Centi_30.jpg39

 

 

 

 

1988. április 10.vasárnap

Ma megint versekre vadásztam, jártam körbe a lépcsőket és belekarcolt gondolatokat kerestem.
Igazi kincseket találtam ma Szilasiról, a Márványarcról. Érezhetően rászolgált az utálatra, mert ok nélkül nem gyűlölik ennyien. De ennek hangot is adtak többen. Íme:

 

Mosoly nélkül lépked feléd,

Az isten nyila vágjon beléd,

Márvány arcából könny nem fakad,

S a hálón már megint egy kopasz fennakad.

Kopasz könyörög, de hiába, minden,

Egy-két szabadnapot laktanyában tölt benn.

(Riderich László)

 

Márványarcú, így nevezik,

Nagyon sokan nem szeretik.

Utálják őt égen földön,

Mit szeressenek egy ilyen főtörzsön,

Zászlós soha nem lesz belőle,

Az Isten mentsen meg tőle.

Nyalizhat még sokáig, csak a nyelve ér el odáig.

Nem zavarhat ő már minket,

Kenjem az arcába inkább a sminket.

Szarok az ő váll lapjára, átkot szórok az anyjára.

Átkot szórok az anyjára, hogy ilyen gyermeket hozott a világra.

Azt kívánom én most néki,

Zászlós legyen ha megéli.

Ha megéli – ez nevetséges,

Megölik – ez nem kétséges.

Átkom most már inkább fájós.

Ferihegyen legyen zászlós.

Ott maradjon mindörökre,

Zászlósnál ne vigye többre.

(Rach Anti)

 

Szépek voltak ezek eddig is, de itt egy igazi ínyencség:

 

Szilasi te szemét, mocsok, rohadt dög, paraszt állat, idióta infantilis, húgyagyú, gyermeteg, lelki toprongy, idegbeteg, szadista, poshadt gecijű, takony, barom, köcsög, tinó, gyíkfejű madártojás, seggfej, csúszómászók, alázkodó féreg, rosszindulatú, perverz takony szívogató, tökfejű segg és talpnyaló faszkalap, fitymaszűkületben szenvedő dög! Ezt még megszipkázod!

(ism.)


Ebből a szösszenetből egy kisebb értekezés alakult ki, elsőként ez a reakció lett bevésve a lépcső oldalába:


Miért beszélnek fiúk, lányok rútul és oly csúnyán,
Ezer szó is van talán, ami helyettük szolgál.
Szép beszédnek példájaként hallgass most jól rám,


És a sommás válasz:

Baszd szájba a véres ebet, te mocskos bájgúnár.

(Bill Vallace 184)

lépcső.jpg

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg40

 

 

 

 

1988. április 9.   szombat


Ma délutános szolgálatban voltam Ferihegy 1-en, holnap ugyanígy délelőtt megyek Ferihegy 2-re. Mivel hétvége van, nincsenek benn a tisztek, nem nagyon kell löketre számítani, ezért megint vittem ki a szolgálatba papírt, tollat, és jegyzeteltem a lépcsők oldalába vésett verseket. Ma egész sokat találtam, ráadásul rábukkantam arra, amit itt a reptéren először láttam meg. Egy éjszakán át töprengtem akkor, ez a felirat adta meg a kezdőlökést, hogy aztán Isten természetén gondolkodjam.

Terdik a gyalog.

Ez volt a felirat. Egy fontos éjszakámat határozta meg.

Szisztematikusan néztem át a lépcsőket, írogattam amit csak lehetett. Egyszer szakítottam meg a tevékenységem, amikor beérkezett a menetrendszerű PAN AM gép, és rohantam ciházni.

Panam.jpg

 

Elsőként  B. K. Zs verse:

 

A betonon halkan kopog, kipp-kopp a léptem,

Egyfolytában gyalogolok, nyáron, télen,

Összevissza rogyadozik mindkét térdem,

A váltást várva megbánom azt, hogy valaha is éltem.

Refr. Akármi lettél volna, itt úgyis megbánnád,

és ha jobbat nem tudsz, hát lődd fejbe magad már…

Szabadnapért esedezem, néked, néked

Apám-Anyám agyonlövöm, ha kéred, kéred.

(B. K .Zs.)

 

 

Aztán a kevésbé szofisztikált, de erős érzelmekről árulkodó katonarigmusok:

 

Imádlak FEP…

(Rozmayer József)

Rozi

 

Öreg rozmár, nem szaroz már.

(ism.)

 

Olyan öreg vagyok, hogy a szar is bottal jár ki belőlem!

(ism.)

 

NEMSOKÁRA ITT A MÁJUS,

ÉN VAGYOK AZ ÖREG MÁGUS!

(ism.)

 

Kopasz feje sose fáj,

Napja telik, meditál.

(ism.)

 

Sír az öreg sapkája,

Kopasz lesz a gazdája.

(ism.)

 

Ne szólj, csak ints.

Már 130 sincs!

(ism.)

 

 

… fűcsomó legyek, ha ez nem a felügyelő!

(B. K. ZS. Túri Lajos nyomán)

 

Kopasz itt mindenki, hát ne éljen a király?

(Komjáti Ferenc)

 

Ez a szolgálat is elérte célját.

Letelt!

(ism.)

 

Kopasz, hát hülye ne legyen!

Arcán fog brékelni!

Arcát hagyja a körletben, mert itt úgyis elhajítva!

(ism.)

 

Mi sörünk, ki vagy az üvegben,

Itassék meg a te leved,

Jöjjön el a te hordód,

Legyen meg a te alkoholod,

Miképp az üvegben, úgy a korsóban is

és öntözd meg a mi torkunkat,

miképp mi is megisszuk az ellenünk vétkezők sörét.

És ne vigy minket a tejbüfébe,

De szabadíts meg az üres üvegektől!

(ism.)

 

Azért vagyok ilyen laza,

Februárban megyek haza.

(ism.)

 

Kijött lökni a Gitti, és összeállva talált bennünket…

azt mondta, még egyszer előfordul, kihallgatásra rendel bennünket,

de ezen én csak röhögtem, ugyanis két (2) napom van.

(Csépányi. Csépa)

 

 

Az értelem kibuggyan koponyámon át,

s recsegve duzzad, csigavonalú harmóniám.

Plazmafunkcionált agyú kampós verse

(Varga Gábor)

 

Hull a hó, fúj a szél, Szekeres ciháról mesél.

Hallgatom, s a váltás szétfagy a betonon!

