Centi_30.jpg4

 

 

 

 

 

1988. május 15. vasárnap

Szadó berendelt ma, hogy probléma merült fel.

Hát, ha a tegnapra gondolok, nekem is úgy tűnik, de nem szoktak ilyen finoman fogalmazni. Azért, hogy félmeztelenül fekszem a fűben őrszolgálatban, és pont a laktanyaparancsnok talál rám, az régebben komolyabb dolog volt, mint sima probléma.
De Szadó nem is ezzel kapcsolatban hivatott. Ketten voltak jelen, ő és Knízner kopasz hadnagy. Elmondta, hogy megnézte azt a könyvet, amit Knízner hadnagy talált nálam tegnapelőtt.
Aztán elhallgatott.

piszkos121.jpgVártam, hogy nagy levegőt vesz és valami súlyosat szól, de csak annyit kérdezett, hogy van-e valami mondanivalóm ezzel kapcsolatban.

– Jelentem nincs – mondtam nyugodtan.

Szadó bólintott, és rezignáltan Knízner felé fordult, átadva neki a szót.

Láttam, hogy Knízner alig várja, hogy nekikezdjen és nem csalódtam.
Azt ecsetelte, hogy a szocialista haza védelmére szerveződött fegyveres alakulat vezetőinek, parancsnokainak meggyalázása az egész, ebből olyan politikai botrány lesz, hogy éveket kaphatok miatta.

– Tele van trágár szavakkal, Szilasit, és sok más tisztet rágalmazó írással, egyáltalán mi az Isten ez? – kérdezte már-már kiabálva.

– A gondolataim.

Ugyanazt mondtam neki, amit akkor mondtam, amikor megtalálta.

– Azok egy ideje ilyenek.

Szadó őrnagy lehajtotta a fejét, mintha mosolygott volna.
Esetleg sírt.
De talán inkább mosolygott.

Knízner szinte magán kívűl kiabálta, hogy ne hazudjak, benne van egy csomó társam neve, hogy kerülnek oda, mik ezek?
Az a válaszom, hogy vannak olyan gondolataim, amiket a fejemben leginkább a beleírt határőrök hangján szeretek hallani, ezért írtam bele - teljesen kihozta a sodrából.
– Dvorszky, ne hazudozzon nekem össze-vissza! Ki fogom hallgatni az összes benne szereplő katonát, fel fogom ezt az egész ügyet göngyölíteni!

Szadó ekkor felemelte a fejét és Kníznerre szólt, hogy ez valóban alapos vizsgálatot igényel, de ő előbb szeretné tüzetesebben átnézni azokat az írásokat. Igen határozottan utasította, hogy hagyja itt az asztalon, és menjen, ellenőrizze le az éjszakai váltást a szolgálatos könyvben. Knízner idegesen harapdálta a szája szélét, de kiment.

Amíg be nem csukta maga mögött az ajtót, Szadó meg se moccant. De ekkor a kezébe vette a naplót, belelapozott, beleolvasgatott, néha nagyon halványan elmosolyodott.
Majd megkérdezte, hogy mi ez az egész.

– Emlékek – mondtam. Ő mélyen a szemembe nézett, összecsukta a naplót és az asztalon elém tolta.
– Tegye el! Ne is lássam. És most beszéljünk a problémáról.

Azt hittem, most jön a tegnapi félmeztelen szolgálatom, de nem ezt említette.
Arról beszélt, hogy mivel januárban Balroghoz került a szabadságos könyvem, és nála is maradt, nem figyelte senki, hogy megkaptam-e az éves címszabit, de most a leszerelők aktáit átnézve tűnt fel, hogy nem kaptam meg.
De már nincs idő kiadni, viszont kötelező lenne.
Alá kéne írnom, hogy kinn voltam.
Csak a rend kedvéért.
Kicsit néz a szemembe, hogy mit szólok.
Nagy franc amúgy, mert pár másodperc múlva mintha jókedvűen és cinkosan rezdült volna meg, és egy alig észrevehető mosoly jelent meg az arcán.

