Dvorszky határőr 2014.05.29. 06:00

Edit

Szabadsag-szobor-Budapest-IMG_0297.jpg1988. május 18. -

 

 

 

 

 

 

Edittel nem tartottam a katonaság után a kapcsolatot.
Egyszer találkoztunk még, teljesen véletlenül. Én nem kerestem többet, és ő sem jelentkezett. Elkezdtem élni az életem nélküle.
Aztán az iwiw-en pár éve felbukkant, egy kicsit leveleztünk, hogy mi lett vele, de a kettőnk akkori kapcsolatát nem feszegettük.
A blog indulása után, amikor egyre többet került szóba, leírtam neki, hogy van egy ilyen blog, ne lepődjön meg, ha szembejön vele valahogy, és ne haragudjon, hogyha úgy érzi, negatív képet festek róla. Aztán röviden beszélgetni kezdtünk és kibuggyant belőle egy levél.
Kiderült, hogy gyakorlatilag semmit nem tud a katonaságomról, minden, amit ebben a blogban olvas bentről az újdonság neki.
"Nahh fura, hogy írtad, hogy tulajdonképpen újra éled azt az időszakot katonáéknál, illetve nem is ez a fura, ami inkább az, hogy miközben olvasom, én is végigélem, csak az én szemszögemből tekintve, mert ugye, mikor itthon voltál, nem igazán az volt a téma, hogy ott bent mi a helyzet, hanem akkor egymással foglalkoztunk. Persze biztos meséltél pár dolgot akkor is, de inkább talán magunkra koncentráltam."


De ebben a levélben nagyjából igazolja mindazt, amit én írtam a kapcsolatunkról, azzal a különbséggel, hogy míg én azt hittem nem akar velem lefeküdni, az igazság az volt, hogy akart, csak nem úgy képzelte, hogy árokparton vagy rohanva, míg a szülei nincsenek otthon.
Ő így fogalmazott:
"Sokat hiányoztál, mindig vártam mikor kapsz eltávot, és mindig azon voltam gondolatban, hogy legyen meg az első szexuális élményünk, ami aztán sajna nem lett meg. De azt tudom, hogy vágytam rád, szerelmes voltam beléd, éjszakákat sírtam át, mert nem voltál ott."

Érdekes volt olvasni a levelét, hogy hogyan emlékszik a szökésünkre:
"Nagyon megijedtem például akkor, amikor hazaszöktél. Éjjel 11 óra körül hallottuk, hogy csengetnek. Én már aludtam, anyuék nyitották ki az ajtót és Te álltál ott. Mondtad, megszöktél a laktanyából, mert látni akartál engem. Én tök álmosan felkeltem, akkor kicsit szégyelltem magam, hogy nyúzottan, csipásan fogsz látni, de hát mit tudtam tenni, azt nem mondhattam, hogy menj el. Nagyon örültem neked, de utána fájt is, hogy most itt vagy, de menned is kell."

Vagy arra, amikor meglátogattam:
"Én nagyon szerettelek, és mennyire meglepődtem akkor is, amikor még egyszer a középsuliba is meglátogattál:) Az ügyeletes szólt, hogy keresnek lent, és amikor megláttalak majd kiugrottam a bőrömből, hogy odajöttél meglátogatni engem:)))"

Ez meg mintha hájjal kenegettek volna:
".Bár Te nem örültél annak, hogy katona ruhában kell járkálnod, de nekem meg nagyon tetszett, hogy egy csinos katona fiúval vonulok végig az utcán....:)"

Volt az a pulóver, amit egyszer visszaadott, amikor meglátogattam. Én azt a pulóvert a katonaság után  már csak autószereléshez vettem fel, most meg ezt olvastam róla:
"Volt egy szürke mintás pulóvered, asszem sötét alapon, világos mintával, az akkor nagy divat volt, talán norvég mintás vagy ahhoz hasonló, még előttem van, hogy milyen volt, és mikor bevonultál katonának, kértem tőled, hogy az hagy maradjon nálam, mert az illatod rajta van. Mikor elvittek téged, sokat sírtam, hisz épp, hogy megismertük egymást és ott volt nekem is az esélyem arra, hogy az első szexuális kapcsolatunk meglegyen. Tudom Te már nagyon akartad, de én még akkor kicsit féltem tőle. Szóval nagyon rossz volt amikor bevonultál és esténként mindig úgy aludtam el, hogy sokszor könnyek között és a pulóvered az ágyban magamhoz szorítottam, hogy úgy érezzem Te is ott vagy velem."

És végül az utolsó olyan találkozás, ami élőben történt, erre csak foltokban emlékszem, szinte alig.
"Valamikor aztán egyszer összefutottunk, ez már a katonaság után volt, a Keletiben, egy este. Én szálltam le a buszról a Keleti oldalán, Te pedig ott jöttél velem szemben. Egy kendő volt a fejeden hátulra megkötve, és hosszú, szinte bokáig érő, talán bőrkabát volt rajtad. Pár szót beszéltünk és azt hiszem, ott említetted, hogy a katonaság alatt egy nővérkével lefeküdtél. Akkor utána éreztem azt, hogy megbántam, hogy szakítottam veled, mert akkor nagyon tetszettél és utólag megbántam, hogy akkor és ott nem szóltam, hogy kezdjük újra, bár tudom, Te már akkor nem akartál volna velem együtt járni."

Szóval, éreztem sokszor, hogy nagyon szeretem, és bár érezhetően teljesen szerelmes volt, elbeszéltünk egymás mellett. Fiatalok, tapasztalatlanok voltunk, sok suta megoldással, ügyetlen kezdeményezéssel, félreértéssel. Sose lett a feleségem, még csak hosszú távú kapcsolat sem lett. Talán ha nem a katonaság előtt három héttel ismerem meg, ha kicsit jobban odafigyelek rá, ha nem köt le a sokszor értelmetlen küzdelmem, akkor másképp alakul.
De így alakult.

D. Tamás

 

A következő poszt hétfőn.

 

 

 

 

Sziasztok, rábukkantam Rollende Landstrasse korábban megemlített írására, aki szinte az elejétől aktív olvasója, kommentelője volt a blogomnak. Nem tudtam, hogy pontosan mikor jelenik meg, de ma megláttam.

Talán nem veszi zokon, ha beteszem ide az írását:

Az utolsó magyar vonatrablás.

 

rs.jpg

Szabadsag-szobor-Budapest-IMG_0297.jpg1988. május 18. -

 

 

 

 

 

 

Sziasztok!

Nagyon sokan kérdeztétek, mi történt a kutyás emberrel, akinek a kutyája Buksira támadt. Ez az eset még 1988. januárjában történt, és májusig, a leszerelésemig valamilyen számomra rejtélyes okból ez a Charlie nevű kutya elpusztult. Nem derült ki hogyan, nem volt az ember senkivel jóban, csak terjengett ez a hír, és ezek után már az ember új kutyát nem szerzett.

Kutyasétáltatás közben többet nem láttam, és mivel nem tudtam pontosan hol lakik, nem kezdtem utánajárni. Talán egyszer láttam még buszról, pár hónap múlva. Ugyanolyan ellenszenvesnek tűnt mint előtte, de megtörtnek és öregnek láttam. Bőven elpárolgott belőlem az indulat addigra, és csak néztem utána, ahogy a busz elment mellette, nem szálltam le.
Soha többet nem találkoztam vele.

 

Sokszor felmerült kommentekben, hogy hogyan hívják a feleségem.
A feleségem neve nem Edit.
Sőt, nincs neve.
A katonaság terhe alól kiszabadulva féktelen szabadságvágy tört rám. Jött a rendszerváltás, új impulzusok, a reptéren megcsapott a nyugati életminőség, a nyugati életforma szele, és ennek az elméleti lehetősége, majd az a totálisan kaotikus, de az akkori társadalomban, és az egyes emberben legalábbis az elején felbukkanó euforikus öröm engem is magával ragadott és faltam mindent, ami ezt a határtalan szabadság érzését adta nekem.
Ebben kicsit átbillentem a másik oldalra.
A szabadság lett a minden.
Sosem nősültem meg.
Sok, tényleg nagyon sok lehetőséget kihagytam, az akár évekig tartó párkapcsolatban is mindig igyekeztem a határokat elkerülni, tágítani és a szorításból kicsúszni, és sok-sok kapcsolatot tettem tönkre.
Mindig a magam feje után mentem, soha nem volt szempont, hogy jól jövök-e ki belőle, ugyanúgy működöm gyakorlatilag most is, mint a seregben.
Fejjel a falnak.
Mindig a kalandot kerestem, és nagyon sokszor meg is kapom, még hétköznapi helyzetekben is, emiatt sokszor nagyon szórakoztató életet éltem és élek ma is.
Ami változott, hogy sok barátom van, szeretem őket és talán ők is szeretnek.
De mindez egy másik történet.
Egy másik blog-é.

:))

 

És mivel sokan kértetek képet, berakok akkorról.

 

 

énközépiskola1.jpg

 1985-ben, a szakközépiskola utolsó évében.

 

 

Fényképrólam202.jpgA bevonulásom előtt nem sokkal, valamikor 1986. augusztusában.

 

 

 

Fényképrólam26.jpg

A bevonulás után talán egy héttel Sopronban, egy hosszú kiképzési nap után (fotó a katonakönyvben).

 

 

Énkatona1988_2.jpg

A leszerelés előtti héten, benn a laktanyában a katonai melegítőre húzott kimenő nyakkendőben készített kép, készülve az útlevélkérelemhez.
(Aztán végül a '86-os kép került bele.)

 

 

 

Igyekszem csütörtökre is összerántani valamit.

 

 

 

 

 

 

Szabadsag-szobor-Budapest-IMG_0297.jpg2014. május 23.

 

 

 

 

 

 

Lezajlott a blogtalálkozó.

Bevallom, hogy féltem tőle kicsit, mert ketten jeleztétek csak, hogy jöttök, a barátaimra számítottam inkább és közülük is kevesebbre. A megbeszélt idő előtt kicsivel csak én ültem a helyen és Ági, az a kedves barátnőm, aki a szürke eminenciás volt ebben a projektben, ő lektorálta, javította a hibákat, javaslatokat tett női és nem katonaviselt szemmel, véleményezett és stilisztikai megoldásokat javasolt.
Nélküle képtelen lettem volna egyáltalán végigvinni, vagy képtelen lettem volna így végigvinni a történetet.

Vele ültünk, mikor pontban 7-kor befutott Alex, aki szereplője a történetnek, körlettársam volt és azóta barátom. De nem sokat kellett várnunk, mert befutott Blazsejdoki.
Ő egy hete bukkant a blogra, korábban szerelt nálam, de ugyanúgy Ferihegyen szolgált, csak ő útlevélkezelőként. Aztán Noauth, ő a fiatalabb korosztályt képviselte, és a Nyomozás című sztorinál kapcsolódott be. Nekem nagyon érdekes volt az, ahogy találkozott a bloggal, merthogy egy techfórumon valaki beírta, hogy kurva szar zenét hallgat épp. Erre egy másik fórumozó betette a fent említett linket a blogról, hogy akkor olvassa helyette inkább ezt. És Noauth harmadikként belekattintott és ott ragadt. Mindez április 24.-én délben volt.
Majd megérkezett Maczi a párjával. Maczi Latvia sofőrként Basa és Robi korosztálya volt, és bejárhatott a konyhára is. Aztán Földes Gyula, szintén szereplője az utolsó napoknak, Bagamoyo néven kommentálta az eseményeket.

Mivel tényleg nem tudtam, hogy ki fog érkezni, minden újabb felbukkanó résztvevő igazi meglepetés volt nekem.

A következő meglepetés Márti volt.
Ő sosem kommentelt, de az elejétől kezdve olvassa a blogot. Hihetetlen jó érzés volt a jelenléte, mert igazolta azt az elképzelésem, hogy tán nem csak a férfiolvasóknak lehet befogadható. Sőt úgy nyilatkozott, hogy  folyamatosan olvasta, minden reggel a vonaton, miközben Ferihegy előtt haladt el. Említette, hogy mindig azon izgult, hogy a gyerekei közül az egyikük aludjon mielőbb el, a másikuk meg rágcsálja csendben a szendvicsét, hogy neki legyen módja a megfelelő időben (azaz reggel, a reptérnél) olvasni a blogot.
Megrendítő volt hallani azt is, hogy mindemellett még egy nehéz, tragikus időszakon is segítette átlendülni a blog.

Aztán befutott Zsolti és Gabi, ők a katonaéletem utáni baráti társaságom két tagja. Ezzel a társasággal nem sokkal a leszerelésem után kovácsolódtunk össze, olyannyira, hogy huszonhárom-huszonnégy éve szinte minden szerdán találkozunk.
Külön meglepetés volt, hogy ők felismerték Maczit, egy internetes fórumról, még a hazai internetkorszak hőskorából, ami megint csak beigazolta, hogy milyen kicsi a világ.

És ezek után egymás után jöttek az életem még későbbi időszakából nagyon sokan, mivel ők nem kommenteltek, és itt nem lehetnek ismerősek, csak a keresztneveiket sorolom fel.
Márk, Csabi, Verus, Dóri, Nóri, Tamás.
Velük egy közös munkahelyen kerültünk közelebb egymáshoz, az egyforma érdeklődési kör és tevékenység miatt sok kirándulás, zenés este és átbeszélgetett éjszakák vannak mögöttünk.

Majd megérkezett Árpi barátom, szintén az előbbi társaság tagja.
Az ő hathatós támogatásával kezdtem bele, ő segített beregisztrálni a blogot, kialakítani a megjelenését, létrehozni a Dvorszky határőr facebook csoportot.
Két barátjával érkezett, egyikük aznap is velünk volt, amikor a blog első posztját beélesítettük és kitettük a netre.

Már javában zajlott az este, amikor meg két barátom felbukkant, Laci és Réka, és végül egy hosszú munkanap után betoppant Rollende Landstrasse, szintén a párjával, Tündével.

Landstrasse szintén majdhogynem az elejétől olvasója és aktív kommentelője a blognak, gyakorlatilag törzsvendég.
Azért is megtisztelő az ő pozitív véleménye, mert egy motoros szaklapba ír, a közeljövőben jelenik majd meg a második könyve, ami egy kalandos amerikai motoros utazásáról fog szólni.
Mint kiderült társszerzőként a "Ritkán látható történelem" nevű blogba ír, most fog a napokban az egyik cikke megjelenni, Rózsa Sándorról fog szólni.

Szóval az a félelmem, hogy kevesen leszünk, nem igazolódott be.
És mivel huszonnégy igazán kedves, érdeklődő és nyitott ember jelent meg és vegyült el, nagyon magas rezgésszámú és impulzív beszélgetések folyama lett az este. Egy légtérben, a hely többi vendégétől izoláltan, folyamatosan és dinamikusan változó létszámú csoportokban társalgó, jókedvű massza lettünk. Úgy éreztem, hogy mindenki jól érzi magát, talán csak nekem maradt meg az a szúró érzés, hogy nem tudtam mindenkivel kellő időt eltölteni. Ha bárki úgy érzi a jelenlevők közül, hogy valóban egyenlőtlenül osztottam meg a figyelmem, attól elnézést kérek, de én egyik ámulatból estem a másikba, meghatottságtól meghatottságig bukdácsoltam.
Volt, aki idézni tudta a kedvenc mondatait a blogból, volt, aki sorolta azokat az élethelyzeteket, amelyeket hasonlóképpen élt meg ahogy én, volt, akinek saját, katonaságtól független élményeit hozta elő a blog és most beszámolt arról az érzésről, de volt, hogy a jelenlévők közül talált olyat, akivel Monoron, vagy máshol közös ismerőseik vannak. Nagyon örültem, hogy úgy láttam, mindenkinek van valamilyen kapcsolódási pontja a bloggal akár azért, mert velem volt katona, akár azért, mert ugyanott volt, akár azért, mert máshol, de volt katona, akár azért mert sose volt, akár azért mert ő se gondolta volna, hogy egyszer egy katonaságról szóló történet másfél évre magába szívja.

Szerettem elmondani, akár többször is, több hallgatóságnak azokat az élményeket, amik véletlen egybeesésekként hagytak bennem nyomot, ilyen például Alexé, akinek a szomszédja lelkesen mesélte neki, hogy másfél éve olvas egy blogot, és csak az utolsó nap, mikor kitettem az Atlasba beírt neveket, akkor derült ki, hogy az Alex név alatt a szomszédja történeteit olvasta.
Vagy Kovács Béla története, aki nem volt ugyan jelen a munkája miatt a találkozón, de az egyik legkomolyabb megdöbbenést okozta nekem a bloggal kapcsolatban. Ugyanis az egyik kutyás posztban ráismert Fjordra, az őrkutyára, akivel több mint egy évig járőrözött mielőtt én Ferihegyre kerültem. Még fényképet is küldött a kutyáról, meg néhány nagyon jó hangulatú képet a katonasága időszakából. Külön megrendítő volt nekem az a tisztelet, ahogy következetesen járőrtársnak nevezte Fjordot.

Jó volt ezeket mesélni, jó volt olyanokat hallani, hogy ez vagy az a poszt kiből, mit mit váltott ki. Csak a teljesség igénye nélkül említek egyet. Amikor megöltem a csigát, az az élmény másnak is megvolt, értelmetlenül, csak amiatt, hogy el tudja-e légpuskával találni megölt egy állatot, és ugyanaz a kétségbeesett elkeseredettség és rémület szállta meg, amit én is leírtam, és elmondta, mennyire átérzi, és mennyire sorsfordító volt neki is az ő hasonló története.

Kellett egy rögtönzött tósztot is mondanom, amihez olyan nagyon nem vagyok hozzászokva.

És végül Blazsejdoki átadott egy ajándékot.
Ünnepélyes keretek közt, kiállva a többiek elé, mint valami kedélyes hangulatú köteléken (eligazításon), átnyújtott egy pár korabeli határőr váll-lapot, rajta egy-egy csillaggal, és hivatalosan is, posztumusz előléptetett a már nem létező Határőrség utolsó sorállományú őrvezetőjévé.

Nehéz ezeket szavakba foglalni, de úgy érzem, hogy minden héten be kellene fejeznem egy másfél éves blogot, és ilyen találkozókon kellene részt vennem veletek hétről hétre.

Bassza meg! Kicseszett kurva jó érzés volt!

