Centi_30.jpg69

 

 

 

 

1988. március 11. péntek, eü. szabadság

Ma délután átjött Ketya, beszéltük, hogy a napokban lejár az egészségügyi szabadságom és meg kéne próbálnom bekerülni a Honvéd Kórházba Hilfernek.
Nem tudnék hazajárogatni, de legalább nem kéne a laktanyában lennem.

Olyan csábító lehetőség, hogy megbeszéljük a részleteket.
Megadta annak a dokinak a nevét, akit érdemes lenne megkeresnem, szerinte ha tud, biztosan segít és persze hivatkozzak majd rá, mondja Ketya, őt szerették, hátha az nyom valamit a latban, hogy a barátja vagyok.

kalóz.jpgElmondja pontosan azt is, hol keressem, hol van az általános sebészet és aztán elmeséli, hogy azért persze a vér, a kiterített belső szervek, a sérülések, vagy akár az amputálás látványát nem könnyű megszokni, de meg lehet, neki hamar ment, pedig régen ezeket soha nem akarta látni.

Az is nagyon bizarr érzés volt amikor az első amputált lábbal leküldték a hullaházba. Nehéz, súlyos, élettelen, nyeklő-nyakló hús, csontos lábfej, ami minduntalan kibukkant a takarásból, akármennyire csomagolta be.
Egy olyan emberi végtag, ami soha nem fogja már a funkcióját betölteni, felesleges sorja.

Majdnem elhányta magát amikor lenn, jobb helyet nem találván, a falnak döntötte.
Annyira bizarr volt a lezserül falnak dőlő, combtőből levágott láb, hogy ez mélyen beégett neki, most is borzong, ha rágondol, de csak azért, mert az első volt, később az ilyesmihez alaposan hozzászokott.

Nem mondom, hogy kedvet csinált nekem ehhez, de ha nem kell visszamennem kampózni, talán ezt is ki bírom.

 

 

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg70

 

 

 

 

 

1988. március 10. csütörtök, eü. szabi

Kicsit másnapos vagyok ma.
Későn érkeztem haza, a család nem is látta, milyen állapotban jöttem meg, bár nem részeg voltam, vagy legalábbis nem feltétlen az alkoholtól.
Igazságtalan voltam akkor, mikor a Kézi Chopen koncert után azt gondoltam, hogy a fények nem kellenek. Mert tegnap úgy fürödtem benne, mintha a Balatonban lettem volna, ahol még leér a lábam, nem fulladhatok meg, de már a víz tömege hullámoztatja a testem, sodor és megtart egyszerre.
A Depeche Mode kurva jó zene.
Míg a Kézi Chopennél méterekre álltunk csak az előadóktól, itt a színpad messze volt és amit az előbbi esetben a zenészek a megjelenésükkel adtak át, itt a fény és a hangerő közvetített.
A zenéjük lényege így tudott átjönni, így hatolt belém, így mozgatott meg.
És így ösztönzött észvesztő táncra.

Amikor Edit közölte, hogy elhagy és emiatt a betonon táncra perdültem, azt gondoltam, ilyen csak magamban lesz, mások tekintetétől rejtve, de tegnap nem volt bennem félelem, közszemlére tettem magam, abban a fura mozgásban, amit a zene kiváltott.
Ehhez kellett az alkohol, kellett a zene, kellett a fény, és kellett Alex. Rajta is azt láttam, hogy görcs és manír nélkül élvezi a koncertet és ez nagyon sokat segített. Érdekes, hogy amikor Edit elhagyott, akkor is a Depeche Mode-ra táncoltam és valahogy most azt éreztem, hogy amit akkor belül éltem át a zenével az most itt kívülről a bőrömön keresztül szivárog belém, és mint egy maroinett bábut, úgy kezd mozgatni.

Alex nem ugrálva táncolt, mint én, de neki is minden porcikájában benne volt a zene és mikor néha össze vigyorogtunk, megéreztem a civil élet szelét.

Mégpedig azért mert egy katonatársammal voltam.
Ha ő nincs ott, akkor ez csak egy nagyon jó koncert. Egy jó együttes, egy jó zene. De ő azt a kontrasztot képviselte, amit én is tudok magammal kapcsolatban, hogy katona vagyok, rabszolga, csakhogy ez a koncert az ÉLET.

Ebben vagyok, ez a valóság.
És én ehhez közeledem.
Kerek hetven napig még.
Ez nem csak valószínű, ahogy nagyon sokáig éreztem benn a laktanyában, hanem biztos.

Ez a jövő.

Szinte látom magam előtt.
Ez lesz az ÉLET, ez lesz a jövő, egy hatalmas táncos koncert lesz az élet, egy fényárban úszó ujjongás lesz a jövő.

Olyan biztos ez, ahogy itt állok. Illetve táncolok. És arra, hogy mit kell értékelnem abban, hogy ezt ami most van, ezt később bármikor lehet, amikor csak akarom, arra Alex jelenléte figyelmeztetett.
Ha nem lettem volna katona, őt nem ismerném.
Ekkor, ott éreztem meg, ott a koncerten először, hogy hozok majd értéket a katonaságtól, kapok valamit, nem üres kézzel távozom.
Alig tudok most szebbet elképzelni ennél a napnál. Mert amit most érzek, hogy milyen szabadság az élet, és hogy ez mit jelent nekem, van aki pontosan tudja.
Mert az életem egyik nagy felfedezésén jelen van, és ugyanazt a heuréka élményt éli meg.
Amikor összenézünk, tudom.
Ő is ezt éli meg, látom.

Az őt árnyként kísérő sztoikus nyugalmán is átsüt, hogy élvezi ezt a szabadságot és hogy pontosan olyan erősen érzi, mint én, mert ő is pont ugyanakkor kapja meg, ugyanakkor kezdődik az élete, mint az enyém.
Ugyanannyi időre kell teleszívnia magát ezzel itt, a jövő ígéretével, mint nekem. Ugyanannyi napja van még, ugyanaz a 70 nap van még a szabadságvesztéséből, mint nekem.
És amikor összenézünk, tudom, hogy szóval, vagy szavak nélkül, de egy nyelvet beszélünk.

Össze lettünk kapcsolva.
Veteránok lettünk.
Soha senkinek el nem mesélhető dolgokon mentünk keresztül együtt. Csak olyan érti meg, aki keresztül ment ugyanezen, vagy hasonlón.
Életünk végéig elkísér majd ez az ismeret. Később, tizenöt, huszonhat és ötven év múlva is emlékszünk erre a nyelvre, úgy váltunk majd át rá, mintha nem telt volna el irgalmatlanul sok idő.
Mindig benne lesz az összenézésünkben az összekapcsoltságunk tudata.
Bajtársak lettünk, vértestvérek örökre.
veterán1.jpgÉs tudtam, hogy benn laktanyában is van néhány srác, aki a bajtársam lett, és nem kell ismernem, hogy kicsoda, és nem kell tudnom, hogy mi volt és mi lesz, mert benn a laktanyában a lényeget látjuk, mindenki csak annyi és csak az, amennyi és aki.
Mert a zöld egyenruhában csak az Ember a különbség, ha az átsüt, akkor mindegy ki ő amúgy, a testvérem lett örökre.
És Alex ember.
És B. K. Zs is az, és Molnár Csabi is az, és Binder is az, és Réfi Imi is az, és Répa is az, és Lufi is az.
És talán én is az vagyok.
Vadember, de talán ember.

A "Somebody" című szám közben majdnem elsírtam magam.Tudtam, hogy nőhöz énekel benne az énekes, de ha behelyettesítem a nő helyére az Embert, a csókok és az intimitás helyett a bajtársi kézfogást,  akkor ugyanarról énekel, amin most gondolkodom. Pont most, pont itt, pont ebben az állapotomban csendült fel a pont erről szóló dal.
Gondolhatnám Isten érintésének, de ha Isten volt, ügyetlenül csinálta, mert nem megérintett, hanem felkavart. Ügyetlenül – ahogy Isten –, az öklömmel meglöktem Alexet a felkarján, ő a lassú szám hatására kissé ormótlanul, mint egy kölyökkutya felé, odabiccentett felém, hogy na mi van?
Én kihúztam a centit a zsebemből és megmutattam, hogy 70.
Elmosolyodott egy pillanatra, kicsit kotorászott ő is a zsebében és elővette a sajátját.

– 70 – mutatta.

Újra összemosolyogtunk, és tudtam, hogy minden, de minden értéket a világon, minden, de minden dolognak a megvilágítását azonos módon értékelünk, olyan szemüveget kaptunk, amiben mindent egyformán látunk, mindent egyformán érzünk.
Tökéletesen ért engem és tökéletesen érzi, ami bennem van.
Ugyanazt és ugyanúgy.

És én, aki végig attól féltem, hogy a katonaság eléri bennem a célját, hogy egyforma leszek, és én aki, egész végig az ellen lázadtam, hogy ne legyek egyforma, most egyforma lettem.

A katonaság megtette végül, megdolgozott, egyforma lettem.
De ahogy Alexre néztem, úgy éreztem ennél nagyobb ajándékot nem adhatott volna.

Bajtársak lettünk.

Veteránok.

 

 

 

 

 

 

 A poszttól független, csak rátaláltam az aznapi, vagyis az 1988 március 10.-i híradóra.

 

 

 

Centi_30.jpg71

 

 

 

 

 

1988. március 9. szerda


Ma felhívtam Alexet, pontosabban, a mamáját.
Még amikor legutoljára benn voltam a laktanyában, akkor beszéltük meg Alexszel, hogy keresni fogom.

Először este fél hétkor hívtam.
A mamája vette fel, azt mondta, hogy nincs otthon, én előre is elnézést kértem, hogy negyedóránként hívni fogom, mert beszélnem kell Alexszel.
Nem tudtam, hogy kapott-e szabadnapot, de csak úgy tudtam kideríteni, ha hívogatom.
Nekünk nincs telefonunk, ő nem tud keresni, ezért én jártam a környékbeli telefonfülkékhez. Egy istenverése az egész, ha valakit sürgősen vagy meghatározott időben kell hívni. Fel kell szerelkezni egy csomó kétforintossal, mert ezek a készülékek hajlamosak elnyelni, amit az ember bedobott.
Mintha igazából ez lenne a feladatuk, és a hívás lehetősége, az csak valami véletlenszerű nyeremény.
Elnyelheti csak úgy simán, amikor az ember bedobja. Nem is szabad addig, amíg vonalat nem ad, úgy biztos elnyeli, ki kell várni a hangot.
Aztán elnyelheti, amikor a kicsöngést követően a hívott fél felveszi. Ilyenkor beesik a pénz és bontja a vonalat. Aztán van, amikor nem ennyire direkt, amikor már beszél az ember egy ideje, de persze még a szintidőn belül, hogy egyszerűen csak szétkapcsol.
Ekkor kezdődik minden elölről.
És elnyelheti úgy is, hogy a beszélgetés végére figyelmeztető hangot meghallva az ember bedob egy újabb érmét, hogy folytatni tudja a diskurzust, de nem tudja, mert hiába tömte meg az ember a szerkezetet, az attól még szétkapcsol.
Még bosszantóbb, ha egyszerre elnyeli az újonnan bedobott pénzérmét és rögtön szét is kapcsol.
Ilyenkor megint minden kezdődik elölről.
De csak akkor, ha nem eleve rossz a készülék.
Az lehet rossz csak úgy, magától.
Mert olyan a kedve.
Vagy az időjárástól, vagy csillagállástól, vagy a fene tudja, mert lehet rossz úgy is, hogy valaki, egy szerencsés, épp befejezte a beszélgetést, de közvetlen utána már nem működik.

Lehet olyan, amikor úgy nem működik, hogy aki úgy jár, hogy pont őt szopatja a telefonkészülék az előbbi módon, az addig veri, míg az nem látszik, hogy már van oka nem működni.
Ekkor megjavul.
De persze van olyan is, hogy egyszerűen csak vandalizmus áldozata lesz a készülék, erős állampolgárok szórakozásból szétverik.
Aztán lehet olyan eset is, hogy azért nem működik, mert amikor fontos hír fogadása közben szétkapcsol, elnyeli a pénzt, stb., a hoppon maradt delikvens szétveri a kagylót, vagy letépi az egészet.

