Centi_30.jpg4

 

 

 

 

 

1988. május 15. vasárnap

Szadó berendelt ma, hogy probléma merült fel.

Hát, ha a tegnapra gondolok, nekem is úgy tűnik, de nem szoktak ilyen finoman fogalmazni. Azért, hogy félmeztelenül fekszem a fűben őrszolgálatban, és pont a laktanyaparancsnok talál rám, az régebben komolyabb dolog volt, mint sima probléma.
De Szadó nem is ezzel kapcsolatban hivatott. Ketten voltak jelen, ő és Knízner kopasz hadnagy. Elmondta, hogy megnézte azt a könyvet, amit Knízner hadnagy talált nálam tegnapelőtt.
Aztán elhallgatott.

piszkos121.jpgVártam, hogy nagy levegőt vesz és valami súlyosat szól, de csak annyit kérdezett, hogy van-e valami mondanivalóm ezzel kapcsolatban.

– Jelentem nincs – mondtam nyugodtan.

Szadó bólintott, és rezignáltan Knízner felé fordult, átadva neki a szót.

Láttam, hogy Knízner alig várja, hogy nekikezdjen és nem csalódtam.
Azt ecsetelte, hogy a szocialista haza védelmére szerveződött fegyveres alakulat vezetőinek, parancsnokainak meggyalázása az egész, ebből olyan politikai botrány lesz, hogy éveket kaphatok miatta.

– Tele van trágár szavakkal, Szilasit, és sok más tisztet rágalmazó írással, egyáltalán mi az Isten ez? – kérdezte már-már kiabálva.

– A gondolataim.

Ugyanazt mondtam neki, amit akkor mondtam, amikor megtalálta.

– Azok egy ideje ilyenek.

Szadó őrnagy lehajtotta a fejét, mintha mosolygott volna.
Esetleg sírt.
De talán inkább mosolygott.

Knízner szinte magán kívűl kiabálta, hogy ne hazudjak, benne van egy csomó társam neve, hogy kerülnek oda, mik ezek?
Az a válaszom, hogy vannak olyan gondolataim, amiket a fejemben leginkább a beleírt határőrök hangján szeretek hallani, ezért írtam bele - teljesen kihozta a sodrából.
– Dvorszky, ne hazudozzon nekem össze-vissza! Ki fogom hallgatni az összes benne szereplő katonát, fel fogom ezt az egész ügyet göngyölíteni!

Szadó ekkor felemelte a fejét és Kníznerre szólt, hogy ez valóban alapos vizsgálatot igényel, de ő előbb szeretné tüzetesebben átnézni azokat az írásokat. Igen határozottan utasította, hogy hagyja itt az asztalon, és menjen, ellenőrizze le az éjszakai váltást a szolgálatos könyvben. Knízner idegesen harapdálta a szája szélét, de kiment.

Amíg be nem csukta maga mögött az ajtót, Szadó meg se moccant. De ekkor a kezébe vette a naplót, belelapozott, beleolvasgatott, néha nagyon halványan elmosolyodott.
Majd megkérdezte, hogy mi ez az egész.

– Emlékek – mondtam. Ő mélyen a szemembe nézett, összecsukta a naplót és az asztalon elém tolta.
– Tegye el! Ne is lássam. És most beszéljünk a problémáról.

Azt hittem, most jön a tegnapi félmeztelen szolgálatom, de nem ezt említette.
Arról beszélt, hogy mivel januárban Balroghoz került a szabadságos könyvem, és nála is maradt, nem figyelte senki, hogy megkaptam-e az éves címszabit, de most a leszerelők aktáit átnézve tűnt fel, hogy nem kaptam meg.
De már nincs idő kiadni, viszont kötelező lenne.
Alá kéne írnom, hogy kinn voltam.
Csak a rend kedvéért.
Kicsit néz a szemembe, hogy mit szólok.
Nagy franc amúgy, mert pár másodperc múlva mintha jókedvűen és cinkosan rezdült volna meg, és egy alig észrevehető mosoly jelent meg az arcán.

– Dvorszky, biztos tudja, hogy a tisztikar nagy része nem bánja, hogy így alakult. Nem sajnálja magát senki, csak a papírok legyenek rendben. De, ha már így alakult, állapodjunk meg abban, hogy én személyes hatáskörben kiutaltatom napidíjban, illetményként. Két napra persze kimegy, a négy napra kap napi 240 forintot.
És aláírja, hogy kinn volt hat nap címszabadságon. És erről senkinek nem beszél! Megértette?

piszkos12.jpg
Kedvelem én ezt a fickót.
Katona, tehát nem kér.
De az emberhez beszél, tisztességes alkut ajánl.
Hogyne érteném, elkúrták, egy csomó papírmunka lenne, tán még elmarasztalás is, ő eltekint az elmúlt napokban történt bakijaimtól, búsásan kifizet, a havi zsold 920 Ft, én meg aláírom neki a szabadságos könyvet, hogy ne üsse meg a bokáját.
Jó csere, mehet!

