Centi_30.jpg20

 

 

 

 

1988. április 29. péntek


12. nap laktanyafogság

Nemrégiben egy Lufthansa gépről kaptam egy kulcstartót.
Gyakorlatilag egy kis műanyag repülőgép, olyan Boeing gép kicsinyített mása, amilyenből kaptam.
Nagyon megszerettem, rajta hordom a szekrényem kulcsát és mindig magamnál tartottam. Előszeretettel vettem elő amikor csak lehetett és forgattam a kezemben.

Ma Kistatár meglátta, és olthatatlan vágyat érzett, hogy megszerezze, holott elvileg ő is tudna kérni a gépekről, ráadásul ez eléggé megkopott már attól, hogy folyton a kezemben szorongatom. Kistatárt az ilyen semmiség nem érdekelte, ezért igyekezett olyan cserealapot felkínálni, ami elegendő értékkel bír a szememben, hogy megváljak tőle.
De sokáig nem tudott ilyet ajánlani.
Igazából mindent, amit adni tudna, meg tudom szerezni magamnak a gépekről - magazinok, egyéb csetreszek. Hosszan sorolta azon dolgokat, amikért egyszerűen nem érte meg elcserélni, mígnem láthatóan nagy nehézségek és lelki tusa után, illetve közben előhúzott a zsebéből egy svájci bicskát.

Kistatár mozdulatán látszott, hogy nehezére esik ez a felajánlás, mintha abban reménykedett volna, hogy erre is nemet mondok, és össze is rándult egy pillanatra, amikor nyújtottam a kezem, hogy mutassa csak.

piszkos.jpgNem igazi svájci bicska volt, csak valami hasonmás, de egészen tetszetős darab. Jóval kevesebb funkciója volt, mint egy igazinak, egy kisebb penge, meg egy sörnyitó tartozott hozzá mindössze, de hatásában olyasmi volt, mint az igazi.
Piros, műanyag markolata kicsit valami kommunista emléktárgy hatását keltette, de mégis rámondtam, hogy jó, ezért odaadom.
Nem nagyon értem miért is, mert soha nem volt még szükségem bicskára. Utoljára akkor volt nekem, amikor egy vidéki vásár mellett a hétvégi családi kirándulás alkalmával megláttuk az öcséimmel a gagyi bugylibicskákat kínáló pultot és kisírtuk a szülőktől. Egészen másnapig birtokoltam, amikor is a teljesen veszélytelen, a legkisebb mozdulattól elhajló, alumínium pengéjű darabot meg nem mutattam a lányoknak dicsekedve, amitől ők megijedtek, sikítozni kezdtek és az osztályfőnök intő ellenében el nem vette.

– Oké, legyen ez! – mondtam. Kistatár több méretet összement, de ha már felajánlotta, nem visszakozott.

– Tiéd. – válaszolta, és valahogy úgy éreztem, hogy nincs arányban az új kedvenc megszerzése felett érzett öröme, és a bicskától való megválás fájdalma.
Még utána is szóltam, ahogy ment ki a körletből, hogy jól meggondolta-e, de legyintett, hogy igazából nem szerette ezt a bicskát, mert nem igazi, tulajdonképpen csak megszokta, de majd megszokja azt is, hogy nincs, ne aggódjak.
Nem aggódtam.
Aztán ma, az éjszakás szolgálatban mindent elvágtam, amit csak lehetett, de nem sok mindent lehetett, nincs a reptéren semmi, ami elvágható lenne, pláne ekkora bicskával.

 

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://surrano.blog.hu/api/trackback/id/tr485800913

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.