 

A végszót Alex adta meg, mikor a helység előtt cigarettázókkal zajló beszélgetés közben megjelent búcsúzni és én meg tanácsoltam neki, hogy ne menjen még, lépjen közelebb, ő a szokásához híven, a szája szélén bujkáló mosollyal, de meglehetősen pikírt hangon mondta, hogy na tessék, egy perce vagyok őrvezető, máris ugráltatom őt, a rang nélküli Határőrt.

:)

Lassan szállingóztunk el, én végül fél 4-re értem haza.

Hát így.

 

 

 

Köszönöm lányok, köszönöm srácok, tényleg felejthetetlenné tettétek nekem!

 

 

Sajnos sok kép nem készült, mert teljesen lekötöttek mindenkit a zajló események, de ami lett, azt közreadom.

:)

 

 

 

Blazsejdoki előléptet:

elő.JPG

 

 

 

Emlékmű a társaknak.
ATLAS-ba bekerült nevek a galériában.

 

Szabadsag-szobor-Budapest-IMG_0297.jpg

1988. május 18. – 

 

 

 

 

 

 

1988. május 19. csütörtök


Bár felhúztam az órát 8-ra, még az előtt ébredtem, hogy csörgött volna. Kinyitottam a szemem és lassan körbenéztem. Kerestem a tányérsapkát.
De nincs.

Nincs ám! És nem is lesz.
Soha.
Csak ha akarok és veszek.

Tegnap véget ért egy rossz álom.
540 napig tartó rossz álom.

Azt álmodtam, hogy eltöltök katonaként másfél évet, tizennyolc hónapot, 76 hetet, 540 napot, 12960 órát, 777600 percet, számolhatatlanul sok és kíméletlenül hosszú pillanatot.

Ötvennégymillió-négyszézharminckétezer szívdobbanást áldozva rá.

Vége.

Új nap van.

A szabadság első napja.

Kelni kell.

Dolog van.

A szabadság fokán kell ma állítani.

Tegnap civil lettem. Ma újra állampolgár vagyok. De világpolgár kell legyek.

Kipattantam az ágyból, összeszedtem magam, elmeséltem Anyunak, hogy milyen volt a tegnap este, aztán rohantam a XV. kerületi Tanács Igazgatásrendészetére és beadtam az útlevélkérelmem. Több okom is volt rá.

Egyrészt, mert akartam.

Utazni szeretnék, és ha kaphatunk világútlevelet, akkor nekem legyen.

Utazni akarok.

Repülni.

Látni, hogyan működik a reptér az utasokért.

Világot akarok látni.

Másrészt meg sietnem kell. A katonai aktám átkerül a Határőrségtől a Honvédséghez, talán ez előrébb való, ezt intézik, és nem az Igazgatásrendészetre küldik először. Talán ma még nincs itt az az információ, hogy leszereltem. Mert elvileg a leszerelését után, mivel határőr voltam, két évig nem kapok útlevelet.
Ez a gondolat rettentően rémisztett.
De simán ment minden, az ügyintéző kedves volt. Kicsit ideges voltam, hogy a tegnap megkapott személyimet újra hivatalos személy kezében láttam, de oda kellett adnom, hogy kiírja az adatokat. Mióta leszereltem, ő a negyedik hivatalos személy, akinek a kezében volt a személyim.
Tegnap még a buszon, a KÖKI felé menet megbeszéltük Alexszal és Bíró Zolival, hogy hazamegyünk, letesszük a cuccaink és megyünk is a Blahára, találkozunk és kóricálunk a városban.

Én épphogy lehuppantam a 73-as buszról a Bosnyák téren, valahogy elém állt két fakabát.

Igazoltatás.

Utálom, ahogy ezek stírölik az embert.
Nem vagyok készséges, de a "No, és mi járatban erre?" kérdés egyenesen felháborított.

Most szereltem két órája, faszom, élem épp az életem. Nem ezt mondtam, de a "Be a városba." se tetszett nekik, mindenesetre visszaadták a személyim.



Alexszal valóban a Blahán találkoztunk, de - mondta - Bíró szüleinek is van telefonja és Zoli hívta, hogy ő kicsit később csatlakozik a Felszab téren. Míg a szökőkút mellett beszéltük ezt, megint hozzánk lépett két rendőr.
Megint igazoltattak.

Aztán kigyalogoltunk - már Zolival együtt - a Vörösmarty térre, leültünk és néha hosszan belemerengve az egyre halkuló, lassuló térbe, beszélgettünk.
És ekkor is megjelentek a rendőrök.
Biztos, hogy tudják, hogy ma a Határőrségnél leszerelés van, és ránk vadásznak. Ma még, a leszerelés napján, bármit követünk el, katonai bíróság elé kerülünk. Ma még nem szabad hülyeséget csinálni. Mindent sokkal szigorúbban büntetnek.
Nem kell balhé.
Na, de az az igazán aljas, hogy a rendőrség még vadászik is ránk, keresi azt, aki esetleg balhézhat, és baszogatja azt is, akin látszik, hogy nem teszi.
Menjetek az anyátokba, soha nem fogok ezentúl egyenruhást tisztelni!
Menjetek az anyátokba, most szabadultunk meg börtönőreinktől, máris meg kell mutatni, hogy az élet ezen az oldalán is itt vagytok?
rendőrök.jpg
Menjetek az anyátokba!



Nem is maradtunk utána sokáig, hazamentünk aludni, ma este lesz úgyis az igazi leszerelő buli.

Oda már úgy mentem, hogy lobogtattam a lepecsételt útlevélkérő lapom.
Utlevélkérelem.jpgMi kampósok a Gösserben kezdtünk gyülekezni, de már nem volt bennünk az a vad lendület, mint ami korábban a laktanyában, akár az utolsó este volt. Lapos beszélgetéseink lettek, még nem volt nosztalgikus hangulatunk a katonaság miatt, az öröm meg valahogyan ma estig nem tartott ki, nem tudott frenetikus lenni. Nem velünk volt a baj. A helyzet ilyen. Ma már mindenki civil volt egy kicsit, délelőtt mindenki azt csinált amit akart.
Most fogalmam sem volt mit csináltak a többiek. Tegnapig pontosan tudtam mindegyikről, mit csinált. Azt amit én is. Ma már nem azt csinálták, nem tudom, hová mennek aludni, hol a körletük. Már mindnyájan inkább az új világhoz tartozunk, mint a régihez. A régi élményeket mind megbeszéltük már benn is, az emlékezetesebbeket ma is, az új meg még mindenkinek képlékeny. De már mindenki abba tartozik.

Amikor kezdett hazaszállingózni az, aki egyáltalán eljött, valaki megemlítette, hogy az útlevélkezelők a Régi Országház vendéglőben vannak, menjünk át. Átmentünk, de egyre laposodott az egész, és az útlevesekkel semmit nem tudtunk kezdeni, mintha két külön bolygón szolgáltunk volna, ezért továbbálltunk az óbudai Vörös Postakocsiba mi, a maradék kampósok.
Ittunk is sokat, de végül mindenki a saját lábán távozott. Alex, Matyi, akinek sérült a szeme a sereg alatt és én, mi maradtunk hárman. Még ittunk egy sört a Göcsejben, majd Matyi is hazament, mi meg Alexszal hajnalig gyalogoltunk.
Kikeveredtünk valahogy a Városligetbe, végül Alex megemlítette, hogy aludhatok nála, itt laknak nem messze, az Anyja biztos nem bánja.

Tényleg nem bánta, ébren volt amikor érkeztünk, még reggelit is csinált. Nem akartam, hogy rendesen megágyazzon nekem, mert nem akartam ekkora felhajtást, nem kellett, mert ahogy leültem egy pamlagra, már aludtam is. Pár óra múlva szinte egyszerre ébredtünk Alexszal, megbeszéltük, hogy a jövő héten mindenképp keressük egymást, aztán eljöttem tőlük.
Tegnap leszereltem, fiatal vagyok, 19 éves múltam, novemberben leszek 20 éves.

Most itt állok a Róna utca és a Thököly út sarkán. Bármerre mehetek. Jobbra is és balra is.

Azt csinálok, amit akarok.

Bassza meg!

Mi lesz ezentúl?

merre.jpg

 

 

 

Centi_30.jpg1

 

 

 

És végre itt van, elérkezett ez a nap!!!
540 napja csak ezt a mait várom, 540 napomat adtam ezért az egyért.
Ma van a leszerelés napja!
Ma egyenként elszaggatjuk a szálakat, amik a katonasághoz kötnek.
Ma este már civil leszek!

Ma leszerelek!

Ma véget ért végre!

VÉGE!!!!

 

 

1988. május 18. szerda

Reggel jutott az eszembe, hogy tegnap nem rúgtunk be.
De senki.
Ilyen józanok talán sohasem voltunk. Az utolsó esténket töltöttük együtt. Én is ezt csináltam, és láttam a többieken is.
Rögzítettünk éles kontúrokat, csatlakozási pontokat az emlékeknek.
Ez, amit együtt átéltünk, soha nem törlődik ki.
Ez biztos.

Mivel holnaptól már végérvényesen emlék lesz, az emlékezés előtti valóság utolsó pillanatai, érzetei, érzései elviselhetetlenül felértékelődtek.
Szinte fájt, hogy mindenből üvölt a "soha többet".

Soha többet nem látod.
Soha többet nem tapasztalod.
Soha többet nem érzed.


Eltűnik holnaptól egy földrajzi egység.
A ferihegyi reptér.

Soha többet nem láthatom azokat a helyeket, amelyeken a mai napig éltem, nem lesz repedés a betonon, nem rodeózom rajta, nem állok a csáp mellett, nem mehetek be többet pilótafülkébe, nem megyek soha többet hátra a füves területre, nem ciházom többet, nem mehetek be soha többet a kutatóügyeletekre, soha többet nem járok itt a laktanyában. Itt hagyom az ágyam, kipakolom a szekrényem és üresen hagyom.
Eltűnök innen.
Semmi nem marad utánam.
Talán néhány történet, egy felkarcolt vers.
És azt is itt hagyom.
Soha többet nem olvasom vissza.

 

Eltűnik egy nyelv.
A fegyveranyag, a jelentem, a ciha, a tisztacsere, az ugafon, az ébresztő, a surranó, még a mágus is.

 

És igen, a Mágus.
Eltűnik egy kultúra.

"Nemsokára itt a május,
én vagyok az öreg Mágus."

Ki fogja ezt érteni ezentúl?
Milyen közegben lesz ez adekvát mondat?
Soha nem lesz ilyen.

Ez a mondat egy komplett kultúrát ír le, ebben a mondatban minden benne van.
De csak itt benn érthető.
Benne van a sereg, a leszerelés várása, benne van az időpontja, az egyén társadalmi pozíciója, és hogy egy kiválasztott csoport, a mágusok tagja. És ez az érzés, ez a tudat, hogy ő az öreg Mágus, ez az élet szerves része.

Nem hóbort.
Nem hobbi.
Nem gyorsan megunható szakkör.
Egy hosszú élet.
Másfél év.
Egy tizennyolc évesnek az élete tizede.
Ez volt az élet.

A véres valóság.
A sorakozó, a riadó, a fegyveres szolgálat hóban-fagyban, kánikulában, ugrani, ahová és amikor akarták. És a katonának egyetlen társa van, egyetlen valódi támasza, aki egyben az ellensége is, az idő.
Az idő karon fogja a katonát és lassan, kimérten andalog végig, az első perctől az utolsóig.

A tudat sem szabadulhat, napokig, hetekig aztán hónapokig menthetetlenül csak azzal foglalkozik, ami itt a seregben történik. Kialakulnak a keretek, és ami benne némi tartalom, az az élet.
Szenvedéssel, kínlódással, félelemmel és fájdalommal, harcokkal, barátságokkal, bajtársakkal, örömmel és vidámsággal töltött teljes élet.
És ebben helye van a Mágusnak, mint identitást adó közösségnek, a valahová tartozás tudatával.

 

Öreg.
Leszolgálta az idejét.
A hierarchia tetején áll.
Mindezt annak teljes tudatában, hogy a katonai hierarchiában ő van legalul, a tisztek, tiszthelyettesek alatt. De, mint leszerelő mégis ezek felett áll. Ettől Mágus.
Persze, mindegyik korosztály azt gondolja magáról, hogy felette áll a többinek. A Sas azt hiszi, hogy szárnyal, de nagyon könnyen lebucskázik, a Mamut meg hatalmas, de lassú, lomha, a Berben pedig lehet kiváló törzsi harcos, de ember.
Gyarló.
Egy Mágus varázserővel bír. Mindenek felett.

Persze a Berben, Mamut, Sas, rögtön igyekszik ezeket erőtlen eszközökkel megcáfolni, erről nem tudnak leszokni, de varázserővel tűrjük.
Ez a Mágus.
Egy kultúra szerves része, alkotója, működtetője.

Ez tűnik el holnap.


Minden eltűnik, mindent újra kell kezdeni.
Segítenek a katonaság előtti emlékek, de más élet volt.
Mindent újra kell építeni.

 

Ma Mágus vagyok, Mágusok a társaim. Kik lesznek ők holnap, ki leszek én?
Ezt a félelemmel teli kérdést láttam a szemekben.

 

Vittük egymásnak az Atlast aláíratni. Aki jó gyerek, bele kell kerüljön. A fiatalabb korosztályok is. Írja be a nevét, címét és amit akar, egy sajátos gondolatot, egy üzenetet vagy semmit. Minden jó, legyen benne.

Vittem az Atlast a fiatalabbaknak, de beszélgetés hevében nem tudtam figyelni, csak azt láttam, hogy Horgos Miki a szeszek mellé beírta, hogy "Ha mindez az enyém lehetne." Tánczos is körmölt bele nekem valamit, de nem láttam mit, épp röhögtünk valamin, talán egy kicsit erőltetve is a jókedvet. Kicsit szélesebb mozdulatokkal, egyre kevésbé egymás szemébe nézve, végül valami nevetésből kiszakadó sóhajjal, hogy "hát igen". Aztán másfelé fordulunk és elkapunk egy másik szembe jövőt. Nehéz volt kimondani, hogy holnap elválunk, ő marad, én megyek.
Tánczos fél év múlva szerel le, addigra én talán hallani se akarok a katonaságról.
Lehet, hogy soha nem látjuk egymást többet.
Nehéz ezt tudomásul venni.

 

Mert igen, ez a legfájóbb.
Eltűnnek a bajtársak.

Mint mindenki, mindig visszatértünk egymáshoz Tánczossal, majd másokkal újrakezdtük a színjátékot.
A valóságot nem mondjuk.
Katonaviselt férfiak vagyunk.
Körülírjuk, viccelődünk, utalgatunk, nem mondjuk, csak bénultan érezzük, hogy vége, hogy soha többet.
A nagy részüket soha többet nem látod.
A testvéred, ismered, másfél évig az életed része volt, holnaptól ez megszűnik.

De ha mégis találkozol vele később, nem ő lesz.
Aki itt volt, megszűnik.
Eltűnik.

Tegnap minden szempárban benne volt a rémület, hogy ki leszek holnap.

 


De nem tudom, lehet, hogy ezt csak ma gondolom, lehet, hogy tegnap ebből semmi fel sem tűnt, csak ma reggel az ébresztő után kótyagosan emlékszem így. Ez az első hivatalos emlékem az élményről, ami már arról szólt, hogy emléket gyűjtök. Nagyon remélem, hogy nem hamis máris az első emlékem az egészről.

De, hogy mindenki gyűjtögetett, az igaz. Mindenki szívta be az élményt, az emlék előtti utolsót, beszélgettünk, csapatosan jártuk a körleteket, hogy na, nézzük már meg, mit csinál a Bálna? És Nagy Feró, meg Kistatár?

A legközelebbi bajtársak néha kettes, néha nagyobb csoportokban diskuráltak, nevetgéltek.

Mindenki igyekezett mindenkihez szólni valamit, és az est vége felé egyre ki nem mondott, fájó érzésektől átitatott, suta mondatok születtek, hárman négyen beszélgetve, egymásba kapaszkodva, ölelve szorítottuk ezt a másfél évet, annak utolsó morzsáit, apró, foszló pillanatokba markolva.

Józanok voltunk.
Nagyon is.

Pontosan érzem a kés hideg vasát.
Belém döfte a végérvényesség gondolata.

Ezért tudtam pontosan reggel, hogy nem ittunk. Ettől a tompítatlan fájdalomtól.
Tudtam tegnap is, de ma lett feltűnő.
Meg talán azért is, mert reggel már senki nem volt józan.

Az izgatottság láza égett mindenkiben.

 

 

Megkaptuk a parancsot, hogy melegítőbe öltözve menjünk, adjuk le először is a fegyvereket.
Mindannyian megváltunk a minimum egy éve cipelt őrtárstól, a mi nevünket kivezették a fegyver száma mellől a nyilvántartásból.
Leadtuk a tártáskát is, zajongás, lökdösődés, röhögés közepette.
fegyverletétel.jpgMár senki nem volt józan.
A közelgő szabadság leheletétől megittasodva vihorásztunk.
– Már fegyverünk sincs!
– Milyen katona az, akinek nincs fegyvere?
– Semmilyen. Az olyan nem is katona!
– Akkor micsoda?
– Hát civil!

Tolongva, lökdösődve álltunk sorba, hogy a kimenő ruhát leadjuk, hogy a gyakorlótól és a hű bakancstól megváljunk. Már gyakorlatilag mindent leadtam, csak még a tányérsapka maradt a fejemen.
Többször beálltam a sorba, többször visszakoztam. Nagyon szeretem ezt a sapkát. Szeretem a formáját, azt, ahogy szúrósan nézhetek ki alóla. Szeretem, hogy tartást ad a fejemnek, így a hátamnak, az egész testemnek. Jól áll és jóképű vagyok benne.
Na jó, most leadom, de amint tudok, szerzek.
Ezzel megváltam attól is, már csak a melegítő, a rövid tornanadrág, a papucs, meg a tornacsuka maradt, de ezeket hazavisszük, ajándék a Határőrségtől.

A kezdőcsomag.


Aztán este hat körül kaptuk az utasítást, hogy vegyük fel a civil ruhát. Nem kellett ehhez utasítás, mert amint nem volt már feladatunk, nagyjából két órája, sokan azonnal nekikezdtek.
Én nem.
Én vártam a parancsra, meg még utána is egy kicsit, amíg Knízner be nem toppant valami miatt és meg nem kérdezte őszinte meghökkenéssel:

– Dvorszky maga mit ül itt? Nem megy? Úgy megszokott itt?

