492

Január 13. Kedd

A sárkány torkába rohanok: szóltam a konyhát vezető zászlósnak, hogy nem akarok szakács lenni, helyeztessen vissza valahova határszélre igazi katonának. Hangosan kiabálva teremtett le, hogy ez nem buzibál, itt nem az van, amit én akarok.
Szívok tehát tovább a konyhán. Viszont most már mindenki tudja, hogy nem akarok itt maradni, az idősek értetlenkedve néznek, hisz szakácsnak lenni csókos állás, hogy-hogy nem akar az lenni a hülye gyerek? Nem is értik. De azért beígérik, hogy alaposabban megismertetik velem a konyhát, hátha megszeretem.

Ha tehetem, napközben is kilógok havat lapátolni. Annyi a hó, hogy ez az önkéntesség erősebb, minthogy tulajdonképpen szolgálati helyelhagyás kötelemszegését valósítom meg. Az öregek legyintenek, ha kisebb szopás nekem, hóban-fagyban kinn lenni egész nap, tegyem.

Elbeszélgettem egy őrrel és a kérdésemre mesélt a botosról. Azt mondja, kegyetlen egy dolog, mert ugyan valóban véd valamit, de iszonyú nehéz. Ha a benne lévő vállszíjakon hordja, akkor leszakad a válla, ha meg leereszti a földre, hogy ne húzza, akkor meg rogyasztott térdekkel kell állnia, úgy meg sokáig nem tud. Ha áll benne, akkor alul befúj a szél, vagyis nincs benne sokkal melegebb, ha leengedi a földre akkor a fakeret nyomja a nyakát, ráadásul, ha megtámadnák, csak fel kellene dönteni, úgy feküdne benne, mint egy hátára fordított teknős. Mivel teljesen merev, tyúklépésben tud csak haladni, és belül a fémkallantyúkat, amivel összefogja elől, nehéz kinyitni, ha sürgősen vizelnie kell vagy csak meg akarja igazítani a sajkáját.

Ez összességében elég nagy marhaságnak hangzott, a halvány somolygás sem erősítette az állítást, bár hallottam ezt már rebesgetni. Olyan, mintha ez valami legenda lenne, de amúgy lehet, hogy sima őrbundát hordanak. Hallottam azt is, hogy a botos az egy nemez csizma.
Sose derült ki, nem jutott eszembe többet megkérdezni valakit.

Az alegységügyeletesek folyamatosan tájékoztatnak az országban uralkodó viszonyokról, lélekben felkészítenek, hogy ha nem javul, akkor akár az egész ezredet kivezényelhetik. Hírt kapunk arról is, hogy a baráti Szovjetunió ideiglenesen nálunk állomásozó csapatai is besegítenek. Azt hogy "ideiglenesen", azt most hallom először. Szovjet laktanya mellett nőttem fel, gyerekként a környékbeli építkezések után megmaradt, elgazosodott dombokról megpróbáltunk belesni a kerítések felett, de embert sose láttunk, illetve nagyon ritkán, de ha integettünk vagy kiabáltunk, el is tűntek nyomban. Földönkívüli, idegen civilizációnak tűnt, attól a sok rejtélytől, ami körbelengte, de ideiglenesnek soha.
Viszont ők is segítenek most.
Itt Pesten a honvédlaktanyáink katonái megküzdenek a feladatokkal, és egyelőre elég az a néhány század, amit mi biztosítunk, de készüljünk arra, hogy szükség lehet ránk.

De ez rám, mint szakácsra nem érvényes, holott szívesen kimennék már megnézni milyen a külvilág.

A Zala Hírek online archívuma:

A január 13-ai, keddi újság is szinte csak a hóhelyzetről szólt:

Nagy küzdelem a hó és a szél támadása ellen
"Tegnap este hat órakor harmadszor ült össze a megyei operatív bizottság Zalaegerszegen, a megyei tanácson, hogy a helyzetértékelést követően meghatározzák a legsürgősebb tennivalókat. Sokat segített a közút igazgatóságiaknak, hogy délutánra elállt a szél, ám este még így is 28 összekötő- és 51 bekötőút volt járhatatlan a megyében, döntő többségében Zalaszentgrót térségében. A korábban jelzett áramszolgáltatási gondokat a honvédség segítségével sikerült felszámolni, s remélhetőleg kedden már Zalaszentlőrincen is újra lesz áramszolgáltatás. Nagyobb a gond a tejbegyűjtéssel: több tízezer liter tej beszállításáról kell gondoskodni Felsőrajk, Pórszombat, Szentgyörgyvölgy, Nagykutas és Gyülevész térségéből."