(Guttyán Tibor)

 

___________________________________________________________________________________

Korabeli híradó:

 

Centi_30.jpg41

 

 

 

 

500 napja vagyok katona! Félezer napkelte, félezer napnyugta, félezer huszonnégy kegyetlen hosszú órából álló nap. Olyan elképesztően hosszú idő, hogyha nem mögöttem lenne, hanem előttem, biztos, hogy a géppisztolyomba dőlnék.

 

 

1988. április 8.   péntek 


Határozottan érzem, hogy öreg vagyok.
Nem azt hogy leszerelő, hanem hogy öreg.

Mert régen nem két nap volt a másnaposság, a részegség másnapján délelőtt még szarul voltam, délután meg már jól, de tegnap még este is émelyegtem.
Nagy szerencsémre csak ma délelőttre tettek szolgálatba, reggel már jól voltam teljesen.
Este megjelent B. Kozma Zsolt, ő is elég sokat volt mostanában eü. szabin, valami gerincproblémája miatt. De este elárulta, hogy semmi baja, sőt, sokat edz otthon, és ezzel egy időben két pár kesztyűt húzott elő, egyiket a szekrényéből, a másikat a táskájából.
– Csak két részletben tudtam behozni. – magyarázta – A legjobb az lenne, ha boxolnánk egy kicsit, mert így meg tudom mutatni, mennyire jól vagyok.

Nem nagyon tudtam leszerelni azzal, hogy nekem igazán nem kell bizonyítania, meg hogy én már tegnap se tudtam gyúrni, mert hányingert kaptam a súlyzók látványától, szóval nem hiszem, hogy én lennék az alkalmas alany, de nagyon erősködött.
Mondtam, hogy nekem a box az olyan, mint a síelés vagy a korcsolya, hogy tetszik, de sose fogom csinálni. Egyszer akartam megtanulni korizni, amikor egy télen a focipályát a nagyok fellocsolták, és egy éjjel leosontam avval a korival, amit Anyu vett nekem a lengyel piacon, remélve, hogy használni fogom. Nagyon izgatott lett, mikor látta, hogy tényleg nekiindulok. De olyanokat estem, olyan hosszú, kapálózással teli előkészület után, hogy úgy látszott ez számomra elsajátíthatatlan. Jól láttam Anyu kacagástól vibráló alakját az ablakban, és azt gondoltam, hogy a lakótelep többi hatvanezer lakója a függönyök mögött ugyanilyen jól szórakozik. Én voltam az egyetlen, aki nem szórakozott jól. Fel is adtam.
A box nekem ilyen, tuti, hogy ügyetlen lennék.
Én cselgáncsoztam régen, ott nem lehetett ütni, az ott sportszerűtlen, minden ilyen mozdulatot, késztetést kiirtottak bennünk.
bokszoló.jpg– Nem leszek jó ellenfél. – mondtam B. K. Zs-nek.
De ő ragaszkodott.

És tök igazam lett.
Kicsit be is vagyok szarva, látszik, hogy mennyire belém égett a cselgáncs, ahol tilos ütni. Féltettem az arcom is.
Béna vagyok na.
De B. K. Zs nem olyan, aki feladja. Ezért ma egész este ütni tanított, aztán ütést kivédeni, aztán támadni, aztán védekezni.
Végül tényleg boxoltunk.
Fura élmény, de jó.
Igaz, bármit csináltam B. K. Zs mindig jobb volt, a végére nem lett sikerélményem, csak megvert alaposan.

– Legközelebb inkább rúgjunk be – javasoltam –, mert abban egyenlő felek lennénk.
B. K. Zs legyintett nevetve, nem ellenkezett.

 

 

 

Centi_30.jpg42

 

 

 

 

1988. április 7.   csütörtök


Iszonyú másnapos vagyok megint, utálom ezt az állapotot, soha többet nem rúgok be.
Soha többet.

Még tart a szabadnapom, délelőtt csak feküdtem, mint egy darab fa, aztán délután lementem a konditerembe. Álltam egy darabig a súlyzók közt és már a gondolattól, hogy bármelyiket megemeljem hányingerem lett.
Inkább visszakacsáztam a körletbe és feküdtem tovább.

Kezdem hanyagolni a gyúrást.
Úgy általában véve is, nem csak most. Amióta nem nagyon basztat senki, nem kérdőjeleződik meg a korom, a pozícióm, amióta az öregek, akik régen nem kedveltek, vagy akik szopatni akartak, szép sorjában leszereltek, azóta nem is nagyon foglalkozom az erősítéssel. Persze megakasztotta a folyamatot a sorozatos betegeskedésem, meg a mandulaműtét is, de mióta visszajöttem, igyekeztem olyan sokszor lemenni a konditerembe, amilyen sokszor csak tudtam.
De ahhoz, hogy ne tudjak lemenni, elég volt, hogy nem volt kedvem, vagy, hogy valami klassz beszélgetés alakult ki a körletben. Ebből az következik, hogy régen az önbecsülésemhez kellett, hogy erősnek, következésképp érinthetetlennek érezzem magam. Manapság, leszerelőként, nem kérdőjelezi meg senki a pozícióm.
Hogy ez mennyiben köszönhető annak, hogy folyamatosan konfrontálódtam kopaszon mindenkivel, nem tudom. Lehet, hogy ez a természet rendje, és így is, úgy is ebbe a kegyelmi állapotba kerültem volna.
Minden korosztály fiatalabb nálam, akivel öregként kellett, megküzdöttem, ilyen például Herold, de mióta megműtöttek, nincs köztünk feszülés. Ha ő van kutató ügyeletes helyettesi szolgálatban már nem basztat, nem szopat, és mondania sem kell, ha be vagyok osztva a szolgálatba, szólni sem nagyon kell, kimegyek.