– Megyek, ha akarok – válaszoltam neki foghegyről, de aztán felálltam tényleg, mert üljön itt a faszom tovább, Kníznerék közt.
Megyek.

Csak amiatt nem akartam, mert minél többen öltöztek át civilbe, annál inkább éreztem azt, hogy ciki az a ruha, amit behoztam. Nem azért mert más, hanem mert ugyanolyan.
Rémülten figyeltem, mi lesz a katonatársaimmal. Megszületett bennük a civil. De az a civil, akit én nem gondoltam némelyikről. Bizonyos szempontból rendben lenne, divatosak bár a másfél évvel ezelőtti divat, meg persze megjelentek az időtlen stílusok, például a makkos cipő.
Azt mindig is gyűlöltem.
Nincs rá magyarázat.
De nem bírom.
És fenntartásokkal kezelem azt, aki hordja.
ModernTalking.jpgRémülten néztem arra a most már idegenre itt mellettem, akinek a táskájából egy pár ilyen előkerült, és tudtam, hogy így fognak engem is nézni, de nem engem fognak látni, hanem egy puha bájgúnárt. Mert az én élezett szövetnadrágom, kicsit buggyos, hosszú ujjú garbóm, és a lapos talpú, finom bőr cipőm ezt a képet mutatja rólam.

Én nem ez az utolsó emlék akartam maradni. Ezt egy életre elkúrtam.

Gyanakodva, idegenkedve, viszolyogva vagy gúnyosan néztem a többieket, felbuzogtak az előítéletek, és azt gondoltam, mennyire másnak látszik mind, mint ami valójában.
Mert egyenruhában nincs cicoma.
Ott kibújik az ember.

Azokat egyenruhában ismertem.
Ezeket civilben nem ismerem.

De most látom csak, hogy nemcsak kiemeli, hanem el is takarja a civil ruha az egyént. Mert ha annak tartom őket, aminek látszanak, akkor soha nem ismertem volna meg őket. Magamtól nem akartam volna tőlük semmit. De nem a ruha teszi az embert. Ha nem hagyom magam ítéletet alkotni első látásra, akkor talán a jövőben is meglátom azt mindenkiben, aki egyenruhában lenne. A jeleket ismerem, nem hagyom, hogy az előítélet mozgasson. De roppant nehéz, mert engem most is az mozgat, én ma engem nem akarnám megismerni.

A ruházata alapján semmiképp.
A hülye fasz tegnap jelmezt hozott be. Lelki topRongyból készült béna maskarát.

Átöltöztem és éreztem a csodálkozó tekinteteket. De mindenki rácsodálkozott a másikra.
– Ez baszki te vagy, Dvorszky?
– És neked meg milyen csukád van?
– Apám hozta Szófiából.
– Igen? És másmilyen nem volt?
– Miért mi bajod vele?
Ja, semmi – mondta valaki összeröhögve másokkal. – Fasza.

Jó kedvünk volt már, de én éreztem, hogy csak Dedi és Alex maradt önmaga, mindketten farmerben voltak, Dedi fehér, nyúlt pólóban, hozentrógerrel, durabel bakancsban. Alexen fekete póló, fekete lezser tornacipő.
Semmi faxni.

 

A sorban már alig bírtunk magunkkal ahogy kaptuk kézbe a személyiket. Szadó őrnagy osztotta ki, és hagyott bennünket sivalkodni.
– Na, mutasd csak a képet benne!
– Ne már! Ez te vagy?
– Aztakurva! Tíz év börtön. Ezt nézzétek!
– Na és nézd meg ezt a marhát! Add csak ide! Jaj ne szégyenlősködj! Láttalak már baszki a Swissair kerekén nyáladzva horkolni is, ne csináld!

Szadó még utoljára elköszönt és Zádori kopasz hadnagyra bízta, hogy lekísérjen bennünket. Az udvaron láttam elsuhanni Répát, épp hogy inteni tudtunk egymásnak, már hajtották is ki őket, az útlevél kezelők meg órákkal ezelőtt elmentek, már csak mi vagyunk.
A kapu előtt újra felsorakoztunk.

Amikor pont egy éve, még kopaszként láttam Basáékat leszerelni, nem értettem.
Hogy lehet a leszerelőket egybe terelni, sorba állítani?
Akkor megfogadtam, nem így megyek el.
Hanem úgy, hogy mindenki érezze rajtam kívül is, hogy én leszerelek. Az is, akivel együtt megyek el, és az is, aki itt marad. Mindenki tudja majd, hogy Dvorszky határőr elmegy a kapuig, Dvorszky Tamás pedig kilép rajta.
Ez egy nagy, közös esemény kellene legyen.
De ahogy anno Basáékból csöndben, civilben félszegen tébláboló, gyenge csoport lett, sorba lehetett őket állítani, nem álltak ellen a terelgetésnek, úgy lettünk látszólag mi is ilyenek.
Annyit várta az ember ezt a pillanatot, hogy már csak túl akar lenni rajta.
Fárasztja is, untatja is az egész.

Ezért állok itt.
Ilyen nyugodtan.
Sorban.

Meg azért is, mert teljesítettem.
Kész vagyok.

Akkor, amikor Basáék szereltek azt gondoltam, hogy legyen zaj, legyen mindig csatazaj körülöttem, boruljon minden, dőljön meg, ami csak meg tud.

Hát én nem tétlenkedtem.
Állandó harcban voltam a tisztekkel, tiszthelyettesekkel, tisztesekkel, és úgy egyáltalán mindenkivel, akinek valamilyen csillagja vagy beosztása volt.
Ezt teljesítettem.

Azt gondoltam akkor, hogy semmi ne legyen szent és sérthetetlen, senkit-semmit nem tisztelek önmagáért. Ha kivívta a tiszteletet, akkor igen.
Itt van például Szadó őrnagy.
Ő tisztelhető.
És itt van Guttyán, ormótlan sziklába vájt kútja az emberségnek.

És ezzel be is fejezhetem a sort.
Ezzel is megvagyok.

Azt gondoltam még akkor, egy éve, hogy legyek öngól nekik, legyek a teremtőjére támadó teremtmény, akiből katona lett, harcos, de nem a katonaság híve lett, hanem ellensége, akiből másfél év alatt nem alázatos szolga, hanem a hatalom ellensége lesz, hogy ez az ellenérzés a tisztelettel, a dogmákkal, a hittel szemben ne csak a katonaságnál legyen jellemző, hanem hogy katona legyek kinn is, harcos, aki a pusztító vakhit, az eleve elrendeltséget, mint cselekvőképtelenséget önmagára mindenkor érvényesnek tartó ostobaság elleni harc kiképzett ügynöke.
Az egyik legnagyobb ellenségem az autoriter hatalom.
És a képviselője. Akinek csillag van a vállán.
Ha nem értem van, akkor az ellenségem.

Harcos vagyok.
Kész vagyok.

Már vagy tíz perce, itt benn a sorban is.
Húzzunk már innen a picsába!
De komolyan, nem nyitná ki valaki a kaput?

 

Ekkor Zádori végre befejezte a beszédét, elköszönt, és utasította az őrt, hogy nyissa ki a kaput.

Még a szemem sarkából láttam Knízner kopasz hadnagyot szaladni felénk. Lemaradt az eseményről, későn érkezett. Ha egy perccel korábban jön, még egy remekbe szabott, testhezálló beszédet mondhatott volna. De elkésett, nem parádézhat. Csak egy pillanatra láttam, de sütött róla a kétségbeesés.

Eszembe jutott, hogy hátra szólok neki, ha már ilyen lélekszakadva fut utánunk, hogy igen beraktam az uzsonnát, van rajtam sál, Anyu, de aztán meg se álltam, végtére is ki ő nekem?

És nagy lépéssel kiléptem a kapun, és felszálltam a kinn várakozó határőrségi buszra.

 

Egyszóval:
leszereltem.

 

 

 

 

 

Epilógus

A civil élet első pillanatai.
Szadó parancsa volt ez így, hogy hagyott bennünket saját lábunkon kilépni a kapun a buszhoz, amivel bevisznek a KÖKI-re kiszórni minket. Kedvelem azt a fickót, tudja mi fontos ilyenkor. Azt a lépést, a kapun kívülre, mindenkinek magának kell megtennie.

 

A buszon nemsokára elült egy kicsit a zsivaj, én miközben meredtem az ablakon át a semmibe, az ölembe engedtem az Atlast. Kézben hoztam, mert nem akartam a táskába tenni, nem akartam összegyűrni. Szétnyílt, és megláttam Tánczos kézírását.

A Világtérképre írt egy mondatot búcsúzóul:

"A világ legszabadabb emberének. Dvorszky Tominak"

 

 

 szabadabb1.jpg

 

Centi_30.jpg2

 

 

 

 

 

1988. május 17. kedd


Ötvennégymilló szívrobbanás.
Nekem a mai első az félálomban telt.
Már ébredeztem, de még nem voltam tudatomnál. Valami ragacsos, mégis illékony álomból érkeztem, zajlott velem, bennem valami esemény, aminek minden részletét éreztem, mégsem tudtam felidézni egyetlen apró foszlányt sem belőle.
Még égetett a pillanatokkal ezelőtt kézzelfogható valóságként zajló, fontos és rendkívüli történés hirtelen eltűnése miatti izzó fájdalom, de már tudtam, hogy valami olyat veszítek el, amiről soha nem derül már ki, hogy mi volt. Bezárult egy világ, oda már nem tartozom.
De nem tudtam, hogy hová is tartozom. Nem tudtam hirtelen, hogy hol is vagyok, mi is vagyok.
Az valahogy előbb tudatosult, hogy itthon fekszem a szobámban, de hogy ez épp mikor zajlik, katona vagyok-e még, vagy leszereltem-e már, az nem volt világos. Először az ugrott be, hogy nyilván leszereltem, hisz itthon vagyok.
A gondolat meg is akadt egy időre, és ebben a hiszemben feküdtem még egy darabig. Nem ösztönzött ez a gondolat semmire, nem siettette a végleges ébredést. Aztán valahogy bekúszott egy másik gondolat, hogy volt azért olyan, hogy még nem szereltem le, mégis itthon ébredtem. Magára a leszerelésre márpedig nem emlékszem. Lehet, hogy még nem is történt meg. Milyen nap van ma?

Körbenéztem a szobában és megláttam a tányérsapkám. Tehát katona vagyok még.

Aztán ezzel a gondolattal feküdtem még egy kicsit.
Egészen az ijedtségig.

Ilyen lesz majd, ha már leszereltem?
Ilyen semmilyen érzéssel fekszem majd?

Az ijesztett meg, hogy ugyanolyan semmilyen volt tudni, hogy már nem vagyok katona, mint most, hogy tudom, az vagyok. Ennyire természetes és majdhogynem közömbös érzés lesz arra ébredni, hogy civil vagyok?

Hogy semmire nem késztet majd ébredéskor, nem pattanok majd ki az ágyból, nem ugrom talpra, hogy na, akkor kezdjünk neki a civil életnek, csináljunk valamit?
Ez ijesztő.

Minden reggel hálát kéne rebegnem a sorsnak, hogy mögöttem a katonaság, ki kéne robbannom az ágyból, és irány a Szabadság.

Ááá, biztos így lesz, csak ma kicsit tompa vagyok. Majd holnapután tele leszek tetterővel.
De addig katona vagyok.

Ma, az első szívdobbanásomkor semmi voltam, a másodiknál civil, a harmadiknál katona, a negyediknél rémült, most meg még mindig katona.
Ötvennégymillió-öt szívdobbanás.
Már csak 30 órám van hátra, már csak 126 ezer szívdobbanás.

Na, akkor ki az ágyból, mintha civil lennél!

Hirtelen valóban felkeltem és elkezdtem összeszedni a civil ruhát, amiben szerelni fogok.
A héten minden leszerelőt hazaengedtek, mindenkinek megmondták, hogy az utolsó szabadnapjára megy haza, hozza be a civil ruháját. Emiatt már elég sokaknak benn volt, mint valami ékszerdobozt, olyan féltve tette mindenki a szekrényébe. Sokszor elhangzott, hogy akinek még nincs benn, az kopasz állat, de azért ezt, aki ugyanúgy holnap szerel majd, nem nagyon vette zokon, hiába hordozta végig Gulyás Gyula a napokban a civil alsógatyáját meg a zokniját, amiben az utolsó eltávról bejött, ahogy nemrég a répát, hogy ez itt a szabadság illata, nézze és szagolja, akinek nincs még benn ilyen.
Ebből is csak röhögés lett, mert mi, a korosztálya nem ugrottunk megszagolni, és a fiatalabb korosztályok sem tolongtak, hiába kergetőzött velük kiabálva Gyula a folyosón.

 

Gondosan összeszedegettem amiről azt gondoltam, jó lesz a leszereléshez. Hogy milyen gondolat szülte, már nem tudom, de valamiért a szürke szövetnadrág került a képbe. Talán valami olyan érzés, hogy ez ünnep lesz. Ehhez szépen kell felöltöznöm.
Lehet, hogy azt akartam kompenzálni ezzel, hogy reggel nem éreztem örömet arra az akkor még hamis érzésre, hogy civil vagyok. Talán így akartam elérni, hogy kényszerűen ünnepnek érezzem majd a leszerelést tényleg. Vagy lehet, hogy valóban úgy éreztem, hogy ez olyan hatalmas dolog, amit a ruházatomban is ki kell fejeznem.

Mindenesetre, majdhogynem azt a szerelést tettem be, amiben öregasszonyt dugni mentem.
Nem jutott eszembe, hogy akkor se volt jó, és akkor sem, amikor ebben Edithez mentem.
Nem lett nagyobb ünnep ettől akkor sem.
Mindenesetre ezt a pakkot állítottam össze, és sokkal korábban indultam be a laktanyába, mint ahogy a könyvem szólt. Egész úton a laktanya felé menet, izgatottan forgolódtam, hátha belefutok a VÁP-osokba, a katonai rendészekbe.
Remegve vártam a pillanatot, amikor belenevethetek a szemükbe, de nem találkoztam csak egyetlen honvéddel a Keletiben, vele meg inkább cinkosság jött létre. Mosolyogva mutattam a centim utolsó elemét, az egyest, majd a nagy táskámra csaptam, hogy civil ruha. Ő nagyon jó fej volt, pontosan látta, hogy nem gecizni akarok vele, hanem boldog vagyok és büszke. Tisztelgett, de mutatta a saját centijét, 95, ő is öreg, augusztusban szerel. Visszatisztelegtem, elmentünk egymás mellett és most tényleg boldog voltam és büszke.

Holnap leszerelek.
Végre holnap leszerelek!
Egy nap még.

Úristen milyen messze van a kezdet, milyen hosszú ideje várom.
539 napja.
Irgalmatlanul sok idő.
De holnap örökre vége, már csak egyet kell aludni.

 

Benn rögtön rám ugrott Bíró Zoli, hogy hallottam-e, Alex mit művelt?

– Honnan hallottam volna? Most jöttem be.

Mint kiderült, Alex volt a legutolsó leszerelő akit még beraktak ma délelőttre reptéri kampós szolgálatra. Mindenki kopaszabb volt nála a váltásban. Hogy miért került ebbe a büntetésnek is beillő helyzetbe, nem tudni, de őt még az utolsó pillanatig kihasználta a Határőrség.
Olyannyira, hogy nem pihentették benn a kutató ügyeleten, hanem mintha nem holnap szerelne, a szolgálat utolsó perceit is a betonon töltötte. Ilyenkor nem öröm a többieknek bemutatni a centi utolsó napot jelentő darabját, nem öröm elmondani, hogy holnap vége, kopaszok.
Nem.
Ez olyan szúrós, geci érzés, hogy a kurva élet, még mindig itt állok.

Amikor a délutános szolgálatra érkezők végül leváltották, olyan ideges volt, meséli Bíró, hogy teljes testtel, mint egy kalapácsvető, megpörgette a fegyverét és nagy ívben eldobta. Többek állítása szerint a fegyver vagy húsz métert csúszott még a betonon, csattogva, szikrázva.
Mintha nem valami precíz műszer lenne.

fegyver.jpg

Most mindenki erről beszél.
Tudom miért.
Nem azért, mert ezt csinálta, hanem mert ő csinálta.

Alex ideges?
Hihetetlen!

Hiszen viselkedése a sztoikus nyugalom, a szemében megcsillanó fényben szikrázó szelíd mosolygás, és a térdet csapkodó hahota határvidékei közt mozgott mindig, idegesnek, dühösnek sose láttuk. Kíváncsian nyitottam a körletünkbe, de benn Alexet jókedvűen találtam az általa gerjesztett kacagás közepén. Korábban is alig lehetett mellette pár percnél tovább röhögés nélkül kibírni, mindenből viccet csinált.

– Na, veled mi van, kukázni voltál? –  bökött a csomagomra nevetve.

– Civil ruha. – mondtam büszkén.

– Civil ruha? Az az igazi leszerelőknek már napok óta a szekrényében van.

Megállt a levegő, mindenki kerek szemmel vizslatott.

– Na menjetek a ...!  – vigyorogtam vissza, de eszembe jutott a szürke szövetnadrág.

Összeszorult a torkom.
Remélem nem fogok úgy kinézni, mintha kukáztam volna.

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg3

 

 

 

 

 

1988. május 16.hétfő

Tegnap hazajöttem, de már nem volt lelkierőm menni sehova. Valahogy most, hogy tudom, hogy két éjszakát töltök el katonaként, egyet itthon, egyet, egy utolsót a laktanyában, nem lett sietős semmi.
Nem éreztem, hogy rohannom kell bárhova, mert három nap múlva annyira sok időm és annyira sok szabadságom lesz, amit másfél évig el sem tudtam képzelni.

Ebben a három napban még sajnálom is, hogy nem a laktanyában vagyok. Azok közt a srácok közt, akikkel most az utolsó hónapban nagyon összebarátkoztam, akikkel annyi történet köt össze, hogy felsorolni is nehéz lenne. Fájó szívvel hagytam ott őket, és igazán összeszorult a torkom, amikor én a laktanyakapu felé indultam kimenőben, ők meg focizni, hátra és most tényleg nem vittek labdát sem.

