Centi_30.jpg98

 

 

 

 

 

1988. február 11. csütörtök

Az éjszakák nagyon kemények.
Sosem éreztem magamon, a bőrömön a tél hatását, erejét. Itt a betonon viszont az ember a legapróbb részletéig megismeri.
Alaposabban, mint ahogy valaha szerette volna. A beton olyan kegyetlen, hogy szinte felfoghatatlan. Nyáron néha 70 fokra felmelegszik, most télen meg úgy ontja magából a hideget, hogy biztos 5-10 fokkal hidegebb van rajta, mint körülötte.

Mindenki retteg az éjszakától. Akkor olyan kíméletlen az idő, hogy nehéz felfogni, hogy nem kizárólag a mi elpusztításunk céljából létezik, hanem, hogy tőlünk függetlenül.
Felfoghatatlan, mint ahogy az is, miért ilyen kegyetlen velünk.

Az éjszakának két része van.

Az első rész az éjféltől hatig terjedő időszak.
Ez a nyugis.
Szarrá fagysz ugyan, de akkor csak geci hideg van, amolyan állandó. Megsarcol, de nem kegyetlenkedik. Ilyenkor a halálos ellenség: az álmosság. Akkor végünk van, akkor az egész éjszaka kínvallatás, vagy még inkább egy brutális vallási áldozat.
De erre fel lehet lelkileg készülni.

A másik részre viszont lehetetlen.
Ez borzalmasan ijesztő és nem csak ijesztget.

Hat és nyolc közt - időjárástól függően, talán a párától - egy fél órás időtartamra több fokot csökken a hőmérséklet, vagy csak a hőérzet változik, nem tudom, de akkor halálra lehet fagyni. Reggel hattól nyolcig valahogy a körülmények elegyéből véletlenszerű időjárás jön létre, soha nem lehet tudni, hogy mi.
És pára mindig van hozzá.
Az, ami az igazi kegyetlenség.
Azt nem lehet kivédeni.
Az bemegy.
Mindenhova.
Érzed, hogy beterít.
És arra jön a fagy, hó vagy ónos eső. Mindegyik más miatt szed cafatokra. És ők csak bevégzik, mert a pára már a csontokban van, az ízületek közt. Hat és nyolc között majdnem megöl a hideg. Nem halunk meg, de haláltusát vívunk.
Hosszú, kegyetlen agónia ez.

És míg az első részben egy akkor épp ideális esetben meg tudom állítani a remegést, a vacogást, addig itt semmi esélyem. Az első részben, ha ügyes vagyok sikerül meleget gondolnom. De hattól nyolcig védtelen vagyok, semmit nem tudok csinálni. Ilyenkor elemi erővel csap le a tél, a hideg.

fagy4.jpgEgész testemben remegek, görnyedt háttal, imára kulcsolt kézzel, rogyasztott lábakkal állok, és várom, hogy elkezdjen kínozni.
Nem tehetek mást.
Közben remegek, mint a kocsonya.
És úgy vacogok, hogy a fejem hátra hajtom, becsukom a szemem, és nyüszítve csattogtatom a fogaim.

Ilyenkor nincsen ám semmi gondolat.
Egy aprócska foszlány sem, tökéletesen semmi leszek, csak hús, utolsókat rúgó elhasznált hüvely. Az, ami én vagyok, tetszhalott vagy tán meg is szűnt létezni. Nincs bennem semmilyen gondolat, semmi.
Az a tudat sem, hogy lehetne bennem.
Nem létezem, amikor ennyire fázom.

Ilyenkor lehet a delikvensre botütést mérni úgy, hogy látható, nem törődik vele, azt várja, hogy vége legyen.

A részeges kegyetlenkedők kutyái ilyenek. Lehet látni, hogy már hiába ütik, már nem is érzi, már csak megvárja, míg vége. És nincs a szemében semmi, ahogy az enyémben sem, nem voltam jelen, illetve igazából nem is voltam egyáltalán.

Visszafelé a laktanyába, az IFA-n ülve egy ilyen éjszaka után újragondolni a történteket végtelenül elszomorító.

Úgy tűntem el magamból, mintha nem is lennék. Mi vagyok én tulajdonképpen? Hol lakom magamban? Vagy hová megy a lélek a testből, ha nekem sehova se ment? Mihelyst nem voltam a testemben, nem voltam egyáltalán.

