Centi_30.jpg2

 

 

 

 

 

1988. május 17. kedd


Ötvennégymilló szívrobbanás.
Nekem a mai első az félálomban telt.
Már ébredeztem, de még nem voltam tudatomnál. Valami ragacsos, mégis illékony álomból érkeztem, zajlott velem, bennem valami esemény, aminek minden részletét éreztem, mégsem tudtam felidézni egyetlen apró foszlányt sem belőle.
Még égetett a pillanatokkal ezelőtt kézzelfogható valóságként zajló, fontos és rendkívüli történés hirtelen eltűnése miatti izzó fájdalom, de már tudtam, hogy valami olyat veszítek el, amiről soha nem derül már ki, hogy mi volt. Bezárult egy világ, oda már nem tartozom.
De nem tudtam, hogy hová is tartozom. Nem tudtam hirtelen, hogy hol is vagyok, mi is vagyok.
Az valahogy előbb tudatosult, hogy itthon fekszem a szobámban, de hogy ez épp mikor zajlik, katona vagyok-e még, vagy leszereltem-e már, az nem volt világos. Először az ugrott be, hogy nyilván leszereltem, hisz itthon vagyok.
A gondolat meg is akadt egy időre, és ebben a hiszemben feküdtem még egy darabig. Nem ösztönzött ez a gondolat semmire, nem siettette a végleges ébredést. Aztán valahogy bekúszott egy másik gondolat, hogy volt azért olyan, hogy még nem szereltem le, mégis itthon ébredtem. Magára a leszerelésre márpedig nem emlékszem. Lehet, hogy még nem is történt meg. Milyen nap van ma?

Körbenéztem a szobában és megláttam a tányérsapkám. Tehát katona vagyok még.

Aztán ezzel a gondolattal feküdtem még egy kicsit.
Egészen az ijedtségig.

Ilyen lesz majd, ha már leszereltem?
Ilyen semmilyen érzéssel fekszem majd?

Az ijesztett meg, hogy ugyanolyan semmilyen volt tudni, hogy már nem vagyok katona, mint most, hogy tudom, az vagyok. Ennyire természetes és majdhogynem közömbös érzés lesz arra ébredni, hogy civil vagyok?

Hogy semmire nem késztet majd ébredéskor, nem pattanok majd ki az ágyból, nem ugrom talpra, hogy na, akkor kezdjünk neki a civil életnek, csináljunk valamit?
Ez ijesztő.

Minden reggel hálát kéne rebegnem a sorsnak, hogy mögöttem a katonaság, ki kéne robbannom az ágyból, és irány a Szabadság.

Ááá, biztos így lesz, csak ma kicsit tompa vagyok. Majd holnapután tele leszek tetterővel.
De addig katona vagyok.

Ma, az első szívdobbanásomkor semmi voltam, a másodiknál civil, a harmadiknál katona, a negyediknél rémült, most meg még mindig katona.
Ötvennégymillió-öt szívdobbanás.
Már csak 30 órám van hátra, már csak 126 ezer szívdobbanás.

Na, akkor ki az ágyból, mintha civil lennél!

Hirtelen valóban felkeltem és elkezdtem összeszedni a civil ruhát, amiben szerelni fogok.
A héten minden leszerelőt hazaengedtek, mindenkinek megmondták, hogy az utolsó szabadnapjára megy haza, hozza be a civil ruháját. Emiatt már elég sokaknak benn volt, mint valami ékszerdobozt, olyan féltve tette mindenki a szekrényébe. Sokszor elhangzott, hogy akinek még nincs benn, az kopasz állat, de azért ezt, aki ugyanúgy holnap szerel majd, nem nagyon vette zokon, hiába hordozta végig Gulyás Gyula a napokban a civil alsógatyáját meg a zokniját, amiben az utolsó eltávról bejött, ahogy nemrég a répát, hogy ez itt a szabadság illata, nézze és szagolja, akinek nincs még benn ilyen.
Ebből is csak röhögés lett, mert mi, a korosztálya nem ugrottunk megszagolni, és a fiatalabb korosztályok sem tolongtak, hiába kergetőzött velük kiabálva Gyula a folyosón.