És talán azért is nem mentem tegnap sehova, mert délután, mielőtt hazajöttem vérvételen voltam.
Vér14.jpgVan olyan tisztes, aki maga is megy, és minden katonáját odaparancsolja, mert úgy gondolja ez kötelességünk, és van is ebben valami, teljesen önszántamból adtam, meg az öregek mindegyike is.

Megnéztem a naplómban, mikor adtam vért utoljára.
A katonaságom tizenhatodik napján. Akkor 525 napom volt hátra.
Most 538 nap van mögöttem.
Ez szinte keretbe foglalja az egész katonaságot. Akkor leadtam a civil vérem egy részét, most leadtam a katona vérem nagy részét.
Azt a vért, ami azóta, hogy a civil vért levették tőlem, keringett bennem.
Az eltelt 538 nap minden hónapjában, minden hetében, minden napjában.
Minden nap 24 órán át, minden óra minden percében.
Minden percben, minden szívveréssel.

54 230 400.

Ennyit vert a szívem katonaként eddig.

Ötvennégymillió-kettőszázharmincezer-négyszáz szívdobbanás.

Ennyit vert a hazáért hős katonaként, ennyit vert a Népköztársaságért egyszerű darabáruként, ennyit vert kezelhetetlen kamaszként, ennyit bajtársként, ennyit vert másfél év alatt, amíg nem voltam a magam ura.
Másfél év.

54,230,400 szívdobbanás.


 

 

 

 

Centi_30.jpg4

 

 

 

 

 

1988. május 15. vasárnap

Szadó berendelt ma, hogy probléma merült fel.

Hát, ha a tegnapra gondolok, nekem is úgy tűnik, de nem szoktak ilyen finoman fogalmazni. Azért, hogy félmeztelenül fekszem a fűben őrszolgálatban, és pont a laktanyaparancsnok talál rám, az régebben komolyabb dolog volt, mint sima probléma.
De Szadó nem is ezzel kapcsolatban hivatott. Ketten voltak jelen, ő és Knízner kopasz hadnagy. Elmondta, hogy megnézte azt a könyvet, amit Knízner hadnagy talált nálam tegnapelőtt.
Aztán elhallgatott.

piszkos121.jpgVártam, hogy nagy levegőt vesz és valami súlyosat szól, de csak annyit kérdezett, hogy van-e valami mondanivalóm ezzel kapcsolatban.

– Jelentem nincs – mondtam nyugodtan.

Szadó bólintott, és rezignáltan Knízner felé fordult, átadva neki a szót.

Láttam, hogy Knízner alig várja, hogy nekikezdjen és nem csalódtam.
Azt ecsetelte, hogy a szocialista haza védelmére szerveződött fegyveres alakulat vezetőinek, parancsnokainak meggyalázása az egész, ebből olyan politikai botrány lesz, hogy éveket kaphatok miatta.

– Tele van trágár szavakkal, Szilasit, és sok más tisztet rágalmazó írással, egyáltalán mi az Isten ez? – kérdezte már-már kiabálva.

– A gondolataim.

Ugyanazt mondtam neki, amit akkor mondtam, amikor megtalálta.

– Azok egy ideje ilyenek.

Szadó őrnagy lehajtotta a fejét, mintha mosolygott volna.
Esetleg sírt.
De talán inkább mosolygott.

Knízner szinte magán kívűl kiabálta, hogy ne hazudjak, benne van egy csomó társam neve, hogy kerülnek oda, mik ezek?
Az a válaszom, hogy vannak olyan gondolataim, amiket a fejemben leginkább a beleírt határőrök hangján szeretek hallani, ezért írtam bele - teljesen kihozta a sodrából.
– Dvorszky, ne hazudozzon nekem össze-vissza! Ki fogom hallgatni az összes benne szereplő katonát, fel fogom ezt az egész ügyet göngyölíteni!

Szadó ekkor felemelte a fejét és Kníznerre szólt, hogy ez valóban alapos vizsgálatot igényel, de ő előbb szeretné tüzetesebben átnézni azokat az írásokat. Igen határozottan utasította, hogy hagyja itt az asztalon, és menjen, ellenőrizze le az éjszakai váltást a szolgálatos könyvben. Knízner idegesen harapdálta a szája szélét, de kiment.

Amíg be nem csukta maga mögött az ajtót, Szadó meg se moccant. De ekkor a kezébe vette a naplót, belelapozott, beleolvasgatott, néha nagyon halványan elmosolyodott.
Majd megkérdezte, hogy mi ez az egész.

– Emlékek – mondtam. Ő mélyen a szemembe nézett, összecsukta a naplót és az asztalon elém tolta.
– Tegye el! Ne is lássam. És most beszéljünk a problémáról.

Azt hittem, most jön a tegnapi félmeztelen szolgálatom, de nem ezt említette.
Arról beszélt, hogy mivel januárban Balroghoz került a szabadságos könyvem, és nála is maradt, nem figyelte senki, hogy megkaptam-e az éves címszabit, de most a leszerelők aktáit átnézve tűnt fel, hogy nem kaptam meg.
De már nincs idő kiadni, viszont kötelező lenne.
Alá kéne írnom, hogy kinn voltam.
Csak a rend kedvéért.
Kicsit néz a szemembe, hogy mit szólok.
Nagy franc amúgy, mert pár másodperc múlva mintha jókedvűen és cinkosan rezdült volna meg, és egy alig észrevehető mosoly jelent meg az arcán.

– Dvorszky, biztos tudja, hogy a tisztikar nagy része nem bánja, hogy így alakult. Nem sajnálja magát senki, csak a papírok legyenek rendben. De, ha már így alakult, állapodjunk meg abban, hogy én személyes hatáskörben kiutaltatom napidíjban, illetményként. Két napra persze kimegy, a négy napra kap napi 240 forintot.
És aláírja, hogy kinn volt hat nap címszabadságon. És erről senkinek nem beszél! Megértette?

piszkos12.jpg
Kedvelem én ezt a fickót.
Katona, tehát nem kér.
De az emberhez beszél, tisztességes alkut ajánl.
Hogyne érteném, elkúrták, egy csomó papírmunka lenne, tán még elmarasztalás is, ő eltekint az elmúlt napokban történt bakijaimtól, búsásan kifizet, a havi zsold 920 Ft, én meg aláírom neki a szabadságos könyvet, hogy ne üsse meg a bokáját.
Jó csere, mehet!

– Jelentem értettem! – mondtam mosolyogva, a papír fölé hajoltam, aláírtam. Közben hosszan megnéztem a tollat, valami olyan MALÉV-os golyóstoll volt, amit még sosem láttam.
– Na, ne bazsalyogjon itt nekem, most már leléphet Dvorszky! – mondta leereszkedő, de barátságos hangon – Ne is lássam!

Úgy tisztelegtem neki, hogy még a sarkam is összecsaptam és akkora vigyorral jöttem ki, hogy Nagy Feró kérdezte is a folyosón, hogy mi van? Csak nem korábban szerelnek le?

– Engem? Minek? 18-án szerelek. –  vihogtam felé –  Négy napom van, civil vagyok. Neked hány napod van?

– Szopatsz Dvorszky? Együtt vonultunk!

– Na és mikor szerelsz?

– 18-án baszdmeg.

– És hány napod van?

–  Négy.

– 536 napja vagy katona. Négy nap az mennyi?

– Az semmi!

– Az az! És akkor mi vagy?

– Civiiiiil!

 

Centi_30.jpg5

 

 

 

 

 

1988. május 14.szombat


Így kell írnom, mert ez az igazság:
geci jó idő volt ma.

Olyan igazán pimaszul és mélyrehatóan jó idő.
Őrszolgálatba osztottak be és megőrültem attól, hogy érzem minden porcikámban a kinn tomboló nyarat, de itt kell az épületben maradnom, mert pihenőidős őrszolgálatos vagyok.
Az első négy órámat benn töltöm.

Szinte minden ablak nyitva van, és csak úgy árad be a harmatos fűről az égető naptól felperzselt pára szállongó illata, de ez is kevés, kinn akarok lenni a szabadban.

Ezért mászkáltam a folyosón fel és alá, olyan lettem, mint egy állatkerti ketrecbe zárt, fiatal, erős jaguár. Először dühödten, aztán meglehetősen enerváltan jártam a köröket. Hosszan, ugyanolyan mozgással haladtam, egészen a fal mellett, majd mint egy repülő, felsőtestet bedöntve kanyarodtam vissza a folyosó két végén.
jaguár.jpg
Épp háttal távolodtam az alegység ügyeletes asztalától, mikor az AEGÜ hangja, mint valami lasszó torkon ragadott azzal a mondattal, hogy "Dvorszky készülődj a váltáshoz", és úgy rántott vissza, mint a horgász a megakasztott halat.
Robotként szedtem össze a cuccaim, vettem fel a fegyverem, és szinte rohantam ki az épületből, miután a Csüti előtt bejelentkeztem. Megtörtént a váltás, és végre egyedül maradtam kapuőrségben.

Két kaput kell felügyelni.
Amikor én idekerültem, még csak egy kapu volt.
A főkapu, ami az Üllői útra nyílt.
A városi forgalomnak kellett kinyitni, de dél és négy óra közt nem sok ilyen eset van. A délelőtti órákban forgalmasabb, reggel jön néhány tiszt, akkor többet kell ugrálni, nyitogatni a kaput, aztán a törzsszakasz megy valamit beszerezni az IFÁ-val legfeljebb egyszer. Amperért pedig nem minden nap küldenek.

Viszont nemrég felszereltek egy másik kaput is, a reptér felé. A reptér maga amúgy is körbe van kerítve, mi a kerítésen belül vagyunk, eddig teljesen nyitott volt a tér a repterek irányába, a műúton minden további nélkül jött, ment bárki a laktanyából.

Ez az új kapu elég nagy szopás.
Jönnek-mennek a váltások.
A kampósoké meg az útlevélkezelőké külön.
Megy a kaját beszerezni a kajás UAZ minden étkezéskor.
A reptéri tisztek, de inkább a mi tisztjeink, folyamatosan szaladgálnak a reptérre. Lehet, hogy csak konyakot szerezni valamelyik MALÉV gépről, de kimennek.
Néha külön viszik a kutyakonyhásokat, és megint külön az építő szakasz katonáit valamit elhárítani.
Ha valami iratot véletlenül nem küldtek le a váltással a laktanyába, vagy fel a repterekre, akkor küldték rögtön az IFA-t, vagy valamelyik Latviást.

Szóval a két kapu együtt már elég sok rohangálást jelentett.
Nem ezért akartam én ide kijönni, bassza meg.
Nyugalmat szerettem volna, és hogy átjárjon a nap melege.
Tűnődni akartam gondolattalanul a semmire.

Rettentően idegesített, hogy nyugodt akartam maradni, de nem tudtam. Folyamatosan nyitogatnom, tisztelegnem kell.
Kurva öreg vagyok én már ehhez.

Egy hintaágyat akarok!
Beleültem és pillanatok alatt jött az ötlet.

Kinyitom azt a kurva belső kaput!
Mindenki be tud jönni és ki tud menni anélkül, hogy nekem nyitogatnom kellene előtte az ajtót.

És tényleg kiakasztottam, majd teljesen kitártam.
Mivel ezzel leesett a roppant felelősség súlya a vállamról, megéreztem milyen iszonyú melegen tűz a Nap, és hogy most belém tudná oltani a nyarat, hogy tudjam, megérkezett teljesen.
Szinte meggyújtotta az inget rajtam, én meg azt akartam, hogy engem gyújtson meg. Hirtelen elkezdtem letenni a fegyvert a bódé mellé, kigombolni és levenni magamról mindent.
Legalábbis felülről. Aztán meg kerestem egy helyet az őrbódéval szembeni bokrosban, ahonnan láttam mindkét kaput meg a fegyverem, leterítettem az ingem, és leheveredtem. Egész klassz időszakot fogtam ki, legalább fél órán keresztül senki nem jött.
Illetve csak a kajás UAZ, amiből a kopasz kisSas sofőr mutatott a homlokára, hogy hülye vagy baszki.
És?
Mondjon valami újabbat, nem?
Szarok én rá, ki mit gondol.
Öreg vagyok.
Öt napom van.

És most inkább gondolkodni akarok.

Momentán nem jut eszembe, hogy miről is akartam.
A jövőről?
Nem arról nem, az majd csak öt nap múlva kezdődik. Minek úgy előrerohanni?
A jelenről?
Abban az égvilágon semmi gondolkodni való nincs, várakozás van.
A múltról?
Nem, épp azért nincs semmi gondolkodni való a jelenben, mert alig várom, hogy véget érjen a múlt.

Fekszem inkább itt csendben.
Jólesően éget a nap.

És jön egy parancsnoki UAZ.

Ó, a kurva élet, maradok fekve, úgy nem biztos, hogy észrevesznek.
Mondjuk borítékolható lenne amúgy tíz percenként, de azért tiszttel nem akartam találkozni. 
Mindegy, nem mozdulok, levegőt se veszek míg elmegy. Mindjárt elmegy, most kanyarodik be elém. Már csak egy kicsit kell továbbhaladnia és benn van a laktanyában.
Még egy kicsit beljebb kell mennie.
Kellene.
Mintha megállt volna.
Mi a fasz?
Megállt?

Na, ettől felültem és farkasszemet néztünk Nyírő alezredessel, a laktanya parancsnokával.

– Maga meg mit csinál itt? – kérdezte hirtelen, ugató hangon.

– Jelentem... – mondtam nem túl eltökélten, miközben széttártam a karomat. Ő követte a tekintetével a mozdulatomat mögém, az ÉPK-sok barakkjára, nyilván azt gondolta oda tartozom.

Menjen vissza azonnal, ne is lássam. Felálltam, felvettem az ingem a földről.

– Az őr merre van? – kérdezett utánam Nyírő. A tekintetem a fegyverre ugrott, amit az őrbódé falának támasztottam. Ő is odapillantott.

– Maga az? – kérdezte kerekre nyílt szemmel.

Csak bólintottam.
Hirtelen, az eszébe jutó első gondolat első szava első betűjének lendületével felfújta az arcát, lángvörös lett, és ingerülten intett a sofőrnek.

Nagyot fékeztek a laktanya épülete előtt, láttam, ahogy az alezredes rohan be a csapatügyeleteshez.
Összeszedtem a cuccaim, és amikor épp gyűrtem volna be az ingem a gatyába megszólalt az ugafon és Szilasi, a csapatügyeletes tiszt berendelt.

Már be sem tűrtem végül az inget, sapkám a kezemben, mint valami hippi, bandukoltam be.
Szilasi még csak nem is kiabált, rezignáltan jelezte, hogy mára kivettek a szolgálatból, menjek csak fel és várjam, hogy mi lesz velem.

A lépcsőn felfelé menet dohogtam magamban.
Várja meg a faszom.

Öt napom van.
Tovább nem várok.

 

 

 

 

Centi_30.jpg6

 

 

 

 

 

 

1988. május 13. péntek


A kopaszok nagy része napokkal korában megérkezett, már járnak tanulószolgálatba. Nincs itt mind, el se férnének, előtte le kell szereljünk.
Mi már egyenesen útban vagyunk.

De aki itt van, azt már mindenki használja különböző szolgálatokra, takarításra. Van egy srác köztük, akit sehova nem visznek, semmit nem csinál.
Nagydarab, halk szavú, arcra riadt kiskamasznak látszik.
De 52-es a lába.

Ez inkább az óriásokra jellemző, nem a kamaszokra. Eddig csak papucsot kapott, abban slattyogott ide-oda. Ma végre megérkezett valami központi elosztóból egy vadi új bakancs. Az a hír kapott lábra, hogy Adyligeten nem volt ekkora méretű bakancs, és külön le kellett gyártatni.

Pihenőidőben nem hordunk bakancsot. Amint bejövünk a szolgálatról, azonnal átvesszük a papucsot vagy a tornacipőt. Az a szokás nálunk, hogy a bakancsokat a folyosón a körlet falához egymás mellé állítjuk. Mivel a sarkaik egy vonalban vannak, jól látszik a köztük lévő különbség.

A kopasz bakancsa viszont nem nagyobbnak látszott, hanem egyenesen olyan volt, mintha síléc keveredett volna a surranók közé. Zengett a folyosó a röhögéstől ahogy nézegettük ezt a csónakot, mindenki a lábára próbálgatta, sőt én bakancsostul bele tudtam lépni.

lábnyom.jpg

Aztán nagyon gyorsan elhalt a röhögés, amikor Kníznerrel az élen a tisztek elindultak a körletekbe szekrényellenőrzést tartani.

Gondolom a kopaszok előtt akarnak erőt demonstrálni, de szerintem jobb lett volna, ha ezt a leszerelésünk utánra időzítették volna. A kopaszoknak ezt a sok nyegle, engedetlen, idős katonát nem kellett volna látni.
Volt aki nem akart felkelni az ágyból, más azt válaszolta, hogy ott a szekrény, nézegessék, addig ő elmegy budira. Nekem meg megtalálták a nagyalakú határidőnaplóm, amibe esténként bemásoltam a reptéri lépcsők verseit.
Le is foglalták rögtön.
Láthatóan nem elégítette ki a kíváncsiságukat az a válaszom a mi ez? kérdésre, hogy a feljegyzéseim.

– Milyen feljegyzések?
– Gondolatok.
– Micsoda? Gondolatok? Mit csinál velük?
– Gyűjtőm.
– Minek?
– Hogy meglegyen. Mint egy gyűjtőnek, csak meglegyen és kész.

Azzal váltunk el, hogy na, majd ők utánanéznek, mi ez.
Lefoglalják, megvizsgálják.
Knízner arcán egy erőteljes rángás szaladt végig amikor hanyagul utánuk szóltam, hogy legkésőbb a leszerelésig szeretném visszakapni.
Nem volt benne se jelentem, se hadnagy elvtárs.
Csak ez a felszólítás.
Knízner szemében látszott, hogy meg tudna ölni, de nem szólt, kilépett a körletből.

Nem baj, vigyétek, olvassátok el, mit gondolunk rólatok.

 

 

 

Centi_30.jpg7

 

 

 

 

 

1988. május 12.csütörtök

Ma este szóba került, hogy nemsokára visszakapjuk a személyinket.
Talán nagyobb élménynek látszik ez most, mint amikor először kapjuk  meg.
Mert gyerekként még igazából nem tudja az ember, hogy mit jelképez. Akkor is fontos volt persze, mert valahogy a felnőtté válást jelentette. Olyasmink lett, ami eddig a felnőttek privilégiuma volt, mert az ország, amelyben élünk, a többi egyedtől elkülönülő személynek, külön embernek tekint bennünket.
De a másnap, a személyi kézhez vétele utáni első nap, ugyanolyan volt, mint az előző.
Semmiben nem különbözött.
Így a személyi lassan egy irattá vált, sőt nyűggé, amit mindig magunkkal kell hordani.