Elképzelhető olyan eset is, hogy csak a másik fél hall, te őt nem, vagy te hallod, de téged ő nem. Ilyenkor a panaszok jelzése szintén a kagyló tönkretételével kap kellő hangsúlyt.

Tökéletesen, mindig másnál működik, leginkább annál, aki órákra beköltözik a fülkébe, és akkor sem siet, ha a többiek a fülke ablakán bekopogtatnak.

Ha a készülék rossz vagy foglalt, menni kell egy másikhoz.
Az ember pontosan ismeri a környezete telefonfülkéinek elhelyezkedését.
Mindig van az ember fejében egy hevenyészett térkép, a távolságokkal és a fülkék eléréséhez szükséges menetidők adataival és az elmúlt napok tapasztalatai alapján működésképtelennek ismert készülékek listájával.


Pokoli gyorsan tervez az ember egy körutat, az egymástól legfeljebb negyedóra sétányira található, működőnek vélt telefonfülkék érintésével a kiinduló pontba visszaérkező túraútvonallal.
telefon.jpg
A legnagyobb szopás az, amit Alex mamájának ígértem, hogy negyedóránként bejelentkezem. Ilyenkor általában az ember várakozik az üres fülke előtt és tehetetlenül figyeli, hogy nem sokkal a negyedóra lejárta előtt valaki beköltözik hosszabb időre. Nagy dilemma, hogy toporogjon-e ott az ember, hátha a másik csak gyors beszélgetést bonyolít le, vagy azonnal menjen egy másik üres fülkét keresni.

Ha mondjuk az általunk nemrég használt készülék egy újabb delikvens érkeztekor bedobja a törülközőt, meg kell figyelni, hogy milyen sebességre képes a másik, mivel nyilván ő is a legközelebbi készülékhez igyekszik majd, tehát meg kell becsülni, hogy van-e idő megbizonyosodni arról, hogy tényleg beszart-e az a kibaszott, rohadt készülék, vagy neki kell-e iramodni azonnal, hogy a másik előtt érjünk a következő helyszínre. Mert lehet, hogy nálunk újra működne. Ha kiderül, hogy tényleg nem jó, vagy nincs idő ezt kideríteni, akkor nem szabad kockáztatni, szaladni kell a másikat valahogy beelőzve egy másikhoz.

Ha esetleg erről is kiderül, miután mások előtt megérkezünk, hogy ez sem jó, érdemes eljátszani, mintha beszélne az ember, a másikat egészen közel kell csalogatni, és úgy viselkedni, hogy gyanútlanul lépjen, majd utánunk be a fülkébe, mert míg realizálja, hogy nem jó, mi előnyt szerezhetünk a következő ki-bebaszott kurva készülékig.

Így relatíve nyugodtan, de persze tempósan haladhat az ember, a másiknak kell kábé fél perc míg rájön, hogy az is szar, addig jelentős előnyre szert tenni.

Aztán van még az a taktika is, hogy egyből egy távolabbi, elhagyatottabb telekúrt szart keresünk fel, mivel ritkábban használt, nagyobb eséllyel működőképes, de pont amiatt, hogy elhagyatottabb, az állami telefontársaság szerelői is szarnak rá ha esetleg elromlott, mert sokkal hosszabb ideig tud működésképtelen maradni, mint más készülék. Itt nagyobb ráhagyásokkal kell dolgozni, egy átlagos helyen lévő készülék javítása megvan egy hét alatt, egy olyan készülékhez, ami messzebb van és az ember tudja,  hogy rossz volt, két hétig nem érdemes elmenni.
Lehet az embernek szerencséje, de itt nagy a kockázat is, hogyha huzamosabb ideig működőképes, az elterjed  és lehet, hogy más is azt a taktikát választja, hogy ezt keresi fel és összetorlódunk, vagy egyszerűn negyedórás gyaloglás után kiderül, hogy az a szétcseszett, getva rohadék mégse működik.

Én nem nagyon tudom eljátszani, hogy alibiből épp beszélek, emiatt a fülke előtt várakoztam, vártam, hogy a negyedóra leteljen, közben mindig gyanakodva figyeltem a járókelőket.
Próbáltam a telefonálásra készülődésre és sokáig pofázásra való hajlamra utaló jeleket, testtartást, viselkedésformákat a fülkét vészesen megközelítőkben felismerni.
Aki sunnyogva, lapos tekintettel engem stíröl ahogy állok a fülke mellett, az telefonálni akar, csak nem akarja mutatni, de pont attól bukik le, hogy vizslatja, mit csinálok olyan közel a fülkéhez.
Aki mereven a fülkét nézi, az rutintalan marha.
Az is, aki nem messze a fülkétől a kabátja belső zsebébe kezd kotorászni, mert az nyilván a papírra írt számot keresi, aki meg a nadrágzsebbe nyúl, az az aprót akarja előszedni.
Ezek simán méterekről lebuknak.
A férfiaktól kevésbé kell tartani, általában ügyeket intéznek, pattogósan, katonásan.
A fiatalok sem eresztik bő lére:
– Csá, akkor megyünk este? Oké, nyolckor a Moszkván? Bécinek szóljál. Oké, hozom, na este, csá.

Ezeket könnyen kibírom.
De ha öreg közelít és még a telefonszámot is nehezen találja, vagy szemüveget vesz fel, hogy megállapítsa, hogy a felesége által írt közérti bevásárlólistát tartja-e a kezében vagy a felírt telefonszámot, akkor őt nem szabad beengedni.
Az ilyet néha el lehet ijeszteni azzal, hogy az ember bemegy. Ennek el tudom, játszani, hogy beszélek, úgyse hallja, vagy ha hallja, nem érti.
De a fiatal lányt, aki a mellén összekulcsolt karjai alatt könyvet cipel, azt sem szabad beengedni, az általában romantikus, a szerelmével fog beszélni, ha napló, vagy emlékkönyv van nála, akkor különösen veszélyes.
A teletömött cekkert cipelő nők közül a fiatal az veszélytelen, az nem beszél sokat, rohan a gyerekekhez haza, de az idősebb, aki nyögve cipeli a terheit, az a fülkében piheni ki magát.
Nagyon résen kell lenni.

Nekem nagyon nagy mázlim volt ma, negyedóra múlva üres volt a fülke, működött is, és Alex vette fel. Kiengedték szabadnapra, pont akkor ért haza.
– Na megyünk?
– Hát hogy a fenébe ne! Háromnegyedkor a sportcsarnok előtt?
– Fél és háromnegyed közt?
–  A bejáratnál közvetlen?
– Oké rohanok.

Már telefonálni is úgy jöttem le, hogy ha Alexet kiengedték, akkor azonnal tudják indulni.
Öltözködés közben rápillantottam a piros kardigánra, megborzongtam, és megnéztem magam a tükörben most.
A kedvenc pulóverem van rajtam, a kurva jó Casucci farmerom és az imádott magas szárú Adidas cipőm. És ehhez kifejezetten vagány a fülbevaló.
Nem vettem ki, mióta átfúrtuk a fülünket, éjszaka fáj ha ráfekszem, de nemrég vették ki a mandulám, előtte egy fasz beverte az orrom, így az elmúlt időben annyi fájdalmon vagyok túl, hogy egészen megszoktam.

Szóval, ahogy Alexszel megbeszéltem fél nyolc után nemsokkal a Sportcsarnok előtt álltam. Alexet most láttam először civilben, jól eső érzés volt ahhoz hasonló göncökben látni, amiben én voltam.
Hogy így is hasonszőrűek vagyunk, nem csak egyenruhában.

– Egy vodka a Pipacsban előtte?
– Persze! – válaszolom.

A Pipacs közönsége most eléggé felhígult, a tompa, opálos tekintetű lecsúszott alkoholisták közt meglepően sok a fiatal, és még több előttük az üres feles pohár. Csak sikerült beszállnunk nekünk is, gyorsan lenyomtunk fejenként két vodkát, nem sokat teketóriáztunk, le se nagyon tettünk a pultra a hevenyészve elmosott mosogatószeres pohárba lötybölt szeszt, legfeljebb csak levegőt venni hozzá.
Aztán, ahogy lement, egyszerre biccentettünk az üres poharak felé.

–  Még egy?
– Jó hogy!

Lecsúszott az is, kicsit álltunk borzongva, vártuk, míg a hátunk borsódzása alábbhagy és bemegy az agyunkba bizsergésnek.

–  Itt a jegyed! – mondta Alex, ahogy a vodka végleg megérkezett és nem sokkal később jeggyel a kezünkben mentünk be életünk első Depeche Mode koncertjére a Sportcsarnokba.
depechekoncertjegy1.jpgAlex találta ki még benn, nagyjából egy hete, hogy jöjjünk el. Ő nagyon szívesen menne, majd megpróbál úgy kérni szabadnapot, hogy erre a napra, és ha én kinn vagyok hívogassam fél héttől. A mamája megveszi a jegyeket előre.
Ha fél nyolcig nem ér haza, akkor nem engedték ki, de elmondta, hogy kért Szadó őrnagytól kihallgatást és kérek perec felvázolta, hogy ma koncerten kellene lennie.
Szadó jó fej volt, kiengedte.

Hagytuk, hogy sodorjon befelé az ajtón a tömeg, vettünk két sört és nemsokkal később elkezdődött a koncert és magával húzott, ki a katonaságból, bele a civil élet egyik nagy adományába, úgy mint pár napja az Almássy téren, bele a zenébe, bele a pörgésbe.

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg72

 

 

 

 

 

1988. március 8. kedd


Ma megint átjött Ketya.
A tegnapi nap hatása alatt szédelgett még ő is. Biztosak voltunk benne, hogy sorsdöntő nap volt, tegnap más irányt vett az életünk, olyan szubkultúra tett ránk benyomást, ami ezáltal magához is húzott.

Tegnap kiderült például, hogy nem kell egy koncerten komoly fénytechnika, nem kell, hogy csillogjon-villogjon a színpad, nem kellenek táncosok, táncosnők, nem kell füstgép, elég a jó zene, a tartalmas szöveg, a jó közönség.
Soha nem hagyom ezentúl, hogy a csillogás megtévesszen, a ragyogás elkápráztasson, igyekszem mindig a lényegre koncentrálni, a tartalomra.
Mindenben.
Nem leszek pompával megvehető.
Egy koncerten a fény és a füst eltakar vagy kiemel, tehát irányít. Fokozhatja a hangulatot, hozzátehet, ahogy tesz is, de mindig el is rejt valamit és manipulál.
A szart nem fogom megenni, csak mert bonbonos dobozba teszik.
Ha valami jó, nem árt neki a csomagolás, de mindig jónak kell lenni a beltartalomnak, önmagában értéknek.
Értéket akarok ezentúl gyűjteni.
Ezt beszéltük meg Ketyával.
Azt kell keresnünk, amit nem tálcán kínálnak, ami nem evidens, amit ne adj Isten, a hatalom üldöz.

– De jó baszki, hogy tegnap nem egy öregasszony ágyában kötöttünk ki!

– Ú bakker, ne is mond, elhányom magam.

– Szerintem nem is igaz. Az egész kitaláció.

– Lehet. Nemtom, hitelesnek tűnt amikor mesélték.

– De aki mesélte, csinálta már?

– Nem hiszem, ő is csak hallotta.

– Olyantól, aki csinálta?

– Nem, szerintem olyantól, aki csak hallott róla.

– Hát bakker, képzeld, mondjuk beülünk abban a gúnyában, egyrészt kiröhögtetjük magunkat, másrészt a Gerbeaudban biztos tudják, hogy kering ilyen legenda, de ha nem csinálja senki, ők tudják a legjobban. Viszont azt is, hogy mi felültünk a szóbeszédnek.

– De ciki!

– Kurva ciki lett volna. Ja és még a fogyasztásunkat is magunk fizettük volna.

– Ne is mond, borzalmasan hangzik.

– Mekkora mákunk van!

– Szerintem van Isten.

– Hát azért ne szaladjunk ennyire messze. Furcsállnám, ha Hanszi alakjában jelenne meg.

– Mégiscsak ő említette az Almássy teret! De micsoda téves sztereotípia élhet benne az Almássy térről, ha azt hitte, olyan alakok járkálnak oda, amilyenek mi voltunk tegnap.
keresztelő.jpg– Én megváltoztam.

– Én is basszus. Egy életre.

– De nagyon közel voltunk ahhoz, hogy öregasszonybaszók legyünk.

– Jézus, nagyon közel.