– Jelentem értettem! – mondtam mosolyogva, a papír fölé hajoltam, aláírtam. Közben hosszan megnéztem a tollat, valami olyan MALÉV-os golyóstoll volt, amit még sosem láttam.
– Na, ne bazsalyogjon itt nekem, most már leléphet Dvorszky! – mondta leereszkedő, de barátságos hangon – Ne is lássam!

Úgy tisztelegtem neki, hogy még a sarkam is összecsaptam és akkora vigyorral jöttem ki, hogy Nagy Feró kérdezte is a folyosón, hogy mi van? Csak nem korábban szerelnek le?

– Engem? Minek? 18-án szerelek. –  vihogtam felé –  Négy napom van, civil vagyok. Neked hány napod van?

– Szopatsz Dvorszky? Együtt vonultunk!

– Na és mikor szerelsz?

– 18-án baszdmeg.

– És hány napod van?

–  Négy.

– 536 napja vagy katona. Négy nap az mennyi?

– Az semmi!

– Az az! És akkor mi vagy?

– Civiiiiil!

 

Centi_30.jpg5

 

 

 

 

 

1988. május 14.szombat


Így kell írnom, mert ez az igazság:
geci jó idő volt ma.

Olyan igazán pimaszul és mélyrehatóan jó idő.
Őrszolgálatba osztottak be és megőrültem attól, hogy érzem minden porcikámban a kinn tomboló nyarat, de itt kell az épületben maradnom, mert pihenőidős őrszolgálatos vagyok.
Az első négy órámat benn töltöm.

Szinte minden ablak nyitva van, és csak úgy árad be a harmatos fűről az égető naptól felperzselt pára szállongó illata, de ez is kevés, kinn akarok lenni a szabadban.

Ezért mászkáltam a folyosón fel és alá, olyan lettem, mint egy állatkerti ketrecbe zárt, fiatal, erős jaguár. Először dühödten, aztán meglehetősen enerváltan jártam a köröket. Hosszan, ugyanolyan mozgással haladtam, egészen a fal mellett, majd mint egy repülő, felsőtestet bedöntve kanyarodtam vissza a folyosó két végén.
jaguár.jpg
Épp háttal távolodtam az alegység ügyeletes asztalától, mikor az AEGÜ hangja, mint valami lasszó torkon ragadott azzal a mondattal, hogy "Dvorszky készülődj a váltáshoz", és úgy rántott vissza, mint a horgász a megakasztott halat.
Robotként szedtem össze a cuccaim, vettem fel a fegyverem, és szinte rohantam ki az épületből, miután a Csüti előtt bejelentkeztem. Megtörtént a váltás, és végre egyedül maradtam kapuőrségben.

Két kaput kell felügyelni.
Amikor én idekerültem, még csak egy kapu volt.
A főkapu, ami az Üllői útra nyílt.
A városi forgalomnak kellett kinyitni, de dél és négy óra közt nem sok ilyen eset van. A délelőtti órákban forgalmasabb, reggel jön néhány tiszt, akkor többet kell ugrálni, nyitogatni a kaput, aztán a törzsszakasz megy valamit beszerezni az IFÁ-val legfeljebb egyszer. Amperért pedig nem minden nap küldenek.

Viszont nemrég felszereltek egy másik kaput is, a reptér felé. A reptér maga amúgy is körbe van kerítve, mi a kerítésen belül vagyunk, eddig teljesen nyitott volt a tér a repterek irányába, a műúton minden további nélkül jött, ment bárki a laktanyából.

Ez az új kapu elég nagy szopás.
Jönnek-mennek a váltások.
A kampósoké meg az útlevélkezelőké külön.
Megy a kaját beszerezni a kajás UAZ minden étkezéskor.
A reptéri tisztek, de inkább a mi tisztjeink, folyamatosan szaladgálnak a reptérre. Lehet, hogy csak konyakot szerezni valamelyik MALÉV gépről, de kimennek.
Néha külön viszik a kutyakonyhásokat, és megint külön az építő szakasz katonáit valamit elhárítani.
Ha valami iratot véletlenül nem küldtek le a váltással a laktanyába, vagy fel a repterekre, akkor küldték rögtön az IFA-t, vagy valamelyik Latviást.

Szóval a két kapu együtt már elég sok rohangálást jelentett.
Nem ezért akartam én ide kijönni, bassza meg.
Nyugalmat szerettem volna, és hogy átjárjon a nap melege.
Tűnődni akartam gondolattalanul a semmire.

Rettentően idegesített, hogy nyugodt akartam maradni, de nem tudtam. Folyamatosan nyitogatnom, tisztelegnem kell.
Kurva öreg vagyok én már ehhez.

Egy hintaágyat akarok!
Beleültem és pillanatok alatt jött az ötlet.

Kinyitom azt a kurva belső kaput!
Mindenki be tud jönni és ki tud menni anélkül, hogy nekem nyitogatnom kellene előtte az ajtót.