De most a személyi egészen mást jelent.
Most az új személyt jelzi, azt, akit mint kiderült, az ország csak nyersanyagnak tart, de aki ezentúl külön személynek, külön embernek tartja magát.
Aki már tudja, hogy az állam csak azért tartja felnőttnek, hogy nem sokkal később, csak a tömeg alkotóelemeként használja.
Az állam rossz gazda, most a személyi a tőle való távolodást jelenti, a szabadság jelképe lett.
Az önálló élet kezdetébe való belépéshez szükséges igazolvány.

Az efelett érzett izgatottságot látom a többieken.
Korita mondja is a folyosón Her cicának, hogy neki megégetné a kezét a személyi, ilyen kopaszon gondolnia sem szabad rá, mert a gondolat lyukat égetne a tudatán és azonnali agyhalált okozna. Aztán még hozzáteszi, hogy de neked öcsém meg lehet, hogy ez jól is jönne, nem kéne csúf agóniában bevégezned, mert nálad nagyon előrehaladott stádiumban van az agyhalál.

Itt egy kis vita támadt, hogy ki dugja fel magának a fóka nyelét, de végül Korita megkérdezte:

– Hány napig is fogja még a sereg tompítani az agyad mostantól számítva?

– 236 napig.

– Hány nap múlva lesz személyid?

– 236.

– Nekem 7. Ez a különbség. Ezért vagy kopasz. Én már nem is emlékszem majd arra, ami itt van, te még mindig jelentesz Kníznernek!

 

 

 

 

 

Tizenhat éves még alig-alig múltam,
mikor először megkaptam őt.
Éreztem, ahogy megtapogattam:
a fejem lágya benőtt.
És akkor megtudtam az osztályfőnökömtől,
hogy sohat többé el nem hagyhatom,
Azóta télen-nyáron, viharban napsütésben
magammal hordozom.

Személyi igazolvány, mindennél fontosabb nekem,
Személyi igazolvány,s néha úgy becézem: kis SZIG-em.

Szigorú és elszánt önmagammal nézek szembe
mindjárt az első oldalon,
Hogy 46-ban megszülettem Budapesten,
bár szeretném, de nem tagadhatom.
Apám s anyám elváltak régen,
de itt jól megférnek egy lapon,
S még néhány adat: hogy jártam iskolába,
van otthonom és dolgozom.

Személyi igazolvány, van, tehát én létezem,
Személyi igazolvány, az egyetlen igazolvány
mellyel hitelt érdemlően igazolhatom,
hogy azonos vagyok velem.

Ha eltévedek a forgalomban, vagy
átmeneti zavaromban nem találom a helyem,
Vagy szavaimnak kell mások előtt kell hitelt szerezni,
olyankor előveszem,
És minden változást, mely feltüntethető,
én becsülettel beírattatok.
Oly megnyugtató érzés pecséten látni,
hogy egy ideig még érvényes vagyok.

Személyi igazolvány, drága kis SZIG-em,
Mi lesz veled, ha visszavonnak végül, nélkülem?

Tudom, hogy itt és most, hogy ő és én,
mi ketten összetartozunk,
És mégis megtörtént már olykor-olykor,
hogy elvált az utunk.
Nélküle, bevallom, félembernek érezem magam,
s bár tiltakozni nincs jogom,
Valami furcsa boldogságot érzek,
ha újra visszakapom.

Személyi igazolvány, az én igazi párom,
AU-IV 385 223
Személyi igazolvány, hát lássuk csak, ki vagy te barátom!
AU-IV 385 223

 

Centi_30.jpg8

 

 

 

 

 

1988. május 11.szerda

 
Ma nem tettek semmiféle szolgálatba, de ebben mintha lenne valami szándékos, mert elég sok leszerelő maradt a laktanyában. Hogy ne legyünk szem előtt, bezárkóztunk a klubba és rexeztünk.
Egyedül nem mertem volna lejönni, élesen él bennem a múltkori szellemjárás. Ijedten kaptam fel a fejem így is mindig, ha valaki kilökte a golyót az asztalról, vagy eltekerte a rádió hullámsávját.
Senkinek nem mertem elmesélni, mert én is hülyének nézném azt, aki szellemekről szóló mesével traktálna, azt mondanám, hogy be volt rúgva, és mostanában én is nehezen tudnék védekezni ez ellen a vád ellen, mert az elmúlt időben jószerivel minden nap be voltam. Nem tudom, hogy mázlim volt-e, vagy kifejezetten rosszabbul éltem volna meg, ha részeg vagy másnapos vagyok aznap. Mert lehet, hogy viccesen fogom fel, lehet, hogy halálra rémülök, vagy lehet, hogy az egészet észre sem veszem, ha részeg vagyok, miközben kísértetek járnak körülöttem. Mindenesetre, amint úgy nézett ki, hogy szedelődzködik a társaság, elsők közt igyekeztem kifelé a teremből.


Nagyon jó idő volt ma, a tisztek is érezték, hogy ez már igazi nyár, és 3 óra körül gyakorlatilag valahogy mindegyik hazahúzott. Ekkor szállingóztunk ki a klubból. Aztán valakinek eszébe jutott, hogy menjünk focizni hátra, a laktanya mögé. A kopaszokkal az ügyeletesek kitakaríttattak egy egész nagy placcot, a szemfülesek néha már le-lejárogattak a rúgni a port.
Felvettük a fehér trikót, fehér zoknit, fehér tornacsukát, meg az egyenkék rövidnadrágot, amit még a reggeli tornákhoz kaptunk a kiképzés elején, de mivel itt Ferihegyen nincs torna, meglehetősen újszerű volt mindegyikünké. Én azt hiszem, a kiképzés óta most vettem fel először ezt az együttest. Alex-szel röhögtünk egymáson, én se láttam sose őt ebben a cuccban.
Miközben öltöztünk Bíró Zoli megemlítette, hogy kilóghatnánk a Sarokházba inni valamit. Ez a terv futótűzként terjedt, nem volt ellenvetés. Lenn összetorlódtunk Bense előtt a csapatügyeletesi irodánál, Bíró engedélyt kért, hogy kimehessünk hátra focizni.

aranycsapat1.jpg
És a labda? kérdezte Bense felvont szemöldökkel.

Értetlenkedve néztünk egymásra.

Labda? Milyen labda?

Nagy Feró hirtelen a homlokára csapott, és felszaladt a századhoz a labdáért.
Mikor visszaért, Bense intett, hogy mehetünk, aztán  még utánunk szólt.

Aztán csak ésszel... khmm... focizzanak.

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg9

 

 

 

AZ ELSŐ NAP, AMI EGYJEGYŰ! TÖBB, MINT EGY ÉVIG VOLT HÁROMJEGYŰ, 440 NAPIG, AZTÁN 90 NAPON ÁT VOLT KÉTJEGYŰ, ÉS MOST MÁR CSAK 9 NAP.

531 TELJES NAPOT LESZOLGÁLTAM.

 

 

1988. május 10.kedd


Ma megint nagy szaladgálás volt a reptéren, úgy néz ki, egy PAN AM JUMBO érkezik. Tegnap délelőttös szolgálatban voltam Ferihegy 2-n, ma délután Ferihegy 1-en.
Elhatároztam, hogy a lehető legtöbb verset összegyűjtöm, ki tudja, hányszor jövök még a reptérre, el kell vinnem mindet, amit csak lehet. Tegnap is ezt csináltam és ma is.Ez a nagy szaladgálás ma pont kapóra jött, úgy éreztem, mivel mindenki nagy erőkkel végzi a dolgát, én sem leszek feltűnő, ha határozottan körbejárom a repteret és minden lépcsőt, minden kiszögellést megnézek, minden érdekeset gondosan feljegyezve. Így is tettem.

Közben valóban megérkezett a JUMBO  és én mentem is az utolsókat ciházni. Kaptam szendvicset, fánkot és Coca Colát dobozban. Sőt, kettőt kaptam, egy 3.3 deciset, meg egy 1.25-öset. Ez utóbbi annyira lehetetlenül apró, hogy olyan, mintha Liliputból hozták volna.
Hazaviszem, ez rohadt jó ereklye.
Szerintem a többi körletbeli srác is irigyelni fogja.

 

 versmondolany.jpg

 

Mára igen szép gyűjteményem lett versekből. A mai szerzeményeim:

 

 

Olyan vagyok, mint egy állat,

Én vagyok a belszolgálat!

(ism.)

 

Ó, Feppem, te vagy a heppem.

(Demény László)

 

Kutügyre érve rezzen csontja,

testét csípi minden bolha,

beszédet mond márványarc,

Gitti képén semmi karc.

Cseréli a liberót, átázott már

mindenhol,

Telik a nap, örül a szíve, a gatya még

nincsen tele.

Teát hozza percenként,

Cihát keres mindenhol.

(ism.)

 

300 évig éltem – egy patkány bőrében, és jó volt!

(ism.)

 

Ki pici geci sas,

ha sokáig vered a szárnyadat.

Kitekerem a nyakadat

Olyan kopaszok vagytok, mint egy veréb,

Februárba elver titeket a jég.

(Kiss Zoli)

 

Vazelin sikollyal üvöltöm,

A bíborszínű betonéjszakában,

hogy elkapott a végbélszerelem.

(ism.)

 

 

Megkapom a fenyítésem,

Átugrom a kerítésen.

(ism.)

 

14 hónapom elszelelt, iszapos rája lettem!

(ism.)

 

Kilós apánk Pol „Há” lett,

Századunk most porrá lett.

Ő intézi ügyeinket,

Átveri a HÖR-jeinket.

(Rach Anti)

 


Vannak napok

Mikor sohasem tudhatod

Fenyítést kapsz-e vagy csillagot.

(B.K.Zs.)

 

 


 

Nyalista vers

Őrült sikoly hallik a betonon végig…

A kampós rohangált kisgéptől-nagygépig.

Kinn van már úgy kb. 6 órája,

Mivel nem ivott kávét, ütött az órája.

Bent a kut.ügyön válogatott alom

Néhány sörösdoboz és egy megkezdett malom.

A kutügy türelmetlen, nézi az óráját,

Üti a stornót, várja a Lufthansát.

Hat óra tíz perc, a Lufthansa leszáll,

Mátyás öt perc múlva biciklire száll.

Tekeri-tekeri az elkopott pedált,

S undorodva nézi, kint hagyott váltását.

Néhány perc múlva, már visszafelé megy,

Szívében öröm, kezében cihahegy.

A kutügy világít, az ajtó nyitva,

Ki más állna ott, mint a Kiss Attila.

Jobb kezében termosz, bal kezében apró,

Már több kávét megivott, mint egy egész eszpresszó.

Mátyás lassan beér, a kutügy örül.

A váltáskönyvbe ezután csak készenlét kerül.

Itt így megy a váltás, becsület és nyali,

És a kutügy nem lehet más, mint a Szekeres Pali.

(Guttyán Tibor)


 

Frissesség pillanatai ezek,

Délelőtt szolgálatba megyek!

 

Mit vétettem, nem tudom,

Határőr lettem egy hajnalon.

Iszom hát, s már nem vagyok tisztes.

(B. Kozma Zsolt)

 

Ne vedd úgy a szívedre,

Semmi nem tarthat örökre.

Vigyázz hát a fejedre,

Ne lődd széjjel dühödbe!

 

Kampós

Én, mint kampós, állok. Várok.

Nem hallok szót, felnőtt beszélgetést.

Nem látok fát, bokrot, növényt, se állatot;

                                      Mint magam.

Az oszlop néma tanújeleként áll annak,

hogy itt ki és mennyit állhatott;

                                      Mint magam.

Nem látom a napot! Fénye nem jut el ide…

                                      Mint magam.

Átkozott egy hely! Betonrengeteg!

Már nem vagyok, csak nézek réveteg!

Álmaim a szürke beton.

Gondolatom szürke beton.

A tudatom szürke beton.

Nem vagyok semmi, semmi emberi,

Földi teremtményt nem!

Isten így csak a kampóst bünteti.

                                      Ha van…

Óriási tér, az idő végtelen,

Nem fogja föl gyarló értelem.

Élet, szín, vidámság, nem ismert fogalom,

Megül a por a fakó tárgyakon.

Örökké talán nem!

Másfél évig szürke az életem.

                                      Mint kampós.

 

 

Most mindenki magába száll,

Mert a FEP-en a halál kaszál!

(B. Kozma Zsolt)

 

…Videó Rio de Janeiro …

(Guttyán főtörzsőrmester)

 

A talpamon hordom az összes arcomat,

Minden lépésnél egy a betonon marad!

(D.T.)

 

Ég a nap melegtől kopár szik sarja,

Öreg határőrünk ezt le sem szarja.

Kumozik a lelkem, mi mást tehetne,

Nem bírja ki másképp, de nem is lehetne.

 

Fiatalon persze, keze-lába remeg,

Ha nem figyel oda, meglátja a löket.

Előfordul sajnos, nem is egyszer, százszor,

Megbukik a balga, kampózhat ő bárhol.

 

Nem magyarázhat, senkit nem érdekel,

Bunkó hivatásost, meggyőzni érvekkel?!

Lehetetlen biz’a, nem tudta még senki,

Mindig igaza van, bármit mondasz neki.

 

Sajnálkozva mondja: vétkezett elvtársam!

Kötelességemnek tartom, hogy önt lerántsam.

Szabadnapja bánja, meg ő is a kampós!

Ha van biciklije, a pedálba tapos!

 

Dicséretet hajszol, de ez nem az ő világa,

Megbuktatják sajnos, megint nemsokára.

Pitiáner dolog, szóra sem érdemes,

De gondot csinálnak belőle az az érdekes.

 

 

Gázóra, Gázóra…

Ráesett a csávóra!

(B. Kozma Zsolt)

 

Centrifugális agyretorzió,

Radioaktív tumor,

Lüktető betonaorta

és fekete lyukba zuhanó szabadságtudat.

(Varga Gábor)

 

Kialakult bennem az egészséges undor az emberi lények iránt.

(ism.)

 

Nem is egyszer, már többször voltam,

erre kint a betonon,

és úgy érzem, hogy egyre jobban,

tele van a hólyagom.

(ism.)

 

150 nap Mágus a legjobb korosztály,

150 nap múlva leszerelek és ti itt maradtok örökre.

 

Nemsokára eljön már az augusztusi hónap.

Felvesszük a civil ruhát, nem csak mutatóba.

184 és leszerelünk, de régóta várjuk,

Itt hagyjuk a FEP-et, ahol mi szolgáltunk.

(Bill Vallace)

 

Álmában mint a Holt.

Holtában álmodott.

(Ricsi)

 

Egyszer minden rossznak vége van és semmi nem tarthat örökre, de sokáig igen.

„Kiss” kívánság, Gitti apánk, Ne légy gyáva,

a jó Isten b… szájba.

 


 

Buék a betonon!

Tavaly tavasszal kezdtem és 40 nap múlva befejezem a kampózást!

Novembertől mindenki megszopta, a mágusoké a jövő!

Minden ember vágyik a szép és könnyű túlvilági életre, még az is aki nem hisz benne.

Nincs olyan ember, akire váratlanul tör a halál!

 

Mágusvers:

Centim-centim mondd meg gyorsan

ki szerel le most májusban?

Mamut, berben mind itt marad,

Öreg Mágus hazaszalad!

 

Tanmese

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy ágról szakadt kampós, akinek egy fikarcnyi melege sem volt. Szegény árva elhatározta, hogy csinál egy kis meleget (rágyújtott egy cigarettára). Bárcsak ne tette volna, mert rögtön észrevette a gonosz mostohája a kutatóügyeletes, aki amúgy is nem egy épületes látvány, és ez alkalommal sem volt könyörületes. Szörnyű átkok közepette kihallgatásra rendelte ezt a szánalmas kis teremtményt, aki azóta már leszokott a dohányzásról és ha „fázik tornázik”. Ezt a jó példát kövessétek hát ti is ifjú kampósok, mert titeket is utolér a sors meleg, de annál szűkösebb keze!

(a valószínűség számítások szerint B. Kozma Zsolt a szerző)

 

Én vagyok az öreg rája

Ötvenkettő van még hátra!

(Lichi Feri)

Centi_30.jpg10

 

 

 

TÍZ NAPOM VAN HÁTRA!!

 

1988. május 9. hétfő


Ma körletszemlét kellett vágni.
Az teljesen természetes, hogy mi leszerelők nemhogy nem csináljuk, épphogy eltűrjük.
A középidőszakosok nem akarják csinálni, ők csináltatni akarják.
A kopaszoknak pedig meg kell csinálni.
Ez így megy, mióta világ a világ.
Mi ezért ma tüntetőleg feküdtünk az ágyainkon, és például a körletünkben Petró Dezső utasítgatott egy kopaszt. Kénytelen kelletlen végezte, de nem tehetett mást, engem meg Alexet ez az egész nem érdekelt és ő volt a rangidős.
A kopaszok közül egy egész szimpatikusat kaptunk. Nem tudom lehet-e kopaszra azt mondani, hogy szimpatikus, bár én olyan öreg vagyok, hogy nekem mindent lehet. Már senki nem ellenség, senki nem tud ártani.
Kívülálló vagyok.

A kopasz pont olyan, mint Dezső maga volt kopaszon. Meg amilyen én is voltam. Hogy azt szerettem, hogy munkának csak megközelítőleg látszó tevékenységét végzek.
Mintha csinálnám.
De közben meg nem.
Csak haladok vele, hogy egyszer véget érjen.
Ilyen volt Petró is.
A srác ugyanez.
Jó dumája van, szellemes. És azért becsülettel úgy tesz, mintha csinálná. Dezső meg elfogadja az elvégzettnek tűnő munkát, elvégre az ő utasítására zajlik mindez.

De aztán bejött Zádori ellenőrizni és úgy látta – amúgy be kell vallanom, hogy jogosan –, hogy nincs rendesen kitakarítva. Érdekes, hogy velem sokkal szigorúbb volt, mert nekem mindig akkor mondta, gyakorlatilag kizárólag akkor, amikor minden ragyogott, amikor tökéletes körletszemlét csináltam.

