek távozása után a leghamarabb.
Az pedig most van.

Kinn nagy brancsba verődve igyekeztünk a Sarokházba, a közeli kocsmába, beszerezni az esti piát.
A kerítésnél kialakult rendezett sorban állás után a pultnál is ugyanígy felsorakoztunk.
Én B. Kozmára hagyatkoztam.
Ő rutinos piás, én manapság már berúgok ha kell, de csak úgy csinálom, mint Hakapeszi Maki, amit adnak megiszom. Ekkor villant be, hogy sosem kellett ezen gondolkodnom, sosem kértem még magamnak italt, csak rábólintottam, ha valaki megkérdezte, hogy pálinka jó lesz-e. De most arra a kérdésre, hogy mit akarok, arra nem tudtam válaszolni.
Az ízét mindegyiknek egyformán utálom, nagyon nehéz döntés lenne, ezért amire B. K. Zs rámutatott, arra rábólintottam. Tehát sört és sok pálinkát iszunk ma.

Egyet-egyet rögtön a pultnál.

Ezzel nem voltunk egyedül, így a laktanya felé vezető visszaút inkább hasonlított futballhuligánok csorda jellegű, zajos hőzöngéséhez, mint szökésben lévők óvatos lopakodáshoz.

Benn a körletben folytattuk, Petró és Alex is kivette a részét, de ők végül kaptak könyvet délután háromtól, hogy még a rendes tömegközlekedéssel hazajussanak, estére a körletben ketten maradtunk B. K. Zs-val.
Fogyott rendesen a csempész sör meg a pálinka is, B. K., a punk hőskorának általa is megélt időszakáról sztorizgatott, én a válaszok helyett csak vihogni tudtam egy idő után, ezért is jött az ötlet, hogy menjünk le a klubszobába valami filmet nézni, az menne nekem hibátlanul.
A sorállományú csapatügyeletes tiszt gyanútlanul adta oda a kulcsot, benn magunkra zártuk az ajtót, nem is tudom miért, bár az is meglepett, hogy senkinek nem jutott az eszébe lejönni ide. Nem sok filmet találtunk, de a legutóbbi rovancsolásom alkalmával tapasztalt kínálat láthatóan bővült. Unottan válogattunk és szinte egyszerre láttuk meg a Grease feliratot.

– A Pomádé? – kiáltott fel B. K. – Basszus ez kurva jó, ismered?

Kicsit szokatlan volt ez a lelkesedés, elvégre most mesélte, milyen kemény punk arcokkal nyomult, de örültem, mert, bár moziban nálunk sose vetítették, tévében láttam már.

– Persze, tegyük be.

Elindítottuk a videót, húztunk még egy nagyot a pálinkás üvegből és nekiültünk.
Illetve ez nem igaz.
Ahogy a főcímzene megszólalt, szétrugdostuk a székeket az útból és vad táncba kezdtünk.
Én nem is tudtam, hogy ilyet tudok.
Nem sokat táncoltam életemben eddig, utoljára mikor Edit elhagyott, de akkor inkább lebegtetett a zene, most viszont kiderült, hogy a pogo minden apró tánclépését ismerem.
És hát azt is meg kellett állapítanom, hogy höö... ezek ott a filmben punkok. Feltúrt haj, bőrkabát, vastag talpú cipők, tornacsukák, punkok ezek.

pomádé.jpg
És én is punk vagyok.
Felrúgtam egy széket, belerúgtam a szekrénybe, rácsaptam ököllel az asztal lapjára, szóval profi pogo táncos őspunk lettem.
B. K. úgyszintén.
A film zene nélküli történései közben újra ittunk, meg hangosan kommentáltuk az eseményeket, dühösen kiabáltunk az ellenszenvesekre, meghatódtunk a nyálas, de most drámainak látszó részeken és hagytuk a film egyszerű dramaturgiáját hatni.
A táncaink egyre vadabbak, a mozdulataink egyre erősebbek lettek. Találtunk egy számot, ami annyira tetszett, hogy majd húsz percen keresztül tekertük vissza arra a pár taktusra, és nagyon táncoltunk.
Aztán az egész kezelhetetlenné vált, és valahogy összetörtük az első széket.

Ez nagyon tetszett.
Mindkettőnknek.

Valami vidám, felszabadult dühkitörés bukkant elő belőlünk, és a középiskolában is használt fa székeket módszeresen, de táncmozdulatokkal törtük darabokra, bizonyos helyzetekben ketten kellettünk, én fogtam, ő meg taposta, rúgta, feszítette a lábait, a háttámlát, majd cseréltünk.
A hatodik vagy a hetediknél fogyott csak el a lendület, amikorra atomháború utáni állapotokat hoztunk létre, és egy újabb szék összetörése már inkább logisztikai feladattá vált, hogy ne akadályozzon benne a sok roncsolt fadarab.
Nem ébredtünk tudatára annak amit tettünk, csak eluntuk, én meg elhánytam magam.

Épphogy összegörnyedni volt időm, olyan gyorsan jött. Arra tudtam csak figyelni, hogy nehogy a széttört székek darabjait összeokádjam, mert valamiért azt éreztem, az túlzás lenne.

Ez az esemény valahogy B. K. Zs kedvét is elvette, meg tán egy pillanatra kijózanodott, mert megjegyezte, hogy úh baszdmeg, mi a faszt csináltunk.

Én a görcsös öklendezésből, röhögőgörcsbe váltottam, és hangosan hahotázva mondtam, hogy na talán most lefokozzák, ne szarjon, aztán még jobban röhögtem, mikor úgy döntött rendet rak.
Illetve össze akarta a darabokat illeszteni.
Nem ment, mert eléggé trehány módon dobáltuk szét a székek torzóit, de aztán B. K. Zs is nevetésben tört ki, majd kikísért, mert mondtam, hogy megint hánynom kell és megyek a budira, de nem tudtam.
Úgy dőltem jobbra-balra, mint az ingaóra ingája, majd beestem az épen hagyott székek közé. Innen húzott ki B. K. és támogatott fel a körletbe.

Hánytam a folyosón, a lépcsőn, a körletben. Mindenhol hánytam, csak a WC-n nem.

Boldog új évet, 1988!

Ebben az évben leszerelek.

 

 

Pogo_lépései.jpgA pogo tánc lépései

 

Centi_30.jpg141

 

 

 

400 napja katona vagyok!!!!!!!!!!!!!!!!!
Basszus, milyen régen volt, amikor ennyi volt még hátra. Akkor hihetetlen távolinak tűnt minden, a vége is, de akár ez a nap is. És most itt van, kerek 400 napot leszolgáltam és a centim is fogy, lassan, de biztosan telik.

 

December 30. Szerda

Reggel betettek délelőttös szolgálatba. Aztán délután elérkezett a kötelék (eligazítás) és a szokásoktól eltérően, most megjelent majdnem minden tiszt.
Szadó őrnagy, Korlát százados, Knízner és Zádori kopasz hadnagyok. Éreztem, hogy valami alávaló genyóság lesz ebből, de arra nem számítottam ami történt.

Felsorakoztunk, a tisztek ünnepélyesen elénk meneteltek, majd Szadó őrnagy egy bejelentést tett.
Mától – az én múlt heti bukásom miatt –, kétemberes lett a Ferihegy 2 okmányos szolgálata. Cifrázták még, hogy nem láttam el a feladatomat rendesen, de aztán megvizsgálták a szolgálati helyet, és rájöttek, hogy nem elegendő ott egy ember, hanem kell a két fő, az egyik megállítja a kocsit, a másik meg ellenőrzi az igazolványokat. Azért jobb ez így, mert ha egy katona látja el a szolgálatot, akkor miután megállította az autót mellé kell lépnie, de ekkor a szemfüles sofőr egy gázadással el tudna hajtani és az őr már csak utána kiáltani tud.
Emiatt eltekintenek a függelemsértésemtől, mert tulajdonképpen közvetve, a reptér biztonságának növelését eredményezte.
biztonságos.jpgAlig hittem a fülemnek.
Még tán meg is dicsérnek!

A többiek is elhűlve hallgatták.
Ezek tényleg ilyen hülyék? A legkevésbé forgalmas posztra beállítanak két embert?
Ahol egy is sok?
És felesleges?

Ha valaki netán továbbhajtana, nem csak kiabálni tudok rá, hanem lőni is, ugyanis fegyver van nálam, ha ez a tiszteknek még nem is esett le.
Vagy berádiózom. De az, hogy egy ember áll a kocsija előtt, azt aki mindenáron be akar jönni, azt nem fogja eltántorítani.
Viszont két katona remekül el tudja szórakoztatni egymást, hogy még annyira se figyeljenek a feladatra, ahogy egy katona tenné. A lényeg ebben inkább az, hogy  eggyel több ember megy szolgálatba, eggyel kevesebb haza.
Az viszont, hogy ez miattam van megint, nem okozott nagy népszerűség növekedést.

Hiába mondtam, hogy viszont biztonságosabb lett a reptér.

