Centi_30.jpg232

 

 

 

44 hetem telt el, 37 van hátra.

 

Szeptember 30 Szerda

 
Az éjszakai szolgálat után, dél körül keltett az ügyeletes, mondta, hogy 5-től szabadnapos vagyok, persze benntöltendő, azt mondja valamelyik kopasz hadnagy szájából hangzott el, hogy hadd szokjam. Ébresztő után folyamatosan járkáltam kihallgatásokra, minden tiszt meg akarta nézni azt a balfaszt, aki az Ő praxisuk alatt elhagyta a géppisztolyát.

Először Knízner hadnagy hivatott. Úgy nézem ő se tartja sokra Szilasi főtörzsőrmestert, mert azt gondolta, hogy az ő feladata közölni, kihajítanak a kutyásoktól. Még elvben Szilasi a szakaszparancsnokom, de gyanítom, Knízner élvezte ezt a szerepet, végre élhet a ráruházott hatalommal. Papolt hosszan, hogy komoly beosztást kaptam, amikor kutyásnak tettek meg, komoly feladat és tulajdonképpen megtiszteltetés. De én ebben a beosztásomban elégtelenül működtem, a feladataimat nem láttam el, és érdemtelennek bizonyultam a bizalomra. Tudja, hogy nem ez a legsúlyosabb vétkem, de már azt is érezzem büntetésnek, hogy ebből a posztból kivesznek.

A hülye, mintha pár napja nem én kértem volna, hogy helyeztessen el tőlük. De oké, megpróbálom büntetésnek érezni, remélem ennél nagyobbat nem is kapok.

Ez persze nem valószínű, mert folyik a kivizsgálás az ügyemben, a létező összes fejes a laktanyából benézett már a századparancsnokhoz. Az idegesen jelentget, ha másért nem, emiatt a sok bosszúsága miatt tuti megbüntet. Bár az a gyanúm, hogy azzal úsznám meg legkönnyebben, ha ő tenné. Csak sajnos a jelek nem erre mutatnak. A legfelsőbb vezetés is szinte biztos, hogy büntetni akar. Hivatott a Balrog őrnagy, a laktanya politikai megbízottja és hadműveleti tisztje. Telefonon szólt át, hogy azonnal küldjék hozzá azt az idiótát.
Ez vagyok én.
angyalbör19.jpg
Balrog a második legmagasabb beosztásban lévő tiszt, és a második cigány, akivel a seregben találkoztam. Illetve az első, mert a kiképzésen csak hallottam a cigánygyerekről, de nem láttam.
Balrog őrnagy cigány.
Ez egy kicsit zavarba is hoz, mert az egyenruha ellenére a megjelenése autónepperhez hasonló. Az arca viszont, merev, ünnepélyes. Ha jól belegondolok a határőrség egy színtiszta fehér fegyveres testület. Mint minden testen vannak kisebb bőrhibák, mint Balrog őrnagy, de ő csak egy csúnyább szeplő, amúgy a test, árja test.

Ketya
mesélt nekem arról, hogy náluk Lentiben mennyi cigánygyerek van, de ő honvéd, nem határőr. Mesélte, hogy mennyire nehéz és kockázatos velük kontaktálni.
Ezért is igyekezett el onnan.
Én nem tudom, csak most, az őrnagyot látva tűnt fel, hogy nálunk nincsenek. Összességében Balrog őrnagy nem kockázatosabb, mint bárki más, bár olyan gyűlölettel méreget, hogy sok jót nem olvasok ki a találkozónkból. De az összes fejes ilyen, és most a tiszt gyűlöl, ahogy nézem, nem a cigány.
Nem vezényel nekem pihenjt, vigyázzban hallgatom. Ő is mondja, milyen komoly feladatot látunk el, itt nem babra megy a játék, majd felszólít, hogy mondjam el mi történt.

Ezek a legrosszabb részek, nem tudom szépíteni a dolgokat. Akárhogy csűrném-csavarnám, süt a mondandómból a lényeg, aludni akartam benn az épületben a szolgálati időben, majd elhagytam a géppisztolyom.
Rohadt szarul hangzik.
Balrog is csak csóválja a fejét, a lényegtelen részeknél félkört ír le az ujjával, jelezve, hogy ugorjak. Például rögtön az első mondatomnál.

– Olyan fáradt voltam... – kezdem, de jelez és látom, hogy az, ami minimálisan mentség lenne, az nem érdekli. Emiatt majdnem a fent említett tömörségben vagyok kénytelen előadni, és így még brutálisabban látszik a súlya annak, amit tettem. Balrog őrnagy siet megnyugtatni, hogy a szovjet hadseregben kivégzik azt a katonát, aki elhagyja a fegyverét, de sajnálatára ez a határőrségnél már nem szokás.

– Fiam, maga az egyik legsúlyosabb vétséget követte el, amit katona elkövethet. Biztosíthatom, hogy a büntetése ennek megfelelő lesz. Leléphet.

Nem volt hosszú beszélgetés, de Balrog őrnagyból olyan elemi erővel sütött a rosszindulat, hogy remegni kezdett a bensőm, amiben szinte infarktusként jelentkezett a félelem amikor Nyírő, a laktanya parancsnok is magához rendelt. Mindenki által ostobának tartott tiszt, én csak ritkán láttam, legutóbb amikor az augusztusi leszerelők előtt beszédet mondott.
Ott se látszott okosnak.
És most se. Fontoskodva pakolászik még az asztalán, miközben én már ott állok előtte vigyázzban. Mind ezt csinálják, mintha a tiszti főiskolán tanítanák nekik. Már Adyligeten találkoztam ezzel az allűrrel. Aztán rám néz, ugyanaz a rosszindulat látszik a szemében, mint Balrog őrnagyéban.

– Dvorszky határőr igaz? Jól mondom? Dvorszky?

– Jelentem igen, Dvorszky.

– Na mondja Dvorszky határőr, mit is csinált maga? Olyasmiket hallok, hogy elkeverte a fegyverét. Ugye ez csak valami szóbeszéd? Életemben nem hallottam még olyan hülyéről, aki ilyet művelt volna! Na mesélje csak el, hogy mi történt!

Neki is elmeséltem. Nem tudom szépíteni, már csak a tényeket mondom. És az tényleg rondán hangzik. Nyírő egyre nagyobb elképedéssel hallgatott. Látszott, hogy eddig tényleg nem sokat tudott az ügy részleteiről, nyilván valami apró csínynek gondolta. Valamelyik tiszt valami olyasmit jelenthetett neki, hogy van itt egy balfasz, aki elkeverte a fegyverét. Nyírő talán olyasmit képzelt, hogy valaki a kutügy pihenőhelyiségében hagyta, nem vitte be a fegyverszobába, a szekrénybe. De amit én mondtam az komoly hatást gyakorolt rá.

Azt hallhatta most tőlem, hogy nem mentem ki a szolgálati helyre, hanem az épületben elbújtam, elaludtam, ott rám találtak, akkor kimentem ugyan, de benn felejtettem a fegyverem, órákig észre sem vettem, elfelejtettem bekapcsolnia rádiót, nem lehetett elérni.
A fegyvert pedig takarítónők találták meg.

Minden mondatom után láttam, hogy kész, ennél súlyosabbat még sose hallott, lassan eltátotta a száját, de a következő mondatom mindig durvább volt az előzőnél, így szorítania kellett az asztal szélét.
Mikor végeztem, hosszan nézett rám, és csak nagy sokára szólalt meg.

– Ezt... Ezt a sok súlyos kihágást, mind maga követte el? Észnél volt maga? Vagy teljesen megőrült? Tudja maga egyáltalán, hogy mit művelt? Ennél már csak az lenne súlyosabb, ha a felettesei felé fordította volna a fegyverét.

Ennek a mondatnak elharapta a véget, kicsit bizonytalan lett, mintha az jutott volna az eszébe, hogy ezzel vigyáznia kell, nehogy ötletet adjon.

– Ilyet én még életemben nem hallottam. Maga egyszerűen nem normális! És ha épp akkor jelenik meg fegyveres határsértő, terrorista vagy mittudménmicsoda?? Ezzel veszélyeztette a saját, a társai, a reptér, az ország és elsősorban a felettesei biztonságát! Ez...ez...ez a harckészültség veszélyeztetése, hadianyag, fegyverzet gondatlan kezelése!! Tudja hány évet kaphat ezért?
Nem tudom, hogy melyikünk fulladozott jobban, ő aki hadarva kiabált velem és elfogyott a levegője, vagy én, akinek csak simán összeszorult a torka.
Meg a segglyuka.
Nincs az a zabszem...

Nyirő előbb életben maradt, mint én, és újrakezdte.
– Biztos lehet benne, hogy példás büntetést fog kapni. Nem lesz itt nálam kupleráj, túl jó dolguk van maguknak. Azt hiszik itt mindent lehet? Na ennek én véget vetek. Leléphet!

Még hallottam, hogy felemeli a telefont és Szadó őrnagyot kéri, a századparancsnokomat.
Vele aztán kinn az udvaron találkoztam. Gyorsan szedve a lábait igyekezett Nyírőhöz. Úgy néztem, jobban be van szarva, mint én. Tisztelegtem, viszonozta, de nem fogta, hogy miattam szalad.

A kutyások a körletben levegőnek néznek, már nem tartozom hozzájuk, alacsonyabb kasztbeli lettem, senki lettem számukra, KAMPÓS.

Olvasni próbáltam, de néha rohamszerűen elöntött a forróság, leizzadtam percek alatt és a homlokom belső felén villódzott a hadbíróság, a szabadságvesztés és egy három-négy éves katonai börtön képe.

Azt hiszem végem.
Szerencsésen megúsztam eddig szinte mindent. De most úgy nézem, ezt nem fogom.
Évek?
Futkosón?

Rám szakad az ég.
Ez itt a vég.

Szöveg.

Centi_30.jpg233

 

 

 

 

Szeptember 29 Kedd

Mintha földönkívüli lennék, ügy kerül majdnem mindenki. Mintha ragályos lennék, mintha a velem való érintkezés valami fertőzést jelentene. Nem hiányzik senkinek, hogy a tisztek fülébe jusson, hogy velem mutatkozott, netán beszélt is. Senki nem akar bajba keveredni. A korosztályom enged fel elsőként, kérdezgetik van-e már valami hírem a bukásomról.
ufo.jpgDe semmi hír, mindenki kussol. Érződik, hogy iszonyatosan nagy bukásnak tartják mindannyian. A tisztek olyan jelentőségteljes arccal mászkálnak el mellettem, hogy azt érzem, most kegyetlen példát statuálnak majd. Nagyon rossz ez az állapot, számkivetett vagyok, pária.

Éjjel miközben megyünk ki a szolgálati helyekre Prill Csabival, Mágus surranótársammal megbeszéljük, hogy megpróbálunk rádión beszélgetni. Első kézből akarja hallani, mi történt. Egyezményes jeleket beszéltünk meg gyorsan, hogy 1-től végignézzük a rádiócsatornákat, mindig Csabi mutatta melyik állomásra váltott és én is odatekertem. Az első félórában találtunk is egy nem használt sávot.

Hallgatóztunk nem szól-e bele rendőr vagy rampás. A kutató ügyeletes nem sokat szarozott velünk, mert kerek 6 órára kitett minket, egyikünket sem váltotta le. Így gyakorlatilag az összes akkumulátort felhasználva, végig beszélgettük a teljes 6 órát a rádión. Így egész gyorsan telt az idő. Persze ez is tilos, de én úgy éreztem, nekem mindegy, Csabinak meg erősebb volt a kíváncsisága.

Centi_30.jpg234

 

 

 

 

Szeptember 28 Hétfő

Éjszaka megbuktam a geci Bakonyinál (sorállományú szakaszvezető), hogy nem mentem ki a szolgálati helyre.

Este Ferihegy 2-re vezényeltek kutyával.
Parát hoztam ki magammal, hogy bosszantsam a többieket, főleg Németh Gyurit.
Bakonyi csinálta a váltást, kitett tíztől hajnal kettőig. Nem is tudom, hányadik éjszakám ez egymás után, de majdnem olyan hatással van rám, mint a Rövid Ugrás. Vagyis leszívja az erőm, kiprésel. Soha nem érzem magam pihentnek.
Kettőkor bementem az első pihenőmre, letettem a kutyát, aztán bevackoltam magam a fegyverszobába, leterítettem magam alá egy kincstári esőkabátot, fejem alá tettem a tártáskát és elaludtam.
Arra ébredtem, hogy Bakonyi rugdossa a bakancsom talpát.

– Dvorszky 3-tól menjetek ki Parával hátra. – suttogja.

Bassza meg, kettő után dőltem le, ez azt jelenti, hogy kb. 40 percet aludtam. Szétesik a fejem, szédülök, cseng a fülem. Minden tagom zsibbadt, alig akarnak hajlani az ízületek. Rázni kezd a hideg, és még mintha hányinger is jelentkezni látszana.
Iszonyú szarul vagyok.

De Bakonyit ez nem zavarta, kezembe nyomta a rádiót és valósággal lökdösött kifelé a kutató ügyelet ajtaján.
Becsukódott az ajtó, álltam a sötét folyosón majd lassan a kijárat felé indultam. Kilöktem az üvegajtót, Para a kutyaház előtt feküdt, felnyitotta a szemét és fektében kicsit jobban hozzányomta magát a kerítés beton talapzatához.
Láttam, hogy nem szívesen mozdulna.
Álltam, éreztem, hogy a párás, hideg éjszakai levegő bekúszik a zsávoly gombjai alatt a nyakrészen, le a mellkasomig, átöleli a hátam, végigkaristolja az összes bordám, és úgy éreztem, nem, ezt most nem akarom.
Visszafordultam az épület belseje felé, elhaladtam a sötét folyosón a kutatóügyelet ajtaja mellett a takarítónők birodalma felé. A mi territóriumunkat meg az övékét kis helység választotta el, mindkét oldalán üvegajtó, mint valami zsiliprendszer, ahol fertőtlenítést végeznek. Ezen túl különböző kis szobák sorakoztak, rögtön a zsilip után egy kis konyha, aztán egy takarítószer raktár. Óvatosan végignyitogattam mindet, bekukkantottam mindenhová. A kis konyhában le is heveredtem, de pár perc múlva valami neszt hallottam és berezeltem, hogy rám találnak.

Ezért visszamentem a zsiliphez. Pont emiatt a jellege miatt tűnt mégis inkább ez ideálisnak. A helyiség nagy része a hosszúkás alakja miatt a folyosóról nem is látszik, a folyosó alig szélesebb, mint az ajtó, a helyiség mélyen benyúlik balra a kutatóügyelet fala mögé. Ráadásul a szobácska végében némi meleget adva húzódott egy kisebbfajta langyos radiátor.