– Ha igaz egyáltalán. Meg kéne tudni.

– Meg. Nem megyünk ma el?

– Hová? Oda?

– Csak kideríteni. Rendes ruhában. Este.

– Nemtom.

– Nem érdekel?

– De, érdekel. Menjünk.

– Menjünk.

Keringtünk a Gerbeaud előtt, lestünk befelé, nézegettük mennyi öreg nő és mennyi fiatal srác van benn, de valahogy nem látszott, nem alakult ki a legenda, jól szituált emberek kávéztak, teáztak és kimért mozdulatokkal süteményeket ettek.

– Ne menjünk be.

– Szerintem se.

– Akkor? Mi legyen?

– Nemtom. Esetleg várjuk meg míg bezár és egy pincért kérdezzünk meg.

– Oké, de láttad, hogy miden pincér fiatal és csinos pincérnő?

– Hát pont azért. Nekem az a szőke tetszik, aki most jön ki a pult mögül.

– Hát igen, az jó kis csaj.

– Várjuk meg. Negyedóra és zárnak.

– Oké, várjuk.

Már eléggé vacogtunk mire benn mindent elpakoltak, lestandoltak, átöltöztek. Nagyon reméltük, hogy a lány egyedül lép ki a személyzeti bejárón.
Nagyon nagy szerencsénk volt, mert tényleg, és Ketya azonnal megszólította. A lány készségesnek mutatkozott, elmondtuk, hogy csak egy kérdést szeretnénk tisztázni, és miután nevetett, hogy csak bátran, akkor bennem pont  ez hiányzott.
A bátorság.
Egy hatásszünetnek látszó bénult csendet követően Ketya megszólalt. Nem kertelt, nyíltan elmondta, mi érdekel minket. Én azt hiszem, belehaltam volna, ha nekem kell egy ilyen szép, fiatal lánnyal arról beszélgetni, hogyan szokás öregasszonyt felszedni.
Ha csak simán beszélgetnem kellett volna, azt se tudtam volna megtenni, annyira tetszett.
De tényleg nagyon kedves volt, elmondta, hogy ő erről nem tud, nincsenek ilyen megbeszélt jelek, nem látta még a nyomát sem ilyesminek, szerinte ez puszta kitaláció.
Aztán Ketya váltott, hogy jó, érti, de akkor azt mondja meg, fiatal lánnyal hogyan lehet itt megismerkedni, mondjuk pincérnővel? Mondjuk holnap délután nem akarja-e ezt valami hangulatos helyen elmagyarázni?
A lány felkacagott, hogy ügyes, már kezdte azt hinni, hogy komolyan az öreg nőkre utazunk, neki barátja van, de úgy érzi felkészültek vagyunk, legalábbis ez vagány belépő volt, de azért figyelmeztetett, hogy lehet, hogy nem sok lánnyal lehet azért erről beszélgetni.
Elbúcsúzott és elsietett.

Hát én nem vagyok felkészült. Egy kurva szót sem tudtam kinyögni, csak bámultam a lányt egész végig, és csodáltam Ketyát, amilyen lezserül végigcsinálta ezt.

– Na, csak városi legenda. Még jó, hogy nem jöttünk el tegnap. Leégett volna a bőr a pofámról. Maradjunk az ilyen csinos lányoknál. – mutatott Ketya a lány után. – Ő jó volt, nem?

– Nagyon. – nyögtem ki, miközben a lány távolodó alakját néztem.

 

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg73

 

 

 

 

 

1988. március 7. hétfő


Ma Ketya már délelőtt átjött. Bevonultunk a szobámba és az esélyeinket latolgattuk.

Ketya előadta az értesüléseit.
A fiatal testre vágyó idős nők beülnek a Gerbeaudba. Van aki egyedül, de van, hogy többen barátnők. Nem mindenki ezért jár oda, azért a Gerbeaud mégiscsak egy külföldiek által is látogatott, nívós cukrászda a város szívében.
De azért pontosan tudni lehet, hogy sokan csak emiatt jönnek. Beülnek a fiatal fiúk is és várnak a jelre. Az nem teljesen tisztázott, hogy tulajdonképpen mi is, de valami olyasmi, hogy az a srác, aki felkínálja a testét, vagy az  öregasszony, aki kefélni akar miután megitta a kávéját vagy a teáját, a csészealjjal lefedi a csészét. Vagy fejjel lefelé teszi le a csészét.
Ez a jel.

öregasszony10.jpgIlyenkor a pincér nem viszi el az asztalról, az ott áll, jelezve, hogy a nő szexet akar, a férfi szexet kínál. A résztvevők habitusától függ a folytatás. Az öregasszonyok és a fiúk is keresik a szemkontaktust. A nők a fiúkat mustrálják, a fiúk a letakart csésze előtt ülő nők közül igyekeznek annak a pillantását elkapni, akivel feltételezhető, hogy teljesíteni tud.

De a nő választ.

Ha két szempár összeakad hosszan az az üzletre való felhívás. Ha a nő alig észrevehetően bólintott, akkor az üzlet megköttetett.
De lehet, hogy eleve úgy kezdődik, hogy a nő kávét küld a kiválasztott fiúnak, az megissza és az említett módon lehelyezi a csészét.

Ritkán, de előfordul, hogy ilyenkor a fiú átül az asztalához.

– Szabad? – kérdezi, a nő int, hogy igen, és ha a fiú rátermett, szellemességgel növelheti a saját értékét. De alapvetően a diszkréció az alapja az egész ügymenetnek, inkább úgy ütik nyélbe az üzletet, hogy majdnem egyszerre készülődni kezdenek, a nő általában kifizeti a fiú fogyasztását, tekintetével, vagy halkan, szóban jelezve a pincérnek, ki a kiválasztott portéka. Aztán kinn, esetleg a taxiban pár szóban megbeszélik az anyagiakat és elmennek a nő lakására, esetleg szállodába. Utána már csak az általa kívánt módon meg kell dugni, esetleges  extrém kívánságok esetén menet közben is lehet felfelé srófolni az árat. Ha mindkét fél előnyösen száll ki az üzletből lehet hosszabb távú kereskedés, és az igazán szerencsés fickó magas jövedelemmel rendelkező kitartottá válhat. Az ebben a műfajban az a csúcsvad. Mindenki azzá szeretne válni.

– Nagyjából ennyi. – fejezi be Ketya. Túl sok lelkesedés benne sincs, mint valami fizikatételt, úgy mondja mindezt.

– Hát nem tudom, nem gáz ez? – kérdem.

– Hát de, az. De jobb, mint a konyha.

– Jó, igaz, annál jobb.

– Fel kellene öltözni ám rendesen, a kellemes, finom stílusú srácok kelendőbbek. Én tegnap kiválogattam, ami kellhet, nadrágot, fehér inget, meg Apám hosszú ballonkabátját. Csak haza kellene mennem átöltözni. – válaszolt Ketya elgondolkodva.

– Azt hiszem én is össze tudok szedni elegáns cuccokat. – mondtam és közben némi undorral a szövetnadrágra pillantottam.

– Tudod mi kéne még?

– Nem, mi kéne?

– Fülbevaló.

– Fülbevaló? – hökkentem meg.

– Igen, szerintem az nagyon figyelem felkeltő.

– Hát az biztos.

– Nincs Anyádnak valami olyan, amit felvehetünk?

– Hát biztos van, de neki ki van fúrva a füle, nekünk meg nincs.

– Nem baj. Kérdezd meg, milyenek vannak neki.

– Jó, de előbb szedjük össze a ruhatárat.

– Oké.

– Mikor menjünk?

– Hát a legjobb lenne ma, amíg el nem gyávulunk.

– Hú ez kicsit hirtelen.

– Jobb így, essünk túl rajta. Hazamegyek átöltözni.

Így Ketya hazament, és amíg vissza nem érkezett én összeszedtem ami kell. Közben elkezdett fájni megint a torkom, mint valami baljós előjel, de nem foglalkoztam vele. Anyut kérdezgettem, nem látta-e ezt, nem látta-e azt, és mivel olyasmit kerestem, amit ő vásárolgatott nekem a lengyel piacról, mindig tudta mi, hol van. Nagyon lelkes lett, hogy végre úgy néz ki tisztességes ember kezdek lenni, aki ad az öltözködésre. Anyuval régen nagyon sokat küzdöttünk. Ő mindig  vásárolt nekem valami általa jónak tartott és amúgy divatos holmit, rólam viszont nem lehetett leimádkozni a szakadt, koszos farmert.
Amiket most előszedegettem, sose hordtam. Minden darabját régóta utáltam. Anyu előkotort valami szintén általa vett lapos talpú, kissé hegyes orrú finom bőrcipőt, a hideg kirázott mindig, ha megláttam, de be kellett látnom, hogy a szövetnadrághoz pont jó.
Apu ingei közül kiválasztottunk egy olyan fehér darabot, ami pont jó rám és ami anyagában is a minőséget sugározta és felvéve meg kellett állapítom nem rossz ez így, tényleg olyan elegáns szerű lettem, és bár sosem akartam ez lenni, most kedvtelve forogtam a tükör előtt.

Anyu elemében volt, hozta az újabbnál újabb ötleteit, vegyem fel Apám zakóját, próbáljam fel ezt a pulóvert, stb. Tényleg azt láttam rajta, hogy őszintén örül a változásnak.
Aztán hozta a saját ruhatára darabjait, persze mind női, de a színe, a hossza miatt vegyem fel ezt azt. Csak hogy lássam, hogy mik állnak jól, hogy később ilyeneket vegyek.
És kezdtem tetszeni magamnak.
Pontosan tudtam, hogy mind női cuccok, sose mennék ki bennük az utcára, de benyomásokat szerezni nagyon jó volt ez.
Az egyik blézerében, mintha frakkban lettem volna, másban meg torreádornak látszottam. Végül előrukkolt azzal, amit nemrég vett nekem, még sosem láttam, de ő úgy érezte ez fogja feltenni az i-re a pontot.
Egy tűzpiros, mélyen, két gombbal, összegombolható kardigánt hozott elém.
Mostanra elég befogadó lettem, de ettől azért még így is visszarettentem.
Láttam Anyun, hogy rosszul esik neki, hogy azt, amiben végre extravagáns sármőrnek képzelt el, attól én idegenkedem. Ezért magamra öltöttem és bár iszonyú furán éreztem magam benne, el kellett ismernem, hogy a fekete szövetnadrággal és fekete cipővel egész érdekes hatása lett, kicsit amolyan ideológiailag elkötelezett, árja ficsúrnak látszottam ezekben a harmadik birodalmi színekben.
Közben visszaérkezett Ketya, hamar megjárta, közel laknak, de a cókmókot a hóna alatt hozta.

– Nem merted mi? – böktem a csomag felé vigyorogva.

Kelletlenül mosolygott, meg aztán rámutatott a piros kardigánra, így bekussoltam.
Aztán bekísértem a szobámba öltözködni. Szinte teljesen olyan stílusú nadrágot hozott, mint az enyém, a cipője is hasonlított és a fehér ingben méltó párom lett.

– Kéne valami nekem is felülre, mert otthon nem nagyon találtam semmit – nézett kissé viszolyogva a kardigánomra.
– Kérek valamit Anyutól!

Neki volt is ötlete, Ketyának egy olyan pulóvert adott, ami rám nagy egy kicsit, és amiről Apu meg kerek perec kijelentette, hogy neki nem kell.
Szürkéskék színe jól kihangsúlyozta az eltúlzott nyakrészt, ami nem sima gallérként funkcionált, hanem hátul magasra felágaskodott, elől pedig szinte fodrosnak ható, hullámosan előre hajló szarvai voltak. Amúgy egy félhosszú hajú francia vagányon, egy szorosan a nyakra kötött keskeny kendővel, a harmincas években határozottan jól mutatott volna, de Ketya most szerelt, rövid hajjal elég disszonáns képet mutatott.

Miközben jól kiröhögtük magunkat, amihez Anyu is őszinte kacagással csatlakozott, megállapítottuk, hogy tényleg kísérteties változáson mentünk keresztül.
Aztán Ketya megbökött, a fülemre mutatva.
– Tényleg! Anyu, nincs valami fülbevalód?

Anyu hihetetlen boldog lett ettől, nem hord manapság senki férfi létére fülbevalót, de a külföldi videóklipekben már látni az igazán extravagáns énekeseken. Itthon hordani eszeveszett merészség és pimaszság.

