Centi_30.jpg11

 

 

 

 

 

1988. május 8. vasárnap


Megjöttek a KOPASZOK!

Azok a kopaszok, akik átveszik a helyünket, akik azért vannak itt, azért kerültek ide, hogy minket pótoljanak.
Hogy engem pótoljanak.
Már semmi sem köt ide, már a feladat sem. Már a reptéri őrszolgálatban sem számolnak velünk.
Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.
Már csak tényleg az időt, ezt a 11 napot kell kitölteni, az utolsókat rúgjuk.

Este beszélgetés kezdődött a körletben az első időszakról. Kicsit irigykedve hallgatom azokat, akik a kiképzést is együtt töltötték, akik együtt vonultak, és minden katonai életszakaszban együtt állták a sarat.
Látom, hogy milyen erős kötelék ez, mennyire összefűzi a közös kopaszság őket, mintha egy lánc két egymás mellé tett láncszeme lennének. És így jön létre a legtisztábban a bajtársiasság, ahogy két teljesen véletlenül egymás mellé dobott, teljesen különböző személyiségű ember kooperálni és vállt vállnak vetve együttműködésbe kezd.
Milyen felemelő érzés lehet, hogy valaki a teljes katonai múltad ismeri. És hogy te is ismered valakiét.
A katonaságnál minden ember új ember lesz.
Mindent otthon kell hagynia, csak a jellemét hozhatja, csak az segít, hogy az az entitás, aki azelőtt volt, be tudjon költözni a katonába, hogy mozgatni tudja, hogy az új testben, a mások által leszabályozott testben érvényesíteni tudja az érdekeit, hogy védekezni tudjon, hogy túléljen.
Előre senki nem tudja, ki ő katonaruhában.
Az itt születik meg a bevonulással, itt fejlődik ki és lesz érett, itt születik meg az új ember, a civilből hozott jellem és a katona elegye. És akinek te a vajúdástól kezdve látod a megszületését, annak a testvére lettél, az a testvéred lett.

Jönnek sorra a katonatörténetek, már most úgy érzem, hogy ez másnak sose jelenti majd ugyanezt, sok társaság fogja ezeket unottan hallgatni, csak a volt katonák fogják teljes egészében érteni és értékelni. Földi Gyula is benn volt ma a körletünkben, nemrég volt igazi kopasz, élesen emlékszik, és amikor a borotválkozás valamiért felbukkan, nekikezd egy történetnek.

Körmenden volt kiképzésen. Én azt tudom, hogy ott nem bakancsot adnak a katonáknak, hanem orosz mintájú csizmát, és már ez a tény is összeforrasztja azt, aki ott volt.
Egy esetről beszél, ahol a négyszer negyven fős egység század eligazításon áll, és a helyi kiképző, egy főtörzsőrmester megkérdezi, hogy kinek van papírja valamilyen betegségről. Jelentkeznek páran, akiknek, cukorbetegség, meg ehhez hasonló komolyabb bajaik vannak, ezeket elküldi a főtörzs dokihoz, aztán megint megkérdezi, mondván, hogy ma kérdezi utoljára.
Valaki erre bemondja, hogy neki a bőrgyógyásza nem javasolja a borotválkozást. A főtörzs figyelmesen hallgat, erre felbátorodnak többen is és jelentkeznek, hogy nekik is.
Kis szünet után a törzsőrmester azt mondja, hogy nyugodtan megemlíthetik az otthoni bőrgyógyásznak majd a leszerelésük után, hogy Kovács Béla főtörzsőrmester a legjobb hazai bőrgyógyász. Olyan módszere van, ami eddig mindig bevált. Merthogy három hónap múlva egyáltalán nem okoz majd gondot senkinek a borotválkozás, ezt ő garantálja.

És másnaptól kezdve ezeket a srácokat minden nap lerendelte magához reggel, megborotválkozva. Kezdetben ugyan szanaszét szabdalták magukat, ahogy a kipattogzott bőrről nyiszálták a szőrt, de három hónap múlva egyiknek sem okozott valóban gondot a borotválkozás.