Nem beszélünk, csak annyi történik, hogy a szolgálat megkezdésekor mutatja a szolgálatos könyvet, benne áll, hogy nyolctól tizenegyig Beton 1, utána egytől kettőig Előtér 2.
Ezek után önműködően megyek ki.
Ő úgy ír be a könyvbe, hogy látom, nem akar szopatni, sőt kifejezetten figyelembe veszi a koromat, én még nem nehezítem a dolgát azzal, hogy kekeckedem, hogy az előtérre kopaszokat szokás tenni. Ha kikerülök oda egy-egy órára, látom, hogy nem ellenem irányul, hanem hogy a kopaszokat is pihentetni tudják.
Heroldnak már nem én vagyok a gondja.
Felváltott az utánam jövő korosztály.
Vannak ifjú titánok, olyanok, mint amilyen én voltam, akik nem férnek a bőrükbe, akik kikelnek az ellen, hogy azért álljanak kinn többet, mert az öregek kevesebbet állnak.
Most innen nézve mulatságos az erőfeszítésük, hogy a fennálló rendet megdöntsék, látom, hogy mennyire komolyan veszik, mennyire meghatározza az életük, mennyire ez az önértékelésük alapja.
Mulattató.
Innen nézve, leszerelőként.
Majdhogynem kívülállóként.
Látom, hogy ez nekik véresen komoly, és tudom, hogy az. Csakis innen nézve mulatságos. Tudom, hogy amikor benne voltam én is vérig menően komolyan gondoltam. Szinte meghalni is kész lettem volna a vélt igazamért. Legalábbis a futkosót simán bevállaltam volna. Most látom, hogy milyen fontos lépés ez, mennyire lényeges az önkép, énkép kialakításához, hogy az ember ne hagyja magát. Hogy valakivé, tényezővé váljon. Akár a folyamatos ellenállással is.
És azt is látom, hogy az idő mindent megold. Ahogy engem is, őket is felváltja majd az őket követő fiatal, még betöretlen korosztály, ők is öregek lesznek, túl a csatákon, túl a harcokon. Olyan belenyugvással mennek majd szolgálatba ahogy én, azt fogják érezni amit én, hogy nem sokáig kell ezt megtegyem, már nem hát rám a katonaság, mert már vége, negyvenkét nap.
42.
Semmiség.

És hálát adok sorsnak, hogy már itt tartok, és most kicsit még is sajnáltam a fiatalabb korosztályt, mert az az érzés, hogy a katonaság örökké tart, az borzalmas.
Amikor már hónapok óta katona az ember és még ugyanannyi hónapja vagy még több van hátra, akkor úgy tűnik sose lesz vége. Ha sose lesz vége, akkor az embernek ebben az állandóságban muszáj egy számára is elfogadható pozíciót megszerezni.
Ez kell a túléléshez.
Mert e nélkül úgy látszik, hogy örökké tart a katonaság.
Hogy az az élet.

De az élet nem ez.
Az élet odakinn van.
Én már tudom.
gátfutás.jpgOlyan ez, mint valami bizarr vesszőfutás, ahol nincs igazi verseny, senki nem előzi be a másikat. Aki előbb indult, előbb ér célba. A sportpálya kerítése mögött zajlik az élet, én már eléggé megközelítettem a kerítést, néha át is láttam felette, de aki mögöttem fut, félpályánál halad, az még a kerítést se látta soha.
A legendákban létezik, negyedévente átlépi a kapuját egy-egy csoport, de onnan soha nem térnek vissza, az itt benn élőknek ők meghalnak.
Aki mégis visszatér az megtörve jelenik meg, aki visszatér az kinn is itt él, de az paradoxon, kinn nem lehet itt élni. Kinn a kinti élet van, a valódi élet.
Butykó Hori is visszatért, de csak sima kísértet volt, akkor is sajnáltam, de most sajnálom igazán.
Én nagyon várom, hogy ez az élet véget érjen és elkezdődjék a valódi.
Hori valószínűleg rettegett, hogy véget ér ez itt, és nem is tudott mit csinálni magával kinn. Hogy én mit fogok kezdeni, nem tudom, de tudni fogom, hogy az az élet, nem ez.

Sajnálom a kopaszokat, nagyon sok idő, míg elhozza a megvilágosodást az öregség. Sajnáltam Heroldot is, akinek még hosszú küzdelmek sorozata lesz az élet, nem lehet mindenkit betörni, és ha netán sikerül is valakit mégis, rögtön ott az újabb kihívó.
Örök körforgás ez, de szerencsére engem kisodort már a szélére, lassulok, nemsokára kivet magából. De most ott az ágyon fekve tényleg éreztem a körforgást, nem is bírtam sokáig, a kezem a szám éle szorítva szaladtam ki megint hányni.

 

 

 

 

Centi_30.jpg43

 

 

 

 

1988. április 6.   szerda  


Valószínűleg Korlát százados nem tudta megemészteni a tegnapi dolgokat, nem vette be a gyomra, hogy Bíró beszólt neki, mert ma mindkettőnket délelőttös szolgálatba tettek, azután bent töltendő szabadnapot kaptunk.

Negyvenhárom napunk van hátra, ez igazán nem fog komoly gondot okozni, Bírón is láttam, ahogy a kötelék alatt elmosolyodik, ahogy ezt Zádori hadnagy kihirdeti. Persze Korlát századosnak nincs annyi vér a pucájában, hogy maga tartsa az eligazítást és maga mondja meg nekünk, hogy büntetni akar, holott pontosan tudtuk, hogy benn szöszmötöl az irodában, nekem még az is eszembe jutott, hogy belülről az ajtónak tapadva hallgatózik.

Bíróval lementünk a konditerembe és gyúrás közben beszélgettünk. Azon dühöngött, hogy amúgy ő autószerelő, és ha két napja, a lövészeten hamarabb beviszik, akkor lehet, hogy sokkal hamarabb vissza tudott volna jönni a század. Meg azt magyarázta, hogy Korlát századost pofán vágja, ha legközelebb látja. És azt is elmesélte, hogy tán nem is baj, hogy nem megy ki, mert nemrég hagyta el a barátnője, tuti berúgna csak és elmenne hozzá részegen. Na, mondom, ezt ismerem, ez nagyon szar ötlet.
– De a berúgás nem rossz, azt meg kéne ma próbálni.

Még egy kicsit súlyzóztunk, de lassuló intenzitással, mert már a berúgáson töprengtünk, meg éreztük, hogy ha ma valóban lerészegedünk, akkor a testépítés eléggé felesleges erőfeszítés.
Bíró unta meg előbb.

– Hagyjuk a faszba! – dobta a földre a súlyzót.
Nem ellenkeztem.
–  Menjünk szerezzünk italt!

Felsunnyogtunk a századhoz, szétváltunk, hogy kiderítsük megy-e valaki ma piáért. Nemsokkal később Bíró bejött a körletbe, hogy Gulyás Gyuláék körletéből mennek ki többen is a Sarokházba, ő elmegy velük, hoz be valamit.

Gulyás Gyula korosztályom, már szakaszvezető, de amúgy jó gyerek, sosem volt köztünk semmilyen vita. Az, hogy Bíró Zoli felajánlotta, hogy hoz be szeszt, nekem kapóra jött, nem volt kedvem kimászni a kerítésen és kilométereket gyalogolni, inkább összedobtunk pénzt.
A tisztek eltakarodtak haza, ők meg kiszöktek.
Másfél óra múlva jöttek vissza, érződött, hogy mintát vettek abból az anyagból, amit elhoztak, de maradt bőven pálinka. Bíró a körletünkbe betoppanva ragaszkodott hozzá, hogy mindenki meghúzza a butykost. Alex és Petró Dezső éjszaka szolgálatba mentek, ők csak épp belekortyoltak, de Korita meg Bálna alaposan kivették a részüket. Bálna kisMágus, nagy, megtermett, jó szándékú srác, hamar megkedvelte mindenki, így teljes joggal vett részt az ivászatban.
Nagyon fura amúgy, hogy az utánunk jövő korosztályok egyike sem vált ki semmilyen érzést, de az a korosztály, aki minket vált, aki ugyanúgy Mágus lett, az valahogy közelebb áll hozzánk.

