Centi_30.jpg94

 

 

 

 

1988. február 15. hétfő


Ma megint éjszakára rendeltek, de előtte benn heverésztem a körletben. Ketten voltunk Alex-szel. Zuglóban lakik, nem is messze tőlem. Ez csak azért merült fel, mert szóba került, hogy szilveszterkor együtt lógtunk ki piát venni a Sarokházba.
Erre pár szóban meséltem neki, hogy voltam kinn Répával a laktanyán kívül, és milyen szar volt, hogy az ő mamája, meg az én szüleim messze laktak egymástól, és levontam a következtetést, hogy jobb olyannal szökni, akinek útba esik az otthona.
Feküdtünk az ágyainkon hanyatt és ez a feltevés olyan röhejesen hangzott, hogy hahotában törtünk ki.

Aha, szökés. Nemtom. Most kell? Holnap nem lehetne? Ma még senyvednénk itt benn, aztán szökünk, meg minden.

Harsogva röhögtünk.

– Én ma nem mozdulok senki szökéséért. Nem, még ha Balrog őrnagy hívna szökni, akkor se.
– Rohadjunk itt benn.
– Rohadjunk, az lesz a legjobb, itt, így, öregesen.

Itt a legalján a legjobb.
A legaljának a tetején.
Öregként.

– Na, és te végül is, hogy kerültél a legaljára? – szegeztem Alexnek a kérdést – Miért buktál ide a kampósokhoz az útlevélkezelőktől?

Alex felült, jól megnézett, majd belekezdett.
Az apja pilóta volt, a mamája fiatalabb korában stewardess, aztán mikor ő megszületett, váltott és MALÉV-os dolgozó lett, emellett a család egyéb tagjai közül is sokan dolgoztak a reptereken.

A MALÉV-osok, LRI-sek, meg a többi reptéri dolgozó igyekezett a családját maguk közt tudni, ezért komplett klánok dolgoztak együtt.
Ennek lehetett abban szerepe, Alex szerint, hogy ő ide a reptérre került, határőrnek, mert a reptéri munkához alaposan átvilágítanak mindenkit, az egész rokonságukkal együtt, egy onnan származó gyerek eleve tisztának számít.
Határőrnek azt vitték, aki a rendszer szemében megbízható.

Én magam nem tudom, mitől vagyok megbízható, eddig ezt valahogy nem sikerült bebizonyítanom magamnak sem, és Alex is ugyanígy gondolkodik, szarik a rendszerre.
De mikor kopasz volt, ezt róla nem tudták.

Egyszer, amikor a mamája, összefutott Nyírővel, a laktanya parancsnokkal, akivel már korábbról ismerték egymást, a "hogy van, mitől ilyen feszült" kérdésre, kicsúszott száján, hogy elromlott a reluxa otthon és hogy a fia mindig pillanatok alatt meg tudta csinálni, de most a héten még nem jött haza a ferihegyi laktanyából. Nyírő ott tudta meg, hogy Alex nála szolgál, rögtön le is telefonált a századhoz, hogy engedjék ki.
Kiment szabadnapra, és onnantól kezdve csókosnak tekintették, holott a mamája nem ezért mondta, és többet ilyet Nyírő soha nem tett.
Alexről, ahogy idősödött, úgy kezdett kiderülni, hogy mégsem csókos és a hivatásos tisztek elkezdték kóstolgatni.

Folyamatos Rövid Ugrásokban vitték szolgálatba, ami amúgy sem ritka az útlevélkezelőknél, de őt kifejezetten szopatták.
Én megdöbbenve hallgattam, nem tudtam, hogy náluk is van Rövid Ugrás. Most tudom meg azt is, hogy azért hívják a kampósok "zselésnek" az útlevél kezelőket,  mert elvárás, hogy rendezett hajzattal menjenek szolgálatba, azt viszont sokszor hajzselével lehetett előállítani. Meg minden szolgálat előtt pengeélet kell a nadrágjukba vasalni. Három vasalóval néha huszonöt, harminc embernek.
Alex azt mondta, ezt a részét utálja, de már elképzelhetetlen szerinte, hogy civilben ne maradjon meg valami pedantéria, úgy beleégett az emberbe mindez.