És tényleg kiakasztottam, majd teljesen kitártam.
Mivel ezzel leesett a roppant felelősség súlya a vállamról, megéreztem milyen iszonyú melegen tűz a Nap, és hogy most belém tudná oltani a nyarat, hogy tudjam, megérkezett teljesen.
Szinte meggyújtotta az inget rajtam, én meg azt akartam, hogy engem gyújtson meg. Hirtelen elkezdtem letenni a fegyvert a bódé mellé, kigombolni és levenni magamról mindent.
Legalábbis felülről. Aztán meg kerestem egy helyet az őrbódéval szembeni bokrosban, ahonnan láttam mindkét kaput meg a fegyverem, leterítettem az ingem, és leheveredtem. Egész klassz időszakot fogtam ki, legalább fél órán keresztül senki nem jött.
Illetve csak a kajás UAZ, amiből a kopasz kisSas sofőr mutatott a homlokára, hogy hülye vagy baszki.
És?
Mondjon valami újabbat, nem?
Szarok én rá, ki mit gondol.
Öreg vagyok.
Öt napom van.

És most inkább gondolkodni akarok.

Momentán nem jut eszembe, hogy miről is akartam.
A jövőről?
Nem arról nem, az majd csak öt nap múlva kezdődik. Minek úgy előrerohanni?
A jelenről?
Abban az égvilágon semmi gondolkodni való nincs, várakozás van.
A múltról?
Nem, épp azért nincs semmi gondolkodni való a jelenben, mert alig várom, hogy véget érjen a múlt.

Fekszem inkább itt csendben.
Jólesően éget a nap.

És jön egy parancsnoki UAZ.

Ó, a kurva élet, maradok fekve, úgy nem biztos, hogy észrevesznek.
Mondjuk borítékolható lenne amúgy tíz percenként, de azért tiszttel nem akartam találkozni. 
Mindegy, nem mozdulok, levegőt se veszek míg elmegy. Mindjárt elmegy, most kanyarodik be elém. Már csak egy kicsit kell továbbhaladnia és benn van a laktanyában.
Még egy kicsit beljebb kell mennie.
Kellene.
Mintha megállt volna.
Mi a fasz?
Megállt?

Na, ettől felültem és farkasszemet néztünk Nyírő alezredessel, a laktanya parancsnokával.

– Maga meg mit csinál itt? – kérdezte hirtelen, ugató hangon.

– Jelentem... – mondtam nem túl eltökélten, miközben széttártam a karomat. Ő követte a tekintetével a mozdulatomat mögém, az ÉPK-sok barakkjára, nyilván azt gondolta oda tartozom.

Menjen vissza azonnal, ne is lássam. Felálltam, felvettem az ingem a földről.

– Az őr merre van? – kérdezett utánam Nyírő. A tekintetem a fegyverre ugrott, amit az őrbódé falának támasztottam. Ő is odapillantott.

– Maga az? – kérdezte kerekre nyílt szemmel.

Csak bólintottam.
Hirtelen, az eszébe jutó első gondolat első szava első betűjének lendületével felfújta az arcát, lángvörös lett, és ingerülten intett a sofőrnek.

Nagyot fékeztek a laktanya épülete előtt, láttam, ahogy az alezredes rohan be a csapatügyeleteshez.
Összeszedtem a cuccaim, és amikor épp gyűrtem volna be az ingem a gatyába megszólalt az ugafon és Szilasi, a csapatügyeletes tiszt berendelt.

Már be sem tűrtem végül az inget, sapkám a kezemben, mint valami hippi, bandukoltam be.
Szilasi még csak nem is kiabált, rezignáltan jelezte, hogy mára kivettek a szolgálatból, menjek csak fel és várjam, hogy mi lesz velem.

A lépcsőn felfelé menet dohogtam magamban.
Várja meg a faszom.

Öt napom van.
Tovább nem várok.

 

 

 

 

Centi_30.jpg13

 

 

 

 

 

1988. május 6. péntek

Ma őrszolgálatba tettek, kapuőrségbe, meg a lőszerraktárhoz.
Reggel kezdi az ember nyolckor, és aztán négy óránkénti váltásban őrködik, illetve pihen. Rögtön mentem is ki a lőszerraktárhoz.
Nem tudom, mit gondoljak a tegnapi napról, de ez a kurva őrszolgálat bőven hagy időt ezen gondolkodni.
Most látom mennyivel jobb a reptéren.
Ott mindig történik valami, állandó mozgásban van minden, és ha semmit nem csinálok, csak elcsöppenő nyállal, eltátott szájjal bámulom azt a kavalkádot egyben, vagy valamelyik részletének rabjaként, akkor is betölti az agyam és kilöki a felesleget.
Ha épp nincs semmilyen mozgás, akkor is van egy semmivel össze nem hasonlítható atmoszférája, amitől nem üres. Amikor nincs gép, és semmi más nincs a betonon csak a végtelen üresség, akkor is tele van. Készenlétben áll, bármikor pillanatok alatt felébred és fizikailag is megtelik.
Hanggal, szagokkal, tárgyakkal.
És ez nem hagy a saját gondolatokban dagonyázni, ez az oka annak, hogy végül mégsem poshad meg az agy, a kampózás nem fog nyomot hagyni a pszichén.
Ezt ott kinn az ember nem is tudja, ott a semmit azért semminek éli meg, az ürességet ürességnek. Csak itt a sima laktanyai őrszolgálatban derül ki, hogy az ott milyen kegyelmi állapot, ehhez képest, ahol igazi semmi a semmi. Ha itt nem mozdul a környezet, akkor olyan mozdulatlan, mint egy szobortalapzat, egy olyan dísztelen, jellegtelen kődarab, ami semmit nem tart, csak a változatlanságot, a dermedt unalmat.
Persze a kampózás is kegyetlen szolgálat, mert a nyár a betonon sokkalta melegebb, mint a nyár maga, és a tél sokkalta hidegebb, kegyetlenebb, mint a tél maga.
A beton, mint egy hősugárzó ontja a tüzet, vagy a fagyot.
Az ott, a betonon, a testet teszi próbára.
Majdnem a működőképesség határáig kiszipolyoz, radioaktív sugárzáshoz hasonló erővel kúszik be az izmokba, ízületek közé a maró hideg és az égető meleg.