A külvilágtól elzárt Keszthely gondjai
"A hét végi erős havazás következtében Keszthelyen és környékén kritikussá változott a helyzet. A kerítéseket, lakóházakat övező, ajtómagasságig érő hófúvások miatt a gyalogosok is kiszorultak az egynyomsávosra szűkült úttestre."

Szalagcímek a lapszámból:
- Járhatatlan utak, áramkimaradások, sok a hiányzó a munkahelyeken, bezárt iskolák megyeszerte
- Késnek a vonatok Nagykanizsán
- Déltől indult meg a forgalom Lenti körzetében
- Egy mentőautó és egy gazdátlanul maradt Trabant maradt a hó fogságában Andráshida közelében
- Hagyárosbörönd mellett a kanizsai labdarúgók jéghideg autóbuszát csak hómaróval lehetett megközelíteni

493

Január 12. Hétfő

Beállt egy szokásos ritmus, egyforma szarsággal telik minden nap. Hajnal 4-kor kelés még az őrök előtt, a hideg konyhában teafőzés, krumplipucolás, hűtőkamra, sütőlap takarítás. Utálom a társaim, utálom a konyhát, a feladatokat.

El akarok innen kerülni!

Felüdülést csak az esti hólapátolás ad.
Azt mondják, ma már az egész országot belepte az a tömérdek hó, ami az éjszaka esett, azt halljuk, hogy mindenhol gondokat okozott a közlekedésben, falvakat, városokat vágott el a külvilágtól. Tőlünk is IFA-kkal hordják a katonákat a környékbeli utakhoz, meg még vidékre is menteni, segíteni. Én szakácsként csak belső hólapátolásra vagyok rendelhető, viszont így kezd egyre nehezebb feladattá válni, mert kevesebben vagyunk rá. Kegyetlen hideg van, sokáig nem is bírjuk kinn, beszaladgálunk a körletbe időnként melegedni. Azt mondják éjjel -25 szokott lenni.

Találtunk a szekrényeink mögött egy ütött-kopott fém szekrényajtót, azzal egyszerre többen tudunk lecsúszni. Van egy olyan hódomb a Jackson mellett, ami majdnem a második emeletig ér, nincs légrés a fal és és a domb között, így ha lefektetjük a vasajtót, leülünk rá négyen-öten, a leghátsó ember hátával a falnak támaszkodik, majd nagy lendülettel ellöki a rögtönzött szánt. Mindenkinek nagyon tetszik, főleg a leérkezés amikor mindig egymásra borulunk, percekig fekszünk egymáson és röhögünk.
A többi körlet katonái vágyakozva figyelnek, de az élelmes társaim kitalálják, hogy fejenként egy szál cigiért megkaphatják egy-egy csúszás erejéig. Ez nagyon jó üzletek bizonyul, a körlet szükségletének több heti adagja jön össze takarodóig.
Kár, hogy nem dohányzom.

Érdekes, hogy a szekrényajtóhoz kapcsolódó jogainkat az öregebb katonák se vitatják el, bár az igazán öreg katonák nincsenek a laktanyában, őket viszik a környékbeli hólapátolásra, mert az igazi kiváltság, kapcsolat a külvilággal.

1987. január 12-én, hétfőn a következőről számolt be a Zalai Hírlap:

Az országos helyzet
"A huzamosabb ideje tartó hóesés megnehezíti a közlekedést szerte az országban. Legtöbb helyen 20-25 centiméter volt vasárnap délelőtt a hóréteg vastagsága, ám az erősödő szél miatt néhol másfél méter magas torlaszok is keletkeztek, s a -8, -10 fokos hideg a sószórás hatásosságát csökkentette."

Lelassult a közlekedés Zalaegerszeg térségében
"Vasárnapra virradóra egész éjszaka dolgoztunk, jó ha két órát aludtam az éjszaka, a többiek ennyit se - nyilatkozta Fullár Gyula, a Szombathelyi Közúti Igazgatóság Zalaegerszegi Üzemmérnökségének vezetője. - Ám azt hiszem, hogy a soron következő éjszaka még ennyit sem fogunk aludni. Hiába, kevesen vagyunk arra a 410 kilométer hosszú útra, ami a felügyeletünk alá tartozik."