– Dvorszky, biztos tudja, hogy a tisztikar nagy része nem bánja, hogy így alakult. Nem sajnálja magát senki, csak a papírok legyenek rendben. De, ha már így alakult, állapodjunk meg abban, hogy én személyes hatáskörben kiutaltatom napidíjban, illetményként. Két napra persze kimegy, a négy napra kap napi 240 forintot.
És aláírja, hogy kinn volt hat nap címszabadságon. És erről senkinek nem beszél! Megértette?

piszkos12.jpg
Kedvelem én ezt a fickót.
Katona, tehát nem kér.
De az emberhez beszél, tisztességes alkut ajánl.
Hogyne érteném, elkúrták, egy csomó papírmunka lenne, tán még elmarasztalás is, ő eltekint az elmúlt napokban történt bakijaimtól, búsásan kifizet, a havi zsold 920 Ft, én meg aláírom neki a szabadságos könyvet, hogy ne üsse meg a bokáját.
Jó csere, mehet!

– Jelentem értettem! – mondtam mosolyogva, a papír fölé hajoltam, aláírtam. Közben hosszan megnéztem a tollat, valami olyan MALÉV-os golyóstoll volt, amit még sosem láttam.
– Na, ne bazsalyogjon itt nekem, most már leléphet Dvorszky! – mondta leereszkedő, de barátságos hangon – Ne is lássam!

Úgy tisztelegtem neki, hogy még a sarkam is összecsaptam és akkora vigyorral jöttem ki, hogy Nagy Feró kérdezte is a folyosón, hogy mi van? Csak nem korábban szerelnek le?

– Engem? Minek? 18-án szerelek. –  vihogtam felé –  Négy napom van, civil vagyok. Neked hány napod van?

– Szopatsz Dvorszky? Együtt vonultunk!

– Na és mikor szerelsz?

– 18-án baszdmeg.

– És hány napod van?

–  Négy.

– 536 napja vagy katona. Négy nap az mennyi?

– Az semmi!

– Az az! És akkor mi vagy?

– Civiiiiil!

 

Centi_30.jpg5

 

 

 

 

 

1988. május 14.szombat


Így kell írnom, mert ez az igazság:
geci jó idő volt ma.

Olyan igazán pimaszul és mélyrehatóan jó idő.
Őrszolgálatba osztottak be és megőrültem attól, hogy érzem minden porcikámban a kinn tomboló nyarat, de itt kell az épületben maradnom, mert pihenőidős őrszolgálatos vagyok.
Az első négy órámat benn töltöm.

Szinte minden ablak nyitva van, és csak úgy árad be a harmatos fűről az égető naptól felperzselt pára szállongó illata, de ez is kevés, kinn akarok lenni a szabadban.

Ezért mászkáltam a folyosón fel és alá, olyan lettem, mint egy állatkerti ketrecbe zárt, fiatal, erős jaguár. Először dühödten, aztán meglehetősen enerváltan jártam a köröket. Hosszan, ugyanolyan mozgással haladtam, egészen a fal mellett, majd mint egy repülő, felsőtestet bedöntve kanyarodtam vissza a folyosó két végén.
jaguár.jpg
Épp háttal távolodtam az alegység ügyeletes asztalától, mikor az AEGÜ hangja, mint valami lasszó torkon ragadott azzal a mondattal, hogy "Dvorszky készülődj a váltáshoz", és úgy rántott vissza, mint a horgász a megakasztott halat.
Robotként szedtem össze a cuccaim, vettem fel a fegyverem, és szinte rohantam ki az épületből, miután a Csüti előtt bejelentkeztem. Megtörtént a váltás, és végre egyedül maradtam kapuőrségben.

Két kaput kell felügyelni.
Amikor én idekerültem, még csak egy kapu volt.
A főkapu, ami az Üllői útra nyílt.
A városi forgalomnak kellett kinyitni, de dél és négy óra közt nem sok ilyen eset van. A délelőtti órákban forgalmasabb, reggel jön néhány tiszt, akkor többet kell ugrálni, nyitogatni a kaput, aztán a törzsszakasz megy valamit beszerezni az IFÁ-val legfeljebb egyszer. Amperért pedig nem minden nap küldenek.