Azt is mondhatnám, hogy sokkal jobb fejek, mint az eddigi kopaszok, de valószínűleg nem látjuk objektíven, az a tudat biztos befolyásol, hogy ők is Mágusok. Logikusan belegondolva teljesen véletlen is lehetne, simán előfordulhatna, hogy más korosztály is szimpatikus lesz, de nem lett, csak ezek a kisMágusok. Valahogy az ember felelősséget is érez irántuk, valami gyámságféle érzést, ahogy Basa gyámkodott felettem a konyhán, mint egy bölcs tanító.

Így amíg az öreg Mágus le nem szerel, a kisMágusok többet tehetnek meg, mint majd utána tehetnek. Abba senki nem szólhat bele, hogy velünk isznak a kopaszok, akiknek amúgy semmi keresni valójuk nem lenne az iszákosok közt.
Ezért vehettem részt én is sok berúgáson lenn a konyhán.

Ezért iszik ma velünk Bálna, meg még egy-két kisMágus.

Bíróval végigjárjuk a körleteket, kínálgatjuk a pálinkát. Közben valahogy mindig szóba kerül, hogy mennyire megszopattak minket a lövészet alatt, minket, leszerelőket. A folyosó végére érve a nyitott ablaknál cigizőknek is elpanaszoljuk. Addigra már én elég sokat ittam, bekapcsolódom a kórusba, hogy a kurva anyját a Zádorinak meg a Kníznernek, hogy megszívattak, de már arra nem is emlékszem, hogy én is a szopás elszenvedője voltam, hanem csak skandálom, hogy ez szemétség.
Bíró kérdezi, hogy te nem érzed azt, hogy ezt a szopást meg kellene torolnod?

Ekkor eljut a távolodó valóságon át, hogy engem szopattak meg, én vagyok a szenvedő alany és de, meg kell torolnom.
– Meg kell torolni! – válaszoltam akadozó nyelvvel, felkaptam a stokit, amin a hamutartó állt, és miközben azt kiáltottam, hogy mindet megölöm, messze kihajítottam a nyitott ablakon.
kidob.jpgA másodikról nagyot repült, hatalmasat dörrent odalent.
Pár másodpercet csöndben álltunk, majd Bíró Zoli hátraszólt egy kisSasnak, hogy szaladjon le érte és hozza fel. Másra már nem emlékszem, csak hogy Zoli mondja, hogy hülye vagy, jó hogy nem ugrottál utána.

Aztán még arra emlékszem, hogy a legtöbben röhögnek, meg talán még az öklendezésre a budin, de az már rutin, és már le se kell feküdnöm hozzá a húgyba.

.

 

 

Centi_30.jpg44

 

 

 

 

1988. április 5.   kedd

Ma csak éjszakára tették szolgálatba azt, aki tegnap a lövészeten őrszolgálatba volt beosztva.
Bíró Zolival fortyogtunk egész nap, elmeséltem, hogy ölni akartam, ő ugyanezt az élményt élte át. Ő is úgy érezte, hogy csak egyszer hozzák be a laktanyába, tuti kinyírja a tiszteket.
Én azt éreztem, hogy ezt a szopást már nem kellett volna megélnem leszerelőként, ez a tegnapi nap most övön aluli volt.

Mindenki tudta már benn a századnál is, hogy tegnap valami kurva nagy szervezési bakit követtek el a tisztek. Lerobbant az egyik IFA, de ez nem kellett volna olyan helyzetet okozzon, hogy szinte minden lövészetre rendelt katona megszopja, nem beszélve az őrökről. Kirendelhettek volna egy másik laktanyabeli IFA-t, mert a váltást ki lehetett volna vinni az útlevélkezelők járművével is, nem hiányzott volna.
Ők egy kényelmes Ikarus busszal járnak szolgálatba, de sosem töltik meg, tíz-tizenkét ember utazik a negyvenfős buszon.
Azzal nyugodtan felmehetett volna a kampós váltás is.
Sőt, minden alkalommal mehetne azzal, a tisztek úgy vannak vele, hogy a kampósoknak nem jár ilyen kényelem.
Szóval tegnap bizonyítást nyert, hogy egy nem várt esemény mennyire cselekvőképtelenné teszi a tisztjeinket. Állt mindenki az esőben, amíg a sofőr, aki nem autószerelő, igyekezett megjavítani a járművet. Többször jelezte is, hogy nincs garancia rá, hogy sikerül, annyira nem ért hozzá, de a tisztek csak bólogattak és vártak tovább a csodára.
Se az nem jutott az eszükbe, hogy egy parancsnoki UAZ-zal kaját vigyenek az őrségben álló katonáknak, sem az, hogy ha már órák óta vége a lövészetnek és feleslegesen állnak kinn az esőben, akkor több részletben ugyan, de be lehetne őket ugyanezzel a kocsival hozni.
Nem.
Semmi ilyen nem jutott az eszükbe.
Hagytak szarrá ázni minket.
Mindenem vizes amúgy ma is, éjszaka nem nagyon száradtak meg a ruháim, a bakancsom csupa sár maradt.

hanyag.jpgÉpp ebédhez igyekeztünk Zolival, mikor Korlát százados megállított minket. Eszébe sem jutott, hogy nem talál jó hangulatban, megállított és ahogy szokta, mondta is, hogy ilyen koszos bakancsban nem mutat jól egy határőr. Zolin láttam, hogy kezd elsápadni.
Nem is hagyta, hogy Korlát végig mondja, hogy mit vár el tőlünk a szocialista haza, hanem közbe vágott igen szemtelen, leereszkedő hangon.

– Főnök! Maga meglett, felnőtt ember. Mit foglalkozik ilyen apró hülyeségekkel? Nem értem én ezt, meglett ember létére azzal foglalkozik, hogy tiszta-e a bakancsom. Nincs magának ennél jobb dolga?

Korlát alig kapott levegőt.

– Ezt meg... Ezt a hangot meg hogy képzeli? – hebegte.

