Szabadsag-szobor-Budapest-IMG_0297.jpg

1988. május 18. – 

 

 

 

 

 

 

1988. május 19. csütörtök


Bár felhúztam az órát 8-ra, még az előtt ébredtem, hogy csörgött volna. Kinyitottam a szemem és lassan körbenéztem. Kerestem a tányérsapkát.
De nincs.

Nincs ám! És nem is lesz.
Soha.
Csak ha akarok és veszek.

Tegnap véget ért egy rossz álom.
540 napig tartó rossz álom.

Azt álmodtam, hogy eltöltök katonaként másfél évet, tizennyolc hónapot, 76 hetet, 540 napot, 12960 órát, 777600 percet, számolhatatlanul sok és kíméletlenül hosszú pillanatot.

Ötvennégymillió-négyszézharminckétezer szívdobbanást áldozva rá.

Vége.

Új nap van.

A szabadság első napja.

Kelni kell.

Dolog van.

A szabadság fokán kell ma állítani.

Tegnap civil lettem. Ma újra állampolgár vagyok. De világpolgár kell legyek.

Kipattantam az ágyból, összeszedtem magam, elmeséltem Anyunak, hogy milyen volt a tegnap este, aztán rohantam a XV. kerületi Tanács Igazgatásrendészetére és beadtam az útlevélkérelmem. Több okom is volt rá.

Egyrészt, mert akartam.

Utazni szeretnék, és ha kaphatunk világútlevelet, akkor nekem legyen.

Utazni akarok.

Repülni.

Látni, hogyan működik a reptér az utasokért.

Világot akarok látni.

Másrészt meg sietnem kell. A katonai aktám átkerül a Határőrségtől a Honvédséghez, talán ez előrébb való, ezt intézik, és nem az Igazgatásrendészetre küldik először. Talán ma még nincs itt az az információ, hogy leszereltem. Mert elvileg a leszerelését után, mivel határőr voltam, két évig nem kapok útlevelet.
Ez a gondolat rettentően rémisztett.
De simán ment minden, az ügyintéző kedves volt. Kicsit ideges voltam, hogy a tegnap megkapott személyimet újra hivatalos személy kezében láttam, de oda kellett adnom, hogy kiírja az adatokat. Mióta leszereltem, ő a negyedik hivatalos személy, akinek a kezében volt a személyim.
Tegnap még a buszon, a KÖKI felé menet megbeszéltük Alexszal és Bíró Zolival, hogy hazamegyünk, letesszük a cuccaink és megyünk is a Blahára, találkozunk és kóricálunk a városban.

Én épphogy lehuppantam a 73-as buszról a Bosnyák téren, valahogy elém állt két fakabát.

Igazoltatás.

Utálom, ahogy ezek stírölik az embert.
Nem vagyok készséges, de a "No, és mi járatban erre?" kérdés egyenesen felháborított.

Most szereltem két órája, faszom, élem épp az életem. Nem ezt mondtam, de a "Be a városba." se tetszett nekik, mindenesetre visszaadták a személyim.



Alexszal valóban a Blahán találkoztunk, de - mondta - Bíró szüleinek is van telefonja és Zoli hívta, hogy ő kicsit később csatlakozik a Felszab téren. Míg a szökőkút mellett beszéltük ezt, megint hozzánk lépett két rendőr.
Megint igazoltattak.

Aztán kigyalogoltunk - már Zolival együtt - a Vörösmarty térre, leültünk és néha hosszan belemerengve az egyre halkuló, lassuló térbe, beszélgettünk.
És ekkor is megjelentek a rendőrök.
Biztos, hogy tudják, hogy ma a Határőrségnél leszerelés van, és ránk vadásznak. Ma még, a leszerelés napján, bármit követünk el, katonai bíróság elé kerülünk. Ma még nem szabad hülyeséget csinálni. Mindent sokkal szigorúbban büntetnek.
Nem kell balhé.
Na, de az az igazán aljas, hogy a rendőrség még vadászik is ránk, keresi azt, aki esetleg balhézhat, és baszogatja azt is, akin látszik, hogy nem teszi.
Menjetek az anyátokba, soha nem fogok ezentúl egyenruhást tisztelni!
Menjetek az anyátokba, most szabadultunk meg börtönőreinktől, máris meg kell mutatni, hogy az élet ezen az oldalán is itt vagytok?
rendőrök.jpg
Menjetek az anyátokba!