Beállítottam a géppisztolyt a radiátor és a fal közé, leterítettem a mikádó külsőt, amit a hűvös éjszakákra való tekintettel pár napja felvehettünk, ráfeküdtem, fejem alá helyeztem a tártáskát és percek alatt álomba szenderültem.
sleeping_soldier_by_krazykoreankidz-d3fufy4.jpgMég a tudatom utolsó foszlányában felbukkant, hogy nem aludhatok sokáig, egy órát legfeljebb, inkább kevesebbet, de ez már csak mint távolodó, egyre nehezebben olvasható neonfelirat jelent meg.

Jó lett volna észben tartani, hogy még a következő váltás előtt ki kellene mennem, nem maradhatok itt, de aztán ez az elképzelés elcsendesült. Volt bennem lelkiismeret furdalás, mert a többiekkel álmodtam, akik kinn állnak most a betonon. Próbáltam ugyan ezeket a képeket elhessegetni, de nem ment és amikor azt álmodtam, hogy Bakonyi üvölt, hogy Dvorszky, mi a kurva anyádat csinálsz itt benn, akkor kinyitottam a szemem és láttam, hogy Bakonyi üvölt, hogy Dvorszky, mi a kurva anyádat csinálsz itt benn?
Nem nagyon értettem, hogy került kívülre, nyelvemen volt, hogy az előbb még az álmomban szerepelt, de mivel láthatóan ki akarta rángatni alólam a mikádót, inkább közelharcba kezdtem. Régen, amikor Anyu nem tudott felkelteni, nem akartam kikelni az ágyból, végső elkeseredésében igyekezett lehúzni rólam a takarót. Félálomban is olyan reflexszel kaptam utána, hogy sci-fi filmben alig látni ilyesmit. Nem voltam magamnál, de teljes erőmből küzdöttem. Aztán mindig végül felébredtem és nevetésbe torkollt az egész.

– Dvorszky, azonnal takarodj kifelé innen, hogy a faszba gondoltad ezt egyáltalán?

Kezdtem kapisgálni, mit akar.

Nem lesz nevetés.

Felálltam, magamra vettem a kabátot, megigazítottam magamon mindent, és hallgattam Bakonyit, hogy ezt jelenteni fogja, megyek fogdára az tuti, bízhatok benne, mindenkinek jelenti majd, amit csináltam.
Így álmosan csak annyi jutott az eszembe válaszként, hogy Bakonyi kapd be a faszom.

Védőbeszédnek nem valami sok, a hatása is annyit ért, mindenesetre a beszélgetésünk nagyjából ezen a szinten megakadt. Kimentem az épületből, összeszedtem Parát, álmosan baktatott utánam és elgyalogoltunk a beton mögé messze. Éreztem, hogy nem aludtam sokat, talán húsz percet, mert azt a fáradtságot ismertem fel, amikor az alvásba ájulás utáni pár percben kegyetlenül felébresztenek. Ami szédüléssel, hányingerrel, fülcsöngéssel párosul. De hogy a fenébe buktam le ilyen rövid idő alatt? Azt hittem soha nem fognak ott felfedezni, nem értem, hogy történhetett meg mégis ez tíz percen belül.

Pedig összességében nem nehéz kitalálni.
A buzi Bakonyi valamiért kiment az épület elé és meglátta a kutyát. Ha a kutya a helyén van, szinte biztos, hogy én sem vagyok kinn, tehát valahol itt kell lennem az épületben. És ha már eddig eljutott a gondolatban, nem nehéz kitalálni, hogy a takarítók birodalmában próbálom meghúzni magam. És ha elindult arrafelé, még át sem kellett mennie, rögtön a határon rám talált.
A leghülyébb helyen.
Na ezt a ballépésem hónapokig fogom hallgatni.
Viszont mivel úgy éreztem, most már nem ronthatok a helyzetemen, miután kiértem a szolgálati helyemre, a beton mögötti füves területre, úgy döntöttem alszom még egy kicsit. Lefeküdtem a szellőzőre, ahol nemrég a rókát láttam.
Ma Para volt velem, nem féltem. Ha féltem volna sem érdekelt volna, mert olyan álmos voltam, rögtön elaludtam. Pirkadatkor ébredtem, hogy bekúszott a hideg a kabát alá is, felkeltem és visszagyalogoltam a beton széle felé.

Nyers, tiszta idő volt, kijózanodtam, lassan bekúszott a félelem is a hideg mellé, a tagjaimba: azért az amit csináltam az elég durva függelemsértés. Egy ideig rázott a reszketés, hogy most aztán tényleg megszívtam, de a hajnali pára megtisztította a levegőt és a tüdőm és a fejem is, mert arra a következtetésre jutottam, na és?
Egy-két hétig nem megyek haza, nagy ügy. Szarni bele.

Igazán könnyűnek és szabadnak éreztem magam, mintha nem is a földön jártam volna, szabadnak éreztem a karom, a hátam, a lábaim.
Könnyű voltam, és súlytalan. Igyekeztem minél nagyobb levegőmennyiséget beszívni, hosszan benn tartottam, ahogy Apu mutatta még gyerekkoromban a jóga légzést. Para is felszabadultnak tűnt, a szeme színét is világosabbnak láttam, mintha a levegőt is visszatartotta volna mint én, élettel teli és friss volt. Kialudtuk magunkat, na.

Para vette észre a váltást, de aztán eszembe jutott, hogy nem lehet itt még a laktanyából a délelőttös váltás, mert ők majd csak hatkor jönnek, de a kutyást meg amúgy szolgálat közben nem leváltják, hanem rádión behívják.
De a rádió csöndben van.
Rápillantottam.

Aztakurva!
Nem kapcsoltam be!

Azonnal odanyúltam, és amint áram alá került már hallottam is, 7-es járőr, 7-es járőr jelentkezz!!

Én vagyok a 7-es járőr.
De mielőtt válaszolhattam volna, odaért hozzám Kistatár.

– Be kell menned, Dvorszky! Kurva nagy baj van veled, de ki van kapcsolva a rádiód, be se tudtak hívni. Mindenki ideges miattad!

Beleszóltam rádióba, rögtön le is kellett halkítanom mert Bakonyi ordított benne.

– Dvorszky!! Azonnal befelé! Igyekezz! Mi a faszt csináltál? Nem lehetett elérni rádión!!

Most azért meghűlt az ereimben vér. Az előbbi bukásom is elég nagynak mondható, ha jelentik, efelett nem fog elsiklani csak úgy a vezérkar.
Bakonyi tuti jelenti.
Amúgy is olyan, engem meg kifejezetten nem szeret.
Ugyanezt éreztem iránta én is.
Ennyire kölcsönös szeretetben szeretnék a szerelmemmel élni.

Úgy fogja tálalni mindezt a századnál a tiszteknek, hogy alávalóbbnak, a szocialista haza iránti hűtlenségnek látszódjék. Ezt a tisztek nem söpörhetik félre, ezzel foglalkozni kell. Példát statuálni!

És ezt tetéztem azzal, hogy elérhetetlen voltam rádión!
Nem vagyok normális!
Ráadásul ki tudja mióta keresnek, ha ilyen hangnemben szól bele Bakonyi. Mert ugyan örömmel teszi, de szereti a fokozatosságot.
Ha így kiabál, akkor már tényleg ideges.
És a környezetében mindenki. Megoldja, hogy a résztvevők tudják: most a kegyét kell keresni, ha az ember nem akar vétlen áldozata lenni.
Elég egy szó, egy hang.
Nézés, mozdulat.
Magyarul mindenki fosik benn és mindenki tudja, mit csináltam. Nem foglaltam el a szolgálati helyem, és kikapcsolva hagytam a rádiómat. Elég csúfos bűnlajstrom. Még a végén olyannak látszom, mint aki nem figyel. Pedig ezt a vádat, reptéri őrszolgálatos létemre igen rosszul fogadnám. Mint a konyhán, amikor nem értettem mi baj velem. És milyen érdekes, hogy most Robi haverja szopat és ugyanúgy nem értem.
Most is megteszem amit kell.
Rendelkezésre állok mindenestül.
Ugrom gombnyomásra, amikor csak kell.
De fenn olyan sűrűn nyomogatják a gombokat, olyan durván kapjuk a Rövid Ugrást, hogy semmi csodálni való nincs abban, ha valaki egy kicsit egzaltált. Mindenki hulla fáradt. Annyira, hogy már szinte minden mindegy, van, aki már a hadbíróságot is megkockáztatja. Ezt lehet lustaságból?
Dehogy, ezt azért lehet, mert már a működése van veszélyben. Az életfunkciói.
Ezen kéne elgondolkodni.

Gyártottam a védőbeszédeket, de minél közelebb voltam a kutató ügylethez, annál gyengébbek, könnyebbek születtek. És mivel a testem könnyűnek éreztem, elengedtem őket, és hagytam, jöjjön, aminek jönnie kell.
Szinte bizakodva léptem az épületbe.

Kinyitottam a kutügy ajtót, és azt hittem összecsuklom.
A Hadműveleti Tiszt állt a szobában.
Az Atyaúristen.
Akit csak hallomásból ismerünk.
Legenda.

Állt az ajtófélfának dőlve és az előretartott karja kinyújtott mutatóujjára akasztott szíjon, egy géppisztolyt lóbált. Kedélyesen mosolygott, mintha jóindulatúan jelezné, hogy mulattatja a dolog és elnézi nekem.

Ugyanis ekkor megértettem, miért éreztem magam egész éjjel könnyűnek.
A hátamhoz kaptam, de nem volt rajtam fegyver!
Te úristen! Elhagytam a géppisztolyom!

Negédes hangon szólt hozzám.

– Dvorszky, ez a magáé?

 Basszus, már tudja a nevem.

– Jelentem, igen.

– És hogy kerül hozzám?

– Jelentem, nem tudom.

– Nem tudja. Mi történhetett vajon? Netán átaludta?

Csöndben álltam.

– Akarja tudni a történetét? – kérdezte fojtott hangon.

Bólintottam csak, annyira kiszáradt a szám, nem nagyon tudtam beszélni.

– Egy takarítónő találta. Ehhez mit szól?

Nem tudtam mit szóljak, az dobolt benn, hogy aztakurva! Aztakurva! Aztakurva!
Elhagytam a géppisztolyom!

– Kinn az előtérben állt a radiátornak támasztva. – folytatta a Hadműveleti Tiszt (HdmT). – Maga mit gondol, hogy került oda? Ki tette oda a maga fegyverét? Mondja, hogy maga volt, nehogy kiderüljön, hogy már innen is a takarítónők vitték ki!

Kezdte belelovalni magát. Emelkedett a hangja és vele a pulzusa.

Végem.

– Jelentem én voltam.

Alig hallottam a hangomat én is.

– Hogy mondja?

– Jelentem én. - szóltam valamivel hangosabban.

– És mi okból tette oda? Miért nem volt az jó magánál? Mindenki más viselni tudja büszkén, maga meg dugdossa? Ennyire szégyelli ezt az országot? A szocialista hazát? Ennyire hálátlan, de mondhatnám, hogy hűtlen?

Elemelkedett az ajtófélfától, és öblös hangon dörgött rám.

– Vagy tud valami elfogadható magyarázatot adni?

– Jelentem, kimentem oda pihenni...

– Ez magának az elfogadható magyarázat? - hördült fel. - Na mondja csak még egyszer, mi a magyarázat?

– Jelentem, kimentem az előtérbe letettem a fegyvert a fal mellé, de amikor kijöttem a helyiségből otthagytam...

– Nem hallom benne, hogy miért ment ki, mi a fészkes fenét csinált maga ott?

Lehajtott fejjel válaszoltam.

– Jelentem, aludtam.

– Aludt. Úgy! Azt tudja, hogy akkor épp szolgálatban volt? Ha más nem is, de az biztosan mutatja, hogy fegyver volt magánál. Nem pihenni, egyáltalán elmenni odáig, szabad magának? Van ott magának keresnivalója?

– Jelentem, nincs.

– Valóban nem szabad, még odamenni sem, nemhogy aludni ott, aztán elhagyni a fegyvert, kikapcsolni a rádiót! Hogy az istenbe képzelte ezt? Nem értem magát. Hogy gondolta ezt?
Azt tudja, hogy ezzel futkosóra kerül? Ilyet nem lehet csinálni! El tudja maga képzelni, amikor bekopog ide egy takarítónő, benyújt egy fegyvert és azt kérdi, ez véletlen nem maguké?

Mit gondol, ez nem terjed szét futótűzként? Minden reptéri dolgozó, vámos, rendőr, tudni fogja, hogy itt olyan töketlen tisztek szolgálnak, akik eltűrik, hogy a katonák elszórják a felszerelésüket. Egy AMD? Kukába vele! Mit számít, trehányak vagyunk. Gondolja, hogy én eltűröm, hogy ezt gondolják rólam? Eltűröm maga szerint?

– Jelentem nem.

– Igaza van, nem tűröm el. Biztos lehet benne, hogy hadbíróság elé állítom. Lelépni!

Nem tudtam, hogy ez mit jelent, hogy takarodjak ki a Kutügyről, esetleg kicsire összehúzva magam begömbölyödjek a sarokba. Vegyem-e át a fegyverem, vagy már nem kapom vissza, bilincsben nem használnám úgyse. Beljebb léptem a szobába inkább és igyekeztem elosonni hátra.

Úgy ordított rám, hogy majd összecsináltam magam.

– Határőr! Csak nem gondolja, hogy maga után viszem? Hát fegyverhordozója vagyok magának?

Éktelen haragra gerjedt, ahogy egy petyhüdt pénisznek, többszörösére duzzadt a feje a beletódult vértől.

– Attól, hogy a takarítókat ugráltathatta, ne gondolja, hogy már mindenki maga után viszi a fegyverét. Hát az apródja vagyok én? A kurva életbe már! Jöjjön ide maga szerencsétlen, vegye el, egyelőre még maga felel érte!

Síri csendben vettem át, tettem be a szekrénybe, tekintetek kereszttűzében csatoltam ki a derékszíjam, vettem le a kabátom, hátamon a HdmT hüledező tekintetével.

– És most mondja maga szerencsétlen, mit csinál? Be ne vackolódjon ide nekem! Ilyen pimaszságot én még nem láttam! Mint aki jól végezte dolgát! Már a pihenésen jár az esze! Azonnal takarodjon vissza a szolgálati helyére! Váltásig nem akarom látni.

