Centi_30.jpg82

 

 

 

 

1988. február 27. szombat


Azzal hogy tegnap lenyeltem a varrat egyik csomóját, mintha lement volna vele a lázam is.
Éjszaka még néha bevérzett a torkom néhányszor, arra ébredtem, hogy szivárog a párnára, vagy attól riadtam meg álmomban, hogy olyan, mintha gargalizálnék, ahogy becsorgott a nyelőcsövembe, de reggelre valahogy ez elmúlt, kevésbé fájt nyelésnél, a lázam meg teljesen megszűnt.

Anyu nagyon igyekezett a kedvemben járni, jobbnál jobb dolgokat pépesített, de eleve utálom a pépes jellegű ételeket, például a spenótnak a gondolatától is hányingert kapok, de minden nap be kellett látnom, hogy mást nem tudok lenyelni.
Ma volt az első nap, hogy megbeszéltük Anyuval, hogy szoktatni kezdem. Azt találtuk ki, hogy mától nem főz nekem külön, hanem igyekszem azt enni, amit a többiek, csak esetleg előtte kicsit széttrancsírozom az alapanyagokat. A mai krumplilevesben apróra daraboltam mindent, pici, borsónyi darabokra és megpróbálkoztam vele. Az első darabkánál úgy éreztem, mintha bébibálnát, majd malomkereket nyeltem volna, aztán mintha medicinlabdát, aztán erősen kapaszkodó cserepes teknőst, sündisznót, kaktuszt, tollaslabdát fordítva, és amikor már csak olyan fájdalom jött, mintha csak sima kétforintost, úgy éreztem ez menni fog, nem kellenek állandóan pépes ételek, tulajdonképpen gyógyulok.

Megbeszéltünk Anyuval hogy holnap nagyon lágy mákos gubát csinál, én meg azt éreztem, hogy ha holnap gubát tudok enni, akkor mindenképp megérte ez az egész hajcihő.

Este megint egész sokat beszéltünk Apuval, suttogva ugyan, de ment ez is.
Kérdezte, mit akarok csinálni majd a katonaság után.
Kicsit ez mellbe vágott, mert sose gondolkodtam rajta, mindig azzal hárítottam el, hogy hol van az még.
De hát már nincs egész három hónap a leszerelésig. Ez így már tényleg kifogásnak hat.
Elmondtam, hogy nem tudom.

Jobban nem is tudtam kifejteni, csak, hogy szakács semmiképp nem akarok maradni. Azt úgy megutáltam, hogy semmiképp. A konyha gondolatától a hideg is kiráz.
Végigfutott az agyamon az a néhány dolog, ami eddig lenni akartam, aztán mondtam is, de Apu csak mosolygott, nem volt lelkes.

Bohóc, rendőr, masiniszta, grál lovag, orvos, autóversenyző, cowboy, jedi lovag, csillagász, de akkor inkább már űrutazó és esetleg pilóta. Ez utóbbi mostanában a stewardessek miatt is vonzó lenne.
Aztán Apu mondta, hogy igen, ezekre emlékszik, végigélte ezeket a korszakaimat, de ha az jutna az eszembe, hogy továbbtanulok, főiskolára, egyetemre mennék, az mégiscsak jobb lenne. De persze az én dolgom, felnőtt vagyok, nemsokára katonaviselt, de szerinte lassan el kéne gondolkodnom, hogyan tovább.
Ő akár azt is támogatja, hogy a katonaság után kicsit lazítsak, lássak világot, de kezdjek már mostanában tervezgetni.

úton2.jpg– Emlékszel Kerouac Útonjára? – kérdezte.

Persze, hogyne emlékeznék, 16 éves voltam, mikor a kezembe adta. Azt mondta mellé, hogy a szabadság könyve.
De nem azért, mert a szereplők állandóan úton vannak. Meg isznak és drogoznak.
Nem.

Hanem mert beszélgetnek, gondolkodnak, véleményt alkotnak, tapasztalatok alapján átértékelnek, nem utasítanak el semmit, csak azért, mert a társadalom elutasítja, alapigazságokat keresnek, és nem ítélnek el és meg senkit és semmit, annak megismerése nélkül.

Ez a könyv nem az úton levés szabadságáról, hanem a gondolkodás szabadságáról szól.

Most csak bólintottam, pontosan emlékszem, ezekre a szavakra.
Apu így csak kiegészítette azt.

Mindig legyek úton, mindig legyen az útnak célja, és mindig mindent szívjak magamba.
Én döntöm el mit teszek, csak úgy gondolta, most szól, hogy lassan visszatérek az Útra, legyen elképzelésem, merre indulok rajta.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://surrano.blog.hu/api/trackback/id/tr945748404

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

lógás Hugó 2014.02.27. 21:04:17

Üdv.
Elejétől olvasom a blogodat. Tetszik
Gondoltam most már írok is, mivel 1988 ban ezekben a napokban vonultam be az MN 6050 Budaörsi laktanyájába.A Bátyám szerint szanatóriumba és majd szólnak ha megyek az igazi katonaságba :)
Tényleg laza hely volt, a kiképzés után a szakmámban (telefonszerelő) dolgoztam civilekkel a Bp-en.

Ferihegyi kötődésem is van, nyári munkásként 86-87-körül Apám cégével mi építettük a Catering kerítését, a D porta épületét meg a Ferihegy 2 épületénél levő korlátot.
Akkor láttam Boinget. Hatalmas volt

Dvorszky határőr 2014.02.28. 14:01:16

@lógás Hugó: Örülök, hogy olvasod a blogot, köszönöm.

Ahogy nézem, hogy civilekkel dolgozni katonaidő alatt tényleg, jól mondta a Bátyád, hogy szanatóriumnak tűnik.:)

És ugye hogy a reptérnek, meg a gépeknek van valami hatása? Tényleg megdöbbentő nekem milyen monstrumokat, meg milyen hatalmas rendszert tud az ember üzemeltetni.

lógás Hugó 2014.03.01. 11:01:56

Igen. Sajnos közel nem mehettünk, mivel mi az épülő F2- voltunk. A gépeket úgy láttuk ahogy kigurultak a kifutópályára.
Az átlag repülőknek csak a farka látszott ki az épület mögül, a Boeingnek pedig szinte a hasa is látszott.
Utoljára tavaly novemberben voltam a reptéri parkolóban. Ugyanis tejködben az M0-ról bevezetett a GPS. Pedig én az Üllői útra akartam menni:)

hungarisztan 2014.03.02. 00:34:58

Ha jól számolom, 85-86 között atyád Kerouac-ot adott a kezedbe? Jó házikönyvtára lehetett (merthogy nem a kerületi Szabó Ervinből vette ki, az valószínűsíthető... :o))