 

Centi_30.jpg142

 

December 29. Kedd

Visszaköltöztem a 2-es körletbe.
Az ágyamon heverésztem, hevesen töltve a szabadnapom, mikor jött az alegység ügyeletes, hogy Zádori hívat. Mentem is, úgy ahogy voltam, melegítőben, papucsban.
Kicsit meg is hökkent, de aztán elmondta, hogy megvitatták a kérésem Szadó őrnaggyal és engedélyezik, hogy visszaköltözzem.
Nem kellett kétszer mondani.

hofi.jpgKicsit átszervezték a szobákat, remélem miattam, legalább dolgoztak egy kicsit. Betettek a körletbe egy, az útlevélkezelőktől nemrég a kampósokhoz került srácot.
Nem nagyon ismertem előtte. Magas kerek arcú, szemüveges srác.

Valahogy ahogy néz, már attól is röhögni kezd az ember, de ha meg is szólal mellé, azt tényleg nem lehet kibírni.

Mindenből intelligens, szofisztikált viccet csinál, és minden történésre tizedmásodperc alatt reagál.

Alex, valami balhé miatt bukott le az első századtól hozzánk, ebből jól látszott, hogy a tisztek valóban büntetőszázadnak néznek minket. Arra a kérdésre, hogy mi történt, nem nagyon válaszolt, legyintve jegyezte csak meg, hogy összekülönbözött az első század tisztjeivel. Ez az információ azonnal mély együttérzést és szimpátiát váltott ki bennem. Majd gondolom később elmondja, hogy mi is volt vele konkrétan, ha már nem lesz dühös, amikor az egész az eszébe jut.

Alexnak valószínűleg nem kell nagy szívásokra számítania, hiába lett kopasz kampós, mert valójában öreg, ő is a korosztályom, és jó fej.

Ez elég jó kombináció, hogy viszonylag nyugodtan teljen neki is ez a maradék pár hónap.

 

Centi_30.jpg143

 

 

 

 

 

December 28. Hétfő

Ma már nem tettek szolgálatba, hanem megint Balrognál jártam. Kihallgatásra rendelt.
A pénteki akcióm érdekelte.
El kellett mesélnem neki.
Nem nagyon tudtam szépíteni, először nem állítottam meg a kocsikat, nem ellenőriztem senkit, aztán megtagadtam a parancsot, mert úgy láttam jól elvégeztem a feladatom, szükségtelen a takarítást megismételni.
Először meghallgattam, hogy nem miattam van a határőrség, nem én döntöm el mi jó, mi nem. Aztán megkérdezte mi az istenért nem ellenőriztem a kocsikat. Attól a válaszomtól, hogy néztem a fel- és leszálló gépeket, eléggé kiborult.

– Maga teljesen hülye?

Nem akartam magyarázni, hogy mennyire vagyok az, vártam hogy ő tippelje meg, aztán valószínűleg véleményt alkotott, mert közölte, hogy a legkisebb engedetlenség hallatán elhelyeztet Nyírbátorba.


nyírbát1.jpg

Hogy miért oda? Nem tudom talán valami nagyon durvát akart mondani, ami megijeszti a pesti fajankót. De lehet, hogy azért jött ez a nyelvére mert talán ez neki az otthon, a szülőváros, és pontosan tudja milyen szar hely az ottani laktanya, hogy nekem büntetés legyen.

Nem mondhatnám, hogy olyan nagyon rám ijesztett, azt gondolom, hogyha nem muszáj, akkor nem kezdenek neki papírmunkának.
Lusta ehhez mind.
Anélkül viszont nem tudnak elhelyeztetni.

Szóval szerintem csak blöff.

Aztán megpróbáltam megemlíteni, hogy visszaköltöznék a régi körletbe, de szó szerint kidobott az irodából, hogy most már elege van, kifelé, látni sem akar.

 

Aztán kaptam egy bent töltendő szabadnapot. Nagyon úgy nézem, hogy meg kell barátkoznom azzal a helyzettel, hogy benn fogom tölteni a maradék katonaidőmet.

Van 21 hetem hátra, hetente jár egy nap, vagyis ennyi szabadnapot vehetnek el.
21 nap.
Bolhacsípés.

Ettől nem fogok megjavulni.

 

Centi_30.jpg144

 

 

 

 

 

December 27. Vasárnap


Éjszaka Ferihegy 1-en.

Ahogy ott álltam kinn az álomszerű betonéjszakában, éreztem, hogy nagy kő esett le a szívemről. Örülök, hogy vége a karácsonynak, ez az adventi forgatag kikészít. Szarok rá.
télapó.jpg
Most úgyis a szilveszter az aktuális ünnep.
Nekem különösen nagy ünnep.
A szilveszter azt jelenti, hogy egy kerek naptári évet letöltöttem.
Ez úgy hangzik, mintha börtönbüntetést töltenék.
És úgy is látszik.

Meg úgy is érzem.

De tudom, mikor kezdődött, meddig tart, mennyi van hátra és mikor lesz vége.
És most egy teljes évet kihúzhatok a naptárból,  egy teljes évvel kevesebb, mint amikor bevonultam. Illetve akkor még ennél is több volt, november 26-án voltam egy éve katona, most meg azt is elmondhatom, hogy egy évet, az egyik évet, 1987-et január elsejétől december harmincegyig letöltöttem.
De még öt hónap előttem van.
Öt kurva hosszú hónap.

 

 

Centi_30.jpg145

 

 

 

 

 

December 26. Szombat

Ünneplem a karácsonyt, ahogy csak bírom.
De alig megy.

Mert ma megint Rövid Ugrásom volt, a tegnap reggeli bukással terhelt délelőtti szolgálat után beraktak éjszakára.

Ott a felszálló gépek háromszög alakját és lámpasorait gondoltam feldíszített karácsonyfának, de majdnem olyan gyorsan illantak el, mint a róluk szóló gondolat.
Ma még karácsony van, érezni kéne egy kicsit, valamitől megjöhetne már.
Szeretetben jelentkezhetne.
Nekem Itt benn, a másik körletben jobb volt.
Több embert kedveltem, mint a mostaniban.

Amikor reggel bejöttem, összefutottam Zádori hadnaggyal és Szadó őrnaggyal. Zádori lapos pillantásokkal méregetett, és meglehetősen meglepődött, hogy kihallgatást kértem tőle. Feltételezem, nem gondolta, hogy van pofám a tegnapi balhém után az orra elé kerülni.
Hogyne lenne.
Kinyögte, hogy tíz perc múlva az irodájában.
Ott is voltam és mondtam neki, hogy vissza akarok költözni a 2-es körletbe.

Levegőt se nagyon tudott venni.

– Dvorszky, már megint kezdi? Nem tud egy percig nyugton maradni? Azonnal menjen innen, hallani se akarok magáról.

Kijöttem tőle, de nem éreztem, hogy ezzel vége is, majd megyek feljebb, Balrog őrnaggyal majdnem heti szinten összejárunk, miért ne segítene? Majd jövő héten felkeresem. Ha a tegnapi bukásom miatt nem küldenek, akkor megyek magamtól.

De egyelőre maradok a seggemen. Nem költözöm.
Nem kaptam ajándékot.
Milyen karácsony ez?
Az Isten verje meg.

isten.jpg

 

Centi_30.jpg146

 

 

 

 

December 25. Péntek

Rövidet ugrottam!
F2-n megbuktam FelszállottaSzáva őrnagynál okmányoson, nem ellenőrizgettem az igazolványokat, sőt meg sem állítottam az autókat, sőt háttal az útnak figyeltem a le- és felszállásokat.

Mert tegnap óta szép a világ.

Mert tegnap nagyon komoly leckét kaptam.

Karácsony első napja van, hideg az idő, de szikrázóan süt a nap, és a jeges felületek éles csillogással feleltek neki vissza. A fény felé fordulva reményt keltően melengetem az arcom.
A távolban látom a felszállópályát és látom földet érni és onnan felemelkedni a gépeket.
Gyönyörűek.
Már az önmagában lenyűgöző, hogy ez a test a levegőben van. És nem úgy, mint egy falevél, amit dobálnak a szelek, hanem fel tud emelkedni, fenn marad a levegőben és vissza tud ereszkedni, és irányítható. Bárhonnan bárhová megteszi ezt.
Néztem és az a béke szállt meg, amit tegnap óta érzek.

Mert tegnap óta szép a világ.

Mert tegnap nagyon komoly leckét kaptam.

Nagyon rossz passzban kezdtem a tegnapi szolgálatot. Egy elkeseredett pillanatban eszembe jutott az öngyilkosság. Be is vettem a géppisztoly kurva hideg csövét a számba, és csak el kellett volna sütnöm.
A leggyorsabb halál.
Olyan gyors, hogy talán végig sem tudom gondolni, hogy oké, akkor most meghúzom a ravaszt.
A legjobb módja a halálnak.
Az ember életében nem sok ilyen lehetőség nyílik. Nem veszek majd a civil életben olyan sokszor a kezembe fegyvert.
És mi van, ha akkor épp jól vagyok?
Pocsékba megy a lehetőség. Aztán meg kínlódnék, ha már rosszul vagyok és vágyom a lehetőségre, hogy épp akkor nem jön.
Áá, ez így nagyon kockázatos. Na de, most itt van a kezemben a fegyver, élni se valami fenséges hahota, hülye lennék elszalasztani.
És jó ötletnek tűnt. Persze tegnap máshogy jutottam erre a következtetésre, de végül is mindegy, a csövet a számba tettem.

Amilyen lassan jutottam el idáig, olyan lassan tudtam kikeveredni is belőle, és rájönni, hogy nem jó, amit csinálok. Hogy vegyem ki a csövet a számból.

