Szabadsag-szobor-Budapest-IMG_0297.jpg

1988. május 18. -

 

 

 

 

 

 

Azt is kérdeztétek, hogy hogyan zajlott technikailag a blog üzemeltetése. Először hadd mondjam el, hogy hogyan készült.

Azt írtam már, hogy a blog egy naplóból készült, amely egy kis zsebnaptár volt. Nagyjából 5-6 évvel a leszerelés után a kezembe került, belelapoztam és sorban jöttek elő az emlékek. Úgy éreztem, hogy értékes és fontos történetek ezek, és azt is láttam, hogy kezd a benne lévő írás egy kicsit elmaszatolódni, ezért úgy határoztam, hogy a szöveget átgépeltem egy word file-ba, és közben egy-egy fontosabb sztorit kicsit bővebben írok le.
Miközben ezt megtettem, az volt az érzésem, hogy ebből könyvet, vagy legalábbis valami hosszabb írást kellene csinálnom, ezért elkezdtem a bevonulás napjától szekvenciálisan megírni. Nem tartott sokáig a lelkesedés, mert a soproni alapkiképzés és az adyligeti szakácskiképzés végéig jutottam, durván két, két és fél hónapig. Ezután abbahagytam kb. 15-18 évre.

shakespierre.jpg

Korábban is írogattam, már az általános iskola alsó tagozatában, negyedikben mondta a magyar tanárnő a szüleimnek, hogy néha olyan a fogalmazásaimat olvasni, mintha Örkény egyperceseit olvasná. Ez nyilván túlzás volt, legalábbis egy kicsit, de mindenesetre utána azért amennyire lehetett Anyuék támogattak, főleg Apám, aki maga is írogatott, bár a legtöbbször persze a fióknak ő is, de mindig élvezettel tette.

Én lusta dög vagyok, akkor írtam, ha jött az ihlet, de nem vittem túlzásba. Azért persze, amikor született valami, azzal körbekilincseltem Apámnál, Anyunál, a barátaimnál. Időmként felmerült, hogy nincs-e még valami. Ilyenkor rendre a katonasztoris torzót adtam oda, aminek az elején nagyon jól szórakozott mindenki, a többivel kapcsolatban meg mindig megkaptam, hogy ezt megérné befejezni. Mivel tudtam, hogy iszonyú sok munka lenne, nem csináltam.

Időközben betöltöttem a 40. születésnapom és Budaházy Árpi barátom meglepett egy nagyon kedves ajándékkal. Az addigi írásaimat csokorba szedve, magánkiadásban készített egy könyvet nekem. Kb. 50 darab készült, ezeket az azt követő évek alatt szétosztogattam a barátaimnak.
Árpi is olvasta a katonatörténetem, és az utóbbi években folyamatosan rágta a fülem, hogy fejezzem, be, sőt, mivel kiadónál dolgozik, egységesítette a kéziratot, mindenhol legyenek dátumok, stb. Ezt is hosszú időre betettem a fiókba.
Aztán pár éve eszébe jutott a blog ötlete.
Neki.
Kiadóként rálátott az írott kultúra aktuális trendjeire és úgy gondolta, hogy ezt a történetet blog formában kellene megjelentetni. Minden évben rákérdezett, hogy mikor is vonultam. Sokszor nem is értettem a kérdést amikor pár hétig nem beszéltünk és ezzel hívott fel, majd amikor megtudta, elköszönt. Igyekezett észben tartani, de évekig lecsúsztunk róla, mindig akkor kérdezte legközelebb, amikor már nem lehetett úgy elindítani a blogot, hogy aznap induljon, amikor vonultam.
Aztán 2012-ben pont időben, nyár közepén, majd a végén, aztán szeptember elején mondta, hogy szerinte idén el kéne kapni a november 26.-át.
Indítsunk blogot!
Én meg, talán, hogy szabaduljak ettől a nyomástól, rábólintottam.
Persze eltököltem az időt, de Árpi nyaggatott, hogy írjam akkor, kezdjem összeszedni a gondolataim. Én annyit csináltam, hogy elkezdtem átolvasni, ami ismét elég szórakoztatónak bizonyult, de lassan haladtam.
Aztán nagyjából egy hónappal az indulás előtt beültünk valami helyre, előkapta a laptopot és mondta, hogy most beregisztráljuk a blogot, nem menekülök. Hiába mondtam, hogy de még nem is gondolkodtam azon, mi legyen a neve, hol legyen, hogy nézzen ki. Nem tágított. Legyen a blog.hu, mert az az Indexé, mondjak gyorsan fejből valamit, ami hamisítatlanul katonai szleng, és akkor mondtam ki, hogy hát, esetleg surranó.
Oké, mondta, már be is lett regisztrálva, surrano.blog.hu.

