Centi_30.jpg47

 

 

 

 

1988. április 2. szombat


Gyönyörű tavaszi napunk van ma.
Úgy sütött a nap, hogy mindent az élet színével töltött fel, minden tárgy, minden növény, minden katonatársam  fénylőbb, kontúrosabb lett, minden mosoly életigenlő jellé vált.

A kisMágusokat ma külső körlet takarításra rendelték, és én önként csatlakoztam hozzájuk.
Nem dolgozni, hanem csak herézni mentem, téblábolni.
Élveztem ezt a napsütést.
Binder, akit a kopaszok felügyeletével bíztak meg, megint ember volt, pontosan tudta, hogy ez a nap erre van, erre kell. Olyan feladatokat adott a kopaszoknak, ami szintén inkább csak külső szemmel látszott szorgoskodásnak. Két részre osztva és gyakran váltogatva őket az egyik csoporttal az ablakokból látható helyen kapirgáltatott, a másikat meg a lőszerraktár takarásában hagyta üldögélni, beszélgetni.

Mi is melléjük feküdtünk és az eget fürkészve susmorogtunk arról, milyennek képzeljük a civil életet. Nem tervekről beszéltünk, nem a jövő gondjait elemeztük. Azt feszegettük, hogy ilyennek képzeljük, színesnek, élettelinek, melengetőnek.
Olyannak, mint ez a nap.
Hogy csak messze, alig hallhatóan duruzsol a társadalom, zakatol a szocializmust építő lázas munka zaja, ami csak alaphang, harmonikusan illik a szélfútta fű hajladozása és a tücskök éles reszelésének hangjába.

A Nap, mint valami kohó ontotta ránk a melegét, ellazított és felpezsdített egyszerre. Úgy éreztem, így akarok élni, magas frekvencián, szenzitíven rezegve, de görcs nélkül, jó néhány lépésre a társadalom elvárásaitól, az állampolgári kötelezettségektől, a létfenntartás fárasztó feladataitól.

Azt gondoltam, az állam által megkövetelt kötelességemnek egyszer és mindenkorra eleget tettem itt a katonaságnál, rááldoztam kényszerű rabságban másfél évet, az életem tíz százalékát, az iskola után, öntudattal élt fiatalságom kilencven százalékát, ha leszerelek, utána csak én leszek, csak magamnak élek, bepótolom, amit elvettek tőlem, visszaszerzem, amit az életemből elloptak.

Mondom is Bindernek, hogy én nem akarok dolgozni.

– Hát akkor mit csinálsz majd?
– Nem tudom, nem érdekel, festek, írok, csencselek valami szarral, nem érdekel, miből lesz pénzem, használni akarom.
– Akkor te simán csak gazdag akarsz lenni.
– Á nem, a sok pénz nem gazdagság, elég pénz kell, nem pedig sok.
– Akkor te valami lumpenproletár leszel.
– Igen, lumpenproletár. Valami ilyesmi, igen. Élményekben akarok gazdag lenni, semmiképp nem mondjuk konyhán, zsíros gőzben meglágyult agyú munkagép.
– Nem, munkagép én se akarok lenni.
– Ha az ostobák rafináltsága bennem lenne, katonatiszt lennék. Ennyire lógós életet nehéz elképzelni, mint az övék. Ha tompa lennék, mint az ebédlői kések, maradnék katona.
– Te most viccelsz! – fordítja fektében felém a fejét Binder.
– Dehogy viccelek. Azt mondtam, ha tompa lennék. De nem vagyok.
– A francot nem vagy, itt fekszel hanyatt, mint valami megfordított teknős és egyre halkabban beszélsz, mindjárt elalszol.

És nemsokkal ezután valóban elszenderedtem, Binder bökött meg egy óra múlva, hogy menni kell be az épületbe.
Pedig még álmodtam is.
Valami olyasmit, hogy mesében akarok élni.
Királynők, hősök, sárkányok közt.
De Binder mellett nem voltak királynők, sárkányok, szuperhősök.
Legfeljebb kis hősök, akik kopaszként a velük szemben álló irdatlan idővel küzdenek majd még több mint egy évig.
Miután én leszerelek, ők pontosan egy évet töltenek el utánam ugyanitt.
Pontosan egy év múlva ábrándoznak majd ugyanígy, mint én, elképzelve a szabadság ízét.

 

mazs4.jpgÉjszakára Ferihegy 2-re tettek, annyira meleg volt még tíz óra után is, hogy nyugodtan leülhettem a betonra. Bekucorodtam egy TU-154-es alá, és a hátamat a gép kerekének támasztva ábrándoztam a civil meséről, csukott szemmel képzelve el hercegnőket és legyőzhető, egyáltalán nem ijesztő démonokat.

Hősként küzdöttem kegyekért, fele királyságokért, jó messze a valóságtól.
Egy hosszú félálomszerű lebegés után kinyitottam a szemem.

A gép mögött világító reflektor fénye hosszan elnyújtotta a repülőgép alakjának árnyékát, ovális nagy plecsni lett a kerék aminek támaszkodtam, hórihorgas langaléta lett az én árnyékom is.

Hunyorognom kellett, hogy lássam jól, meg értsem is, ami még megjelent.

Mert egy sárkány árnyéka látszott az enyém felett, mintha épp mögöttem lenne.
Nem is sárkány, hanem valami hosszú karú, ideges ártány az.

Nem ijedek meg, gondoltam, szoktam álmodni meséről. Felnőttnek mondhatnám magam, de tényleg sokszor álmodom, hogy szörnyekkel küzdöm. De arról pontosan tudom, hogy álom, tehát ha most valami szörny árnyékát látom, nem lehetek ébren.