– Százados elvtárs, azzal kellene foglalkozni, hogy ne történjen olyan, mint tegnap, ne kelljen kinn állni tizenkét órát esőben élelem nélkül. Ezzel kellene foglalkozni.
Kérek engedélyt lelépni, mondta még, de nem kérés volt, szart rá, mit mond Korlát százados, nem várta meg, hogy reagáljon, hátát fordított és dühösen eltrappolt.
Én követtem, és ha Korlát megszólított volna, akkor Bíróra böktem volna és csak annyit mondtam volna, vele vagyok, nem álltam volna meg.

 

 

 

Centi_30.jpg45

 

 

 

 

1988. április 4.   hétfő


Ma lövészetre vittek minket a piliscsabai lőtérre.
Megint a szokásos IFA-n zötykölődés, megint ponyva alá surranó kipufogógáz.

Ahogy néztem a társaim, valahogy pontosan látszott ki, milyen korosztály.
A teljesen kopaszok még kissé riadtan, gyors szemmozgásokkal követik az eseményeket, bennük van még mélyen a bevonuláskori és az azt követő hónapokat meghatározó érzés, hogy csak dobálják őket, mint darabárut.
A középidőszakosok túljátszva, fennhéjazva alakítják a pöffeszkedő urat, látszik, hogy muszáj mutatniuk, hogy már nem kopaszok.
A legidősebbek visszafogottabban társalognak, de legjobban a leszerelőkön látszik a kor. Olyan nyugalommal ül mindegyik, hogy nyilvánvaló, túl vannak már azon, hogy mutassák, hogy ők milyen korosztály.
Ők már tudják, érzik, hogy nemsokára vége, ők belül is azok, amik:
leszerelők.

Már nem nevetgélnek, nem bosszankodnak minden apróságon, úgy ülnek, hogy látszik, értik a dolgokat, semmi nem riasztja őket, jelen vannak ugyan még, de lazul a kötelék.
Ettől olyan nyugodtak.
angyalbör23.jpgRettentő jó érzés így utazni most, tudva, hogy ez már nekünk semmi, csak végjáték.

A nyugalom elszállt, amikor Pest határától szakadni kezdett az eső és alaposan bevert a platóra is. Nem állt el, amikor megérkeztünk, és nem állt el akkor sem, amikor nekikezdtünk a lövészetnek.
Az idősebb korosztályokat küldték elsőként, én is elég hamar sorra kerültem. Megint szartam a feladatra, a megkapott lőszert kettesével ellődöztem. Zádori kopasz hadnagy kiabált is valamit, de oda se néztem. Gyanítom ez is oka lehetett annak, hogy beosztottak biztonsági őrnek. Hogy Bíró Zoli, aki szintén korosztályom, mit követett el nem tudom, ő se tudta, mindenesetre rajtunk kívül csak kopaszokat rendeltek ki.
Zoli magas, jó kedélyű, fekete hajú srác.
Először azt hittem, hogy Zolival együtt leszünk, de nem. Egyenként, a lőtértől és egymástól is kilométerekre dobáltak le az IFA-ról, engem valami szántóföldek közé, azzal a feladattal, hogy akadályozzuk meg a forgalmat, senkit ne engedjünk be, és az idetévedt helyieket igazítsuk útba, merre biztonságos elhúzniuk a csíkot innen. A gyanúsakat tartóztassuk fel, az ellenszegülőket fogjuk el.
Ennyi.

De legalább valamelyik megtörtént volna ma!
Csakhogy semmi ilyen nem történt, sőt semmi nem történt.
Csak zuhogott az eső.
Tökéletesen sík terepen álltam, és amint elült a teherautó hangja, tökéletesen magamra is maradtam.

Megízleltem, milyen lehet a határszélen szolgálni. Ez a környezet olyan ingerszegény, hogy percek alatt kilúgozott. Minden olyan mozdulatlan, mintha egy életlen fotón állnék. Mozogni sem érdemes, mert minden csupa sár, belesüppedek, a bakancsra ragad, csúszik.
Kaptam egy hosszú esőkabátot, de gondolom lövészetre a kidobásra ítélt darabokat hozzák ki, a kapucnija ki van lukadva, nem érdemes feltennem, mert mint egy vízcsap a konyhában úgy, olyan sugárban ontja befelé az esőt. Feltettem a rohamsisakot, az véd, legalábbis az esőtől, de a széléről pont be tud csorogni az esőkabát nyakán a víz.

És az eső úgy kong a sisakon, mintha búvárharangban lennék. Zaklatott, egyenetlen kopogás és egy óra múlva már azt éreztem, szétrobban a fejem, fülsértően hangos, mintha szöggel karistolnák a dobhártyám.
Délelőtt tizenegykor tettek ki, kettőig csak ezen idegeskedtem. Más addig eszembe sem jutott.
Akkor kezdtem érezni, hogy elég volt.
Néztem a horizontot, hátha onnét úszik felém a jeladás, hátha felbukkan az IFA, ami elvisz innen. De semmi nem mozdult, a világ megszűnt, csak ez a két dimenziós sártenger maradt meg ebben a szürke, hideg esőben.

Régen reggeliztem, egyre éhesebb lettem, és dühöngtem, hogy legalább egy kurva konzervet adhattak volna, bár lenyugodtam kissé attól a gondolattól, hogy ebben az esőben meg sem tudnám enni. Már lassan az ingem is átázott, gondolkodtam, hogy elmenjek-e ebben a marasztaló, ragadós mocsárban a távolban felsejlő egyetlen facsemetéhez.
Mivel jól látszott, hogy tán nálam sem magasabb, nem indultam neki.

Három óra körül, teli torokból ordítottam, hogy Knizner, Zádori a kurva anyátok, Korlát zászlós, Balrog és Vakondi őrnagyok rohadjatok meg.
Ilyeneket.
Ebből elég sok szereplővel és elég változatosan.
De meguntam ezt is.
Ráadásul azt éreztem, ettől is csak lassul az idő.
Illetve nem, nem lassult, hanem talán már régóta meg is állt. Verte a sisakot az eső, már fájt a fülem, de más jele nem volt annak, hogy az idő létezik. Nem mozdultam, mert semmi értelme nem volt, minden lépésnél kilós sárgöröngyök tapadtak a bakancsra, és a legkisebb mozdulattól is ömlött be az esőkabát szakadásain a víz. Majdhogynem vigyázz állásban őrködtem. Sose gondoltam, hogy egyszer ez lesz a legkényelmesebb póz.

Négy óra körül azt gondoltam, hogy valakit meg fogok ölni. Ha idedugja bárki is a képét, én lelövöm.
Az eső elmossa a nyomokat, azt mondom rám támadt, leadok egy figyelmeztető lövést, okosan, ahogy kell, de aztán kíméletlenül megölöm, bárki jön ide.
A legjobb az lenne, ha valamelyik tiszt jönne ellenőrzést tartani, lökni. Bár nyilván kocsival érkezne, benne a sofőrrel, az meg sorállományú. Sorállományút nem akarnék ölni.
Igazából helyi embert sem.
Csak tisztet akarok ölni.
Sokat és hatékonyan.