Az a magyarázat, hogy miért nem leszek öngyilkos soha többet, nem magyarázkodás volt.
Olyan szilárd volt, mint a kő.
Hogy élnem kell, látnom kell.
Nem hallhatok meg, mikor alig ismerem ezt a világot.

És ennek az ismeretnek a morzsái benne vannak minden másodpercben, minden egyes pillanatban. Mindegyik hordoz valami megtapasztalhatót, mindegyik ad valamit.
Percről-percre több és több leszek.

Ez ne lenne szép?

Dehogynem.
Ez gyönyörű.

És nincs vizsgadrukk, mert mindentől több leszek.
Bármitől.
Hagyom átfolyni magamon, hadd jöjjön.

És félreállítom az előítéleteket, gyűlöletet, a dogmákat, de még a rajongást is, különösen Ember iránt, egyes emberek iránt. Hagyom, hogy jöjjön bármi, ami fontos megtapad, de kihorgászhatok ezt-azt én is.
Aztán gondolkodom róla.
Ez fontos.
Kell a véleményhez.


Ha lehet, nem ítélek.

 

Meg persze kell egy minimális önvédelem.

Hogy tudjam mi a jó, mi a rossz.

De a tízparancsolat bőven megteszi.

Még néha sok is.

Tudom, nem szép, de már alig várom, hogy a paráznaság bűnében fetrenghessek.
Ezt is meg kell várnom, nehéz volt itt katonaként egy olyan barátnővel, mint Edit, akivel olyan, mint nélküle.

Nem halhatok meg.
A paráznaság teljes terjedelmében még előttem áll. Végigjárhatom az összes bugyrát.
Ahogy mindennek.
Abba turkálhatok bele, amibe csak akarok.

Szép az élet.

Ezt eldobni?
Ki az az állat?
Faszt.

Én többet soha..

Szép az élet.

Ezért álltam és néztem a fel-leszálló gépeket, nem állítottam meg senkit és nem ellenőriztem senkit.
Biztonságban éreztem magam.
És így az egész országot.

Félnem ebben az egész langymagyaros kócerájban nekem kell. Az első, akit bármilyen támadásban likvidál az ellenség, az én vagyok, hogy ne védhessem azt, amit ők el akarnak venni. Lehet az pusztán az életem is, ha célt demonstrál.
Ha én nyugodt vagyok, mindenki biztonságban van.

Ezért is nem értettem FelszállottaSzáva őrnagyot, hogy olyan ideges.
Meg kiabál.
Hogy miért nem végzem a feladatom, miért nem ellenőrzök senkit?

Szívesen megkérdeztem volna, hogy ma? Nézzen már körül. Látja milyen gyönyörű napunk van? Volt már valaha ilyen szép karácsonya?

De nem sokat maradt, csak annyit akart mondani, hogy jelenteni fogja.
Nem beszélt a levegőbe.

Gitti őrmester a kutató ügyeletes ma.
Hívott is be perceken belül.
Ő is kipapolta magát, aztán kitakaríttatta velem a kutügyet.
Nem gond, belefér.
Azt csinálok, amit akarok. Akár ezt is.

De amikor kész voltam és valamelyik sarokban valami koszfoltnak is nehezen felismerhető maszat nem tetszett neki, és újra rá akart szakítani a munkára, én közöltem, hogy szerintem jó az úgy, ezen ne vitázzunk, nem csinálom meg.

Gitti rettenetesen berágott, már amennyire ez a mindentől azonnal a nadrágjába rittyentő, zselés alak rettenetes tud lenni. Kihallgatásra rendelt emiatt is a századparancsnokhoz. A harckészültség veszélyeztetése és parancsmegtagadás.
Ez két súlyos katonai bűntett.

Csak amiatt, mert szép az élet.

Fura egy rendszer ez.
Küzdeni kell a boldogságért.
Hogy Isten ötlete-e vagy az Emberé, nem tudom, de mindkettő bűnrészes.
Mert ha Isten találta ki, hogy küzdeni kell a boldogságért, miért hagyja, hogy a nemes küzdelem átalakuljon gonosz mocsárban hörgő fuldoklássá, ahol az Ember gyarlóságának izzadt teste nyomakszik, tapod, húz le?
Vagy ha az Ember találta ki, miért nem figyel Isten szándékára?

Mert nem hiszem, hogy úgy van ez kitalálva, hogy az én szép napomat, a boldogságomat attól kell védenem, akinek minden szar, akinek soha nincs jó napja.
Küzdeni kell, azt értem.
Na de irigységgel, ellenszenvvel, rossz és sótlan hangulatú emberekkel szemben?

Nagyon vigyáznom kell majd mindig. Kerülni azt az embert aki más boldogsága láttán irigységet érez, ártani való hangulata lesz.
Ő a mindenkori ellenség.

Itt a mai napi példa. Egyszer érzem magam igazán jól, igazán letisztultnak, és még vége sincs a napnak, már bűnös vagyok, súlyos katonai bűnök elkövetője.
És ez nagyon veszélyes, mert a bűn behúz, nem enged.

 

Mert nemsokkal ezután elfeledtem a tízparancsolatot.

Visszavedlettem ösztönállattá.

A szolgálat után Korlát százados, alig türtőztetett dühvel kivicsorogta, hogy elege van belőlem, s annyira megszívat, amennyire befolyása és rangja engedi. Kifele jövet behívott magához a Zádori hadnagy és kiselőadást tartott, csak ő vigyorogva.

Nem tetszett ez nekem.
De ecseteli lelkesen, hogy nagyon meg tud szívatni. Hogy nem túl rózsás a helyzetem, és sajnos mindenképpen le kell húznia jó néhány szabadnapról. Rémesen sajnálja. Viszont annak örül, hogy betehet konyha-munkásnak, ha úgy akarja, és ha ez így folytatódik.

Éreztem, hogy ha így folytatódik, nem tudom, hogy én mit akarok belőle csinálni, lehet, hogy konyhamunkást, de előtte darabokra szedem.

Az nem jó, az olyan, mintha nem tegnap tanultam volna meg, hogy minden döntés előtt gondolkodom.
Ezért belefojtottam a szót.

Közöltem, hogy leszarom, mit csinál, húzogassa a szabadnapomat, ha nincs más, amit húzogathat. Faképnél hagytam, s csak akkor eszmélt, mikor már az ajtóban álltam. A hátamba kiabálta, hogy Dvorszky, azonnal jöjjön vissza, nem fejeztem beeee!

Én igen! – válaszoltam és bevágtam magam mögött az ajtót. Az AEÜ meg az egész század dermedten figyelt.
Zádori kijött a folyosóra és ordított utánam.

– Dvorszky álljon meg, jöjjön vissza, ezt nem teheti, nem fejeztem be!

nyúl.jpg
De hátra se néztem, nem akarok férfit nyafogni látni.

Bementem a körletbe. Leültem az ágyamra.
Nem szeretem az alsó ágyat, jobb nekem fenn az emeletes ágyon. De már öreg vagyok, ezért áldozatot kellett hoznom és már régóta lenn alszom. Ez az öregség jele, de amúgy bármennyire ódzkodtam ettől, mégis jól esik. A novemberi leszerelés után egyszerűen leköltöztem.

Lassan utánam merészkedett az AEÜ, egy sorállományú tizedes és szólt, hogy ma én mosom fel a folyosót.

Szerencsétlen.
Nyilván semmi kedve ehhez.
Nem is az ő ötlete volt. Tuti, hogy Zádori küldte.
Hogy tudjam ki vagyok.
Mossam fel a folyosót. Mint egy kopasz.
A faszomat.
Hónapok óta nem mostam fel, öreg vagyok.
Ezek tényleg azt hiszik, hogy ezt velem lehet?

Felkaptam a stokit és úgy hajítottam az ügyeletes felé, hogy alig maradt ideje kiugrani a körletből, a stoki két lába pedig mellmagasságban befúródott az ajtóba, s megállt benne.

Ettől még én is beszartam, elég félelmetesnek látszott a két lábával ajtóba állított stoki.
Mint egy bizarr performance.

Az AEÜ kitartó darab volt, még egyszer benézett a stoki lábai között, de már nem szólt hozzám.
Hallottam egy pillanatra beszűrődni:
ez nem normális.

Hát ja, tényleg.

Így utólag sem tűnik annak.

 

Centi_30.jpg147

 

 

 

 

 

 

1987 December 24. Csütörtök


Szenteste!!

Délelőtt az ünnepből semmit nem éreztünk.
Ja de.
A kólát az ebédnél.
Mindig ez emeli az esemény fényét.

Ma nem volt min emelni. Nyomottan motoszkált mindenki, alkalmi beszélgetések nemigen adódtak. Én ültem az ágyamon és a naplóm töltögettem. Aztán magam mellé tettem és körbenéztem.
Néztem miben van az ünnep.
Az ágyamon nincs, a szekrényemben nincs, a többiek cuccán nincs és a többiek arcán sincs.
Itt a körletben semmiben nincsen benne.
De mi is az ünnep?
Mit ünneplünk ma?
Hát a szeretetet.
Szeretet itt miben van?

Megtévesztésnek van a bajtársakban, pl. B. K. Zs.-ben van szeretet, pl. irántam is. Ahogy bennem is iránta.