Viszont nemrég felszereltek egy másik kaput is, a reptér felé. A reptér maga amúgy is körbe van kerítve, mi a kerítésen belül vagyunk, eddig teljesen nyitott volt a tér a repterek irányába, a műúton minden további nélkül jött, ment bárki a laktanyából.

Ez az új kapu elég nagy szopás.
Jönnek-mennek a váltások.
A kampósoké meg az útlevélkezelőké külön.
Megy a kaját beszerezni a kajás UAZ minden étkezéskor.
A reptéri tisztek, de inkább a mi tisztjeink, folyamatosan szaladgálnak a reptérre. Lehet, hogy csak konyakot szerezni valamelyik MALÉV gépről, de kimennek.
Néha külön viszik a kutyakonyhásokat, és megint külön az építő szakasz katonáit valamit elhárítani.
Ha valami iratot véletlenül nem küldtek le a váltással a laktanyába, vagy fel a repterekre, akkor küldték rögtön az IFA-t, vagy valamelyik Latviást.

Szóval a két kapu együtt már elég sok rohangálást jelentett.
Nem ezért akartam én ide kijönni, bassza meg.
Nyugalmat szerettem volna, és hogy átjárjon a nap melege.
Tűnődni akartam gondolattalanul a semmire.

Rettentően idegesített, hogy nyugodt akartam maradni, de nem tudtam. Folyamatosan nyitogatnom, tisztelegnem kell.
Kurva öreg vagyok én már ehhez.

Egy hintaágyat akarok!
Beleültem és pillanatok alatt jött az ötlet.

Kinyitom azt a kurva belső kaput!
Mindenki be tud jönni és ki tud menni anélkül, hogy nekem nyitogatnom kellene előtte az ajtót.

És tényleg kiakasztottam, majd teljesen kitártam.
Mivel ezzel leesett a roppant felelősség súlya a vállamról, megéreztem milyen iszonyú melegen tűz a Nap, és hogy most belém tudná oltani a nyarat, hogy tudjam, megérkezett teljesen.
Szinte meggyújtotta az inget rajtam, én meg azt akartam, hogy engem gyújtson meg. Hirtelen elkezdtem letenni a fegyvert a bódé mellé, kigombolni és levenni magamról mindent.
Legalábbis felülről. Aztán meg kerestem egy helyet az őrbódéval szembeni bokrosban, ahonnan láttam mindkét kaput meg a fegyverem, leterítettem az ingem, és leheveredtem. Egész klassz időszakot fogtam ki, legalább fél órán keresztül senki nem jött.
Illetve csak a kajás UAZ, amiből a kopasz kisSas sofőr mutatott a homlokára, hogy hülye vagy baszki.
És?
Mondjon valami újabbat, nem?
Szarok én rá, ki mit gondol.
Öreg vagyok.
Öt napom van.

És most inkább gondolkodni akarok.

Momentán nem jut eszembe, hogy miről is akartam.
A jövőről?
Nem arról nem, az majd csak öt nap múlva kezdődik. Minek úgy előrerohanni?
A jelenről?
Abban az égvilágon semmi gondolkodni való nincs, várakozás van.
A múltról?
Nem, épp azért nincs semmi gondolkodni való a jelenben, mert alig várom, hogy véget érjen a múlt.

Fekszem inkább itt csendben.
Jólesően éget a nap.

És jön egy parancsnoki UAZ.

Ó, a kurva élet, maradok fekve, úgy nem biztos, hogy észrevesznek.
Mondjuk borítékolható lenne amúgy tíz percenként, de azért tiszttel nem akartam találkozni. 
Mindegy, nem mozdulok, levegőt se veszek míg elmegy. Mindjárt elmegy, most kanyarodik be elém. Már csak egy kicsit kell továbbhaladnia és benn van a laktanyában.
Még egy kicsit beljebb kell mennie.
Kellene.
Mintha megállt volna.
Mi a fasz?
Megállt?

Na, ettől felültem és farkasszemet néztünk Nyírő alezredessel, a laktanya parancsnokával.

– Maga meg mit csinál itt? – kérdezte hirtelen, ugató hangon.