Nagyon ritkán álmodom magam a reptérre katonának.
Az igazi hülyeség lenne, mert ehhez csak ébren kell lenni és meg is van, ott vagyok.
Mint ahogy szerintem most is.
De az ártány nagyon nyújthatja a karjait, és ezt látom inkább, mint álmodom.
De ilyen nincs.
Szörnyek a katonaságnál nincsenek. Legalábbis ilyen alakban nem.
Mert amúgy van rengeteg, Knizner hadnagy, Korlát százados, Balrog őrnagy, Vakondi őrnagy, akad itt szép számmal, de ők löketként jönnek, nem sárkányként.

Látom az árnyékot, de nem hiszem.
Lassan elforgattam a fejem, mert attól még, hogy nem hittem benne, nagyon is úgy tűnt, hogy létezik.
És ahogy balra néztem, megláttam a vállamon.

Akkorát ugrottam, mint egy hegyi kecske, talán kiáltottam is ijedtemben.
De a szörny maradt a vállamon.
Már ugrás közben éreztem, hogy nincs okom beszarni és ahogy láttam, hogy nem mozdult a vállamról, meg is nyugodtam.
Épp a fegyver szíján trónolt, így ahogy az ugrás lendülete elhalt, szép lassan lejjebb húztam, hogy messzebb legyen a fejemtől, de azért maradjon a vállamon.
Egy kecses imádkozó sáska ült ott épp.
Békésen nyújtogatta a hosszú, markolószerű karjait és kedélyesen forgatta a fejét. Nem éreztem félelmet, viszolygást. Ha történetesen valami egyéb sáskafaj egyede lett volna, már biztos megöltem volna mostanra, sikítva söpörtem volna le a vállamról, talpra ugrottam volna és hisztérikusan tapostam volna laposra. De ez a jószág kicsit inkább apró tündérnek tűnt, vagy barátságos manónak.
Mintha megvalósult volna egy mese.
imádkozó sáska.jpgVártam, hogy hozzám szóljon. Valamiért azt feltételezem, hogy miattam jelent meg, ugyanis körbenézve közel-távol csak én vagyok itt és nekem ül a vállamon.
És felém fordulva engem vizslat.
Tehát vártam, hogy mondjon nekem valamit, hogy mondjuk miért jött.
De nem mondta.
Miután kérdeztem, azután se.
Hosszú nógatás után se.

Kuka vagy te, mondtam neki, aztán meg azt is, hogy ma simán jöhetett volna az álmaimban is, pont ilyesmik szerepeltek benne, de ahogy beszéltem neki erről, ideges lett, vadabbul kalimpált a karjaival és lejjebb mászott a fegyverszíjon.
Levettem a vállamról a szíjat és a manót a gumira irányítottam. Ő elrugaszkodott a kerékről, ahogy a TU-154-es fog holnap ugyanezekről a kerekekről, és hangos zúgás mellett tovaröppent.

Vitte az álmosságot, és én egész addig figyeltem amíg a zúgó rotorjaival el nem tűnt a lámpafény határain túl. Határőr vagyok, de mégis hagytam átszökni.

Felszabadultan járőrözni kezdtem. Azért a reptérnek van valami megmagyarázhatatlan varázsa, amivel mesét csinál, hatalmas madarak tojnak csivitelő utasokat, aztán csendesen szunnyadoznak egy sík fészekben.
És most éreztem életemben először, hogy nem csupán érdekesnek tartom mindezt, hanem igazán örülök, hogy ebben a mesében mesehős lehettem, hogy olyan dolgokat láttam itt, amit soha máshogy nem tudtam volna.

A gépmadarak vándorlását, a sebesüléseiket gyógyító szerelők munkafolyamatait, a rampásokat, mint idomárokat, a csápon keresztül történő etetést.
Igazi mese ez.
El se nagyon lehet mondani.

 

 

 

 

 

 

                       

A bejegyzés trackback címe:

https://surrano.blog.hu/api/trackback/id/tr215800839

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

niches 2014.04.02. 13:39:03

Imádom, amikor egy hosszú, unalmas meeting alatt ilyen meséket olvasva tudok én is egy álmot átélni; eltávolodni a napi 9 óra iroda munka szürkeségétől :)
Ez most felüdítő volt, köszi!

Dvorszky határőr 2014.04.02. 16:38:26

@niches: :)) Az ilyen visszajelzések miatt érzem, hogy érdemes volt blogot írnom.

én köszönöm
:)

Dvorszky határőr 2014.04.02. 16:51:31

@niches: Amúgy meg tipikus általában véve a meetingek hatékonyságának érzékeltetésére, hogy van idő közben mesét olvasni.
:)))

Herstal Rajmund 2014.04.02. 20:00:20

Igen, ên is imádtam! ;)

Herstal Rajmund 2014.04.02. 22:33:39

És teljesen egyetértek, hogy aki így ír, annak érdemes blogot írnia...

csorsza 2014.04.03. 22:21:24

Maga már romantikázik itt, katona! Szedje össze magát!

Dvorszky határőr 2014.04.04. 16:32:15

@csorsza: :)) Másodpercekre, de má ott elkapott :))

niches 2014.04.07. 13:34:40

@Dvorszky határőr: ezt már nem is kommentelném... :)
Egyébként írtál már könyvet, novellákat, etc. amik megjelentek valahol?

Dvorszky határőr 2014.04.07. 14:23:39

@niches: Nem, eddig az asztalfióknak írtam, ez a blog az publikus első próbálkozásom. :)