Én korábban sosem voltam így kitéve az elemeknek. Burokban éltem.
Mindig tudtam, hogy ha fázom is, vagy melegem van, csak el kell érnem a buszt, vagy be kell érnem az iskolába, a munkahelyre, haza.
Ott jó lesz. Megszűnik a kín.
A betonon nincs mit elérni, csak azt, hogy a szervezet kibírja még egy órát, meg még egyet.
De addig a fagy feldarabol, a hőség szétolvaszt.
Borzalmas, de én egy kicsit örülök is neki.
Valahogy az az érzésem, hogy ez megedzett, szívóssá tett. Nagyon magasra került az ingerküszöböm. És persze más környezetben, más helyzetben, mondjuk amikor szabadnapon vagyok otthon, érzem a hideget vagy a meleget, és fázom is, még izzadok is, mint más, de pontosan tudom, hogy hosszú órákig el tudom viselni, és tudok ilyenben létezni, hosszú hetekig, hónapokig.
Úgy érzem ez erőt ad.
Jobban ismerem magam, mint a katonaság előtt. Ezzel a képességgel talán antarktiszi, grönlandi expedícióra, vagy tán hegymászásra is alkalmas lennék, felfedező lehetnék, mint Scott.
De nem, akkor inkább Amundsen, ő túlélte.
És igazából, bár sokszor kiborulok, de mentálisan is túléltem. Sokkal nagyobb a terhelhetőségem, mint annak előtte. Meg tudom tenni, hogy kikapcsolom a környezetet, kikapcsolom az agyam és megvárom, míg elmegy az idő.

ólomkatona.jpgA napokban merült fel a körletben ugyanez a téma, és Alex mondta, hogy az útlevélkezelők mennyire nem tudják, hogy mi a kampózás, milyen ott kinn a reptéren. Nem azt, hogy milyen ott állni, mert az őrszolgálat alatt kapnak képet az őrségről, ugyanis ide a laktanyaőrségbe a kopasz útlevélkezelőket is beteszik. És korábban, amíg csak a Ferihegy 1 volt meg, az útlevélkezelőket is beosztották kampózni, de ettől még nem tudják milyen ez.

Milyen ott állni 450-500 napig.

Nem tudják, hogy mennyire át tud kattanni az ember, a környezetét kikapcsolva tűrni a sorsát.

Nem tudják, hogy milyen érzés az, amikor már aznap 15-ödször állítod meg okmányoson a nyugdíj előtt álló sofőrt, akit az előtted lévő korosztályok is minden nap 15-ször megállítanak negyven éve. Itt dolgozik, egy emberöltőt töltött a reptéren, de a mindig újratermelődő kiskatonák, akárhányszor bejön a Ferihegy 2-re, mert folyamatosan szaladgál a másik reptérre, az LRI irodába, az irányítótoronyba, mindig, minden alkalommal megállítják.
Az útlevélkezelők nem tudják, milyen a szemébe nézni, mennyire látni benne, hogy mélységesen unja és idegesíti. Nem tudják, milyen nyomorúságos érzés megállítani, állóra fékeztetni és elkérni az igazolványát.

Nagyon sok mindent nem tudnak róla.

Na, jól összehordtam elég sok mindent.
Az őrség az agyat teszi próbára. Itt nincs impulzus, ami eltereli a gondolatokat. Ott is van, hogy elszalad az agyammal a ló. Volt hogy Buddhának vagy Jézusnak tartottam magam.
De az játék.
Itt őrszolgálatban, a rögeszme van, az irányíthatatlan rossz.
Még, hogy ki tudom kapcsolni az agyam!
Dehogy, hisz ezen gondolkodom itt a lőszerraktár mellett.
Nem tudtam kikapcsolni.
És azt sem, hogy miközben ezen gondolkodtam, folyton bekattant a tegnapi nap. Nem hiszek a szellemekben, de nagyon is komoly bizonyítékát kaptam annak, hogy léteznek. Nem nagyon van más magyarázat arra, ami történt. Bármit is gondoltam az előbb, ezt nem tudom kikapcsolni.
Kering bennem, mint egy szellem és néha erősen megkopogtatja az ajtót.
Tegyük fel, vannak szellemek.
De ez tegnap mit akart?
Bántani?
Kommunikálni?
Vagy csak bizonyítani a létezését?
De minek?
Jó ez nekem, hogy tudom?
Nem tudom.
Azt tudom, hogy ez a csiga, amelyik most megjelent az őrbódé ajtajában a küszöbön, jókor jött.