Már nem volt előttem más csak Bakonyi komoly, de rém gunyoros arca. Másra nem tudtam figyelni. Nem mutatta, hogy élvezte, hanem csak egyetértését fejezte ki. Miközben húztam be magam mögött az ajtót, hallottam, ahogy erősödő susmorgásban kezdik ecsetelni a többiek, mi történt.
Mintha tudnák.
Jól megbeszélik, kivesézik, nekem már nem kell majd mondani semmit. Éreztem, hogy mögöttem fellángoltak az indulatok. Elköltöttem Parát, és kigyalogoltunk. Messziről még azt is láttam, hogy a betonon ketten össze is állnak, annyira izgalmas ez a hír, hogy még a lebukást is vállalják.

Mikor leváltottak hatkor és bementem a Kutügyre, senki nem szólt hozzám, a társaim sajnálkozva, a Bakonyi félék elégedetten vizslattak. Nem szólt senki hozzám a hazaúton sem, és amikor beléptem a laktanya kapuján, mint valami vírus, terjedt, hogy a Dvorszky elhagyta a géppisztolyát.

– Ki hagyta el?

– A Dvorszky!

– A fegyverét?

– Azt.

– Ez nem normális.

– Ez nem.

Zúgott az épület, ez morajlott a repedésekben, csöveken fel az emeletekre, így mire felértem, a körletajtókban fürtökben lógtak a társaim, és amint pont melléjük értem, szégyenlősen a szoba védelmébe húzódtak. Egy jó fél órán keresztül, senki nem szólított meg, egyszer jött csak oda hozzám az ügyeletes, hogy be lettem osztva a dísz-szakaszba, zászlókísérőnek. Nem sokára ünnepség lesz, várhatóan Élenjáró lesz a zászlóalj. Ennek tiszteletére dísz-lépésben kísérjük ki a csapatzászlót, felvonjuk, majd az ünnepség végeztével leszedjük és visszakísérjük az épületbe.
Nagy dolog ez.
Az a néhány másodosztályú műselyem rongy nagy érték.
Tehát gyakoroltam a díszlépést. A többiek leheletnyivel távolabb húzódtak, és így pillanatok alatt lettem magányos, zárt csapatrendben.
Mindenki kerülte a szemkontaktust, félre fordították a fejüket, ha kellemetlenül közel kerültünk egymáshoz. Nem mondott nekem senki semmit. Aztán később míg a körletből vizelni mentem, láttam a kopasz hadnagyokat és Szadó őrnagyot halkan diskurálni, és amikor valamelyik meglátott, felém bökött a fejével, mutatva a többinek, hogy na itt van, nézzétek, ez az!

Este is úgy feküdtem le, hogy elképzelésem nem volt, mekkora vihar ez. Nagyot képzeltem, de nagyon féltem, hogy nem voltam elég merész.

Centi_30.jpg235

 

 

 

Szeptember 27 Vasárnap

Ma nem voltam hajlandó felkelni a rendes ébresztőkor, mondtam az ügyeletesnek, hogy írjon be a Szilasihoz kihallgatásra, ha nagyon akar, de én alszom, ameddig akarok.
Nem sokkal ezután betoppant Knízner hadnagy, hogy mi az Istent csinálok? Azonnal kelljek fel, hiába mondtam, hogy az óraátállítás miatt 9 órát álltam kinn és hogy ezt egy sorállományú katonával sem lehet csinálni, a váltást úgy kell megszervezni, hogy legalább egyszer pihenni tudjon.
Nem érdekelte, kiparancsolt az ágyból, bár szólt az alegység ügyletesnek, hogy ma már ne vigyenek semmilyen munkára az éjszakás szolgálatomig.

Aztán éjszakára kivittek Ferihegy 2-re. Ma nem volt annyira hideg, mint tegnap, többet is mászkáltam, azzal szórakoztattam magam, hogy a repedések mentén jártam be a betont, ahol a repedés szétágazott, ott először az egyik, aztán a másik ágat követtem.
repedezett föld.jpg
Mindig figyelek a talaj egyenetlenségeire, kitüntetett figyelemmel az olyan tereptárgyakra, amik vélhetőleg nem a beton részei. Már messziről láttam valami fekete púpot a terület közepén, nehezen tudtam megközelíteni, mert a repedések mind messze elfutottak mellette.
De aztán nem bírtam magammal, nyílegyenest odasiettem, ahogy látszott, hogy repedések mentén nem fog menni és megvizsgáltam.
karóra.jpgEgy bőrszíjas, régimódi karóra volt, amilyet az időseken látni, tán háború korabeli óra. Teljesen ismeretlen, semmitmondó márka, de járt és szép állapotban volt. Nem szoktam órát hordani, de ezt feltettem a karomra és szoktatni próbáltam magam hozzá, bár nagyon idegen érzés.
Apunak adom majd.

Centi_30.jpg236

 

 

 

 

Szeptember 26 Szombat

Persze lehúztak délig, lehet, hogy ha ezt látom tegnap, amikor Knízner a kiselőadást tartotta, akkor tényleg ki sem jövök szabadnapra, de persze így utólag könnyű bármit mondani.

Éjszaka Ferihegy 1-re mentem, Szilasi volt a kutató ügyeletes helyettes. Kübli mellett adott kutató ügyeletesi tanulószolgálatot, és így ő állította össze a váltást.
Általában nem szokott látszani az arcán semmi, most se, de éreztem, hogy nem sokat fogok ma pihenni. És tényleg, a rohadék kitett este 10-kor az öreg betonra és ott hagyott.

Egyetlenegyszer sem hívott be pihenni!

Az első néhány órában tombolni tudtam volna, aztán ahogy lehűlt a levegő összetöpörödtem és csak vártam a végét. Kezdem érezni, hogy ez nem lesz gyerekjáték, ha jön a tél ez nagyon durva lesz. Az előző telet én kiképzésen, konyhán töltöttem, de abba még bele sem gondoltam, mi lesz majd itt a betonon télen. Most jön az előszele, amikor már lassanként kifejezetten hideg kezd lenni éjszakánként.
Egész addig nem voltam már dühös, amíg 6 órakor, a szolgálat végén sem érkezett meg a váltás. Néztem a Kutügy felé, de semmi mozgást nem láttam és ekkor nyílalt belém a felismerés, hogy ma átállunk a téli időszámításra.

Akkor értettem meg, hogy a rohadt óra-visszaállítás miatt én ma a 8 órás szolgálat alatt kereken 9 órát szopok itt a reptéren.
Még egy kibaszott kurva óra!
Lekaptam a vállamról a géppisztolyt, megfogtam a csövénél, pörögni kezdtem vele, de végül nem lett merszem eldobni, csak amikor megálltam, ordítottam egy hatalmasat, ami a torkomon kifért.
Olyat, hogy rezonált a tüdőm, a torkom, a szám széle és mélyen bele is hajoltam, majd összegörnyedve préseltem ki minden levegőt magamból.
Fájdalmas volt, dühös, elkeseredett, tehetetlen.
És mindez kilométerekre hallatszott.

farkasordító.jpg

Láttam Tokost, ahogy nyújtogatja a nyakát egy gép futóműve mögül, de nem nagyon akart előjönni, én se biztos, hogy sokat okvetetlenkednék, ha egy társamon az őrület jeleit látom elhatalmasodni, és tudom, hogy fegyver van a kezében.

Centi_30.jpg235

 

 

 

 

Szeptember 25 Péntek

Meg vagyok lepve, mert ma a tegnapi vita ellenére is kiengednek szabadnapra. Persze felmerült bennem, hogy nem megyek sehova, mert Knízner hadnagy osztotta ki a katonakönyveket, és nekem úgy adta a kezembe, hogy előtte még elmondta, milyen fegyelmezettnek kell lennie egy katonának, mik a kötelességei és elsősorban, hogy ő mit vár el és mit követel meg.

katonakönyv2.jpg

A beszéd elején felém nyújtotta a könyvem, és amikor nyúltam érte, húzta volna vissza, de sikerült elkapnom és míg beszélt mindketten fogtuk, én igyekeztem finoman húzni, ő meg keményen megtartotta, és beszélt és beszélt. Volt egy pont amikor azt éreztem, elengedem a könyvet hátat fordítok és visszamegyek a körletbe, öreg vagyok én már ezekhez a színjátékokhoz.

De végül maradtam, végigvártam, úgy látszik, mégse vagyok olyan öreg.

könyvem.png

Centi_30.jpg238

 

 

 

 

Szeptember 24 Csütörtök

Ma délutánra kiderült, hogy Gyuri kitalálta, mit tehet és meg is tette.
Felnyomott Szilasinál, aki délután hivatott is magához.

Délben ébresztettek, ebédeltem és mentem is Szilasi főtörzsőrmesterhez.
Leültetett.

markos2.jpgAzzal kezdte, hogy velem állandóan baj van, azt hallja, hogy nem akarok kutyás lenni. Meg hogy szerinte nem is vagyok alkalmas. Belefogott a magyarázatba. Elhűlve hallgattam, hogy majdnem szóról szóra idézi a Gyurival lefolytatott tegnapi beszélgetésünket. Azt mondja, nem tetszik neki, hogy nem haladok Lux-szal, hogy többet kellene vele foglalkoznom. Nem tetszik neki, hogy nem javítok a kutyák körülményein, pedig kis apró ötletekkel lehetne segíteni nekik.
Mivel nincs sok helyük, alig mozognak, például sétálhatnánk velük a kutyakonyhán. Aztán úgy tudja, hogy szar kaját főzök, figyelnem kellene, hogy rendesen elkészítsem, ha már soha nem esznek rendes ételt, húst, csontot. És ugyan egy kicsit lepukkant a kutyakonyha, de rendesen tisztán kell tartani, nem úgy, ahogy én csinálom, folyton mocskos, ha én vagyok ott, ki kell rendesen takarítani a kenneleket is, mert ezek az állatok nem rabszolgák, nem gépek.

Egy ideig türtőztettem magam, de itt kiborultam.

– Főtörzsőrmester elvtárs, ezek mind kitalációk, semmilyen ellenőrzés ezt még nem bizonyította, honnan tudni, hogy szar kaját adok...

– Dvorszky, ne beszéljen előttem így!

– az a kaja eleve szar…

– Dvorszky! Fegyelmezze magát!

– …nem is lenne szabad ilyen szart adni nekik, ez állatkínzás, én ebben nem akarok részt venni…

– Vigyázzon a nyelvére, mert ha így folytatja nem is fog!

– Tegnap én már szóltam is Knízner hadnagynak, hogy nem akarom csinálni.

– Dvorszky, arról nem maga dönt! Vegye már észre, hogy nem magáról szól a katonaság! Azt is hallom, hogy a kutyások sem kedvelik, hogy állandóan összetűzésbe kerül velük, hogy nem tiszteli még a rajparancsnokát sem!

Még akartam valamit erre mondani, de erős hangon mondta, hogy nem nyit vitát ezekről különben sem, hordjam ki az irhám az irodájából.

Igazából fals volt, amit mondtam neki. Az bosszantott, hogy szóról szóra idézte, amit tegnap Gyurinak mondtam, csak pont úgy, mintha minden az én felelősségem lenne, és ezzel be is talált, mert tényleg van abban igazság amit mondott, csak ő nem tudhatja. Ezt egyedül én tudom, mert a többiek sem tudják, mit művelek.
Azt csak a kutyák tudják.

És emiatt igazságtalannak éreztem az egész jelenetet és egyben teljesen jogosnak. De ezt nem Szilasi feladata az orromra dörgölni, ez az én feladatom. Nem ő kell szemrehányást tegyen, azt jól látom néha a kutyák tekintetéből.
Nem Szilasinak tartozom számadással, de ez mégis fals volt amit mondtam, majdnem hazugság.
És ne.
Hazudni nem kéne.

Nem mondhatnám, hogy nyugodt hangulatban telt az éjszakai szolgálat. Este nem tudtam Németh Gyurival beszélni, de szerencséje volt, mert úgy éreztem, a torkának ugrom. Mire a körletbe értem, letudtam az önrevíziót, vagyis félresöpörtem minden engem terhelőt, már csak Németh árulása bizsergett bennem. Tudni szerettem volna, honnan vette a bátorságot, hogy ilyen pontosan lejelentse, mit beszéltünk tegnap. És hogy ő ferdítette el a dolgokat vagy Szilasi tömpe agyába nem fért be csak így a dolog, nem tudom, de féltem, hogy előbb ütöm meg, mint megkérdezem.
De a beton hűs rezzenéstelen tengere lehűtötte a kedélyeket is, reggel már szartam arra, ki mit tett, ki mit mondott.

Centi_30.jpg239

 

 

 

 

Még 35 hét.

 

Szeptember 23. Szerda

 

Délelőtt politikai foglakozásra rendeltek. Agyam Gyula, a Kilós tartotta, a két új hadnagy jelenlétében, és nagyon fontos dolgot jelentett be, jelesül azt, hogy a parancsnoki állományban változás áll be, ugyanis ezentúl Szilasi főtörzsőrmester két hét múlva mentesítve lesz a szakaszparancsnoki teendők alól, elvezénylik a laktanyából, ő onnantól reptéri szolgálatadó tiszt lesz, vagyis kutató ügyeletesi feladatokat végez majd.

Ezzel egy időben a két kopasz hadnagy posztot kap, Knízner hadnagy az első, Zádori hadnagy a második szakasz parancsnoka lesz. A kutató ügyeletről a tapasztalt Horváth hadnagy kerül a harmadik szakasz élére. Nekem, mint kutyásnak, Horváth hadnagy lesz a parancsnokom.

Végighallgattuk a beható értekezést a Magyar Népköztársaság mai helyzetéről a Varsói Szerződés megbonthatatlan és mostantól az örökkévalóságig létező szervezetében, a mi szerepünkről az ország szocialista vívmányainak védelmében, aminek a szellemét itt nevelik nagy hatásfokkal belénk, hogy a civil életünk további részére a Határőrség éber szellemiségét tudjuk továbbvinni

kalaacs_szögek.jpg

Az álmosító előadás után megkerestem Kníznert hadnagyot. Azért őt mert Szilasit már nem tartottam szakaszparancsnokomnak mától, Horváth hadnagy meg éppen szabadságon volt. Értem én, hogy a változás két hét múlva lesz, de Szilasit nem tartottam semmire sem, nem tartottam alkalmasnak arra, hogy bármit elintézzen.
Szóval betoppantam Knízer hadnagyhoz és kerek perec jeleztem, hogy abba akarom hagyni a kutyázást.
Találkoztunk már többször, nem vagyok neki szimpatikus, rögtön ellenkezni kezdett, de ha gondolkodik egy kicsit rájöhetett volna, hogy ezt neki támogatnia kellene, ha ki akarna velem tolni.
Mert azért kutyásnak lenni jó dolog.
De nem az az érdekes, hanem, hogy érezzem, még szarabbat sem választhatok én.

