50

50 napom van még.
Hihetetlen közel a leszerelés. Lassan kézzel fogható lesz tényleg. Nemsokára már csak egy hónap, aztán már csak hetekben mérem és végül csak napokban. A baj csak az, hogy közel van ugyan a vége, de mostanában iszonyatosan lassan telik.
De legalább telik.
50 nap és vége.

1988. március 30. szerda

Reggel mikor készülődtem a délelőttös szolgálatba, a kezembe került a szekrényben a papír meg a toll, amit régebben mindig magammal vittem a reptérre, hogy a társaim verseit feljegyezzem.

Teljesen elfeledkeztem róla, mióta kivették a mandulám. De ez jó projekt, folytatom, ezért zsebre vágtam.
Kinn a betonon, Ferihegy 2-n, egész nap versekre vadásztam.

Ma ráadásul minden szempontból szerencsés nap volt.

Egy Párizsból érkező MALÉV gépről nagyon sok mindent kaptam. Kaját is, innivalót is, meg apró kacatokat, becsomagolt műanyag evőeszközt, MALÉV-os reklám sörnyitót, külföldi magazinokat.
Egész nagy pókhasam lett, ahogy a zsávoly alá rejtve becsempésztem a laktanyába.

Valahogy haza kellene majd vinnem.

Este elhatároztam, hogy hozok be valami nagyobb füzetet, amibe átmásolom majd a legyűjtött verseket.



A mai irodalmi zsákmány:

Idefigyelj kopasz sivár

Ha netán-tán inni kívánsz,

Szóljál be a kutügyre,

Hoznak vizet vödörbe,

Azt azután rádöntik

S így talán kibírod

Váltás nélkül végig.

(Butykó Hori)

10 percen belül agyonlövök valakit,

Ha nem jön 1 db gép ide!

(Kósa Csaba)

Szabadságom előtt 2 nappal, megőrülök a betonon.

(Burján Kozma Zsolt)

A katona tiszteleg, kapjad be a tökömet!

(ism.)

Ez a jövő már volt egyszer, körbefordult a múlt,

De dicső sasok, most az egyszer túlfeszítjük a húrt!

(Blazsek József)

Kombiné

A gép alatt, a gép alatt, a Swissair gép alatt,

Lábamba egy 8-as beleszaladt…

Ne félj Gyula nem lesz baj: majd a Houchin eltakar, majd a Hoachin mindent eltakar ha-ha-ha…

Zörgetem arcomat öreg-betonon,

Az agyamat rögtön leszopom.

(Guttyán Tibor)

Jazz

Éjjel hogyha fölkelek

Újbetonra kimegyek, … és …

Jöhet „há-té” jöhet löket, jöhet a vész!

A Swissair kerekének dőlve alszom és kész…

(Dvorzsák Endre & Varga György)

51

1988. március 29. kedd

Nem tudom, mikor viszik el innen a pakisztáni csapatot, de egyre több baj van velük.

Délutánra tettek Tranzitőrségbe, Ferihegy 2-re, reméltem, hogy már nem rájuk kell vigyázni, hogy már elvitték őket valamerre, de sajna nem, itt vannak.
Egyre ingerültebbek, ellenségesebbek, de ez tulajdonképpen érthető, három hete nem mozdultak ki innen, nem voltak a szabadban, egy pici helyre szorítva tengődnek, azzal az érzéssel, hogy senkinek sem kellenek.
Semmit nem tudnak csinálni, fekszenek a kőkemény márványpadlóra terített rongyaikon, vagy ülnek a kényelmetlen székeken.

Könyvet, újságot nem kapnak, nincs is náluk, semmi nincs amivel lefoglalhatnák magukat vagy legalább a gyerekeket, csak várnak, és ők sem tudják, hogy tulajdonképpen mire.
Ezt az egészet igazán a gyerekek sínylik meg.
Nekik a nagyobb trauma, hogy nem mehetnek sehova, hogy nem mehetnek ki a szabadba, még a reptér hideg betonrengetegébe sem, nem hogy zöldbe, a természetbe.
Enni kapnak ugyan, a reptéri catering szolgálat ellátja őket, de semmi olyan nem jut, ami egy kicsit is feledtethetné a nélkülözést.
Soha nem kapnak édességet, süteményt.
De úgy néztem, azért az nagyon kellene nekik, mert rászoktak a kéregetésre.
Koszos taknyos kezekkel böködik az óvatlan utasokat, akiktől valami csemegét remélnek.
Elképesztő érzékkel választják ki azt, akinél lehet is ilyesmi, és aki ad is, hogy szabaduljon abból a bűzös közegből, amit a kölkök magukkal húznak mindenhová. Bár a vadászszenvedélyük elég hullámzó, néha válogatás nélküli szabadrablást rendeznek, nekirontva minden egyes utasnak. Piszkálják őket, hisztit rendeznek előttük, verekszenek, marakodnak, durvák és kezelhetetlenek.