Aztán nemrégiben kiment volna a Genesis koncertre, de nem engedték ki.
Nem kérte, hogy mehessen, de mindenki tudta, hogy a koncertre kimenne. A beosztás készítésekor, bár tevőlegesen tulajdonképp senki nem igyekezett elősegíteni, mégis kialakult az a szerencsés helyzet, hogy mehetett volna, ekkor lett volna a szabadnapja. Volt a körletükben egy "körleti megbízott" vagyis egy sima tégla. Nem lehetett pontosan tudni, de nagyon nagy volt a gyanú. A Mizsei.
– Jaj őróla hallottam, már mások is emlegették, Mizsi a beceneve nem? – vágtam közbe.
– Ő az igen, a Mizsi, állandóan kijárogat szabadnapra, kimenőre, a körletbeli dolgokról meg gyanúsan sokat tud az első század tisztikara. Na ez a Mizsi nem kedvelt, gondolom azért, mert nem én sem kedveltem, de nehéz volt kedvelni. Jópofának tűnő, de behízelgő modorú fazon, borsódzik az ember háta, ahogy beszél.

Ismerem én is az ilyet, megértem Alexet, a hideg kiráz, az ilyentől.
Na, ez a Mizsei volt aznap az ügyeletes tiszt, és a délelőttös szolgálatba indulás előtt megkifogásolta Alex nadrágjának az élét.
– Ami amúgy ugyanolyan volt mint mindig – legyintett Alex. – De ugye nem ez volt a lényeg, mindegy milyen volt a nadrág éle, kellett ürügy, hogy beírjon kihallgatásra. Aztán ebből már egyenesen következett, hogy este már nem mehettem sehova.
– Jó, de ezért nem tesznek senkit a kampósokhoz!
– Na ja az igaz, de aztán mikor beértem laktanyába a szolgálat után, és megtudtam, hogy tényleg nem megyek ki, nekiestem a szekrénynek.
– Háttal?
– Dehogy. Pisztollyal! – nevetett fel.
Vagyis dühében a szolgálati pisztolyával kezdte verni a szekrénye ajtaját, ami készséggel tört, lukadt, vagyis maradandó sérüléseket szenvedett. Na, ezt már nem tűrhették az ottani tisztek, eltussolni se lehetett, meg tán még Mizsei is ezt a megoldást szorgalmazta, útlevélkezelők közt ne legyen ilyen, elhelyezték.
Legyen ott, ahol a legrosszabb.
Kerüljön a kampósokhoz.

Az, hogy akkor ezentúl pisztoly helyett gépkarabély lesz nála szolgálatban, vagy hogy egyáltalán, nagyobb galibát tudna okozni itt, az nem jutott az eszükbe, pedig volt már példa, hogy az ilyesmit nem vették figyelembe, és nem is lett jó vége.
Nem tanulnak a tisztek a saját hibáikból.

Persze Alex tudja mit csinál, néha valami fura szarkasztikus, kritikus humorba ágyazva, de sokkal pontosabban látott dolgokat, mint mi. A dolgok fonákságát a legtöbb esetben általa láttuk meg.

Alex még elmesélte, hogy a legközelebbi szabadnapnál is dühös volt, mert akkor tudta meg, hogy mivel ő nem tudott elmenni a Genesis koncertre, el kellett adni a jegyét és a mamája kocsival robogott a Sportcsarnokhoz, hogy még a koncert előtt sikerüljön.
Emiatt úgy érezte nem is baj, hogy elkerül az első századtól, most meg valahogy úgy érzi, megérkezett. Az útlevélkezelők közötti sunyi torzsalkodások helyett itt minden fehér és fekete. Legalábbis senki nem alakoskodik. A geci itt ösztönösen, zsigerből az, nem szépít, a tisztességes ember meg nem érdekből cselekszik. Azt mondja, olyan, mint valami vásári komédia, amiből kilométerekre süt egy-egy klisé szerű karakter, mindenkit a leglényege tesz olyanná, amilyennek látszik. És ő ebben a közegben igyekszik a jók felé mozdulni.

És valóban, Alexet sose láttam kopaszokkal önkényeskedni, vagy egyáltalán összezördülni bárkivel, emellett mégse szürke mellékszereplő volt, mindenki kereste a társaságát, szórakoztatóan, nagy műveltséggel tartotta ébren a figyelmet bármely társaságban.

De, hogy ne legyen igazságtalan, azt is elmondta, hogy az útlevélkezelői ármánykodás azért nem fertőzött meg mindenkit, sőt aki ott gerinces, az a végletekig az, ott is a jó ember.

rettenthetetlen.jpg
Aztán feküdtünk hosszan, ő talán újraélte mindezt, én rágódtam a hallottakon. Tetszett, hogy ő is ellenszegült a tiszteknek, sorstársamnak éreztem.

 

Centi_30.jpg285

 

 

 

 

Augusztus 8  Szombat

Megint Rövid Ugrás. A második. Ezekből a rövid ugrásokból sokat nem lehet bírni, ezért én mindig számolom, hogy hol is tartok, persze egy-egy hosszabb pihenőnél mindig újrakezdődik, de az ember nagyjából meg tudja jósolni, mikorra fog tetszhalott állapotba kerülni.