Nekem se nagyon okoz gondot, mert egy héten egyszer teszem, szerencsére nem erősödött meg annyira, hogy nagyon feltűnő legyen.

Holnap megborotválkozom még utoljára és többet a seregben nem fogok.

Hirtelen hihetetlen boldogság járt át ettől a gondolattól.
Bele is mosolyodtam jó szélesen, mert a többiek kérdezték rögtön, hogy na, mi van?

– Pinára gondoltál?

– Dehogy! Sokkal jobbra.

Arra gondoltam ugyanis, hogy tényleg vége.
Befejeztem a katonaságot.
Még mint egy bonyolult óraszerkezet, folyamatosan lassulok, bizonyos részeimen elkezdenek leállni a fogaskerekek, szép lassan egyre kisebb részem működik katonaként és pár nap múlva eljön az a pillanat, amikor az egész rendszer teljesen lendületet veszt és megáll.

óra.jpgÖrökre.
Ez az óra nem indul újra.
Ahogy leáll, vadul ketyegni kezd egy másik, ami már nem áll le. Ez a mostani már sohasem fog dolgozni helyette. Ha az leáll, minden leáll.
De addig új percek, új órák, hetek hónapok és évek jönnek.
Egy új élet.

Abba születek újra.
Teljesen új emberként.
Az az ember leszek, aki soha korábban nem voltam:
a katonaviselt Férfi.

Mögöttem van az az intézmény, amelyik bárhol tartanék épp az életemben, ketté szakítaná másfél évre.
540 napra.
Felfoghatatlanul sok időre.
De ez már mögöttem van, a megszakíthatatlan, folytonos élet jön.
És úgy jön, hogy nem nagyon hozhat meglepetést. Annyi mindent láttam, annyi mindenen átmentem, annyi mindenen gondolkodtam, hogy nem lephet meg semmi.
Kész vagyok.

Új helyzetek, váratlan fordulatok, meghökkentő szituációk jöhetnek, és fognak is jönni. De a szükséges válaszreakcióim megvannak. És az a tapasztalat, hogy mindenhol az embert kell figyelni.

Ott a lényeg.

Mindegy milyen ruhában van, mindegy mit csinál, azt nézd, ami zöld ruhában, ami egyenruhában lenne. Mert itt kendőzetlenül és cicoma nélkül jelenik meg az Ember. És ehhez kell viszonyulni.
Én minden típust láttam.
És a társaim is.
Sőt ők többet egy kicsivel, mert ők engem is láttak.

Nem félek.
Sőt.
Nem is érdekel mi lesz.

Ezentúl mindig a MOST érdekel.

És most az van, hogy egy lassuló gépezet legelsőként kikapcsolt motorja vagyok, lassan állnak le a részeim, és ma megvan az első "utolsó tevékenység", az első olyan, amit rendszeresen kell, de már csak egyszer fogom, még egyszer borotválkozom és aztán katonaként soha többet.
Én már tudom, hogy megkezdődött a végső leállás, én már ki vagyok kapcsolva.

Ez jutott az eszembe.
És igazából nem mint egy pengeéles gondolat, hanem, mint egy puha, meleg érzés.
Ezt látták rajtam a többiek.

Nem pina.
Egy új világ.

 

 pina1.jpg(Gustave Courbet, A világ eredete/ Gustave Courbet The Origin of the World 1866 Paris, Musée d'Orsay)

 

Centi_30.jpg235

 

 

 

Szeptember 27 Vasárnap

Ma nem voltam hajlandó felkelni a rendes ébresztőkor, mondtam az ügyeletesnek, hogy írjon be a Szilasihoz kihallgatásra, ha nagyon akar, de én alszom, ameddig akarok.
Nem sokkal ezután betoppant Knízner hadnagy, hogy mi az Istent csinálok? Azonnal kelljek fel, hiába mondtam, hogy az óraátállítás miatt 9 órát álltam kinn és hogy ezt egy sorállományú katonával sem lehet csinálni, a váltást úgy kell megszervezni, hogy legalább egyszer pihenni tudjon.
Nem érdekelte, kiparancsolt az ágyból, bár szólt az alegység ügyletesnek, hogy ma már ne vigyenek semmilyen munkára az éjszakás szolgálatomig.

