Centi_30.jpg64

 

 

 

 

1988. március 16. szerda

Ma végül délelőttös szolgálatba tettek.

Úgy éreztem ezer éve voltam utoljára szolgálatban és ez igaz is, valamikor február közepén lehettem, nagyjából egy hónapja.
Egy hónap rengeteg idő, most teljesen idegenként bolyongtam Ferihegy 2-n. Nem találtam a helyem és úgy éreztem, nem is itt van, unom már nagyon ezt ez egészet.
Egy hónapig civil voltam.
Ez nagy szó a katonaság alatt, és nagyon nehéz lesz visszaszokni.

Álltam csak itt-ott, néztem a gépeket, de még ciházni se volt kedvem, csak néztem a sürgés-forgást. Simán nézője voltam és nem résztvevője az eseményeknek, és hogy őr lennék, vigyáznom kellene itt bármire, az fel sem merült. Mikor leváltottak bementem, mikor kiküldtek, kimentem.
Szó nélkül, zúgolódás nélkül.
Mint egy robot.

Igyekeztem lezárni az agyam, hogy ne a repteret fogja fel, mert sírni lett volna kedvem, ha belegondoltam, hogy itt töltök még két hónapot. Nem sok két hónap, régen kiugrottam volna a bőrömből attól a számtól, amit ma a centim mutat, de ma rettentő soknak éreztem ezt is.

Kedvetlenül mentem vissza a laktanyába, és ott olyan hír fogadott, ami lenyomott az ágyamra. Ültem és kérdezgettem Alexet, hogy igaz ez?

– Nem tudni, de nagyon valószínű. – válaszolta megrendülten.

A múlt héten kezdett ez terjengeni, akkor még csak amolyan pletykának látszott. Én erről nem tudtam, mert a múlt héten még civilként heréztem otthon.

Sípos meghalt.

Az a Sípos, aki egy hallgatag, de nagyon jó indulatú srác volt, és aki a lövészeten halláskárosodást szenvedett. Csengett a füle, örök életre úgy maradt neki, aztán a szemünk láttára vesztette el az eszét, majd elhelyezték Zalaegerszegre.

És most azt a hírt kaptuk felőle, hogy meghalt.
– A múlt héten annyit tudtunk, hogy öngyilkos lett. – mondja Alex. – Ma viszont Tokos árnyalta kicsit a képet.

Tokos valamilyen távoli rokona, határőrtiszt Zalaegerszegen. Tőle tudta meg a részleteket.

– Tokos azt mondja, hogy a városban beszédtéma lett, annak ellenére, hogy az ilyesmit igyekszik a határőrség eltitkolni.

Tehát Tokos elbeszélése alapján az látszik, hogy Sípos egy határ menti őrbódéban teljesített szolgálatot, vagy magasfigyelőn, ez nem volt teljesen tisztázott.
De az igen, hogy holtan találtak rá.
Az ölében feküdt a fegyvere, őbenne pedig három golyó pihent.
Kettő a mellében, egy a fejében.

És ez annak látszik ugyan, de nagyon valószínű, hogy nem öngyilkosság.

Az ember nem tud magába ereszteni három lövedéket, úgy hogy az ölében marad a fegyvere. Ha a mellének irányítja, akkor szinte nyújtott kézzel kell a levegőben tartania a fegyvert az első vagy a második lövés után, és miután elernyed a test, kiesik a kezéből, pontosabban kiugrik belőle. Az AK, amit a határszélen használnak, nagyot üt, nagyot rúg és nehéz is.
Nem marad a kezében, főleg akkor nem, ha a fejét is eltalálja.
Azt amúgy már el se tudja lőni, ráadásul azt mondják, a mellében lévő két lövedék egymás mellett volt. Ahhoz erősen kell tartani a karabélyt. Saját maga ezt nem tudja megtenni, de ha igen, nem kerül az ölébe a fegyver.

Sípost valószínűleg megölték.

határszél.jpg
Hogy ki tette, az nem derült ki, valószínűleg határsértő. Lehet, hogy szerencsétlen srác a fülében csengő hang miatt semmit nem hallott, befelé figyelt, ahogy itt láttuk rajta az utolsó napokban. Így meg tudták lepni, elvették a fegyverét és hidegvérrel megölték, aztán úgy állították be, mintha öngyilkos lenne.

