Centi_30.jpg102

 

 

 

 

1988. február 7. vasárnap


Ma kegyetlen hideg volt.
Egész nap.
Annyira, hogy benn a körletben is éreztük, ahogy az ablakok gyengébb eresztékein, mélyen, a szoba belébe kaparászott. Tulajdonképpen meleg volt benn, mégis, az ízületeket megtalálta és beleette magát.
Én természetesen éjszakás szolgálatba kerültem. Nem tudom, hogy tud ekkorát enyhülni pár óra alatt, de estefelé már ónos eső esett, az az áztatós, nedves ónos eső.
A kabát azonnal szívni kezdi készséggel, de a felülete szép lassan eljegesedik. Egyre vastagabb, duzzad szépen, olyannyira, hogy most már törik. A hajlatokban csak, de ott alaposan bepumpálja a vizet a két dörzsölődő jégréteg.
Kezdtem úgy érezni, hogy a zsávolyom is átnedvesedett, éreztem az esővizet a testemen.
Az Öregbetonra kerültem, Ferihegy 1-en.
Itt nincs menekvés.
Itt ki vagyok téve az elemeknek. Most olyan, mintha csak ez lenne a célja. Se repülő, se lépcsők, se oszlopok, se vontató, semmi, ami védelmet nyújthatna.
Itt most aztán tényleg ki vagyok téve a tomboló elemeknek.
Küzdhetek.
Rám fogják engedni a hópárducokat és a jegesmedvéket.
Egy arénában állok, egy gigantikus modern Colosseumban. És én vagyok a száznapos viadal hetvenedik napjának a negyvenedik gladiátora. Minden tisztes polgár ebéd utáni pihenőjét tartja, vagy csak simán butaságban fetreng épp, az idő is szar, nem megy senki az arénába.
Néző nincs, nem is közvetítik, a ceremóniamester sincs jelen, Isten is inkább pornót néz és maszturbál.
De tudom, hogy jönni fognak majd hópárducok és a jegesmedvék. Azok, akiknek a ketreceit véletlenül nyitva felejtik a részeg porondmesterek.
Lesz itt harc.
Nem is biztos, hogy elég leszek hozzá.
De egyedül vagyok.
Csak én vagyok és az ónos eső.
Küzdök, mint egy gladiátor.
Azt mondogatom, hogy "állj el, állj el".
Ez a fegyverem.

Ha mozgásban vagyok, úgy érzem gyorsabban ázik át a ruhám, érzem csorogni a vizet a hátamon.
Nem tudom, hogy valóban így van-e.
Az érzés valóságosnak tűnik.
Csakhogy az a kép is, hogy egy jeges kádban fekszem, pedig erről pontosan tudom, hogy nem igaz. De mi van, ha az se igaz, hogy csorog?
Meg kellene győződnöm róla, de azt csak úgy lehetne, hogy benyúlok a ruháim alá, viszont remegek, mint a kocsonya, a faszom gombolja ki emiatt a kabátot.
Küzdök.
Érzem, hogy csorog a hátamon, de nem hiszem. Azt mondom magamnak, hogy dehogyis. Csak félelmek rabja vagyok, megteremtem amitől félek. Nem csorog a hátamon a víz, nem ráz a hideg, csak be vagyok szarva az ónos esőtől. De ha legyőzöm a félelmem, elmúlik az érzés, és elmúlik az a gondolat is, hogy beázott a ruha. Még az is lehet, hogy az eső is elmúlik, eláll.
Mert lehet, hogy nincs is.
A képzeletem szülte. Nem valós.
Vagy ha igen, akkor bármi más az lehet, amit a képzeletem szül.
És valóban, mintha az eső lassan kezdett volna megszűnni.

han solo.jpgDe mielőtt végigszaladhattam volna az Istenné válás kurzusain, arcba kaptam, hogy nem alakítója vagyok a dolgoknak, hanem elszenvedője. Éjfélkor ugyanis lezuhant a hőmérséklet.
Az ónos eső azonban mégsem állt el úgy, ahogy kezdetben látszott, hanem ritkuló havazásba váltott. A hó beletapadt a kabátomat fedő jégkásába, elolvadt, és jéggé vált maga is.
Szinte éreztem, ahogy a ruhámra képződött jég súlya meghúzza a vállam. Először azt gondoltam, hogy az a jó, ha összehúzom magam, kisebb test, kisebb felület, kevesebb hőt ad le. De mindegy volt, mert a jég az egy negatív Dvorszky határőrként méretarányosan követi minden mozdulatom.
És hűt.

De nem tehet mást, őt kívül még hidegebb levegő támadja.
Ez nem lehet az én képzeletem.
Ha rémálmot akarnék, ezt akkor se.
Tehát ez olyan körülmény, amit nem tudok alakítani.
Mégse vagyok Isten.
Ez mégiscsak az Aréna.
Vagy még inkább vesztőhely.
Semmilyen menedékem nincs.
Sehol egy égő csipkebokor, aminél megmelegedhetnék, nincs pásztorbot, ami mögé behúzódhatnék.