Kérdezgetett, és a válaszaimból kialakította a blog felületét, a leírását, ilyeneket.
Igazából ő talált ki mindent.
Ő mondta, hogy kell egy Dvorszky határőr avatar a facebookon, kell oda kép, gyorsan létrehoztuk azt is, és ahogy ezt csináltuk elkapott a lendület. A következő napokat azzal töltöttem, hogy valami fajta arculatot alakítottam ki, ismerkedni kezdtem a blogmotorral, az admin felülettel, mind a blog.hu-n, mind a facebookon. Próbaposztolások, a kettő összehangolása, és az időzítések kitapasztalása következett. Mivel HTML programozáshoz nem értek, olyan messzire ezzel nem jutottam, de az, ahogy most is látszik a blog, úgy elkészültem.
Csak tartalom nem nagyon volt.

Fel lehet tölteni a blogba a posztokat előre, és beidőzíteni, hogy meghatározott időpontban, automatikusan jelenjen meg. Így elkezdtem feltöltögetni ami megvolt, vagyis az első két hónapot.
Éreztem, hogy jobb lenne, ha nem a bevonulással kezdődne, mert az egyik hangsúlyos dolog a katonaságommal kapcsolatban az volt, hogy az épp akkor induló kapcsolatomba rondított, és elég hirtelen, amikor a két határőrtiszt megjelent. Úgy gondoltam ezt megírom.
Megírtam, azt gondoltam klassz lett, feltöltöttem ezt is, hogy majd pár nappal az indulás előtt ki tudjam posztolni. Megmutattam akinek csak tudtam, és rettentő büszke voltam, hogy megint írok, és hogy milyen fasza kis fél oldalt ütöttem össze pár óra alatt.

Aztán, ahogy közeledett az indulás napja - amit amúgy alig vártam - nagyon izgatott voltam, és ezen az izgatottságon néha átsejlett, hogy alig van anyagom, kevés lesz ez az előbbi fél oldal. Aztán muszáj volt nekiállnom a történeteket kifejteni, megírni napi novellákká. A piszkozat eleje, ha nem is volt megírva, de kicsit jobban ki volt részletezve, és minél tovább haladt a történet az időben, úgy csökkent a korábban kimunkált anyag. De amelyik ki is volt dolgozva, azért átírni át kellett, hozzátoldani, kiegészíteni.

Ez egész jól ment, emiatt tehát nem idegeskedtem. Elvégre nagyjából három hónapot készre csináltam.

Aznap, amikor eljött a napja, hogy az előzménysztori kikerüljön a netre, újból összeültünk Árpival és együtt indítottuk útjára ezt az első posztot. Rögtön utána szétküldtük kettőnk ismerőseinek a facebookon, és míg befejeztük a sörözést már több, mint 100 lájkolója volt, kaptam több elismerést, biztatást, és rettentő jól esett.

Az első napot már egyedül posztoltam, akkor még azzal az elképzeléssel, hogy egy nagyobb sztorit több részre bontva, naponta többször teszek ki, de a látogatottsági adatok azt mutatták, ez nem lesz jó, mert pl. többen olvasták a délben kitett részt, mint a reggelit. Azt éreztem, nem jó, ha összefüggő történetet szétszabdalok. Mindenesetre árgus szemekkel néztem, hogy hogyan nő  a posztokat megtekintők száma.
Sok ismerősöm írta, hogy nagyon klassz, de jó, hogy nekikezdtem, nem is tudták, hogy írok, végig fogják olvasni, mindig tudták, hogy van bennem tehetség stb. Fürödtem benne, és még napokkal később is, és csak néha villant be, hogy az előre feltöltött 90 megírt nap borzalmasan kevés a teljes 540 naphoz képest.
Az egész egy kedves kis viccnek látszott, valahogy úgy voltam vele, hogy ebben a rózsaszín kádban, amiben naponta dicsérgetnek, egész jól elvagyok.

