Centi_30.jpg113

 






1988. január 27. szerda


Tegnap ugyan a doki a Honvéd Kórházban nagyon kíméletes volt, de azért mégis megmozgatta a gyógyulófélben lévő részeket, ezért egész éjjel sajgott az arcom és az orrom. Nem örültem ennek, mert rohadt egy napot vetített előre.

Ma ugyanis lövészetre megyünk.
És igazam volt amikor ettől féltem, mert az IFA-n rázkódás és a fegyver rúgása is mind az arcom közepére összpontosult. Pedig már jó pár napja történt, hogy a fickó orrba vágott, elmúlhatna a fájdalom.

Mint utóbb kiderült, a piliscsabai lőtérre mentünk, hosszú az út, a platón is kegyetlen hideg van, és úgy összességében ez az IFA-s utazás az egyik legrosszabb, ami a katonaságnál az emberrel történhet.
Ilyenkor mindig visszajön a kopaszkor.

Igaz, hogy szolgálatba is így megyünk, de az csak fél óra, kibírható. Most viszont megint dől be a kipufogógáz, rázkódunk benn leprásként lefüggönyözve, az IFA-t körbeölelő civil világban.
Megint a feláldozhatóság, a lényegtelenség ismeretében, személyiségünket vesztve ülünk, és visznek valahova minket úgy, hogy bennünket az úti célról nem tájékoztatnak, semmibe vesznek. Ezt az érzést utálom, a gyűlöletes kopaszság jut eszembe róla és az a valóságos, de bennem jó mélyre eltemetett tudat, hogy azért vagyok katona, hogy személyiség nélkül, eszköznek használjanak, darabáruként dobáljanak, ahová és amikor csak akarnak.
Nem szeretem én ezt.

Viszont lőni szeretek. Vacak egy lötyögős szar ez az AMD, az igazi AK-val összehasonlítva meg még inkább, de azért mégis jó ezt a pusztító erőt felszabadítani.

Hideg volt kinn a lőtéren, órákat toporogtunk, mire sorra került mindenki. A tisztek, tisztesek is fáztak, ezért sokat nem tököltek, mihelyst kiosztották a 12 darab lőszert, betáraztunk, fektettek is hasra, aztán hadd menjen.

A program a szokásos.
Nappali lövészet, hat töltény egyes, célzott lövés, hat töltény rövid sorozat. Ennyi lőszert a fegyver pillanatok alatt kidobál, hamar készen voltunk, de végül mire mindenki elvégezte a feladatot, szinte fájt a lábunk, annyira elfagyott.

hangágyú.pngÉn úgy éreztem, hogy megint alkalmas a helyzet, hogy változtassak a szabályokon. Azt csináltam, hogy most igyekeztem pontosan célozni, és párosával lőni ki a lőszert. Valahogy azt éreztem, hogy ez lenne a hatékony, tádám, tádám, tádám.
Célzok, kettőt ellövök, újra célzok.
És jól tettem ezt, mert szartak most rám, hideg van, senkit nem érdekelt, hogy hogyan puffogtatok, és még élveztem is. Igaz, hogy minden rándulásnál megrázta a fejem, és olyan érzésem volt, mintha újból orrba vágtak volna, meg könnybe is lábadt a szemem, de tetszett mégis.

Jó érzés ekkora erőt uralni.
Nagyot üt a fegyver hátra, felszabadul némi füst, jellegzetes szagot borítva ránk, és mindenekelőtt fülsüketítő hanggal kelepel.

Hogy fülsüketítő, azt Sípos hiába mondta a gyakorlat után bárkinek, mindenki csak legyintett.
Cseng a füle?
Mindenkinek cseng! Ilyen a lövészet.

De Síposnak este is cseng a füle.
Amikor már senki másnak nem.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://surrano.blog.hu/api/trackback/id/tr435681145

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.