Délelőtt F1-en az egyik szünetben beszélgettünk benn többekkel és elmeséltem mit tapasztaltam tegnap a bogárral. Boda az augusztusi leszerelő a kutügy helyettes, ő állította ma össze a szolgálatot, nagyot röhögött, mondván, hogy nincs olyan hülye, aki itt a reptéren piszkálni kezdene bármilyen rovart. Ki tudja mik ezek, honnan jöttek ide, mérges-e meg ilyenek, nem jó ezeket kitapasztalni. De ha már megtörtént csinálhatnék róla skiccet, hogy mások is megtanulják, mit kell elkerülni, vagy azonnal eltaposni.

– Amúgy voltál már líbiai gép mellett?

– Hát csak egyszer régebben. – válaszolom.

– Na, akkor ma Téged teszlek oda, nézd csak meg! – nevetgélt, egyáltalán semmi jót nem sejtetve. Kérdeztem, hogy miért, mi lesz, de csak vihorászott.

frida_kahlo_ii_by_freyjaskadi-d4fnxp4.jpgAmikor szállt le a LibianAir, már kinn is találtam magam a betonon. Bekísérték elém és rettegve figyeltem az ajtót, olyan érzésem volt valami Alien ront ki onnan majd, még a fegyvert is a hónom alá húztam, hogy kéznél legyen.

De amikor egy csinos, rozsdabarna bőrű, fekete hajú, enyhén bajuszos stewardess lépett ki, megnyugodtam. Bajszos? Na és? Nem megszokott látvány az igaz, ilyet én is most látok először, de szerintem nem olyan erősek a csáprágói és gyengébb a mérge, mint a tegnapi dolognak.

Boda durván egy hét múlva leszerel, nyilván kedvtelésből ijesztget mindenkit, nem lesz itt semmi.

Kiszálltak az utasok, elvitte őket a busz az előtér felé, ekkor nyitották ki a csomagosok a raktér ajtaját. Fura volt, de nem tudatosult, hogy arabok jöttek kipakolni, mindegyiken burnusz, illetve turbán volt és a szájuk előtt kendő. De LRI-s egyenruhában dolgoztak.
Akkor helyiek.
Vagyis magyarok, nem arabok.

(F.K.)

Amikor kinyílt a raktér, megértettem mindent. Az iráni géphez hasonló mennyiségben özönlöttek ki legyek, és elkezdtek birtokba venni minket. A mi legyeinknél karcsúbb, laposabb és talán kicsit hosszabb példányok bámulatos gyorsasággal repültek, de amúgy lusta népség volt, gyors reflexekkel. A lehető legegyenesebb pályán, minden felesleges kanyartól mentesen csapódnak az ember arcára, fülébe, orrába. Az arcról, fülből el lehet hessegetni, de itt se törik magukat nagy meneküléssel, annyit tesznek, hogy a legutolsó pillanatban felröppennek és a lehető legkisebb kört leírva csattannak vissza.

Még be se fejeztem a mozdulatot, már ugyanott terpesztenek. Nem sokat mászkálnak, de valahogy olyan érdes a lábuk, hogy egyáltalán nem jó érzés. Elkapni őket viszont lehetetlen. Egyetlen módja van, hogyha bemászik az ember orrába. Azt is elég lendületesen teszi, nem lehet előle hátrahőkölni, nem védheti az ember hessegetéssel, mert kis kerülővel, de máris benn van.

légy21.jpgNem tudom meddig mászna, meg miért, de hisztérikusan húzgáltam ki, és ha már megvolt, gyűrtem össze kis csomóba. Jóval keményebb, mint a nálunk használatos piaci légy, és azt is meg kell tanulni, hogy mennyire kell összegyűrni. Mert az első néhány, amiről azt gondoltam, kinyírtam, ledobva a betonra egy darabig még kis galacsin, de aztán apró remegésekkel alakot ölt, mintha tojásból bújna ki, először a feje bukkan ki, majd néhány lába, aztán visszanyeri az alakját a teste, kiegyenesedik a szárnya, zümmögve felpörgeti a rotorokat és újra támad.
Akkor lehet biztos az ember a dolgában, ha a gyűrögetés közben minimum két darabra morzsolja.

Értem a csomagosokat, de mondjuk az egyik pilótát nem nagyon.
Hófehér egyenruhában lépdel le, bebalzsamozott hátrafésült hajára épp most tette fel a fehér alapon kék csíkkal szegélyezett tányérsapkát, barna bőrével, lassú lépteivel, divatmodellnek tűnne, ha nem lógna kifele az egyik orrlyukából egy ilyen légy, békésen, semmitől nem zavarva. A légiutas kísérők már elmentek, de szörnyű gyanúm támad, lehet, hogy nem is bajszos volt?