Nekem kellene kordában tartani őket.
Nem üthetem meg őket, ahogy szívem szerint tenném, csak enerváltan kísérem a csoportosulást, és a gumibottal igyekszem visszalökdösni őket az ő térfelükre.
Csakhogy sokan vannak, ki-kicsúsznak a hatósugaramból. Velem szemben valamiért nem olyan agresszívak, talán az egyenruha, vagy a pisztoly látványa miatt. De ez nem jelenti, hogy engedelmeskednek, meglógnak inkább. Nem tudom a többiek, a társaim, hogyan intézik, de nekem nem megy valami jól fegyelmet tartani.

Ma egy idősebb francia hölgy kiborult.
Valami csokit kierőszakoltak tőle, de közvetlenül előtte hangosan kiabálva többen össze is verekedtek érte, néha a hölgyre dőlve-esve, aki hiába igyekezett kimenekülni közülük.
Mire odaértem már a nő is hisztérikusan kiabált a kölkökkel, és mikor megérkeztem velem is. Nem értettem a nyelvet, de pontosan tudtam, mit mond.
Miért nem tudom ezeket a vásott ördögöket kordában tartani, minek vagyok itt, ha nem tudom az utasok biztonságát, nyugalmát biztosítani, tegyek már valamit az ég szerelmére, mit állok itt mint egy szerencsétlen balfasz.
Nem tükörfordítás, de nagyjából ez volt.

Erre több utas is csatlakozott hozzá, egészen kényelmetlenül éreztem magam, engem, a haza védelmezőjét, a hatalom képviselőjét lecsesztek a civilek. Elkaptam hirtelen a legközelebbi lurkót és a pakisztáni felnőttekhez ráncigáltam. Feldúlt voltam és hagytam, hogy ez mozgasson.

– A kurva anyátokat most már! – kiáltottam rájuk – Azonnal szedjétek össze a fattyaitokat, és tartsátok őket pórázon, vagy fojtsátok meg őket, leszarom, de legyen rend!

Oda löktem közéjük a gyereket és körbe mutattam a többire. Néhány másodpercig csend lett, majd a legidősebb férfi egy fiatal felé biccentett, az felállt és míg elhaladt mellettem, végig úgy nézett a szemembe, mintha meg akarna ölni.

Én is úgy néztem rá.
De valóban összegyűjtötte a kölköket, és míg szolgálatban voltam velük, nyugalom lett.

Nem szeretek kiabálni, káromkodni, nem is tudok, de ma használt.

52

1988. március 28. hétfő

A zuhany alatt reggel lemostam magamról Edit új pasijának a szagát, új ember lettem kívül is, belül is.

Ma befelé jövet teljesen automatikusan mentem a KÖKI-n a kisközértbe, ott ocsúdtam fel, amikor a literes cseresznyepálinkát tettem épp a kosárba. Akkor is igazából csak amiatt, mert egy pillanatra megakasztott a gondolat, hogy ne tegyek-e el két üveggel?

De csak egy pillanatra akasztott meg: persze, tegyél csak.

Nem nagyon kerestem magyarázatot arra, mitől volt olyan természetes, hogy veszek italt, éreztem, hogy nehezen is találnék.

Benn nagy volt az öröm, és én meg arra gondoltam, hogy ha nem lenne ez a természetesség, nem tudnám behozni. Valószínűleg tudat alatt belém égett, hogy tudom mire való a táska, így most úgy érezhettem, hogy rendeltetésszerűen használom. Ezért nem izgulok a csapatügyeletes tiszt előtt, eszébe sem jut belenézni a táskámba.
Azt gondolom, hogy akit már láttak valaha részegen bejönni, annak a táskáját is megnézik, meg azét is, aki gyanúsan viselkedik.

A lépcsőn belefutottam, Nagy Feróba. Amióta vezettünk együtt ZIL-t, egész jóban lettünk, mondtam neki, hogy majd este nézzen be hozzánk, és a körletbeli korosztályunkbelieket hívja nyugodtan.

Valahogy persze többen tudomást szereztek róla, hogy van szesz, már-már azt hittük sokan is leszünk, de aztán állandósult a létszám és így nagyjából tízen, kellemesen, de derekasan berúgtunk.