De ez álságos, mert csak kényszerűségből szeretjük egymást. Ha tehetné nem engem szeretne, hanem azokat a haverjait, akik közül kiszakították ide, idegen emberek közé, akaratán kívül. Hogy aztán a szeretet érzését érezni akaró kényszer miatt engem szeressen többek közt.
Igen a szeretet kell. Itt benn azt úgy hívjuk: bajtársiasság.
Én megpróbáltam nélküle, például Adyligeten.

Kurva nehéz.

Szóval van ez a kacska szeretet itt benn a társak közt. De ez nem nagyon számít. És nem számít más szeretet sem, ami itt bennem van, mert nem idevaló.
Civil.
Mondjuk a szülők iránt vagy Edit iránt korábban érzett szeretetem az olyan, hogy ritkán tudom csak elővenni.
Nem passzol ide sehogy sem.
Milyen rést akarnék betömni olyasmivel, amivel az egészet akarnám kitölteni?
Nem, az ilyen szeretet itt benn a seregben nem számít.
Ezek kilőve.
Akkor miben van itt a szeretet?
Abban a rendszerben, ami ezt egészet működteti, biztosan nincsen.
De semmi hozzá kapcsolódóban sincs.
Semmi se szól itt a szeretetről.

Van a fegyveremben?
Nincs.
A tisztekben, a laktanyában, a Határőrségben, a hadseregben és a háborúban van szeretet?
Nincs.
Egyik se a szeretetről szól.

Katonaként, és ezt felismerve elég lehangoló az egész.
Jön ilyenkor karácsonyi hangulat?
Faszt.

Nem jön.
Nem lett ünnep.

 

Aztán elvittek Ferihegy 1-re. Mészáros Pali volt a csapatügyeletes tiszt, 5 órára tett ki őrködni.
Ez volt ma az ajándék.
Hogy nem 7-re.

Először egy órát álltam kinn aztán négyet egyben, este 6-tól 10-ig. Már négy óra körül elég gyér mozgás volt csak a reptéren, de egy-két óra múlva minden elcsendesült. Teljesen megszűnt a légi forgalom, semmilyen gép nem jött. A karácsony este az már mindenhol biztosan tart.
Már elkezdődött.
Vagyis mivel senki nem mozog sehol, mindenki otthon van.
Barátoknál, családdal.
De legalábbis otthon.

Én meg itt állok egyedül, több száz méterre mindentől ami emberi.
Amit ember alkotott.
A betont, amin álltam, nem tudtam sem emberinek, sem alkotásnak látni.
Nagyon is nyilvánvalóan vagyok tök egyedül a világban.
Ez nem jó így.
Ezt meg kell vizsgálnom:
Mi a jó büdös lófaszt keresek én itt?

Karácsony este.

A szent este.

Mit?

Egy órát elkeresgéltem a gépállóhelyen az üres, lezárt gépek közt, hogy hátha meglátom az okot. De nem lett meg, és a pihenő után, mikor kijöttem kerek négy órát őrködni már neki se kezdtem választ találni. Mert még az a tény se látszott jónak, hogy őrködöm.
Látszólag talán igen.
De senki nem gondolhatja, hogy ezt teszem tényleg.
Eszembe sem jut.
Egy dologra figyelek, semmi másra, egyedül arra, hogy ne bukjak meg.
Csak azt az egyet figyelem, jön-e tiszt.
Tőlük, ha nem kellene figyelmeztető lövést adni, akkor meg tudnám védeni a repteret, meg az országot. A figyelmeztető lövéssel az a baj, hogy figyelmeztet.
Nyilván rájönne, mit művelek, de elvileg mondanom is kellene neki, hogy álljon meg, satöbbi, de akkor vagy fegyvert ragadna ő is, vagy rám szólna, hogy ne csináljam.

Mindkettő kizökkentene a ritmusból.

Ha nem kéne szaroznom, akkor élenjáró lennék, élkatona. Az lenne a jó, ha látom, hogy tiszt, lőhetném is le, védhetném a hont. Pengeéles lennék, soha nem hibáznék. A tökéletes őrkatona, a tévedhetetlen lennék.
Itt a reptéren egyetlen tiszt sem fejthetne ki rendszerellenes aknamunkát, nem tudná a szocialista hazánkat tovább rombolni.
Ez az egy dolog lenne az értelme az ittlétemnek.
És hasznot is hajtanék ezzel.
Mert lehet, hogy csak így lehetne védekezni a butaság ellen. Mert ezt a tömény ostobaságot muszáj lenne a laktanyákban tartani. Mert, ha egyszer kitör innen, akkor félő, hogy elterjed. Így is nagy a kockázat, ezek a tisztek hazamennek, most például karácsonyra, átöltözhetnek civilbe. Amíg meg nem szólalnak, teljesen normál embernek látszódhatnak.
Kurva veszélyes az ilyesmi.

Nem akarnék egy olyan országban élni, ahol a tanulatlanságában pökhendi tapló, vagy az állami marhaságra szemet hunyó szervilis, magukat tanultnak gondolt senkik és az állami degenerációnak gyermeki gonoszsággal, de abban őszintén tapsoló, csukott tudatú agyonfrusztrált kisember mondja meg, mit csináljak én, hogy éljek.
Hogy egy romlott lelkű, közepes képességű, munkával sosem terhelt őrmester gondolja magát valakinek, irányítson országot, katonaságot, katasztrófavédelmet, rendőrséget, meg még ki tudja mit.
Nem, soha ne legyen ilyen, akkor ott nem akarnék élni.
Vagy ők, vagy én.
De rólam még nem derült ki érek-e valamit.
Tizenkilenc éves vagyok, én élhetnék.
De róluk kiderült, hogy szart se érnek.
Akkor ők.
Most kéne elkezdenem.
A mai első tisztet, akit meglátok, le kéne lőnöm.
A jövőm érdekében.
Ennek van értelme, ez jó terv, jó cselekedet.

De mire kiértem az előtérre, fáztam már annyira, hogy ne legyen bennem forradalmi hangulat.
Nyugtom nem lett, valami bizergett benn és úgy nyargaltam fel-alá, hogy messziről úgy tűnhetett, elment az eszem.
És el is ment.
Az agyam önállósította magát és bukfencezni kezdett. Képeket dobált be középre és én egy pillanatra beleláttam mindbe. Aztán leestek mélyre, utánuk nyúlni nem tudtam.
Jöttek sorban, forogtunk, az agyam pörgött, de én kaptam hányingert. Jött minden, válogatás nélkül.
Az osztálytársak, egy saját szemmel látni vágyott piramis, egy foghúzás, mákos guba, Edit melle, Gorbacsov, a második világháború összes áldozata, a farkam látványa föntről, a 6:3, a család kacagása, Csubakka, lila rágó, Misike fingszaga, az Ararát, egy égő ház, Vivaldi Négy évszakja egyben, egyetlen képben, Apu alakja, ahogy zenét hallgat, a Titanic, az amikor öngólt rúgok, Balrog őrnagy, a karácsony és egy jó szarás itt benn.

De jöttek elvont fogalmak is, idegen szavak.

Aztán mindez egymásba olvadt, összekeveredett.

Nem bírtam követni.

Tényleg elkapott a hányinger, csinálnom kellett valamit. Megpróbáltam a képeket, fogalmakat elkapni. Valahogy megtartani és egy másikat is elkapni. Hogy könnyebb legyen őket kezelni, egymásba kapcsoltam mind, sorban.

 

Trombózis szürke beton karácsony,
Radioaktív tumor, letörés-szerű
Hisztéria-maszturbatív
Önexhumáció.

 

Ilyen lett.
Megálltam egy nagyméretű aggregátor mellett és a szekrényem kulcsával, akkurátusan belekaristoltam az oldalába.

Fehérre festett fémlap, jól is mutat benne.

Mondjuk nem az én kézírásommal.

Jött az újabb szólánc, bevéstem azt is. Mégse telt az idő.

Amint befejeztem ezt, kiderült, hogy ez nem falta fel az időt, alig sértettem a felszínét. Alig húsz perc telt el.
Bolyongtam, tébláboltam, erőltetett menetbe váltottam, leguggoltam, közben a képeim közt forogtam.

De nem telt az idő.

A szenteste minden másodpercét megátkoztam.

 

Néha megálltam körbenézni.

Közel távol senki! Sem egy rohadt gép, se terrorista, se baglyok, se bogarak, se emberek, nem jön se róka, de még démon sem. Nem látom a többi katonát, mindegyikük a gondolataival tölti (ki) a karácsonyt. Elbújva, magában.

Hirtelen felbukkant egy autó a távolban.

Néztem, néztem.

Azt néztem, hogy felém tart.

Egy LRI-s 1500-ös Polski. Azt az igazán fontos munkaerő kapja csak. Akiknek elegánsabb megjelenés dukál.

Órák óta teljes csend honolt a reptéren. Sötét van és mozdulatlanság.
A reflektor fénye szembántó sugárban vágott bele az éjszakába, és mikor szembe fordult velem, azt hittem összeéget.

Kezemmel takartam el a szemem, és egy idő után azt éreztem, ha most valaki megkérdi miben settenkedtem, azonnal bevallanám, hogy tiszteket akartam lőni ma halomra.
Még a társaimat is megnevezném.

Az autó mellém kanyarodott, a fény mögöttem hasított szeletet. Még hunyorogtam, amikor egy ötven körüli, kék egyenruhás földi utaskísérő állt elém.