A 10. napon, egy amúgy nem is annyira érdekes poszt, kikerült az Index címlapjára, a blogketrecbe.
Aznap 6900 lapletöltést eredményezett, rengeteg kommentet és kommentelőt hozott.
Úsztam a boldogságban, fogadtam a gratulációkat, úgy éreztem ebben az állapotban akarok élni.

Aztán a 20. napot kihagytam. Arra nem volt semmilyen érdemleges sztori, ami pedig lett volna, azt úgy éreztem nem kell megírni. Csakhogy jöttek a zúgolódó kommentek, hogy mi történt, mi van, mit lazsálok.
És ekkor döbbentem meg, hogy igen, eddig lazsáltam, úgy tettem, mintha mindent megtettem volna és nem lenne dolgom. De ekkor felismertem, hogy basszus, engem olvasnak, várják, örülnek a posztoknak, és hiányzik, ha nincs.
Ekkor nyílalt belém először a felelősség. Nincs mese, ezt végig kell csinálni, nem hagyhatom abba.
Ahogy Blazsejdoki mondta is ezt a sztorit hallva, hogy ezt is el akartam kummantani.
Igen, el akartam.
De kiderült, hogy nem lehet.

Így belevetettem magam, és akkor rááldoztam a karácsonyt, a szilvesztert, és 2013 januárját úgy kezdtem el, hogy megvolt újra a három hónap előre megírva, bestokizva a blogba, élesítésre várva.
Akkor megfogadtam, hogy soha nem hagyom, hogy 3 hónapnál kevesebb anyag legyen feltöltve előre, mert ha bármi történik és nem tudok írni, ennyi előnyöm van.


Véleményezésre a blog indulása előtt is átküldtem az elkészült írásokat egy kedves barátnőmnek, Áginak. Eleinte, csak úgy barátilag javítgatta és változtatásokat is javasolt, de ahogy elindult a posztok igazi tömegtermelése, úgy vonódott bele mindinkább és lett a blog lektora, tulajdonképpen szinte társszerző.
Iszonyú sok munkát fektetett bele ő is, gyakorlatilag a rendes munkája mellett, majdhogynem másodállásként végezte. Ellenőrizte, javította a helyesírást, kiszűrte a logikátlanságokat, javította stilisztikailag, és értékelte az anyagokat olyan szempontból, hogy olyanoknak, akik nem voltak katonák,  esetleg nőknek mennyire befogadható, és ilyen szempontból is javasolt módosításokat.

Ha ő nem segít, nem tudom végigcsinálni, vagy ha igen, akkor sokkal gyengébb minőségben, tele hibákkal.

Kialakult egy megszokott munkamódszer, amivel dolgoztunk. Én megírtam egy posztot egy sima word szövegként. Ha úgy éreztem, nagyon jól sikerült, akkor átküldtem Áginak, hogy csak a hangulatát véleményezze, hogy gördülékeny-e, mennyire fogyasztható. Ilyenkor nem javított csak értékelt, de ez sok energiát elvett tőle, igyekeztem ezzel külön nem terhelni.
Mert amúgy a folyamat úgy nézett ki,  hogy folyamatosan írtam a posztokat, és amint kész voltam egy havi adaggal, elkezdtem feltölteni a blogba, külön mindegyiket egy-egy posztként megszerkesztgetni, beleillesztve a kis centit, a napok számát majd végül időzíteni.

A Blog.hu blogmotorja borzalmasan nehézkes, ez is rengeteg idő, így egy idő után, amikor kezdett a körmömre égni az egész, Ági ezt a feladatot is átvállalta.
A következő lépés volt, hogy amint Ági felpakolta a teljesen nyers anyagot, én egyenként átolvastam újra, amilyen hibát észrevettem javítottam, megformáztam, címet adtam. Aztán Ági elolvasta, de inkább kielemezte, szavanként, hogy minden hibát kiszűrjön, javaslatokat tett bele, ami nem volt egyértelmű ott rákérdezett, javasolt.
Majd én újból átolvastam, Ági javaslatai alapján átdolgoztam az anyagot, majd képet kerestem bele.