Hol vagyok, mi vagyok és ki vagyok?

Valaki mondja ezt meg!

Benn a laktanyában Cupi alhadnagy fogadott.
Ő megmondta, amit gondol, de nem rólam gondolkodott.
Fontosabb dolga van annál.
A csapatügyeletes tiszt irodája előtt közölte, hogy mindenkit elvár a délutáni kötelékre, eligazításra. Nézünk egymásra, ez tök hülye. A köteléken kötelességünk megjelenni, mióta világ a világ. De jó, délután megjelentünk. Hosszan cuppogott a szájával, miközben a szétálló szemeivel minket fürkészett meg maga mögött mindent. Ismerős ez a szituáció, Cuppogó, vagyis Hortományi alhadnagy a szakaszparancsnokom volt, amikor én még szakács voltam.
Rengeteg afférunk volt.
Egy emberöltő távol történt.
De ilyen is, hogy Cupi tartja a második századnak az eligazítást. Talán csak a korára való tekintettel adnak számára fontosabb, de amúgy jelentéktelen feladatot.
Mondjuk tartson eligazítást.
Ne érezze, hogy elpocsékolta az életét.
Soha semmi értelmeset nem csinált.
Szar ezt felismerni.
És az öreget miért ne kíméljük, főleg, ha helyettünk tesz valamit.
Csinálja csak.

És ő csinálja.

Szent meggyőződése, hogy ebben a szerepében nem csak a szolgálathoz kapcsolódó információkat kell közölnie, hanem kötelessége a világot is alakítani, rendeleti úton, vagyis parancsra, és kinyilatkoztatásként meghatározni valamit. Ma az volt a rettentő fontos közlendője, hogy nem enged senkit haza, mert olyan jegesek az utak.

Az ő szavaival ez így hangzott:

"Senki nem megy sehova, mert a hórengetegek ráfagytak az útviszonyokra."

Köszönjük Cupi a tájékoztatást.

Kimerítő volt.

De tényleg.

Nem mehetnénk végre a picsába, vissza a körletünkbe?

 

Centi_30.jpg330

 

 

 

Június 24. Szerda

30 hetem eltelt, még hátravan 48.

Az éjszakai szolgálat előtt bementem a kennelek közé, felvenni az újabb őrkutyát. Szemi feküdt, és amikor meglátott lejjebb, egészen közel a lábaihoz engedte a fejét. Onnan sandított fel rám.

Gyorsan megnyugtattam.

– Nyugi Szemi, pihenj csak, nem téged viszlek!

Nincs 6 egész órája, hogy behoztam, nem akartam szegényt kivinni újból. Abból, ahogy viselkedett láttam, hogy nem is akar mozdulni. Ezért Pórázt vittem magammal. Amióta véletlenül kiengedtem, azóta valahogy velem megbékélt, talán jó pontnak értékelte, hogy szereztem neki egy labdát. Az a gyanúm kezd támadni, hogy tökéletesen elfogult vagyok ezekkel a kutyákkal. Póráz fejedelmi megjelenését is imádtam, meg azt a tartást, ami mindegyikben benne van. Pedig ha tudnák, ha felmérnék ésszel, hogy tulajdonképpen rabszolgák, nem biztos, hogy így bírnák. Persze lehet, hogy tudják és pont ezért olyan a tartásuk, és tényleg elfogult vagyok, mert azt gondolom, hogy ők tudják igen, de így mutatja meg mindegyik, hogy nem törtünk meg.

Éjjel megmozgatta a szél a levegőt. Nappal iszonyú meleg volt. Sosem gondoltam volna, hogy lesz valaha olyan, hogy én vágyom majd egy bizonyos időjárási állapotra és élvezem az eljövetelét. Városi kölyök voltam. Eddig a városban az időjárás csak egy tényező volt a sokból, és mint ilyen bármely állapotában csak marginális lehetett. Hatott ugyan az öltözködésre, de semmi másra. Most meg állok széttárt karral és érzem és élvezem a szellő érintését, az enyhén hidegebb levegő borzongatását. Mintha egy tengerparton lennék, lábamat égető, forró homokban futok az azúrkék partvonal felé, a kókuszpálmák váltakozó, pulzáló árnyékában. Tátott szájjal futok, hogy mielőbb beleharaphassak a tenger sós, pikáns testébe és ekkor valóban beterít, átölel ízével, zamatával.