És ez tetszett Anyunak.
Örült, hogy nem bakancsos punk szereléshez próbálgatok az orromtól a fülemig valami ajtóról leszedett biztonsági láncot, hanem a jól öltözöttségünk hangsúlyozandó, valódi ékszert. Klipszeket tett elénk, próbálgattuk, az ékszeres dobozkája fölé hárman hajolva turkáltunk önfeledten.

Közben megérkezett a két öcsém a suliból és mindketten úgy viselkedtek, mintha két iskolaigazgató lenne nálunk a szülőkkel beszélni a problémás magaviseletükről.
Csak Gabi, a kisebbik öcsém jegyezte meg gyermeki ártatlanságba burkolt csipkelődéssel, hogy minek öltözünk nőnek?
– Bemegyünk a városba. – felelte Ketya, bár ez nem magyarázat, de mindenki elfogadta, Anyu még büszkén végignézett rajtunk, és aztán átszaladt a szomszédba, a barátnőjéhez, a szokásos kávéra és gondolom elújságolni, hogy mégis rendes ember leszek.
Mi a klipszes fülbevalókat teszteltük, de nagyon bumfordinak éreztük mindketten, meg könnyen elhagyhatónak, így néztük tovább a többit, de mindegyikhez, amit jónak ítéltünk, ki kellett volna fúrni a fülünket.
Ketya elszaladt a kabátjához és a zsebébe nyúlt.

– Készültem – mondta, és elém tett két injekciós tűt. – A KK-ból szereztem még régebben.

A fürdőszobai tükör előtt tanakodtunk, nem fog rohadtul fájni? Nekem az elmúlt időszakban elé sokszor volt alkalmam a fájdalommal találkozni, de nem tudtam megkedvelni. Nézegettem a csomagolt tűt, vékony volt és hosszú.
Egy gyors mozdulat.
Úgy kéne.

– Hát nem tudom, én úgy nem biztos, hogy meg merem. – jeleztem bizonytalanul.

– Lassan jobb lenne. De az úgy jobban fáj.

– Biztos?

Fogalmam sincs, csak gondolom.

– Csináljuk egyszerre, ha tudom gyorsan csinálom, ha nem megy, akkor lassan.

– Te melyiket lyukasztod?

– Nem tudom..., a balt.

– Akkor én is.

Neki veselkedtünk, és eltorzult arccal mindketten kicsit megszúrtuk a fülünket.

– Kurvára fáj, nem lehetne elérzésteleníteni?

– Semmi olyan nincs itthon. De így tényleg nagyon fáj. Meg recseg is, hallottad?

– Én nem nyomtam bele annyira.

– Recseg, hallgasd majd meg.

– Nem hallucinálsz?

– Nem tudom, én hallom.

Én tényleg hallottam de lehet, hogy a mandulaműtétkor hallott hangok rögzültek és csak az agyam recsegteti most a dolgokat, de recseg, ehhez nem fér kétség.

– Alig vérzik.

– Az enyém azért vérzik, de én jobban megszúrtam.

– Na még egyszer.

Erőt vettünk magunkon és háromra megpróbáltuk átdöfni a cimpánkat.
Borzalmasan fájt, pedig már komolyabb tűt is szúrtak a torkomba, de az nem volt ennyire rossz.
Tényleg recsegett, ahogy nyomtam át rajta, nem tudtam gyorsan, de ahogy néztem Ketya se szánta még rá magát. Néha a tükörben a grimaszok alól egymásra néztünk.

– Bírod?

– Hát nem jó érzés, de menni fog. Recseg a húsom, jól hallom.

Ketya  döntött hamarabb, és láttam, hogy megembereli magát, és hirtelen mozdulattal átszúrta, nem teketóriázott, de én nem mertem.
A nagyján ugyan átment, de vérzett és már nem nagyon éreztem, hogy merről nyomom, féltem, hogy ferde lesz. Fájt már alapból, mert részben benne volt a tű a cimpámban, de akkor fájt igazán, ha tovább akartam nyomni a tűt.
Végül elértem a túloldalra, de a bőr nehezen adta magát. Néha megbicsaklott a kezem és ilyenkor olyan volt, mintha megkaristoltam volna belül hosszan, ettől majdnem bevizeltem. Aztán egy erősebb mozdulattal átdöftem végül én is, meg is szaladt a kezem, majdnem beszúrtam a fülem mögötti területre.

– Ó! A kurva életbe, rohadtul fáj, de kész vagyok.

Álltunk a fülünkben a tűvel, lüktetett, még látszott is, ahogy a dobogott a szívem, úgy emelkedett ritmusosan a tű.
Lehet, hogy nem látszott.
De éreztem.
Mintha a szívem döftem volna át és még dobogna. Kicsit émelyegtem és mintha meg is szédültem volna. Ketyának valahogy könnyebben ment, bár ő is erősen szorította a mosdókagylót, én meg igyekeztem úrra lenni a fájdalmon és az egyéb tüneteken.

– Ne vegyük még ki, szokjuk. – szólt rekedten Ketya, bólintottam, ettől olyan érzésem lett, hogy a műanyag végének a súlya mindjárt kiszakítja a helyéről, ezért hátrébb toltam. Most sikerült hátul a húsba nyomnom, felkiáltottam és gyorsan megigazgattam.

– Na tegyünk be valamit, próbálgassunk.

Hogy ne sokat mozogjon a lépéseknél, végig fogtam a tűt, de óhatatlanul meg-megrángattam, ilyenkor a végbelemig leszaladt a fájdalom és összerántott.

– Oké, én ezt nézem meg!

Lassan kihúztam a tűt, sikítani tudtam volna, ahogy a fémtest a seb széléhez csiszatolódva haladt kifelé.
De a fülbevaló szára nem ment be.

– Hol az istenben van a luk?

– Nem tudom, nem érzem, mintha nem is lenne, és a vértől semmit se látok.

– Megvan baszki, de nem megy be, kicsi a luk!

– Ó, bassza meg, mi legyen?

– Tágítani kell! Van biztosítótűtök?

– Biztos van, keresek.

Miközben jobb ötlet híján a gázláng felett melegítettük a biztosítótűket, hogy valamennyire steril legyen, eszembe jutottak az adyligeti tetovált srácok, feldagadt nyelvvel, de gyorsan elhessegettem a gondolatot.

A biztosítótűkkel már megtaláltuk a lyukat, forgattam le-felhajlítgattam, de hogy egymás után sokszor ide-oda húzhassam, ahhoz le kellett ülnöm. Egy negyed óra után egész jól járt ki-be, és már alig fájt. Csak lüktetett, és akkor fájt, ha épp vérrel telítődött, de a seben már egyre kevésbé ütött át. Azért kiderült, hogy nagy próbálgatás nem lesz, én csak egyet teszek be és azt benn is hagyom.
Egy kis virágot választottam. Azt szerettem volna, ha messziről csak egy ezüst színű gombnak látszik és nagy jó indulattal az is volt, de egy méterről már virág. Ketya egy hosszan csüngő ékszert választott, mondván a kalózok hordanak ilyet.
Azért azzal még megküzdöttem, hogy bemenni bement a szára, de a kimeneti nyílást nem nagyon találtam és sokat döfködtem belül a bőröm belső felét mire meglett, de az eredménnyel elégedett voltam.
Vagányak lettünk.

Ketyának is egész jól állt, úgy éreztük nagyon kívánatosak lettünk.
A szatyrok örülhetnek.
Anyu lába kicsit megroggyant, amikor a barátnőjétől visszatért, és meglátta a kicsit felduzzadt, már csak enyhén vérző fülcimpánkat, benne a fülbevalóival.

– Átszúrtátok? Atyaég. Nem fájt?

– Nekünk?

– Ugyan!

– Be van dagadva, ne menjetek így sehova.

– Teszünk rá jeget, az leviszi a duzzanatot.

És valóban, kb. egy óra múlva már csak enyhén piros volt, de nem látszott, hogy nemrég trancsíroztuk szét. Anyu még utolsó simításként rám adta egy régi türkizzöld bőrkabátját és bár ellenkeztem, hogy női gombolású, Anyu szerint észre se lehet venni, ha nem gombolom be nem látszott, amúgy meg a szerelésemen tényleg nem rontott.
Ketya halványsárga ballonkabátot öltött, és indulás előtt megálltunk a tükör előtt.
Nagyot röhögtünk, két bohóc, szökésben az állami nagycirkuszból.
elegancia3.jpgAnyu még megkérdezte, hová is megyünk, hát be a városba valahova, mondtuk.

– Tetszeni fogtok a lányoknak, mosolygott ránk.

– Khmm... ööö... Csókolom! – válaszolta Ketya és hátba ütött, hogy menjünk már.

 

 

 

A lakás óvó, biztonságot adó takarásából kilépve, az első pillanattól kezdve szarul éreztük magunkat. A ház környékén mozgó emberek megálltak, szájtátva bámultak utánunk. Próbáltam fesztelen lenni, pillanatokra bevillant, hogy azért különlegesnek vagyunk, de ha nincs mellettem Ketya, simán egy buzi pojácának éreztem volna magam.
De azért oldódtunk, viccelődtünk magunkon és kb. száz méterre a háztól, már tudtam kényszeredetten mosolyogni.
Ekkor toppant élénk Hanszi.
Régóta ismerem, velem egykorú srác, egy német juhász gazdája, sokat sétáltattunk együtt kutyát.

– Hát ti? – torpant meg megrökönyödve – Hová mentek ilyen szerelésben? Az Almássy térre?

– Szeva Hanszi, ööö... hát igen. Oda.

– Ja, akkor értem, nagyon ki vagytok rittyentve! Baszki, ki van lukasztva a fületek? Azta, kemények vagytok. Jó a kabátod, mutatott Anyu kabátjára, na megyek csá.

– Almássy tér? – néztem Ketyára miután Hanszi lelécelt. – Mi az isten van ott? Hol van egyáltalán?

– Fingom sincs mi van ott, de tudom, hol van. – mondta Ketya.

A megállóban nem volt olyan szempár, ami ne minket bámult volna, ezért a buszon leültünk egy kettes ülésre és olyan kicsire húztuk össze magunkat, amennyire lehetett.

– Bazd meg, ezentúl ebbe a göncbe járunk majd dolgozni?

– Dolgozni?

– Hát a nyanyákhoz.

– Jájj! Ja, munkaruha.

– De finnyás vagy, a szakácsruha meg büdös zsírszagú.

– Na ja, az igaz, akkor inkább ez.

– Mi van az Almássy téren?

– Nem tudom, fogalmam sincs. De útba esik, megnézhetjük, csak le kell szállni a Blahánál.

Valahogy nem siettettük a találkozást a szatyrokkal.

– Szálljunk, persze.

Közben lassan besötétedett, fesztelenebbül mozogtunk, bár nem mentünk egyenesen a térre, hanem egy kicsit sétáltunk, szoktuk magunkat. Aztán megbeszéltük, hogy ma csak legyen sima terepfelderítés a Gerbeaudban, kilenckor zár, elég oda mennünk nyolcra, most csak nézzük meg, hogy megy ez.

– Te, és mi van ha valamelyikünket elviszik?

– Nemtom, nem akarnék egyedül maradni.

– Ja, félsz, hogy neked kell fizetni, mi?

– Faszt, csak valahogy, nemtom.

– És ha téged visznek el?

– Ú basszus, nem tudom. És ha kettőnket?

– Egyszerre, egy lakásba?

– Ááá, elhányom magam, nem akarom látni, ahogy öregasszonyt kefélsz!

– Azt én se!

– Fújj, baszd meg! Nézzünk előbb el az Almássyra, idő van.

Ahogy befordultunk a térre földbe gyökerezett a lábunk. Rengeteg fiatal állt az Almássy téri művelődési ház bejáratánál.
Ez még nem annyira meglepő.
De ahogy kinéztek, az igen. Illetve ez még csak nem is igaz, hanem ahogy mellettünk kinéztek.
Ahogy mellettük kinéztünk.
Nem láttam még ilyen nagy tömegben amúgy ehhez hasonló megjelenésű fiatalokat, sőt tán nem is nagyon láttam még ilyeneket. Nem voltak szakadt csövesek, nem voltak répa nadrágot hordó popperek, nem voltak Ricsések, nem voltak Duranosok, se Depesesek, se nem voltak olyanok, mint mi most.
Leginkább ilyenek nem voltak.
Egyszerű, leginkább sötét cuccokban voltak, de ezen belül nagyon eklektikus, mégis egységes képet mutattak.
Mindenkin volt valami egyedi, valami, ami máson nem. Egy barna, szűkített kordbársony zakó, egy sárga vagy piros bakancs, egy francia sildes sapka, kendő, láthatóan saját kézzel festett pólók, hosszú, szinte földig érő kabátok és a pasiknak is mind félhosszú vagy egyenesen hosszú hajuk volt.
Majd másfél éve csak rövid hajú srácokat látok a seregben, eszembe sem jutott már rég, hogy lehet más.