Aztán éjszakára kivittek Ferihegy 2-re. Ma nem volt annyira hideg, mint tegnap, többet is mászkáltam, azzal szórakoztattam magam, hogy a repedések mentén jártam be a betont, ahol a repedés szétágazott, ott először az egyik, aztán a másik ágat követtem.
repedezett föld.jpg
Mindig figyelek a talaj egyenetlenségeire, kitüntetett figyelemmel az olyan tereptárgyakra, amik vélhetőleg nem a beton részei. Már messziről láttam valami fekete púpot a terület közepén, nehezen tudtam megközelíteni, mert a repedések mind messze elfutottak mellette.
De aztán nem bírtam magammal, nyílegyenest odasiettem, ahogy látszott, hogy repedések mentén nem fog menni és megvizsgáltam.
karóra.jpgEgy bőrszíjas, régimódi karóra volt, amilyet az időseken látni, tán háború korabeli óra. Teljesen ismeretlen, semmitmondó márka, de járt és szép állapotban volt. Nem szoktam órát hordani, de ezt feltettem a karomra és szoktatni próbáltam magam hozzá, bár nagyon idegen érzés.
Apunak adom majd.

Centi_30.jpg321

 

 

 

Július 3. Péntek

321 napom van még. 321. Olyan, mint egy visszaszámlálás. Basszus bár már ott tartanék, 3 nap, 2 nap, 1 nap. De nem, ez még 321. Nem baj, ennél több már sose lesz!


Megint 16 órát pihenek, csak délután mentem szolgálatba. Megint Ferihegy 2-re.

Na most ebből lesz egy hosszú sorozat?

Ferihegy 1-et már ismerem, mint a tenyerem, az elmúlt hónapban szinte csak oda küldtek.

Sajnos ma óriási eső volt, Ferihegy 2-ből semmit nem láttam, nem tapasztaltam, nem kezdtem kiismerni ezt a repteret.

Annyit igen, hogy a csáp alatt nem ázom. A csáp az a mozgatható folyosó, amin az utasok rögtön az épületbe szállnak ki.

Egy kicsit gyalogolni is tudok alatta.

De ennyi.

Ezt gyorsan megtanulom.

Ehhez nem kell 7 és fél óra egyfolytában.

Márpedig én ennyit szívtam kinn benne.

Abban a kis harangban, amit a csáp csinál nekem ebben a júliusi vízfüggönyben. Igen, tényleg, július van. Vagyis pár napja újabb hónapot kezdtem meg.

Egyre közelebb a leszerelés.

Na, nincs azért közel, mert még mindig több van hátra, mint ami eltelt, de közeleg. Lassan, kisebb huzavonákkal, lelassul az idő, állni látszik, aztán meglódul egy kicsit, hogy reményt adjon, nem jobban.

Nincs olyan, hogy egyszer csak megnézve a napok számát, felkiáltok, hogy de rég nem figyelem, milyen sok eltelt!

Nem. Ilyen nincs.

Este úgy fekszem, hogy elmormolom az eltelt és a következő nap számát. 322-321, így egymás után.

Reggel úgy kelek, hogy elmormolom, hogy 321-dik napom kezdődik meg, holnaptól már csak 320 van hátra.

Minden eljövő, a történelemben még soha korábban elő nem forduló hónap megkezdése ünnep, mert minden ilyen hónap, nemrég még jövő volt, onnan jött a jövőből. Micsoda bravúr különben a jövőből múlt időben jönni! Július van. Eljött, abból az irányból, ahova én tartok, a leszerelésem napja felé. De mindez csak teória, mert most, ebben a hét és fél órában amit kinn töltöttem, megállt az idő.

Se jövő, se múlt.

Minden távoli.

Csak az az időpillanat, ami épp van.

Se több, se kevesebb.

Ez a létezés legmarkánsabb állapota.