Kezet nyújtott, a szemembe nézett.
– Boldog karácsonyt! – mondta.

Meleg tekintete, mint lángszóró olvasztott fel bennem minden jegesedést, és könnybe lábadt a szemem.

Hogy mondta? Boldog karácsonyt?
Az de jó lenne. Ilyet szeretnék.
Igen. Boldogat!

karácsony1.jpg

Boldog karácsonyt! – mondtam én is.

Szorítottam a kezét hosszan, mintha abba kapaszkodnék, mintha rögzíthetném támasznak, hogy ne menjen, maradjon még. Őszinte sajnálat gyúlt a szemében, aztán megveregette a vállam és elváltunk. Elhajtott a vámosok irodájához, becsengetett, amikor ajtót nyitottak, ott is "Boldog karácsonyt" kívánt és visszaült a kocsiba. Én bénultan néztem utána, amíg a piros hátsó lámpái fényét felitta az éjszaka, amíg a motor hangjára rákúszott a csend.

Utána is ott álltam, üveges szemmel, mint egy elfeledett és soha többet fel nem fedezett, sivatagos kontinens mindentől elválasztó tengerpartján és már nem volt más kép, csak ez.
Ez az egy.

Fentről láttam magam, azt is, amikor elindultam végig a tengerparton.
És ő ment ott lenn, szedte a lábait, már-már futott, hogy hátha van híd, hajó vagy bármi, de én fent láttam, hogy egy üres sivatag van lenn és körbe tenger, meg áthatolhatatlan távolság.

Ezt nem tudtam talpon elviselni.
Elgyalogoltam egy félretolt rokkantkocsihoz és beleültem.
Ekkor rántotta görcsbe a testem a zokogás.

Nem volt hosszú.
De őszinte.
Amolyan gyermeki tehetetlenségben buzgott.

Aztán eszembe jutott Edit. Ekkor utoljára úgy.
Hogy hiányzik.

A zokogás ritmusába berántott egy nagyot ez a gondolat.
És rögtön jött egy másik, hogy nem hiányozhat, ne hiányozzon, hisz kirúgott.

Elmúlt a sírás.

És úgy éreztem, elmúltam én is.

Vége.

Ennyi volt.


Kibiztosítottam a géppisztolyt, és csőre rántottam.
Ijedten néztem körbe, mert a fémek irtózatosan éles hangja körbefutott a betonon, az épület üvegfalain, nem kímélt semmit, mindenhova bevisított.
Riasztó hang a závár csattanása, és nem is illik a karácsonyhoz.
Bár ha a társaimra gondolok, hogy ők is ugyanígy birkóznak a karácsonnyal a szeretet ünnepén, ha a lelkiállapotukra gondolok, akkor illik.
Sőt ide ez illik igazán.
Füleltem, de végül senki, semmi nem mozdult, nem figyelt rám senki és én a számba tettem a fegyver csövét. Ráhelyeztem az ujjam az elsütő billentyűre és vártam.

Nem tudom mire vártam.

Tapsra. – mondaná Apám.
És igaza lenne.
Tapsra.
Már akkor, amikor bekonferálnak:
Hölgyeim és uraim, íme az ember, aki leggyorsabban dönti el a világon, hogy eldobja az életét. A közönség ujjong, ilyet ritkán lát. Aztán látom, hogy utána is tapsolnak, az aktus után, de azt én már nem látom, mert nem élek. Látom, hogy ők kimennek a nézőtérről, én ott maradok vérben úszva. Ők haza mennek és nemsokára már nem rólam beszélnek, és elfelejtenek örökre.

Ezeknek haljak meg? Egy hülye ötlet miatt?
Így egyszerűen?
Mert nagyon egyszerű!
Csak akarni kell.
Persze nehéz akarni, ha hülyeség.
Mert az.
Semmit nem old meg.
Az egyetlen előnye, hogy egyszerű.
Most végképp.
Egy apró mozdulat.
Talán 1 mm.
Ennyit kellene mozdítanom az ujjam.
Ennyire kellene lenyomnom az elsütőbillentyűt.
Ellentart most az ujjamnak, de nem kell erő, hogy elnyomjam.
Kattan benn valami, rácsap egy alkatrész a gyutacsra és és elindul a lövedék a csőben a fejem, az agyam felé.
És vége is.
1 mm!
Ennyi.
Nem sok.
Akár meg is tehetném.

Vártam. A cső lehűtötte a szám, a nyelvem kicsit hozzá is fagyott.
Nem tudtam mi a jó, ha becsukom a szemem és a belső képek látványával múlok ki, vagy legyen nyitva, hogy a reptér rideg betonjának képét hagyjam beégni vagy vörösbe borulni. Nem tudom, hogy lesz, sose haltam még meg.

Vártam.

Nem tudtam mire várok.
Tapsra. – mondaná Apám szarkasztikusan. Hogy benne legyen, "arra várhatsz", nem érdemel ez tapsot.
Nem. Azt hiszem tényleg nem.
Apám se örülne ennek.
A család többi tagja se.
Buksi se.
Még tán Edit sem.

Hagyom a fenébe.
1 mm.
Nevetséges.
Ennyin múljak?

Kivettem a számból a csövet és felálltam.
Most kivert a víz, és rogyadoztak a térdeim.

Ez hülye ötlet volt.
Nem! Soha többet csinálok ilyet!
Ezt soha nem láthatom megoldásnak.

Annyi minden nem történt még velem.
Annyi kérdésem van, annyi választ várok, annyi mindent kell látnom.

A nemlét az faszság.
Azt választani is az.
Én többet soha nem fogom.



Ma két dolgot fogadok meg:

Soha többet, nem sírok nő miatt, sem más miatt.

És nem leszek öngyilkos.
Soha többet.
Egy életre lemondok róla.

 

Boldog karácsonyt?
Igen. Boldogat.

 

Centi_30.jpg148

 

 

 

 

December 23. Szerda


bombariadó1.jpgMa megint bombariadó volt. Ugyan olyan elánnal, mint pár napja. Vagyis a reptéri életen a legkisebb mértékig sem változtatott. Nem értettem, hogy milyen bombariadó az, ami este lámpaoltáskor megszűnik, aztán pár nap múlva ebédkor újra beélesedik?

És milyen bombariadó az, ahol semmit nem közölnek velünk, semmit nem tudunk arról, mi történik és történik-e valami egyáltalán? Főleg, hogy látszólag ugyanolyan nyugodtan zajlik minden a reptéren, mintha nem lenne bombariadó.

Hogyan fogom így az igazi bombariadót felismerni?

Hülyék ezek. Ráadásul hét órát álltunk kinn, egy kerek 7-es szakadt a lábamba.

 

Centi_30.jpg149

 

 

 

 

 

December 22. Kedd


149 nap!!!!!

Leesett!!!!!!

centi4.jpg
Leesett az első nap, a centim pontosan 149 napot mutat, szolgálatba lépett!!
Minden korosztályombeli srácnak sugárzik az arca, egymás tenyerébe csapunk, ha találkozunk, eltűntek a sérelmek,a súrlódások, mindenki, minden olyan srác, akivel egyszerre vonultunk, és egyszerre szerelünk majd 149 nap múlva, végérvényesen és örökre a bajtársam lett. Ma minden MÁGUS az egymáshoz tartozás érzésében fürdött, olyan érzés ez, olyan öröm ez, ami alig fogható máshoz.

MÁGUS VAGYOK, CENTIM VAN ÉS BÁRKINEK AZONNAL MEG TUDOM MUTATNI, HOGY JÓL LÁSSA, MIKOR SZERELEK LE.

Este, az ágyamban fekve a mellemre fektettem a centim, a levágott darabot pedig sokáig forgattam az ujjaim közt. Majdnem sírva fakadtam attól a gondolattól, hogy napközben, miután levágtam, már-már épp a szemetesbe dobtam.
Akkor még nem látszott a jelentősége, csak amikor lendült a kezem, hasított belém a gondolat, hogy megint hűtlen vagyok, emiatt egyszerűen csak zsebre vágtam.
A hűtlenség érzése most rám tört nagy erőkkel újból, és egy hatalmas könnycseppel a szemem sarkában, zihálva ígértem meg magamnak és a mellemen fekvő centinek, hogy soha nem teszek ilyet, mindegyik elesett darabját hősi halottnak tekintem és ünnepélyes keretek közt, szolgálat teljesítése közben, a betonon helyezem örök nyugalomba. Repedésekbe, lépcsőkre, gépek futóművének belsejébe, vontatók fülkéjébe, rakterébe teszem majd, hogy évek múlva is előbukkanhasson az emlékem, az ő emléke, a ferihegyi szolgálatunk mementójaként.

Aztán órák múlva a párnám alá tettem őket, majd elmúlt az öröm feszültsége, ami néha egész testemben áramütésként futott végig, és a ki nem engedett sírás lassan belerángatott az álomba.

Centi_30.jpg150

 

 

 

 

 

December 21. Hétfő

150 nap!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

150!!!!!!!!!!!!

150!!!!

Holnaptól vágom a centit. Az első leeesik!!!!!