Olyan.

De nem az.

Mert itt ez a megmozdult levegő csak váltja a szart.

A döglesztő hőséget, a fullasztó szárazságot.

De mégis kibaszott jó!

Nyalom, habzsolom.

Fürdöm benne.

Aztán ezt is unni kezdem, abbahagyom, hozzászokom.

Sőt már fázom.

Fogok is.

Csak most kezdődik az éjszaka.

Póráz is megereszkedik. Nyomja a hideg, kisebb akar lenni.

Nem akar fázni.

De a mozgásán más nem látszik. Csak az, hogy bármeddig viselné.

Hidegben is ugyanúgy működne.

Nem mutatna semmit.

Ha belül rázza a lelkét a fagy, akkor sem.

Nem tudom, hogy leszek-e ilyen jellem valaha is.

Mire visszaérünk a kutató ügyeletre, ez a légmozgás is fullaszt. Meleg mégis.

 

 

 

Reggel szolgálat után megvártam Szilasit és kértem kimenőt fogorvoshoz. Jelezte, hogy megfontolja és leléptetett.

Délben keltettek, hogy van könyvem 2-től.
Nagyon gyorsan elintézem a fogorvost, igazából egy másik időpontot kérek tőle és már megyek is tovább.

Nem tudom miért, de látni akartam Editet. Egyszer csak rám tört ez az érzés. Két hete, amikor otthon voltam el sem mentem hozzá, viszont a legutóbbi találkozásunk igazán reményt keltőnek tűnt, talán ekkor fogant meg az az érzés, ami ma életre kelt.
Bementem a sulijába és az ügyeletest kellett győzködnöm, meg a portást, hogy hívják ki az óráról. Már messziről futott felém a folyosón és úgy repült a nyakamba, hogy majdnem elsodort mindkettőnket a szele.
Azt hiszem pörögtem vele, de ebben nem vagyok biztos, mert belül, a lelkemben biztosan pörögtem és nem tudom, hogy amúgy mi történt.
Csókolgattam és nem érdekelt a portás alakja a háttérben, aki hosszan nézte a jelenetünket. Néztem azt a piros csengő száját, amivel azt duruzsolja nekem, hogy milyen fess látvány vagyok és milyen fura, hogy ez a szó jut az eszébe, amit a nagymamája használt, és legutoljára egyébként rám, mert a legutóbb látott és nagyon csinos fiúnak tart egyenruhában. De nem csak a nagyi, hanem ő is nagyon szeret engem ebben a ruhában és szeretne velem így mutatkozni, és eddig mindig, amikor elkísértem a suliba, majd szétnyílt a mellkasa, annyira büszke volt, de én olyan furcsa voltam állandóan, mintha rossz kedvem lett volna, vagy haragudtam volna, de nem értette, mert nem csinált semmit.

Ó én fasz, dehogy haragudtam! Milyen rossz, hogy ezt érzi, mikor csak amiatt voltam visszafogottabb, mert azt hittem, kényelmetlen neki velem, katonával mutatkozni.

Basszus!

Szeretem ezt a lányt! Szeretem, ahogy csüng a nyakamban és engem dicsér. Egészen levett a lábamról.

Ahogy a testemnek feszül a combja, a csontjai, a bordája, a melle, eszembe jut, hogy a mennyország az lenne, ha semmi mást, csak őt érezném már mindig, mindenhol ő feszülne hozzám, nem kéne magam éreznem nélküle soha többet.

Igazából nem is beszéltünk mást meg, elengedtem, sőt küldtem vissza az osztályba, órára. Elmondtam, hogy csak azért jöttem, hogy lássam, mert most nagyon akartam, tehát eljöttem, találkoztunk, de nem maradhatok, mennem kell vissza. Elbúcsúztam tőle és nem bírtam magammal, mert kockáztatva, hogy nem érek vissza 8-ra, hazamentem és otthon is közöltem a családdal, hogy szeretem Editet.