Nekem nem sikerült a hányást elkerülnöm, de legalább nem estem hanyatt a húgyba, mint legutóbb.
Hogy pontosan miért rúgok be, nem is tudom. Valahogy szabadnak érzem magam tőle, civilnek. Attól, hogy az agyam ilyenkor eléggé tompa, hogy a testem a látott képpel együtt hullámzik és dülöngél, hogy a valóság egy torz tükörkép, olyan lesz ettől, mintha csak egy buta mese szereplője lennék. Olyan szereplő, aki az egyetemes jó, aki mindenen felül áll.
Egy igazi hős.
A kurva életbe egy igazi hős.

Hogy miért érzem magam hősnek, mindennek a legalján, mocskos részegen, görcsbe rántva okádva, nem tudom.

De minden jobb, mint tiszta tudattal katonának lenni 490 napja, tudni, hogy kurva régen az vagyok, közel van már, de mégsincs vége.

Új ember lettem kívül is, belül is.
Megszületett az iszákos.
 

53

1988. március 27. vasárnap

Ma hazaengedtek, és mentem is rögtön Edithez, elvégre írt nemrég, hogy vigyem el tőle a cuccaimat.

Múltkor balhéztunk mert részeg voltam, ma ezért józanul mentem.
Egész simán zajlottak a dolgok, felcsöngettem a kaputelefonon, Edit szólt bele, és mondta, hogy várjak egy kicsit mindjárt leszalad.

Lejött valóban és egy szatyor volt nála
Fura élmény volt újra látni, nem is értem magam, mert most megint tetszett, megint kívántam, de nem olyan erősen, hanem csak mint kaja után az édességet - ha van, eszem, ha nincs, nem eszem. A múltkori levele körletbeli közös felolvasásakor sem jött rám semmilyen szentimentális érzés. Megkérdeztem megvan-e még a pasija, csak hogy az alapokat rögtön tisztázzuk, és azért a válasz, hogy megvan, beleszúrt a tarkómba és a korlátra ültetett, de igyekeztem ezt vagányan, lezseren előadni.
Edit nagyon kedves volt, látszott, hogy amit a levelében írt, azt komolyan gondolja. Hogy biztos sokat szenvedek miatta, és reméli, hogy mindez múlik azért, mert fájdalmat nem akar okozni.
Kérdezgettem a suliról, hogy halad a tanulással, elvégre idén érettségizik, ő válaszolt, hogy jól, és valahogy menthetetlenül haladtunk a nosztalgiázás felé. A fejemben ott dobolt, hogy van pasija, ne hagyd magad belelovalni, de jól esett régi emlékeket jóindulatú bámészkodással sebekké szaggatni.
Mert akkor még nem tudtam, hogy seb lesz.
Akkor még csak jó volt.
A seb éjszakára fertőződött el, annyira fájt, hogy nem tudtam elaludni. De az emlékezés az jó volt, tetszett, hogy sok dolog neki is emlékezetes maradt. Akkor éreztem, hogy kicsit elcsúsztunk, amikor olyasmikről beszélt, amiről nem tudtam. Például, hogy mit gondolt azon az estén, amikor megszöktem és beállítottam hozzájuk.
Leült mellém a bejárati ajtó betonkorlátjára és mintha csak magának mondaná, réveteg tekintettel, szinte maga elé mormolta az esetet. Láttam, hogy nincs is itt velem, hanem azt mondja amit lát, mintha tévében látott elgondolkodtató történetet mesélne.
– Egy éjjel, 11 óra körül hallottuk, hogy csengettek, én már aludtam, anyuék nyitották ki az ajtót és te álltál ott. Mondtad, hogy megszöktél a laktanyából mert látni akartál engem. Én tök álmosan felkeltem, akkor kicsit szégyelltem magam, hogy nyúzottan, csipásan fogsz látni, de hát mit tudtam tenni, azt nem mondhattam, hogy menj el. Nagyon örültem neked, de utána fájt is, hogy most itt vagy de menned is kell. Nagyon büszke voltam rád és nagyon féltettelek.

Elhallgatott és én nem mertem szólni, ő az emlékeinkbe süppedve ült mellettem, mozdulatlan nézett maga elé, olyan érzésem, volt, hogyha megszólalok, úgy esik ki onnan, hogy megsérül.
Ekkor csendben átnyújtotta a szatyrot.