Ezt nem valami nyugodt, higgadt értékelés közben gondoltam ki, hanem ordítottam újra, hogy gyere te geci Szilasi, gyere baszd meg, megöllek.

Előszedtem a fegyvert az esőkabát alól, nem érdekelt, hogy ha víz éri, órák alatt bizonyos részein rozsdás lehet, és már az sem érdekelt, hogy tiszta sár leszek ha megmozdulok, csúszkálva és szitkozódva kergettem fantomokat, hadonásztam a fegyverrel, majd egy őrjöngő roham közepén, öntudatlanul csőre rántottam a géppisztolyom.
szakasz.jpgA fémek csattanása kissé lehűtött, most már csak az elsütőbillentyűt kell meghúzni, és eldördül a fegyver.
Életet olthatnék ki.
Persze ha lenne.
Élet csak bennem van, és bennem is egyre kevésbé van értelme.
De egyszer megfogadtam, magamnak én többet nem leszek célpont.
Most nevetségesen tehetetlennek éreztem magam. Hirtelen, hogy azért a fegyvernek is legyen feladata, és én is úgy érezzem, használom, újból felhúztam a závárt.
Ilyenkor a csőbe lévő lőszer kirepül a fegyverből.
Normál esetben nem a lőszer, hanem az elsütés után csak a hüvely távozik így, de nem sütöttem el, csak húzgáltam a závárzatot, a csőbe lévő hüvely kirepült, a helyére pedig bekerült a következő a tárból. Hangosan ordítva táraztam ki, és csak amikor az utolsó lőszer is messze elszállt, akkor ocsúdtam. Néztem körben a sáros földet, itt-ott megcsillant valamelyik töltény, de úgy látszott rohamos gyorsasággal süllyednek el, veri be az eső őket mélyen a földbe.
Megijedtem, hogy valamelyik elveszik.
Ha már nem ölök meg senkit, akkor legalább ilyen hülye hibát nem érdemes csinálnom. Leguggoltam, és mint valami arányásó átforgattam magam körül a sarat. Hosszú idő, talán húsz perc kellett mire mindegyik meglett.
A markomban a sisakról sugárban csorgó esőbe tartva lemostam őket, majd betáraztam.
Aztán az előző módszerrel újra ki.
Most higgadtan, fegyelmezetten, azt figyelve, milyen gyorsan tudom megtenni. Újabb húsz perc alatt megtaláltam az összes töltényt és kezdtem elölről.
Kb. hatig, fél hétig.
Azt figyelem, hogy a dühömet, vagy a hideg érdektelenségemet elnyomja-e a félelem, hogy elhagyok egy lőszert, vagy elsül a fegyver. Nem nyomta el, csak ciklikusan felerősödött majd elcsöndesedett.
De ezt is meguntam.

Az utolsó megtalált tölténnyel levakarásztam a sarat a bakancsaimról, majd újra vigyázzba álltam, hogy kevésbé ázzak. Igazából nem volt ez szempont, mert már szarrá áztam, de ahogy minden feladat elmúlt és megint nem volt mit csinálnom, azonnal elkezdett kongani a sisak, azonnal zavarni kezdett, hogy vizes vagyok.

Már rég besötétedett, iszonyú éhes voltam és a mozdulatlan fénytelen horizontot figyelve konstatáltam, hogy még mindig itt kinn áztatnak.
Nem jönnek értem.
Nyolc óra lehetett.

Kilencig már nem csináltam semmit csak álltam mozdulatlanul, a fejemet sem forgattam semerre, mint egy szög, olyan mereven álltam, lecsuktam a szemem, lecsuktam a tudatom, és vártam, vártam, hogy valami végre történjen.

Mindent kikapcsoltam, minden funkciót, minden érzékelést, csak az eső kopogását a sisakon, azt nem tudtam.
Mintha kárhozottat sújtó ütemes istenverés, fájó ürességben kongó törött lélekharang, vagy szíveket szaggató, ércesen csengő harsona hangja lett volna.
Éreztem, hogy megöl.
Megnyúz, kifiléz, feldarabol, ledarál.

Olyan hang ez, amit alig lehet elviselni.
Az állam befeszült, az arcom görcsbe rándult, a fogam csikorgott, miközben csukott szemmel, vigyázz állásban vártam az IFA-t.
Az körülbelül fél tíz után érkezett, a plató végéről a plató elejéhez dobtam a fegyverem, teljes erőből, és úgy szálltam fel a kocsira, mintha rögtön szét akarnám tépni a bennülőket.
De csak behúzódtam hátra, és hallgattam a többiek zúgolódását, hiszen ugyanannyit álltak, ugyanúgy az esőben, mint én. Bíró Zoli már bennült, ő mondta, hogy lerobbant az egyik IFA és emiatt az egész menetrend borult, ezért nem tudtak bennünket hamarabb összeszedni.
Dühös volt ő is.
Benn a századnál kaptunk kaját, és utána feküdtünk is le.
Előtte lezuhanyoztam, hogy átmelegedjek, de azt az érzést, hogy mindenem átázott, hogy mindenem csupa víz, még akkor is éreztem, mikor pizsamában az ágyamban feküdtem.
De aludni megint nem tudtam, olyan dühös voltam, hogy az ágyban fekve is ömlött rólam az izzadtság, a testem csatakos volt újra, összeszorított öklöm is iszamossá vált, csikorgó fogakkal, nyitott szemmel feküdtem. Csorgott a halántékomról a verejték, néha idegesen odakaptam, amikor az lett az érzésem, hogy újból egy kurva esőcsepp talált utat magának a sisak alatt, de már nincs sisak, nincs eső, csak remeg a testem és ver a víz.
De a kopogás az volt.
Egészen reggelig verte az agyam.

 

 

 

 

 

______________________________________________________________________________________

 

 

 

 

Centi_30.jpg46

 

 

 

 

1988. április 3. vasárnap

Anyuékkal megbeszéltem pár napja, hogy bejönnek este hét körül, én igyekszem nem szolgálatban lenni, és mivel vasárnap nincsenek tisztek sem, ideális nyugalom lesz. Szóljanak a kapuőrnek, ő majd lehív a kerítéshez.