 

Hát csak eljött ez a nap is!
390 teljes napot kellett ehhez katonaként eltöltenem és most az utolsó fázisba érkeztem. A centim, ami 50 napja megszületett, most felsír, élni kezd és holnaptól elindul a biztos halálba. De ebben a 150 napban a bajtársam lesz, testével védi az elmémet, minden nap megmutatja, hogy "fogy ez, megint kevesebb egy nappal", és bíztat, hogy "tarts ki testvér, érted vagyok, veled vagyok".


És minden nap látni fogom, hogy fogy, hogy kevesebb, hogy rövidebb.
Ma bármerre mentem, szolgálatba, ebédelni, szarni, vagy a konditerembe, mindenhol, a folyosón, mosdóban, a betonon, mindenhol minden korosztályom kezében ott volt a centi.

Mutogattuk a kopasznak, hogy nézd csak gyerek, van neked ilyen?
Sose lesz, neked sose lesz, öcsém.
És  mutogattuk a leszerelőknek, hogy lehet, hogy nektek kevesebb van, de nekünk is van már, és a mienk szebb.

És ez igaz is volt, az enyém különösen, de ránézni egy olyan centire, ami ugyan más kezében van, de azt a napot mutatja, ami nekem is hátravan, maga volt a gyönyörűség.
Úgy éreztem, hogy ez az egy dolog, ez az egyetlen olyan dolog, amire az emberiség büszke lehet, ami egyszerre fegyver, pajzs, gyógyszer, mágia, vígasztaló, szerető, bajtárs, támasz.
Ezt így együtt az emberiség semmi másban nem alkotta még meg.
Ez a valaha volt legjelentősebb találmány, évszázadok múlva a legbecsesebb történelmi relikvia.

És én itt tartom a kezemben.

Máris szerelmes vagyok bele.

150_főút.png

 

Centi_30.jpg151

 

 

 

 

December 20. Vasárnap


Ma öreg voltam nagyon.
Péter Csabinál.  Ő egy korosztályombeli tizedes. Csak két órát mentem ki!

Csabával alig találkoztunk eddig. Valahogy mindig úgy voltunk beosztásban, hogy sose kerültünk össze.

A sose az nem igaz, de nagyon ritkán.
Nem is tudtam róla, hogy ilyen profin vágja a korosztályos törvénykönyvet.
Öreg benn van, kopasz kinn.
És én benn vagyok.
Én vagyok az öreg, nekem vannak előjogaim.

Ehhez nem kell tennem semmit, ehhez pusztán lennem kell.

Eszményi!

És ma érvényesült.

Péter Csaba jó arc.

De közben azért szereztem egy közismertebb újságot, egy Atlas-t.
Ennek legalább a nevét értem. Megy be a trófeák közé.

atlas.jpg

 

 

Centi_30.jpg152

 

 

 

 

December 19. Szombat


Reggel leadtam a szolgálatot, megint nem sokan szóltak hozzám, valóban úgy nézhetett ki, hogy megtébolyodtam éjjel kinn a betonon.
De Editet letudtam ezzel az éjszakai vad tánccal, tényleg úgy feküdtem le, hogy rendben vagyok, kiszerettem belőle.
Délben, amikor ébresztettek, hogy megyek délutánra Rövid Ugrással, azt éreztem ez sokkal jobban bosszant, mint az, hogy elhagyott a barátnőm.
Helyére kerültek a dolgok éjjel.



Ferihegy 2-re tettek.
Nem nagyon értettem mi volt ma.

A szót igen.

De a jelentése nem stimmelt.

Bombariadó volt ugyanis.

Csakhogy nem egészen világos, hogy az hogyan lehet.
Ki tud behozni ide a reptérre bombát úgy, hogy csak itt derül ki, hogy az már benn van.
Kintről, vagyis külföldről nem nagyon jöhet be vele. Nem hiszem, hogy valaki az ideszánt bombával, teszem azt, Zürichben száll fel.
Ott kockázatos bevinni a reptérre, itt kockázatos kihozni.
Ha én hoznék ilyet, akkor azt szeretném, ha tőlem távol robbanna. Ahhoz itt kell hagyni, és az előtt elhúzni a csíkot, hogy felfedeznék vagy hogy felrobban.
atom.jpg
Nem lenne okos gondolat behozni bombát, elhagyni a repteret, majd felrobbantani, mert mivel akkor érkeztem, egyből a gyanúsítottak, legalábbis az ellenőrzendők listáján lennék. A nyomozás egy szűk csoportra, a nyilvánvalóan abban az időben reptéren tartózkodó személyek csoportjára fókuszálna.
Nem, ezt hülyeség megkockáztatni.

Akkor nyilván bentről, az országból hozta be valaki.
De hol szerez manapság reakciós állampolgár robbanóanyagot?
Oké, de tegyük fel, szerez.
Idehozza, robban.
És akkor?
Lezárják azt az épületrészt, és a felújítás idejére a reptér többi része pedig átveszi a szerepét.

Ha meg a betonon robbantanak a gépek közt, akkor megsemmisül néhány repülőgép, pár csomagos kocsi, de szerintem az aljzatbeton nem sérülne. Elsöpörnék a roncsokat és menne minden tovább.
Ettől a szocialista haza nem remegne meg, szilárdan tart minket a Szovjetunió, meg az a sok maszlag, amit onnan kaptunk a laktanya politikai tisztjeinek az agyába ültetve, úgy, hogy kritika nélkül csorogjon ki a szájukon. A szemben álló nagyhatalmak nem ilyen pitiáner akciót fognak végrehajtani, nem lehet ezzel dicsekedni, hogy na jól odapörköltek a kommunizmusnak a magyarországi nemzetközi reptéren. Mert túl sokan kérdeznék, hogy az a Magyarország, az meg mi?
Semmi se változna, mintha kiömlene a leves az ebédlőben, valaki feltakarítja, de a többieket benn a laktanyában zavarná-e? A legtöbb nem is hallaná, ha meg hallaná vállat vonna.
Ilyen lenne itt robbantani.
Ez lett volna a terv? Tényleg?

Ragyogó.

Nem hiszem, ilyen hülye honfitársam nincs.

De akkor meg milyen bombariadóról beszélnek a tisztek? Olyannyira komolyan, hogy egy órával előbb kellett menni a délutános szolgálatba.

Mert a bombariadó ma úgy nézett ki, mint a tegnapi nap meg az azelőtti. Semmi meg nem mozdult, semmi meg nem változott, minden a szokásos menetrend szerint zajlott.
Ezek szerint nálunk minden nap bombariadó van.

Szóval nem értem.

 

Hét órát álltam kinn végül, viszont szereztem egy Párizsból érkező MALÉV gépről egy Le Point-ot!

Hogy ez a francia lap mit tudott, azt nem tudom, de ez amolyan komoly trófea itt benn.
Büszke rá akinek már van.
Valahogy nagyobb pointértékkel bírt, mint bármely más lap.
Hogy mi a szart csinálok vele - mert franciául nem tudok, a képek meg majdnem mindegyikben egyformák - nem tudom, de van nekem is.

Ááá, asszem a képeket megnézem mégis...

 

Centi_30.jpg153

 

 

 

 

1987. December 18. Péntek


Kezdetben nagyon szarul éltem meg, hogy Edit kirúgott. Duzzogtam egész este, majd a szolgálatba kivittem magammal a walkmant.

Ferihegy 1-re vittek éjszakára.
A 25-ösre tett ki Kübli.
Nem sejthette, hogy ezzel mekkora szolgálatot tesz. A 25-ös a legtávolabbi tök üres betonplacc.
Hatalmas és sík.
Álltam és néztem bele a semmibe, és azt tágasnak és üresnek láttam.

Üres és tágas volt kívül minden, és üres és tágas voltam én is belül, úgy éreztem még soha ennyire része nem voltam a világnak, soha ennyire nem mosódott el köztem és a külvilág közt a határ.

Amíg Kübli egy óra múlva behívott, addig ez az elképesztő térélményem volt, így amikor pihenő után a közelebbi gépállóhelyre tett, a gépek mellé, úgy éreztem enyém a világ.
Hogy nincs különbség.
Ami kinn, az benn.
Ami fent, az lent.
"Quod est inferius, est sicut quod est superius, et quod est superius est sicut quod est inferius ad perpetranda miracula rei unius."
"Ami lent van, az megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, az megfelel annak, ami lent van, hogy az egyetlen varázslatának műveletét végrehajtsd."

És én az egyetlen varázslatot végrehajtottam:
A világ irányítója lettem, és a világ által irányított.

Nem zavart, hogy a látóteremben gépmadarak tollászkodtak, nem zavart a jövés-menés.
Nem is láttam.

Felraktam a fejemre a fejhallgatót, mivel egy ideje usankát vehettünk fel, alá be tudtam tenni, bekapcsoltam a Depeche Mode Black Celebration című lemezét. Nemrég vettem fel kazettára a Poptarisznyából. Ugyan a fülvédőt elvileg nem lehet lehajtani, de azért hidegben, éjszaka, nehéz ellenállni a kísértésnek.

Becsuktam a szemem és hagytam, hogy a zene átjárjon, a fülembe beszüremlő hangok végigszaladjanak az idegeimen, be minden kis zugba. Hagytam hadd töltsön meg, hadd duzzasszon, pöffesszen.