És a lányok!
Amennyi, annyiféle.
Mindenkiből sütött az öntudat, a magabiztos erő, a létezés, a saját maga értékének tudata.
Soha előtte az egyéni szabadság ilyen komolyan gyakorlatba ültetett jelenségével nem találkoztam. Nem sokat tudtam az alternatív, underground zenei jelenségről és szubkultúráról és most itt álltunk előtte. Mindig a szélsőséget ismertem, a heavy metal-t, a punkot, meg a nyálas diszkómajmokat, aminek most épp mi néztünk ki. De ezek a fiatalok pont az arany középutat jelentették.
Láttam Ketyán is, hogy beszippantotta.
Elsunnyogtunk a pénztárig, kiderítettük, hogy ma a soha nem hallott Kézi Shopen nevű együttes lép fel. Visszavonulót fújtunk tanácskozni.
Kurva kínosan éreztük magunkat a csiricsáré gönceinkben, messzebb álltunk, ne is nagyon látszódjunk.

– Be kéne menni nem?

– De, meg kéne nézni.

– Mi legyen az öregasszonyokkal?

– Baszódjanak meg! Hagyjuk most a faszba, menjünk ide be.

– Oké, de így?

– Hát basszus, hogy? Ebben jöttünk nem? Ha mindent leveszünk, csak a fehér ing marad, az is gáz, de már jobb egy fokkal, azzal el tudunk benn lenni.

Így aztán bementünk, a ruhatárba letettünk mindent, és picire összehúzva magunkat a színpad közvetlen közelében a fal mellé, az oltalmazó sötétbe bekucorogtunk. Soha nem voltam magyar együttes koncertjén, és úgy általában azt gondoltam, aki fellép a színpadra, az sztár, de most nálunk alig valamivel idősebb srácok zenéltek minden eddigitől elütő, furcsa, de egész jó zenét és amikor elhangzott a következő vers a színpadon, úgy éreztem megérkeztem, a helyeken vagyok.

"Tétova mozdulatot tettem feléd
a felét a falra, a felét beléd."

Ilyet lehet színpadon? A konvenciókat semmibe véve?
Tudtam persze, hogy Hendrix felgyújtotta a gitárját a színpadon, G.G Allain a punk kultúra illusztris előadója azzal kezdi a koncertjeit, hogy a színpadra szarik és az eredménnyel összekeni magát, és megdobálja a közönséget. Na de az nyugat! Ilyesmi Magyarországon?
Azt is hallottam, hogy Nagy Feró csirkét darált a színpadon, de csak hallottam, nekem puszta legenda, ez viszont itt zajlik előttem.
Tetszett, hogy szókimondó, szabad az előadás, szofisztikáltak a szövegek, és minden teljesen erőszaktól mentes. Tetszik, hogy alig van hangja az énekesnek, hogy kezdetleges a zene, hogy bármelyik tag lehetnék én.
Úgy éreztem ez az értelmes szórakozás.
Eddig mindig diszkókba jártam, sose szerettem, de ez, hogy ülök és értem, és nekem zenélnek, ez nekem való.

Láttam Ketyán is, hogy nagyon magával ragadta, de ezt csak hazafelé beszéltük meg, mert addig rejtőzködtünk amennyire lehetett.

Otthon biztosan tudtam, hogy soha többet nem veszem fel a mai gúnyát, nem válok sztereotípiává, ne nézzek ki soha nyálas ficsúrnak, nem dugok öregasszonyokat, normális ember leszek.

Talán több is.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg74

 

 

 

 

1988. március 6. vasárnap


Tegnap még javában dögrováson voltam az előző esti berúgástól, amikor Ketya betoppant.
Mondta, hogy gondolkodott mi legyen.
ridin.jpgElég szarul voltam, de javaslatokat hallgatni ilyenkor is lehet. Elnyúlt az ágyam végében, a behajlított mutató ujját a szája elé téve meredt a mennyezetre, és újra azon gondolkodott mi legyen.

Én csak arra tudtam volna válaszolni, hogy mi ne legyen.
Fejfájás az ne.
Ne legyen.
Meg szédülés se legyen.

És még sorolhattam volna, de végül Ketya megszólalt, és mondta, hogy tudja mi legyen. Legyen az, hogy meghatározzuk, mi ne legyen.
Például ne legyen szar az élet, ha már lehetőségünk van ebben a személyiségben ezt a világot megtapasztalni és élvezni azt a jót, mit adni tud. De ehhez kell, hogy ne legyen szar a munkahely. Bár az lényegétől fogva nem lehet jó.
Inkább ne legyen.
Legyen egy törvényerejű rendelet, hogy ne legyen.
Legalábbis kötelező.
Ha van, máris szar az élet.
És ki akar szar életet?
Nekünk kötelességünk élvezni.

Aztán felém fordult.

– Dvotya, te szeretsz szakács lenni?

Ezen nem sokat kellett gondolkodnom, főzni néha szeretek, de szakácsként dolgozni szar. Gasztronómia csak a Hiltonban van, máshol konyhai robotgép vagy.

– Dehogyis, utálom!
– Én is, én nem akarok szakács maradni.
– Nem, az én se.
– Te Dvotya, én tudod, mi akarnék lenni?
– Micsoda?
– Amerikai milliomos.
– Ú, és mit gondolsz, menni fog?
– Hát, azt nem tudom, de sok pénz kéne, gyorsan és könnyen.
– Nézzük meg majd a Dögkeselyűt, ha adják a tévében, abban sok trükk van, bankrabláshoz elengedhetetlen oktatófilm.
– És mikor adják?
– Nemtom én katona vagyok, nem nézek tévét.
– Kopasz vagy még, az a bajod! – vihogott felém.
– Kopasz a nénikéd! –vihogtam vissza.

– Hát nemtom, azért a bankrablás kockázatos. Azt nem csinálnám. Börtönbe nem akarok kerülni. Az ékszerüzlet jobb szerintem. Biztonságosabb. Nézted már milyen ajtók vannak rajtuk? Egy bankot jobban zárnak. Több zár, néha még vasrács is.
– Szerintem minden bankon van. – szólok.
– Dehogyis, nézd meg őket, az OTP-n tényleg mindegyiken van, de nézd meg a Takarékszövetkezeteket. Azokon alig van. És az BÁV üzletein se mindegyiken van, és ez eldugott ékszerboltokon se mindegyiken. De ez hülyeség, van ennél most sokkal jobb.
– Na mondd!
– Olyan, ami könnyű, sokat lehet vele keresni és nem kerül sok időbe se.
– Na, bökd már ki!
– Tudod, a Gerbeaudba sok öregasszony jár. Mindenféle korúak a negyventől a hetvenig.
– És?
– És szeretik a fiatal fiúkat.
– És?
– Le kell velük feküdni.
– És ez sok pénz?
– Persze, gazdagok, csak nincs férjük. Vagy van, de olyan, amit az ellenségnek se.
– Aha. Öregasszonyt kéne dugni?
– Ez most nagyon megy! Keresettek a fiatal, de már katonaviselt fiúk.
– Tényleg?
– Persze, azok harcedzettek. Meg ki is vannak éhezve, pont ilyenek kellenek a vén szatyroknak. Még szerintem te is kelendő lennél. – nevet felém újra.
–Tényleg? De amúgy nem vagyok kiéhezve. – mondom.
– Ne hazudj, még én is ki vagyok, pedig már kinn vagyok.

Eszembe jutott Edit. Pár órája még részegen kapálóztam a kegyeiért, holott meztelenül sose láttam. Én hülye, mennyi időt vesztegettem.

– És neked felállna egy öregasszonytól?
– Hát nem tudom, sose jutott ez eszembe, de hát baszki, nem biztos. Inkább nem. Nem tudom.
– De sok pénzért?
– Hát sok pénzért lehet.
– Mér attól szebb lesz?
– Hát nem tudom.
– Neked már állt fel pénztől?
– Nem, azt hiszem soha.
– Na, képzeld, hogy e mellé ott van egy lógó csöcsű, szottyadt öregasszony. Hogy menne?
– Hát nem jól.
– Nem jól! Te hülye vagy! Egyszerűen nem állna fel!
– Akkor?
– Konyha?
– Nem. Konyha soha többet.

 

Tegnap ezzel váltunk el.
Ma Ketya megint átjött.
Láttam rajta, hogy ő is kipróbálta. Éjjel tuti megnézte, hogy fel áll-e pénzre a farka.
Nekem alig ment.
És Editre kellett gondolnom, de így ez szerintem csalás, nem derült ki ebből semmi.

– Gondolkodtál? – kérdi.
Kicsit összerezzenek, mintha rám nyitott volna.
– Gondolkodtam. Ha arra gondolok, hogy hogyan élnék belőle, akkor lehet, hogy felállna.
– Asszem nekem is.

Nem akartam rákérdezni, hogy mi van kipróbáltad, mert erre a kérdésre én is csak habognék.

– Nézzük meg. Mi bajunk lehet? Ha nem megy, nem csináljuk, de legalább próbáljuk meg.

Ebben megállapodtunk, aztán Ketya elment.
Gondolkodj, mit veszel fel - szólt még vissza az ajtóból. Utána néztem, és megakadt a szemem a szövetnadrágon.

Hmm. Erre talán tényleg jó lesz.

 

 

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg75

 

 

 

 

1988. március 5. szombat


Tegnap megint hülyeséget csináltam. Elmentem Edithez részegen.

Mivel egész jól lepapírozta a doki és az alegységügyeletes az egészségügyi szabadságomat, délután ötkor kiléptem a laktanya kapuján.
A torkom rohadtul fájt, megerőltettem az elmúlt napban, és még Prill Csabi, korosztályombeli kapuőr is utánam kiáltott, hogy igyak rá pálinkát vagy Unicumot.
Ez motoszkálhatott a fejemben, mert elmentem az étterembe, ahol a bevonulás előtt szakácsként dolgoztam. Mióta bevonultam nem jártam benn, semmit nem tudnak rólam, holott pár utcányira van tőlünk és kocsival számtalanszor elmentem már előtte mióta katona vagyok. Most olyan határozottan toppantam be, mintha ezt előzőleg eldöntöttem volna, de igazából nem. A testem mozgott csak az étterem felé és úgy döntöttem, nem hozok döntést, nem segítem, nem akadályozom, hadd csinálja.

Gondolkodás nélkül léptem be.

Először a fiatalabb pincér látott meg, a Tibi. Ketten vannak pincérek, az egyikőjük ő. Nálam csak tán pár évvel idősebb a srác, aki azért nagy dumás, vagány kölyök. A másik meg Ottó, a joviális, de amúgy pragmatikus és egyben kissé melankolikus főpincér. Aki megkérdi az úrtól, hogy krokettel kéri-e bélszínt?
– Krokettel? Hmm... de jó ötlet! Azzal.
– A hölgy csak a levest kéri? ... Értem. Hozhatom a hölgy levesét együtt az úr frissensültjével? Nem? ... Értem.

Aztán bejött a konyhára és ugyanígy elmondta, az úr a hatosnál ezt és ezt kéri, krokettel, a hölgy levest.