Levitation.jpg

Egészen a laktanya épületig, annak is a második emeletéig levitáltam. Széttárt karokkal, lábakkal lebegtem, csak a megszokás lassú sodrása vitt közelebb a katonasághoz, egészen az alegység ügyeletesig. Semmit nem érzékeltem a világból, Edit arca és alakja világított előttem, mint egy grál, és éreztem, hogy az övé vagyok, testestül-lelkestül. Kitöltött a szerelem, úgy ömlött át rajtam, hogy mindent kisodort magával, már csak tisztán az csordogált bennem, belekódolva Edit képével.

És ahogy lépdeltem fel a lépcsőn éreztem, hogy ez olyan erő, ami nem fér ide be.

Se a laktanyába, se a lelkembe.

Kiadni magamból itt benn nem tudom, de termelődik folyamatosan, hízom tőle és egyszer csak szétveti a testem-lelkem. Tudtam, hogy ez lesz majd és épp ezért volt jó még a lépcső tetejéig a szerelemben fürdeni. De, mint akit ketten a két karjánál fogva rángatnak, pofozgatnak, hogy ébredjen a tébolyából, mint aki már tudja, hogy kelni kell, de még maradna, még létezne inkább az álomban, a tébolyban, nem akartam kilépni. Én láttam, hogy ki kell jönnöm belőle, nincs mese, de olyan mélységesen finom érzés Editet szeretni, olyan természetes állapota lenne ez a létezésnek, hogy úgy éreztem megéri védekezni, szembeszállni az ébredéssel, a valóság bizonyító erejű képével. Küzdöttem, tekeregtem, de amikor megálltam az ügyeletes asztala mellett és megláttam, hogy a mellettem lévő két alak katona ruhában van, olyan érzésem volt, hogy az alegység ügyeletes pofozgat éppen.

És nem is tévedtem. Olyat mondott, ami kirántott, kijózanított azonnal.

– Két óra múlva éjszakás szolgálatba mész, kezdj el készülődni.

A kurva élet, még kimenőben vagyok, nincs is semmi átmenet, már megyek is szolgálatba? Nem várhattunk volna még egy kicsit?

De nem, nem vártunk. És ezzel megtört a varázs, elillant a szerelem.

Akkora űrt hagyott maga után, akkora árkot, majdnem beleszédültem.

De ha nem illan el, ha marad, beledöglök.

Itt benn, azzal az érzéssel nem lehet létezni.

Éjszaka F1-re mentem fel, Hobint, az öreg csatalovat vittem fel.

Ez a valóság.

Álomnak jó Edit és a szerelem, de itt élek, és észrevettem, hogy ha rájuk gondolok, akkor mérhetetlenül lelassul az idő. Kinn a beton mögött töltött idő megsokszorozódik. És már ez is elég, hogy az ember úgy érezze, ennyit semmi nem ér. Ez kínzás, ez kikészít, megöl.

Viszont addig, míg tartott ez ma, piszok jó álom volt, úsztam benne, mint a magzatvízben, nyitott szemmel és tele ment vele a szám, a tüdőm, gyomrom, a szívem és nem fullasztott. Szép kép ez, de már csak álom.

Ma éjjel sikerült hibernálnom az agyam, a kietlen tájon, messzi fények mögött járőröztem, és Editet láttam minden másodpercben, de csak mint esztétikai tanulmányt forgattam magam előtt a képét. Gyönyörködtem benne, de nem akartam többet. Nem jött elő a szerelem, nem jött elő, hogy vele kéne lennem, nem itt. Mintha egy barátomnak mutattam volna meg messziről egy fa mögül lopva, hogy ne vegyen észre, mert akkor az egész játék borul. Mert addig nem baj, hogy tényleg messze van.

Beszélt, cselekedett, mozgott, járkált és én minden részletét alaposan megfigyeltem és áhítattal gyönyörködtem benne.

Ma szerelmes voltam.

És alig hihető, de a dugás nem jutott az eszembe.

Tényleg.

Centi_30.jpg332

 

 

 

Június 22. Hétfő

Az éjszaka nagyon nehezen telik. Kinéztem egy viszonylag akadálymentes távot, becsuktam a szemem és léptem tízet abban az irányban. Résnyire kilestem a szemhéjam alól, de csak addig, amíg konstatáltam, hogy nem megyek semminek, ha csukott szemmel még tízet lépek.