Egy állandó lebegés, megszabadítva mindentől, nincs felelősség, a múlt elmúlt, túlléptünk rajta, a jövő meg majd jön, tenni ellene nem lehet. Olyan gyorsan itt van, hogy már benne is vagyok. És egy szemvillanás, jön a következő pillanat a jövőből, megy a múltba az előző. Ezeket tudom.

Felfogom ésszel.

De amit érzek, az az, hogy vagyok.

Benne, a MOST-ban.

Amiben kezdetben több a múlt, de jön bele a jövő, aztán kitolja a múltat. De amikor egyformán van múlt és jövő, akkor van a most, az a se nem múlt, se nem jövő, az a most. Az a „van”-ság.

Az „épp ez van” szelleme, titka, vallása, törvénye.

A „biztos” birodalma.

A hazugság nélküli világ.

Van.

Érzi és tudja az ember.

Tudja mi van.

Ez az a pillanat, amire a legteljesebb valójában összpontosul a működésünk, amiben megnyilvánul, életre kel a test és a szellem együtt, az a pillanat a létezés lényege.

Ott nincs idő. Ott nincs szerepe.

Felesleges.

Ebben az állapotban állok a csáp alatt az esőben.

Nincs idő.

Annyira nincs, hogy nem is telik.

Idő csak arra van, hogy mérgezzen a düh.

És minden időt, amit a jövőmből elvett a létezés, megkap a harag. És időmilliomosként komótosan, nem sietve, bekúszik a zsigereimbe a kérdés, hogy mi a tetves, jó büdös kurva anyjáért nem megy, nem telik már végre? Legalább egy perc. Vagy másodperc.

 

dali_clock.jpgPersze telik, tudom. Valahogy elment a hét és fél óra.

Tudom.

Mert az idő nem állt meg.

Látom magamon.

Számolni tudom, hogy veszem a levegőt.

Látom, ahogy megemelkedik a mellkasom. Vagyis mozog.

Ezt csakis időpillanatok szakadatlan folyamában lehetséges.

Számolni tudom, ahogy veszem a levegőt.

Egy folyamat vagyok.

Az időben.

Ha a folyamat rendben működik, létezik az idő. Vagyis telik.

Látom emelkedni a mellkasom.

Ebben az ütemben telik.

Számolom, ahogy veszem a levegőt.



Tízet-tizenkettőt egy perc alatt. Több másodperc a belégzés és több másodperc a kilégzés.

Minden másodperc, minden lélegzetvétel egy kicsit farigcsálja a hét és fél órát. Lassan, de megeszi.

Tíz perc alatt 100, egy óra alatt 600 lélegzetvétel. Összesen 4500.

De hol is tartottam? 2850 vagy 55? Vagy 2580?

A kurva anyját, elölről nem kezdem!

 

Időnként egy-egy órára kijött kutyával Németh Gyuri a kutyások rajparancsnoka, és amikor elment mellettem, mindig tájékoztatott a fejleményekről.

A fejlemények a következők:

Tegnap jött egy új kutya. Senki nem tudja pontosan mi célból, de Géza az egyik idősebb körlettársam kavar a kutyákkal, válogat. Kitalálta, hogy most lenne lehetőség újraosztani az ebeket. Németh Gyurit Géza fél óránként felhívja telefonon a kutatóügyeleten, hogy most épp melyik kutya mellett döntött.

Gyurin is látom, de mondja is, hogy mindenki ideges, senkinek nem tetszik az ötlet, de Géza hajthatatlan.

Nem tudni, melyik kié lesz.

Ölni lett volna kedvem.

Nélkülem ne dőljön el, melyik kutya az enyém.

Centi_30.jpg344

 

 

 

Június 10. Szerda

28 hete vagyok katona. Kereken 50 hét van hátra.