A krokett a legrosszabb köret. Legalább is készíteni. Kevesen kérik, de azért csinálni kell előre, hátha mégis. Főt krumpliból, meg manapság valami krumplipehellyel kevert cuccal helyettesítve, formázni kell egyenként, aztán figyelni a sütésnél, a belseje süljön át, de a külseje ne égjen meg.
otto.jpgOttó általában akkor beszélte meg a vendéggel, hogy krokettet kér, amikor a kollégám és egyben konyhafőnökként a főnököm, Kálmán dolgozott épp. Mivel Kálmán olyan sokszor mondta el, hogy mennyire utál krokettet csinálni, Ottó nem bírta ki, hogy ne azt rendeltessen a vendéggel. Ezt amolyan viccnek szánta, egyrészt mert minden rendelés leadása után ásított egy nagyot, jelezve, hogy nem jó kedvében adott le ilyen rendelést, ő fáradt, álmos, teszi a dolgát, nem ér ő rá szemétkedni, másrészt meg mert mindig nagyon élvezte, ha Kálmán magából kikelve kiabált, hogy az Isten büdös fasza az ilyen rohadék vendégbe, hogy nem azt a tetves krokettet akarja, ez is?
Ottó ilyenkor kacagott.
Bár nem volt ennek jele. Az arcán legalábbis.
Látszott, hogy majd szétfeszíti a kacagás, de az arcizmai nem rándultak.
A pillája sem rezdült.
De valahogy érezni, valahogy a főúri tartáson, az alabástrom arcélen átüt, hogy egész belsejében kacag.
És nagyon jó látni mulatni azt a lassú mozgású fadarabot, igazán mulattató, legalábbis én mindig jól szórakoztam. De Tibi is és a főnöknő is, akit amúgy Kálmán dugogat, végső soron Kálmán is, még ő is jókat derült ezen.
Neki kiabált hátra Tibi.

– Te Ottó, tudod ki van itt?

– Ne zavarj! – válaszolt ércesen, de láttam, hogy a boxok felett nyújtogatja a nyakát. Tibi elém jött.
– No, hát veled mi történt? Csak nem katona lettél?

Jobb válasz annál, hogy "hát de", nem jutott az eszembe, rég elszoktam attól, hogy ez újdonságnak hat.
Néztem magamra, bakker, katona vagyok.

– Na és milyen? – karolja át a vállam át Tibi, miközben a pult felé húz és Ottó elé járultunk. Ő intett rám pillantva, hogy tudjam, dolga van. De azt is jelezte, hogy fogta, hogy itt vagyok. Addig Tibi kérdezget és haladunk tovább a konyha felé. Kálmán az emlékeimnél rozzantabb formában bukkant elő.

– Na nézd kit hozok! – kiabálta felé Tibi.

Kálmán elmosolyodott.

– Nocsak téged is látni? Tudod, hogy hónapokig mondogatták a vendégek, hogy abból a pacalból kérnek, amit te főztél? Egy darabig kénytelen voltam hazudni, hogy a tied.

– Mondjuk tőled tanultam! – mondtam és be kellett látnom, hogy igen a pacalfőzés tudományát őáltala sajátítottam el. Mindent ő mutatott meg, magyarázott el.
A pacal akkor finom, ha roppanóan kemény, mégis olyan lágy, hogy szinte olvad a nyelven, és jó arányban paprikázott, sózott sushi semmilyenségű, de enyhén ragacsos, mégis egyszerűen tiszta íz szétárad a szájban. A suliban a japán konyhát tanulva próbálgattuk azt az ízt, amikor véletlen sótlan főtt meg a rizs, hogy nyers halat vagy húsokat rátéve imitáltuk a japán ételkészítés csínját-bínját.

– Igen, természetes, hogy mindent tőlem tanultál! – mondja Kálmán leereszkedőn, de nevetve. – Na, és hogyan bírod benn?

Szinte kopasznak érzem magam újra, olyan régen kellett erre a kérdésre válaszolnom. Az elején igen, amíg a környezetemnek új volt, hogy katona lettem, de ez elég régen elmúlt.
– Hát kemény azért. – válaszolom, holott keménynek egyáltalán nem mondható. De aztán a miért, mit csinálsz kérdésre adott válasz komponálásakor, úgy éreztem mégis kemény ez. Állok ugyanis durván 8 órában a betonon télben, fagyban, kánikulában. Sokszor Rövid Ugrásokkal.

– Hát az meg mi?

Míg ezt elmondom kiszaladgál Tibi is, beszaladgál Ottó is, és néha félrevonul Kálmán. De végül mind érti, mit csinálok, de mindnek van még kérdése. Közben Tibi azt is megkérdi, adnak-e rendesen nekem inni, nem kérek-e egy vodkát, olyan fátyolos a hangom. Gyorsan elmondom, hogy most vették ki a mandulám, erre felszisszen, hogy gyere, erre tényleg inni kell, nekem meg beugrott Prill Csabi a laktanya kapuból.
– Oké iszom valamit. – mondtam és valóban már csusszant is le a vodka.

– A torkodra! – kiált Tibi, de el is neveti magát a saját szellemességén, a torkodra igyunk, tudod, mutat a szám felé, a torkodra.
– Oké, kerüljön a torkomra! – és zsupsz lenn is volt.
Még csak nem is nagyon irritált.
Ottó lekéste az eseményt, pedig a gyanúmat beigazolva igyekezett. Szereti ő a szeszt. Csak nem mutatja. De tuti, mert mondja is, hogy a hősökre, és tölti is poharakba az újabb vodkát. Olyan megvetéssel ejtette ki, hogy "hősök", hogy biztos lehettem benne, hogy ez elismerés tényleg.
Koccintottunk.
Aztán meglátta ezt Kálmán.
– Mi van baszki, pincérrel iszol, szakáccsal meg nem? Na Tibi, hozz csak nekünk egy-egy vodkát. Meg magadnak is.
– Nem várjuk meg Ottót?
– Te, Ottó, gyere már!

Még Ottó kivitt valami levest, ránk se nézett, mi pedig amíg Ottó nem ért ide, ittunk egyet, meg szerencsére ezután odaért és akkor is.
Ezzel jól elvoltunk, néha mondtam, hogy a következő kör az enyém, de rám támadtak, milyen kör? Miről beszélsz? Ugyan már! Mennyi a zsoldod?
920 forint.
– És mennyit kerestél itt? 24-25ezret? Na látod, hagyd a fenébe. Inkább igyál.

Jól keresett mindenki, és mindamellett én voltam köztük az, aki a legkevesebbet vitte haza, de valóban legalább 24-25ezret, pedig ez négyszerese az átlagnak. Apunak is ekkor csak 4500 forint volt a fizetése. Basszus tényleg jól kerestem. Négy hónap után vettem egy Zsigulit, pedig arra mindig is ácsingózott a család, tudva, hogy sose lesz. Ehhez képest a zsold tényleg lófasz. De érdekes, hogy nem hiányzott a pénz. Annyira ritkán voltam itthon, hogy a pénz nem sok mindenben jelentett akadályt. Nem csináltam itthon semmit. Ha netán mondjuk inni jártam volna, már éreztem volna a hiányát.

Mondtam is most, hogy egy gép lettem, bábúként mozgatnak, előző nap azt sem tudom, hogy másnap mi lesz.
Ottó legyintett és elmondta aznapi második, egyben utolsó mondatát felém.
– Azt itt se tudni.
Majd kiment rendelést felvenni.
– Addig igyunk! – tért vissza a lényegre Tibi. Aztán feleszméltem, hogy nekem Edithez kell mennem.
Muszáj.

Kérdezték, hogy ki az az Edit, hát az az én kedvesem, mondtam, nagyon szép lány, nagyon jól megvagyunk együtt, például pont most jár le a határidő, a próbaidő, hogy hogyan bírjuk külön. Nagyon-nagyon összeillünk, szinte a másik felem, egymásnak vagyunk teremtve, mindenben azonos módon rezgünk, higgyétek el, és most, hogy legutóbb tisztáztuk, hogy jobb ha nem verem meg, most már csak újra kell kezdeni, és ma van a napja, nekem menni is kell nemsokára.

– Éljen a szerelem – kiáltotta valamelyik –, igyunk!

Nem tudom mennyit ittam, de még azon a tompa, émelygős ködön át is világosan láttam a helyzetet. El kell mennem Edithez, hisz megígértem neki, hogy ma elmegyek, mert neki is ma volt jó, hogy újrakezdjük. Basszus mennem is kell, szabadkoztam, már biztos, hogy vár, lehet, hogy ideges is.

– Na akkor indulás! – szólt az ajtóban most megjelenő főnöknő. Egész megnőiesedett mióta nem láttam. Rémes ugyan még most is, de az eltúlzott smink, a ráncok és a bagószag alól is láthatóvá vált a nő.
Sőt, egy elégedett nő sejlett fel. Jót tesz neki,  hogy Kálmán foglalkozik vele, úgy látom.
–  Ha a katonának babája van, ott a helye mellette! – mondta nekem jóindulatúan mosolyogva, majd Kálmán felé fordulva, cinkosan kacsintva:
–  Vagy alatta.
Kálmán megadóan, megfáradtan, és kissé bizonytalanul bólintott, a főnöknőmből eliszkolt a nő és egy sértett matróna bukkant elő.
–  Menj fiam, ne itt tanulj illemet!

Ő sokat mesélhetne nekem arról, hogy mi az illem, persze nem kell ebből általánosítani, folytatta és most megint Kálmánra nézett, de nekem mondta, hogy csak azt tudom fiam neked megmutatni, nekem hogyan jó.
Kálmán szólt, hogy na még egy utolsót igyunk meg mindannyian, aztán tényleg mennem kéne, ha dolgom van.

És hát van, meg kell látogatnom a barátnőm. Mára beszéltünk meg. Olyan élesen láttam abban a mámoros, opálos bizsergésben azt a jelenetet, amikor ezt megbeszéltük, hogy nem jutott eszembe, hogy soha nem történt ilyen.
Ma kibékülünk, ma nagyon fog örülni nekem, ma újra összejövünk. Eljöhetnénk ide inni egyet, ennek örömére. Mondom is Tibiéknek, hogy elhozom, igyunk.

–  Ne, ne vidd sehova, bújj be az ágyába.

–  Nem, nem, az hülyeség –  kardoskodtam –, azt szeretném, ha megismerne titeket, én úgy örülök, hogy ismerlek titeket, tényleg olyan jó, hogy vagytok nekem, még pacalt főzni is itt tanultam meg, elhozom, mindenképp koccintanotok kell vele.

Ekkor kilökdöstek az ajtón, hogy el fogok késni, és mihelyst az utcán voltam, éreztem, hogy el fogok késni. Nem emlékeztem, hogy hányra beszéltük meg, de biztos, hogy elmúlt már.
Nyakamba vettem a lábam, és azon mosolyogtam, hogy mennyire fog örülni, hogy egyenruhában megyek, mert nagyon tetszem neki benne mindig.

A kaputelefonba sietve hadartam bele, hogy Tamás vagyok, megérkeztem, engedj be!
– Ki az? Tamás? –  hallom az apja hangját. –  Maga az Tamás? Na ide figyeljen, nincs itt semmi keresnivalója, Edit nem akar magával találkozni, semmi köze már ahhoz a lányhoz.

–  Nem, nem! – kiáltottam  riadtan. – Én Edittel akarok beszélni!

Hallom, hogy közben Edit kérdezi a háttérből, hogy ki az, de közben jött egy fiatal srác és vele be tudtam jutni a házba. Fenn újra becsöngettem, az apja nyitott ajtót, és köszönés nélkül közölte, hogy Edit nem jön ki, én meg jobb ha haza megyek.
Ekkor megjelent Edit, az apja rászólt, hogy menjen vissza, de nem ment, hanem megkérdezte, mit akarok. Na végre, gondoltam, mert olyan érzésem volt, mintha sose jutnánk el oda, mit is akarok.
De ezt úgy fejeztem ki, hogy rájöttem csak őt szeretem, senki mást, jöjjünk össze megint, megváltozom.

– Hinned kell nekem!

–  Na ebből elég! – szólt ingerülten az apja és éreztem én is, hogy őrá a vallomásom nem sok hatással volt, néztem Editet, hogy vele mi a helyzet, fókuszáltam, egy kicsit tán előre is dőltem, esetleg billentem a jobb képalkotás reményében.

– Szreltek déged! –  rikkantottam, ő meg beljebb húzódott a lakásba.

– Te részeg vagy, dől belőled a pia szag. Nem kezdünk újra semmit, nem akarlak látni soha többet. Menj innen!

Azt hiszem ez az utolsó.
Ez az utolsó jelenet, amire ma emlékszem.

Hogy hogyan kerültem haza, és mikor, nem tudom. Úgy fáj a fejem ma, majd szétrobban. Nem sokat mozogtam délelőtt, Anyu ugyanúgy ellátott mint a napokban, de minden alkalommal csóválta a fejét, ahogy meglátott.