Hófúvás Kanizsa térségében
"Vasárnap délben 12 centiméter vastagságú volt a hótakaró Nagykanizsán. Azaz csak ott, ahol a viharos erejű szél nem hordta. Mert bár szombat estig csendesen hullottak a pelyhek, 22 órától feltámadt a 60-70 kilométeres óránkénti sebességű, viharos erejű szél."

(Forrás: Zala Hirek Online)

494

Január 11. Vasárnap

Ma elszúrták az öreg szakácsok a tejbegrízt, összeállt és olyan kemény lett, mint a kő. Az én feladatom volt szép egyforma kockákat vágni belőle, hogy ki lehessen osztani valahogy. Órákon keresztül hajlongtam az üstbe, lendületesen kaszaboltam, saraboltam, még a derekam is belefájdult. Este az aljából merőkanállal kifaragtam néhány gömböt, majdnem úgy pattogott, mint egy teniszlabda. Mivel nem figyelt ránk senki, fakanalakkal ping-pongoztunk a sütőlapokon egy korosztályombeli szakáccsal, amíg nem vittek el havat lapátolni.

Hatalmas baleset volt a fogaskerekűvel. Nem nagyon jutnak be hírek kintről, TV készüléket még sehol nem láttam egyik laktanyában sem, újságot nem olvasunk, legutoljára addig volt a kezemben, amíg bele nem tömködtem a gumicsizmába.

Azt hallottuk, hogy az egyik kocsi nem tudott megállni, elromlott a fék. Mindenki erről beszél, annál is inkább, mert az a szóbeszéd járja, hogy az egyik elhunyt vezetőnek itt szolgál a fia. A mamája vezette az egyik szerelvényt. Az idősebbeket kérdezzük, hogy igaz-e és, hogy ki az?

Azt hiszem én még nem láttam olyat, akinek balesetben halt meg valakije.
De nem tudtam meg, ki ő, és egyáltalán van-e alapja a szóbeszédnek.

495

Január 10. Szombat

A hó mellé rettenetes hideg érkezett. Nem ritka a -22 fok éjjel, az őröknek tömegével fagyott el a fülük. Parancsot kaptunk, hogy mindegyiküknek két bögre teát adjunk. Ma reggel majdnem ezerötszázan nevezték magukat őrnek.

Az igazi őrök "botost" hordanak. A botos majdhogynem egy hordozható őrbódé. Vastag nemezből készült embermagasságú sátor, belül favázzal megerősítve, a katona belelép, szíjakkal a vállára veszi és az nyakától a földig befedi, védi a testét. Hatalmas nemezkucsmát hordanak mellé, a látványuk az orosz tajgát idézi.

Tegnap nekem külön megmutatták, hogyan kell a teát készíteni. Azért nekem, mert ugye szakács vagyok, azt feltételezik, ezt talán az itteni szakács kiképzés előtt is el tudom sajátítani. Ma hajnalban már úgy vezényeltek le a konyhára, hogy én felügyelem a teakészítés utolsó fázisát és én osztom ki.

A teakészítés egy igen érdekes feladat. Este néhány kiló cukrot kell belezúdítani az üstökbe, aztán jó alaposan, majdnem feketére pirítani. Így akár teafű nélkül is szép barna színe lesz a löttynek, ezen a fű nem is változtat, az a gyanúm, hogy lucernából, esetleg kukoricacsuhéból készül. Ha a cukor megpirult, felengedjük vízzel, beleszórunk egy kicsit a „teafűből”, forrón tartjuk és állni hagyjuk reggelig, hátha valami csoda folytán íze lesz. Hajnalban, amikor bemegyünk a konyhára, kiengedjük fazekakba, ezzel konyhakésszé válik. Egyetlen erénye, hogy meleg. Kezdetben.

Ma a lötty leszűrése is az én feladatom volt. Nyeles rozoga szűrőt tettem az üst csapja alá.  Egy darabig szépen csurgott is, aztán akadozni látszott, végül a csap teljesen eldugult valamitől. Belenéztem az üstbe, de nem láttam le az aljára. Hoztam gyorsan egy fakanalat, s feltömködtem a csapba - az őrök érkezése előtt meg kell szüntetni a dugulást. Kicsit megakadt, nyomogattam, feszegettem, forgattam, aztán hirtelen beleszaladt valami puhába. Féltem, hogy a kezemre zúdul a forró lé, de tovább tekergettem, tömködtem a kanalat, s csak akkor rántottam ki, amikor megindult a folyadék.

