Centi_30.jpg72

 

 

 

 

 

1988. március 8. kedd


Ma megint átjött Ketya.
A tegnapi nap hatása alatt szédelgett még ő is. Biztosak voltunk benne, hogy sorsdöntő nap volt, tegnap más irányt vett az életünk, olyan szubkultúra tett ránk benyomást, ami ezáltal magához is húzott.

Tegnap kiderült például, hogy nem kell egy koncerten komoly fénytechnika, nem kell, hogy csillogjon-villogjon a színpad, nem kellenek táncosok, táncosnők, nem kell füstgép, elég a jó zene, a tartalmas szöveg, a jó közönség.
Soha nem hagyom ezentúl, hogy a csillogás megtévesszen, a ragyogás elkápráztasson, igyekszem mindig a lényegre koncentrálni, a tartalomra.
Mindenben.
Nem leszek pompával megvehető.
Egy koncerten a fény és a füst eltakar vagy kiemel, tehát irányít. Fokozhatja a hangulatot, hozzátehet, ahogy tesz is, de mindig el is rejt valamit és manipulál.
A szart nem fogom megenni, csak mert bonbonos dobozba teszik.
Ha valami jó, nem árt neki a csomagolás, de mindig jónak kell lenni a beltartalomnak, önmagában értéknek.
Értéket akarok ezentúl gyűjteni.
Ezt beszéltük meg Ketyával.
Azt kell keresnünk, amit nem tálcán kínálnak, ami nem evidens, amit ne adj Isten, a hatalom üldöz.

– De jó baszki, hogy tegnap nem egy öregasszony ágyában kötöttünk ki!

– Ú bakker, ne is mond, elhányom magam.

– Szerintem nem is igaz. Az egész kitaláció.

– Lehet. Nemtom, hitelesnek tűnt amikor mesélték.

– De aki mesélte, csinálta már?

– Nem hiszem, ő is csak hallotta.

– Olyantól, aki csinálta?

– Nem, szerintem olyantól, aki csak hallott róla.

– Hát bakker, képzeld, mondjuk beülünk abban a gúnyában, egyrészt kiröhögtetjük magunkat, másrészt a Gerbeaudban biztos tudják, hogy kering ilyen legenda, de ha nem csinálja senki, ők tudják a legjobban. Viszont azt is, hogy mi felültünk a szóbeszédnek.

– De ciki!

– Kurva ciki lett volna. Ja és még a fogyasztásunkat is magunk fizettük volna.

– Ne is mond, borzalmasan hangzik.

– Mekkora mákunk van!

– Szerintem van Isten.

– Hát azért ne szaladjunk ennyire messze. Furcsállnám, ha Hanszi alakjában jelenne meg.

– Mégiscsak ő említette az Almássy teret! De micsoda téves sztereotípia élhet benne az Almássy térről, ha azt hitte, olyan alakok járkálnak oda, amilyenek mi voltunk tegnap.
keresztelő.jpg– Én megváltoztam.

– Én is basszus. Egy életre.

– De nagyon közel voltunk ahhoz, hogy öregasszonybaszók legyünk.

– Jézus, nagyon közel.

– Ha igaz egyáltalán. Meg kéne tudni.

– Meg. Nem megyünk ma el?

– Hová? Oda?

– Csak kideríteni. Rendes ruhában. Este.

– Nemtom.

– Nem érdekel?

– De, érdekel. Menjünk.

– Menjünk.

Keringtünk a Gerbeaud előtt, lestünk befelé, nézegettük mennyi öreg nő és mennyi fiatal srác van benn, de valahogy nem látszott, nem alakult ki a legenda, jól szituált emberek kávéztak, teáztak és kimért mozdulatokkal süteményeket ettek.

– Ne menjünk be.

– Szerintem se.

– Akkor? Mi legyen?

– Nemtom. Esetleg várjuk meg míg bezár és egy pincért kérdezzünk meg.

– Oké, de láttad, hogy miden pincér fiatal és csinos pincérnő?

– Hát pont azért. Nekem az a szőke tetszik, aki most jön ki a pult mögül.

– Hát igen, az jó kis csaj.

– Várjuk meg. Negyedóra és zárnak.

– Oké, várjuk.

Már eléggé vacogtunk mire benn mindent elpakoltak, lestandoltak, átöltöztek. Nagyon reméltük, hogy a lány egyedül lép ki a személyzeti bejárón.
Nagyon nagy szerencsénk volt, mert tényleg, és Ketya azonnal megszólította. A lány készségesnek mutatkozott, elmondtuk, hogy csak egy kérdést szeretnénk tisztázni, és miután nevetett, hogy csak bátran, akkor bennem pont  ez hiányzott.
A bátorság.
Egy hatásszünetnek látszó bénult csendet követően Ketya megszólalt. Nem kertelt, nyíltan elmondta, mi érdekel minket. Én azt hiszem, belehaltam volna, ha nekem kell egy ilyen szép, fiatal lánnyal arról beszélgetni, hogyan szokás öregasszonyt felszedni.
Ha csak simán beszélgetnem kellett volna, azt se tudtam volna megtenni, annyira tetszett.
De tényleg nagyon kedves volt, elmondta, hogy ő erről nem tud, nincsenek ilyen megbeszélt jelek, nem látta még a nyomát sem ilyesminek, szerinte ez puszta kitaláció.
Aztán Ketya váltott, hogy jó, érti, de akkor azt mondja meg, fiatal lánnyal hogyan lehet itt megismerkedni, mondjuk pincérnővel? Mondjuk holnap délután nem akarja-e ezt valami hangulatos helyen elmagyarázni?
A lány felkacagott, hogy ügyes, már kezdte azt hinni, hogy komolyan az öreg nőkre utazunk, neki barátja van, de úgy érzi felkészültek vagyunk, legalábbis ez vagány belépő volt, de azért figyelmeztetett, hogy lehet, hogy nem sok lánnyal lehet azért erről beszélgetni.
Elbúcsúzott és elsietett.

Hát én nem vagyok felkészült. Egy kurva szót sem tudtam kinyögni, csak bámultam a lányt egész végig, és csodáltam Ketyát, amilyen lezserül végigcsinálta ezt.

– Na, csak városi legenda. Még jó, hogy nem jöttünk el tegnap. Leégett volna a bőr a pofámról. Maradjunk az ilyen csinos lányoknál. – mutatott Ketya a lány után. – Ő jó volt, nem?

– Nagyon. – nyögtem ki, miközben a lány távolodó alakját néztem.

 

 

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://surrano.blog.hu/api/trackback/id/tr675800763

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.