Nem is maradtunk utána sokáig, hazamentünk aludni, ma este lesz úgyis az igazi leszerelő buli.

Oda már úgy mentem, hogy lobogtattam a lepecsételt útlevélkérő lapom.
Utlevélkérelem.jpgMi kampósok a Gösserben kezdtünk gyülekezni, de már nem volt bennünk az a vad lendület, mint ami korábban a laktanyában, akár az utolsó este volt. Lapos beszélgetéseink lettek, még nem volt nosztalgikus hangulatunk a katonaság miatt, az öröm meg valahogyan ma estig nem tartott ki, nem tudott frenetikus lenni. Nem velünk volt a baj. A helyzet ilyen. Ma már mindenki civil volt egy kicsit, délelőtt mindenki azt csinált amit akart.
Most fogalmam sem volt mit csináltak a többiek. Tegnapig pontosan tudtam mindegyikről, mit csinált. Azt amit én is. Ma már nem azt csinálták, nem tudom, hová mennek aludni, hol a körletük. Már mindnyájan inkább az új világhoz tartozunk, mint a régihez. A régi élményeket mind megbeszéltük már benn is, az emlékezetesebbeket ma is, az új meg még mindenkinek képlékeny. De már mindenki abba tartozik.

Amikor kezdett hazaszállingózni az, aki egyáltalán eljött, valaki megemlítette, hogy az útlevélkezelők a Régi Országház vendéglőben vannak, menjünk át. Átmentünk, de egyre laposodott az egész, és az útlevesekkel semmit nem tudtunk kezdeni, mintha két külön bolygón szolgáltunk volna, ezért továbbálltunk az óbudai Vörös Postakocsiba mi, a maradék kampósok.
Ittunk is sokat, de végül mindenki a saját lábán távozott. Alex, Matyi, akinek sérült a szeme a sereg alatt és én, mi maradtunk hárman. Még ittunk egy sört a Göcsejben, majd Matyi is hazament, mi meg Alexszal hajnalig gyalogoltunk.
Kikeveredtünk valahogy a Városligetbe, végül Alex megemlítette, hogy aludhatok nála, itt laknak nem messze, az Anyja biztos nem bánja.

Tényleg nem bánta, ébren volt amikor érkeztünk, még reggelit is csinált. Nem akartam, hogy rendesen megágyazzon nekem, mert nem akartam ekkora felhajtást, nem kellett, mert ahogy leültem egy pamlagra, már aludtam is. Pár óra múlva szinte egyszerre ébredtünk Alexszal, megbeszéltük, hogy a jövő héten mindenképp keressük egymást, aztán eljöttem tőlük.
Tegnap leszereltem, fiatal vagyok, 19 éves múltam, novemberben leszek 20 éves.

Most itt állok a Róna utca és a Thököly út sarkán. Bármerre mehetek. Jobbra is és balra is.

Azt csinálok, amit akarok.

Bassza meg!

Mi lesz ezentúl?

merre.jpg

 

 

 

Centi_30.jpg211

 

 

 

 

 

Október 21. Szerda


Persze azért lehúztak a szabadnapomból, mert 10-re kellett visszajönnöm, de Aput, Anyut megnyugtattam, hogy minden rendben van, ne aggódjanak. A szökésünket megúsztuk, azóta más komoly baj nincs. Nem állítom, hogy eloszlattam minden kételyt.      


Edithez nem volt már erőm este átmenni, reggel meg indulnom kellett vissza. Ahogy beértem Répa jött is elém, hogy menjünk gyúrni, de a lépcsőfordulóban Molnár Csabiba, korosztályunk tagjába botlottunk.