Nagyot kiáltva ugrottam hátra.

– ÁÁÁÁÁÁááá…., mi az isten?

Egy jókora, puhára főtt patkány hátsó fele zuhant bele a fazékba. Sikerült alaposan széttrancsíroznom.

– A rohadt élet! De gusztustalan!

Belenéztem az üstbe a patkány másik fele már darabokban lebegett a tea tetején.

– Elhányom magam!

Szaladtam a szolgálatvezető szakácshoz. Bajuszos, nálamnál legalább tíz évvel idősebb pali. Hitetlenkedett, csóválta a fejét, csak nagyon nehezen sikerült az üsthöz rángatnom. Belenézett és kicsit ingerülten vázolta a teendőimet.

– A fazékból öntse ki a szutykot. Fogja a szűrőt és szedegesse le a darabokat, a szőrt, a bőrt a tea tetejéről, kanállal a zsír nagyját, aztán itassa fel vécépapírral a maradékot. Ennyi teát nem önthetünk ki! Igyekezzen!

(Apróság! Mit zaklatom én ilyenekkel?)

Még egyszer lehajolt, belekukkantott a fazékba, jó alaposan megvizsgálta a patkány darabjait, aztán arcát széles mosolyba burkolva lépdelt ki a konyháról.

Lesz mit mesélnie a haveroknak. Kelletlenül végeztem el a dolgom.

Mennyi részből áll egy ilyen kis állat!

Ezek után meglógtam havat lapátolni, én nem osztom ki azt az ocsmányságot!

(Forrás: Zala Hírek Online)

A hólapátolást nagyon élvezzük. Akkora a hó, hogy percek alatt építünk hóembert vagy mellvédeket a hógolyózáshoz. A laktanya mindenható urai elnézőek velünk, némelyik tiszt arcán atyai mosolyt látni, ahogy elvonul a hancúrozó katonák előtt. Tisztelgünk egy nagyot, de van elöljáró, aki már akkor legyint, amikor eldobálva az épp meggyúrt hógolyót, vigyázzba vágjuk magunkat. A havat eltakarítjuk, így hagyják, hadd eresszük ki a gőzt.
A rohamsisak istenien csúszik. Úgy tettem fel pár napja a szekrényem tetejére, hogy biztos voltam benne, sose fogom használni, és lám, ma azt látom néhányan azzal siklanak le az emelet magas hódombokról. Ezzel stílust teremtettek, mindenki szalad be a körletekbe és az esti halovány lámpafényben több százan a biliben csúszkálunk le. Nekem belefér a seggem, mintha ráragadt volna a katonai tojáshéj, mások csak ráülnek. Nehéz rajta egyensúlyozni, de ha ügyes az ember, szélsebesen siklik. Nekünk kopaszoknak a Jacksonnal különösen szerencsénk van, az első emeletről rögtön a domb tetejére tudunk kilépni és már csúszhatunk is lefelé. Tömött sorokban szaladunk fel az emeletre, olyan mintha egy század kamikaze indulna öngyilkos akcióra, ahogy gondolkodás nélkül ugrálunk ki az ablakon.

Amint a belső gépjárműforgalom is elül, mély, tompa, békés csend szállja meg a laktanyát, a lámpákat körbeölelő hópermet ködös leple alatt csak az önfeledt kacagás hallatszik.
Évek óta nem voltam ennyire gyerek!

496

Január 9.  Péntek

Az öregek attól a pillanattól kezdve utálnak, hogy kiderült, én valódi szakács vagyok.
Végigkérdeztek mindenkit, hogy mihez ért, amikor énrám került a sor, kicsit megállt a levegő. Mindenkinek más a szakmája és emiatt az idősebbek inkább a többi kopasz előtt mutatják, hogy mennyire mesterek a konyhán. Velem szemben kétféle reakció van, részint olyan önálló feladatokat kapok, amiről azt feltételezik, hogy megoldom, figyeljem a levest, szóljak, ha megsült a tepsiben valami - a tegnapi után a többiekre sokáig nem bíznak ilyesmit -, részint pedig valami olyasmit csináltatnak velem, amit mindenki utál, a legszarabb melókat, lényeg, hogy ne legyek nagyon ételkészítés közelében, tőlük viszont a lehető legtávolabb. Ez alapvetően érthető is, mert nem számítva a konyha legöregebb katonáját, a jövő hónapban leszerelő főszakácsot, én vagyok az egyetlen, akinek valóban ez a szakképesítése, így már a létezésemmel is irritálom őket. A főszakácsot egyszer láttam, át se öltözött szakácsruhába, gyakorlóban ment keresztül a konyhán, ami szigorúan tilos. Még a kaját is felviteti magának a körletbe, az egyik legnagyobb hatalmú úr a laktanyában, csak füttyentenie kell, mindenki ugrik. Külön tányérjai, pohara, bögréje, evőeszköze van, halandónak rájuk pillantania is alig szabad.
Az orra arról árulkodott, iszik rendesen.