– Jelentem... – mondtam nem túl eltökélten, miközben széttártam a karomat. Ő követte a tekintetével a mozdulatomat mögém, az ÉPK-sok barakkjára, nyilván azt gondolta oda tartozom.

Menjen vissza azonnal, ne is lássam. Felálltam, felvettem az ingem a földről.

– Az őr merre van? – kérdezett utánam Nyírő. A tekintetem a fegyverre ugrott, amit az őrbódé falának támasztottam. Ő is odapillantott.

– Maga az? – kérdezte kerekre nyílt szemmel.

Csak bólintottam.
Hirtelen, az eszébe jutó első gondolat első szava első betűjének lendületével felfújta az arcát, lángvörös lett, és ingerülten intett a sofőrnek.

Nagyot fékeztek a laktanya épülete előtt, láttam, ahogy az alezredes rohan be a csapatügyeleteshez.
Összeszedtem a cuccaim, és amikor épp gyűrtem volna be az ingem a gatyába megszólalt az ugafon és Szilasi, a csapatügyeletes tiszt berendelt.

Már be sem tűrtem végül az inget, sapkám a kezemben, mint valami hippi, bandukoltam be.
Szilasi még csak nem is kiabált, rezignáltan jelezte, hogy mára kivettek a szolgálatból, menjek csak fel és várjam, hogy mi lesz velem.

A lépcsőn felfelé menet dohogtam magamban.
Várja meg a faszom.

Öt napom van.
Tovább nem várok.

 

 

 

 

Centi_30.jpg94

 

 

 

 

1988. február 15. hétfő


Ma megint éjszakára rendeltek, de előtte benn heverésztem a körletben. Ketten voltunk Alex-szel. Zuglóban lakik, nem is messze tőlem. Ez csak azért merült fel, mert szóba került, hogy szilveszterkor együtt lógtunk ki piát venni a Sarokházba.
Erre pár szóban meséltem neki, hogy voltam kinn Répával a laktanyán kívül, és milyen szar volt, hogy az ő mamája, meg az én szüleim messze laktak egymástól, és levontam a következtetést, hogy jobb olyannal szökni, akinek útba esik az otthona.
Feküdtünk az ágyainkon hanyatt és ez a feltevés olyan röhejesen hangzott, hogy hahotában törtünk ki.

Aha, szökés. Nemtom. Most kell? Holnap nem lehetne? Ma még senyvednénk itt benn, aztán szökünk, meg minden.

Harsogva röhögtünk.

– Én ma nem mozdulok senki szökéséért. Nem, még ha Balrog őrnagy hívna szökni, akkor se.
– Rohadjunk itt benn.
– Rohadjunk, az lesz a legjobb, itt, így, öregesen.

Itt a legalján a legjobb.
A legaljának a tetején.
Öregként.

– Na, és te végül is, hogy kerültél a legaljára? – szegeztem Alexnek a kérdést – Miért buktál ide a kampósokhoz az útlevélkezelőktől?

Alex felült, jól megnézett, majd belekezdett.
Az apja pilóta volt, a mamája fiatalabb korában stewardess, aztán mikor ő megszületett, váltott és MALÉV-os dolgozó lett, emellett a család egyéb tagjai közül is sokan dolgoztak a reptereken.

A MALÉV-osok, LRI-sek, meg a többi reptéri dolgozó igyekezett a családját maguk közt tudni, ezért komplett klánok dolgoztak együtt.
Ennek lehetett abban szerepe, Alex szerint, hogy ő ide a reptérre került, határőrnek, mert a reptéri munkához alaposan átvilágítanak mindenkit, az egész rokonságukkal együtt, egy onnan származó gyerek eleve tisztának számít.
Határőrnek azt vitték, aki a rendszer szemében megbízható.

Én magam nem tudom, mitől vagyok megbízható, eddig ezt valahogy nem sikerült bebizonyítanom magamnak sem, és Alex is ugyanígy gondolkodik, szarik a rendszerre.
De mikor kopasz volt, ezt róla nem tudták.