Irány inkább a klubszoba. A Csüti kérdés nélkül adta oda a kulcsot, mi benn összetologattuk a székeket, lefeküdtünk és viccekkel szórakoztattuk egymást. Mindhárman délután voltunk szolgálatba osztva, ráadásul mindannyian Ferihegy 2-re.
A szolgálat alatt is teljesen egyszerre küldtek ki és hívtak be minket, mintha valaki kínosan ügyelt volna rá, hogy a barátok együtt legyenek. Szinte mindenre feljogosítva éreztük magunkat, szét sem váltunk, együtt barangoltunk a szolgálati helyeink közt.
Nagyon durva függelemsértés ez, éjszaka lehet inkább kivitelezni, előfordul persze nappal is, de olyankor az ember fél szemmel folyamatosan pásztázza a környezetét, hogy elkerülje a lebukást.
De mi ma végigröhörésztük a napot és senkire nem figyeltünk. Szinte el is tűnt a katonaság, egy sikeres ciházás után behúzódtunk a beton közepén emelkedő nagy szellőző mögé, leültünk a szellőzőcsőnek támasztott háttal, körberaktuk magunkat szendvicsekkel, sütikkel és BB baracklevekkel. Sztoriztunk, teleszájjal röhögtünk és olyan érzésünk volt egész nap, mintha nyaraltunk volna.

nyaralok.jpg

Centi_30.jpg526

December 10. Szerda

 

Ma nem mozdultunk ki a laktanyából, elméleti lövészeti oktatásban vettünk részt. Magas, szikár százados és egy alacsonyabb, sötét bőrű főtörzsőrmester tartották. A százados kidüllesztette a mellkasát, és büszkén mondta, hogy mi, határőrök, eredeti szovjet gyártmányú AK géppisztolyokat használunk.

Várt egy kicsit, figyelte, mit szólunk ehhez, de mi mit szóltunk volna, na és?

Ezt le is olvashatta az arcunkról, mert egy kicsit elbizonytalanodott.

– Elvtársak! A legjobb minőségű fegyvert tarthatják a kezükben, pontos, megbízható, könnyű (Akkor mitől sajog a vállam mindig?), és korszerű.

Hát, még mindig nem ájultunk el, s ez láthatóan még nagyobb zavarba hozta.

– Az AK-tól a NATO katonák is rettegnek. A baráti vietnami népköztársaság is AK-kal kényszeríttette térdre az amerikai hadsereget, akik aljas eszközök alkalmazásától sem riadtak vissza!

Kezdtünk álmosodni.

– AK-t használnak a baráti varsói szerződés katonái, és nekünk, határőröknek, az ország védelmében betöltött, kiemelt fontosságú határőrizeti feladatok ellátásakor szintén AK géppisztolyt van szerencsénk használni. Magyarországon csak a Határőrség katonái használnak eredeti szovjetek által gyártott AK-t! Ezt meg kell becsülni…

Hajszálnyit lejjebb csúsztam a székben, az előttem ülő mögé rejtve az arcom.

– …éppen ezért katonák, hatalmas érték, hatalmas ütőerő van a kezükben. A fegyverek rendben tartása ezért olyan fontos, és emiatt a hanyagságot igen szigorúan büntetjük.

Ekkor szólásra emelkedett a főtörzsőrmester.

– Szétrúgom a tökét annak, aki nem pucolja meg a fegyverét rendesen!

– Azt hiszem érthetően beszéltünk – vette vissza a szót a százados – Az AK géppisztolyhoz 7.62-es méretű, acélmagvas lőszer használatos, 200 méterről átviszi a vonatsínt.

– Hosszába? – jött egy hang hátulról. A vihogás meg elölről is.

A főtörzs talpra ugrott.

– Melyik volt az?

Szúrós szemmel pásztázott végig rajtunk, óvatosan megbökdöstük az alvókat.

– Na elvtársak! Melyik van ilyen vicces kedvében? Legközelebb szétrúgom a seggét!

– Jó-jó! – csitította a százados – Üljön le Dombonvári főtörzs elvtárs, ezt majd én elintézem.

Felemelte a mutatóujját.

– Elvtársak, széltében viszi át! Hihetetlen tűzerő ez! Éppen ezért, szigorúan büntetjük, ha valaki nem vigyáz kellőképpen a lőszerekre, azt már meg sem említem, hogy milyen következményei vannak az elvesztésének.

Megint felpattant a főtörzs.

– Szétrúgom a tökét, annak, aki elhagyja a rábízott fegyveranyagot!

A százados barátságos mozdulattal, de határozottan visszatolta a székbe.