Jött a szokásos dumákkal, hogy a határőrség nem az én kedvemért jött létre, itt nem az van, amit én akarok. Néztem abba a két ellenszenves szemébe és azon gondolkodtam, hogy basszus ez tényleg azt hiszi, hogy most újat mond? Annyiszor hallottam már ezt, hogy a könyökömön jön ki. De gondolom, most a főiskola után végre ő mondhatja azokat a rigmusokat, amit eddig mindig neki mondtak.
Jézusom, ha ezek elölről kezdik és az összes honvédségi tiszti szólás-mondást végigmondják nekünk, abban a hiszemben, hogy újat, legfőképp frappánsat mondtak, én tényleg vérfürdőt rendezek.

Nem kérni jöttem, nem tanács kell, nem fejmosás.
Azt mondtam, hogy abba akarom hagyni a kutyázást.
Jó poszt, kapkodni fognak érte, kerítsenek mást.
Ez a teendő, nem lesz nehéz, de ne papoljon nekem egy kopasz fasz.

Amúgy Knízner pesti srác, nem is sokkal idősebb mint én, enyhén fasisztoid tartással, árja megjelenéssel. Rövid szőke haját gondosan fésülte mindig, tarkón, fülek felett felnyírva. Mint egy hithű SS katona. Minden mozdulatából süt, hogy ő itt most nagy ember akar lenni. De jelzi, hogy neki semmi köze hozzám, még ha akarna, se tudna intézkedni, még hó végéig hivatalosan Szilasi a szakaszparancsnok, menjek hozzá.

Itt megelégelem, engedélyt kérek lelépni. Hányok ettől a faszitól.

Este a Németh Gyurival elbeszélgettünk, minden – nekem nem tetsző - dologról elmondtam a véleményem. Nem tetszik, hogy nem tudok Lux-szal foglalkozni, mert mindig a pihenőidőben kellene, de élő halott vagyok, a pihenőben pihennem kell.
Nem tetszik, amilyen körülmények közt tartjuk a kutyákat, nem tetszik, hogy kicsi a helyük, hogy alig mozognak, hogy szar kaját kell elkészítenem nekik, hogy soha nem esznek rendes ételt, húst, csontot. Hogy olyan lepukkant a kutyakonyha, hogy nem lehet tisztán tartani, hogy szerencsétlen kutyák is Rövid Ugrásokra vannak kényszerítve. Nem tetszik, hogy nem lehet kivinni vizet a szolgálatba a kutyáknak, hogy igazából rabszolgáknak, gépeknek tekintjük őket.

Gyuri nem sokat szól, bólogatva vette tudomásul, még azt is éreztem, hogy egyetért velem. Abban maradtunk, hogy gondolkodik azon, mit tehet.

Neki és a körlettársaimnak nem említettem, hogy el akarok kerülni tőlük, nem akartam magyarázkodni, hogy miért, hogy nem érzem magam jól köztük, hogy nem látom már őket olyan jó társaságnak, nem tudom amiatt különbnek érezni magam a többieknél, mert kutyás vagyok, nem tetszett ez a kasztrendszer. Különbnek éreztem magam egyébként náluk is, meg a legtöbb arcnál itt benn, nem kellett nekem feltétlen egy plusz titulus, de ahogy néha a többiek nagyképűsködtek emiatt, azt nem bírtam. Utáltam, hogy néha fenyegettek azzal, hogy kitesznek maguktól, hogy azt akarták éreztetni, hogy nagyon meg tudnak büntetni ezzel. Németh Gyuri ezt többször is a fejemhez vágta. Azt akartam, hogy ne gondolja, hogy ezzel fegyelmezni lehet.
Elmegyek magamtól.
Kapja be.

De nem akartam ezt előre bejelenteni, mert nem akartam, hogy bármiben megakadályozzanak, gátoljanak vagy ne adj isten, utánam nyúljanak.

Aztán valóban szarul esett, amit a kutyákkal csinálunk, egyre kevésbé vette be a gyomrom. Sajnáltam szerencsétlen állatokat. És bevallom, ennek ellenére sokszor még én is elhanyagoltam őket.
És ez ebben a legrosszabb.

Egy nagyon genyó gondolat fészkelt belém: azt éreztem, hogy lassan öreg leszek, nem kell felelősség.
Szemétség, a kutyákkal szemben hűtlenség, de nem tudtam már őket rendesen ellátni, szarni akartam mindenbe. De a kutyák ellátásába nem lehet, és fájt, amikor már kezdtem elhanyagolni őket, fájt, nyomott, szúrt, de lelkiismeretesebb nem lettem. Legfeljebb egy kicsivel.

Azt hiszem kiégtem.
Szeretem ezeket a kutyákat, de elhagyom őket, mert kegyetlen lennék.
Nem tevőlegesen.
Pont ellenkezőleg.
A nem cselekvéssel.
A lustasággal, hogy csak alszom a csibészruhán.

Önző tereléssel azt kérdezgettem sokszor magamtól, hogy de hát mit tehetek én, hogy jobb legyen nekik? Semmit, kis pont vagyok ehhez. És ezzel a gondolattal jogosnak éreztem, hogy nem enyhítek, és szemet hunytam afelett, hogy még tán én okoztam szenvedést, nem takarítottam, nem adtam enni időben. Mindig tudtam mit csinálok, csak nem tettem ellene semmit.
Mint egy igazi szenvedélybeteg.
Aki azt mondja, nem, ő le tudja tenni, ha akarja, meg tud változni, csak még ezt az utolsót, ezt hadd toljam be, ezt a 30 percet még alvással töltöm, annyit kibírnak még a kutyák, és csak most az egyszer.
De ez volt már a kutyakonyhán egy ideje.

Ez nem jó, nem csinál ilyet egy jó ember.
Nem szerettem magam ott.

Ezért szeretnék onnan elkerülni.
A sima gyalog kampósokhoz, legalulra, a Ferihegy pórnépéhez.

Hátha rosszabb körülmények közt jó ember leszek.

Vagy legalább nem ártok senkinek.

Aztán elmentem kampós szolgálatba éjszakára F2-re.

Centi_30.jpg240

 

 

 

 

Szeptember 22 Kedd

Persze megint lehúztak a szabadnapomból, öt óra helyett háromra kellett visszajönnöm a szabadnapról, és amint betoppantam a körletbe, Németh Gyuri jelezte is, hogy ezt ő maga intézte el, mert úgy látja, hogy csak ezzel lehet engem fegyelmezni.

Elképzelésem sincs, hogy ezt honnan látja, meg is említettem neki, hogy volt már olyan, hogy ki se mentem, mert rövidnek tartottam a szabadnapot. Ha csak ez az egy eszköze van, ne sok változást reméljen.

Délután külső körlettakarításra rendeltek. Molnár Csabi volt az őr a lőszerraktárnál, beültem a bódéja mögé, ő meg benn helyezkedett el és beszélgettünk, míg a csüti keresni nem kezdett.
Akkor kiléptem egy odakészített morzsalékos betondarabbal, hogy főtörzs elvtárs ezzel mi legyen, hova tegyem?

Hát izé. Mi az? Nem tudom. Dobja vissza a bokrosba!

És ezzel el is lett felejtve, hol a fenében voltam eddig.

sitt.jpg

Centi_30.jpg241

 

 

 

300 napja vagyok katona!! Már csak 240!! Hurrá!

 

Szeptember 21 Hétfő

Ma 16 óra pihenőt kaptam, csak éjszaka kellett mennem újra. F2-n kutyás szolgálat megint.

Ma Parát hoztam magammal, mert róla azt feltételezem, hogy semmitől nem fél. Ha a tegnapi róka megjelenne, Parát nem ijesztené meg, Para előtt nem állhatna úgy meg.
Persze, ebből lesz balhé megint, mert a többiek egyöntetű véleménye, hogy Parát nem vihetem szolgálatba. Ma megint szóba hoztam, de Németh Gyuri határozottan megtiltotta, mondván múltkor is iszonyú nagy függelem sértést követtem el, nem mehettem volna be hozzá, nem vihettem volna önhatalmúlag szolgálatba. Kellett volna az engedélyük, és valaki, aki jelen van, ha baj van.

Az igaz, hogy azóta mióta Szögi úr augusztusban leszerelt senki más nem tudta felvinni csak Dollár Tibi, mivel ő már régóta gazdája. Így viszont jobban terheljük a többit, úgy gondoltam, nem ártana a régi rendet beállítani újra. De a többiek hiába próbálkoznak, Para senkit nem enged magához, és nehogy valaki utánam akarja csinálni, hogy bemegy pórázzal, mert tudom, hogy szétszedné.
Mondtam is nekik, de ezzel kivertem a biztosítékot - "nézd már a kopasz állatját, még azt hiszi ő mondja meg mit lehet, mit nem".
Vállat vontam, eljöttem szolgálatba és engem meg az nem érdekelt, mit szabad, mit nem, egyszerűen nem akartam, hogy féljek, nem akartam, hogy a kutya féljen, azt akartam, hogy a róka féljen, és takarodjon ki a reptérről.
Para ezt el tudná intézni.

valaki hiányzik.pngDe valaki nagyon elszúrta a váltást, mert eggyel kevesebb embert küldött fel. Nem is érti senki, hogy-hogy nem szúrt szemet az ügyeleteseknek. Ezért Mészáros őrmester betett engem is a kampós váltásba.

Nem kellett kutyával kimenni, amit részint bántam, mert el akartam volna intézni a rókát, részint nem bántam, mert azért nagyon nem akartam vele találkozni újra. Para egész éjjel aludt a Kutügy melletti kutyaházban, ilyenkor mindig lelkiismeret furdalásom van miatta, mert én sem veszem le róla a szájkosarat, de abban aludni, feküdni láthatóan iszonyú kényelmetlen. Gyakorlatilag szolgálatra nem használtam ma, csak kihoztam meg a reggel hat órás váltás után  visszavittem a kennelbe. Lassan ment most az IFA a laktanya felé, később érkeztünk, ezért csak fél nyolc körül feküdtem le, kettőkor keltettek, hogy szabadnapra mehetek.

Miután felkeltem, a srácok megint kérdezgetni kezdtek, hogy mit képzelek, meg hogyan viselkedik velem Para, de mivel most szolgálatba volt Misike is, meg Németh Gyuri is, csak amolyan sorjás, darabos érdeklődés lett belőle, nem lebaszás. Mivel nekem is baszta a csőrömet megkérdeztem, Dollár Tibit, hogy ő hogy csinálta, hogyan férkőzött Para kegyeibe régen. Hogy hogyan, azt nem mondta soha korábban, és most is csak mosolygott, nem mondta el. De aztán mielőtt kiléptem volna a körletből a kimenő cuccomban, megveregette a vállam, és annyit mondott, hogy kopasz állat vagyok ugyan, de nőttem egy kicsit a szemében, mert Para soha nem fogadna el olyat, aki fél.

Tehát fasza gyerek vagyok! Lehet, hogy a többiek csak irigyek.
De legyenek csak.

Kis segítség a képhez itt.

Centi_30.jpg242

 

 

 

 

Szeptember 20 Vasárnap

Olyan ajándékot kaptam, hogy nem is tudtam hová tenni. A tegnap délutáni szolgálatból ma csak éjszakába tettek. Vagyis tegnap este 10-től ma este 10-ig pihentem. Kerek huszonnégy órát. Nagyon fel tudja dobni az ember hangulatát, ha reggel a felismerhetetlenül távoli ködbe vesző messzeségig, estig pihenőt kap. Ilyen távot mi nem nagyon tudunk befogni, mert mi a Rövid Ugrást ismerjük, meg a legfeljebb tizenhat óra pihenőt. De 24 órában sosem gondolkodunk, mert sosem kell. Répával gyúrtunk is nagyot, egész megközelítem már a teljesítményét. Persze nem annyi súllyal, mint ő, de a sorozatait már végig tudom csinálni, le tudom követni. Este jókedvűen indultam szolgálatba, és Pofást vittem magammal, arra gondolva, hogy ő játékos kutya, vele jól elszórakozom majd. Éjszakára F2-re tettek.

Óránként kellett egy órára kimennünk. Éjféltől indultunk a második etapra. Hűvös, mozdulatlanságba dermedt éjszaka tespedt rajtunk, a hold csak egy kis tompa pincelámpa fényével engedte sejteni a tárgyakat, a külvilágot. Pofás sem volt elemében, de azért nem kedvetlenül baktatott mellettem, hanem csak amolyan kis üres egykedvűséggel.

Kitrappoltunk a beton mögé a fűbe. Nem is fű, inkább bozótos, annyira megerősödtek a növények a nyáron, meg a mostani esőktől. Megkerestem azt a szellőzőaknát, ami mindig elrejt az avatatlan szemektől. Szerettem ezt a helyet, sokszor húzódtam ide, ha nyugalmat kerestem.
Megfizethetetlen. Az a jellegzetessége, hogy előbb látom meg, aki felém közelít az épületek felől, de ő nem tudja, hogy állok vagy ülök, és mivel elé megyek sosem látja hol voltam pontosan, mert maga a hely már pár méterről is észrevehetetlen.

Az a gyanúm, hogy ezt a helyet csak a kutyások ismerik, de mi egymás közt sem beszélünk róla. Kultikus hely, ha elefántok lennénk, ide jönnénk meghalni. Persze lehet, hogy ferihegyi FEP kiválasztott népének, vagyis nekünk kutyásoknak a bölcs Mamutjai ide járnak. Meg a fejedelmi Sasok is, és persze a harcos berber törzsek testvérnépe, a Berbenek is. És természetesen ide temetkeznek, azok, akik hiedelmeken felül állnak, akik érzik is és adják is az erejét ennek a helynek: a Mágusok.

De ha csak én ismerem, akkor Merlin vagyok, a mágusok mágusa!

Ide ültünk Pofással. Nem csináltunk semmit, bámészkodtam, próbáltam a hold fénye által kioltott csillagok pozícióit kitalálni, Pofás meg feküdt mellettem és ugyanezt tette a fűvel.
Bámult bele.
Nyugalom és béke vett körbe.
Csend nyomta a dobhártyánk, bár ez sokáig nem tűnt fel. Bambultam hosszan, gondolat nélkül a semmibe.