Itt ez mindenkit sokkolt.

Benn a körletben is erről beszéltünk, kinn a folyosón is ezt tárgyalta mindenki. Már az is rettenetesen ijesztő, hogy valaki a katonaság miatt megbolonduljon.
De, hogy meghaljon bárki is a katonaideje alatt, az sokkoló.
Én eddig úgy töltöttem a katonaidőm, mintha egy hosszú, kényszerű ifjúsági tábor, vagy mintha egy bentlakásos kollégium lenne, eszembe se jutott, hogy békeidőben ez az életembe kerülhet.
Rettenetesen sajnáltam Sípost.
Szinte gyerek volt.
Ha ki lehetne menni ebből a kurva országból, akkor nem hal meg.
Befelé senki nem szökik.
Csak olyan ölhette meg, aki kifele igyekezett és úgy érezte Sípos útban van.

Már azt hihetetlen geciségnek éreztem, hogy kitették a határra. Nem jól hall, legalábbis a környezetéből nem sokat. Az állandó csöngés miatt viszont belül mindenféle egyéb képzelt hang felbukkant benne.
Milyen érzés lehet ülni egy sötét erdőben, egy bódéban éjszaka?
Milyen félelmeket generálhat benne?

Ha öngyilkos lett volna ilyen körülmények közt, az se lenne meglepő. Borzalmas lenne, de még érthető is.
Nekem is volt már a számban a fegyver csöve, én is eljutottam idáig, pedig mi volt az én szenvedésem az övéhez képest? Csak közönséges kofalárma, csak sima hiszti.

Én azt hiszem, ott a határszélen, minden apró nesztől beszartam volna, attól rettegtem volna, ami aztán Sípossal megtörtént.
Az emberi elme ilyen.
Sötétben félteni kezdi az életét.
Okkal, ok nélkül.
Belegondoltam, hogy engem hányszor ölhettek volna meg, hányszor szartam arra, hogy én lennék a célpontja annak, aki rosszban sántikál. Persze a reptéren ilyen soha nem volt, egy vidámpark a határhoz képest. Egy elkényeztetett hülyegyerek vagyok azokhoz képest, akik a határon teljesítenek szolgálatot. Nem is tudom, hogy azt bírtam volna-e. De még ott sem gondoltam volna azt szerintem, hogy az, ami Sípossal történt, az megeshet. Féltem volna, de csak úgy, mint a szellemektől vagy a zombiktól.
Hogy ugyan félek, de jobban belegondolva nincs okom.

És de.
Sípos esete bebizonyította, hogy lenne okom. Valós félelemmel tölteni a szolgálati időt borzalmas lehet.
Bele lehetne őrülni.
Jézusom hány velem egykorú srác foshat egyedül egy sötét mezőn, egy sötét erdőben órákon át, másfél éven keresztül?

Mekkora mázlista vagyok!

Én valóban egy középiskolai kollégiumban töltöm a katonaidőm.

Éjszaka többször izzadtan és halálra váltan riadtam fel, amikor valahogy bekúszott az álmaimba az a felismerés, ami Sípos utolsó felismerése lehetett, hogy most vége, bekövetkezett, amitől ott a sötétben félni lehetett, hogy felbukkan valaki, kiszedi a kezéből a fegyvert és megöli.

Az a pár másodperc, amikor tudni lehet, hogy vége, ezek nem viccelnek, megölnek.

Hogy meghalok.
Valóban.

Nekem ettől a gondolattól álmomban, szinte megállt a szívem.

 

 

 

 

 

 

 Dalszöveg

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg129

 

 

 

 

1988. január 11. hétfő

Herold ma úgy néz rám, mint a véres rongyra. Pedig nem hiheti komolyan, hogy én rá akartam beszélni a kopaszt az öngyilkosságra. Illetve, ha a gyerek nem érezte ki belőle a cinizmust, akkor tényleg rá kéne beszélnem.

Jó, lehet, hogy nem voltam vicces. De alapvetően a komoly dolgokat hülyéskedem el.

Itt van mindjárt a katonaság.
Komolyan vettem egy percig is?

Ugyan már.

Rossz vicc lehet ez legfeljebb, vagy inkább genyóság, de komoly semmiképp.