Míg lépdelek, nehezemre esik észnél maradni, mert amint behunyom a szemem, a szemgolyóim azonnal bezuhannak a fejembe alulra, és mint egy földre ejtett vízzel telt lufi, csattan melléjük a koponyám mélyére az agyam, rántva magával a tudatom. Az ájulás kezdődik így. Csak az a szám villan be időnként, a lépéseim száma. Minden tízediknél kinyitom a szemem és a bevillanó képből kianalizálom a veszélyes tárgyakat.
Amiknek nekimehetek.
Apró irányváltoztatással folytatom az utat.

rudugro.jpgEgyre gyorsuló ütemben futok. Hosszú bottal a kezemben. Rúdugró vagyok. Hallom, hogy számolnak mögöttem. Hatalmas erőfeszítéssel száguldok, egyenesen magam elé tartva a rudat. Kilencnél leteszem a végét, megtámasztom és lendülök felfelé. Tíznél megemelkedik a szemhéj és én a bot tetején pont akkor érek oda és néhány másodpercre kilesek. Aztán lecsúszom a rúdon, visszakerülök a kiindulási pontra és kezdem elölről. Iszonyú fárasztó. Nem bírom.

Meg is állok.

Így nem kell kinyitnom a szemem.

Beállok középre. Leengedem a rudat a földre.

Távol vagyok a széleimtől.

Szeretnék lefeküdni.

Tompán, messziről hallom a zajokat.

Nagy rám a testem, mélyen, belül kushadok.

Lassan leereszkedem. Végigsimítok a betonon. Leteszem a tenyerem, majd az arcom, végül lehasalok.

Ekkor megroggyan a lábam, hirtelen kinyitom a szemem meglátom a reptér egyik részletét.

Ó, bassza meg, nem fekszem, hanem állok! Nem aludhatok el!

Nagy mákom van, hogy Ferihegy 1-re rendeltek, itt kevesebb a gép, kevesebb az akadály. De gondolom Ferihegy 2-n is ilyen rohasztó hőség lehet, mint itt. A beton még éjjel is ontja a meleget.

Szerencsémre mikor majdnem elaludtam volna, leszállt egy PAN AM gép. Ahogy a SU gépeket, az amerikaiakat is különleges figyelem illeti. Látom, hogy Misike jön is kifelé Pofással beállni mögé. Azért egy öreg kutyás viszonylag sokat pihen. Általában csak akkor kell kijönnie, ha fokozottan védett légitársaság gépe érkezik. Megvárja, míg kiürítik, kitakarítják és megy is vissza a kutügyre aludni.

Odaálltam a lépcső elé és kíváncsian figyeltem a leszálló utasokat. A kinyíló ajtó mögül terjengő, kiáramló békesárga fény elmosott engem is. Egészséges, piroskás arcú nők, férfiak préselődtek ki a nagy fémtubusból. Mosolyogva, elégedetten, vidáman és felhőtlen könnyedséggel lépdeltek a lépcsőn felém. Burjánzott körülöttük a jókedv és hát igen, a boldogság.

Kifejezetten úgy éreztem, sivalkodnak. Magával rántott ez az euforikus hangulat, megemelkedett a pulzusom. De ekkor két férfi hosszú, felhőtlen kacagása feltépte az agyam és beleüvöltötte: rab vagy!

Láttam ezeket az embereket egy számomra felfoghatatlan távol lévő kontinensen élni, dolgozni ugyanilyen hangulatban, ahogy most érkeznek, láttam őket beszállni a gépbe. Láttam levegőbe emelkedni, hasítani a felhőket és most látom őket kiözönleni. Messze laknak, a levegőben utaznak, idejöhetnek.
Szabadon.

Végigtekintettem a mostani helyzetemen. Innen a laktanyáig, onnan pedig Ferihegy 2-ig négy kilométer a távolság. Egy négy kilométeres egyenes mentén, annak közepén és végpontjain 80-100 méteres ösvényen fel s alá sétálva élek. Ennyi a világegyetem. Nem az égbolt a magasság, hanem a második emelet. Nemhogy repülni nem tudok, de egy kerítést sem mászom át. Káröröm a vidámság, az alvás a boldogság. És ez majd csak 10 hónap múlva változik. Fiatal vagyok, miért vagyok bebörtönözve?