 

Gondosan összeszedegettem amiről azt gondoltam, jó lesz a leszereléshez. Hogy milyen gondolat szülte, már nem tudom, de valamiért a szürke szövetnadrág került a képbe. Talán valami olyan érzés, hogy ez ünnep lesz. Ehhez szépen kell felöltöznöm.
Lehet, hogy azt akartam kompenzálni ezzel, hogy reggel nem éreztem örömet arra az akkor még hamis érzésre, hogy civil vagyok. Talán így akartam elérni, hogy kényszerűen ünnepnek érezzem majd a leszerelést tényleg. Vagy lehet, hogy valóban úgy éreztem, hogy ez olyan hatalmas dolog, amit a ruházatomban is ki kell fejeznem.

Mindenesetre, majdhogynem azt a szerelést tettem be, amiben öregasszonyt dugni mentem.
Nem jutott eszembe, hogy akkor se volt jó, és akkor sem, amikor ebben Edithez mentem.
Nem lett nagyobb ünnep ettől akkor sem.
Mindenesetre ezt a pakkot állítottam össze, és sokkal korábban indultam be a laktanyába, mint ahogy a könyvem szólt. Egész úton a laktanya felé menet, izgatottan forgolódtam, hátha belefutok a VÁP-osokba, a katonai rendészekbe.
Remegve vártam a pillanatot, amikor belenevethetek a szemükbe, de nem találkoztam csak egyetlen honvéddel a Keletiben, vele meg inkább cinkosság jött létre. Mosolyogva mutattam a centim utolsó elemét, az egyest, majd a nagy táskámra csaptam, hogy civil ruha. Ő nagyon jó fej volt, pontosan látta, hogy nem gecizni akarok vele, hanem boldog vagyok és büszke. Tisztelgett, de mutatta a saját centijét, 95, ő is öreg, augusztusban szerel. Visszatisztelegtem, elmentünk egymás mellett és most tényleg boldog voltam és büszke.

Holnap leszerelek.
Végre holnap leszerelek!
Egy nap még.

Úristen milyen messze van a kezdet, milyen hosszú ideje várom.
539 napja.
Irgalmatlanul sok idő.
De holnap örökre vége, már csak egyet kell aludni.

 

Benn rögtön rám ugrott Bíró Zoli, hogy hallottam-e, Alex mit művelt?

– Honnan hallottam volna? Most jöttem be.

Mint kiderült, Alex volt a legutolsó leszerelő akit még beraktak ma délelőttre reptéri kampós szolgálatra. Mindenki kopaszabb volt nála a váltásban. Hogy miért került ebbe a büntetésnek is beillő helyzetbe, nem tudni, de őt még az utolsó pillanatig kihasználta a Határőrség.
Olyannyira, hogy nem pihentették benn a kutató ügyeleten, hanem mintha nem holnap szerelne, a szolgálat utolsó perceit is a betonon töltötte. Ilyenkor nem öröm a többieknek bemutatni a centi utolsó napot jelentő darabját, nem öröm elmondani, hogy holnap vége, kopaszok.
Nem.
Ez olyan szúrós, geci érzés, hogy a kurva élet, még mindig itt állok.

Amikor a délutános szolgálatra érkezők végül leváltották, olyan ideges volt, meséli Bíró, hogy teljes testtel, mint egy kalapácsvető, megpörgette a fegyverét és nagy ívben eldobta. Többek állítása szerint a fegyver vagy húsz métert csúszott még a betonon, csattogva, szikrázva.
Mintha nem valami precíz műszer lenne.

fegyver.jpg

Most mindenki erről beszél.
Tudom miért.
Nem azért, mert ezt csinálta, hanem mert ő csinálta.

Alex ideges?
Hihetetlen!

Hiszen viselkedése a sztoikus nyugalom, a szemében megcsillanó fényben szikrázó szelíd mosolygás, és a térdet csapkodó hahota határvidékei közt mozgott mindig, idegesnek, dühösnek sose láttuk. Kíváncsian nyitottam a körletünkbe, de benn Alexet jókedvűen találtam az általa gerjesztett kacagás közepén. Korábban is alig lehetett mellette pár percnél tovább röhögés nélkül kibírni, mindenből viccet csinált.

– Na, veled mi van, kukázni voltál? –  bökött a csomagomra nevetve.

– Civil ruha. – mondtam büszkén.