 

De nem sokat tűnődtem ezen, mentem inkább a dokihoz. Ő meg azt mondja, hogy nem nagyon látja most az okát annak, hogy elküldjön kivizsgálásra, egészségesnek látszom.

– Én? Nekem piros a torkom! Tessék megnézni. Azonnal.

– Piros, piros. – mondogatja. – De ettől majd elmúlik.

Ezzel az ölembe hajított egy doboz Algopirint, vagy Maripent vagy mittudoménmicsodát.

– Szedje. Leléphet.

Hát ez nem volt valami eredményes, mindegy, legalább ma még nem tettek semmilyen szolgálatba.

Aztán persze a folyosón pont összefutottam Szadó őrnaggyal, kérdezte is rögtön, hogy Dvorszky, maga volt már orvosnál?

De jól kiszagolta.

– Jelentem, igen.

– Mikor megy kivizsgálásra?

tisztikereszt.jpg– Jelentem, saját kérésemre, előtte még egy gyógyszeres kezeléssel megpróbáljuk leküzdeni, mert nem hiányozhatok a szolgálatból. Első a szolgálat!

Nézett rám nagy szemekkel, de nem röhögtem el, pedig Petró Dezső épp most suhant el mellettünk és nagyon tekergette ő is a nyakát.

Az őrnagy sokáig nem is pislogott, látszott, hogy most fogalmaz. Valami velőset, frappánsat.

–   Úgy?

– Jelentem, jövő héten kell csak kontrollra visszamennem, addig szerencsére szolgálatképes vagyok.

Kicsit megrázta a fejét, mint akinek toklász ment a fülébe. Nem vagyok én ilyen élkatona, ezt érzi ő is.
De valahogy nem állt össze a megfelelő reakció. Csak ennyi:

– Rendben, menjen.

Elváltunk és én reméltem, hogy ezek után nem jut eszébe, hogy nem is vagyok ma beosztva egyáltalán szolgálatba.

És ez úgy látszik bevált.
A mai napot megint megúsztam szolgálat nélkül.

 

 

Centi_30.jpg146

 

 

 

 

December 25. Péntek

Rövidet ugrottam!
F2-n megbuktam FelszállottaSzáva őrnagynál okmányoson, nem ellenőrizgettem az igazolványokat, sőt meg sem állítottam az autókat, sőt háttal az útnak figyeltem a le- és felszállásokat.

Mert tegnap óta szép a világ.

Mert tegnap nagyon komoly leckét kaptam.

Karácsony első napja van, hideg az idő, de szikrázóan süt a nap, és a jeges felületek éles csillogással feleltek neki vissza. A fény felé fordulva reményt keltően melengetem az arcom.
A távolban látom a felszállópályát és látom földet érni és onnan felemelkedni a gépeket.
Gyönyörűek.
Már az önmagában lenyűgöző, hogy ez a test a levegőben van. És nem úgy, mint egy falevél, amit dobálnak a szelek, hanem fel tud emelkedni, fenn marad a levegőben és vissza tud ereszkedni, és irányítható. Bárhonnan bárhová megteszi ezt.
Néztem és az a béke szállt meg, amit tegnap óta érzek.

Mert tegnap óta szép a világ.

Mert tegnap nagyon komoly leckét kaptam.

Nagyon rossz passzban kezdtem a tegnapi szolgálatot. Egy elkeseredett pillanatban eszembe jutott az öngyilkosság. Be is vettem a géppisztoly kurva hideg csövét a számba, és csak el kellett volna sütnöm.
A leggyorsabb halál.
Olyan gyors, hogy talán végig sem tudom gondolni, hogy oké, akkor most meghúzom a ravaszt.
A legjobb módja a halálnak.
Az ember életében nem sok ilyen lehetőség nyílik. Nem veszek majd a civil életben olyan sokszor a kezembe fegyvert.
És mi van, ha akkor épp jól vagyok?
Pocsékba megy a lehetőség. Aztán meg kínlódnék, ha már rosszul vagyok és vágyom a lehetőségre, hogy épp akkor nem jön.
Áá, ez így nagyon kockázatos. Na de, most itt van a kezemben a fegyver, élni se valami fenséges hahota, hülye lennék elszalasztani.
És jó ötletnek tűnt. Persze tegnap máshogy jutottam erre a következtetésre, de végül is mindegy, a csövet a számba tettem.