Egyszer, amikor a mamája, összefutott Nyírővel, a laktanya parancsnokkal, akivel már korábbról ismerték egymást, a "hogy van, mitől ilyen feszült" kérdésre, kicsúszott száján, hogy elromlott a reluxa otthon és hogy a fia mindig pillanatok alatt meg tudta csinálni, de most a héten még nem jött haza a ferihegyi laktanyából. Nyírő ott tudta meg, hogy Alex nála szolgál, rögtön le is telefonált a századhoz, hogy engedjék ki.
Kiment szabadnapra, és onnantól kezdve csókosnak tekintették, holott a mamája nem ezért mondta, és többet ilyet Nyírő soha nem tett.
Alexről, ahogy idősödött, úgy kezdett kiderülni, hogy mégsem csókos és a hivatásos tisztek elkezdték kóstolgatni.

Folyamatos Rövid Ugrásokban vitték szolgálatba, ami amúgy sem ritka az útlevélkezelőknél, de őt kifejezetten szopatták.
Én megdöbbenve hallgattam, nem tudtam, hogy náluk is van Rövid Ugrás. Most tudom meg azt is, hogy azért hívják a kampósok "zselésnek" az útlevél kezelőket,  mert elvárás, hogy rendezett hajzattal menjenek szolgálatba, azt viszont sokszor hajzselével lehetett előállítani. Meg minden szolgálat előtt pengeélet kell a nadrágjukba vasalni. Három vasalóval néha huszonöt, harminc embernek.
Alex azt mondta, ezt a részét utálja, de már elképzelhetetlen szerinte, hogy civilben ne maradjon meg valami pedantéria, úgy beleégett az emberbe mindez.

Aztán nemrégiben kiment volna a Genesis koncertre, de nem engedték ki.
Nem kérte, hogy mehessen, de mindenki tudta, hogy a koncertre kimenne. A beosztás készítésekor, bár tevőlegesen tulajdonképp senki nem igyekezett elősegíteni, mégis kialakult az a szerencsés helyzet, hogy mehetett volna, ekkor lett volna a szabadnapja. Volt a körletükben egy "körleti megbízott" vagyis egy sima tégla. Nem lehetett pontosan tudni, de nagyon nagy volt a gyanú. A Mizsei.
– Jaj őróla hallottam, már mások is emlegették, Mizsi a beceneve nem? – vágtam közbe.
– Ő az igen, a Mizsi, állandóan kijárogat szabadnapra, kimenőre, a körletbeli dolgokról meg gyanúsan sokat tud az első század tisztikara. Na ez a Mizsi nem kedvelt, gondolom azért, mert nem én sem kedveltem, de nehéz volt kedvelni. Jópofának tűnő, de behízelgő modorú fazon, borsódzik az ember háta, ahogy beszél.

Ismerem én is az ilyet, megértem Alexet, a hideg kiráz, az ilyentől.
Na, ez a Mizsei volt aznap az ügyeletes tiszt, és a délelőttös szolgálatba indulás előtt megkifogásolta Alex nadrágjának az élét.
– Ami amúgy ugyanolyan volt mint mindig – legyintett Alex. – De ugye nem ez volt a lényeg, mindegy milyen volt a nadrág éle, kellett ürügy, hogy beírjon kihallgatásra. Aztán ebből már egyenesen következett, hogy este már nem mehettem sehova.
– Jó, de ezért nem tesznek senkit a kampósokhoz!
– Na ja az igaz, de aztán mikor beértem laktanyába a szolgálat után, és megtudtam, hogy tényleg nem megyek ki, nekiestem a szekrénynek.
– Háttal?
– Dehogy. Pisztollyal! – nevetett fel.
Vagyis dühében a szolgálati pisztolyával kezdte verni a szekrénye ajtaját, ami készséggel tört, lukadt, vagyis maradandó sérüléseket szenvedett. Na, ezt már nem tűrhették az ottani tisztek, eltussolni se lehetett, meg tán még Mizsei is ezt a megoldást szorgalmazta, útlevélkezelők közt ne legyen ilyen, elhelyezték.
Legyen ott, ahol a legrosszabb.
Kerüljön a kampósokhoz.

Az, hogy akkor ezentúl pisztoly helyett gépkarabély lesz nála szolgálatban, vagy hogy egyáltalán, nagyobb galibát tudna okozni itt, az nem jutott az eszükbe, pedig volt már példa, hogy az ilyesmit nem vették figyelembe, és nem is lett jó vége.
Nem tanulnak a tisztek a saját hibáikból.