Amikor olyan lettem, mint egy felfújt gumikesztyű, minden ujjam minden idegvégződésén a Depeche Mode dobolt, akkor szabadjára engedtem a testem.
Sosem csináltam ezt előtte.
Szerettem a zenét, de a táncról nem sok fogalmam volt. Ami igen, az meg riasztott.
Mindig tudtam, hogy sose fogok zenére, ütemre vonaglani.
De ember tervez, Isten végez.
Ma engedtem, hogy a testem minden része azonos erősségű felvevő és azonos erősségű leadó legyen.
Ha a lábamban vagy akár a kisujjam percében éreztem hatni, lökni a ritmust, hagytam, hogy reagáljon rá az.

Széttártam a karom, lehunytam a szemem, kicsit hátrahajtottam a fejem és a testem minden részletével táncra perdültem.
Széles mozdulatokkal fordultam, trappoltam a lábammal, ugráltam, forogtam.
Néha az egyik kezem egyik ujján beengedtem a zenét, majd hagytam végighullámozni a karomon, vállamon át a másik karomba, és le a lábaimba majd időnként, ha feltört, egy nagy kiáltásban kiengedtem a számon.

Közben rángatott a ritmus, és azt éreztem, hogyha vadabbul táncolok nagyobb felületű lesz testem, vagyis a fülem.
És valószínűleg így is volt.
Vagyis egyre vadabbul táncoltam.
És ezt az állapotot, hogy átjár a zene, körülvesz és csak ez alkotja, és ezzel egy időben én meg a táncommal teremtem a világot, elkezdtem használni.
Nagymosásra, tisztulásra.
Erőszakkal hoztam elő Edit képét, az elmúlt idő vele töltött pillanatait.
És varázsoltam.
Ha felbukkant Edit képe, elrázogattam a végek felé és kimorzsoltam magamból, mint valami homokot. Trappolva, forogva ürítettem az emlékeket, minél fájóbb emlék, annál vadabbul táncolva, annál jobban részévé válva a ritmusnak, amíg ki nem folyt az összes és egy nagy tócsában összegyűlt a lábam előtt.

tükör1.jpgAz elem merülni kezdett, elkezdte húzni a szalagot, én lassultam vele együtt, elnyúltak a mozdulataim és a tócsába nézve már nem Edit, hanem én néztem vissza rám, és mosolyogtam. Edit a víz felszínén, a fodrokon hullámzott.
Tudtam, hogy ha belecsapok eltűnik és ha megnyugszom kisimul, újra láthatóvá lesz, nem zavar többé, ha akarom nincs, ha akarom, akkor előbukkan fátyolos emlékként.

Nem mentem neki semminek, nem buktam meg, nem zavart meg senki. Három órán át táncoltam megállás nélkül, és mire behívtak pihenni, kimostam magamból a problémáim, a laktanyába vissza érve Edit meg már csak önéletrajzi adat.

Ha valaki megkérdezné, hogy "na mi volt veled tegnap, Dvorszky", nevetve tudnám mesélni, hogy ja képzeld, dobott a csajom.

Edit már csak emlék, nem fáj.

 

Azért benn pár napra lábra kélt az a szóbeszéd, hogy begolyóztam a betonon.

tükör.jpg

 

Centi_30.jpg154

 

 

 

 

December 17. Csütörtök


Persze az alegység ügyeletes tévedett vagy hazudott tegnap, nem teljes szabadnapra engedtek ki, hanem csak reggel 8-ig. Ha ezt tegnap tudom, ha belenézek a könyvembe és meglátom, hogy csonka szabadnapot kaptam, lehet, hogy ki sem jövök.
És mennyivel jobb lett volna!

Tegnap ugyanis találkoztam Edittel.

Fura volt, hogy nem engedett be magukhoz a lakásba, váratott az ajtó előtt, míg felöltözött. Lementünk a házuk elé sétálni, de iszonyú hideg volt, visszamenekültünk a lépcsőházba. Ott közölte, hogy talált egy másik palit, nem bírt rám várni.

Hát mit mondjak?
Nem ért váratlanul.
De hiába készültem rá, ez most így alaposan mellbe vágott.
Azt hittem kemény vagyok.

chuk1.jpgNem is értem miért, de valami igen gonosz markolt hátulról az agyamba és tépte, húzta hátra a tudatom.
És azok a foszlányok, amik kiszabadultak a szorításból, csak a reflexek közvetítésére maradtak alkalmasak. A reflex pedig az, hogy ez nem lehet, ezt nem hiszem, ez aljasság, ez árulás!
És ezt mondtam is neki, mit mondtam!
Zihálva hörögtem.

Ezt érdemlem én? Aki szolgálom a hazát? Aki azért védem, hogy ő kényelmesen, biztonságban hetyeghessen más pasikkal?

Nem érzi ezt aljasságnak? Nem gondolja, hogy ezzel engem tönkretesz?

Megszeppenve állt, könnyezett, szipogott, majd mikor én levegőért kapkodtam halkan megszólalt.

Több mint egy hónapja nem jártam nála, és még csak nem is írtam, azt sem tudta, mi van velem. Azt érezte, már nem érdekel, mert különben levelet biztos írtam volna, ha szeretem.

Bassza meg!
Teljesen jogos, amit mond!
Egyáltalán nem jelentkeztem az elmúlt hónapban, igazából tényleg nem érdekelt. Igaza van.
Mégsem megértő lettem most.
Attól, hogy ebben tökéletesen igaza van, elementáris harag áradt szét bennem. Fújtattam, ziháltam, vérben forgott a szemem.

Egy hónap haladékot kért, azt mondta, ne szakítsunk véglegesen. Legyen ez amolyan próbaidő, hogy hogyan bírjuk egymás nélkül.

Hallottam amit mondott, de azt éreztem, csak azért mondja, hogy gyorsabban szabaduljon, mert fél és teljesen jogosan fél.

Nem vagyok ura magamnak.
Ráordítottam, hogy konc nem kell! Ha nem jön be a másik pasi, hozzám ne jöjjön vissza! Ha így nem kellek, ahogy vagyok, akkor ne kelljek.

Márpedig így ahogy voltam, nem kellhettem neki.
De senki másnak sem kellenék.
Így torokhangon, agresszíven fenyegetőzve.

Ezáltal nem tűnök valami kívánatos portékának.
Nem hiszem, hogy ilyenre vágynak a nők.

Összehúzta a vállát, és most olyan picike lett, hogy a gőzön át is éreztem, mennyire törékeny.
De valamit össze kell zúznom.

– Így kelljek, ahogy vagyok! – ordítottam és egy hatalmas ütést mértem a levélszekrényekre. De kurvára fáj, gondoltam vékonyan a dühtől duzzadó erek közt, meg még az ugrott be, hogy na így aztán tényleg nagyon sokaknak kellenék, ahogy most vagyok.

– Kapd be a faszom! – mondtam annak a lánynak, akit valaha szerettem és kirohantam az utcára.

Mire hazaértem, már jobban fájt az öklöm mint a szívem, ezért a családdal úgy viselkedtem, mintha mi sem történt volna, bár Apámon láttam, hogy átlát rajtam, de csak annyit mondott, ne csináljak nagyon nagy hülyeséget.

Reggel indulás előtt bepakoltam jó néhány kazettát, a Sony walkmanemhez, amit már korábban bevittem, meg egy kis zsebrádiót. Aput kértem meg, amikor bejöttek nemrég meglátogatni, hogy vegyen nekem valami kisméretű rádiót, ami lapos és zsebben elfér.

Nyolcra rendben bejöttem, de a buszon valahogy felébredt bennem a megcsalt szerelmes és mozgatni kezdett. Bement velem Zádorihoz, akitől kértünk mára egy bent töltendő szabadnapot.
Nem adott, sőt közölte, hogy éjszakára szolgálatba megyek.

Dühösen trappoltunk ki az irodájából és betoppanva a körletbe elégedetlenül néztünk körbe.

Új körlet, nemrég költöztem. Nem tetszik nekünk az elrendezése.
Neki ugrottunk az egyik szekrénynek és a szoba közepére húztuk.

A hősszerelmesé volt az ötlet és az erő, enyém a test. Így ketten azokat a tárgyakat is el tudtuk mozgatni, amit egyedül nem sikerült volna. Átrendeztük az egész körletet a saját ízlésünk szerint, és aki benn volt a körletben, egy szót se szólt, senki nem mondott ellent.

Végül lehuppantunk az ágyunkra és estig duzzogtunk fortyogva.

 

Centi_30.jpg155

 

 

 

 

December 16. Szerda

 
Délelőttős szolgálatból megyek szabadnapra.
Nem tudom, hogy a tisztikar feladta-e a küzdelmet vagy megint hiba csúszott a gépezetbe, de a délelőttös szolgálat után rögtön azzal fogadott az alegység ügyeletes, hogy van könyvem, teljes, egész szabadnapot kaptam. Olyan boldog volt, mintha ő kapta volna. Nem akartam nagyon belerondítani az örömébe, tehát legyintettem megadóan, jól van, egye fene, kimegyek.

Molnár Csabival kezdtünk készülődni, ő is ma kapott kimenőt.
Beszélgettünk, majd Csabi elindult a mosdó felé borotválkozni.

– Te nem jössz? – kérdezte – Rád férne.

Végigsimítottam az állam. Tényleg elég szőrös vagyok, ezzel már egy ideje nem sokat törődöm.

– Nekem nem kell. – válaszoltam nagyképűen.