Majdnem megszakadtam az éjjel.
Két óra pihenővel kezdtem, aztán 4 órát álltam éjféltől az előtér szolgálati helyen. Ez a reptéri várótermek belső, a beton felé néző oldala, innen viszik a buszok az utasokat a gépekhez. Semmi izgalmas nincs, mert minden zárva van, az összes fém- és üvegajtót amúgy is mindig zárva tartják, de ezt csak most éjszaka tudtam ellenőrizni.
Nincs egyetlen zug sem, ahol el lehetne bújni, annyira nyílt terep, hogy azonnal látszik, ha nem vagyok a helyemen. Szerencsére a kutató ügyelettől legalább 500 méterre esik, hosszan kell kigyalogolni idáig, ha valaki ellenőrizni jön, kocsiba ül, így azt messziről meglátom.

Az épület üvegablakai visszatükrözik az éjszakai reptér képét, benne vagyok én és az az irgalmatlan tér, ahol senki más nincs. Messze valahol a távolban a gépeknél van a legközelebbi társam.
Találtam egy kerekesszéket, de nem mertem beleülni, ki tudja, bentről az üvegen keresztül ki lát engem. 4-ig járkáltam fel s alá, majd egy óra pihenőre hívtak be. Már kinn is nehezemre esett ébren maradni, néha negyed órán keresztül álltam a tolószékkel szemben, és beleképzeltem magam, ahogy elterpeszkedem benne és szunyókálok.
előtér1.jpg
Ilyenkor le-lecsukódott a szemem, és mint valami tájfun, sodorta el a tudatom a fáradtság.
Az ébresztő a következő egy órás szolgálat előtt 4:50-kor összetört teljesen. Éreztem, ahogy a belső szerveim kristályként pattannak el, a darabjai lehullanak a lábaimba és minden lépésnél éktelen csörgés hasít a tudatomba, karistolja az agyam. Rázott a hideg, a szemeim állandóan lecsukódtak, nem volt erőm emelni a lábam, csak toltam az aszfalton előrébb.

Miután reggel visszaérkeztünk a századhoz, a lefekvés előtt szekrényrend ellenőrzés volt, rendbe kellett tennünk mindent és megvárni, míg a századparancsnok végigjárja a körleteket. Nem is értem, nem ő szokott ezzel foglalkozni. Mindenesetre így elvett tőlünk egy órát, mert nyolckor tudtunk csak lefeküdni.

Viszont 11:40-kor ébresztettek is. Lerendelték a pihenősöket külső körletre, vagyis udvartakarításra. Mondta az alegységügyeletes, hogy igyekezzek utána ebédelni, mert megyek délutános szolgálatba.

Vagyis megjött az első rettegett Rövid Ugrás.

rövid ugrás.jpgA Rövid Ugrás az a helyzet, amikor létszámhiány miatt, vagy csak egyszerűen szívatásból rögtön betesznek a következő szolgálatba, ahogy most engem is. Pár órája adtam le az éjszakás szolgálatot, reggel 6-kor és már megyek is délután 2-re vissza. Így két szolgálat között csak 8 óra telik el, de ebben benne van minden, a váltás a szolgálati helyeken, a kitárazás, töltények leadása, visszaút a reptérről a laktanyába, leadja az ember a fegyvert, reggelizik, levetkőzik, fürdik, alszik, ébred, borotválkozik, felöltözik, ebédel, felveszi a fegyvert és 40 perccel a szolgálat kezdete előtt elindul a szolgálati helyre, töltények felvétele, betárazás, és a váltás. Mindezt 8 óra alatt, így kb. 4 óra marad alvásra. Vagy kevesebb, mert ma nekem csak három óra negyven perc jutott.

Azt mondják sok Rövid Ugrás hihetetlen mód megterheli a szervezetet, nem sokat lehet bírni egymás után.