Egy szürke mintás pulóver volt benne, sötét alapon világos mintával, a bevonulásom előtt ez nagy divat volt, norvég mintás vagy valami ahhoz hasonló.
Az enyém volt.
– Emlékszel? – kérdezte Edit, miután megnéztem.
– Emlékszem.
– Mikor bevonultál katonának, akkor kértem tőled, hogy ez hadd maradjon nálam, mert az illatod rajta van. Emlékszel?
– Emlékszem.
– Mikor elvittek téged, nagyon sokat sírtam. Tudtad?
– Nem tudtam.
– Sírtam, mert hisz épp hogy megismertük egymást, és úgy éreztem, hogy te lehettél volna nekem az első, veled élhettem volna át először, milyen együtt lenni egy férfivel. Tudom, Te már nagyon akartad az elejétől, de én még akkor kicsit féltem tőle. Szóval nagyon rossz volt mikor bevonultál és esténként mindig úgy aludtam el, hogy sokszor könnyek között, és a pulóvered az ágyban magamhoz szorítottam, hogy úgy érezzem Te is ott vagy velem. Tudtad ezt?
– Nem tudtam. – válaszoltam rekedten.
– Tudtam, hogy neked nagyon fontos lenne, hogy lefeküdjünk, de nem mertem még. Féltem. Tudtad ezt?
– Nem tudtam.
– Pedig nagyon kívántalak mindig is. Tudtad ezt?
– Nem tudtam. – mondtam, és közben megbicsaklott a hangom.
– Régen, a kiképzésed alatt nagyon sok levelet váltottunk. De aztán egyre kevesebb és kevesebb volt, a végén már nem is írtál nekem egyáltalán. Mindig nagyon hiányoztál. Fájt, hogy olyan nagyon ritkán találkoztunk, mert  nekem szükségem lett volna rád. De sem testben, sem lélekben nem voltál velem. Magamra hagytál. Tudtad ezt?
– Tudtam.
– És mégis magamra hagytál.

Csend lett, nem siettem ezt elismerni. Igen, magára hagytam. Magára hagytam, mert magamra maradtam. Hosszú ideig szinte egyedül küzdöttem a sereggel, úgy éreztem egyedül kell helytállnom magamért, ebbe nem fért bele nő. A dugás még talán igen, de egy szeretett nő, pontosabban a szerelem érzése nem. Az gyengített volna, azt kellett éreznem, nincs vesztenivalóm. És végül azt éreztem. Mindent eldobáltam szándékosan, semmim ne legyen és akkor kevésbé vagyok sérülékeny.
Most Edit szép, szomorú arcára nézve úgy érzem, hibáztam. Sose tudtam mennyire szeret, sose figyeltem rá, lehet, hogy amit most elmondott, máskor is mondta. Nem tudom, sose figyeltem rá.
De most úgy érzem hiba volt.

Hirtelen megrázta a fejét, mintha vízből bukkant volna fel, megszűnt a félálom.
– Visszaadom a pulóveredet, köszönöm. Most már inkább az én szagom lehet benne. Jó legyél! Ne keress többet. – mondta és olyan gyorsan surrant be a bejárati ajtón, hogy utána se tudtam szólni.

Ültem a kezemben a pulóverrel és kezdtem érezni, hogy sebek lettek bennem és lassan szivárog belőlük a vér.
Alig tudok valamit Editről. Több, mint egy évig volt a barátnőm, de semmit nem tudok róla.
Szorongatta a torkom a sírás.
Éreztem, hogy Edit most pucolt ki engem magából és ez borzalmasan rosszul érintett. Tudtam, hogy most a lehető legrosszabb lenne, ha felcsöngetnék újra, hogy jöjjön le, még nem mondtunk el egymásnak mindent. Józan vagyok, tudom, hogy ez hülyeség lenne. Ezért megvert, összetört harcosként vonszoltam magam haza.
Egész éjjel forgolódtam, nem tudtam aludni.
Reggel egy elkeseredett ötlettől vezérelve behúztam a takaró alá a pulóvert és magamhoz öleltem. Mélyen belefúrtam az orrom és hosszan beleszagoltam. Nem az én szagom van benne. Valami idegen szagot éreztem. Igyekeztem felidézni Edit illatát, de nem emlékeztem.
Lehet, hogy ez az.
Nem tudom.
És abban a pillanatban, mikor eszembe jutott az, hogy lehet, hogy az új pasijáé, iszonyú hányinger kapott el, kirohantam a fürdőszobába és a pulóvert a mosógép mélyére basztam. Álltam amíg a hányinger elmúlt, még visszamentem megszaglászni az ágyneműmet, nem lett-e olyan szagú, de nem lett, én voltam benne, az én lenyomatom. De azért beugrottam a zuhany alá és hisztérikusan dörzsöltem magam, hogy tisztuljak.
És mire felöltöztem minden sebem begyógyult, szinte újjászülettem.