A mellkasom nagyon fázik. Vacogok, csattog a fogam. Háttal állok az alig érezhető légáramlatnak, és így jobb, így elől kevésbé érzem a hideget. Sokszor beugrott, hogy ez nem igaz, hanem úgy igaz, hogy hátul fázom jobban.
Ezt elhessegettem, mondom, hogy elől melegebb.
Megálltam, hogy az elől összegyűlő meleg ne szökjön meg, de a hátamba kapaszkodó fagy állhatatosan nyúlkált előre. Ekkor arra gondoltam, hogy elől meleg. Nem volt könnyű, meg kellett próbálom összehasonlítani, hogy mekkora a különbség a leghidegebb és a legmelegebb részem közt, elkülöníteni, betájolni a kevésbé hideg területeket magamon.
Tudom, hogy csak az a kicsi szellő a különbség, és hogy a hátam konkrétan jobban ki van téve az elemeknek, ezért ott hidegebb hatások érik, mégis tudtam, hogy elől nem éri ilyen a testfelületem, tehát ott meleg.
Annyira, hogy már a kihűlés veszélye nélkül el tudok indulni, mert el kell, hogy viszont ne fagyjon el a lábam az ácsorgásban.
Ahogy megmozdultam, hatalmas reccsenéssel tört át a jég a hátamon, majd csilingelő bongásban hasadtak apró darabokra, a könyökhajlatomban, térdhajlatomban. Most így éjfélre úgy lehűlt az idő, hogy a kabátomra fagyott jeget, le tudtam söpörni.
Összetörögettem és lesöpörtem.
Sokáig tartott, igazi torna gyakorlatokkal, félénk csilingelés közepette gyűrtem magamon a ruhát, hogy mindenhol szilánkosan törjön.
És mondhatnánk, hogy ebbe ki lehet melegedni.
Igen, mondhatnánk, gondolhatnánk.
Ropogó kandalló mellett ülve igen.
De ahogy fogyott rólam a jég, úgy lett nyilvánvaló, hogy védett.
Mint egy páncél.
Most meg itt állok egy szitaszerű sodronyingben. Keresztüljár, átölel, bevon a fagyos Arénaszag.
Zörög, mint valami öreg kalitka, veri a vállam, ahogy vacogok.
De küzdök.
Geci hideg.
Nem hagyom magam!
Sőt győzedelmeskedni fogok!
A körülményeket nem tudom megváltoztatni. Ez világos.
De a testemmel én rendelkezem.
Nem hagyhatom, hogy függjön a körülményektől. Nem hagyhatom magára.
Ne a saját feje után reagáljon.
Ne remegjen már ennyire.
Sőt, semennyire se.
Ezt megmondhatom a testemnek, hisz az enyém. Ha én annak ellenére, hogy látom, hogy tél van és hideg, meleget tudok képzelni, a testemnek kutya kötelessége, azt érezni, nem azt amit tapasztalni vél.
Tehát vacogás ÁLLJ!

És tényleg, a hajnali őrjítően hideg ellenére nem vacogtam, el tudtam mulasztani a remegést.
Erősen kell akarni, nagyon erősen.
Semmi másra nem koncentrálni, és nem csak elképzelni, hinni, hanem tudni, hogy meleg van.
Erősen kell akarni, nagyon erősen.
És akkor megy.
Még szórakoztatott is, hogy miközben szinte trópusi meleget képzeltem magamnak, minden mozdulatnál recsegett rajtam a mélyen átázott kabátba fagyott jég.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://surrano.blog.hu/api/trackback/id/tr385748343

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

zweitakt 2014.02.07. 10:26:01

Már többször felvetődött bennem: esőgallér VV köpeny viselete tilos volt?
Nagy esőben még az őrségváltás idejére is felvettük. Tüdőgyuszi senkinek sem hiányzott!

Martin Berghoffer 2014.02.07. 13:40:20

Karma! Elakartad venni a reptér egyik dolgát így most meg bűntett érte.

johnibyg 2014.02.07. 18:30:58

A jég az tudsz szigetelni rendesen és a szél sem fújja át. Most már tapasztalatból mondhatod

Dvorszky határőr 2014.02.07. 22:01:28

@zweitakt: volt ilyen nálunk is, de ha úgy ment ki az ember, hogy még nem esett, csak a nagyon emberséges kutatóügyeletes küldte ki az őröknek szolgálat közben. Volt ilyen, az is inkább sorállomány volt, de azért volt.
Ha akkor kezdett esni, amíg az ember kinn állt, akkor beszophatta, úgy ahogy én ezt a napot.
:)

Dvorszky határőr 2014.02.07. 22:01:58

@Martin Berghoffer: hát innen nézve már olyannak látszik igen :))

fekvőrendőr 2014.02.08. 10:25:21

@zweitakt: A HŐR-nél az nem volt kiadva az állománynak. Én a 24 hónap alatt egyszer kaptam meg, a kiképzésen fel kellett venni köpenyként meg ruhaként, aztán vége is volt örökre.

fekvőrendőr 2014.02.08. 10:27:28

@fekvőrendőr: Ez a VV ruhára vonatkozik, az őrök kaptak esőkabátot.