Amilyen lassan jutottam el idáig, olyan lassan tudtam kikeveredni is belőle, és rájönni, hogy nem jó, amit csinálok. Hogy vegyem ki a csövet a számból.

Az a magyarázat, hogy miért nem leszek öngyilkos soha többet, nem magyarázkodás volt.
Olyan szilárd volt, mint a kő.
Hogy élnem kell, látnom kell.
Nem hallhatok meg, mikor alig ismerem ezt a világot.

És ennek az ismeretnek a morzsái benne vannak minden másodpercben, minden egyes pillanatban. Mindegyik hordoz valami megtapasztalhatót, mindegyik ad valamit.
Percről-percre több és több leszek.

Ez ne lenne szép?

Dehogynem.
Ez gyönyörű.

És nincs vizsgadrukk, mert mindentől több leszek.
Bármitől.
Hagyom átfolyni magamon, hadd jöjjön.

És félreállítom az előítéleteket, gyűlöletet, a dogmákat, de még a rajongást is, különösen Ember iránt, egyes emberek iránt. Hagyom, hogy jöjjön bármi, ami fontos megtapad, de kihorgászhatok ezt-azt én is.
Aztán gondolkodom róla.
Ez fontos.
Kell a véleményhez.


Ha lehet, nem ítélek.

 

Meg persze kell egy minimális önvédelem.

Hogy tudjam mi a jó, mi a rossz.

De a tízparancsolat bőven megteszi.

Még néha sok is.

Tudom, nem szép, de már alig várom, hogy a paráznaság bűnében fetrenghessek.
Ezt is meg kell várnom, nehéz volt itt katonaként egy olyan barátnővel, mint Edit, akivel olyan, mint nélküle.

Nem halhatok meg.
A paráznaság teljes terjedelmében még előttem áll. Végigjárhatom az összes bugyrát.
Ahogy mindennek.
Abba turkálhatok bele, amibe csak akarok.

Szép az élet.

Ezt eldobni?
Ki az az állat?
Faszt.

Én többet soha..

Szép az élet.

Ezért álltam és néztem a fel-leszálló gépeket, nem állítottam meg senkit és nem ellenőriztem senkit.
Biztonságban éreztem magam.
És így az egész országot.

Félnem ebben az egész langymagyaros kócerájban nekem kell. Az első, akit bármilyen támadásban likvidál az ellenség, az én vagyok, hogy ne védhessem azt, amit ők el akarnak venni. Lehet az pusztán az életem is, ha célt demonstrál.
Ha én nyugodt vagyok, mindenki biztonságban van.

Ezért is nem értettem FelszállottaSzáva őrnagyot, hogy olyan ideges.
Meg kiabál.
Hogy miért nem végzem a feladatom, miért nem ellenőrzök senkit?

Szívesen megkérdeztem volna, hogy ma? Nézzen már körül. Látja milyen gyönyörű napunk van? Volt már valaha ilyen szép karácsonya?

De nem sokat maradt, csak annyit akart mondani, hogy jelenteni fogja.
Nem beszélt a levegőbe.

Gitti őrmester a kutató ügyeletes ma.
Hívott is be perceken belül.
Ő is kipapolta magát, aztán kitakaríttatta velem a kutügyet.
Nem gond, belefér.
Azt csinálok, amit akarok. Akár ezt is.

De amikor kész voltam és valamelyik sarokban valami koszfoltnak is nehezen felismerhető maszat nem tetszett neki, és újra rá akart szakítani a munkára, én közöltem, hogy szerintem jó az úgy, ezen ne vitázzunk, nem csinálom meg.

Gitti rettenetesen berágott, már amennyire ez a mindentől azonnal a nadrágjába rittyentő, zselés alak rettenetes tud lenni. Kihallgatásra rendelt emiatt is a századparancsnokhoz. A harckészültség veszélyeztetése és parancsmegtagadás.
Ez két súlyos katonai bűntett.

Csak amiatt, mert szép az élet.

Fura egy rendszer ez.
Küzdeni kell a boldogságért.
Hogy Isten ötlete-e vagy az Emberé, nem tudom, de mindkettő bűnrészes.
Mert ha Isten találta ki, hogy küzdeni kell a boldogságért, miért hagyja, hogy a nemes küzdelem átalakuljon gonosz mocsárban hörgő fuldoklássá, ahol az Ember gyarlóságának izzadt teste nyomakszik, tapod, húz le?
Vagy ha az Ember találta ki, miért nem figyel Isten szándékára?