54

54!!!
54!!!
Ötvennégy napom van hátra!!
Nem kerek szám és mindig a kerek számokat szoktam ünnepelni, de szép szám, ugyanis tízszer ennyi a katonaság! Vagyis 540 nap. A katonaság 90%-a mögöttem van, 54 napom van, a 10%, és leszerelek!!
Iszonyú lassan telik az idő! Kicsit olyan, mintha megállt volna, ha nem volna centi, azt hinném megállt. De nem, megy ez csak rettentő lassan.
10%.
Bírd ki, nem sok.

1988. március 26. szombat

Ma megint tranzitőrnek vittek.
A pakisztáni pereputty még mindig itt van, most már tényleg nagyon büdösek.
Nem látszik, hogy ez őket különösebben izgatná, de az utasváró légterét alaposan belengi. Mivel csak néhány széksorral lett az ő térfelük leválasztva, így a szag korlátozás nélkül terjedhetett.

A többi utas eleinte csak sima csodálkozással vegyes undorral lépett a váróba, nem feltételezve, hogy ez a szag állandó résztvevője az itteni életnek. De mikor már hosszabb ideje semmi jele annak, hogy ez elmúlik, sokan fintorognak, szóvá teszik, az arra járó reptéri dolgozóknak, akik amúgy tehetetlenek, és néhányan egyenesen  öklendezni kezdenek, a lehető legtávolabb menekülve.

Kistatárt váltottam, mesélte, hogy ma újra nagy a kapkodás az útleveleseknél, mert úgy tudni Carlos megint megpróbál bejutni az országba. Nem értem miért próbál időről időre bejutni hozzánk, de valamiért nagy a kísértés. Holott ki lett már utasítva innen, meg a legtöbb szocialista országból, mégis vissza-visszatér.

Kistatár mondja, hogy volt itt egy olyan tiszt, akit még sohasem látott, és felhívta a figyelmét, hogy most fokozottabban figyelje az őrizeteseket, ne szaladgáljanak a kicsik sem, mert ez a Carlos mindenre képes, még egy gyereket is képes túszként elfogni, vagy pajzsként maga elé tartani. Az útlevélkezelők azon lesznek, hogy felfedezzék és megakadályozzák, hogy bejusson, de mindenre fel kell készülni, remélhetőleg tűzharc nem lesz.

Hát ezt én is nagyon reméltem, mert annyi pajzsa lett volna, amennyit csak akar, ugyanis ezeket pakisztáni kölköket nem lehet kordában tartani, továbbra is szaladgálnak a váróteremben. Mivel ők is büdösek, az utasokon jól látszik a viszolygás, amit tetéz az is, hogy valamiért ezek a zsebkendő használatát nem ismerik.
Mindegyiknek folyik az orra, talán felfáztak mind a kemény márványon alvástól. Csorog nekik rendesen, leginkább akkor törlik le a kezükkel, ha már nagyon sok csorgott a szájukba. De ilyenkor vagy csak alkarral szétkenik az arcukon, vagy belegyűjtik a tenyerükbe és az első útjukba kerülő dologra rákenik.

Ezt az egyik középkorú hölgy megelégelte, és valami kis cukorka kíséretében mindegyiknek kiosztott pár darab papír zsebkendőt. A cukorkának nagy sikere lett, viszont a zsebkendőket - a hölgytől nem is nagy távolságra - mindegyikük szinte egyszerre dobta el, mintha égetné a kezüket.

Rám ügyet se vetettek, de a gumibotot készenlétbe helyeztem, hogy ha valamelyik a taknyos képével, kezével veszélyesen megközelítene, akkor el tudjam hessegetni.
A felnőttek rendszeresen imádkoznak, kis szőnyegeket terítenek le, és arra térdelve hajlonganak.
Láttam már ilyet arab pilótáktól is.
Ma két pakisztánival is megtörtént és azon tűnődtem, hogy vajon csak véletlen, és nagyon szégyellik, ha megesik a hajlongás alatt, vagy simán lehet ima közben fingani?