– Civil ruha? Az az igazi leszerelőknek már napok óta a szekrényében van.

Megállt a levegő, mindenki kerek szemmel vizslatott.

– Na menjetek a ...!  – vigyorogtam vissza, de eszembe jutott a szürke szövetnadrág.

Összeszorult a torkom.
Remélem nem fogok úgy kinézni, mintha kukáztam volna.

 

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://surrano.blog.hu/api/trackback/id/tr325800947

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

bagamoyo 2014.05.17. 11:39:30

Gondolom az AMD bírta.. :D

Magnat 2014.05.17. 15:00:40

@bagamoyo: A határőrnek AK-ja volt, de gondolom igen :)

Dvorszky határőr 2014.05.17. 15:17:40

@Magnat: :-D a reptéren tényleg AMD volt, bagamoyo is húzta a szíját egy darabig.De Sopronban nekem is AK-m volt.

dwr 2014.05.17. 19:38:55

Szia Dvorszky!
Néhány gondolat és történet a leszerelésről:
- mi az utolsó 3 napot tréningruhában töltöttük Cséven, a fegyverünket már egy héttel előtte leadtuk Ady-n, a ruhaleadást meg a raktáros forszírozta minél korábbi időpontra.A fegyverleadáskor hallottuk az ottani srácoktól, hogy áll a bál az ezrednél, mert a leszerelők elkövettek egy oltári rettenetes, a köznyugalmat súlyosan megzavaró disznóságot. A HT-k feldúltan tárgyalták, hogy valami gazemberek leregasztottak az 56-os busz Moszkva téri megállójába,Pálmatex ipari ragasztóval(felszedhetetlenül) egymás mellé szép sorban, valami néhány tucat kimenőcipőt.Hétfőn reggel a HT-kon röhögött a Hűvösvölgybe utazó közönség, sőt a 63-as Nagykovácsi buszé is. Szerintem príma ötlet+szervezés volt.
- ezen felbuzdulva végigpisáltuk a visszaúton egymást váltva (az IFA plató végén egyensúlyozva ketten tartották a soros spriccmajsztert)a laktanyakaputól a Nagykovácsi utat amíg tartott a "muníció". A GkPk semmit nem vett észre:))
-Adyn kihívóan pimaszul viselkedtünk mindenkivel:))
-leszerelés hajnali hatkor ---SZIG kiosztás,egy öreg srác sír.... a többi ordít mint a fába szorult féreg:
-leszerelők vagyuuuunk-
-Apátok faszát...mi meg civilek...
-Na akkor csá-csá, 2 IFA indul a civilekkel, egy a Monori vasútállomásra egy meg KöKi-re.Én a Kökire tartón ültem, A FEP-nél kihajoltam, ránéztem a laktanyára( hajnali szürke színű,szomorú és hallgatag volt).Tulajdonképpen nem volt rossz sorom (pláne törzsírnokként) de azért hálát adtam a sorsnak azért, hogy az a s*ggfej T. I. ftrzsörm szolg vez elajándékozott az ezrednek. A relatív szabadság Cséven ért annyit mint a FEP "kiemelt" státusza és közelsége.A hetente -kéthetente beficcenő 24 -es szolik utáni 24 órás eltávokról nem is beszélve. 1+1/4 kőrletelhagyásim telt meg, javarészt 1 naposokból:)))
Elnézést a hosszú szövegért.

üdv: kisberben

Dvorszky határőr 2014.05.18. 01:01:27

@dwr: :)))))))) ezek nagyon nagy sztorik, a kimenőcipős, meg a "-leszerelők vagyuuuunk-
-Apátok faszát...mi meg civilek..."
Jókat röhögtem nagyon, szóval ne kérj elnézést, jó volt ezt olvasni hosszan:))

Magnat 2014.05.18. 09:24:06

@Dvorszky határőr: jah tényleg, bevések magamnak egy karót, pedig elejétől elolvastam a blogot :)

bagamoyo 2014.05.18. 11:17:55

@Dvorszky határőr:@Magnat: Ez egy direkte kapásjelző mondat volt. :D
De látom van aki figyel.. :)

Dvorszky határőr 2014.05.20. 13:37:24

@Magnat: Ha az elejétől olvasod, egy kegyelem kettessel megúszhatod :))