Először a szemeit vettem észre.
Hogy a küszöb szélén bekukkant. Mindkét szemmel, és nagy körökben hordozta végig a tekintetét mindenen benn a bódéban. Engem látnia kellett, mégis elindult befelé.
Én ezekben hiszek.
Ami úgy létezik, hogy látom.
És tudom, hogy nem akár bántani, sőt ez a csiga, ugyanezt gondolja rólam, a barátom lett, lassan megfontoltan bekúszott. Időnként megállt, és körbenézett, mint a paraszt a katedrálisban, csodálkozva, hitetlenkedve. Hosszan néztem, ahogy közeledik, láttam, hogy egyre bátrabb. Aztán amikor egész közel ért a bakancsomhoz, felemeltem és a kis asztalkára tettem a tekerős telefon, vagyis az ugafon mellé.
Behúzódott persze a házába, de amint nyugalom lett, elkezdett kikandikálni, majd teljes testtel előjött és elindult hosszában az asztalon. A szélére tettem a kezem és amikor odaért, vissza tettem a kiindulópontra. Ekkor megint behúzódott a házba, de nem annyira, mint az előbb, aztán legközelebb már egyáltalán nem is rándult meg, mint egy gyerek, akit az apja forgat körben a kezénél fogva, úgy tartotta a testét a csigusz míg hasította a levegőt. Rájöttem, hogy tetszik neki, és mintha csak kis repülőgépmakett lenne, a házánál fogva reptettem a bódéban.
Éles kanyarokkal kerültem az ugafont, majd meredeken kanyarodtunk el az oldalfal előtt.

Néha a szemeit húzta csak be, ha veszélyesebb manővert végeztünk, de amúgy a testét hosszan kidugta a házból és mereven tartotta, én úgy láttam, igazán élvezi a repülést. Aztán berepültük a lőszerraktár környékét, ahol tudtam futottam vele, és esküszöm, hogy néha a szélben lebegő szemeivel rám kacsintott.
csiga1_1.jpgÉrtem én, miért örül ennyire.
Felfoghatatlanul szerencsés, a saját fajtájának messiásként kiválasztott egyede, talán ő az egyetlen ma élő repülő csiga.
Olyan élmény, hogy el se tudja majd mondani, nem fogja érteni semelyik sorstársa, aki a földre tapadva kúszik óránként másfél métert, hogy milyen a levegőben megtenni pillanatok alatt a tízszeresét.

Miután visszatettem az asztalra figyelmesen meghallgatott, hogy szerintem, alapítson vallást majd, meg a törzsi gyűlésen javasolja, hogy inkább a repülés irányába evolúciónizálódjanak, cseréljék le a házakat szárnyakra és utána ott laknak, ahol csak akarnak. Klassz ötlet a magukkal hordott ház, a csigusztörténelem hajnalán talán ez valóban létszükséglet lehetett, de ma már, a világútlevél korszakában felesleges teher, ami csak erősíti a röghöz kötöttséget. Szárnyaljanak, haladjanak a korral. A szentbeszéd után az ugafon kagylóját az asztalkára tettem és arra ösztönöztem, hogy kússzon át alatta, amit végül készségesen megtett. Láttam, hogy a kagyló hallgatójának fedele egy kicsit lötyög, ezért elővettem a Kistatárral elcserélt bicskát és meghúztam vele.

Ezt is elmagyaráztam csigusznak, ő időnként meg-megállva az arcom fürkészve figyelt.
Úgy éreztem megért.
Hogy a barátom.

Ezért nem is értem.
Megcsörrent az ugafon, kiszóltak, hogy jön a váltás.
Néztem a telefont, aztán a csiguszt.
Nem értem.

Talán a tegnapi szellemes sztori miatt. Szégyelltem, hogy akkora félelem fogott el tegnap, és most úgy éreztem Istent tudok játszani, kompenzálni tudom.
Talán ez.

Vagy hogy most a csigusszal el kéne válnunk és nem szeretném elengedni, olyan jóban vagyunk. Ismerni akarom a sorsát.
Az úgy a legbiztosabb, ha alakítom.

Vagy csak meg akartam nézni milyen belül.
Nem tudom.

Mindenesetre hirtelen odanyúltam a bicskával, és félbevágtam.