Apu, Anyu és a kisebbik öcsém jött.
Én összeszedtem az újságokat, meg az apró csetreszeket, amiket az elmúlt időszakban gyűjtögettem. Kis marhaságok, de ha ciháztam, ami érdekesnek látszott eltettem.
Ezeket adtam ki nekik. Valahogy az az érzésem, hogy fel kell készülnöm a reptér utáni időszakra, tárgyi emlékeket kell gyűjtenem.
makett1.jpgÉrdekes kettősség van bennem, utálom a katonaságot, de kezdek félni, hogy vége lesz. Illetve a végét nagyon várom, attól félek, hogy soha többet nem jöhetek be ide, a reptérre, ami több, mint egy éve az otthonom.
És ki tudja, hogy valaha utazom-e?

Amit Ketya mesélt, az nagyon reményt keltő, de miután leszereltem, utána két évig sehova nem mehetek. Olyan katonai titkok tudója lettem itt, hogy semmiképp nem vihetem ezt a tudást külföldre.
Ez a törvény.
Klassz lenne világútlevél, de két évet kéne várnom rá, fél évvel többet, mint amennyi ez a kicseszett katonaság volt.
Addig meg vissza is vonhatják az egészet.
Nem tudom.
Félek, kicsit.
Mekkora centim lesz a katonaság után?

Csak pár szót beszélek Apuékkal, hogy fogalmam nincs mikor jövök ki, mikor megyek szolgálatba, és hogy minden rendben van, nem sok idő van hátra, bírom.
Muszáj volt ezt mondanom, mert valamiért aggodalmat láttam rajtuk, talán amiatt, hogy így a kerítésen keresztül csencselünk, tulajdonképpen rossz fát teszek a tűzre.
Nem örültek, hogy becitáltam őket emiatt, Apu mondja is, hogy lehetne több eszem annál, hogy ilyen kis vackok miatt bármilyen büntetést kockáztatok, de azért persze eljött, mert látta, hogy ez fontos nekem.
Nem lesz ebből semmi - búcsúzom, és tényleg semmi nem lett.

 

 

 

Centi_30.jpg47

 

 

 

 

1988. április 2. szombat


Gyönyörű tavaszi napunk van ma.
Úgy sütött a nap, hogy mindent az élet színével töltött fel, minden tárgy, minden növény, minden katonatársam  fénylőbb, kontúrosabb lett, minden mosoly életigenlő jellé vált.

A kisMágusokat ma külső körlet takarításra rendelték, és én önként csatlakoztam hozzájuk.
Nem dolgozni, hanem csak herézni mentem, téblábolni.
Élveztem ezt a napsütést.
Binder, akit a kopaszok felügyeletével bíztak meg, megint ember volt, pontosan tudta, hogy ez a nap erre van, erre kell. Olyan feladatokat adott a kopaszoknak, ami szintén inkább csak külső szemmel látszott szorgoskodásnak. Két részre osztva és gyakran váltogatva őket az egyik csoporttal az ablakokból látható helyen kapirgáltatott, a másikat meg a lőszerraktár takarásában hagyta üldögélni, beszélgetni.

Mi is melléjük feküdtünk és az eget fürkészve susmorogtunk arról, milyennek képzeljük a civil életet. Nem tervekről beszéltünk, nem a jövő gondjait elemeztük. Azt feszegettük, hogy ilyennek képzeljük, színesnek, élettelinek, melengetőnek.
Olyannak, mint ez a nap.
Hogy csak messze, alig hallhatóan duruzsol a társadalom, zakatol a szocializmust építő lázas munka zaja, ami csak alaphang, harmonikusan illik a szélfútta fű hajladozása és a tücskök éles reszelésének hangjába.

A Nap, mint valami kohó ontotta ránk a melegét, ellazított és felpezsdített egyszerre. Úgy éreztem, így akarok élni, magas frekvencián, szenzitíven rezegve, de görcs nélkül, jó néhány lépésre a társadalom elvárásaitól, az állampolgári kötelezettségektől, a létfenntartás fárasztó feladataitól.

Azt gondoltam, az állam által megkövetelt kötelességemnek egyszer és mindenkorra eleget tettem itt a katonaságnál, rááldoztam kényszerű rabságban másfél évet, az életem tíz százalékát, az iskola után, öntudattal élt fiatalságom kilencven százalékát, ha leszerelek, utána csak én leszek, csak magamnak élek, bepótolom, amit elvettek tőlem, visszaszerzem, amit az életemből elloptak.

Mondom is Bindernek, hogy én nem akarok dolgozni.

– Hát akkor mit csinálsz majd?
– Nem tudom, nem érdekel, festek, írok, csencselek valami szarral, nem érdekel, miből lesz pénzem, használni akarom.
– Akkor te simán csak gazdag akarsz lenni.
– Á nem, a sok pénz nem gazdagság, elég pénz kell, nem pedig sok.
– Akkor te valami lumpenproletár leszel.
– Igen, lumpenproletár. Valami ilyesmi, igen. Élményekben akarok gazdag lenni, semmiképp nem mondjuk konyhán, zsíros gőzben meglágyult agyú munkagép.
– Nem, munkagép én se akarok lenni.
– Ha az ostobák rafináltsága bennem lenne, katonatiszt lennék. Ennyire lógós életet nehéz elképzelni, mint az övék. Ha tompa lennék, mint az ebédlői kések, maradnék katona.
– Te most viccelsz! – fordítja fektében felém a fejét Binder.
– Dehogy viccelek. Azt mondtam, ha tompa lennék. De nem vagyok.
– A francot nem vagy, itt fekszel hanyatt, mint valami megfordított teknős és egyre halkabban beszélsz, mindjárt elalszol.

És nemsokkal ezután valóban elszenderedtem, Binder bökött meg egy óra múlva, hogy menni kell be az épületbe.
Pedig még álmodtam is.
Valami olyasmit, hogy mesében akarok élni.
Királynők, hősök, sárkányok közt.
De Binder mellett nem voltak királynők, sárkányok, szuperhősök.
Legfeljebb kis hősök, akik kopaszként a velük szemben álló irdatlan idővel küzdenek majd még több mint egy évig.
Miután én leszerelek, ők pontosan egy évet töltenek el utánam ugyanitt.
Pontosan egy év múlva ábrándoznak majd ugyanígy, mint én, elképzelve a szabadság ízét.

 

mazs4.jpgÉjszakára Ferihegy 2-re tettek, annyira meleg volt még tíz óra után is, hogy nyugodtan leülhettem a betonra. Bekucorodtam egy TU-154-es alá, és a hátamat a gép kerekének támasztva ábrándoztam a civil meséről, csukott szemmel képzelve el hercegnőket és legyőzhető, egyáltalán nem ijesztő démonokat.