____________________________________________________________________________________

Carlos a sakál, magyar nyelvű dokumentumfilm (youtube)

55

1988. március 25. péntek

Ma délelőtt megint tranzitőr voltam a pakisztáni csürhénél, délután meg gyakorlatilag csak ketten maradtunk a körletben Alexszel, ő is délelőttös volt, a többiek meg vagy szabadnapon vagy szolgálatban voltak mind. Kérdezgettem Alexet a terminálos lányokról, gondoltam, ha már tranzitőrként az épületben vagyok, valahogy meglesem őket.

– Hátha nyomban belém szeret valamelyik, és le akarna velem feküdni. – mondtam teljes meggyőződéssel.
– Ááá! – legyint Alex – Sima kampósként nem tudsz bemenni hozzájuk! Sokat ők nem mozognak, nem fogod meglátni egyiket sem. Amúgy némelyik nagyon jó fej.
– Mindig úgy volt – melegedett bele Alex a mesélésbe –, hogy minden útleveles mellé beosztottak egy terminálos lányt. Ők is a határőrséghez tartoznak amúgy, de mivel nagyon bizalmas munkát végeznek, nem is névvel jelentkeznek be, hanem csak számmal esetleg kódnévvel, és elvileg sose láthatja az útlevélkezelő a számhoz tartozó személyt. Bejön az utas, odaadja az iratait, és aki valamilyen okból gyanút kelt, vagy olyan országból jön, annak az útlevélkezelő az útlevelét az asztalba szerelt monitor felé fordítja, a terminálos lány az adatokat betáplálja egy számítógépbe és megnézi, hogy van-e ok intézkedni ellene, elfogatóparancs, vagy csak egyszerűen kiutasítandó.

Sose tudtam, hogy hogyan dolgoznak az útlevélkezelők. Amiről Alex beszélt teljesen új volt.

– Általában minden útlevelesnek volt kedvence, akivel szeretett együtt dolgozni. Nem volt lényegtelen, hogy lassan dolgozott-e vagy égett a keze alatt a munka. Igazából sok volt közöttük a gyors, rutinos, és akkor mondjuk nem fordult elő – nézett rám Alex jelentőségteljesen –, hogy 5 percig néztél szembe az utassal, aki kurvára nem tudta és nem tudhatta mi történik, csak azt, hogy az útlevele ott volt a fülkében nálad, annyit látott csak, hogy valamit matatsz ott lenn, néha lapozol, de nem kapja vissza. Azért ez rettentő kényelmetlen, mert amíg a terminálos lány az adatokat ellenőrizte, te semmit nem tudtál csinálni. Még szerencse, hogy sötét füstüveg van a fülkéken, nem látszik minden olyan tisztán. Volt aki idegeskedett, dobolt a pulton, hisztizett, de olyan is, aki türelmesen várt, vagy csak az üvegen keresztül igyekezett bemosolyogni.

Hát, én azért ezt hallva, bevallom, jobbnak látom a kampós szolgálatot. Útlevelesként az ember nagyon szem előtt van, ha jönnek az utasok nem teheti meg, hogy elkummantja a szolgálatot, pedig annál jobb érzés nincs is, ha a katona meg tudta tenni, hogy szart a szolgálatra és sikeresen el tudta sunnyogni. Alexnek mondom is, hogy bakker én megpusztulnék, ha egy kirakatban telne a szolgálat.

Alex felnevet, hogy nem jó, de azért fel lehetett dobni ezzel-azzal.
– Például ezeknél az ellenőrzéseknél előfordult, hogy olyan utasnál, aki erre alkalmasnak látszott elsütöttük a következő mókát. Beadta az útlevelet, várt, nem történt semmi, a fülkébe meg ugye nem nagyon látott be. Egy kis idő múlva a kezünkhöz odakészített papírokból nagy, elégedetlen fejcsóválás közepette kettétéptünk egy kisebb köteget, gyakorlatilag olyan hatást keltve, mintha az útlevelét téptük volna ketté. Ezek után aztán volt ott minden, próbált benyúlni a kis résen, ahol kb. csak az útlevél fért be, odanyomta az üvegre a fejét, ágaskodni próbált, hogy belásson az asztalra, meg ilyenek. Lehetett hosszan figyelmen kívül hagyni, vagy azonnal megmutatni az ép útlevelet, attól függően, hogy melyik volt mókásabb. Ezt persze csak akkor volt érdemes, ha lassan jött az infó a terminálos lányoktól, hogy valamivel teljen az idő.
Amúgy az tényleg érdekes volt, hogy nevük elvileg nem volt, csak az a szám, amin bejelentkeztek amikor elkezdtünk dolgozni.

Alex hanyatt feküdt és elgondolkodva folytatta.