Nem volt egyszerű, nagyon rugalmas és hihetetlen gyorsan húzódik össze, de végül sikerült. Egy pillanatra megakasztott, hogy mielőtt eltűnt volna a testében a szeme, belevillant az enyémbe, és akkor úgy éreztem nem csinálom tovább, de már nem tehettem meg, úgy megsértettem addigra, hogy biztos belepusztul, jobb, ha én csinálom.
Aztán néztem azt a nyálkás foltot, amit hagyott, azt a pici húst, amit lemetszettem, meg a csigaházat, és elborzadtam magamtól.
Miért? Miért csináltam? Ilyen könnyen lesz bárki szadista állat? Én se vagyok különb?
Jézus, nem akarom, soha többet nem bántok állatot!

Soha többet.

 

Éjjel rémálmaim voltak. A klubszobában voltam lenn és szellemek kísértettek, kopogtak, letépték a karnist, és tudtam, hogy ezt mind a csiga szelleme csinálja, és igen, rátaláltam, ahogy kegyetlen, gúnyos mosollyal tekergeti a rádió hullámsávját.

 

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg22

 

 

 

 

1988. április 27.szerda

 

10. nap laktanyafogság

Ma betettek őrszolgálatba.
Alig emlékszem, mikor voltam utoljára. Az valahogy a kopaszok dolga, bár engem már akkor se tettek őrszolgálatba, amikor a korosztályomat még bőven. Jöttem be úgy, hogy Nagy Feró, és mentem úgy ki, hogy Molnár Csabi volt az őr.
Meg is néztem, mikor voltam utoljára, de tavaly májusban, lassan egy éve.

Hoztak új, Commodore számítógépeket a reptérre, a reptéri irányítók, meg a vámosok kapták.
Nekem csak a többiek mesélték, hogy emiatt nagy mozgolódás volt, de igazából a gépeket egyikünk se látta. Ámde reggel egy sztorit mindenki tudott a reptéren.

Egy olyan vámost, aki sose használt számítógépet, odaültették az éjszakás szolgálata előtt, hogy ismerkedjen vele, az meg egy üveg pálinka kíséretében nekiült ismerkedni.

A pálinkát ismerte régről, azzal jobban haladt.
Kapott egy listát az utasításokról, az idegen számítógépes szakszavakról. Egy idő után idegesíteni kezdte. Nem azt csinálta a gép, amit azok alapján ő szeretett volna, vagy egyszerűen és érthetetlen okból nem csinált semmit, és ilyenkor ütni kezdte a billentyűzetet, de a fejében mindig felbukkant a figyelmeztetés, hogy vigyázni kell rá, nagyon drága volt.

Vad, dühödt, elkeseredett küzdelmet vívott, egyetlen társa segítette ebben, a pálinka.
De az is csak egy darabig segített, amíg a billentyűk végérvényesen össze nem folytak a szemei előtt.
Aztán reggel ébredt arra, hogy keltegetik.

– Gyuri, kelj fel! Kelj fel, mi a faszt csináltál?

Gyuri felemeli a fejét, sajog a feje, de nem csak belül, az italtól, hanem kívül is.
Néz maga elé, a gombok nyoma mélyen besajtolódott a homlokába, és meglepve konstatálja, hogy ő bizony belehányt a billentyűzetbe.

vámos1.jpg

Nagyon vártuk, hogy mi lesz az emberrel, Alex igyekezett az útlevélkezelőktől megtudni, ők több infóval rendelkeznek, de csak annyit hallottunk, hogy többet a büdös életbe nem nyúlhat a számítógéphez.
Részegen.

 

 

 

Centi_30.jpg104

 

 

 

 

1988. február 5. péntek


Ma Ferihegy 2-re, és azon belül az egyes előtér szolgálati helyre kerültem megint.
Elloptam végül a kormányt a kis bányász golfkocsiból.

Éjszaka, amint a reptér forgalma megszűnt, a beton szélén parkoló kis vontatóhoz oldalogtam és kiválasztottam azt a járművet, ami a leginkább takarásban állt.
Meg persze arra is figyeltem, hogy újszerű, alig használt látszatot keltse a kormány maga. Majdnem összevizeltem magam arra a gondolatra, hogy milyen vagányan fog majd kinézni a Zsigulimban. Beültem, becsuktam az ajtót. Kicsit eljátszottam az ujjaimmal a slusszkulcson, de végül úgy döntöttem nem indítom be, mert úgy nagyobbnak éreztem a lebukás lehetőségét. Pedig kegyetlen hideg van, jó lenne befűteni, majd elfagy a kezem, ahogy a csavarhúzóval szedem ki a közcsavart takaró műanyag borítást tartó csavarokat. Egész könnyen ment vele, jó ötlet volt behozni. Lassan az utolsó csavart is kiszedtem, a dugókulccsal kicsavartam a központi anyát, lehúzkodtam a tengelyről a kormányt, majd kiszálltam a vontatóból.
Nagyon tetszett, hogy nem csak egy lapos karika, amilyen a sima Zsiguli kormány, hanem a középkonzol, amibe a tengely illeszkedik, mélyebben feküdt a kormánykerék síkjához képest, úgy nézett ki, mint egy mélytányér. A középkonzol közepe ráadásul csúcsosan dudorodott ki magából a konzolból, mintha a bimbója lenne egy robotnő drótmellének.