Hősként küzdöttem kegyekért, fele királyságokért, jó messze a valóságtól.
Egy hosszú félálomszerű lebegés után kinyitottam a szemem.

A gép mögött világító reflektor fénye hosszan elnyújtotta a repülőgép alakjának árnyékát, ovális nagy plecsni lett a kerék aminek támaszkodtam, hórihorgas langaléta lett az én árnyékom is.

Hunyorognom kellett, hogy lássam jól, meg értsem is, ami még megjelent.

Mert egy sárkány árnyéka látszott az enyém felett, mintha épp mögöttem lenne.
Nem is sárkány, hanem valami hosszú karú, ideges ártány az.

Nem ijedek meg, gondoltam, szoktam álmodni meséről. Felnőttnek mondhatnám magam, de tényleg sokszor álmodom, hogy szörnyekkel küzdöm. De arról pontosan tudom, hogy álom, tehát ha most valami szörny árnyékát látom, nem lehetek ébren.

Nagyon ritkán álmodom magam a reptérre katonának.
Az igazi hülyeség lenne, mert ehhez csak ébren kell lenni és meg is van, ott vagyok.
Mint ahogy szerintem most is.
De az ártány nagyon nyújthatja a karjait, és ezt látom inkább, mint álmodom.
De ilyen nincs.
Szörnyek a katonaságnál nincsenek. Legalábbis ilyen alakban nem.
Mert amúgy van rengeteg, Knizner hadnagy, Korlát százados, Balrog őrnagy, Vakondi őrnagy, akad itt szép számmal, de ők löketként jönnek, nem sárkányként.

Látom az árnyékot, de nem hiszem.
Lassan elforgattam a fejem, mert attól még, hogy nem hittem benne, nagyon is úgy tűnt, hogy létezik.
És ahogy balra néztem, megláttam a vállamon.

Akkorát ugrottam, mint egy hegyi kecske, talán kiáltottam is ijedtemben.
De a szörny maradt a vállamon.
Már ugrás közben éreztem, hogy nincs okom beszarni és ahogy láttam, hogy nem mozdult a vállamról, meg is nyugodtam.
Épp a fegyver szíján trónolt, így ahogy az ugrás lendülete elhalt, szép lassan lejjebb húztam, hogy messzebb legyen a fejemtől, de azért maradjon a vállamon.
Egy kecses imádkozó sáska ült ott épp.
Békésen nyújtogatta a hosszú, markolószerű karjait és kedélyesen forgatta a fejét. Nem éreztem félelmet, viszolygást. Ha történetesen valami egyéb sáskafaj egyede lett volna, már biztos megöltem volna mostanra, sikítva söpörtem volna le a vállamról, talpra ugrottam volna és hisztérikusan tapostam volna laposra. De ez a jószág kicsit inkább apró tündérnek tűnt, vagy barátságos manónak.
Mintha megvalósult volna egy mese.
imádkozó sáska.jpgVártam, hogy hozzám szóljon. Valamiért azt feltételezem, hogy miattam jelent meg, ugyanis körbenézve közel-távol csak én vagyok itt és nekem ül a vállamon.
És felém fordulva engem vizslat.
Tehát vártam, hogy mondjon nekem valamit, hogy mondjuk miért jött.
De nem mondta.
Miután kérdeztem, azután se.
Hosszú nógatás után se.

Kuka vagy te, mondtam neki, aztán meg azt is, hogy ma simán jöhetett volna az álmaimban is, pont ilyesmik szerepeltek benne, de ahogy beszéltem neki erről, ideges lett, vadabbul kalimpált a karjaival és lejjebb mászott a fegyverszíjon.
Levettem a vállamról a szíjat és a manót a gumira irányítottam. Ő elrugaszkodott a kerékről, ahogy a TU-154-es fog holnap ugyanezekről a kerekekről, és hangos zúgás mellett tovaröppent.

Vitte az álmosságot, és én egész addig figyeltem amíg a zúgó rotorjaival el nem tűnt a lámpafény határain túl. Határőr vagyok, de mégis hagytam átszökni.

Felszabadultan járőrözni kezdtem. Azért a reptérnek van valami megmagyarázhatatlan varázsa, amivel mesét csinál, hatalmas madarak tojnak csivitelő utasokat, aztán csendesen szunnyadoznak egy sík fészekben.
És most éreztem életemben először, hogy nem csupán érdekesnek tartom mindezt, hanem igazán örülök, hogy ebben a mesében mesehős lehettem, hogy olyan dolgokat láttam itt, amit soha máshogy nem tudtam volna.

A gépmadarak vándorlását, a sebesüléseiket gyógyító szerelők munkafolyamatait, a rampásokat, mint idomárokat, a csápon keresztül történő etetést.
Igazi mese ez.
El se nagyon lehet mondani.

 

 

 

 

 

 

                       

Centi_30.jpg48

 

 

 

 

1988. április 1. péntek

Ma mielőtt elindultam volna a laktanyába, megbeszéltem Anyuékkal, hogy jöjjenek be vasárnap hétre, adok ki nekik újságokat, cihát.
Ha netán szolgálatban leszek, majd leküldöm valamelyik megbízható társammal.

Délelőtt viszont egész más foglalkoztatott.
Ketya átjött, és elmondta, hogy van világútlevelünk január elseje óta.
Nem is értem ezt.

– Mink van?

– Hát világútlevelünk. Amivel a világ bármely országába elmehetünk. Januárban jött ki erről valami jogszabály, mert az MSZMP fejesei úgy érezték, hogy ezt most megadhatják. Persze, nem lehet csak meghatározott mennyiségű valutát venni, valuta kiviteli engedély kell hozzá, meg vízumok a célországtól, de ha akarunk, mehetünk.

Forgott velem a világ.

világútlevél.jpg– Bárhova?

– Ahová csak akarsz.

– Angliába is, Franciaországba is?

– Oda is, de akár Amerikába is!

– Amerikába? Basszus, igaz ez? Ez kurva jó!

–  Ja, csakhogy a katonaság után egy darabig nem lehet innen kiutazni. Van valami törvény.

– Ó, az Isten bassza meg!

– Úgy valahogy.

– De én megpróbálok igényelni, lesz ami lesz! – mondom.

– Kell hozzá személyi.

– Leszerelek és visszakapom.

– Vissza.

– Mutasd a tied.

 



És ahogy néztem, kicsit el is érzékenyültem. Lassan másfél éve nem láttam a sajátom. Akkor leszek igazán civil valóban, ha ezt a kezemben tudom.

48 nap és szabad vagyok.
Utazni akarok.
Szerzek útlevelet.
Muszáj.

 

Korabeli rövidfilm a világútlevél bevezetéséről.

 

süti beállítások módosítása