Arra lettem figyelmes, hogy Pofás sem mozdul.
Semmije.
Még a szeme is megmerevedett.
Nem értettem, miért vált szoborrá, amikor fájni kezdett, feszíteni kezdte a fülem a csönd. Pofásnak is szokatlan lehetett, mert hirtelen megrázta a fejét és talpra ugrott.
Ettől megijedtem.
Nem a mozdulattól, mert az még erőt is adna, ugyanis tudom, hogy mindent előbb észrevesz, mint én. Ezért én biztonságban éreztem magam mindig. Amúgy nem mernék itt ülni, feküdni a semmi közepén.
A kutya miatt tehetem meg.
És amikor jön valaki, azt pontosan tudom, és mindig látom azt is, hogy tiszt vagy sorállomány közeleg. Ilyenkor minden kutya úgy jelez, hogy megnézi ki háborgatja a territóriumát. Ahogy a gazda figyeli a birtoka szélén csellengőket.

De most Pofás bizonytalan volt.
Aprókat rándult a szeme, a két füle, és úgy szívta az orrán a szagokkal teli levegőt, hogy a száját mereven összezárta, mintha azt akarta volna, hogy az elemzéshez a lehető legtöbb minta álljon rendelkezésre.
Mert nem tudja, vagy nem érti minek a szaga jutott el hozzá.
És bizonytalan, mert valami idegen.
Nem ismert.
Valami neki is új.
Ijesztő.
Mert Pofás félt. Jól láthatóan meg volt ijedve.

Na ettől beszartam.

Körberántottam a tekintetem, de csak a pázsit homogén tengerét láttam, semmi mást. Minden csöndes, látszólag nyugalmas.
Ettől még jobban beszartam. Mi az, amitől ő fél és én meg még csak nem is látom?
Aztakurva!

Riadtan forogtam körbe, de semmit nem vettem észre, aztán azt hittem csak paranoiás vagyok, és figyelni kezdtem a kutyát. Bár ne tettem volna!
Lassan leengedte a fejét majdnem a földre, a hasa alá, a farkát besimította a mellkasáig, a lábait berogyasztva halk nyüszítéssel a betonakna szélei felé hátrált.
Mi a szart csináljak? Kövessem? Hátráljak én is? Vagy rohanjak és húzzam magam után? Olyan miatt, amit nem is látok? Azt sem tudom, mitől kell félnem.

Ekkor Pofással szemben kibukkant egy hatalmas fej a bokorból. Ha kutya az, egy kicsit megnyugszom.
Amennyiben ellenséges, Pofás mellé állok, és vállvetve harcolva kiűzzük innen. Ha esetleg vaddisznó, akkor iszonyú futást rendezve igyekeznénk menekülni.
De démonok elől nincs menekvés.

Ugyanis egy róka feje került a képbe. Ha csak simán róka, nincs baj.
Akkor is felmerülne, hogy miért nem fél, de megnyugtató lenne az erőfölényünk.
De ez akkora volt, mint Pofás.
Rám sem hederített, és mint aki felmérte, hogy a megfelelő hatása megvolt, belépett a porondra. Sietség és zavar nélkül. Hetyke, de inkább uralkodói tartással nézett le a kutya szűkölő pofájára. Toppantott egyet az első mancsával és majdhogynem bólintással konstatálta, hogy Pofás összerándul. Ahogy a macska játszik az egérrel, szabadon hagyja, hadd szaladjon, még dobbant is, hogy elijessze, de pontosan tudja, hogy nem hagyja menekülni. Pofás is érezte, hogy nem menekülhet, de már mozdulni sem mert.

Én megbabonázva álltam, átsuhant az ateista agyamon, hogy így jelenik meg Belzebúb, hatásosabb belépő nem kell. A hold már tisztán látni engedte, hogy a róka semmivel nem volt kisebb, mint Pofás. Hosszú farkát boaként maga mellé terítette, és a kutya félelmében gyönyörködött.

róka.jpgÉn eszméltem hamarabb. Lassan hátra nyúltam a fegyver felé, amit mi kutyások a hátunkon hordunk, de abban a pillanatban felkapta a fejét és a szemembe mélyesztette a tekintetét. A pofaszőrtől még szélesebbnek látszott az amúgy is hatalmas feje és két hideg, egymáshoz meglehetősen közel álló vágott mandulaszem pillantása szúrt át a homlokomon. De csak annyi időre, míg rosszallását kifejezte, aztán máris visszanézett Pofásra.
A rosszalkodó gyerekére szól így az ember, hang nélkül, nyomatékkal. Csak ránéz, és jelzi, hogy hagyd abba ezt azonnal.
És az abbamarad.

Az én kezem is megállt, még levegőt is lassabban vettem, nem mertem mozdulni. Aztán megunt minket, elegáns hátraarc után visszagyalogolt a bokrosba. A domb tetején kiemelkedett belőle, és utoljára még megnézett minket magának, majd elügetett. Pofás kiemelkedett, kidüllesztett mellkassal tett néhány kört ameddig a póráz engedte, de már átláttam rajta, csak a róka helyét ijesztgette. Ahogy lenyugodott, elindultam vissza a betonra közben az dobolt a fülemben, amit Csernobilról rebesgetnek.
Hogy ott bizony csúnya mennyiségű radioaktív anyag került a levegőbe.
És hogy jutott ide rendesen.
Majdnem másfél éve, tavaly áprilisban volt.
Hirosimánál is lehetett olvasni, hogy mutálódott rengeteg állat, torzult és meg is nőtt. Most ezután bizonyítva látom, hogy ez igaz lehet, ez az állat nem volt természetes. Ilyen a természetben magától nincs. És az a kisebb baj, ha a radioaktivitás miatt ilyen. Mert ha nem, akkor csakis a Sátán kreálhat ilyet.
De nem, abban nem hiszek.

Inkább atomkatasztrófa.

Viszont akkor az a sok nagyfejű, gigabarom tiszt és tiszthelyettes a laktanyában is tuti Csernobil miatt van.

Centi_30.jpg243

 

 

 

 

Szeptember 19. Szombat

Megint Rövid Ugrás, az éjszakai szolgálat után délutánra visszatettek Ferihegy 1-re. Mike volt megint a Küti, izgatottan osztott be bennünket, én a kettes betonra kerültem, vagyis a Kutügyhöz legközelebbi szolgálati helyre.

Azt láttam egész délután, hogy valami készül, akkora jövés-menés volt. Mindenkin mintha a jobbik ruhája lett volna, a mindig vidám szerelők egyike is, aki egy SU gép hajtóművéből bújt elő, komoly ábrázattal biccentett felém, arcán szétkenődött olajfolt, apacs törzsfő ünnepélyes harci dísze.
Őt kérdeztem meg, mi ez a felhajtás, mitől bolydult fel a reptér?
Ó, nagy nap a mai, mondja, érkezik a CONCORDE!!!!
Iszonyú szerencséje van, folytatja, hogy őt osztották be mára, mert régóta szerelmes bele, sose hitte volna, hogy lát majd ilyet élőben, ráadásul ő fogja majd a leszállás utáni ellenőrzést elvégezni. Attól fél, neveti végre el magát, hogyha hozzáér el fog élvezni.

concorde.jpg

Majdnem megvakultam, mert innentől kezdve a tekintetem a napba fúrtam, ahonnan a gép érkezése volt várható. Hunyorogtam, könnyeztem, izgatottan vártam, hogy felbukkanjon. Senki nem látta még élőben, de benn a laktanyában sokszor szóba kerül. Négy géptípus kapott kitüntetett figyelmet, mindenki azért remegett, hogy a másfél éve alatt legalább az egyiket láthassa élőben.
Az egyik és tán legnagyobb pontértékkel bíró gép a Concorde. Az a gép amelyik hangsebességnél gyorsabban repül és aminek olyan a formája, amilyen papírrepülőket hajtogattunk gyerekkorunkban.
A másik, amit ha lát esetleg az ember, olyan, mintha előléptették volna, mintha a bölcsek kövét kapta volna meg, az a Jumbo. Azt én már láttam, én már ismerem a titkot. Tudom milyen a púpja.
Aztán ugyanígy érdekes az Airbus, meg a legnagyobb, legfurább szovjet gép, az IL-76-os.

Ezek közül Concorde még soha nem járt Magyarországon, ma lesz először. A francia légitársaság jött vele hozzánk. Azt éreztem már egy ideje, hogy kiég a szemem, mikor megláttam egy reflektor erős szúrófényét a távolban. Lassan, mint valami lidérc öltött testet, közeledett, és növekedett.
Még a nap is a háttérbe szorult, és átengedte a csillogást a fejedelmi gépmadárnak, ami kecses könnyedséggel készült a leszállásra, a farkát kicsit maga alá húzva, szárnyait szétterpesztve, kerékgumiban végződő lábait előre nyújtva, fejét, csőrét leszegve.
Gyönyörű!

Ahogy egy sas, aki az elhullott állatra ereszkedik, magabiztosan, kecsesen, lassan, tudva azt, hogy már a megjelenése minden vetélytársat elriaszt tette le a kerekeit, billegés nélkül puhán terhelt az első futóműre, még egy kicsit gurult előre nagy sebességgel, aztán hirtelen lelassult, mintha csak az lett volna a mozdulataiban, hogy eleget parádéztam, megnéztetek, de elég.

Tűhegyes orrát a földi irányítóra szegezte, lomhán gurult felé, és mikor már majdnem felszúrta az orrára a bizonytalanná váló férfit, megtorpant, megállt, mintha valamiben megakadt volna.

concorde_1.jpg
Sajnos ez már messzebb történt tőlem, a beton másik felére tették el, közelebb menni meg nem mertem, mert Mike is megjelent a Kutügy UAZ-zal bámészkodni. De amint a váltásom megérkezett, minden szabályt felrúgva gyalogoltam át, megnézni közelebbről.
Sokkal kisebb, mint aminek gondoltam, sokkal keskenyebb, sokkal törékenyebb. Amit korábban jól láttam, hogy az orra olyan hegyes, tényleg át tudná szúrni a mellkasom. Nem tudom mi a hangsebesség, mert a Zsigulimmal is csak 125 kilométer per órás sebességgel mentem eddig, amikor egyszer tövig nyomtam a gázt, ezeken a gépeken meg nemigen látszik, hogy felszálláskor 250 körüli sebességgel haladnak, tehát nem tudom, mi az, amit ez a Concorde átlép, de hogy ehhez ilyen forma kell, tekintélyt parancsol a tény.
Mint egy Forma 1-es autó az Újpalotai lakótelep parkolójában, úgy mutatott a többi gép mellett.
Jézus testeként tettem volna a számba a kihűlt croissant vagy mi az a kis levegővel felfújt ízetlen süti, amiről sose tudom, hogy édesnek vagy sósnak akarták eredetileg és amit orrhangon kommentálva adogatnak az Air France-ról mindig, de későn érkeztem, bezárták már, nem tudtam ciházni.

Centi_30.jpg244

 

 

 

 

Már csak 8 hónap van hátra!!!

 

Szeptember 18 Péntek


Reggel késett a váltás. Már mindenkit leváltottak csak én álltam kinn még a kutyával a füves területen. Álltam, vártam, de csak nem jött. Aztán negyedóra múlva megjelent Misike. Lassan, ráérősen baktatott, meg-megállva, eget kémlelve közben. Nem olyan romantikus alkat, hogy ihletet merítsen a reggeli napfény és a bárányfelhők látványából, sosem vettem észre, hogy érdekelné a százhatvan centije feletti univerzum, tehát csak engem bosszant. Elé siettem és köszönés nélkül vontam felelősségre. Jobban mondva nekiugrottam, hogy mi az isten tartott ennyi ideig, de a „forró volt a kávé, fújtam”, válaszától nem lettem kevésbé zaklatott. Nyilván szívatni akart, érzékeltetni, hogy bármit megtehetnek velem.

De nem.
Bármit nem.
És az akármiből is egyre kevesebbet.
Ha Misike azt hitte, hogy ez simán megy, hát tévedett. Később jött ki, erre nem volt ráhatásom, de abban igen, hogy meddig játszom vele a színjátékot. Én adtam magunknak még negyedórát. Nálam van a rádió, váltásnál át kell adnom. Hát most csak akkor adtam oda, amikor alaposan kiveszekedtük magunkat. Elhangzott minden, aminek ilyenkor kell, ő azt mondta, hogy észrevehetném már, hogy a világ nem körülöttem forog, nem tehetem meg, amit akarok, mindennek meg van a rendje, a rend itt meg az, hogy engedelmeskedni kell az öreg katonának, és mivel ő az öregebb, neki engedelmességgel tartozom, jó volna, ha megtanulnám, mert addig így járok, mint most.
Én meg azzal érveltem, hogy szar alakoknak nem tartozom engedelmességgel, meg ő is kutyás, úgy szívasson, ha csak engem szívat, de a kutyára, amelyik velem van, arra legyen tekintettel, mert különben elkezdem az ő kutyáját rendszeresen kihordani majd szolgálatba.
Amiatt, hogy bosszantsam, elindultam befelé a kutügyre, Misike kiabált, hogy "rádió", én meg mondtam, hogy jöjjön érte, vagy szóljon be rádión, hogy engedetlen vagyok egy öreggel szemben. De aztán csak odaadtam neki.

Mikor beléptem a kutatóügyeletre, mindent megértettem. Ugyanis Bakonyi volt a kutügy helyettes, ő állította össze a váltást, korosztálya Misikének, nyilván együtt találták ki, hogy most megszívatnak. Nekem esett, hogy mi tartott ennyi ideig, de nyugodt hangon közöltem, hogy ugyanaz, ami az én váltásom késésében közrejátszott. Az lassan jött ki, én lassan jöttem be. Ő is elsütötte, hogy vegyem már észre, hogy nem minden körülöttem forog, de azután elkussolt, hogy azt válaszoltam, hogy nekem pedig úgy tűnik, körülöttem forog, mert miattam az egész váltást képesek voltak szívatni. Erre többiek is ráhorkantak, Bakonyi visszavonulót fújt, és végre 40 perccel a váltás meghatározott időpontja után elindultunk be a laktanyába.

Este a Balga Gyuri is lebaszott, hogy mit képzelek.
Nem értem.
Nem képzelődöm szerintem.
Őt kedvelem legjobban a kutyások közül, csodálkozom, hogy még őt is meg tudták fertőzni a többiek. Nem érdekelték a korosztályos marhaságok, Sas, három hónappal előttem vonult, sosem emelte még fel a a hangját. Vele tudtam igazán jót beszélgetni, voltak közös könyvélményeink. Igazi művészlélek, az iparművészetire jelentkezett, de nem vették fel, a katonaság után újrapróbálkozik. De most azzal állított elém, hogy milyen jogon kérdőjelezem meg, milyen feladatot adhatnak az idősebb katonák?
Mintha nem tudná, hogy Misikével való összetűzéseim oka Misike személye, nem a korosztálya. Szerencsére Gyuri hamar kiesett a szerepéből és igazából rátért arra, ami miatt dühös volt rám, vagyis hogy kockáztatom a helyem itt köztük, ha így viselkedem. Mert hogyha így folytatom, ki fognak tenni innen. És végül azt is kibökte, hogy alapvetően néha tetszik neki a nemtörődömségem, néha ő is legszívesebben ellenállna, de ő alapvetően konfliktuskerülő. Igen, így is lehet mondani. De az is igaz, mondja, hogy őt már lassan nem piszkálja senki, kezdi érezni az igazi öregség szelét.