Ilyen volt a séfé az egyik étteremben is, ahova tanulóként kihelyeztek néhány  hétre, szakmai gyakorlatra. Ez azt jelentette, hogy még a takarítónő is folyamatosan utasításokat adott, mindenki igyekezett a saját feladatait ránk tolni. Hamar kiismertük a ki nem mondott alá-fölé rendeltségi viszonyokat és válogatni tudtunk a feladatok közt.
Engem Tormával és Szaszával helyeztek ebbe az étterembe többször is, rohadt egy vásott kölykök voltunk így együtt.
Ha Rózsika a zsarnokoskodó konyhalány azt mondta, hogy takarítsuk ki az alagsori zöldség-előkészítőt, meg a tésztakonyhát, ahol a sütemények készültek, akkor minden további nélkül ellentmondhattunk Tóninak a második szakácsnak, aki azt akarta, hogy vágjuk össze a krumplit az ebédhez.
Minden dolgozónak volt egy mumusa, amennyiben arra hivatkoztunk, hogy tőle más munkát kaptunk, - ha igaz volt, ha nem -, akkor nem kellett az újabb feladatot elvégezni.
Amikor Rózsika kiosztotta a feladatot, bár a zöldség-előkészítőben kellett volna kezdeni, mi a tésztakonyhába mentünk és az első dolgunk volt a sütemények levágott és a puncsszelethez félretett széleit megenni. A lakatra zárt édességes hűtő ajtaját addig feszegettük, amíg valamelyikünk karja be nem fért és el nem értük a somlóis tepsit. Az ujjainkkal szaggattunk ki belőle darabokat, azóta se ízlett úgy a somlói, mint akkor, kézből. A sütőpapírral letakart fánkokból elcsentünk egyet-kettőt, majd szépen széttologattuk a sorokat, hogy ne legyen feltűnő. Kenőkéssel levágtuk, aztán megettük a pihenni félretett nyers omlós tésztának a széleit, majd sodrófával vékonyabbra, de az eredeti méretére nyújtottuk. Ettünk a valódi baracklekvárból, meg a darált dióból, a grillázsból, a csokimártásból és úgy általában mindenből, ami kezünk ügyébe került.
Ha bárki benyitott, vadul takarítottunk Rózsika parancsára, ettől elkotródott mindenki. Aztán átmentünk a zöldség-előkészítőbe, tessék lássék kitakarítottunk, majd behúzódtunk a raktárba és elnyúltunk a krumplis zsákokon. Ott ritkán kerestek, de ha igen, akkor mire beért a raktárba bárki, már a zsákokat pakolásztuk tisztességgel. Rózsikától mindenki félt. Rózsika, mivel ő volt a közvetlen főnöke, csak Vastagkarcsitól a főszakácstól félt. Vastag a szemüveglencséje volt. Viszont tőle senki más nem félt. Még mi se. Letegeztük, sőt lehülyéztük, és ez 15 évesen az egyik legbizsergetőbb érzés volt.
Vastagkarcsinak az egyetlen híve a keszeg alkoholista, Ottó volt, a fekete mosogató, aki meg finomabb falatok reményében barátkozott Karcsival. Ottó fejét naponta egyszer megmostuk felmosóronggyal. A harmadik naptól ez nehezebb feladat volt, merőkanállal felszerelkezve járt, de be lehetett cserkészni egy-egy sarokban, és hirtelen rátörni. Esetleg egyikőnk a mocskos zsírtól, víztől csöpögő cirokseprűvel bekergette egy olyan helyiségbe, ahol a többi várt a ronggyal. Hogy ez tulajdonképpen hogyan és miért vált hagyománnyá nem tudtuk már akkor se.
Vastagkarcsi se szerette Ottót, csak a közös szenvedély, hozta össze őket, aminek amúgy titkon a dolgozók nagy része hódolt, vagyis az ivás.
Mindenki utált amúgy mindenkit, ha lehetett keresztbe tettek egymásnak, ez viszont remek helyzet volt nekünk, egyik se tudta, milyen feladatot adott a másik, azt hazudtunk, amit akartunk.