És velem is ordított, ahogy most a kopasszal, meg Dezsővel, hogy az ő felelőssége van ebben, neki kellett volna felügyelnie. Látom Dezsőn, hogy ideges. Miután Zádori kiment, a szokásosnál mélyebb hangon mondta, hogy ma megtanulod öcsém milyen a tökéletes körletszemle.
Ezzel kirongyolt, nemsokkal később takarító eszközökkel tért vissza és szemlére vágta a szobát. Berúgta az ultrát magának, dühösen, mintha nagyon meg akarná szopatni azt, aki takarít.
Rossz volt nézni, ahogy az egy év katonaságban megfáradt öreg test hajlong. Ezt látva egy kopasz is felismeri, hogy ez nem járja. Petró, mihelyst mi leszerelünk, hivatalosan is öreg lesz, öreg katona meg nem takarít. A kopasz azzal, hogy az öreg takarít helyette, lekötelezettje lesz az öregnek, muszáj lesz később rendesen takarítania, ez mostantól becsületbeli ügy. Dezső jól megtanulta múltkor, és Lufi jól ráérzett, hogy ez a módszer a leghatásosabb.

Én magam erre nem jöttem volna rá.

zeusz.jpg
Dezső elmondta ugyanazt, amit mi mondtunk neki anno Lufival, hogy most először és utoljára mutatom, ilyennek kell lennie mindig. Hangjában az az idegesség, amiből érezhető, hogy nem viccel, nem azért csinálta meg, mert puhány öreg, hanem ellenkezőleg, mert már olyan öreg, hogy nincs visszapofázás, nincs poénnal elüthető helyzet. Itt kuss van. És később is mindig kuss lesz, ha ő mondja, mit kell csinálni. De most megmutatta, hogy nem kér lehetetlent. Magának is berúgta az ultrát, ne akarja látni senki, hogy egy kopasznak hogyan rúgná be.
Ilyen legyen mindig! Érthető?

És persze, az.
Érthető.

Mikor mindez lezajlott, Petróra mosolyogtam, Lufi jó tanár volt, Dezső ügyesen viszi tovább a hagyományokat. Ráadásul, ahogy Dezső visszakacsintott, láttam a szemén, hogy színház ez, nem szokott ő soha senkit szívatni.
És ez nem az öreg tekintélyéről szól, hanem arról, hogy az öregnek nyugta legyen. Ne kiabáljon vele egy kopasz miatt a tiszt. Nem éreztetni akarja a tekintélyt, hanem érezni. És nem személy szerint, hanem a státuszában. Minden kopasz a nyugis öregkort szeretné, tehát kopaszként el kell ismerni az öreget.

Ez így működik.

Nem tudom, én miért tíz nappal a leszerelés előtt értem ezt meg.
Lehet, hogy kicsit nyugalmasabb lett volna a kopasz korom, lehet, hogy kevesebb kínlódással tudtam volna végigcsinálni, ha előbb megvilágosodom.
De talán nem baj.

Kiderült, hogy akkor is bírom sokáig, hónapokig, szinte évekig, ha mindenki az ellenségem, ha csak egymagam vagyok.
Nem török össze, nem török meg.

Ezt jó tudni.
Erőt ad.
És ha ügyes vagyok, ez az erő nem látszik hivalkodóan, hanem csak egy tartást ad.

Igen, ha ez meg lesz, akkor megérte a katonaság.
Akkor Ember lettem tényleg.

 

 

 

 

Centi_30.jpg11

 

 

 

 

 

1988. május 8. vasárnap


Megjöttek a KOPASZOK!

Azok a kopaszok, akik átveszik a helyünket, akik azért vannak itt, azért kerültek ide, hogy minket pótoljanak.
Hogy engem pótoljanak.
Már semmi sem köt ide, már a feladat sem. Már a reptéri őrszolgálatban sem számolnak velünk.
Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.
Már csak tényleg az időt, ezt a 11 napot kell kitölteni, az utolsókat rúgjuk.

Este beszélgetés kezdődött a körletben az első időszakról. Kicsit irigykedve hallgatom azokat, akik a kiképzést is együtt töltötték, akik együtt vonultak, és minden katonai életszakaszban együtt állták a sarat.
Látom, hogy milyen erős kötelék ez, mennyire összefűzi a közös kopaszság őket, mintha egy lánc két egymás mellé tett láncszeme lennének. És így jön létre a legtisztábban a bajtársiasság, ahogy két teljesen véletlenül egymás mellé dobott, teljesen különböző személyiségű ember kooperálni és vállt vállnak vetve együttműködésbe kezd.
Milyen felemelő érzés lehet, hogy valaki a teljes katonai múltad ismeri. És hogy te is ismered valakiét.
A katonaságnál minden ember új ember lesz.
Mindent otthon kell hagynia, csak a jellemét hozhatja, csak az segít, hogy az az entitás, aki azelőtt volt, be tudjon költözni a katonába, hogy mozgatni tudja, hogy az új testben, a mások által leszabályozott testben érvényesíteni tudja az érdekeit, hogy védekezni tudjon, hogy túléljen.
Előre senki nem tudja, ki ő katonaruhában.
Az itt születik meg a bevonulással, itt fejlődik ki és lesz érett, itt születik meg az új ember, a civilből hozott jellem és a katona elegye. És akinek te a vajúdástól kezdve látod a megszületését, annak a testvére lettél, az a testvéred lett.

Jönnek sorra a katonatörténetek, már most úgy érzem, hogy ez másnak sose jelenti majd ugyanezt, sok társaság fogja ezeket unottan hallgatni, csak a volt katonák fogják teljes egészében érteni és értékelni. Földi Gyula is benn volt ma a körletünkben, nemrég volt igazi kopasz, élesen emlékszik, és amikor a borotválkozás valamiért felbukkan, nekikezd egy történetnek.

Körmenden volt kiképzésen. Én azt tudom, hogy ott nem bakancsot adnak a katonáknak, hanem orosz mintájú csizmát, és már ez a tény is összeforrasztja azt, aki ott volt.
Egy esetről beszél, ahol a négyszer negyven fős egység század eligazításon áll, és a helyi kiképző, egy főtörzsőrmester megkérdezi, hogy kinek van papírja valamilyen betegségről. Jelentkeznek páran, akiknek, cukorbetegség, meg ehhez hasonló komolyabb bajaik vannak, ezeket elküldi a főtörzs dokihoz, aztán megint megkérdezi, mondván, hogy ma kérdezi utoljára.
Valaki erre bemondja, hogy neki a bőrgyógyásza nem javasolja a borotválkozást. A főtörzs figyelmesen hallgat, erre felbátorodnak többen is és jelentkeznek, hogy nekik is.
Kis szünet után a törzsőrmester azt mondja, hogy nyugodtan megemlíthetik az otthoni bőrgyógyásznak majd a leszerelésük után, hogy Kovács Béla főtörzsőrmester a legjobb hazai bőrgyógyász. Olyan módszere van, ami eddig mindig bevált. Merthogy három hónap múlva egyáltalán nem okoz majd gondot senkinek a borotválkozás, ezt ő garantálja.

És másnaptól kezdve ezeket a srácokat minden nap lerendelte magához reggel, megborotválkozva. Kezdetben ugyan szanaszét szabdalták magukat, ahogy a kipattogzott bőrről nyiszálták a szőrt, de három hónap múlva egyiknek sem okozott valóban gondot a borotválkozás.

Nekem se nagyon okoz gondot, mert egy héten egyszer teszem, szerencsére nem erősödött meg annyira, hogy nagyon feltűnő legyen.

Holnap megborotválkozom még utoljára és többet a seregben nem fogok.

Hirtelen hihetetlen boldogság járt át ettől a gondolattól.
Bele is mosolyodtam jó szélesen, mert a többiek kérdezték rögtön, hogy na, mi van?

– Pinára gondoltál?

– Dehogy! Sokkal jobbra.

Arra gondoltam ugyanis, hogy tényleg vége.
Befejeztem a katonaságot.
Még mint egy bonyolult óraszerkezet, folyamatosan lassulok, bizonyos részeimen elkezdenek leállni a fogaskerekek, szép lassan egyre kisebb részem működik katonaként és pár nap múlva eljön az a pillanat, amikor az egész rendszer teljesen lendületet veszt és megáll.

óra.jpgÖrökre.
Ez az óra nem indul újra.
Ahogy leáll, vadul ketyegni kezd egy másik, ami már nem áll le. Ez a mostani már sohasem fog dolgozni helyette. Ha az leáll, minden leáll.
De addig új percek, új órák, hetek hónapok és évek jönnek.
Egy új élet.

Abba születek újra.
Teljesen új emberként.
Az az ember leszek, aki soha korábban nem voltam:
a katonaviselt Férfi.

Mögöttem van az az intézmény, amelyik bárhol tartanék épp az életemben, ketté szakítaná másfél évre.
540 napra.
Felfoghatatlanul sok időre.
De ez már mögöttem van, a megszakíthatatlan, folytonos élet jön.
És úgy jön, hogy nem nagyon hozhat meglepetést. Annyi mindent láttam, annyi mindenen átmentem, annyi mindenen gondolkodtam, hogy nem lephet meg semmi.
Kész vagyok.

Új helyzetek, váratlan fordulatok, meghökkentő szituációk jöhetnek, és fognak is jönni. De a szükséges válaszreakcióim megvannak. És az a tapasztalat, hogy mindenhol az embert kell figyelni.

Ott a lényeg.

Mindegy milyen ruhában van, mindegy mit csinál, azt nézd, ami zöld ruhában, ami egyenruhában lenne. Mert itt kendőzetlenül és cicoma nélkül jelenik meg az Ember. És ehhez kell viszonyulni.
Én minden típust láttam.
És a társaim is.
Sőt ők többet egy kicsivel, mert ők engem is láttak.

Nem félek.
Sőt.
Nem is érdekel mi lesz.

Ezentúl mindig a MOST érdekel.

És most az van, hogy egy lassuló gépezet legelsőként kikapcsolt motorja vagyok, lassan állnak le a részeim, és ma megvan az első "utolsó tevékenység", az első olyan, amit rendszeresen kell, de már csak egyszer fogom, még egyszer borotválkozom és aztán katonaként soha többet.
Én már tudom, hogy megkezdődött a végső leállás, én már ki vagyok kapcsolva.

Ez jutott az eszembe.
És igazából nem mint egy pengeéles gondolat, hanem, mint egy puha, meleg érzés.
Ezt látták rajtam a többiek.

Nem pina.
Egy új világ.

 

 pina1.jpg(Gustave Courbet, A világ eredete/ Gustave Courbet The Origin of the World 1866 Paris, Musée d'Orsay)

 

Centi_30.jpg12

 

 

 

 

 

1988. május 7. szombat


Ma Burján Kozmát leszerelték.
Még aludtam, amíg összekészült, pont akkor ébredtem, amikor már a kimenő cipőjét fűzte. Néhány szóban elmondta, hogy áthelyezik Adyligetre vagy a minisztériumba.
Nem tudni pontosan.
Az apja intézte, lehet, hogy csak bosszantásból. Az apjától kitelik, hogy minden lehető és lehetetlen módon bizonygassa, hogy ő mondja meg, mi történjék a családban.
Bólogattam.
Feltette a sapkát, és mielőtt kilépett volna közelebb hajolt és azt mondta:

– De amúgy nem ez az igazság. Az igazság az, hogy apám még ennél is jobban kibaszott velem. Nem áthelyeznek, hanem leszerelnek. Apám ezt se hagyja végigcsinálni.

Aztán felegyenesedett és kiment.
Nagyon sajnáltam.
Nem őt, és nem az apja miatt.
Nem azt, hogy lezárult egy korszak, és megint elment mellőlem valaki.
Nem ezért sajnáltam, hogy elment.

Ma rettenetesen szégyelltem magam.
Ezt akartam volna vele megbeszélni.

Olyan kegyetlen voltam tegnap, hogy arra nincsen szó. Nem azzal, hogy elvágtam és megöltem a csigát, hanem mert elárultam.

Az első pillanattól kezdve megbízott bennem.
Olyan félelem nélkül közeledett és adta át nekem magát, hogy ezt egy állat nem teheti meg az Emberrel szemben. Az évezredes ösztönnek működnie kellett volna.
Menekülnie, védekeznie kellett volna.
A maga módján persze. Mondjuk azzal, hogy be se jön a bódéba, vagy azzal, hogy bebújik a házába, amint felé nyúlok.
De nem tette.
Közeledett és hitt bennem.
És elhittem és elhitettem, hogy igen, hihet bennem, bízhat bennem. Nem a pusztító Embert látta bennem, hanem engem, az érző lényt.
Kiválasztottá tett és megajándékozott a barátságával.

totem.jpg
És én hittem magamban, úgy éreztem én is kiválasztottat csináltam belőle, amikor futkorászva reptettem. Létezhet ennél erősebb kötelék? A szabadságot mutattam meg neki. Nincs más lény, nincs, aki nálánál jobban a földhöz lenne kényszerítve, akinek az az élete lényege, hogy a földön él, testének negyven százalékával szinte légmentesen hozzátapadva születéstől a haláláig, akivel kapcsolatban nem adekvát fogalom a sebesség. Egy ilyen lénynek mutattam meg, milyen a szabadság. Megmutattam neki az ellenkezőjét annak, amiben él. Megmutatni, hogy a valóság mennyivel erősebb élmény, mint amit valaha képzelt, az a legnagyobb ajándék.
Szinte Istene lettem.
És ő is Istenem lett, mert megmutatta a szeretet, és a hit erejét. Megmutatta, hogy szerinte minden teremtmény egyenlő.
Hogy egyenlő velem.
Bejött a bódéba úgy, hogy én ott voltam. Bejött, hogy ő is ott legyen.
Hogy ketten legyünk ott ebben a világban.
Szeretetben, békességben, barátságban.

És az a lény jött be hozzám, amelyik a legkiszolgáltatottabb állat a földön, el se tudna futni, egy mozdulattal házastul agyon tudnám taposni.
De ő kiválasztott engem, megelőlegezett nekem egy nagy adag bizalmat.
A barátom lett. A testvérem.
Egy vérből valók vagyunk.
És lehet-e nagyobb ajándék ennél?
Hogy megértem, hogy megtapasztalom a vallások lényegét:
minden Egy.

Minden Egy.
Messiásom lett egy apró, oktalan állat.
Örökös totemállatom kellene legyen, áldozatokat kéne tartanom a megjelenése napját ünnepelve.
Tisztelnem, szeretnem kellett volna.
De én meg akartam nézni, milyen belül, és megöltem.

Ki ez az állat? Hogy kerül belém?

Miért árultam el őt, miért árultam el magam?
Miért erősítettem a mítoszt, hogy az Ember embertelen?

Uramisten! Mit tettem!

Mit tettél Dvorszky határőr!

Mit tettél Dvorszky Tamás!

 

 

 

 

Centi_30.jpg13

 

 

 

 

 

1988. május 6. péntek

Ma őrszolgálatba tettek, kapuőrségbe, meg a lőszerraktárhoz.
Reggel kezdi az ember nyolckor, és aztán négy óránkénti váltásban őrködik, illetve pihen. Rögtön mentem is ki a lőszerraktárhoz.
Nem tudom, mit gondoljak a tegnapi napról, de ez a kurva őrszolgálat bőven hagy időt ezen gondolkodni.
Most látom mennyivel jobb a reptéren.
Ott mindig történik valami, állandó mozgásban van minden, és ha semmit nem csinálok, csak elcsöppenő nyállal, eltátott szájjal bámulom azt a kavalkádot egyben, vagy valamelyik részletének rabjaként, akkor is betölti az agyam és kilöki a felesleget.
Ha épp nincs semmilyen mozgás, akkor is van egy semmivel össze nem hasonlítható atmoszférája, amitől nem üres. Amikor nincs gép, és semmi más nincs a betonon csak a végtelen üresség, akkor is tele van. Készenlétben áll, bármikor pillanatok alatt felébred és fizikailag is megtelik.
Hanggal, szagokkal, tárgyakkal.
És ez nem hagy a saját gondolatokban dagonyázni, ez az oka annak, hogy végül mégsem poshad meg az agy, a kampózás nem fog nyomot hagyni a pszichén.
Ezt ott kinn az ember nem is tudja, ott a semmit azért semminek éli meg, az ürességet ürességnek. Csak itt a sima laktanyai őrszolgálatban derül ki, hogy az ott milyen kegyelmi állapot, ehhez képest, ahol igazi semmi a semmi. Ha itt nem mozdul a környezet, akkor olyan mozdulatlan, mint egy szobortalapzat, egy olyan dísztelen, jellegtelen kődarab, ami semmit nem tart, csak a változatlanságot, a dermedt unalmat.
Persze a kampózás is kegyetlen szolgálat, mert a nyár a betonon sokkalta melegebb, mint a nyár maga, és a tél sokkalta hidegebb, kegyetlenebb, mint a tél maga.
A beton, mint egy hősugárzó ontja a tüzet, vagy a fagyot.
Az ott, a betonon, a testet teszi próbára.
Majdnem a működőképesség határáig kiszipolyoz, radioaktív sugárzáshoz hasonló erővel kúszik be az izmokba, ízületek közé a maró hideg és az égető meleg.

Én korábban sosem voltam így kitéve az elemeknek. Burokban éltem.
Mindig tudtam, hogy ha fázom is, vagy melegem van, csak el kell érnem a buszt, vagy be kell érnem az iskolába, a munkahelyre, haza.
Ott jó lesz. Megszűnik a kín.
A betonon nincs mit elérni, csak azt, hogy a szervezet kibírja még egy órát, meg még egyet.
De addig a fagy feldarabol, a hőség szétolvaszt.
Borzalmas, de én egy kicsit örülök is neki.
Valahogy az az érzésem, hogy ez megedzett, szívóssá tett. Nagyon magasra került az ingerküszöböm. És persze más környezetben, más helyzetben, mondjuk amikor szabadnapon vagyok otthon, érzem a hideget vagy a meleget, és fázom is, még izzadok is, mint más, de pontosan tudom, hogy hosszú órákig el tudom viselni, és tudok ilyenben létezni, hosszú hetekig, hónapokig.
Úgy érzem ez erőt ad.
Jobban ismerem magam, mint a katonaság előtt. Ezzel a képességgel talán antarktiszi, grönlandi expedícióra, vagy tán hegymászásra is alkalmas lennék, felfedező lehetnék, mint Scott.
De nem, akkor inkább Amundsen, ő túlélte.
És igazából, bár sokszor kiborulok, de mentálisan is túléltem. Sokkal nagyobb a terhelhetőségem, mint annak előtte. Meg tudom tenni, hogy kikapcsolom a környezetet, kikapcsolom az agyam és megvárom, míg elmegy az idő.