És mintha tényleg elkövettem volna valamit, elszégyelltem magam, és behátráltam az árnyékba. Összenyomott, fojtogatta a torkom az utasokból szétáradt életöröm. Olyan erős életigenlés volt ez, hogy majd beledöglöttem.

De térdre mégsem ez kényszerített.

Hanem egy lány. Illetve nő. A tökéletes.

A PAN AM légiutas kísérők elegáns egyenruháját hordta, szőke, hullámos hajú, kék szemű forgószél. Járt a keze, gurulós konténereket ürített, takarított benn a gép farában, a nyitott ajtó mögött. Tényleg le kellett guggolnom, olyan szép volt. Arányos, szabályos, szimmetrikus, formás. Minden mozdulata kecses és elegáns, mint engedékeny uralkodóé. Olyan tökéletesnek láttam, hogy nehezen hittem, hogy valódi. Mint egy precízen megtervezett kirakatbábu. Lassultak a mozdulatai, szét-szétnézett feladatot keresve, éreztem, hogy mindjárt végez. Felegyenesedtem és még hátrébb húzódtam a sötétbe. Onnan figyeltem megbabonázva.  Aztán még letörölt valami polcot, majd megállt, felém fordult és rám nézett.

Hirtelen szerettem volna elbújni, semmivé válni, hogy ne itt, ne így találkozzunk, ne egy szemben álló ország fegyvereseként lásson. Szerettem a gyakorló ruhát, de most rettentő szürkének éreztem magam benne.

Legalább valamelyik kutya lenne velem, hogy értékesebbnek látszódjak!
El kéne bújnom.

De semmi nem volt a közelemben, se gép, se lépcső, se oszlop.

Tehát elbújtam magam mögé.

Vagyis hirtelen egy szabályos hátraarcot csináltam.

Meglátott vajon?

A hátamat tuti látja.

- Psszt. . .

Nem reagáltam. A hang a hátam mögül jött.

- Psszt. . .

Nevetséges voltam így háttal. A vállamra húzott fegyver fémalkatrészei közt hátrasandítottam és láttam, hogy ő pisszeg és integet.

Visszarántottam a fejem, továbbra is a hátamat mutatva neki. Olyan fura érzésem volt, mintha lebuktam volna, mintha rám nyitott volna a vécén. Szégyelltem magam és hihetetlennek tűnt, hogy hozzám szólt. Hogy ő szólt hozzám. Remegtem, mint a kocsonya.

De a pisszegés nem maradt abba. Nyilván jól látja, milyen szerencsétlen kis gyáva fasz vagyok.

Mit fosok?

Mit fosol?

Indulás!

Odamentem lépcső aljához.

Rutinos stewardess volt, ahogy odaértem körbepillantott, majd egy gyors mozdulattal ledobott nekem dobozos kólát, szendvicset és néhány kisméretű csokit egy kis zacskóban. Aztán ledobott még egyet és hátra a füves részen ácsorgó Misikére mutatott.
Megköszöntem.
Rám mosolygott és megtört a varázs. Ember lett. Hús-vér.
Tekintete barátságos volt, de távolságtartó, meghatott, de érdeklődés nélküli. Enyhén összeráncolt homlokkal, félrebillent fejjel, a melle előtt összekulcsolt kézzel nézte, ahogy az ingem alá rejtem a zacskókat.

Úgy nézett, mintha egy csontsovány kivert kölyökmacskának adott volna tejet és miközben az habzsol, ő elérzékenyülten felsóhajtana, „Istenem, szegénykém, de aranyos”.

Ez nem akartam lenni soha. Szánni valóan aranyos. Innen neki már nem leszek férfi soha. És ha nem vigyázok, nekem se.

De nem volt időm tiltakozni, meg hát legitimáltam a szerepemet: az ajándékot elfogadtam. Csak ugyebár az nem nekem szólt, nem a személyemnek, hanem a helyzetemnek.