Egy dolgot tett meg egy emberként az összes dolgozó. Vastagkarcsit együtt mentették ki a vécéről. Ez majdnem napi rutin volt. Vastagkarcsi, amikor már egészen berúgott, olyan 1 óra körül, a Népszabadságot a hóna alá csapva vonult be a budira. Az ajtóra belül, a kagylóval szemben egy hatalmas porcelán vécépapírtartó volt felszerelve. Díszes, cirádás, pompás, talán valami uradalmi kastély többkilós példánya lehetett. Vastagkarcsi, amikor végzett az olvasással, meg egyebekkel, egy határozott mozdulattal akarta magára rántani a nadrágot, ezért lendületesen emelkedett fel az ülőkéről. Ilyenkor útját állta a papírtartó rettenet tömege. Vastagkarcsi homloka hatalmasat dörrent a porcelánon és ájultan zuhant be a vécékagyló mellé. Ez még az étteremrészen is jól hallatszott, nyugtatni kellett az ebédelő vendégeket, hogy semmi baj, a klopfolónak van ilyen hangja.

Ekkor mozdult mindenki a budihoz és egy ember a kilincsnél fogva a zsanérok felé hátra feszítette az ajtót, míg ketten a budi belseje felé nyomták. Az ajtókeret nyikorgott, a zár alatti és feletti részeken recsegve elfordult, ahogy a zár nyelve feszítette, de aztán hirtelen engedett és szabaddá vált az út.
Abban is viszonylag nagy volt az egyetértés, hogy valahogy be kéne Vastagkarcsit idomítani, hogy mielőtt felállni próbál és elájul, még azelőtt húzza le a vécét.
Mindez egy körúti, kiemelt konyhán.

Vastagkarcsinak volt ilyen szederjes orra, mint itt a főszakácsnak. Őt még kétszer láttam a konyhán. Egyik alkalommal sem volt józan.

A kiképzés amúgy arról szólna, hogy a szakácsszakma alapjait elsajátítsuk, de arra nem sok időt hagynak. Az idős szakácsok az összes apró vagy nagyobb feladatot, amihez nem fűlik a foguk, ránk tolják. Örülnek a hirtelen jött munkaerőnek, megállás nélkül dolgoztatnak.
Komolyan meg vagyok ijedve. Ez lesz a kiképzés? Ezek után lesznek szakácsok a társaim?

Őrületes mennyiségű hó hullott. Tegnap késő délutántól egész ma estig. Rengeteg katona lapátolta el az utakról, emiatt a laktanya épületei között 2-3 méter magas hófalak emelkedtek. Keskeny folyosókat vájnak bele, azokon jártunk szolgálatba. Az első emeleti ablakokból ki lehet lépni a hó tetejére, aztán seggen lecsúszni. Senki nem használja a lépcsőket.

497

Január 8.  Csütörtök

Ma kezdtem élesben a konyhában, megkaptam a konyhai felszerelést, ruhát és rögtön felmosással kezdtük. A körletbeli nagyhangú ellenszenves társaim megszeppenten, ügyetlenül mozognak a hatalmas sütőlapok, főző üstök közt. Remény sincs, hogy valamelyiket megkedvelem. Az öreg szakácsok még ellenszenvesebbek, nagyképű ostoba tahó mind. Idegenként mozgom köztük, viszont ismerősként a konyhában!