Ferihegy 1-en voltam ma megint, kitettek a hátsó betonra, szemben az előtér szolgálattal, ahol éjszaka álltam, csak ez az a hely, ahova a gépeket állítják várakozni. Míg kinn álltam megérkezett egy líbiai gép, a Libian Air. Ilyenkor már minden autó, mindenki, aki szolgáltatást végez, ott gyülekezik, ahova a gép begurul. Még ki sem nyílnak az ajtók, az aggregátoros teherautó már rácsatlakozik és a tartálykocsiból már töltik bele a kerozint. Miután az utasokat elszállították, a stewardessek átvizsgálják a gép utasterét, összeszedik a nekik fontos dolgokat, majd intenek a takarítóknak, akik ellepik a gépet és rendet tesznek.
Amíg a stewardess a gépen dolgozik, van esély kérni tőle valamit. Odaálltam a hátsó lépcső alá, ugyanis a gépeknél a konyha hátul van. Fenn egy fiatal arab férfi volt az egyik légi utaskísérő, ő jött-ment folyamatosan. Én le se vettem róla a szemem, hogyha oldalra pillant, nehogy elszalasszam. Nem éreztem jól magam, mert múltkor nem egyedül csináltam, akkor jó móka volt, így egyedül elég szánalmas kuncsorgásnak tűnt, de aki nem ciház az béna, tehát ciházni, lejmolni kell. Meg ugye, meg lehet enni, amit kap az ember.
Az meg jó.

Az nem, hogy úgy éreztem, kényelmetlen neki a jelenlétem, sohasem nézett ki az ajtón, illetve egyszer, ugyan határozottan felém, de mellettem el, hogy ne találkozzon a tekintetünk. Gondolom, csak kíváncsi volt, hogy még mindig ott vagyok-e. De aztán kiderült, hogy csak azért nem figyelt rám, mert dolga volt, amint elkészült kimosolygott az ajtóból és ledobott nekem két doboz kólát és egy nagy nejlonba csomagolt csípős tonhalas szendvicset. Nagyon büszke voltam magamra, egyrészt most ettem életemben először külföldi ország idegen embere által készített fura ízvilágú ételéből, másrészt, sikerült ételt kuncsorognom, nem olyan nehéz ez, menni fog.
Az egyik doboz kólát feltűnés nélkül a váltásom kezébe nyomtam, persze ez ugyan rendes dolog, de igazából csak azzal akartam elbüszkélkedni, hogy még felesleget is szereztem.

Olyan profi kéregető vagyok.

Ferihegy 1, szolgálati utasítások (Az elméleti oktatáson általam készített jegyzet részletei):

Előtérszolgálat feladata:

-          a beszállító járatok biztosítása az Induló oldalon

-          az Érkező oldalon a kiszállító járatok biztosítása

-          a Szolgálati átjáróból kijövők biztosítása

-          járművek és gyalogosok igazoltatása

-          beszállítás előtt, a kiszállás után a busz átvizsgálása

Főfeladat a kijáratok közötti keveredés megakadályozása.

A Kijárat és a busz vége között a HÖR-ön kívül senki nem tartózkodhat.

Kormánygép zárás, jelentési kötelezettség kisgép érkezés, mentő megjelenésekor és gyanús mozgás esetén.


Gépállóhely biztosító szolgálat feladata

Ki- és beszállítás biztosítása.  Minden gépet érkezéstől indulásig biztosítani, a gépek kiszolgáló személyek igazoltatása, baleseti rendszabályok betartása és betartatása az ott dolgozókkal.

Gépek biztonságának biztosítása, illetéktelen személy feljutásának megakadályozása.

Külföldi gépet nem, de MALÉV árus gépeket kell kutatni. A katonát utasok nem vehetik körül.

Fokozott biztosítási kötelezettség: SU, PAN-AM, iraki, iráni

Centi_30.jpg377

 

 

 

Május 8. Péntek

Koltay a csüti. Öt percet késtem, de nem szólt semmit. Nem is értem, már a kapuban figyelmeztetett az őr, hogy elkéstem ebből iszonyú botrány lesz, Koltay is nézte az óráját hosszan, amíg behúztam magam mögött az ajtót, de csak erőt-egészséget kívánt miután bejelentkeztem nála, és intett, hogy húzzak fel a századhoz. Arra tudok gondolni, hogy mindez amiatt volt, mert tudták 30 nap után voltam most szabadnapon, kíméletesebbek velem.
De igazából nem tudom.

Tegnap nagyon hideg volt napközben, mikádóban mentem ki.  De persze tudom, hogy azt már nem vehettem volna fel, már tavaszi öltözetben megyünk haza, de úgy éreztem, anélkül megfagynék. Megbeszéltük Apuval, hogy este 9-kor beadja a kerítésen. Abban nem jöhettem vissza, mert ma viszont olyan jó idő volt, hogy a napnál világosabb volt, nem lehet rajtam mikádó.