Ő még benn sorba vette a feladatokat, nehogy elfelejtsen valamit, állt a gép tálalókonyhájában, és az ujjával mutatott a különböző irányokba. Szemét kidobva, üres kólás dobozok bezsákolva, edények bepakolva, polc letörölve. Aztán kimutatott az ajtón, ez a feladat voltam én.

Katona megetetve, a padló nagyjából felseperve, kéztörlő bekészítve.

Így indult a család a telekre. Ablakok becsukva? Gáz elzárva? Tomikám a halakat megetetted? Mehetünk?

A lány még gyorsan megigazította a rúzsát, a kendőt a nyakában és már fékezett is az érte küldött kisbusz. Én ott álltam a lépcső mellett, mint akit letaglóztak. Ő lelépdelt, szerintem kicsurrant a számon a nyálam, annyira kecses volt a járása. Az utolsó lépcsőfokról felém fordult, megfogta a karom és a tenyerembe nyomott egy színtartós rágógumit. Behajtogatta az ujjaim, két puha, meleg kezével összefogta az öklöm és sajnálkozva nézett a szemembe. Annyira gyönyörű volt, én meg annyira kicsike, hogy majdnem könnybe lábadt a szemem.
Nem volt fiatal.
Én nem tudtam, hogy ilyen gyönyörű lehet egy idősebb, harminc feletti nő. Hogy ilyen fiatalos, ilyen ruganyos, ilyen makulátlan.

nefertiti.jpg

 

Egy pillanattal később már a kisbuszban tartott a tranzit váró felé. Leolvadt rólam minden, ahogy bámultam utána, a vállam lógott, lecsúszott róla a géppisztoly szíja, a cső hangosan csörrent a betonon.

Miután elült körülöttem és bennem a csatazaj, kivittem Misikének a csomagot. Figyelte messziről mi zajlott, röhögött, ahogy közeledtem, hogy látta milyen alaposan helyt álltam, gratulált, hogy milyen gyorsan felszedtem ezt a nőt, pedig ő ismeri régről, de még neki sem sikerült. Hetente kétszer jön, legközelebb szerinte ne legyek ilyen rámenős, mert elijesztem.

Hát majd valahogy visszafogom magam.

 

 

 

Még másfél órát álltam kinn, aztán jött a váltás. Kiss Jani kis Sas, vagyis előttem egy időszakkal vonult keszeg srác jött váltani. Kérdezte, milyen volt az éjszaka, de nem tudtam válaszolni, olyan fáradt voltam, csak előre toltam a számban a rágót és amolyan vicsorgás szerűen megmutattam neki.

– Baszki! Lila rágó? Honnan van? Nincs még egy? – kiáltott fel.

Csak megráztam a fejem, meg a betonon veszteglő PAN AM gépre böktem és már indultam is tovább.

Annyira fáradt voltam, hogy reggeli közben hangosan zúgott a fejem. Aztán meg még jobban, mikor az alegységügyletes szólt fél 8 körül, hogy délben ébresztő, mert Rövidet Ugrom megint. Délutános szolgálatra megyek. Viszont végre Ferihegy 2-re, de sajnos kutya nélkül.

Rég nem jártam F2-n. De most nem tudott érdekelni. Dög meleg volt, tűzött a nap, de bármennyire zsibongott a reptér délutáni forgalma körülöttem, tompa voltam, és akár nyitva volt a szemem, akár csukva, azt a nőt láttam magam előtt.

Azt a tökéleteset.

Centi_30.jpg434

 

 

 

Március 12. Csütörtök

Lakatos meg Wágner úr ma kocsit törtek.

Mindketten öreg Mágusok, Wágner úr eredeti nevét soha nem tudtam meg. Néhány éve vonult be ide, csak valamin összezördült egy szolgálatot teljesítő rendőrrel és csőre húzott géppisztollyal végigkergette az utasok között. Azt mondják, hogy a leszerelés előtt állt, de nagyon féltékeny volt a feleségére és egy szolgálatos rendőr, aki valahonnan tudta ezt, folyamatosan zrikálta, hogy már nem kell sietnie a leszereléssel, mert biztosan valaki más dugja, erre ő csőre rántotta a fegyvert, átugrott a kordonokon és az utasokat megfektetve utánaeredt. Végigkergette ki egészen a reptér utcafrontjáig, és csak ott fékezték meg valahogy.