Ma elég sok lebaszást hallottam, egyik se hozzám lett intézve, így néha megállt a kezemben a kefe vagy a felmosófa és mélyen belemerülve, élvezettel figyeltem.
A felmosás után engem egy hatalmas sütőlaphoz kísérnek, körömkefével kell csillogóra sikálnom. Berohanok a fekete mosogatóba és elcsenek egy spakli szerű kenőkést, a tököm kefélje, ha ezzel percek alatt levakarom a ráégett kormot.
De azért nem sietek, nehogy újabb feladatot kapjak, látszódjon, hogy haladok, de az is, hogy azért ezzel sokára leszek kész.
Két, jövő februárban leszerelő, vagyis előttünk eggyel vonult szakács kap el az én csapatomból két srácot, nem messze, egy több száz literes üsthöz kalauzolják őket és hallom, ahogy leírják a feladatot.
– Rántást kell csinálni a leveshez, nem ördöngösség, itt van az üstben a zsír, nemsokára forró lesz, bele liszt és folyamatosan kevergetni kell, amikor azt látják, hogy kezd halványan elszíneződni, szaladnak értünk, értem? Hátul van egy megkezdett zsák liszt, azt az egészet szórják bele, ha forró a zsír. Azt meg onnan tudják, hogy egy csipetnyit beleszórnak a zsírba, ha sistereg, jó lesz, beleborítják az egész zsákot. Na munkára!
A két idősebb katona nevetgélve indul ki a konyháról. A kopaszok meg állnak tanácstalanul, majd az egyiknek eszébe jut a liszt.
Én vakarom a sütőlapot, csak a látóterem szélén mozognak a srácok, de azt valahogy fogom, sokat töketlenkednek az üst előtt, kicsit úgy láttam, hogy civódnak, hogy már lehet, nem még nem, de szerintem igen…
Aztán beleborítják a zsák lisztet prüszkölnek, susmorognak, de aztán felváltva kevergetik. El is feledkeztem róluk hosszú időre, mikor felfedezem, hogy még mindig ott állnak, kevergetik és ijedten pusmognak, végül az egyik elszalad az idősebbekért.
– Nem pirul? Azt mondja? – kérdezgetik a kopaszokat, miközben az üst felé tartanak. – Hogyhogy nem pirul?
– Tényleg nem pirul! Kikapcsolták az üstöt vagy mi a faszt csináltak? – a két kopasz áll szerencsétlenül és vonogatja a vállát.
Odajön egy még idősebb szakács, tanakodnak, kevergetik, aztán elszalad egy még idősebb szakácsért.
Nem tudom mennyire ugrott be neki a saját kopasz-korszaka, mindenesetre, ahogy odaér azonnal a zsák felé nyúl.
Elvörösödik és ordítani kezd.
– Melyik marha volt? Megőrültek? Ezt ki öntötte az üstbe? Ultrával akarnak rántást csinálni? Ki az az állat, aki ezt kitalálta?
– ÓÓóóó, Ultra!? – mint egy ima, tör fel belőlük mélyről a felismerés.

Nagy egymásra mutogatás kezdődik, hogy én csak idejöttem ezekhez, mi meg csak megmondtuk a kopaszoknak, hogy mit csináljanak, nekünk meg csak mondták az öregek, hogy mit csináljunk.
Összeszalad a konyha.
– A kopaszok Ultrával főznek! – hallatszott mindenhonnan.
Beszalad valami zászlós, őrjöng, és lebassza a szolgálatvezető szakácsot. Hogy engedhet ilyet meg a konyhán! A szolgálatvezető szakács lebassza az öregedőket. Nem hiszem, hogy nem tudnak rendet tartani! Az öregedők lebasszák a jövő februári leszerelőket. Kopaszok vagytok még ti ahhoz, hogy letoljátok magatokról a munkát! Azonnal rászakadni az üstre, az ultra benne van, kihűl és kisikáljátok, de úgy, hogy ragyogjon, különben felszórom nektek a lisztet a felmosáshoz!
Aztán mikor nekilátnak, ők meg lebasszák a kopaszokat, hogy annyi eszük nincs, hogy megkülönböztessék az Ultrát a liszttől?
Milyen szakácsok lesztek?

Én tudom, hogy nincs annyi eszük és sejtem milyen szakácsok lesznek.
Az orrom előtt zajlott mindez: feszengés, vörösödő fejek!
Hát! Élveztem minden pillanatát.

Ez egy csodálatos nap volt.

498

Január 7. Szerda

Hatodik hete vagyok benn. Hat hét! És még hátravan 76! Atyaég!

Ma Csévharasztra vezényeltek reggel, valami vegyigyárba, ahol állati hulladékból készítik a Hamm nevű kutyatápot. Órákig öklendezve lapátoltuk zsákokba azt a szart.