Én nem tudom milyen szelet érzek, de ha érzek bármit is az Dollár Tibié, mert, Misikét követve, már ő is sportot csinál abból, hogy a fekvő emberekhez lehető legközelebb tolva a seggét fingja tele a körletet. Amit érzek még, az szintén nem szél, hanem fenyegető morajlás a földkéreg alatt, félek, hogy egyszer a kitörés brutálisan erős lesz. Mondtam is Gyurinak, hogy én azt hiszem nem vagyok konfliktuskerülő.

Éjszaka Ferihegy 1-re mentem. Mike nagyon jó fej volt megint, kicsit úgy érzem, hogy nála azzal is ki lehet a bizalmat vagy inkább megbecsülést érdemelni, hogyha kopasz létemre meg merem szegni a szabályzatot. Olyan érzésem, van, hogy amióta egyszer lebaszott, azóta kifejezetten kivételezik velem.
Ma is csak hajnal 2-kor tett ki először, addig benn aludtam. De pont a legmélyebb alvásból ébredtem, olyan nyúzottnak éreztem magam, hogy álmosan hunyorogva csoszogtam ki a beton felé. A 25-ösre tett ki, a legtávolabbi területre, egy kisgép mellé.
Egyetlen egész pici magángép állt kinn, körbejártam és megakadt a szemem a szárnyán. Majdnem sík felület, alig lejt a szélei felé. Leültem a szélére, ránehezedtem többször, hogy megnézzem, elbír-e.
És el.
Tehát ágy.
Felmásztam rá, csúszott a makulátlan fehér fényezés, fel is ötlött egy pillanatra, hogyan tagadom le a felismerhetően katonai bakancstalp nyomot, de fáradt voltam, momentán szartam rá.
Fejem alá tettem a tártáskát. Egészen a szárny közepére kellett helyezkednem, mert a zsávoly nagyon csúszott, egy rossz mozdulatnál azonnal csorogni kezdtem a szélek felé, de miután kitapasztaltam hol a legjobb, édes álomba szenderültem. Igazán jóízűt aludtam, semmit nem vettem észre a körülmények változásából. Míg szenderegtem befelhősödött és hirtelen hatalmas vihar csapott le a reptérre.
Olyan erejű szél támadt rám, hogy csak a zuhanásra ébredtem, mert egyszerűen lefújt a kisgép szárnyáról. Az oldalamra estem, a csípőcsontom alaposan bevertem. Hosszú percekig ültem a földön, és erősen hiperventilláltam. Borzalmasan megijedtem.

Gyerekkorom óta a legrémesebb álmom, amikor zuhanok. Sokszor előfordult, egyszerűen eltűnik a lábam alól a talaj, a nyomrom a tüdőmnek feszül, a nyelvem a szájpadlásomra tapad, nem jut le levegő a légcsövemen, sokkot kapok, hirtelen bénult leszek.
Borzalmas, rettegek tőle.
És most erre ébredtem.

Először éreztem ezt így, ebben a pillanatban értettem meg, mit jelent szörnyet halni. Közel álltam hozzá, csak amiatt nem történt meg, mert hamar leértem a talajra, de ha egy kicsivel több ideje van az agyamnak értékelni, ha tudatosodni tud az, hogy most élesben megy minden, most nem álmodok, most valóban zuhanok, azt hiszem kiégett volna, zárlatos lett volna.
Míg a szívverésem lassanként az életben maradáshoz szükséges határérték alá húzódott, irgalmatlan porvihar kerekedett. Hogy honnan hozta ezt a finom szemcsés homokot nem tudom, de a behatolt minden résbe, repedésbe, a számba a fülembe. mindenhova. A látótávolság minimálisra csökkent, de muszáj volt keresnem valami fedezéket. A szél úgy rázta a kisgépet, mintha légörvénybe került volna, azt hittem mindjárt magasba emelkedik. Hallani lehetett, hogy a homok karistolja a dukkózást. Ez nem fog tudni menedéket adni.

Viszont a beton szélén, mindentől távol parkoltak a hókotró ZIL-ek. Ezeket csak télen használják hókotrásra, de tűzbiztonsági előírás, hogy nyitva legyen. Mint a Delta elején, heroikusan küzdve az elemekkel jutottam el az elsőhöz, feltéptem az ajtaját és a dohos, olajszagú fülkébe pattantam. Még ezt a monstrumot is meg-megrázta egy-egy erősebb széllökés. De amúgy kizárta az ítéletidőt, mintha moziban lettem volna, figyeltem a külvilágot. Aztán megláttam a slusszkulcsot.
Igen, ezeknek is benne kell lennie minden járműben.

hókotró.jpg
Nem sokat teketóriáztam, megfogtam és elfordítottam. Lassan pörgött fel az önindító, rázni kezdte a kasznit, aztán lassan a beindulni készülő hatalmas motor puffogása felgyorsult és egy gázadásra felbőgött. Micsoda erő! Nyomogattam a gázt, tetszett ahogy hatalmas hörgéssé gerjed egy-egy gázadás. Kipróbáltam, hogy milyen hangja van, ha tövig nyomom. Először dadog egy kicsit, majd egyenetlenül megrázza a kasznit, aztán egyenletes darálássá alakul, végül kisimul, csak egy erőteljes mély ordítás kíséri.
Hamar befűtötte a kabint, számba vettem a kezelőszerveket. Három karral lehetett a kotrólapátot mozgatni, emelni fel-le. Megemeltem, majd megnéztem a többi kart, pedált is. Mindent ismertem, csak méretben van különbség, személyautóban mindez megvan, csak kisebb.

A kutügyről nem látnak ide.
A beton többi részéről sem.
Betettem a sebességváltót egyesbe kiengedtem a kéziféket, majd lassan felengedtem a kuplungot. Hirtelen rándulással lódult meg ez a hatalmas test, megkerültem a kisgépet és berobogtam a beton közepére. Kapcsolgattam a sebességfokozatokat, próbálgattam, hogy gyorsul. A hatalmas kormány okozott nehézséget, sokkal kisebbhez vagyok szokva, de élveztem. Köröket tettem, kanyarogtam, majd álló helyzetből próbáltam ki a maximális gyorsulását. Elégedetten állapítottam meg, hogy még akár a Zsigámmal is felvenné a versenyt.

Aztán lassan elmúlt a porvihar, jött az eső, kitisztult a reptér, féltem, hogy meglátnak, ezért visszaálltam. A váltásig ültem benne, teljesen a sajátoménak éreztem, nehezemre esett otthagyni.

Centi_30.jpg245

 

 

 

 

Szeptember 17 Csütörtök

Na itt vagyok délre, rögtön rám ugrott az ügyeletes, hogy öltözzek azonnal, lőkiképzésre megyek. Átvettem a gyakorlót, felvettem a fegyverem és ültem is IFA-ra és vittek Piliscsabára. Kezdetben borzalmasan dühösen ültem a platón, úgy éreztem ki akarnak csinálni, Nem elég a Rövid Ugrás, még ilyen marhaságokkal is fárasztanak. Aztán belegondoltam, mi is lesz.
Nappali lövészet.
Ezeket szeretem, végre használhatom a fegyverem. Hónapok óta cipelem magammal szolgálatba és lassan kezdtem elfelejteni, hogy nem csak egy fémnehezék, vagy megnőtt állományjelzés.

Most úgy tárazom be, hogy ezeket a töltényeket én használom el. Olyan érzés volt bepattogtatni a tárba, mintha valami bankrablásra készülnék a társammal, vagy egy átfogó katonai támadás előtt állnánk, és perceken belül kezdődik az akció. Mint amikor az ember már lélekben a helyszínen van, és játssza le belül az akció első másodperceit. A közvetlen környezetem hangjai eltompultak és felerősödött a lőállásokból ideszűrődött fegyverropogás, a csata zaja.

angyalbör2.jpg

Édes volt ez a hang, azt jelentette itt az idő, itt a front, kezdődik. Az a biogép leszek, aminek itt legyártottak. És úgy futottam felvenni a tüzelési testhelyzetet, mint egy igazi csatában, előre hajtott felsőtesttel, pisszenés nélkül, szinte lábujjhegyen. Beugrott a soproni támadás, és területfoglalás, amit a kiképzés utolsó elemeként kellett végrehajtani.
Kemény és hatékony voltam, lelőttem a célokat, pontos voltam és pengeéles. Úgy tüzeltem, ahogy éles helyzetben tettem volna. Vagyis egy-két egyes lövés után, rövid sorozat, aztán újból egyes lövés, és ezt változtattam. Belőném egy-két lövéssel a célt, ha jó helyre megy, rövid sorozat, újra célzok, korrigálok ha kell, egyes lövés, ha pontos, újra rövid sorozat. Na mondjuk 12 tölténnyel ezt sokáig nem lehet játszani.
Nem tudom, miért nem kapunk rendes mennyiségű lőszert. Legalább annyit, amennyivel szolgálatban vagyunk. Hogy legalább egyszer tapasztaljuk ki, meddig elég, hogyan takarékoskodjon az ember éles helyzetben.

Ezeknek nem számít, hogy tudunk-e lőni? Ha nekem lenne egy hadseregem, lennének katonáim, ragaszkodnék, ahhoz hogy tökéletesen ismerjék a fegyvereiket. Ezzel nem rugaszkodnék nagyon el a realitás talajáról, ugyanis én állok mögöttük, miattam támadnak, engem védenek az olyan brutális erővel szemben, amely képes lenne elpusztítani engem, a családom, a gyerekeim, a városaim, az államrendet, az országot. Azt kell éreznem, hogy a katonáim, következésképpen az én akaratom ereje ellenállhat neki, megtörheti az ellenség erőit.
Ha ezt nem érzem, akkor nem lehetek nyugodt.
Ostoba, nemtörődöm lehetek.
De ahhoz nem kell hadsereg.
Az úgy, ha van, még veszélyes is. Mert akkor veszélyeztetem a saját biztonságom és elsősorban annak a néhány ezer emberét, a katonáimét, akiknek a szerepe vörös színnel aláfesteni a drámát, akik nekem kenyérmorzsa a kidobott nylonszatyorban.
Az, ami nem számít a legkevésbé sem.
Nem, ez erősen szuicid hozzáállás lenne.
Szemben állna a józan ésszel.
Én kiképezném a katonáim.
De ezek az itteni parancsnokok olyan hülyék, hogy tovább mennek. Bámulatos érzékük van a legostobább módon rontani a helyzeten. Merthogy a Zádori, a kopasz hadnagy magához rendel, nem tetszik neki, amit csináltam, azt mondja, hogy legközelebb lehet, hogy nem hoz el lőkiképzésre. Mintha ezzel engem büntetne, nem a saját biztonságát tenné kockára. Meg aztán megkérdi, nem tudtam, hogy először hat egyes lövést, majd két rövid sorozatot kellett volna leadnom.

- Jelentem, nem tudtam. Valószínűleg félreérthettem a feladatot.

- Van olyan dolog Dvorszky, amit meg tud érteni?

Hát azt például tökéletesen, hogy nála a feladatra alkalmatlanabb embert nem lenne egyszerű keresni. Az ország teljes felnőtt lakossága értelmesebb nála. Mindenki, pedig, ha tudná, milyen sötétség tud lenni amúgy fejekben, ő is érezné, hogy ez gáz. Kijelenteni, hogy nem hozza el a katonáját lőkiképzésre, büntetésképp, az akkora hülyeséget feltételez, amire nincs szó.

Elküld leváltani a lőtér őrt. IFA-val vittek el, messze mindentől és 3 órára ott felejtettek. Ismét dühösen ültem a platón, a laktanya felé, a hadnagy vérét kívántam. Lövészet után meg kell pucolni a fegyvert. De fortyogtam, mint a murci és amint felértem a másodikra, azonnal bekanyarodtam a mosdóba megnyitottam a vizet és a zuhany alatt mostam le a géppisztolyomat.

Valamelyik kopasz állat felnyomott az AEÜ-nél, nem tudom, melyik volt, nem figyeltem, ki mozog mögöttem. Az ügyeletes szintén kopasz Sas és mint ilyen, beszari faszkalap. Riadtan jött be a zuhanyozóba, még jelenteni se merte, de a lelkemre akart beszélni, hogy ilyet nem szabad csinálni.
Jót röhögtem.
Persze szerencsém volt megint, mert ez azért tényleg főben járó bűn. Talán futkosót is érne, ha a tisztikar megtudná, de dühös voltam, sokat nem gondolkodtam ezen. Az alegységügyeletes meg beszari alak volt.

Abban állapodom meg vele, hogy valakivel megpucoltatja, mert én tuti nem fogom, de az meg az ő felelőssége, hogy mindegyik meg legyen tisztítva. Még be sem értem a körletbe, megjelentek mögöttem a héten érkezett kopasz hadnagyok, szekrényrendet néztek az összes körletben.
Keményítenek úgy nézem.
Zádori hadnagynak nem tetszem.
A délutáni eset sem, meg a napokban lezajlott találkozásainknak rossz szájíze sem jósolt békés jövőt kettőnknek. Amikor meg kifelé menet a válla felett visszaszúrta, hogy készüljek, mert betett éjszakás szolgálatba F2-re kutyával, úgy éreztem rávetem magam.
Tényleg soha nem pihenhetek?

Centi_30.jpg246

 

 

 

 

Szeptember 16 Szerda


Reggel a szokott időben keltettek, de jelezte az alegység ügyeletes, hogy a tisztek kihallgatásra rendeltek, készüljek. Reggeli után készen voltam teljesen, de a legteljesebben arra, hogy szájon vágjam Bakonyit, egy gerinctelen Berbent.
Medvének, és ami súlyosbító körülmény, Robinak a haverja.