Azok a határőrök, akik futkosón voltak, nem térnek már vissza a határőrséghez. A tisztek szerint, ez lefokozás tulajdonképpen. Hogy a büntetés letöltése után a honvédség állományába kerülnek.

Wágner úr futkosóra került, 2 évet kapott, s a büntetés letöltése után, a napokban helyezték vissza. Hogy kinek lehet a rokona, hogy mégis határőr maradt, nem tudni. Ráadásul nem határszélre került, hanem ide, ahol eddig szolgált.

Ma Lakatossal berúgtak éjjel a reptéri őrszolgálatban, elkötöttek egy belső rendszámos Zsigulit. A hatalmas betont tökéletesen alkalmasnak ítélték arra, hogy farolgassanak egy kicsit. Mivel minden autóban benne van a kulcs csak el kell fordítani. Persze pont az ilyesmit megakadályozandó vannak ott a határőrök, és a többiek látták is, de ki mer rászólni két részeg leszerelőre, akiknél fegyver van és az egyikük már közel járt egyszer ahhoz, hogy használja és sitten is ült miatta. Normál esetben meg nem szokás jelentgetni sem, hogyha a másik valami olyat tesz, amit nem feltétlen támogat a szabályzat. Remélték a többiek, hogy megunják majd, nem lesz baj. Ők meg élvezettel rodeóztak a kifutón és valahogy, ismeretlen okból egy oszlopnak ütköztek. Ezt meg elég nehéz eltussolni.

Egész éjszaka hatalmas balhé volt, a tisztek mindegyikünkkel kiabáltak, ha kellett, ha nem. Felvertek minket éjjel, szekrényrend ellenőrzést rendeltek el, de nem találtak semmit, egyetlen részeg leszerelő sem farolgatott kocsival a polcokon a ruháink közt.
Na mondjuk ezt hiába mondanád egy tisztnek előre, meg kell róla bizonyosodni. Semmit nem találtak, de még ez se nyugtatta meg őket
.
Délelőtt még mindig idegesek voltak, azt ígérték, bekeményítenek és hogy ilyeneket nem lehet többet csinálni. Én persze nem tudtam, hogy eddig lehetett, de nyilván az én fejemben is rendnek kell lenni, ezért kezdetnek megrövidítették a szabadnapom.
Nekem. Logikus nem?

17-től 22-ig engedtek csak ki. Igaz, hogy ettől nem éreztem nagyobb felelősséget amiatt, amit Wágner úrék csináltak, de legalább jó előre megbüntetnek, ha mégis egyszer eszembe jutna követni a példájukat.
Húzok is ki innen, öt kinn töltött óra nem sok, de mégis valami.

 nagy gábor1.jpg(Fotó:Nagy Gábor)

Soha többet nem megyek kimaradásra. Szinte csak arra elég, hogy hazamenjek, s rögtön vissza. Innen a világ végéről két óra hazajutni, két óra vissza. Egy órám maradt a kimaradást élvezni. De ez alatt majdnem összevesztem Edittel. Csodálkoznék, ha kibírná ezt a másfél évet.

Kaptam tőle egy képet amikor bevonultam. Megígértem, hogy a szívem felett hordom majd mindig.
Az első adandó alkalommal beillesztettem a tányérsapkába. Van benne egy nylonnal fedett rombuszalakú terület, az a szerepe, hogy ne zsírozza át a sapkát a haj, de hatása az, hogy azon a területen kihullik. Nagyon sokan kopaszodtak meg ettől. Másfél év alatt szép tonzúra alakul ki. Viszont ennek a nylonnak az egyik oldalát pengével behasítva be lehetett dugni alá egy képet.

Edit meglátta és kiborult, hogy miért nem húzom le mindjárt a WC-n? Hiába érveltem, hogy egyrészt itt is a szívem fölött van, másrészt emiatt sokkal többet látom, minden alkalommal, amikor a fejemre teszem, harmadrészt meg, hogy így nem gyűrődik meg.

A falnak beszéltem.

Annak se sokat, mert jönnöm kellett vissza, esélyem sem volt engesztelni, dühösen jöttem el, csalódottan maradt ott.

Soha, de soha nem megyek ki ilyen rövid kimenőre.