Ahogy beértem ma, átvettem a gyakorlót, Koltaynak intettem, hogy mennem kell a konyhára a zárásban segíteni, csak bólintott, nem akadékoskodott.

Apu pontban 9-kor valóban megjelent, elsuttogtam, hogy nincs semmi gáz, beértem, a kabátot meg el tudom tenni, megúsztam. Elváltunk és valóban bementem a konyhára, hogy a csüti utasítására vagyok itt. Kussoltam, betettem a kabátot az öltözőszekrényembe és tényleg segítettem a zárásnál.

Délelőtt még otthon elmentem fodrászhoz és levágattam a hajam amúgy majdnem nullásra. Soha ilyen rövid nem volt még. A bevonulásnál vágták valami hasonlóra, de akkor sem volt ennyire rövid. Fura érzés, mert sok hajam ugyan eddig sem volt, de ez, hogy szinte semmi nincs, olyan igazán védtelenné tett. Ezért nem is tudtam szó nélkül hagyni, hogy Robi, miután ma meglátott, azt ecsetelte, sittesnek nézek ki és, hogy lecsúsznának a fejemről a golyói. Mert ugyan azt el tudtam képzelni, hogy neki bevillan, hogy megszopat vagy valami ilyesmi kép, de ez a szituáció, hogy a fejemen csúsznak le a golyói, olyan életidegen, hogy még sértőbbnek is éreztem, minden másnál. Fenyegetőztünk, de aztán csak duzzogva szétváltunk, én takarítottam, ő meg szöszmötölt valami szarral.

Olvastam egy könyvet Konrad Lorenztől. A kutyák viselkedését írta le, és ebben volt egy sztori, miszerint ő, a saját tenyésztésű, vadonat új kutyafajtája egyik első egyedével sétált a lakóhelye környékén. Minden nap megtette az utat és az egyik kertes háznál az ő kutyájának esküdt ellenségével, egy hatalmas német juhásszal ugrott össze folyton. Nem fizikailag, csak az elrettentés szintjén, ugyanis a két kutya a kerítés két oldalán ugatott, elmehettek volna egymás mellett, de nem, ők hatalmas lendülettel acsarkodtak egymásra, miközben a rácsok mentén szaladtak fel-alá, kerítésoszloptól kerítésoszlopig.

Aztán egy nap renoválták a kerítést és az egyik végén jó darabon hiányzott. A két kutya mit sem sejtve kezdi a szokásos viaskodást, mikor mindketten kiérnek a kerítésen túlra és megállnak egymással szemben. Semmi nincs köztük. Mind a kettő megszeppen kicsit, áll és figyeli a másikat, míg végül nagyon lassan visszaoldalognak a kerítés széléig, önfeledten acsarkodni kezdenek újra és csak addig szaladnak már el, ameddig a kerítés tart.

wolf2_resize.png

Robival így viselkedünk. Ma minden körülmény adott volt a verekedéshez, felbosszantott kurvára, sikerült nekem is olyat mondanom, amitől ő kapta fel a vizet, kölcsönösen elküldtük egymást az anyjába, forgattuk dühödten a szemeinket, de mivel nem volt jelen a Basa, hogy lefogja Robit, így nem ugrott nekem. Én meg nem akarok verekedni. De ezt nem mutathatom, csak azt, hogy nagylelkűen elállok tőle, nyilván olyasmi tudatban, ami Robiban is munkál, hogy jól van én kegyelmeztem meg neki, hülye szarjankó, emiatt igazán nem érdemes ekkora ügyet csinálnom.

Aztán ma már nem piszkáltuk egymást többet.

A kabátot este inkább lenn hagytam az öltözőben, majd máskor felviszem, úgyse hiszem, hogy most olyan hamar várhatom, hogy használni fogom. Még ha kiengednek sem lehet már felvenni. Koltay nem szólt hozzám, mikor felmentem a körletbe.