– Kezdetben csak a hang alapján lehetett kiválasztani ki a szimpatikus, ki nem, aztán munka közben, az üresjáratok alatt elmélyültek a beszélgetések. Egy "ugafonhoz" hasonló vonalon lehetett velük beszélni. Az ember megtanulta melyik szám milyen hangot és persze milyen személyiséget takar.

– Ez valami állandó vonalat jelentett? – kérdeztem, mert mi ugafonnak a belső telefonvonalat hívtuk itt, a laktanyában.
Igen, igen – válaszolt –, állandó és elvileg senki nem hallgathatta le. 

– A lányokra visszatérve, nekem is volt kedvencem! Az egyik "kedves" útlevélkezelő társamnál kérdezett rólam. A hangja nagyon tetszett, meg a száma is. Bennem is felmerült, hogy valahogy megkeresem, de megelőzött, mert ő is úgy gondolta, hogy találkozzunk, de a srác, akit én egy buzi fodrásznak gondoltam, úgy festett le neki, hogy a dolog nem mélyült el, maradt a munkakapcsolat. Nem tudom pontosan, mit mondhatott, mindenesetre eléggé hideggé vált a lány hangja.

Itt egy kisebb szünetet tartott, majd felnevetett.
– A srác mentségéül szolgálhat, hogy nemrég kiderült, neki is az a lány jött be, és aztán rá is startolt, azt hiszem jártak is egy rövid ideig.

– Azért ez mégis elég szemétség – mondtam, de Alex sztoikus nyugalommal jegyezte meg:
– Nem lett volna időm úgysem csinálni semmit, mert pár nap múlva áthelyeztek ide, azóta nem találkoztam se a hangjával, se a számával. Azt meg egyáltalán nem tudom, hogyan néz ki, ki ő.

– Szopás.

– Az, szopás.

 _________________________________________________________________________________

Ferihegy 1, Határőr ügyelet. Forrás: MALÉV Retro

56

1988. március 24. csütörtök

Ma délután Tranzitőrségbe tettek. Alapvetően ez jó szolgálat, egy csomó minden történhet, volt, hogy egy nővel beszélgettem, volt hogy próbálgattam a pisztolyt, a könnygázt, volt, hogy a palesztín felszabadítási front emberére vigyáztam, és persze volt ennek árnyoldala is, amikor összeverekedtem Babarcsi zászlóssal. De mégsem a betonon áll az ember, ülni kell benn az épületben, és úgy összességében nagyon nyugodt szolgálat.
Gondoltam én.

Ferihegy 2-re vittek, ezt a repteret én is jobban szeretem, modern és futurisztikus, egy szelet nyugat.

Mondjuk, az magyaros jelenség, hogy elfelejtettek olyan tranzithelyiséget tervezni ide, amiben a többi utastól elkülönítve lehetne őrizni azt, akit nem akarunk beengedni. Esetleg lehetne benn ágy, meg mondjuk ebédlőasztal, ha hosszabb ideig itt kell maradnia a delikvensnek. Ha ugyanis nincs fogadó ország, és senki nem tart igényt az itt rekedt utasra, akkor napokig itt kell maradnia. Ezt az időt várótermi székeken tölteni igen kényelmetlen.

Meg úgy egyáltalán, nem valami nagy a tranzit, és így folyamatosan keverednek az őrizetesek és a normál utasok. Mostanában egy komplett pakisztáni siserehad költözött be a F2 tranzitjába, vagy 10 gyerek, öregek, nők, férfiak körülbelül 25-en. Hogy hogy a fenébe kerültek ide ennyien úgy, hogy se itt nem kellenek, se ott, ahonnan jöttek, se ott, ahová innen mennének, senki nem tudja. Ez valami nagy család lehet vagy klán, akik otthont váltanak. Azt nehezen hiszem, hogy nyaralni mennek. A többiek szerint már itt vannak másfél hete, de én csak most tudtam meg, amikor megkezdtem a szolgálatot.

Nem tudni meddig maradnak, mert tényleg semmilyen ország nem akarja fogadni őket, pedig a szagukat még nem is érezték.
Ráadásul az egész tranzitot megtöltenék, ezért mégsem oda tették őket, hanem a rendes utasváróba, széksorokkal leválasztottak nekik egy részt, ahol a földön és székeken éltek.
Volt valami hierarchia köztük, hogy a férfiak és az öregek aludtak a székeken, nők, gyerekek a földön. Eszméletlen nagy szemét volt körülöttük, pedig Nagy Feró szerint, akit én váltottam, naponta igyekeznek a takarítók rendet tenni. Elmondta azt is, hogy szarnak mindenre, alig lehet őket kordában tartani, ő csak arra tudott figyelni, hogy lehetőleg a nagyját a csoportnak egyben tartsa, és hogy ne piszkálják a többi utast.