Mert nem hiszem, hogy úgy van ez kitalálva, hogy az én szép napomat, a boldogságomat attól kell védenem, akinek minden szar, akinek soha nincs jó napja.
Küzdeni kell, azt értem.
Na de irigységgel, ellenszenvvel, rossz és sótlan hangulatú emberekkel szemben?

Nagyon vigyáznom kell majd mindig. Kerülni azt az embert aki más boldogsága láttán irigységet érez, ártani való hangulata lesz.
Ő a mindenkori ellenség.

Itt a mai napi példa. Egyszer érzem magam igazán jól, igazán letisztultnak, és még vége sincs a napnak, már bűnös vagyok, súlyos katonai bűnök elkövetője.
És ez nagyon veszélyes, mert a bűn behúz, nem enged.

 

Mert nemsokkal ezután elfeledtem a tízparancsolatot.

Visszavedlettem ösztönállattá.

A szolgálat után Korlát százados, alig türtőztetett dühvel kivicsorogta, hogy elege van belőlem, s annyira megszívat, amennyire befolyása és rangja engedi. Kifele jövet behívott magához a Zádori hadnagy és kiselőadást tartott, csak ő vigyorogva.

Nem tetszett ez nekem.
De ecseteli lelkesen, hogy nagyon meg tud szívatni. Hogy nem túl rózsás a helyzetem, és sajnos mindenképpen le kell húznia jó néhány szabadnapról. Rémesen sajnálja. Viszont annak örül, hogy betehet konyha-munkásnak, ha úgy akarja, és ha ez így folytatódik.

Éreztem, hogy ha így folytatódik, nem tudom, hogy én mit akarok belőle csinálni, lehet, hogy konyhamunkást, de előtte darabokra szedem.

Az nem jó, az olyan, mintha nem tegnap tanultam volna meg, hogy minden döntés előtt gondolkodom.
Ezért belefojtottam a szót.

Közöltem, hogy leszarom, mit csinál, húzogassa a szabadnapomat, ha nincs más, amit húzogathat. Faképnél hagytam, s csak akkor eszmélt, mikor már az ajtóban álltam. A hátamba kiabálta, hogy Dvorszky, azonnal jöjjön vissza, nem fejeztem beeee!

Én igen! – válaszoltam és bevágtam magam mögött az ajtót. Az AEÜ meg az egész század dermedten figyelt.
Zádori kijött a folyosóra és ordított utánam.

– Dvorszky álljon meg, jöjjön vissza, ezt nem teheti, nem fejeztem be!

nyúl.jpg
De hátra se néztem, nem akarok férfit nyafogni látni.

Bementem a körletbe. Leültem az ágyamra.
Nem szeretem az alsó ágyat, jobb nekem fenn az emeletes ágyon. De már öreg vagyok, ezért áldozatot kellett hoznom és már régóta lenn alszom. Ez az öregség jele, de amúgy bármennyire ódzkodtam ettől, mégis jól esik. A novemberi leszerelés után egyszerűen leköltöztem.

Lassan utánam merészkedett az AEÜ, egy sorállományú tizedes és szólt, hogy ma én mosom fel a folyosót.

Szerencsétlen.
Nyilván semmi kedve ehhez.
Nem is az ő ötlete volt. Tuti, hogy Zádori küldte.
Hogy tudjam ki vagyok.
Mossam fel a folyosót. Mint egy kopasz.
A faszomat.
Hónapok óta nem mostam fel, öreg vagyok.
Ezek tényleg azt hiszik, hogy ezt velem lehet?

Felkaptam a stokit és úgy hajítottam az ügyeletes felé, hogy alig maradt ideje kiugrani a körletből, a stoki két lába pedig mellmagasságban befúródott az ajtóba, s megállt benne.

Ettől még én is beszartam, elég félelmetesnek látszott a két lábával ajtóba állított stoki.
Mint egy bizarr performance.

Az AEÜ kitartó darab volt, még egyszer benézett a stoki lábai között, de már nem szólt hozzám.
Hallottam egy pillanatra beszűrődni:
ez nem normális.

Hát ja, tényleg.

Így utólag sem tűnik annak.