Ma sokat gondolkodtam.
Honnan szedtem én azt tegnap, hogy megbeszéltem Edittel, hogy újrakezdjük?
Sejtelmem sincs.
Kurva ciki amit csináltam. Mit gondolhat most? Mit gondolhatnak a szülei?
Érdekes, végeredményben nem éreztem ma mégsem ezt olyan végzetesnek, mint a napokban, amikor szintén lepattantam Editről.
Részben nem is baj, ha lepattanok róla. Nem is értem magam az elmúlt napokból. Hogy jött ez az ötlet, hogy kezdjük újra? Nem kéne olyan nagyon teret adni az érzéseknek.
Ne azok irányítsanak.
Gondolkodni, mindig gondolkodni.

És bár ha a tegnapi napon gondolkodom, nagyon kínosnak látom most is, de valahogy nem érdekel.

Vállat tudok vonni, ugyanis remek kifogást találtam.

Hülyén viselkedtem? Netán méltatlanul magamhoz? Na és?

Részeg voltam.

 

 

 

 

Centi_30.jpg76

 

 

 

 

1988. március 4. péntek


Tegnap végül bejöttem a laktanyába, ma reggel mentem is a dokihoz, mondtam, hogy jövő héten még varratszedésre is kell mennem, meg hogy egy varratcsomót már lenyeltem, ő belenézett gyorsan a torkomba és mondta, hogy meg tíz nap eü. szabit ír ki.

Valahogy erre számítottam.
Most semmit nem kellett eljátszanom ahhoz, hogy látsszon, még nem vagyok szolgálatképes.

Mondtam suttogva az alegység ügyeletesnek, hogy megyek ki öttől, hívja a dokit és papírozzák le.

Aztán bekushadtam a körletbe. Alex készülődik éjszakás szolgálatra, velem heverészik.

– Ez valami népszokás lett, hogy kocsikkal száguldozunk. – mondja elgondolkodva. Ezt a mondatot nem teljesen értettem.
Felkönyököltem.
– Ja igen, Molnár Csabi mesélte, hogy múltkor Nagy Feróval elkötöttetek egy ZIL-t. Azóta mindkettőjükkel kipróbáltam már. – dicsekszik el Alex – Baszki az kurva nagy érzés, hogy farol a nagy dög, mi meg ketten, amíg a harmadik kormányoz, húzzuk a kézifék hülyén kitalált, elcseszett állású karját! Tényleg, nem is tudom, ki találta ki, hogy majdnem teljesen függőlegesen jön ki a padlóból a vezető mellett? Arra semmilyen módon fentről erőt gyakorolni nem lehet. Farolásnál nyilván kellünk ketten. De kibaszott jó.

– Az! – ugrom fel és sugárzó arccal darálom suttogva. – Az olyan, mintha egy hatalmas szörny idegrendszerében te lennél az a neuron, amelyik megmondja, mit csináljon, de az nem akarja, és neked, egy szem apró neuronnak át kell venned az irányítást az egész galaxisnyi idegrendszer felett.

Alex felült és rám nézett.

– Ja, röviden mondva: vezeted. – mondja nevetve.

Leeresztettem kicsit.

– Hát ja, igen, röviden: vezetem.

– Egyébként pont ilyen érzés – nyugtat meg – , mert itt benn sokan rákaptak. Már mindenféle járgányokat elkötnek éjszakánként.

Elmondta, hogy Matyiról meg egy nagyon hallgatag, zömök, makulátlanul jóindulatú, korosztályombeli srácról, Kiss Attiláról az egész század tudja, hogy kocsit vezettek. Még a tisztek is.

– Azt meg, hogy a faszba? – ugrottam fel.

– Hát, hogy megbuktak éjjel. Illetve ez nem pontos, mert nem rajtakapták őket, hanem megtörték a kocsit. Egy Zsigulit. De nem is akárhogy. Rodeóztak, csúszkáltak a jeges, havas betonon és valamit valamelyikük elnézett. Nagy sebességgel lecsúsztak a betonról, de a beton szélén végig futó majd harminc centi széles és mély vízelvezető árok megfogta őket, illetve csak a motorját, mert az olajteknő megakadt, kiszakadt az egész motor a helyéről, aztán bezuhant az árokba, míg a kaszni továbbrepült.
lada.jpg– Úúú... baszd meg – mondom –, azt nem nagyon lehet letagadni.

– Azt nem nagyon.

– És melyikük vezetett?

– Hát azt nem tudni, ők nem mondanak most erről senkinek semmit, a tisztek se biztos, hogy tudják.

– Nem sérültek meg? – kérdem, mert emlékszem, hogy Matyi egyszer már borult kocsival itt benn.

– Nem, egy kicsit továbbszánkáztak és ennyi. Szerencséjükre nem ittak. Ha csak simán hülyék, az enyhébb. Mindenesetre nagyon nagy sebesség kell ahhoz, hogy egy Zsiguli motor kiszakadjon. Rossz állapotban sincsenek ezek, szinte mind 8 év alatti.

– Durva.

Aztán Alex nemsokára szolgálatba ment, én meg kérdezgettem az éjszakás szolgálatból ébredező Petró Dezsőt, hogy mit tud, de semmit nem tud, mert ez ma éjjel volt. De más már nem jött be, meg úgy éreztem kicsit megerőltettem a torkom, így aludni próbáltam míg meg nem jött a könyvem, lévén a doki és az alegységügyeletes  végül csak lepapírozta.

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg77

 

 

 

 

1988. március 3. csütörtök


Ma kell visszamennem a laktanyába.
Kiraktam magam elé az egyenruhát, annak minden elemét.
Fogasra a kabátot, meg az asztalra a tányérsapkát is. Mellettük ott volt ledobva a szövetnadrág, amiben a napokban meglátogattam Editet.
Hosszan néztem őket.
Hogy mi a különbség?
Vagy mi az egyezőség?
Az egyenruhára nézve nem éreztem semmit.
Pontosabban már nem éreztem semmit.
Régóta beletörődtem, hogy hordanom kell, tudom, hogy meddig, és ha a centimre nézek, azt is tudom, hogy már belátható távolságban van a vége.
Ki kell várnom és kész.
Pontosan tudom, hogy ha rajtam van, kívül nem én látszom, hanem a katona.
Az nem én vagyok.
De azt is tudom, hogy aki látott már így, az már engem lát benne. Anyuék természetesen, de a ház lakói is, vagy akiket nem ismerek, de ők ismernek régről, például hosszú évek óta ugyanazokon a buszokon utazunk. Az egyenruhával kapcsolatban nincs rossz érzésem. Ezt leveszem nemsokára úgyis, másikat meg soha többet nem veszek fel.
Semmilyet.

És mi a helyzet a szövetnadrággal?
Néztem, és ez nem volt semleges.
Ez az egyenruhán kívüli összállampolgári ruhatár egyik ékes eleme. Ez a vágyott civil ruha része. Ez a választható kategóriában van.
Dönthetnék úgy, hogy ilyeneket hordok.
Lehetnék az, akinek abban látszom. Kicsit olyan diszkós bájgúnárnak.
De valahogy nem tetszik.
Az nem tetszik, amit csinálna belőlem.
Mert amúgy ettől eltekintve, tán még jól is áll. Tényleg dönthetnék úgy, hogy hordom.
De még ha amúgy illik rám, távol áll tőlem. Feszessé tesz.

Ez megkövetel némi kötelező viselkedést is, amit bár tudva, hogy az egyenruhában is meg tudok jelenni, ez is menne, de az állandó feszülést feltételez.
Azt nem akarom.
Bármit veszek is fel, legyen olyan akár, amiben mások szerint hülyén nézek ki, ha szerintem van benne koncepció, és jól érzem magam benne, akkor nem érdekel, ki mit gondol, úgy vagyok jó.
Legyen rajtam ez inkább valami bőr, ami a legkülső hámrétegem, ami véd, de nem úgy, mint valami vastag hülye daróc, ami nem való rám, amiben nem érzem jól magam, tudok ugyan járni, de csak megalázott és esdeklő tartásban. Olyan ez a szövetnadrág, mint a talán csak legendákban létező Botos volt az első hónapokban Adyligeten. Vastag lécekkel merevített posztó, amiben kívülről olyan, mintha peckesen állna az ember, de belül belegörnyed a test.
A szövetnadrág az ilyesmi lenne. Lehet, hogy tudnám hordani, de a lelkem mélyén belegörnyednék.

Az eleganciát leszarom.
Nem érdekel.

Szóval az, hogy egyikben sem látszom kívülről önmagamnak, abban egyformák az egyenruhával, de a szövetnadrágban mindig rosszul fogom magam érezni. A napokban azt mondtam Editnek nem temetésen voltam, hanem ünneplek.
De ünnep lett aznap?
Nem. Akkora gyásznap lett, hogy megtelne csak ezzel egy éves naptár.
Faszom öltözzön valaha is ünneplőbe.
Ha valóban ünnep van, érezni fogom, akármi van rajtam. Viszont bármi lehet rajtam, ha nincs ünnep, nem fogom azt érezni.
Ez biztos.
Az ünnep ruhától, de begyakorolt, semmitmondó, elvárt liturgiától sem lesz.

Oké, a szövetnadrágot sose veszem fel többet.

Az egyenruhát fel kell, siklott körbe a tekintetem a darabjain. Néztem őket és béke szállt meg. Most valahogy még az is eszembe jutott, hogy ugyan egyszer leveszem, és az végleges lesz.
Az megint lezár egy korszakot.
Soha többet nem veszem vissza, sőt soha többet nem vehetem vissza.
Örökre megválok tőle.
Most nem a gyűlölt katonaság jelképeként tűnt fel, de még azt is mondhatnám sajnáltam, hogy egyszer leteszem. Néha ebben a gúnyában büszke is tudok lenni.
Jelzi, hogy a férfivá avatás, vagy még inkább érés folyamatában vagyok, mindjárt elkészülök.
Tán még oda se égek.
Sajnáltam, hogy megint valami véget ér. Pedig hogy utáltam az egészet.
Hogy utáltam egyenruhában mutatkozni.
Azt hittem Edit cikinek érez.
mozi1.jpgEszembe jutott és mint valami film lejátszódott újra, amikor egyszer még a nyáron valamelyik este mesélte, hogy milyen élmény volt neki, hogy meglátogattam. Akkor hirtelen elöntött a szerelem valóban és látni akartam.
És elmentem megnézni.
Majdnem ilyen egyszerűen.
Akkor igazi férfi voltam.
És ebben nem akadályozott az egyenruha. Sőt, valahogy mélyebbé tette a dolgokat.
Nem úgy mint a szövetnadrág, ami megváltoztat, hanem mint ami jól láthatóan jelen van, de csak nyomatékosít. Mint a karmester.
Edit szeretett engem benne. Szerette rajtam az egyenruhát. Aznap, egy langyos nyári napon még reményt keltően rezgett a kapcsolatunk, és az együtt eltöltött időről beszélgettünk.
Feküdtünk nálunk és a fejét a vállamra hajtva kipirulva mondta.

– Egyszer még a középsuliban is meglátogattál! Az ügyeletes szólt, hogy keresnek lent és mikor megláttalak majd kiugrottam a bőrömből, hogy odajöttél meglátogatni engem! Nagyon, de nagyon boldog voltam és büszke, hogy nekem milyen csinos katonabarátom van és tetszett, hogy ezt mások is látták!

Ekkor is valahogy bárgyún jeleztem, hogy azt hittem nem tetszem. De legyintve torkolt le.

– Tényleg nagyon jól áll neked a katonaruha, nagyon fess voltál benne, ahogy ezt régen szokták mondani, még a nagyim is mindig mondja milyen nagyon csinos ez a fiú!

Mindent láttam magam előtt. Őt, ahogy mondja, a szája mozdulatait, ahogy a levegőt vette rajtam, a testmelegét, engem, ahogy vajra kenhetően olvadoztam.
mozi2.jpg
Láttam mindent magam előtt, és ma amíg tényleg bele nem kellett bújnom az egyenruhába, ezt a filmet vetítettem magamnak újra és újra.

 

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg78

 

 

 

 

1988. március 2. szerda


Ma Ketya újra eljött, és nagyon jól esett, hogy mesélgetős hangulatban volt, mert én romokban hevertem, szólni se nagyon volt kedvem.