Oké, itt állok vele a betonon. Most mi legyen? Hová tegyem? El kellene dugnom és később visszajönni érte, ha épp hazaengednek.

Csakhogy nincs itt a reptérnek olyan pontja ahová érdemes eltennem. Mert ha nem szolgálatba jövök, akkor ide nem tudok bejutni. Ide csak úgy jövök, ha szolgálatba küldenek, kimenőben ide nem jutok be. Tehát nem tudom hazavinni. Itt nem hagyhatom.
Be kell vinnem a laktanyába.

Oké. De hogy?

Kézben? Nem lenne gyanús?

Nagy valószínűséggel valamelyik ügyeletes csak megkérdezné, akár puszta kíváncsiság okán is, hogy az ott mi?

Mit mondanék?

Hogy hát izé, vak vezet világtalant?

 

Mert így nézne ki. Nem tudom, hány énem van, de most bentről szólni kellene annak, aki csak áll őrszolgálatban, egy kormánnyal a kezében, hogy: hahó, minden stimmel? Jól vagy így?

Mert mondjuk még az IFA-n valahogy eljátszhatnám a platón, hogy vezetek, de lenne egy enyhe pikantériája a jelenetnek, és lehet, hogy az se győzne meg mindenkit, ha leszögezném, hogy én gyorsabban hajtok a sofőrnél, előbb beérünk a laktanyába.

Ha meg mondjuk a csapat ügyeletesnek - miután felsorakoztunk előtte a szolgálat után - mondanám, hogy viszem haza, ez se biztos, hogy mindent megmagyaráz.

Nem, kézben nem vihetem.

De akkor hogy?

Rejtsem a gatyámba?

kormány2.jpg

Hátul úgy nézne ki mintha beszartam volna.
És nem is csak a dudor miatt, hanem ahogy megyek vele.
Elől meg úgy mutatna, mintha valamilyen gigantikus heresérvem ellenére azért még felállna a farkam. A kabát alatt elől instant sörhas, ami este, szolgálatba lépés előtt nem volt, reggel már van, vagy ugyanilyen, ha fentre teszem elől, mert úgy tyúkmell, hátul meg úgy mutatna, mintha simán púpos lennék.

Próbáltam azt, hogy behúztam a hasam és a kormányt úgy igyekeztem a kabát alá tenni, hogy a cintányér alakjának a közepét illesztettem a köldökömbe, hogy a homorú részét mutassam a külvilág felé, de úgy néztem ki, mintha lenyeltem volna egy mosógépdobot. Mikor meg ezt felismerve elővettem a kormányt újra, olyan érzésem lett, hogy kibeleztem R2D2-t, és a medencecsontját próbálgatom magamhoz.
Sehogy se jó ez.
Nem fogom tudni kivinni.
Akkor viszont vissza kéne szerelnem.
Itt így nem állhatok, a birtoklás öröme nem elég most, hogy hosszan élvezzem.
Visszaszerelem.

Valami mást kell kitalálnom.

 

Kicsit gondolkodtam azon, hogy csak provizorische szerelem vissza, nem húzom meg rendesen, hogy amikor kitaláltam, hogyan viszem ki, gyorsabban ki tudjam venni újból, de aztán bevillant a kép, hogy száguld a vontató egy kerozinos kamion felé, miközben a sofőr rémülten tartja a kezében a kicsavarozott kormányt, ezért úgy döntöttem mégis meghúzom rendesen.

Az éjszaka további részében inkább csak melegedtem benn, beindítottam, egy helyben járattam a motorját és úgy döntöttem, mindig ezt csinálom majd, minden éjszaka.

Jó, lehet, hogy majd csak egyszerűen beindítom a motort, előtte nem szerelem ki és vissza a kormányt minden alkalommal.

 

Centi_30.jpg182

 

 

 

 

November 19. Csütörtök


Ma egész nap csesztetett az a gondolat, hogy tegnap engedékeny voltam Herolddal. Azt kellett volna mondanom, hogy nem megyek ki többet. De ez a lihegve egyezkedés, összeakaszkodva, ez megalázó volt.

Ezért éjszaka F1-en kavartam, mint a gép, hogy ne kelljen kimennem reptéri őrszolgálatba.
Nem egyszerű ez, ha az ember reptéri őrszolgálatba lett beosztva. Ha amiatt viszik fel valamelyik repterünkre, hogy ott a betonon állva vigyázzon rá.
Nehéz ezt kivitelezni.

Kübli már ittasan feküdt, aludt, én meg a helyettesnek, egy nálam idősebb Sasnak mondtam, mutassa a beosztást. – Nem jó, nem jó. – mondtam – Ekkor nem megyek ki. Tegnap lettem Öreg, nem megyek ma ki, csak ha majd akarok.
Nagy a csönd. De megtöröm.

– Itt leszek benn addig.
Rámutattam a fegyverszobára és tényleg úgy gondoltam, ahogy mondtam.
Fel sem merült, hogy ez így nem fog menni.
Mér' ne menne? Öreg vagyok, nem?