Robi már egy ideje eszembe sem jut, már feleselni is meguntunk egymással, ha ő van a konyhán, nem köszönünk egymásnak, nem szólok be neki, nem tesz megjegyzéseket, ellenségesen méregetjük egymást, szúrósan figyelem minden mozdulatát, ahogy a kaját adja nekem, ő látja ezt, már meg sem próbál, szart, vagy kevesebbet adni, gyorsan kiadja, ami jár, ne is lásson.
Hosszú út vezetett idáig.
Néha viták, kiabálás, de a legutóbbi összezördülésünk óta, ha úgy ítélem meg, hogy nem megfelelő az étel, amit adott, akkor keményen a szemébe nézek és ha nem fogadom el egyáltalán, akkor félretolom a tányért, ha csak azt várom, hogy egészítse ki, akkor meg vissza az orra elé. Ő legfeljebb szitkozódik, de hozzácsap még valamennyi húst, köretet, vagy ad egy új tányér kaját.
Nem akar vitát már ő sem, a múltkori eset komoly presztízsveszteség volt, nem akar többet ilyet. Engem meg már nem érdekel, adjon rendes kaját, amúgy meg szarok rá.
Van abban a mondásban valami, hogy embert barátjáról, ezt már Ketyával kapcsolatban is felfedeztem, de markánsan, Robi és Bakonyi barátságával kapcsolatban merült ez fel. Bakonyi alakra, testtartásra, gesztusaiban, de még hanghordozásban is teljesen azonos Robival, mintha egypetéjű ikrek lennének. Az a sunyi nézés is, amit már Robiban is rettentő visszataszítónak találtam, Bakonyiban ugyanúgy megvan.

És ma azt találta kérdezni a folyosón, hogy mi van baszdmeg Dvorszky, fegyveres zendülésre készülsz, minek neked egy húszas tár, meg hogy reméli, most kicsinálnak a tisztek. Kajánul vigyorgott, éreztem, hogy szeretném pofán vágni, de aztán csak bemutattam neki a középső ujjamat és folytattam az utam.

Aztán politikai foglalkozásra vezényeltek délelőtt többünket. Korlát százados tartotta, annak szentelte a foglalkozást, hogy milyen fontos feladata van Magyarországnak nem csak katonai szempontból, mert az nem kérdés, hogy az első bástya vagyunk a Szovjetunió védelmének szent feladatában, de ideológiai hadviselésben is jeleskednünk kell, ezért a legkisebb jelet, ami gyengítheti, ne adj isten nyíltan a rendszer ellen tör, írmagjában kell elfojtani. Például ebben a feladatban ránk osztott szerepben fokozottan kell figyelni a fegyveranyagra, mert az olyan eset, mint a tegnapi, felveti a szándékosság kérdését, és ha beigazolódik a sejtés, kegyetlen határozottsággal kell fellépni ellene, mit gondol erről Dvorszky határőr?
A fasz kilós, olyan teátrálisan adta mindezt elő, hogy nyilvánvalóvá vált, hogy ez a színjáték az én megfélemlítésemet szolgálja. Igazat adtam neki, mintha nem én lennék, akinek a bőrére alkudoznánk épp, aztán az elsők között húztam ki a teremből.

Rögtön ezután hívattak a tisztek, a kilós, az őrnagy és a két kopasz hadnagy előtt kellett megjelennem. Gondolom a százados elmesélte már, hogy mennyire belém állította a szart a foglalkozáson, mert majdhogynem sajnálkozással hirdettek ítéletet.
Most az egyszer ezt véletlen botlásnak minősítik, de a fegyver és lőszer kiadási szabályokon szigorítani fognak. Ezt a kötelékek is kihirdették, mondván, hogy köszönje mindenki nekem, de nagy tolongás nem lett, néhány kurva anyád Dvorszky hangzott el, de elég is ez, a hajbókolással úgyse tudtam volna mit kezdeni.

Aztán hogy, hogy nem, délután a balhé ellenére kiengedtek szabadnapra, bár holnap majd délre vissza kell jönnöm. Átmentem rögtön Edithez, ahogy hazaértem, de nagyon ellenségesen fogadott.
Az apjának ugyanis küldött egy levelet a rendőrség, hogy jelenjen meg megadott időben a Skodájávál a kapitányságon. Napokig tiszta ideg volt az egész család, nyilván mindenki arra gondolt, hogy nyilván én csináltam valami piszokságot, amikor kölcsön kaptam.
Az apja szerencsére nem is volt otthon, Edit szerint jobb is, mert borzasztóan mérges rám, azt se tudja mit csinálna velem, ha itt találna. Ez valahogy nem erősítette meg azt a szándékom, hogy sokat időzzek náluk, Edit meg nem volt hajlandó eljönni otthonról, mondván ezekben a vérzivataros időkben szükségük van a szüleinek a támogatásra.
Bűnözőnek éreztem magam, az anyja tekintetére hagymát és szalonnát is húzhattam volna magam mellé, de azt nem tudtam megfejteni, mit tettem. Egyszerűen nem emlékeztem semmi olyanra, ami miatt ilyen eljárást kellett volna a rendőrségnek kezdeményeznie.

skoda.jpg

Mára teljesen elment a kedvem mindentől, Buksi jelenléte vigasztalt csak, amikor órákra elmentem vele sétálni. Aztán persze nemsokkal később kiderült, hogy valamilyen bűneset miatt az összes fehér Skodát berendelték a városban, adatokat, meg az állapotukat nézték meg, Edit apjáé tiszta. Gondolom cserbenhagyásos gázolás vagy valami egyéb történhetett, és törés, új fényezés nyomát kereshették.
Tisztázódtam és legközelebb már erről nem is beszéltünk, de valami bizalmatlanság a szülőkben visszamaradt.

Centi_30.jpg247

 

 

 

 

Szeptember 15 Kedd

Rövid Ugrással délután Ferihegy 2-re tettek kampózni. Gyebi jött ma kutyásként, Szemit hozta magával. Alig küldték ki, így amikor engem berendeltek vagy épp mentem ki, mindig megálltam a kutyaház mellett és megdögönyöztem a kutyát. Épp ezzel foglalkoztam, amikor megjelent egy alak a kerítés túloldalán. Ez a része az épületnek már nagyon messze fekszik a fősodortól, az utasok, a taxisok, a hozzátartozók mind a bejárat környéki parkolókban állnak meg, ahhoz közel szállnak le a buszról, ide semmi okuk eljönni. Dolgozó se jár erre, szinte sosem láttam itt embert. Felemeltem a fejem és a pasi arcába néztem. Nagyon sokszor megtörtént ez kettőnkkel korábban, de most ez borzalmasan furcsán hatott.
Hori állt kinn, egy augusztusi leszerelő. Egy hónapja szerelt, még a búcsúbeszédjükön is jelen voltam.

- Szevasz Hori! - mondtam.

- Szevasz. - válaszolta. - Azt hittem Dollár Tibi az.

Nem. Én voltam az. Csak néztünk egymásra. Az egész jelenet nagyon groteszk lett. Ő meg akarta lepni a haverját, de velem találkozott. Nem csak a várt örömködés maradt el, hanem mi egyenesen nem szerettük egymást. Lehet, hogy vele önmagában nem lett volna bajom, de túlzottan jóban volt Medvével. Tulajdonképpen egyetlen nálam idősebb katonával sem volt jó a kapcsolatom, csak azzal, aki a korosztályos különbségekre nagy ívben szart. Hori nem ilyen volt, hanem igazi nagyhangú, tenyeres-talpas fafej. Hülyén mutatott civilben, kissé pocakos, szürke alak lett, aki szinte vágyakozva nézett befelé.

Az egyenruha érdekes dolog. A kimenő majdnem mindenkin hülyén áll. Nagyon jó alakú srácokon mutat jól. De a gyakorló ruha az valahogy mindenkiből egy fokkal jobb férfit csinál, mint amilyen valójában.
Nagyon sok nemzet egyenruhája olyan, hogy valahogy férfit csinál a pondróból is.

hori1.jpgHorin látszott régen is, hogy folyós zsír fedi, de csak most, civilben lett igazán malacfejű puhány.
Mintha alacsonyabb is lenne. Zavart lett, hogy nem baráttal futott most össze, a kerítés oszlopai mintha meg is vastagodtak volna, úgy választották szét az ő világát meg az enyémet, hogy éreztük, alig van kapcsolat. Az, hogy ismertük egymást és itt szolgált az semmi. És ahogy álltunk, egyre jobban éreztem, hogy én vagyok otthon itt benn, ő nem csak innen nézve idegen, ő ott is az, kinn. Máskülönben nem jött volna ide vissza. Kérdeztem is, mi van, nem ízlik civil élet?

- Csak erre jártam. - mondta, de belevörösödött.


Persze, akartam neki válaszolni, hogy nem tudsz mit kezdeni magaddal most, hogy nem mondják meg mit csinálj? Akartam éreztetni, hogy számomra nem létezik már az augusztusi Hori, akihez közöm volt még a múlt hónapban. Az már nem létezik.
Meg akartam kérdezni hogy mi van Hori, kiderült, hogy csak itt vagy öreg, kinn senki lettél?, de mikor egy lépést tett a kerítés felé, hogy jobban belásson, még Szemi is rámordult. És úgy éreztem, annyira fején találnám a szöget, hogy megsajnáltam. Én kimegyek majd oda, ahol ő él, de ő ide többet soha nem jöhet be.
Hátrább lépett, hogy Szemi ne morogjon, és megkérdezte ki a kutyás. A válaszom, hogy nem valami haver, még inkább lelombozta.
Mennem kell, mondtam, és otthagytam. Még néha visszanéztem, és végtelenül magányosnak, szerencsétlennek láttam. A vagány, magabiztos Butykó Hori egy kis ijedt, bizonytalan senki lett. Még tán egy kicsit érezni, éreztetni akarta a nagyságát, hogy ő, a civil összeröhög a még mindig katona haverjaival, de még előttem, kopasz előtt sem tudta feleleveníteni. Végtelenül szánni való volt ott a kerítés túloldalán, kizárva ebből az életből örökre.
Én nem hozom magam majd ilyen megalázó helyzetbe. Ha leszerelek, vissza se nézek többet. Véget vetek a katonaságnak, mihelyst elmentem innen. Nem nosztalgiázom majd, legfeljebb csak majd 25-26 év múlva, amikor már szinte felidézhetetlen távolba került.

 

Nem tudom, hogy ezek a gondolatok terelték-e el a figyelmem, vagy valami más, mindenesetre véletlenül felhoztam magammal a századhoz egy húszas tárat, tele lőszerrel. Nem is emlékszem, hogy a szolgálat leadásakor mit csináltam. A lőszert mindig a Küti osztja ki és ő is veszi vissza. De nem kerítünk túl nagy feneket ennek, sokszor csak odaadja a lőszerszekrény kulcsát és mi kiszolgáljuk magunkat.
Gondolom, ma ugyanígy lehetett, később mondták, hogy úgy adtam le a lőszertartó falapot, amiben hegyével lefelé kell beledugdosni a töltényt, hogy a nagy része hiányzott. Nem is érti senki, hogy csináltam.
Én se.

ak_tár.jpg

Feküdtem benn az ágyamban és olvastam. Hallottam, hogy valami szaladgálás, mozgás támadt a folyosón, de nem érdekelt. Aztán bejött Németh Gyuri, hogy Dvorszky, sorakozó van kinn, kifelé, és ez mindenkire vonatkozik. A többiek feltápászkodtak és kioldalogtak. Azt gondoltam, csak szopatnak, az egész egy színjáték és miattam játsszák el. Valahogy most ezt a kutyásokról feltételezni tudtam.
Tehát nem mozdultam.
Mondtam, Gyurinak, hogy hagyjon békén, és belemerültem az olvasásba újra. Kiabált, hisztizett, majd behívta az ügyeletest, aki elmagyarázta, hogy egy másodpercem van, már az egész század kinn áll, mindjárt jön Szadó őrnagy, mert kurva nagy baj van.
Végül kegyeskedtem lemászni és kinn sorba állni. Ekkor derült ki, hogy eltűnt egy tárnyi lőszer, mindenkinek ki kell hoznia a tártáskáját a raktárból szemlézni. Nem nyithattuk ki, csak amikor valamelyik tiszt előttünk állt és nézte.
A kopasz hadnagyok elemükben voltak, pattogtak, pattogtattak. Sorba álltunk a táskákkal a kezünkben, leléptették, akit leellenőriztek. Én unottan vártam a soromra, mintha ott se lettem volna. Akkor sem voltam jelen, amikor az én tártáskámból került elő a teli tár.

milstory_blogrepublik_eu.jpg(Képek forrása: milstory.blogrepublik.eu)

Szó nélkül hallgattam végig a kiabálást a folyosón, a fejmosást az őrnagy szobájában, tisztek gyűrűjében, válaszoltam amire kellett, de ők is látták, hogy nem érdekel. Nem értem miért, államrend elleni fegyveres akció kísérletét, futkosót emlegettek, de mindez nem hatolt el a tudatomig. Olvasni akartam és aludni. Meg se ijedtem. Talán ezért is nem lett nagyobb baj belőle. Fogalmam sincs, hogyan tudtam felhozni, semmire nem emlékszem.
Nagyon sok idő elment ezzel, bőven éjfél után rendeltek a többieknek takarodót, mi a tisztekkel fél kettőkor váltunk el egymástól. Mindegyik beszédet intézett hozzám, az őrnagy, a százados, Szilasi, de még a két kopasz hadnagy is. Ezt viseltem nehezen. Igazából akkor eszméltem.
Amikor a kopasz hadnagyok cseszegettek.
Úgy éreztem, ehhez nekik nincs joguk.
Régebben vagyok a reptéren, jóval többet tudok róla, mint ők, oké hibáztam, de hogy ők papoljanak nekem arról, hogy mit lehet, mit nem, az sok.
Azt nem fogja bevenni a gyomrom.
Ekkor sem szóltam, ugyanúgy viselkedtem, mint előtte, egykedvűen, de belém szúródott egy tüske. Nem fogom tudni így elfogadni ezeket. Sok bajom lesz még velük.
És ez nyugtalanított egész éjjel. Az, hogy nagyon durva hibát vétettem, és azt sem tudom még, lesz-e ennek valami következménye, az eszembe sem jutott.

 

 

 

 

 

 Centi_30.jpg248

 

 

 

 

Szeptember 14 Hétfő

Éjszakára Ferihegy 1-re tettek. Répával kerültünk egy váltásba. Ráadásul, Mészáros Pali, a Küti is nagyon kedveli Répát. Tehát Répa lett a Küti helyettes és ő állította össze a szolgálatot. Ilyenkor általában a legöregebb katona kapja ezt a posztot, de ha nincs tekintélye, vagy büntetésben van, akkor nálánál fiatalabbat bízhatnak meg, akinek lehetőségében áll megszopatni az öreget.

Mi tehát megszopattuk Lufit. Egy Sast. Idősebb, de mivel Répa állította össze a váltást, magát nem tette bele. Hogy ne unatkozzon benn, engem se. Így a maradéknak kellett ellátni a szolgálatot vagyis Lufi kinn állt, míg mi benn röhörésztünk. Sok esetben a Küti helyettes megy átkutatni a beérkező gépeket, ő a kutató szolgálatos.