Egész éjjel Editről gondolkodtam.

kulcslyuk.jpgElképzeltem a karjaimban, a közelemben, aztán valami vadidegen pasi karjában, közelében, és azt éreztem ettől megőrülök.
Mardosott a hiánya, az a helyzet, hogy tegnap nemet mondott, hogy nem úgy tett, ahogy elterveztem.

Úgy éreztem, csőszerelmes vagyok, bármit megtennék, hogy visszakapjam.

Azon gondolkodtam, hogy délután elmegyek, meglesem ahogy a buszról leszállva hazagyalogol. Szerencsére Ketya megjelenése ezt meghiúsította. Nem tudom milyen ökörségre lennék képes, ha a körülmények nem gátolnák meg. Bár az a a téma amibe Ketya mélyen belelovalva magát beszélt, az minden egyébről is elterelte a figyelmem.

Néha ugyan beugrott a saját műtétem, de összességében, amit az agyműtétről mesélt, amin Hilferként részt vehetett, azt viszolyogva, irigykedve, és mindenről elfeledkezve hallgattam. Borzalmas lehet látni, ahogy leborotválják, aztán körbevágják a páciens koponyáján a bőrt, majd lehántolják, négy ponton sima Black and Decker fúróval belefúrnak négy lukat, a két egymás mellett álló lukon átfűznek egy acélhuzalt, vagyis egy vékony acélfűrészt és a két végét ide-oda húzogatva átvágják a lukak közti koponyarészt, ezután leemelhető a kupak, és ott dolgozik alatta az agy. Már az döbbenetes, hogy ezt túléli egy ember, de hogy néhány másiknak van mersze ebbe belekotorni, és ezzel javulást érni el.
Bámulatos.
velő.jpg
De azért ma éjjel Edittel álmodtam mégis.
 

 

 

 

Centi_30.jpg79

 

 

 

 

1988. március 1. kedd


Ma elég erőt éreztem magamban.
Úgy egyáltalán, a felkeléshez, a felöltözéshez, meg a többihez, vagyis a létezéshez. És még ahhoz is, hogy meglátogassam Editet.

Tudtam, hogy délután ér haza a suliból, tudtam, hogy mikor kell betoppannom.
Addig tervezgettem, hogy mit mondok majd.

És persze nyilván ilyesmit:
"Szia Edit. Kinn vagyok a laktanyából, most meglátogattalak, gyere, beszélgessünk kicsit."
Aztán én könnyeden, lezserül elszórakoztatom, közben mellesleg megkérdem, hogy van, és ha kapcsolatban van még, akkor a beszélgetés végén megköszönöm, hogy időt áldozott rám, elmondom, hogy örülök, hogy láttam és békében eljövök. Ha nincs kapcsolata már, akkor elkezdek úgy közeledni, hogy ne legyen ijesztő, de visszautasítható sem.
Ahogy egy erős férfi teszi.
Egy önmagában erős.

Eszembe jutott a beszélgetésünk pár nappal ezelőtt Apuval.
Ahol felmerült, mi lesz velem.

Úgy éreztem, ha ma megint beszélnénk, olyat tudnék neki válaszolni, ami neki is tetszene, amire elismerően mondaná, hogy na ez az, erre gondoltam.

Ma tudnám a választ arra a kérdésére, hogy na, mi akarok lenni majd a katonaság utáni életfogytiglani életben?
Azt mondanám ma, hogy önmagában erős, tartással bíró egyenes ember.
Ez akarok lenni.

A többi nem érdekes és ezt Apám is így látná, ez passzolna az elképzeléseihez. Ha ez vagyok, tudom majd mit kell tennem. Ha azt továbbtanulással, szakmával vagy akár művészettel érem el, mindegy.
Akkor a helyemen vagyok.
Ha nem vagyok az, akkor is mindegy mi vagyok, akkor az, ami amúgy vagyok nem számít, ha orvos lettem, vagy mérnök, vagy színész, vagy párttitkár, mindegy.
A szar alak, mindenhogy szar alak.
Én az nem leszek.
Ebben az elhatározásomban megerősödve gondoltam át, hogyan viselkedem Edit előtt.

Civilbe öltöztem, azért, hogy ezzel is kifejezzem, én magam jövök, Dvorszky Tamás, az ember.

Kicsit dilemmáztam azon, hogy ehhez milyen nadrág illik, vegyek-e farmert?
Inkább valami ünnepélyesebbet.

Szövetnadrág jó lesz.
Sose volt rajtam, utáltam mindig.
Azt hiszem Anyu vette, hogy kicsit elegánsabban nézzek ki, de a kemény, metál zenés, enyhe punk beütéssel kevert korszakom ezt akkor nem fogadta kitörő lelkesedéssel. Elegancia? Mi van?

Na de mai naphoz jól illik.
Ez ma amolyan ünnep.
Ma jó lesz.

kinnse.jpgNémi bizonytalanság azért volt bennem, amikor végignéztem magamon.
Ezt a látványt sose láttam, idegen és furcsa. Valahogy ez nem áll jól. Olyan volt, mintha egyenruhában lettem volna, mintha nem én lettem volna kívül.
Mozogtam benne kicsit, Anyu előtt is, ő megdicsért, hogy na, ilyenre gondolt mindig, hogy ilyen arisztokratikus eleganciával jelenek meg.

Fordultam még egyet Anyu előtt, mire megjegyezte:
- Úgy nézek, ki akár lánykérőbe is mehetnék.

– Aha. – mondtam és visszahúztam a csíkot a szobámba.

Nem tudott senki a tervemről, úgy gondoltam, az, hogy Edithez készülök az az én magánügyem.
Anyu a vesémbe lát.

Mindegy, így megyek, döntöttem el, azzal nyugtattam magam, hogy nem baj, ha kívül nem én vagyok, mert belül én vagyok.

Míg leértem a kocsihoz, néhány házban lakótól is szokatlan pillantást kaptam, katonaruhában vagy farmerben látnak, és még mintha a Zsiguli merev műbőr ülését is jobban éreztem volna, a hideg hamar bekúszott a vékony szöveten át. Valahogy nem éreztem magam komfortosan. Aztán vezetés közben újra a magabiztos önmagam láttam Edittel beszélgetni.

Bejutottam a kapun, fenn a lakásajtón csengettem.

Az apja nyitott ajtót.
Nem, nem öltem meg senkit, kiáltottam volna fel legszívesebben, amilyen képet vágott, hogy meglátott. A bénult csendbe mondtam rekedten, hogy Edithez jöttem. Az apja bemutatott a szobája felé, elgondolkodva utána is nézett, majd mondta, hogy: Öhhh...

Majd még, hogy én is értsem:
– Akkor bemegyek, kihívom.

Befelé menet összefutott Edit anyjával.
– Hogy kicsoda? Igen? Mit akar itt? Na, én majd megmondom neki!

– Csókolom!

Hosszan nézett a szemembe, de ekkor megjelent Edit.

– Szia. – mondta és alaposan végigmért. – Baj van?

– Hogy érted??

– Mintha temetésről jönnél.

– Jaj nem, nem dehogy, csak nagy nap van ma! Ma találkozunk újra. – daráltam öntudatlan.

– Kicsoda? Hogy mi ketten? Nem is beszéltük meg!

– Ugyan, mit kell ezen megbeszélni? – kérdeztem értetlenül, majd szajkóztam neki, hogy beszélnünk kell, higgye el.

– De most? Miről? Nem számítottam Rád! – védekezett, aztán dühösen legyintett. – Menjünk. Mindjárt jövök, szólt a háttérben figyelő szülők felé, az anyja meg utána kiáltott, miután újra mélyen a szemébe nézett, hogy ne maradj soká, ki tudja milyen alakok mászkálnak az utcán.

A liftben hozzá sem szóltam, de amikor kiléptünk a házból, nekiugrottam.

– Te miket mondtál a szüleidnek rólam? Miért ilyenek?

– Milyenek? Képzelődsz! Milyenek?

De aztán kibökte, hogy elmondta, hogy majdnem megvertem legutóbb, és hogy mekkora szerencse, hogy végül csak a levélszekrényt ütöttem meg.

Baszki ez így beégett neki?

– Agresszív voltál és féltem tőled!

– Na de baszd meg – mondtam emelt hangon –, éppen kidobtál, még jó, hogy agresszív voltam!

– Nem jó. Nem kellett volna lenned!

– Oké, de akkor milyennek kellett volna lennem? Tessék, mondd meg, milyennek kellett volna lennem? Örülnöm kellett volna?

Megfogtam a karját, ő ijedten hátrébb lépett.

– Kezdjük újra! – mondtam fojtott hangon – Te említettél egy hónap próbaidőt, az rég letelt, itt vagyok, kezdjük újra.

Olyan bénán hangzott mindez, hogy igazából nem csodálkoztam azon, hogy elrántotta a karját, és könnyes szemmel azt válaszolta, hogy milyen egy hónapról beszélek? Másik pasija van, jól megvannak, milyen újrakezdésről beszélek?

És tényleg. Tulajdonképpen milyen újrakezdésről beszélek? Tegnapelőttig eszembe se jutott. Szerintem nem is szeretem most. Nem kerestem, nem érdekelt.

De ezt gondolnom sem kellett, mert mondta, hogy az utolsó hónapokban teljesen figyelmen kívül hagytam, nem kerestem, nem érdekelt. Mást meg érdekelte, ezért vele van. És ne higgyem, hogy ez neki nagyon könnyű volt, nyögte már könnyek közt, mert nagyon szeretett, azt is mondhatná, hogy szerelmes volt belém, de egyszerűen úgy látta, nem érdekelt engem.

Sírva bökte meg az ujjával a mellem és felsorolásszerűen beolvasott.

– Igen a szakítás........Ennek oka az volt, 1. hogy egy ideig nagyon sok levelet váltottunk és idővel ez egyre kevesebb és kevesebb lett, a végén már nem is írtál nekem, 2. hogy nagyon ritkán találkoztunk és nekem szükségem lett volna arra, hogy ott legyél velem, hiszen hiányoztál.

Aztán oda kanyarodtunk, hogy a végén mindig azt érezte, csak a szexet akarom tőle.

Mivel erre nekem megint beugrott a melle képe, nem tudtam hitelesen cáfolni, de megpróbáltam.

– Nem, dehogy, hidd el nem, én csakis téged akartalak, a gondolataid, a lelked, meg minden.

Mint egy szentimentálisra állított droid, hadartam ezeket.
És igen, én is szerettem, sőt én még mindig szeretem, és hogy kezdjük újra, felejtsük el a múltat, most itt vagyok szeretem.

Olyan határozottan megrázta a fejét, hogy a könnyei az arcomra fröccsentek.

– Nem, azt nem akarom.

Néztem a száját, láttam is amit mondott, meg hallottam is.
De nem hittem el.
Ne vicceljen, hebegtem, ez most nem egy rossz színdarab, ez a valóság, ezt nem viccelhetjük el, én komolyan beszélek.

Mikor közölte, hogy ő is halálosan komolyan beszél, akkor még hallottam a hangom, ahogy akadozva mondja, hogy megváltozom, fogok levelet írni, mindig is szerettem, mindig is érdekelt, lehet, hogy tényleg úgy látszott, mintha nem érdekelne, lehet, hogy kicsit tényleg nem érdekelt, mindenben igaza van, de megváltozom, ígérem, megváltozom!
Hallottam, hogy mondom, de már rég a szövetnadrágomat láttam, meg azt, hogy nem jól áll, nem én vagyok.
Nem én vagyok kívül.
És nem én vagyok belül sem.

– Nem akarom! – válaszolta határozottan és visszaszaladt a lépcsőházba.

Döbbenten néztem utána.

– Ne keress többet! – köpte ki még nekem a záródó vasrácsos ajtó.

Mindketten jól hallottuk.

Az is aki kint se én vagyok, meg az is aki bent se.

Beültünk a kocsiba és hazavezettünk.

Ingerülten tértem ki Anyu kérdései elől, hogy merre jártam, majd erőtlenül elnyúltam az ágyamon.
Erős férfi.
Na igen.

Melyikük az?
Aki kint se én vagyok, meg bent se?
Vagy az, aki ezzel együtt mégis én vagyok, aki szerelmet vallott mégis és aki most ilyen nyomorultul, szétesve érzi magát?

Rohadt egy dolog, rohadt egy érzés ez.

Most mit mondanék Apámnak?

 

 

 

 

 

 

 

süti beállítások módosítása