A kép jellemzően a facebook-os vevőcsalogató volt, mert hamar kiderült, hogy többen kattintanak a képre, mintha csak szöveg van, ezért igyekeztem olyan képet betenni, ami meghökkentő, mégis valami asszociációs játék mentén kapcsolódik a poszt tartalmához. Néha egy-egy kép megkeresése órákig eltartott, főleg akkor, ha határozott elképzelésem volt, mit akarok megtalálni. Ha csak hagytam az agyam csapongani, akkor a poszt jellemző szavaira, szituációira rákeresve nézegettem a képtalálatokat, és néha nagyon gyorsan és nagyon klassz képekre bukkantam. Mindenesetre roppant időigényes volt ez is.
A jellemző részekre betettem linkeket. Sokszor csak az érzés volt meg, hogy na, kellene egy ide passzoló link, de hogy az mikor, melyikben jelent meg, azt nem mindig tudtam. A nyers anyagban meg kellett keresni, aztán a blogban és utána tudtam csak belinkelni.
Bár a vége felé már szinte minden posztnak fejből nyomtam a címét és a tartalmát. Ha jött egy poszt, ahova be kellett tenni mondjuk Szilasi főtörzsről egy linket, szinte pontosan tudtam, melyik nap, milyen című posztjában van, nagyjából melyik részén.
Amúgy a még vázlat szinten lévő poszt címe az élesítéskor megváltozott, így az olyan linkek, amik egy korábbi, de még nem publikált posztra mutattak, azok az éles anyagban nem működtek (szar a blogmotor), így a linkeket folyamatosan karban kellett tartani.
Ha volt címe, volt kép, akkor én késznek gondoltam, de még Ági, miután a javaslatai alapján módosítottam, még egyszer elolvasta és javítgatott, aztán a poszt pihent a tárban, amíg el nem jött a nap, hogy beélesedett.
De ilyenkor előző este még elolvastam én is és Ági is. Ha hetekig nem néztem meg egy posztot, akkor a kihagyás miatt egy kicsit idegenebb lett a szöveg, vagyis tudtam úgy olvasni, mintha valaki másnak az írása lett volna, és így az utolsó este jobban észrevettem az apró hibákat és nyilván így volt vele Ági is.
Az utolsó este lehetett a linkeket helyre tenni, ugyanis én sokszor hivatkoztam az előző napra, de az előző napi posztot csak akkor lehetett helyesen működő linkkel ellátni, amikor az már publikálva lett. Majd másnap reggel, amikor a poszt megjelent, Ági újból elolvasta, javítgatta ha kellett, mesélte, hogy a linkeket sokszor ilyenkor is újra be kellett állítani.
Én benn a munkahelyemen, valamikor 9 és 10 óra közt tettem ki a facebook-ra, de előtte még egyszer elolvastam és javítottam, hogyha kellett.
Külön jelzésrendszert alakítottunk ki,  hogy jelezni tudjuk egymásnak, melyik poszt, milyen fázisban van.
Mivel naponta jelentek ezek meg, naponta ugráltunk az időben, mert én miközben írtam és néha küldtem Áginak az éles poszthoz képest jövőbeni, nagyjából három hónappal későbbi történeteket, mindig olvastuk az aznapit, a korábban megjelenteket a linkek miatt, a két időpont közt a javítandókat.
Ági azt mondja, hogy egyszer muszáj lesz elolvasni az egészet, hogy időben összeálljon neki, mi mikor történt.

Árpinak panaszkodtam egyszer, nagyjából egy hónappal a blog indulása után, amikor már fel tudtam mérni, hogy milyen eszement munka vár rám a következő 17-ben, hogy jól belesétáltam a csapdájába, és hogy ügyesen csinálta, mert eddig egy levél gyógyszert képtelen voltam beszedni, annyira nem bírtam a rendszerességet, most meg másfél évre újra bevonultam.

Viszont rendszer lett, olyannyira, hogy folyamatosan figyeltem az olvasottságot, elemeztem, hogy milyen nemű, korú olvasók nézik meg (facebook-on), melyik nap, melyik napszakjában olvassák többen.
Szinte a rabja lettem, miközben a szabadságról írtam.

 

Ezek voltak a blog készítésének körülményei, de amit a blog adott az ennél sokkal több. Mindemellett, hogy tényleg sokan olvastatok, és nagyon sok értékes komment érkezett, ami nekem hihetetlen adomány volt, az az írás maga. Erről kicsit bővebben a következő posztban egy hét múlva.