Rettegek a teherautós utazásoktól. Hideg van, a körletben sem nagyon fűtenek. Sopronban vaskályha volt, ugyan ki tudott rajta gyulladni a gatya meg füstölt is, de csak a közvetlen környezetében volt meleg, itt Adyligeten nincs fűtés. Illetve a folyosókon van, a körletben nincs. Reggel csonttá fagyott testtel kelek fel, magamra rángatom a csonttá fagyott ruhát, taposom a csonttá fagyott földet, havat az alakulótérig, felmászom a csonttá fagyott teherautóra, leülök a csonttá fagyott deszkára, s csonttá fagyok a nyitott ponyva alatt, bárhova is megyünk. Mint a barmokat terelgetnek, hoznak, visznek minket, unom már az egészet. A ponyva alá bezúduló kipufogógáz marja a szemem, fulladozok, s még Szabó Gabi, Misi tekintete sem bátorít. Legalább az az otromba Kohári itt lenne. De nem! Gnómok között kínlódom. Néha irigykedve nézem az őrszolgálatosokat. Majdnem mindegyik szimpatikus, de ez a csoport itt mellettem!

Milyen merénylet készül ezekkel az emberekkel? Miben mesterkednek a mindenható hadurak? A mostani szobafestői, autófényezői ismereteiket beoltják a szakács tudomány elemeivel, jogosítványt kapnak, s mint a vírus terjednek, szétszóródnak majd a különböző laktanyákba és ott alattomosan szedik az áldozataikat? Már most nagyképűek. Szerencsésnek érzik magukat és ezzel nem restek kérkedni.
Mi közöm hozzájuk?
Miért nem maradhatok határőr?
Nem akarok szakács maradni!

Hatalmas, szürke, fűtetlen hangárba vittek minket, magunkra, hagytak, de még feladatot nem kaptunk. Az első dolgom volt szerezni egy lapátot, a munkához is kellhet, meg elkerülni is azzal lehet. Ott tornyosult előttünk a HAMM, ez a senkinek se jó kutyatáp, amit a Buksi kutyám megszagolni sem akart. Állati hulladékból készült, ami felől a területen terjengő rothadó bűz, nem hagyott kétséget. Kinn az udvaron hatalmas konténerekben tárolták a vágóhídi hulladékot, az egyik nyitva állt, éppen marhadarabokat és a gyomortartalmukat lapátolta át belőle kisebb húsos ládákba két erősen ittas munkás. Nekem a látványától is felkavarodott a gyomrom, semmi pénzért nem mentem volna közel hozzá. Márpedig a félig nyitott ajtón át láttam, hogy a tizedes, aki kihozott bennünket, határozottan a két munkás felé tartott, majd pár percet beszélt velük. A beszélgetés végén a munkások szélesen vigyorogva bólogattak. Társaim belefeledkeztek a vihogásba, önfeledten zrikálták egymást, a jelenetből semmit nem láttak.

– Na emberek! – kezdte a tizedes visszaérve hozzánk – Százötven zsákot kell megtölteni HAMM-al, ketten végeznek vele estig, nem kell oda több ember.

Magasra emeltem a lapátomat és bekiabáltam:

– Tizedes elvtárs, Én vállalom! Leszek az egyik!

Körülöttem gúnyos vihogás harsant fel, és amikor hátrapillantottam, bolondnak kijáró, lesajnáló arckifejezéssel tekintettek rám a többiek.

– Rendben, maga az egyik, ki lesz a másik?

Valamelyik szemfüles jelentkezett még. Gúnyos nevetés csendült fel mögöttünk és csak akkor néztem vissza elégedetten vigyorogva a döbbent arcokra, amikor a tizedes darálni kezdte:

- A többieknek irány a konténerek, lapát csak kettő van, aki tud, szerezzen spaklit, a többi kézzel lapátolja ládákba a beleket, csontokat. Aztán csillogjanak majd az üres konténerek!

Napközben többször is megjelentek rossz arcú, ápolatlan emberek, és rissz-rossz zsinegekre kötve behúzott farkú, csapzott és rettentően ijedt kutyákat vonszoltak be az udvarra. Egy irodista kiszaladt hozzájuk, valami papírt aláíratott a velük, ezzel mindegyik az irodába ment, majd elégedett, kisimult arccal távoztak. Közben az egyik ittas melós csokorba fogta a köteleket és valahova hátraráncigálta a kutyákat.

Egyre nagyobb gyanakvással figyelem a kutyatáp halmot.

Azt hiszem, tudom, hogy a mi kutyánk miért nem ette meg sosem.