Centi_30.jpg49

 

 

 

 

1988. március 31. csütörtök

Mostanában van valami nyugalom itt benn.
Nem tudom ez minek köszönhető, talán annak, hogy leszerelő vagyok, talán annak, hogy az elmúlt napokban égbekiáltó marhaságot nem csináltam, mindenesetre a tisztekkel való együttélésemben beállt valami puha közöny.
Nem baszogatnak feleslegesen, én meg nem vagyok tiszteletlen, ugyan a tisztelet jelét sem mutatom, de ez a békés egymás mellett élés állapotát hozta el. Sima járandóságként kapom a szabadnapot, most már nincs senkiben késztetés, hogy lehúzza, hogy ráncba szedjen. Az a fajta öregkorom van, amit el lehet viselni, csöndes, nyugodt. Talán pont ezért telik ilyen kurva lassan.
Ma megnéztem újra azokat a versikéket, amiket tegnap felírtam. A "Jazz" címűt elolvasva beugrott, hogy ezt milyen sokszor énekelte Dvorzsak és Varga Gyuri. Gyurit nagyon kedveltem, még a kutyásoknál volt körlettársam, csendes, intelligens srác.
Leszerelt már.
Öreg Sas volt, egy korosztállyal idősebb nálam.
Most esett le, hogy nem voltam benn a laktanyában amikor ők leszereltek.
Se akkor, amikor az engem váltó kopaszok, a kisMágusok megérkeztek. Nem is nagyon tudják ki is vagyok én.
A mandulaműtét utáni lábadozásom töltöttem, amikor ezek történtek.
Most hirtelen nagyon fájt, hogy nem tudtam elbúcsúzni tőle, nem tudtam elbúcsúzni a többi jó fej Sastól, nem tudtam elbúcsúzni Lufitól, holott ő körlettársam volt.
Mikor a napokban visszajöttem kész tényként fogadtam, hogy nincsenek már, a mai napig eszembe sem jutottak. Köztük, öreg Sasok közt nagyon sok értelmes srác volt, valahogy velük egész jól elvoltam, kevés torzsalkodás jött létre köztünk.
Vajon hogyan szereltek?
Zajosan, ahogy mindenki tervezi?
Vagy úgy, ahogy Basáék, csöndben, szomorúan? És milyen lesz az enyém?

Sokáig töprengtem ezen, majd újra lenéztem a leírt versekre.

Az a mondat, hogy „2 percen belül agyonlövök valakit, ha nem jön 1 db gép ide!” az nagyon mellbe vágott most.
Az elszalasztott Sas leszerelés miatt amúgy is lehangolt voltam, de ez a mondat most még a szenteste napját is eszembe juttatta, amikor én is ölni akartam.
Tudtam amúgy, hogy ez mindenkinek megfordult már itt a fejében, de ez így, leírva, olyan indulatról árulkodik, amit most úgy éreztem, hogy állandóan bennünk lappang.
Igen, lehet az ember ennyire kiborulva.
A tisztek nem is sejtik, hogy időzített bombán ülnek. Egy kurva nagy puskaporos hordó a laktanya.
Az én előbb említett nyugalmam is csak látszat. Nem látszik rajtam, de szinte mindig azt érzem, amit B.K.Zs. - „Szabadságom előtt 2 nappal, megőrülök a betonon.”

Igen, néha azt érzem begolyózom. Amióta kétjegyű lett a napjaim száma, mintha lassabban telne.
Mint a lift, ami a földszinthez közeledve egyre lassabban süllyed, minél közelebb van, annál jobban lassul. Már nagyon közel vagyok a földhöz, ezért már észrevehetetlenül haladok, szinte egy helyben topogásnak tűnik.
Nem látszik, de fortyogom belül.
ponyva.jpgA látszólagos nyugalom annak köszönhető, hogy a tisztek nem basztatnak. Ha megtennék, valószínűleg robbannék.
Nem tudom mi lenne, de szinte biztos, hogy kezdődne újra a lázadásom korszaka.
Talán tudják ezt a tisztek is, és már őket is fárasztja, talán ezért is kapok rendes szabadnapot, hátha otthon kieresztek kicsit, és talán emiatt nem feszülünk össze.

Mindenesetre ma kiengedtek, senki nem szól hozzám, se az alegységügyeleten, sem a csapatügyeleten. Pedig ma borotválkozni sem volt kedvem, szőrösen álltam sorba, a kimenőre engedett társaim közt. Gitti a csapatügyeleten csak egy fintort hagyott végigsuhanni az arcán, mikor meglátott, de nem szólt.

 

 

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://surrano.blog.hu/api/trackback/id/tr665800833

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.