ólomkatona.jpgA napokban merült fel a körletben ugyanez a téma, és Alex mondta, hogy az útlevélkezelők mennyire nem tudják, hogy mi a kampózás, milyen ott kinn a reptéren. Nem azt, hogy milyen ott állni, mert az őrszolgálat alatt kapnak képet az őrségről, ugyanis ide a laktanyaőrségbe a kopasz útlevélkezelőket is beteszik. És korábban, amíg csak a Ferihegy 1 volt meg, az útlevélkezelőket is beosztották kampózni, de ettől még nem tudják milyen ez.

Milyen ott állni 450-500 napig.

Nem tudják, hogy mennyire át tud kattanni az ember, a környezetét kikapcsolva tűrni a sorsát.

Nem tudják, hogy milyen érzés az, amikor már aznap 15-ödször állítod meg okmányoson a nyugdíj előtt álló sofőrt, akit az előtted lévő korosztályok is minden nap 15-ször megállítanak negyven éve. Itt dolgozik, egy emberöltőt töltött a reptéren, de a mindig újratermelődő kiskatonák, akárhányszor bejön a Ferihegy 2-re, mert folyamatosan szaladgál a másik reptérre, az LRI irodába, az irányítótoronyba, mindig, minden alkalommal megállítják.
Az útlevélkezelők nem tudják, milyen a szemébe nézni, mennyire látni benne, hogy mélységesen unja és idegesíti. Nem tudják, milyen nyomorúságos érzés megállítani, állóra fékeztetni és elkérni az igazolványát.

Nagyon sok mindent nem tudnak róla.

Na, jól összehordtam elég sok mindent.
Az őrség az agyat teszi próbára. Itt nincs impulzus, ami eltereli a gondolatokat. Ott is van, hogy elszalad az agyammal a ló. Volt hogy Buddhának vagy Jézusnak tartottam magam.
De az játék.
Itt őrszolgálatban, a rögeszme van, az irányíthatatlan rossz.
Még, hogy ki tudom kapcsolni az agyam!
Dehogy, hisz ezen gondolkodom itt a lőszerraktár mellett.
Nem tudtam kikapcsolni.
És azt sem, hogy miközben ezen gondolkodtam, folyton bekattant a tegnapi nap. Nem hiszek a szellemekben, de nagyon is komoly bizonyítékát kaptam annak, hogy léteznek. Nem nagyon van más magyarázat arra, ami történt. Bármit is gondoltam az előbb, ezt nem tudom kikapcsolni.
Kering bennem, mint egy szellem és néha erősen megkopogtatja az ajtót.
Tegyük fel, vannak szellemek.
De ez tegnap mit akart?
Bántani?
Kommunikálni?
Vagy csak bizonyítani a létezését?
De minek?
Jó ez nekem, hogy tudom?
Nem tudom.
Azt tudom, hogy ez a csiga, amelyik most megjelent az őrbódé ajtajában a küszöbön, jókor jött.

Először a szemeit vettem észre.
Hogy a küszöb szélén bekukkant. Mindkét szemmel, és nagy körökben hordozta végig a tekintetét mindenen benn a bódéban. Engem látnia kellett, mégis elindult befelé.
Én ezekben hiszek.
Ami úgy létezik, hogy látom.
És tudom, hogy nem akár bántani, sőt ez a csiga, ugyanezt gondolja rólam, a barátom lett, lassan megfontoltan bekúszott. Időnként megállt, és körbenézett, mint a paraszt a katedrálisban, csodálkozva, hitetlenkedve. Hosszan néztem, ahogy közeledik, láttam, hogy egyre bátrabb. Aztán amikor egész közel ért a bakancsomhoz, felemeltem és a kis asztalkára tettem a tekerős telefon, vagyis az ugafon mellé.
Behúzódott persze a házába, de amint nyugalom lett, elkezdett kikandikálni, majd teljes testtel előjött és elindult hosszában az asztalon. A szélére tettem a kezem és amikor odaért, vissza tettem a kiindulópontra. Ekkor megint behúzódott a házba, de nem annyira, mint az előbb, aztán legközelebb már egyáltalán nem is rándult meg, mint egy gyerek, akit az apja forgat körben a kezénél fogva, úgy tartotta a testét a csigusz míg hasította a levegőt. Rájöttem, hogy tetszik neki, és mintha csak kis repülőgépmakett lenne, a házánál fogva reptettem a bódéban.
Éles kanyarokkal kerültem az ugafont, majd meredeken kanyarodtunk el az oldalfal előtt.

Néha a szemeit húzta csak be, ha veszélyesebb manővert végeztünk, de amúgy a testét hosszan kidugta a házból és mereven tartotta, én úgy láttam, igazán élvezi a repülést. Aztán berepültük a lőszerraktár környékét, ahol tudtam futottam vele, és esküszöm, hogy néha a szélben lebegő szemeivel rám kacsintott.
csiga1_1.jpgÉrtem én, miért örül ennyire.
Felfoghatatlanul szerencsés, a saját fajtájának messiásként kiválasztott egyede, talán ő az egyetlen ma élő repülő csiga.
Olyan élmény, hogy el se tudja majd mondani, nem fogja érteni semelyik sorstársa, aki a földre tapadva kúszik óránként másfél métert, hogy milyen a levegőben megtenni pillanatok alatt a tízszeresét.

Miután visszatettem az asztalra figyelmesen meghallgatott, hogy szerintem, alapítson vallást majd, meg a törzsi gyűlésen javasolja, hogy inkább a repülés irányába evolúciónizálódjanak, cseréljék le a házakat szárnyakra és utána ott laknak, ahol csak akarnak. Klassz ötlet a magukkal hordott ház, a csigusztörténelem hajnalán talán ez valóban létszükséglet lehetett, de ma már, a világútlevél korszakában felesleges teher, ami csak erősíti a röghöz kötöttséget. Szárnyaljanak, haladjanak a korral. A szentbeszéd után az ugafon kagylóját az asztalkára tettem és arra ösztönöztem, hogy kússzon át alatta, amit végül készségesen megtett. Láttam, hogy a kagyló hallgatójának fedele egy kicsit lötyög, ezért elővettem a Kistatárral elcserélt bicskát és meghúztam vele.

Ezt is elmagyaráztam csigusznak, ő időnként meg-megállva az arcom fürkészve figyelt.
Úgy éreztem megért.
Hogy a barátom.

Ezért nem is értem.
Megcsörrent az ugafon, kiszóltak, hogy jön a váltás.
Néztem a telefont, aztán a csiguszt.
Nem értem.

Talán a tegnapi szellemes sztori miatt. Szégyelltem, hogy akkora félelem fogott el tegnap, és most úgy éreztem Istent tudok játszani, kompenzálni tudom.
Talán ez.

Vagy hogy most a csigusszal el kéne válnunk és nem szeretném elengedni, olyan jóban vagyunk. Ismerni akarom a sorsát.
Az úgy a legbiztosabb, ha alakítom.

Vagy csak meg akartam nézni milyen belül.
Nem tudom.

Mindenesetre hirtelen odanyúltam a bicskával, és félbevágtam.

Nem volt egyszerű, nagyon rugalmas és hihetetlen gyorsan húzódik össze, de végül sikerült. Egy pillanatra megakasztott, hogy mielőtt eltűnt volna a testében a szeme, belevillant az enyémbe, és akkor úgy éreztem nem csinálom tovább, de már nem tehettem meg, úgy megsértettem addigra, hogy biztos belepusztul, jobb, ha én csinálom.
Aztán néztem azt a nyálkás foltot, amit hagyott, azt a pici húst, amit lemetszettem, meg a csigaházat, és elborzadtam magamtól.
Miért? Miért csináltam? Ilyen könnyen lesz bárki szadista állat? Én se vagyok különb?
Jézus, nem akarom, soha többet nem bántok állatot!

Soha többet.

 

Éjjel rémálmaim voltak. A klubszobában voltam lenn és szellemek kísértettek, kopogtak, letépték a karnist, és tudtam, hogy ezt mind a csiga szelleme csinálja, és igen, rátaláltam, ahogy kegyetlen, gúnyos mosollyal tekergeti a rádió hullámsávját.

 

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg14

 

 

 

 

1988. május 5. csütörtök

Ma újra konyhamunkára vezényeltek.
Mintha most tényleg az látszana, hogy észhez tértek a tisztek és úgy kezdtek beosztani, ahogy egy öreg, megvénhedt bakát kell.
Védeni, óvni mindentől, kiváltképp attól a gondolattól, hogy nem fontos.
Dehogyisnem, fontos hát! Úgy igyekeznek, hogy a szolgálat már-már jutalmazásnak látszon. Ilyen szolgálat a konyhamunka.
Nem ébresztenek hajnalban az ügyeletesek, sőt utána se, hanem amikor nekem tetszik, kinyitom a szemem és a látványból és az addig valamelyest tudatosult közérzetből kiindulva eldöntöm, hogy megkezdjem-e rögvest a napot, vagy toljam ezt a dolgot még egy fél órát.
Miután végül felkelek, megyek a konyhára. No, de nem dolgozni, hanem reggelizni. Már lehet olyan késő, hogy reggelit normál módon, az ebédlőben ne adjanak. Ezért kell közvetlen a konyhára mennem.
És mivel öreg vagyok és konyhamunkás is, nekem szabad bejárásom van a konyhára, következésképp, akkor eszem, amikor akarok.
Ez nem rossz. Így volt ez ma is.
Kajáltam, majd átmentem a klubszobába.

Amióta felújították, szeretek itt lenni.
Főleg így délelőtt, amikor senki más nincs. Elugrom először persze a kulcsért a csapatügyeletes tiszthez.
Elé már úgy állok, hogy a kezemben a vödör meg a fóka, hogy érezze a súlyát a szavaimnak, amikor mondom neki, hogy a klubhelyiséget megyek takarítani.
Bense az ügyeletes, de szerintem mindegyik tudja mi a dörgés. Soha életében nem látott nálam felmosócuccot, miért két héttel a leszerelés előtt kezdeném el?
Köhint, amikor a kulcsot átnyújtja.

Aztán ragyogjon.

Ez amolyan liturgia.
Amolyan halandzsa nyelv, mert azt nem mondhatom, hogy herézni megyek főnök, adja a kulcsot, ő meg nem mondhatja, hogy persze itt van, herézz, ahol csak akarsz.
Az előbbi jelenetben mégis ezt játszottuk el.
Szóval megyek is herézni.

A klubszoba annak a folyosónak a közepén nyílik, aminek az egyik vége a csütihez vezet, a másik pedig az ebédlőbe. Mindkét vége opálüveges, kétszárnyú ajtóba torkol, az ajtókat szigorúan csukva tartjuk, így én benn a klubszobában szinte hermetikusan el vagyok zárva. Ha csöndben vagyok, nem vesznek észre, egész nap itt lehetek, és szerencsére mindkét üvegajtónak olyan a hangja, hogy amint kinyílik, pontosan tudni fogom, hogy jön valaki.
Tavaly valamikor ilyentájt lógtam el a laktanya takarítást, az úgynevezett általános körletszemlét, szemtelenül, mindenkit átverve úgy, hogy egyszerűen bejöttem és videót néztem egész nap.

Beléptem a helyiségbe.
Egy pillanatig gondolkodtam azon, hogy akarom-e, hogy megtaláljanak, de úgy döntöttem, inkább nyugalmat akarok, így ráfordítottam a kulcsot. Egész jól felszerelt klub, van rádió, tévé, rex asztal, lábakon álló fatábla, lévén itt tartják a tisztek a politikai oktatást. Körbementem a teremben, majd megálltam az ablakokkal szemben és kinéztem. Külső körlettakarításon vannak a kopaszok, meg a kevésbé szerencsés, de azért békés öregkort élő leszerelők. Ők ülnek a napon, beszélgetnek, cigiznek. A fiatalabbak mind dolgoznak, döbbenetesen tisztán látszik mindegyik mozgásán, hogy milyen idős katona.
Kinyitottam az ablakot, elé húztam a függönyt, hogy ne lássanak be, és hosszan álltam ott, élvezve, ahogy áramlik be a tavaszi nap által felmelegített, illatos levegő. Hunyorognom is kellett kicsit, olyan fényességesen szép volt ez a nap.

Mosolyra húzott szájjal mentem át a terem távoli sarkába, leguggoltam a rádió mellé és a potmétert átállítottam a Kossuth rádióról a Petőfire. Egész szépen futott a piros jelző, finoman fordult a gomb, erőkifejtés nélkül tudtam tekerni. Mintha nem Videoton termék lett volna, hanem valami nyugati, amelyiket úgy tervezték, hogy érzés is legyen, ne csak funkció.
Magyar terméken ezt nem érezni.

Aztán elmentem a rex asztalhoz, és elhúztam az útból a fatáblát, amin még rajta van feltűzve a legutolsó politikai oktatás anyaga. Nyeklik az egész szar, már előttem valaki úgy tette ide, hogy a tábla lapja majdnem vízszintes. Elhúztam az egyik ablak elé, megkerestem a dákót, meg a gombát, ami a legfontosabb eleme a rex asztalnak. A golyók benne voltak magában az asztalban, így minden megvolt, hogy játszani tudjak. Szeretek rexezni, hasonlít a billiárdhoz, de itthon nem nagyon van billiárd asztal. De itt is ugyanolyan okosan és finoman kell használni a dákót, mint ott.
Jobb ezt ugyan többen játszani, de egyedül is nagyon élvezhető.
Jól is csinálom.
Mindig kiszámolom a golyók útját, megsaccolom a kellő erőt amivel a kellő sebességet adom nekik.
Adott a feladat.
A jobb és a bal sarokban is van most egy-egy golyó. Én a baloldalit célzom épp, hogy a hátfalról visszapattanva, lehetőleg az 50-es lukba menjen. Ráhajolok a dákóra, szinte ráfekszem, a szememmel a rúd vonalát követve tervezem a lökést, periférikus látásomban benne az egész asztal, rajta a terv, a golyók várható útvonala.
Koncentrálok.

De ekkor hirtelen a jobb oldali golyó kirepült az asztalról.
Kicsit meghökkentett a dolog, merthogy oka nem volt. Még mozdulatlanul állok, mereven a botra hajolva, meg sem moccantam, szóval fura.
De nyilván meglöktem az asztalt.
Nemrég rendezték be a klubot, semminek nincs még állandó helye, ez az asztal sincs rendesen beállítva. Megmozgattam, hogy egy kicsit a helyére rázzam, ha már ilyen billegősen tették ide.
Meg se moccant, fixen állt, mint katonatiszten a kincstári öntudat.

De ez mégis megnyugtatott.
Nincs itt semmi gáz, csak kiesett a golyó.
Felvettem és megpróbáltam ugyanoda tenni, ahol korábban lehetett. Folytattam a játékot.
Szólt a zene, a rádióra ritmusosan harmonizáló, kellemesen csöndes tavaszi nap van, semmi dolgom nincs csak az, hogy kényelmesen töltsem a hátralévő napjaim, tele a gyomrom és játszom, mert ehhez van kedvem.
Lehet-e ennél szebbet képzelni?

Hát amúgy lehet, mert most egy kicsit bosszankodom, ugyanis még a koncentrációban is zavar, hogy lengedezik a függöny. Amíg a bot fölé nem hajolok, észre sem veszem. De amikor a célzásra figyelek, azonnal meglátom a szemem sarkában, hogy a szél emelgeti az alját.
Érdekes, mert mintha nem is a szél hanem a zene üteme mozgatná.
Hogy milyen érdekes egyezések vannak!
De ha már célzok, nem szemlélődöm, inkább a lökésre figyelek. Viszont a függöny már nagyon idegesít. Ezért a következő alkalommal megnézem majd, miért lengedezik annyira. Ha még akkor is lengedez.
És valóban, megint ahogy saccolgatom a lökést, beleng a függöny.
Odanézek, de nem leng. Ha visszafordítom a fejem, újra lebeg a szélben.
Aztán megint nem.
Nyilván egy könnycsepp van a szememben, vagy van valami egyéb fénytörés, ami ezt a jelenséget csinálja, optikai csalódás.

Játszom tovább nem törődöm vele, mert lényegtelen, olyan, mint esőben focizni, hogy az csak egy körülmény, attól még ugyanúgy lehet és kell játszani.
Ahogy nekem is.
Bár egyre ügyetlenebb vagyok, mert rendre eldől a gomba, sokszor úgy, hogy hozzá se érek. Többet kell ezt gyakorolnom, nem lesz ez így jó.
Jobban kell koncentrálnom.
Meg is tettem, ráhajoltam a botra, nagy levegőt vettem és miközben a dákó mentén előre fúrtam a tekintetem, lassan fújtam ki a tüdőmből. Csend honolt benn, még a szívverésem is hallottam közben.

Valaki most egy hatalmasat ütött az ajtóra.
Majdnem összecsináltam magam!
Ki az Isten lehet? Melyik állat törne így rám?
Rohadj meg, én ki nem nyitom neked, rohadj meg külsőkörleten!

Egy kicsit csendben maradtam, hogy ne derüljön ki, benn vagyok, aztán úgy éreztem elmúlt a veszély. Senkit nem engedek be, egyedül akarok lenni.

kopogtat.jpgMikor minden elcsendesült, folytattam a játékot. Hogy elcsendesült, az elég hipotetikus kijelentés, mert minden csendes volt amúgy is. A zene szólt ugyan, de csak halkan, meg kellett volna hallanom, hogy valaki bejött az ajtó előtti folyosóra. Nyilván sokkal erősebben koncentráltam, hogy bármi feltűnjön.
Azért nem hallottam.
Igaz, hogy azt se, hogy elmegy valaki, de ennyi ideig nem hiszem, hogy hallgatózna bárki, szóval nincs már itt.

Tehát játszom.

Egyet vagy kettőt löktem, amikor kiderült, hogy itt van még. Akkorát ütött az ajtóra, hogy rezonált az ajtókeret.
Úgy gondoltam, kapd be, én ki nem nyitom! Ha engem keresel, kopogtass rendesen, esetleg szólj be, ki vagy, mit akarsz, de így senki ne akarjon bejutni.
Akkor inkább kussban leszek, amíg tényleg el nem takarodsz.