Tényleg nem könnyű feladat őrizni őket.
Az öregek és a férfiak nem nagyon mozogtak, nem is velük volt a gond, hanem a nőkkel és a gyerekekkel. Pisilni kell, enni kell, vizet hozzak - ilyen kérések folyamatosan. Szerencsére egy vécé mellé tették őket, így csak intenem kell, hogy mehetnek, szemmel tudom tartani őket így is, de a rohadt kölykök terjedtek mindenfelé, mint a kolera. Voltak vagy nyolcan, mint az orgonasípok, ha megállítottam egyet, biztos, hogy kettő átcsúszott a hónom alatt.

Találtak valami kukát, aminek a felső fém keretét levették, úgy nézett ki, mint valami kicsi hullahopp-karika, amivel olyan játékot játszottak, amit én csak a harmincas évekbeli rajzokon láttam, hogy egy ceruzával hajtják, gurítják, és szaladnak mellette. Ez tulajdonképpen nem volna baj. De ehhez sok hely kell, és tán egyszer el is lehet viselni, hogy végigcsörömpölnek vele a kőpadlón a váróterem egész hosszában, de mindegyik hajtani szeretné. Az, amelyik úgy érzi, van esélye megszerezni, tehát a nagyobbak egy része az veszekedéssel, verekedéssel igyekszik a jogot megszerezni, a kisebbek sírnak, de azért figyelve, hátha a tülekedésben el tudják csenni a fémgurigát, ezért még jobban lökdösődnek egymással és a nagyokkal is, az első pofonig, amitől jobban sírnak, amíg a jó pozícióban őket felváltó társukat szintén lepofozzák.
Mikor valamelyik megszerzi mégis és elindul vele, ez a pulzáló massza követi. Az, aki megszerezte, nem akarja senkinek odaadni, mert ez jó játék, rabjává válnak, és erőnek erejével igyekeznek megtartani, de még a legerősebbtől is elveszi egy rövid időre szövetkező pár, akik miután megszerzik, egymásnak is esnek és vagy közben megkaparintják tőlük mások, vagy az erősebb elindul a karikával körbe.

A pakisztáni család többi tagja - köztük két kislány is - a jelenséget és az ezzel járó zajt természetesnek veszi és kedélyesen duruzsolnak, miközben az utasok nem hallják, nem értik a hangosbemondó hangját, hogy melyik gép indul és hol kell becsekkolni.

Én talán másfél perc alatt gyűlölöm meg ezt a karikás játékot, holott lehetne nekem is jó móka, ha ezt az egész lüktető gömböt mondjuk hajthatnám a gumibottal. De azt egy korábbi esetből tudom, hogy az ilyen muszlim arcok nem kedvelik, ha a gyerekeiket valaki szabályozni akarja.

Az utasok robbanásig feszülve figyelik az eseményt, mint valami hideg düh táplálta jégvirág, úgy terjedt, erősödött az idegengyűlölet.
Már épp felmerült bennem, hogy valahogy sunyin használom a könnygázspray-t, mikor megjelent két LRI-s fickó meg egy nő, és guruló ételkocsin kaját hoztak a pereputtynak.

Ugyanaz a tumultuózus közelharc alakul ki a kocsi mellett, de ezt valamelyest kordában tartják a dominánsabb hímek, akik először maguknak, majd a többi felnőttnek, köztük utolsóként a nőknek és a két kislánynak osztják ki az ételt, majd végül a kölköknek, gondosan kiválogatva a legharsányabbakat. De aztán az evés lecsöndesíti a bagázst, legalábbis egy időre.

Hihetetlenül idegesítőek, eltervezem, hogy kaja után az első elkóborló gyereket lelövöm.

Aztán az evés kikapcsolja a rövid távú emlékezetet, mert már nem jut eszükbe a játék, és ha rá is téved véletlenül valamelyiknek a tekintete a sarokba ledobott karikára, semmilyen ingert nem vált ki, törlődött a kollektív tudatból a vele kapcsolatos ismeret.

Ma mégsem öltem gyereket a szolgálat végéig, de kezdem érteni a háborúkban szinte menetrendszerűen megjelenő erőszakos cselekedeteket a polgári lakossággal szemben.

 _____________________________________________________________________________

A Ferihegy 1 Tranzit bejárata: