Centi_30.jpg79

 

 

 

 

1988. március 1. kedd


Ma elég erőt éreztem magamban.
Úgy egyáltalán, a felkeléshez, a felöltözéshez, meg a többihez, vagyis a létezéshez. És még ahhoz is, hogy meglátogassam Editet.

Tudtam, hogy délután ér haza a suliból, tudtam, hogy mikor kell betoppannom.
Addig tervezgettem, hogy mit mondok majd.

És persze nyilván ilyesmit:
"Szia Edit. Kinn vagyok a laktanyából, most meglátogattalak, gyere, beszélgessünk kicsit."
Aztán én könnyeden, lezserül elszórakoztatom, közben mellesleg megkérdem, hogy van, és ha kapcsolatban van még, akkor a beszélgetés végén megköszönöm, hogy időt áldozott rám, elmondom, hogy örülök, hogy láttam és békében eljövök. Ha nincs kapcsolata már, akkor elkezdek úgy közeledni, hogy ne legyen ijesztő, de visszautasítható sem.
Ahogy egy erős férfi teszi.
Egy önmagában erős.

Eszembe jutott a beszélgetésünk pár nappal ezelőtt Apuval.
Ahol felmerült, mi lesz velem.

Úgy éreztem, ha ma megint beszélnénk, olyat tudnék neki válaszolni, ami neki is tetszene, amire elismerően mondaná, hogy na ez az, erre gondoltam.

Ma tudnám a választ arra a kérdésére, hogy na, mi akarok lenni majd a katonaság utáni életfogytiglani életben?
Azt mondanám ma, hogy önmagában erős, tartással bíró egyenes ember.
Ez akarok lenni.

A többi nem érdekes és ezt Apám is így látná, ez passzolna az elképzeléseihez. Ha ez vagyok, tudom majd mit kell tennem. Ha azt továbbtanulással, szakmával vagy akár művészettel érem el, mindegy.
Akkor a helyemen vagyok.
Ha nem vagyok az, akkor is mindegy mi vagyok, akkor az, ami amúgy vagyok nem számít, ha orvos lettem, vagy mérnök, vagy színész, vagy párttitkár, mindegy.
A szar alak, mindenhogy szar alak.
Én az nem leszek.
Ebben az elhatározásomban megerősödve gondoltam át, hogyan viselkedem Edit előtt.

Civilbe öltöztem, azért, hogy ezzel is kifejezzem, én magam jövök, Dvorszky Tamás, az ember.

Kicsit dilemmáztam azon, hogy ehhez milyen nadrág illik, vegyek-e farmert?
Inkább valami ünnepélyesebbet.

Szövetnadrág jó lesz.
Sose volt rajtam, utáltam mindig.
Azt hiszem Anyu vette, hogy kicsit elegánsabban nézzek ki, de a kemény, metál zenés, enyhe punk beütéssel kevert korszakom ezt akkor nem fogadta kitörő lelkesedéssel. Elegancia? Mi van?

Na de mai naphoz jól illik.
Ez ma amolyan ünnep.
Ma jó lesz.

kinnse.jpgNémi bizonytalanság azért volt bennem, amikor végignéztem magamon.
Ezt a látványt sose láttam, idegen és furcsa. Valahogy ez nem áll jól. Olyan volt, mintha egyenruhában lettem volna, mintha nem én lettem volna kívül.
Mozogtam benne kicsit, Anyu előtt is, ő megdicsért, hogy na, ilyenre gondolt mindig, hogy ilyen arisztokratikus eleganciával jelenek meg.

Fordultam még egyet Anyu előtt, mire megjegyezte:
- Úgy nézek, ki akár lánykérőbe is mehetnék.

– Aha. – mondtam és visszahúztam a csíkot a szobámba.

Nem tudott senki a tervemről, úgy gondoltam, az, hogy Edithez készülök az az én magánügyem.
Anyu a vesémbe lát.

Mindegy, így megyek, döntöttem el, azzal nyugtattam magam, hogy nem baj, ha kívül nem én vagyok, mert belül én vagyok.

Míg leértem a kocsihoz, néhány házban lakótól is szokatlan pillantást kaptam, katonaruhában vagy farmerben látnak, és még mintha a Zsiguli merev műbőr ülését is jobban éreztem volna, a hideg hamar bekúszott a vékony szöveten át. Valahogy nem éreztem magam komfortosan. Aztán vezetés közben újra a magabiztos önmagam láttam Edittel beszélgetni.

Bejutottam a kapun, fenn a lakásajtón csengettem.

Az apja nyitott ajtót.
Nem, nem öltem meg senkit, kiáltottam volna fel legszívesebben, amilyen képet vágott, hogy meglátott. A bénult csendbe mondtam rekedten, hogy Edithez jöttem. Az apja bemutatott a szobája felé, elgondolkodva utána is nézett, majd mondta, hogy: Öhhh...

Majd még, hogy én is értsem:
– Akkor bemegyek, kihívom.

Befelé menet összefutott Edit anyjával.
– Hogy kicsoda? Igen? Mit akar itt? Na, én majd megmondom neki!

– Csókolom!

Hosszan nézett a szemembe, de ekkor megjelent Edit.

– Szia. – mondta és alaposan végigmért. – Baj van?

– Hogy érted??

– Mintha temetésről jönnél.

– Jaj nem, nem dehogy, csak nagy nap van ma! Ma találkozunk újra. – daráltam öntudatlan.

– Kicsoda? Hogy mi ketten? Nem is beszéltük meg!

– Ugyan, mit kell ezen megbeszélni? – kérdeztem értetlenül, majd szajkóztam neki, hogy beszélnünk kell, higgye el.

– De most? Miről? Nem számítottam Rád! – védekezett, aztán dühösen legyintett. – Menjünk. Mindjárt jövök, szólt a háttérben figyelő szülők felé, az anyja meg utána kiáltott, miután újra mélyen a szemébe nézett, hogy ne maradj soká, ki tudja milyen alakok mászkálnak az utcán.

A liftben hozzá sem szóltam, de amikor kiléptünk a házból, nekiugrottam.

– Te miket mondtál a szüleidnek rólam? Miért ilyenek?

– Milyenek? Képzelődsz! Milyenek?

De aztán kibökte, hogy elmondta, hogy majdnem megvertem legutóbb, és hogy mekkora szerencse, hogy végül csak a levélszekrényt ütöttem meg.

Baszki ez így beégett neki?

– Agresszív voltál és féltem tőled!

– Na de baszd meg – mondtam emelt hangon –, éppen kidobtál, még jó, hogy agresszív voltam!

– Nem jó. Nem kellett volna lenned!

– Oké, de akkor milyennek kellett volna lennem? Tessék, mondd meg, milyennek kellett volna lennem? Örülnöm kellett volna?

Megfogtam a karját, ő ijedten hátrébb lépett.

– Kezdjük újra! – mondtam fojtott hangon – Te említettél egy hónap próbaidőt, az rég letelt, itt vagyok, kezdjük újra.

Olyan bénán hangzott mindez, hogy igazából nem csodálkoztam azon, hogy elrántotta a karját, és könnyes szemmel azt válaszolta, hogy milyen egy hónapról beszélek? Másik pasija van, jól megvannak, milyen újrakezdésről beszélek?

És tényleg. Tulajdonképpen milyen újrakezdésről beszélek? Tegnapelőttig eszembe se jutott. Szerintem nem is szeretem most. Nem kerestem, nem érdekelt.

De ezt gondolnom sem kellett, mert mondta, hogy az utolsó hónapokban teljesen figyelmen kívül hagytam, nem kerestem, nem érdekelt. Mást meg érdekelte, ezért vele van. És ne higgyem, hogy ez neki nagyon könnyű volt, nyögte már könnyek közt, mert nagyon szeretett, azt is mondhatná, hogy szerelmes volt belém, de egyszerűen úgy látta, nem érdekelt engem.

Sírva bökte meg az ujjával a mellem és felsorolásszerűen beolvasott.

– Igen a szakítás........Ennek oka az volt, 1. hogy egy ideig nagyon sok levelet váltottunk és idővel ez egyre kevesebb és kevesebb lett, a végén már nem is írtál nekem, 2. hogy nagyon ritkán találkoztunk és nekem szükségem lett volna arra, hogy ott legyél velem, hiszen hiányoztál.

Aztán oda kanyarodtunk, hogy a végén mindig azt érezte, csak a szexet akarom tőle.

Mivel erre nekem megint beugrott a melle képe, nem tudtam hitelesen cáfolni, de megpróbáltam.

– Nem, dehogy, hidd el nem, én csakis téged akartalak, a gondolataid, a lelked, meg minden.

Mint egy szentimentálisra állított droid, hadartam ezeket.
És igen, én is szerettem, sőt én még mindig szeretem, és hogy kezdjük újra, felejtsük el a múltat, most itt vagyok szeretem.

Olyan határozottan megrázta a fejét, hogy a könnyei az arcomra fröccsentek.

– Nem, azt nem akarom.

Néztem a száját, láttam is amit mondott, meg hallottam is.
De nem hittem el.
Ne vicceljen, hebegtem, ez most nem egy rossz színdarab, ez a valóság, ezt nem viccelhetjük el, én komolyan beszélek.

Mikor közölte, hogy ő is halálosan komolyan beszél, akkor még hallottam a hangom, ahogy akadozva mondja, hogy megváltozom, fogok levelet írni, mindig is szerettem, mindig is érdekelt, lehet, hogy tényleg úgy látszott, mintha nem érdekelne, lehet, hogy kicsit tényleg nem érdekelt, mindenben igaza van, de megváltozom, ígérem, megváltozom!
Hallottam, hogy mondom, de már rég a szövetnadrágomat láttam, meg azt, hogy nem jól áll, nem én vagyok.
Nem én vagyok kívül.
És nem én vagyok belül sem.

– Nem akarom! – válaszolta határozottan és visszaszaladt a lépcsőházba.

Döbbenten néztem utána.

– Ne keress többet! – köpte ki még nekem a záródó vasrácsos ajtó.

Mindketten jól hallottuk.

Az is aki kint se én vagyok, meg az is aki bent se.

Beültünk a kocsiba és hazavezettünk.

Ingerülten tértem ki Anyu kérdései elől, hogy merre jártam, majd erőtlenül elnyúltam az ágyamon.
Erős férfi.
Na igen.

Melyikük az?
Aki kint se én vagyok, meg bent se?
Vagy az, aki ezzel együtt mégis én vagyok, aki szerelmet vallott mégis és aki most ilyen nyomorultul, szétesve érzi magát?

Rohadt egy dolog, rohadt egy érzés ez.

Most mit mondanék Apámnak?

 

 

 

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://surrano.blog.hu/api/trackback/id/tr695800728

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Martin Berghoffer 2014.03.01. 09:47:41

...és bassza meg velem is így van,mikor nem olyan ruhában vagyok amikor érzem,hogy nem önmagamat adom én se tudok határozottan beszélni semmivel,és senkivel se.

álfirkász · http://narancsosliba.blog.hu/ 2014.03.01. 11:14:00

Azt hittem, a címben Vogáékat idézed:
"Kinn is vagyok, benn is vagyok az EMI-nál majd megnövök,
Lenn is vagyok, fenn is vagyok...
Jó napot, a fodrász vagyok!"
:D

zsolt64 2014.03.01. 20:56:33

Áhh... erre mondják hogy veszett fejsze nyele. Megértelek, de sajnos csak magadat gyengíted ezzel a kínlódással, ráadásul, ha visszamész akkor még lesz vagy két hónapod hátra. Sajnos láttam bennt embereket megbolondulni leszerelés előtt, és valami jó nagy marhaságot csinálni.
Nem éri meg.
Most már megérné lélekben azzal foglalkozni hogy tényleg akarok-e szakács lenni egész életemben vagy se. Nekem, mint írtam a suli amit végezhettem nagyon sokat segített, mert volt célom és elfoglaltságom. TANULTAM minden fellelhető szabadídőmben amit a laktanyában kellet tölteni. Mondjuk szerencsém is volt, mert bezárkózhattam az irodámba és ha az ÜTI akadékoskodott, akkor mindig meglobogtattam 1 kupac papírt és azt kamuztam hogy sürgős munka és túlóráznom kell.. Mindannyian elsajátítottuk a lázas munka látszatkeltésének művészetét a seregben ÷)