Épp bevackolódni készültem, feküdtem épp a mikádómra, mikor egy korosztályombeli srác, a Matyi, akinek annak idején egy balesetben benyomta a szemét a géppisztoly csöve, mellém térdelt.
Elmondta, hogy most őt is megszopatom, holott ő is most lett Öreg.

Azt, hogy akkor ő se menjen ki, már akkor éreztem, hogy tényleg nem jó ötlet, amikor javasoltam neki.
Mondta is, hogy ehhez lenne kedve, de nem nagyon lehet megcsinálni, ő még sajnos katona. És szerinte még én is az vagyok, csak ő nem tudja annyira elfelejteni, mint én.

Sajnáltam szegényt nagyon, így aztán megállapodtunk mi is, meg a ügyeletes helyettes Sassal is, hogy Matyi állítja össze a váltást úgy, hogy mindketten csak annyit legyünk kinn, amennyit szükséges. Így tulajdonképpen egy korosztályommal kötött konszenzus alapján voltam ma kinn kampózni.

Ez így bevállalható.

kezfogas.jpg

Centi_30.jpg371

 

 

 

Május 14. Csütörtök

Fölnyomott a Robi Cupinál, valami olyasmivel, hogy nem jól csinálom a zárást, gondolom, nem viseli jól, hogy már csak pár napig tartozom alá. Cupi meg akart fenyíteni még utoljára, nem tudom miért most, miért nem tegnap, akkor lett volna oka. A büntetésem, hogy berakott őrszolgálatba holnapra. Elmondta, hogy többet a konyhára nem kell lemennem, át fognak helyezni.
Ez így egy kicsit hirtelen jött, jó régóta küzdöm, voltak utalások, de így egyszer csak hirtelen, nagyon szarul esett. Elszoktam már attól a bizonytalanságtól, ami a kiképzés állandó jellemzője volt, amitől igazán elviselhetetlennek éreztem az egészet. Nagyon rossz érzés, ha úgy tűnik, találomra dobálják az embert, ha azt, akiről döntést, hoznak, annyira sem  veszik figyelembe, hogy tájékoztassák, mi fog vele történni, mikor és miért. Valahogy azt vártam, hogy néhány nappal előtte közlik, hogy elhelyeznek, hogy hova kerülök.
De megint ilyen hirtelen jött. Mint egy forgószél. Felemel és ledob valahol.
Utálom ezt.
Cupi meg se tudta mondani, hogy konkrétan mi lesz, vidékre kerülök-e vagy nem, csak hogy a konyháról felrendelnek, hogy ott már ne okozzak kárt. Ezt nem értem, miből feltételezik, tegnap volt az első botlásom.
Azt sem sikerült Cupitól kiderítenem, hogy mikor tesznek el innen, mindenre az volt a válasza, hogy holnap őrszolgálatba tett.
Megint félelmetes a jövő, ijedt voltam nagyon. Az egyetlen előnye mindennek, hogy Robinak már semennyi ideje sincs velem foglalkozni, megszabadultam tőle. De ez most csak tény, nem öröm.

szép-képek-tornádó-11.jpg
Délután leadtam a szakácsruháim, felköltöztem a konyháról. Utoljára voltam lenn. Volt ebben valami félelmetes. Nagyon vágytam erre a percre régóta, de most félek, és fura nosztalgikus hangulatba kerültem. Rossz volt kipakolni a szekrényem, rossz volt úgy körbenézni, úgy kilépni, hogy egy komplett bejáratott kis birodalmat hagytam hátra.
Valami fura érzés szorította a torkom, tegnap még szét akartam verni mindent, ma meg fáj kilépni innen azzal a tudattal, hogy utoljára teszem.
Vidáman, mosolyogva pakolásztam, igyekeztem a lehető legnagyobb fesztelenséggel tenni, mintha mindez rettentő örömet okozna, hogy Robi ne lássa a bizonytalanságom. Ez sikerült is, mert láthatóan zavarban volt, nem szólt hozzám, nem gúnyolódott. Persze azt is láttam, hogy nem akar az új szakács előtt úgy viselkedni, ahogy szokott, hányingert keltően simulékony módon diskurált. Az egyetlen jó dolog tényleg az, hogy ezt nem kell többet elviselnem.

Reggel még együtt nyitottam a kopasz szakáccsal, úgy láttam, nem volt rá hatással Robi. Elbeszélgettünk, elmondtam, hogy a saját elhatározásomból hagyom itt a konyhát.
Ez az égbekiáltó marhaság nyomot hagyott az arcán egy időre, de aztán egész jól elbeszélgettünk. Eszembe jutott, hogy elmondom neki, hogy csak amiatt került ide, mert én el akartam helyeztetni magam. Hogy nekem köszönheti, hogy itt van, de végül soha nem mondtam neki. Sportszerűtlen lett volna, mintha ezzel kiváltságot akarnék kieszközölni a jövőre nézve. Meg hogy érezze lekötelezve magát.

De ne érezze.

Nem érdekel.

Amúgy meg jó gyereknek tűnik.