– És most essen szó arról, hogy miket kell figyelembe venni fegyverhasználat során.

Két órán át, álmosító hangon duruzsolt, hogy ha határsértőt látunk, először egy figyelmeztető lövést kell leadnunk a levegőbe, aztán egy igazit az emberbe. Ha egy mód van rá, gyereket, asszonyt ne öljünk, persze más kérdés, ha rászóltunk, hogy álljon meg, de nem áll meg, mer' akkor lehet.

Igazi harcászati feladat nincs is, hogy mi legyen a külső ellenséggel, nem hangzik el. Tulajdonképpen csak az a lényeg, hogy bentről élve senki ne jusson át a határon. Az emberöléssel meg ne törődjünk, csak a szolgálattal kapcsolatos feladatunknak teszünk eleget.

– De más az elmélet és más a gyakorlat! – fejezte be végül – Ezt mindannyian jól tudjuk, erről majd Dombonvári főtörzs elvtárs tart oktatást. Amit hallanak, azt jól véssék észbe, azt pedig, hogy ezt tőlünk hallották, felejtsék el!

Feltette a sapkáját és kirobogott a teremből.

Dombonvári főtörzs kiállt középre, megigazította az inggombjait (függőlegesre a címert).

– Elvtársak! – dörögte – Mostantól, kuss legyen, én nem tűröm a vihogást, mint a százados. Nincs bekiabálás, röhögés és alvás sem!

Dühös tekintettel állt még néhány pillanatig, majd a mögötte álló asztalhoz hátrált, ráereszkedett, összekulcsolta a karját a mellén és titokzatoskodó arckifejezéssel folytatta.

– Jól figyeljenek rám! Amit most mondok, az a lényeg! Minden egyéb csak blabla, csak hadova. A századosunk túl érzékeny, nem úgy kezeli a témát, ahogy egy vérbeli katonához illik.

Nagy levegőt vett.

– Az a feladatunk, hogy ne engedjünk át senkit a határon. Bárki próbálná meg, akár a saját anyjuk, így vagy úgy, de meg kell, hogy álljon. Ha van rá idő, először felszólítjuk, hogy álljon meg! De ilyenkor már a vállunkon van a géppisztoly, ki van biztosítva, csőre van rántva, és felé tartjuk. Ez azért jó, mert így nehezen tud meglepni, ha netán fegyver lenne nála. Aztán várunk, hátha megáll. Ha nincs idő, nem várunk, hanem rögtön lövünk. De emberek!

Felemelte a hangját, kikerekítette a szemét, és – ahogy az előbb a századostól látta –, magasba emelte a mutatóujját.

– Ezt nem tőlem hallották! De jól véssék az eszükbe! Ha valaki a felszólítás után nem áll meg rögtön, akkor az nem fél, akkor a figyelmeztető lövés sem segít. Tehát, ha már kénytelenek figyelmeztető lövést leadni, akkor érdemesebb lelőni a delikvenst. Ugyanis később azt fogja mondani, hogy nem is volt figyelmeztető lövés, hanem rögtön rálőttek, abból meg csak baj van. Tehát állampolgárt úgy lövünk agyon, hogy balra, a lába mellé célzunk néhány centire, felszólítjuk, közben követjük a fegyver csövével, s ha továbbhalad, lőni kezdünk. Az első lövés mellé megy, ez a figyelmeztető lövés. Az AK-géppisztoly lövés közben, jobbra és felfelé húz, tehát az első mellé megy, a második a lábába, a harmadik a mellébe, a negyedik pedig a fejébe. A fejébe! Megértették? El ne csesszék, mert ha életben marad, akkor hazudni fog, hogy nem is hallotta a felszólítást, és magukat egy életre lesittelik. Értve?

Diadalittasan tekintett körbe.

– Na mi van elvtársak? Nincs kérdés?

Tényleg nem volt. Csöndben ültünk.

– Akkor elvtársak, emésztgessék a dolgot, és kussoljanak róla. Lelépni!

Elindultunk kifelé a teremből, benn hagytuk Dombonvári főtörzsőrmester elvtársat, nagy dolgok tudóját, és minden titkok őrizőjét.

Ma valamiért nem horkolt a bikanyakú.