Ezért abbahagytam a játékot és vártam csöndben vagy tíz percet. A zene szólt ugyan, de nagyon halkra állítottam, kinn szerintem nem hallani.
Eltelt az idő.
Egyáltalán nem hallottam, hogy bárki mocorgott volna kinn, ami fura, mert az ajtó előtti kongó folyosóról minden nesz behallatszott mindig is, a felújítás előtt is így volt ez. A benti zajok, viszont nem nagyon jutnak ki.
Fura, de így van.
Úgy gondoltam, ennyit tényleg nem vár kinn senki, így folytattam a játékot.

Ugyanaz a szituáció állt elő, mint az előbb, a rex asztal két sarkában egy-egy golyó, most a jobb oldalit céloztam épp, mikor ugyanúgy a szemem sarkában jól láttam , kiugrott a bal oldali golyó.
Nem kiesett, nem úgy ahogy az előbb hittem, hogy az általam véletlenül meglökött asztalon guruló golyó a falnak érve kipattan, hanem álló helyből, szép nagy ívben, magasra repülve elrajtolt. Nagyot koppant a linóleumos, de betonkemény padlón, valahogy nagyobb zajt ütött, mint ahogy vártam volna, belehasított a térbe, majd ahogy újra leesett megint, én még úgy döntöttem felveszem, idegesít, hogy ilyen hangosan pattog.

Míg megkerültem az asztalt hallottam és láttam is, hogy teljesen egyenetlenül pattog, hol alacsonyabbra, hol magasabbra pattan vissza, hol nagyobb sebességgel zuhan, hol kisebbel. Az ember azt gondolná, hogy az ilyen rex golyó teljesen gömbölyű, hogy mértani pontossággal készítik, de ahogy pattog, abból az látszik, hogy borzalmasan torz formája lehet, vagy a súlypontját nagyon elszarták, még jó, hogy a játékra alkalmas.
Persze lehet, hogy a padló göcsörtös, csak nem látszik!
Biztos, hogy a padló, mert ahogy közeledtem a pattogó golyó felé, úgy távolodott tőlem. Nagyokat pattant hátra, egész nagyokat kellett lépnem utána. Tuti, hogy a padlót csinálták meg szarul az ÉPK-sok.
Lejt mint az állat.
Nem Amper kellett volna ide, hanem egy kurva vízszintező.
Síknak és egyenesnek látszik a padló, meg most, hogy elkaptam a golyót, kézbe véve az is tökéletesnek hat, de persze a belsejébe nem látok bele.

Szeretek játszani, folytatom, a játék alatt nem tűnt fel, hogy szar a golyó, tehát a játékhoz jó.
Talán pár percig volt nyugtom, megint keresett az előbbi arc. Ugyanúgy, hogy miközben koncentráltam, nagyot ütött az ajtóra.

A kurva élet! kiáltottam, miközben kiegyenesedve ugrottam a magasba az ijedtségtől – A kurva élet tényleg!

Ezt meg fogja hallani, kiderül, hogy benn vagyok!
A talajra visszaérkezve megdermedtem és figyeltem az ajtót. Hosszan várakoztunk mindketten, a kinti is, meg én, a benti is.
Hosszú percek teltek, majd hirtelen megint ütés hallatszott az ajtón.

A jó büdös kurva úristenit, ki a faszom az? tudakoltam illedelmesen, miközben oda szaladtam az ajtóhoz. Mi az Isten fasza ilyen sürgős?

Ezzel unszoltam a kintit, hátha szól valamit, közben elforgattam a kulcsot és kitártam az ajtót.

Mi van? ordítottam a tök üres folyosóra.

Ahogy visszahangzott a kérdés párszor, lehiggadtam.
Ja nincs itt senki, a fasznak kiabálsz, még rád találnak a többiek.
Kidugtam a fejem a folyosóra és alaposan körbenéztem. Balra, legalább hat méterre van az ebédlő ajtaja, becsukva, bezárva, sötét is van benn. Jobbra, az aulába nyíló ajtó szintén becsukva. Ha valaki szórakozik, akkor bekopog és rögtön kiszalad valamelyiken.
Persze bármelyiken megy ki, elvileg hallanom kellene, mert az ósdi kétszárnyú üveges ajtó már attól vadul kongani és csörögni kezd a fémkeretbe rosszul rögzített üveglapok miatt, ha csak lenyomja valaki a kilincset. Vagyis nagyon ügyes, rutinos társam szopat.

Rohadj meg! mondtam neki és bezártam kulcsra az ajtót megint Játszom akkor is, a kurva anyádat!

És tényleg, háromszor vagy négyszer koppantott az ajtón, talán valami fém tárggyal, olyan éles hangja volt, de szartam rá.
Csak amikor úgy éreztem, rohadtul zavar a koncentrálásban, akkor szaladtam megint kinyitni, hogy most már menjen tényleg a picsába, hagyjon békében játszani.
De kinn megint nem volt.
Rohadt gyorsan elszelel.
Túl gyorsan is.

Akkor tetten érlek, gondoltam.

Becsuktam, bezártam az ajtót és vártam. Pár perc múlva megint koppantott, olyan erővel, hogy az ajtótoktól pár millimétert el is távolodott maga a faajtó.
Kinyitom, feltépem, de a folyosó üres.

Na ne! Ezt nem hiszem! Na még egyszer!

Becsuktam az ajtót megint, de most nem zártam kulcsra, a kezem a kilincs felett tartottam készenlétben és amikor újból dörrent az ajtó, dühödten téptem fel.
De a folyosó most is üres volt.

Ja, értem már, oké, nem szopat engem senki, innen ennyi idő alatt élő ember nem jut ki hangtalanul. Ha mást nem, az üvegajtó mögött látnom kéne az elmosódott alakját, ennyi idő alatt nem jut ki innen és távol az üvegtől.
Nem a társaim, ők azt se tudják, hogy itt vagyok.
És így van ez jól.
Értem már, csak a huzat veri az ajtót.
Benn a teremben letéptem egy darabot a Határőr című újságunkból és kipolcoltam vele alul a küszöbnél. Nem egyenletesen fúj a szél az biztos, hanem valami egyenetlen széllökésekben, mert míg tömögettem a papírt, addig is kétszer koppantott az ajtón. És azután is, miután újra rexezni kezdtem, csak már valamivel tompábban. De hangos még mindig annyira, hogy zavarjon. Ezért az ajtó elé álltam, hogy megnézzem hová tegyek még papírt.

Tűnődtem hosszan, mikor éktelen koppantás hallatszott mögöttem.
Mint valami rossz búgócsiga pördültem meg, megakadva hirtelen egy fél fordulat után, és látom, hogy az egyik ablak karnisa félig leszakadt. Az egyik fele még tart fenn a mennyezeten, a másik hosszan lóg le, majdnem derékmagasságig. Szélesek az ablakok, van vagy három méter a karnis, és szerintem áll olyan meredek szögben, hogy kitépje a fenti csavarokat.
De valamiért nem tépte ki, az egyik vége még mindig tart.
Pedig még lengedezik is az egész, de már lassuló ütemben.
Ja, nem.
Nem lassul.
Tán még gyorsul is.
Vagy nem is.
Ezt is egyenetlenül rángatja a szél.
Az egyik csavar koppant nagyot, mert pont a fatáblára esett, amit a tisztek szoktak használni. Még mindig ott pörög rajta. Közelebb mentem, még mindig pörgött, de nagyon furán, mert a hegye körül forgott lassan, mintha motor hajtaná, nem a lendület. Igazából lendülete már nem nagyon lehet, mert a tábla elég hülyén áll, bár vízszintesnek látszik, de nem vízszintes, hanem elég alaposan dől felém. A csavar viszont felfelé is ugyanolyan sebességgel fordul, mint lefelé. És miközben a karnis kacskán integetett a lelógó felével, a csavar abbahagyta a forgást, és elkezdett gurulni.
Felfelé.

Ekkor kicsit megremegtem.

Mi ez? Jól látom, vagy hallucinálok?
Nem, az nem lehet.
Nem szoktam.
Ennyire ébren legalábbis. Volt már, hogy hullafáradtan, sok Rövid Ugrást követően olyan állapotba kerültem, de ilyen kipihent, józan állapotban soha.
Lehet a szél?
Lehet, de a másik karnis alatt van nyitva az ablak, jó messze és én egyáltalán nem érzem, hogy fújna.
Lehet olyasmi, amit az ember nem hisz?
Lehet.
De pont azért nem hisz senki olyanban, ami nem lehet, mert lehetetlen.
Mint az, amit most látok.

Ketya mesélte, míg otthon voltam eü. szabin, hogy a Honvéd Kórházban a hilferekkel, meg a bátrabb nővérekkel táncoltattak asztalt. Körbeültek egy asztalt, a kezüket a lapjára fektették úgy, hogy a kisujjaik összeérjenek, egyikük valamit mormolt, az, akinek már volt ebben jártassága, és megidéztek egy szellemet.

Szellemek persze nincsenek!  röhögtem Ketyának akkor. De azért csak mondjad.

Hát pedig vannak, nekünk megjelent. Kérdésekre válaszolt.

Hogyan baszki? Felírta egy táblára?

Most bambán meredtem a táblára amin a csavar kúszott lassan felfelé, és hallom, hogy Ketya mondja, hogy dehogyis, koppantott az asztalon.
Kicsit zavartan veszem számba most, mennyi koppanást hallhattam eddig.

Igen-nem válaszokat adott  folytatja Ketya , egy koppantás igen, kettő nem.

Kicsit megnyugszom, én igeneket kaptam eddig.

Nekünk egy idős ember szelleme jelent meg. Vannak szellemek hidd el!  győzködött Ketya.

Hülyeség! Nincsenek. mondtam neki akkor.

Hülyeség.
Nincsenek.
Nem hiszek Istenben sem.
Miért pont szellemekben hinnék?
Hülyeség.
Akkor hihetnénk az UFO-kban, a Loch Ness-i szörnyben, a Yetiben, az ördögben, angyalokban, manókban, boszorkányokban, vagy akár a sárkányokban is.
Van, hogy álmodom ilyennel, de az a folklór része, a gyerekmesékből jöhet, volt, hogy megjelent nekem manó, de az is csak egy rovar volt, álmomban megjelenhet ilyesmi, de az álom.
Semmi olyanban nem hiszek, amit lehetetlennek tartok.

Nekem a hit a józanság elvesztése.
Mert józanul nem lehet hinni a hihetetlenben.
Istenben sem lehet, mert nincs.
Ha lenne, valahogy kimutattuk volna már. Akkor hinnék benne, de bizonyíték nélkül nem tudok.
Minden fizikai jelenség valahogy megfigyelhető, és valahogy kimutatható. Az Istennel kapcsolatban nekem elég kevés, hogy sokan hisznek benne. Nem előlegezhetem meg még neki sem a bizalmat, ha ő bizalmatlan velem szemben. Nem tudom az agyam kikapcsolni és vakon hinni olyasmiben, amit az eszem nem tud elfogadni, nem tudom a józanság hangjait csitítani, letompítani, bárgyú tubust csinálni magamból, amit megtölt gyermeteg mesékkel Jézusról, és Isten ingatag létezésének hamis illúziójával az a vágy, hogy valaki figyel ránk, nem vagyunk egyedül, számítunk egy kicsit ebben a világban.

A szart számítunk.
Nem hihetem, hogy több az ember, mint véletlenül, az anyag optimális keveredése által létrejött organizmus, és annak olyan szerencsés fajtája, ami tudattal rendelkezik, gondolkodásra, elvont fogalmak értésére, logikai érvelésre alkalmas.
Miért mondanék le ezen oltári szerencse eredményéről, miért szorítanám háttérbe azt a tulajdonságom, ami kiemelt az állatok közül, hogy gondolkodni tudok?
Dehogy hiszek én olyanban, ami lehetetlen.
Felfelé halad a csavar és mindjárt leesik? Ja nem, nem esik le, megállt a szélén. De hogy mozog? Ez lenne természetfeletti?
Ugyan.
Nagyon sok furcsa, véletlen dolgot láttam már.
De úgy gondoltam, mindnek volt valami magyarázata, még ha mondjuk a fizikai tudásom kevés is hozzá.
Ennek is van.
Talán csak sima véletlen.
Lehet, hogy korábban, valaha látott többi dolog nem véletlen, de ez az.
Ezek a koppanások, a golyó, a függöny, a karnis, a csavar mozgása az az, sima véletlen, valahol jön be a szél, de nem az ablakon, mert ott most hosszú ideje mozdulatlan a függöny. Valahol máshol húz be a huzat. De ha nem huzat, akkor valami szeizmikus mozgás, vagy vulkáni működés, vagy nem tudom, de nem szellem, az biztos.
Szellemek nincsenek.
Hülyeség!

Ezért visszaállítottam az időközben eldőlt gombát és újra játszani kezdtem. Engem nem fog megijeszteni ilyen marhaság.

Összeszorítottam a fogam, izzadtan markoltam a dákót és a rex asztal fölé hajoltam célozni. Hallottam a fogaim csikorgását.
Teljesen tisztán.
Mert hirtelen elment a rádió hangja.
Persze nem úgy, hogy egyszer csak megszűnt, elhalkult, hanem úgy, ahogy eltekerem a potmétert.
De nem tekertem el.
Felegyenesedtem, a mostani halk sercegés és a fogvicsorgás mellett hallottam, hogy úgy ment el a hang, ahogy áthaladt rádióállomásokon, a hajóvonták egy pillanatra behallatszott, majd ment tovább, kisebb vonyításokkal az újabb állomások felett, aztán megállt. Kicsit elbizonytalanodtam.
Meg kell néznem a rádiót.
Elé guggoltam és tényleg, nem ott állt a jelző, ahová én beállítottam.
Vagy lehet, hogy be se állítottam, most meg elment az adás?
Lehet, bár úgy emlékszem beállítottam.
Eltekertem a potmétert.
Igen, beállítottam, emlékszem. Tudom, milyen érzés volt, nem csak funkció.

Nem! Szellemek nincsenek!

Biztos a szél!
Biztos, hogy az, mert megint lengedezik a függöny.
Én basszus bezárom az ablakot, elegem van ebből!

Odamentem a függöny elé és néztem, hogyan fújja a szél. Fura, itt állok előtte, de én nem érzem.
Pedig tárva nyitva az ablak, éreznem kéne.
Átnéztem a függönyön.
Mi a fasz? Be van csukva?

Igen be van csukva.
Nem nyitottam volna ki?
Nem tudom, úgy emlékszem kinyitottam, amikor bejöttem. Áporodott levegő volt benn, beengedtem a tavaszi frissességet.
Milyen finom levegő jött be.
De most nem jön, zárva az ablak.
Akkor mi a jó büdös lószartól emelkedik a függöny alja itt, az orrom előtt?
Szellem?
A faszomat!!
Huzat, földrengés, nem szellem.
Mágneses erő vagy mittudomén! De nem szellem!

Dühösen rántottam arrébb a függönyt és kinyitottam az ablakot.
Nem csak behajtotta a huzat.
A kilincset ugyanolyan erővel kellett elfordítanom, mint először.
Nem szellem, nincsenek.
Beleszagoltam a levegőbe, láttam kinn dolgozni a többieket. De valahogy nagyon messze voltak tőlem. Ki tudtam venni az alakjukat, némelyiket a mozgásáról megismerem, láttam az arcokat nevetni a sárga napfényben, de biztos voltam benne, hogy ők nem látnak. Ha néznének, akkor sem. Messze vagyok, messze vannak. Tompult is a látvány, mintha egy öreg, karcos filmet néznék koszos távcsővel. A szélek lekerekedtek, elsötétültek, a hangok eltávolodtak.
Igen, a hangok.
Olyan messze vagyok, hogy a többiek azt se hallanák, ha kiáltanék.
De miért kiáltanék?
És ekkor világos lett, miért kiáltanék:
segítségért.

Ugyanis megláttam az ablakon a rácsokat. A vékony fémrudak kör alakot öltöttek, és nőni kezdtek. Eltakarták a látkép nagy részét, olyan lett a valóság kint, mint a tömlöc szemközti, messzi hideg falára vetített rongyos film, és a valóság a rács lett, a csapda, a rabság érzése.
Olyan félelem csapott le rám hirtelen, amit sosem éreztem még. Csapdába estem, az ajtót én magam zártam kulcsra, messze is van.
Nincsenek szellemek! Nem hiszem!

kinnse1.jpg
Földbe gyökerezett a lábam, elöntött a veríték, szédültem, vacogott a fogam. A rémület cikázott bennem, nem tudnak segíteni a többiek, egyedül vagyok.
Teljesen egyedül.
Olyannyira, hogy ez bizonyítja Isten nemlétét.
Ha lenne, ezt nem hagyhatná. Ilyen helyzetben kötelessége lenne éreztetni, hogy van, hogy nincs egyedül az ember a félelmében.
De én itt úgy állok, mint egy tetszhalott.
Csak a szívem ver, mint a hal a szatyorban, az agyam leállt, tiszta félelem van benne. Nincsenek szellemek, de itt állnak mögöttem. Nem is szellemek ezek, hanem démonok. Felfalhatnak, eltüntethetnek, elvihetnek a pokolba, elvehetik az eszem, beköltözhetnek a tudatomba, semmit nem tudok ellene tenni.
Be vagyok börtönözve, ki vagyok szolgáltatva.
Talán amíg nem mozdulok nem történik semmi, talán addig nem bántanak.
Érzem magam mögött őket.
Hátha nem bántanak.
Várok.
Várok?
Mire? Hátha megkegyelmeznek?

A kurva anyátokat! kiáltottam és az ajtóhoz szaladtam. Idegesen, kapkodva nyúltam a kulcshoz.

Átmentem rajtuk vajon? Mögöttem vannak?

A falat csapkodtam a szabad kezemmel.
Nyílj már ki a kurva anyád!  ordítottam, aztán feltéptem az ajtót, keresztül rohantam a folyosón és kirobbantam a csüti elé.
Bense csodálkozva nézett.

Benn hagytam a kulcsot.  lihegtem neki Lehet, hogy visszamegyek.


Dehogy lehet.
Lehetetlen.
Oda biztos többet nem megyek!


De démonok nincsenek.
Szellemek se.