 

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://surrano.blog.hu/api/trackback/id/tr666224028

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

HighTroller 2014.07.01. 13:56:19

Jól tetted, hogy belevágtál, nagy élmény volt olvasni, kár, hogy nem folytatódik tovább. Szerintem az is tök érdekes, hogy mit kezd magával egy alig 20 éves fiatal a rendszerváltás előtt nem sokkal, frissen leszerelt határőrként. Legalábbis én tuti olvasnám, és azt gondolom nem csak a magam nevében beszélek. Szóval üzenem Árpinak, hogy jöhet a következő csapda...

wrstjnethn 2014.07.01. 14:05:24

Hú ez azért kemény lehetett. Főleg azért, mert a saját lustasága mellett lehet beteg is az ember, ami nem jó, ha utolsó pillanatban kell a linkeket igazítani. Így tulajdonképp hiába van meg a sztori előre, mégsincs tartalék.

Egy ilyen blog a naponta megjelenő újság és a havonta megjelenő magazin ötvözete, hiszen a sztori ugyan megvan hosszabb idővel előtte (magazin), de naponta meg kell jelennie, ha törik, ha szakad, mint egy napilapnak. És mindkét helyen profi, több fős stáb dolgozik!

wrstjnethn 2014.07.01. 14:10:05

Igen, engem is érdekelne, mi lett a suhanccal, akiről levette gondoskodó és féltőn vigyázó kezét a Magyar Határőrség! :)

Division 2014.07.03. 09:24:31

@HighTroller: Így van, én is ezt akartam írni!

Köszönjük azt a hatalmas munkát amit beletettek a blog készítésbe!
És várjuk a folytatást!

szepi79 2014.07.03. 14:17:27

én ott leragadtam, hogy volt FB oldal is. erről én nem is tudtam, pedig elejétől a végéig elolvastam a blogot, a kedvenc bejegyzéseimet ("7es járőr, hol a francban vagy?! én voltam a 7es járőr" :DDD ) többször is. ha én ezt tudtam volna...

pedig ugye most jobban megnézve, ki van rakva jobbra a link... *fejetfalbaver

de hogy ON is legyek: én is vezettem anno blogot, sajátot is, nem csak a hogyvoltosat, én nem birtam a rendszerességet. de az eufóriát, amit az irás (meg a fogadtatás) okoz, azt ismerem, csak valószínű kisebb mértékben, mint a kedvenc határőröm. maxiriszpekt! :)

Dvorszky határőr 2014.07.04. 16:56:18

@wrstjnethn: Hát igen a vége felé már stresszes volt valóban, sokszor éreztem, hogy el fogok úszni, de aztán szerencsére végül összeálltak a dolgok. Egyszer beszélgettem egy jóbarátommal, akinek az ismerőre a jóban roszban egyik szövegírója, és mikor felmerült, hogy nálam a blogban nincsenek nagyon kidolgozva a karakterek, azzal vigasztalt, hogy a barátja az ugyan szövegíró, de csak egy karakter párbeszédeit írja, mert más írja a karakter jellemét, más a szituációkat, másnak a dolga figyelni, miről, hogyan nyilatkozott, hogy reagált az adott szereplő, és megint más egységesíti a képet. Egy karakteren 5-6 ember dolgozik az állítása szerint, szóval azt mondta ne aggasszon, hogy ennyi idő alatt nem tudtam kidolgozni a karaktereket jobban, mert az eszement meló, tényleg ilyesmin többfős stábok dolgoznak. :)

@HighTroller: Köszönöm, igyekszem majd valamilyen formában folytatni, ha másért nem, nem baj, ha dokumentálom az emlékeim, mielőtt elfoszlanak :))

Dvorszky határőr 2014.07.04. 16:59:56

@Division: Igyekszem folytatni, nagyon köszönöm. (De azért most ez a szabadság meg nyár meg vébé meg ilyesmik jól esnek :)))

Dvorszky határőr 2014.07.04. 17:03:52

@szepi79, első ezen a néven: Igen egyébként érdekes, hogy mennyire szétvált a facebookos meg a blogos olvasótábor. Alig volt átjárás, aki a blogot szokta meg, sosem kattintott a facebook oldalamra, aki meg fb-ről nézett, az sosem nyitotta meg direktbe a blogot magát.
De akkor kezdem érteni, hogy miért.
:))
Nekem most jön az olvasás időszaka, most olvasom mások blogjait, megtisztelő, hogy blogíró is olvasott, viszont akkor tudod mivel jár mig a gondolat kikerül egy posztba. :))