– Mindenkinek kell, de te tudod. – vigyorgott vissza, aztán kilépett a körletből.

szikh.jpg
Én meg úgy gondoltam, hogy maradok szőrös, ha ki akarnak engedni, ki fognak, ha nem akarnak, akkor legyen okuk, ne kelljen valami hülyeséget kitalálniuk. Az is felmerült bennem, hogy azért engednek ki, hogy megérezzem az ízét. Hogy rájöjjek, mit játszok el, hátha felébred bennem az igény és ezáltal kezelhetőbb leszek. Ezért is gondoltam még, hogy nem borotválkozom.
Ne érezzék, hogy ezzel lekenyereztek, nem fogom én máshogy gondolni se előtte, se utána.

Aztán mindannyian kimenőben felsorakoztunk a folyosón. Horváth hadnagy jött ellenőrizni minket, holott benn volt még Zádori is. Ő szokta ellenőrizni a a kimenőre készülőket, mert itt lehet a legtöbbet gecizni.

De persze Horváth hadnagy is éles szemű határőr tiszt, azonnal észrevette, hogy szőrös vagyok. Papolt kicsit, hogy ezt nem szabad, most bevonhatná a könyvem, de mivel a szempillám sem rezdült, elzavart borotválkozni.

– A többiek addig itt állnak, megvárják magát. – vágta utánam.

Akkor nem várakoztatom őket sokat, gondoltam.
Elmentem a borotválkozó készletemért, bekanyarodtam a mosdóba, elszámoltam ötvenig a tükör előtt, aztán visszaálltam a sorba. Molnár Csabának kacsintottam egyet, mert ő azonnal kiszúrta, hogy semmit nem csináltam. De Horváth hadnagy éles szemű határőr tisztnek már lankad a figyelme, mert hangosan jegyzi meg.

– Most már jó lesz. Na azért Dvorszky, látom, mégiscsak lehet magával bánni, csak meg tanulja, mi a rend.

Kinn a buszmegállóban Csabi hitetlenkedve mondta, baszki, te nem vagy komplett, képes vagy másfél hónap után szórakozni a kijáratnál ilyen hülyeséggel, hogy nem borotválkozol meg?

– Mondtam, hogy nekem nem kell. – válaszoltam nevetve.

– Menj te a picsába.

 

Centi_30.jpg156

 

 

 

 

December 15. Kedd


42 napja vagyok bent egyfolytában.
Nem érzem.
A család persze hiányzik.
Főleg mióta benn jártak.
Vagy tán azért.
De próbálok nem gondolni sokat rájuk.
Editre meg egyáltalán.
Nem is tudom van-e még.

Hetekkel ezelőtt írtam neki, hogy folyamatos büntetésben vagyok, fogalmam sincs mikor megyek haza, bírja ki, majd jelentkezem.
Ennél nem is cizelláltam neki jobban.
Mint egy bírósági idézés telex táviratban, olyan bensőséges hangot sikerült megütnöm.
Talán azért, mert nekem könnyebb így.

Tényleg nem volt nehéz, mert amint lezártam a borítékot, gyakorlatilag azonnal elfelejtettem, hogy létezik. Ma fordult meg csak a fejemben, de nem is ő, hanem csak mint a hiányzó személyek, dolgok listájában egy elem.
Nem is legelöl.
De ha nem gondolok a kinti világra, nem is tűnik fel, hogy nem voltam kinn régóta.
És ezáltal gyakorlatilag büntethetetlen lettem.
Ez csak azért világlott így ki ma, mert hivatott Balrog őrnagy és elém hajította a szabadságos könyvet.

Minden katonát kétszer megillet az ún. éves szabadság. Ez nem megvonható, ezt ki kell adni. Öt napot jelent egyben. Én a nyáron kaptam meg az első csomagot.
Balrog őrnagy megkért, hogy nézzem meg mikorra van kiírva nekem a második etap. Néztem és azt láttam, hogy mától huszadikáig.

– Nos fiam – mondta Balrog őrnagy kéjes arccal –, biztos feltűnt magának, hogy nem ment ma sehova.

Nekem tényleg feltűnt, meg az is, hogy Balrognak ez a szerep, a kivégzőtiszt szerepe nagyon tetszik.

Hogy ne élvezhesse nagyon, nem hökkentem meg, nem tántorodtam meg, de még egy arcrándulást, fintort sem engedélyeztem magamnak. Bólintottam csak és rezzenéstelenül néztem a szemébe.

– Mivel nem vagyunk a magaviseletével megelégedve, az én javaslatomra eltoltuk az éves szabadságát egy hónappal január közepére. Mit szól hozzá? – kérdezte és most ő vizslatott, meredt a képembe.

– Jelentem értettem. – válaszoltam nyugodtan és közben tényleg nyugodt voltam. Leszarom, erőlködjetek gondoltam és ekkor bukkant fel bennem, hogy büntethetetlen vagyok. Ha csak ennyi jut eszükbe, akkor nem leszek én soha jobb katona, akkor sosem lesznek elégedettek a magaviseletemmel.

Nem tudom, mit várt, de aztán dühösen küldött el, azzal, hogy rajtam tartja a szemét.

A szemét.

dollár1.jpg

 

Centi_30.jpg157

 

 

 

 

 

December 14. Hétfő

 
Ma már rendesen be voltam írva szolgálatba, délután mentem is Ferihegy 1-re.

Megint nagy a szaladgálás, mert ma újból érkezik a Concorde.
A Brithish Airways Concorde-ja.

Concorde1.jpg
Csak messziről látom, ahogy közeledik, ahogy kecsesen leszáll, és ahogy beterelik egy tőlem távoli gépállóhelyre. Egy szerelővel kezdtem beszélgetni, hogy milyen gyönyörű gép, aztán belemelegedtünk, elmondta, hogy mint minden szerelőnek neki is az az álma, hogy szuperszonikus gépet szerelhessen. Mesélt sokat róla, például kétszer gyorsabban repül a hangnál és 18000 méter a repülési magassága. Emiatt például a London-New York út menetideje mindössze három óra húsz perc volt. Vagyis az ötórás időeltérés miatt a Concorde előbb ért a célba, mint, ahogy felszállt.
Szájtátva hallgattam, hihetetlen.

Aztán van ugyanilyen szovjet gyártmány is, mesélte, a TU-144-es, de az szerinte még nem járt Magyarországon. Az egyetlen dolog ami miatt innen - ebből az országból - kimenne, az ez, hogy ilyen gépekkel foglalkozhasson.
Még az is az eszébe jutott, hogy eltérít egy gépet.

Hunyorogva néztem rá.
Aztán a Concordra.
Most ezt vajon tényleg nekem kell elmondania? Vagy tesztel?

De észrevette a meghökkenésem, aztán nevetve folytatta, hogy amióta engem ismer, azóta ez fel sem merülhet.
Vagyis ebben a négy percben.

Amíg ilyen rettenthetetlen vitézek védik a hont, nem kockáztatná meg, mondta.
Ráadásul családja is van.
De azt tudom-e, hogy volt már itthon sikeres gépeltérítés?
Régen, amikor még voltak belső repülőjáratok. Erről nem szabad beszélni, mondja, de persze itt a reptéren mindenki ismeri a történetet. Egy csapat fiatal megcsinálta.

– Azzal meg még gyorsabb is lenne! – bökött a Concorde felé.

 

TU-144:
tu144.jpg

Centi_30.jpg158

 

 

 

 

December 13. Vasárnap

Két és fél nap után ma voltam először beírva szolgálatba. Délutánra mentem Ferihegy 2-re.

Az a gyanúm, hogy az lehetett, hogy a tisztek akartak velem valamit kezdeni hétvége előtt, kivettek a szolgálatokból, de aztán elfelejtették mit akartak, jött a hétvége és én így maradtam szolgálat nélkül.
Ma, vasárnap csak azért jöttem fel, mert egy kopasz gyerek megbetegedett és helyette tett be az alegység ügyeletes saját hatáskörben.

Felmerült bennem, hogy megtagadom ezt a szolgálatot is, hátha ezzel a jövő hétre biztosíthatom magamnak a nyugodt, körletbeli pihenést, de csak az ügyeletest vicceltem meg azzal, hogy nem megyek sehova.

Állt egy darabig tehetetlenül, végigpergett az agyában szerintem, hogy most megint mehet jelenteni, meg holnap mehet ő is kihallgatásra, de aztán mondtam, hogy ne izguljon, elmegyek, mert itt benn már elmacskásodik teljesen a lábam, és rettentően unatkozom.

macska.jpg

 

Centi_30.jpg159

 

 

 

 

 

December 12. Szombat

Ma valahogy megint azt érzem én csinálom jól. Senkinek nincs halvány elképzelése sem, hogyan lehetséges, de nem kerültem be semmilyen szolgálatba, mintha csak összevont bent töltendő szabadnapot kaptam volna. Ha minden ilyen komolyabb parancsmegtagadásom, engedetlenségem, bukásom után ennyire egyértelmű jutalmat kapok, az életbe nem fogok tudni megjavulni. Az új körlettagok is csodálkoznak, ha nem léteznék, azt hinnék ilyen csak túlzó legendákban, vagy nagyzolós kocsmai hencegésben van, de ezt a piszok mázlit nehéz elhinni.

– Tuti nem csókos vagyok?

– Dehogynem. – válaszolom nyugodtan – A cigány Balrog őrnagy az édestestvérem. Van még kérdés?


cigány1.jpg