Annyit csináltunk csak egész éjjel, hogy kimentünk együtt a gépekhez, és annyi kaját és piát szereztünk, amennyit csak bírtunk. Sajna gyakorlatilag csak árusgépek jöttek, kisebb választék van ezekben, de viszont bőséges. Az árusgépek mind öreg légcsavaros IL18-asok, gyorsan romló árut, növényeket, élő állatot szállítottak leginkább. Ezeken kutatni amúgy nincs sok értelme, mert ha nincs benne áru, akkor egy nagy hangár, nem lehet semmit elrejteni benne, ha meg áruval lett megrakva, akkor nem lehet semmit megtalálni.

Ma egészben sült marhahúst kaptunk pirított burgonyával. Kétszer is. Dugig ettük magunkat.
Puding és töltött keksz járt mellé, meg kóla.
És egy alkalommal sör.
Az első berúgásom is csak pár hónapja volt, de legutóbb is elég szarul voltam, nem tudom, hogy fogom bírni, de Répát nem tudtam megijeszteni, azzal hogy rosszul leszek.
Innom kellett.
Kértünk még egy sört, ezt már nem annyira lelkesen adták, de mi jó fejek akartunk lenni, mert megkerestük Lufit és a kezébe nyomtuk. Azt azért elmondtuk neki, hogy azt, hogy megszopatunk egy Sast, nem mernénk megcsinálni, ha nem Mágusok lennénk.
Engem Répa szintén nem tett szolgálatba, olyannyira nem, hogy amikor kutatni mentünk ki, én csak, mint érdeklődő mentem vele, turistaként.
De a kutató szolgálat tetszett volna. Hiszen pisztoly jár vele. Nem tudom mi ez a vonzalom a pisztolyokhoz, mindenesetre nagyon szeretem kézbe venni, vagy magamon érezni, az oldalamon.
Ezért kikönyörögtem Répától megint, magamra tettem, és iszonyú büszkén indultam ki.

csöcsök.jpg

Mikor egyik alkalommal megyünk a gépek felé, kérdi Répa, hogy láttam-e már az új takarító csajt?
Láttam-e a csöcseit?

Baglyot láttam, mondom, de Répa megáll és az arcom fürkészi.
– Mondom csöcsök, érted? – húzza összébb a szemöldökét.

Értem, persze, hogyne érteném, de erről Edité jut eszembe, viszont, ha itt a laktanyában kell erre gondolnom, akkor inkább bagoly.

Centi_30.jpg249

 

 

 

 

Szeptember 13 Vasárnap

Semmittevéssel töltöm a szabadnapom, de volt időm összeveszni a Misivel.
Nem akarom felmosni a körletet.
És nem is fogom.
Akármit csinálhat Misike, szabadnapom van, szerezzen kopaszt, vagy várja meg, míg lejár a szabadnapom, utána van joga. Persze tudom, hogy délután szolgálatba megy, nem lesz itt akkor, amikor már joga lenne.
Épp ezért mondtam.
Látszódjak konstruktívnak az ellenkezésben is. De érezze, hogy most tuti, nem csinálom meg. Kínlódunk, veszekszünk, nem bír velem, csakhogy már van annyira öreg, hogy ciki legyen kimenni az alegység ügyeletest segítségül hívni. Nem kürtölheti világgá, hogy nincs tekintélye egy kopasz előtt. Fenyegetőzik, de le sem reagálom, elengedem a fülem mellett.
Egykedvűnek látszottam, de belül ujjongva ugráltam.

Nagyon jól esett az engedetlenség, eszembe juttatta az adyligeti időszakot.

Istenem, de irtózatosan régen volt!
El se hiszem, hogy velem történt, annyira messziről, a múlt ködös távolából sejlik fel most. Mintha kollektív tudat kikristályosodott munkája lenne, nem az enyém, mégis ismerem a sztorit, a legapróbb részletekig.
Ezért már megszépülve tolongnak, kedves emlékként, és olyan familiáris érzésem lett ettől a mostani makacsságtól, hogy édes romantikával gondoltam arra az idilli időszakra, amikor mindenki utált.

Akkor vágott az eszem, pörgött az agyam, nem tudott senki rajta túljárni. Egy kis Ludas Matyi voltam, egy hős.
Mi az isten történt velem?
Leeresztettem, apátiába estem. Hagyom, hogy sodorjanak a dolgok.
Faszság.
Ez így nem élet.
Hadd pörögjön.
És ez jó, most pörgött, most jó volt Misikével ellenkezni. Hadd legyen konfliktus. Akkor nem tespedek bele a révültségbe, hanem folyamatosan gondolkodom. Mert akkor nincsenek társak, én adom a válaszokat magamnak a kérdéseimre.
Tisztulok.
Csiszolódom.
Mert eddig is volt példa, hogy engedetlen voltam, de csak enervált lustaságból, a kényelmem okán. Ellenben ezt így tudatosan, hihetetlen felszabadító, minden pillanatát élveztem. Megtörhetetlennek bizonyult az akaratom.
Misike, legyőztelek.

Na, de aztán megérkezett a délelőttös váltás, köztük Németh Gyuri, a rajparancsnokom, és köszönés nélkül mondta, hogy beszélt Misikével, ma én mosom fel a körletet.

Imádtam magam a következő percekben. Olyan határozottan válaszoltam, hogy senkinek nem volt aztán kérdése. Mondtam, hogy az égvilágon semmit nem fogok ma csinálni, mert ez a dolog becsületbeli ügy, ezt kettőnknek kell rendezni, Misikével fogjuk ezt majd lejátszani, ehhez senkinek semmi köze.
És ez hatott.
Semmi értelme nincs annak, amit mondtam, de érvnek látszott és olyan volt a fellépésem, hogy mindenki visszavonulót fújt. Visszafeküdtem az ágyamba, olvastam, majd lementem gyúrni.
Senki nem szól hozzám, a rajparancsnokom sem.
Németh Gyuri, legyőztelek.

gólöröm.jpg

Centi_30.jpg250

 

 

250

 

Szeptember 12 Szombat

Bent töltendő szabadnap, nézeteltéréseim vannak a kutyás társaimmal, a körletvezető lehúzott szabadnapról. Éreztem, hogy nem úszom meg a tegnapi centis történetet.

Ugyanis ma az éjszakás szolgálatom után gyakorlatilag egy emberként estek nekem az idősebb kutyások, hogy úgy látják, semmit nem haladtam Lux-szal. Dollár Tibi és Misike ugrottak nekem először, aztán bekapcsolódott Németh Gyuri, hogy azért mert berakhattam a centit a szekrénybe, még nem lettem annyira öreg, hogy ne kelljen a feladatomat elvégeznem.
Nem látnak fejlődést Lux-on és tulajdonképpen bennem sem.

Nem értem.

Pedig, ha tudnák mekkorát léptem előre, hogy tudjam, hogyan kellene kutyát tartani, és hogyan nem szabad, és hogy tudjam, minden élőlénnyel tisztelettel kell bánnunk, nem úgy ahogy itt.
Lux-szal nem haladtam tényleg, kis tökfej még mindig, kölyök és épp ezt szeretem benne.
Dehogy fogok én őrkutyát csinálni belőle!
Majd ha nekik nem tetszik, kiképzik. Én mindig a pajtása leszek, sose leszek kényszerítő erő. Az lesz a misszióm, hogy igyekszem Lux-nak adni a kölyökkorát, megpróbálom a lehető legtovább megkímélni az őrszolgálattól.

misszió1.jpg

De a faszoknak nem ezt mondtam, hanem hogy úgy nem tudom kiképezni, hogy a pihenőidőm rovására tesznek kutyakonyhára, mert alig élek, olyan fáradt vagyok. Rendes szolgálatként tegyenek be.
Miért nem tudják ezt elintézni? Nem ismeretlen előttük, hogy ha az ember alapos, de emberséges akar maradni, akkor sok időt kell ennek szentelnie. Már ha egyáltalán jó őrkutyát akarnak, mert ha csak optikai szerepe van, hogy ki lehessen vinni végre reptérre, mondtam, hogy akkor szóljanak, nem tudtam.

Komoly ellenérvet nem sikerült felhozniuk, de abban maradtunk, hogy nincsenek megelégedve velem, és hogy ennek érezzem a súlyát, a körlet egyöntetű akarata alapján Németh Gyuri, a rajparancsnokom lehúzott egy szabadnapról.

A kurva anyátokat.

Centi_30.jpg251

 

 

 

 

Szeptember 11 Péntek

Ma az egyik legnagyobb ünnepre ébredtem. Mától lehet CENTI a szekrényben!!!!!!!!!!!!!!!!

A centi egy 150 centiméteres mérőszalag, amit egy 20 centis műanyag pálcára erősítettem. Az utolsó 150 naptól minden egyes nap levágok egy centit és így mindig mutatja mennyi is van hátra pontosan. Az utolsó 150 napon ez a műanyag lapocska lesz az egyetlen igaz barát, aki egy másodpercre sem mozdul mellőlem, elválaszthatatlan bajtársak leszünk, mindig a zsebemben lapul majd, önfeláldozó módon testével védi az elmémet attól a gondolattól, hogy 150 nap is embertelenül sok, valamivel több is, mint a fele annak, ami eddig eltelt.
Minden nap leválik a testének egy darabja, hogy ezzel az öngyilkos tettel mutassa, sok ez, de egy kicsivel kevesebb ma megint.

Persze a centi sem egyik napról a másikra születik meg.
Egyrészt atomok egymás mellé rendeléséből létrejön egy gyárban az az elem, ami már emlékeztet a jövőbeni CENTI-re, amiből majd lehet, mondjuk úgy a petesejt. Hosszan várakozik egy fiókban, mint petefészekben, és a sors véletlen játéka vagy előre meghatározott elrendelése okán kiválasztatik erre a feladatra.
Többször eszembe jut, hogy talán nem voltam elég körültekintő.
A RÖLTEX-ben nem vizsgáltam meg a kínálatot, az eladóra hagyatkoztam, nem is tudom, ő hogyan döntött, hogyan választott, lehet, hogy csak kiemelte a legfelsőt a fiókból. De ha ez a véletlen döntötte el melyik mérőszalag lesz a centim, akkor ennek így kellett lennie, most már egymásért vagyunk.
Nem lehet tudni, senki nem tudja, a mérőszalag sem, hogy belőle válik-e majd katonák társa. De a vásárlással még csak megtermékenyült, még hosszú folyamat míg megszületik. Én a két szélét levágtam, keskenyebbre állítottam be, de amikor az első 20 centit felragasztottam a műanyag lapra, felsejlett a valamikori társ végleges formája, sejteni engedte a születéskori állapotot.
Megvan a keze, a lába, a feje, a szemek, fülek, egészséges lesz. Aztán bekerült az inkubátorba, a táskámban várakozott hosszan, minden nap ránéztem, ellenőriztem, hogy nincs-e valami előre látható születési rendellenesség, nem nyomta-e el valamijét a táskában tárolt kincstári esőköpeny.

születés.jpgDe ma, MA, nagy napunk van! Ma legálisan lehet a szekrényben, kitehetem a polcra, aki belát a szekrényembe, már rápillanthat, már tudhatja, hogy létezik, már hivatkozhatom rá, mondhatom a kopaszoknak, hogy már a szekrényben van a centim, már csak 100 nap és szolgálatba áll.

Ma megszületett, ma testet öltött másnak is, már senki nem szólhat, ha kezembe veszem és gyönyörködöm benne. Az öregek moroghatnak, a kopaszokat idegesítheti, de már most varázsereje van, minden lepereg rólam. A centim ma megszületett, most a születés és a felsírás közti szakasz telik. Hosszú, de 100 nap múlva felsír és minden kopasz tudni fogja, hogy végleg megérkezett, és senki nem lehet közelebb hozzám, mint ő, aki haláláig szolgál engem, életét adja a szabadulásomért.
Hosszan álltam pizsamában a nyitott szekrény előtt, Gyebinek a korosztályombeli körlettársamnak tűnt fel.

- Dvorszky, mi van? Sokkot kaptál? Miért nem öltözöl?

- Te nem érzed? Nem tudod? Nem figyeled? - kérdeztem vissza. És közben bemutattam neki a centim. Felkiáltott és tépte is fel a szekrénye ajtaját, és örömmel mutatta a sajátját.
Most láttam csak, az enyém milyen ízlésesen tökéletes, keskeny, kecses, szinte visszafogottan előkelő megjelenésű darab az övéhez képest.

Balga Gyuri mordult ránk, hogy az ő szemét csípi, de egyszerre mondtuk neki Gyebivel, hogy nyugodtan sírjon csak, megható ünnep ez tényleg, és az se baj, ha szokja, mert sokat fogja majd még látni. Balga Gyuri Sas, egy turnussal előbb vonult, nemrég került neki is a szekrénybe az övé, nemsokára kezdi vágni, neki is még ugyanabban az állapotban van a centije, amibe most a miénk került. Nem is mondja komolyan, pontosan tudja milyen öröm ez nekünk. Kiléptem a folyosóra és pontosan látszott, ha nem tudtam volna, akkor is, hogy ki a korosztályom. Mindegyik kipirult arccal mosolyog, nagyon is szembeötlő ez a reggeli rezignáltság állóvizében. Épp Molnár Csabi jön szembe, kérdezem, hogy hol a centid, de nem csak ő, hanem a folyosón minden Mágus egyszerre kiáltotta:

- A szekrényben!

Az öregek felzúdultak, de zengett a folyosó, hogy kussoljon az akinek nincs a szekrényben a centije!
Ekkor Szadó őrnagy kinézett a folyosóra, nem szólt semmit, de elhalkultunk. Viszont szerintem tudja mi van, mert halvány mosoly bujkált a szája szélén, mikor visszahúzódott a szobájába. Van most dolga, mert ma érkezett hozzánk két új kopasz hadnagy. Nemrég kerültek ki a tiszti főiskoláról. Délelőtt körbe is jöttek bemutatkozni, az egyik kerek fejű parasztgyerek, idősnek látszik a másik mellett, mert az meg amolyan igazi pesti bájgúnár. Alacsony, kék szemű, kínosan ügyelt a belőtt rövid hajára.
Ők lesznek a szakaszparancsnokaink. Nem nézek ki jót belőlük, mert olyan hidegen, leereszkedően mutatkoztak be, hogy látszott, azt akarják kidomborítani, hogy hadnagyok, nem azt, hogy alig van köztünk korkülönbség. Értem, hogy hadnagy, de ez önmagában nem kelt tiszteletet.
Sőt.
Választhatott volna valami tisztességes foglalkozást is.
Sima lógós, át fogja kummantani az életét, másokét meg megnehezíti.
Mi a tiszteletreméltó ebben?