Persze Alex tudja mit csinál, néha valami fura szarkasztikus, kritikus humorba ágyazva, de sokkal pontosabban látott dolgokat, mint mi. A dolgok fonákságát a legtöbb esetben általa láttuk meg.

Alex még elmesélte, hogy a legközelebbi szabadnapnál is dühös volt, mert akkor tudta meg, hogy mivel ő nem tudott elmenni a Genesis koncertre, el kellett adni a jegyét és a mamája kocsival robogott a Sportcsarnokhoz, hogy még a koncert előtt sikerüljön.
Emiatt úgy érezte nem is baj, hogy elkerül az első századtól, most meg valahogy úgy érzi, megérkezett. Az útlevélkezelők közötti sunyi torzsalkodások helyett itt minden fehér és fekete. Legalábbis senki nem alakoskodik. A geci itt ösztönösen, zsigerből az, nem szépít, a tisztességes ember meg nem érdekből cselekszik. Azt mondja, olyan, mint valami vásári komédia, amiből kilométerekre süt egy-egy klisé szerű karakter, mindenkit a leglényege tesz olyanná, amilyennek látszik. És ő ebben a közegben igyekszik a jók felé mozdulni.

És valóban, Alexet sose láttam kopaszokkal önkényeskedni, vagy egyáltalán összezördülni bárkivel, emellett mégse szürke mellékszereplő volt, mindenki kereste a társaságát, szórakoztatóan, nagy műveltséggel tartotta ébren a figyelmet bármely társaságban.

De, hogy ne legyen igazságtalan, azt is elmondta, hogy az útlevélkezelői ármánykodás azért nem fertőzött meg mindenkit, sőt aki ott gerinces, az a végletekig az, ott is a jó ember.

rettenthetetlen.jpg
Aztán feküdtünk hosszan, ő talán újraélte mindezt, én rágódtam a hallottakon. Tetszett, hogy ő is ellenszegült a tiszteknek, sorstársamnak éreztem.

 

Centi_30.jpg203

 

 

 

 

Október 29. Csütörtök

Ferihegy 2-re tettek ma ki. A tegnapi eset miatt határozottan boldognak éreztem magam és jól is esett kinn állni. Megint megúsztam egy csúnya kihágást, de a tudatalattimban megjelent valami szúrós.
Elkezdtem félni, hogy ezt megszokom, hogy nem tudom majd, hol a határ.
Nem lesz ez jó.
Tudnom kéne hol a helyem.

helyedre1.jpg
Ezért elkezdtem újra szemügyre venni a környezetem, úgy mintha teljesen új lenne.
Végigpásztáztam a tekintettemmel az épület lapjain, sarkain, követve a cikk-cakkjait le egészen a csápokig, át a betonra, a festett csíkok mentén a gépekhez, ezekhez a böhöm szörnyekhez.
Épp száll fel egy MALÉV gép.
Amint becsukódnak az ajtók, magabiztos kezek elkezdik leakasztgatni a különböző ormányokat, az akkumulátortöltő tehergépkocsik csatlakozóit, a kerozinos kocsi nyúlványát. Már zúgnak a motorok, az első futóműre egy tolórudat illesztenek, a másik végén egy lapos, bivalyerős toló-vontatógép lassan kitolja a csáp mellől és a leszállópálya felé irányítja a gép elejét. Sok esetben ilyenkor majdnem a mellőlem hátrébb tolt repülő mögé gyaloglom, így amikor felpörgeti a turbinákat érzem a szelét, melegét, szagát.

És ekkor ugrik be, hogy én ezt már soha nem fogom tudni úgy szemlélni, mintha sosem láttam volna. A szag az mindig aláfesti a képet, mindig itt van az orromban a kerozin égésének mellékterméke, annak a semmivel össze nem keverhető, gázolajhoz hasonló, de finomabb, édeskés, kis mennyiségben élvezhető szaga. Ha éppen megy vagy jön valamelyik gép, akkor erősebb, de amúgy is állandóan szállong, és akármit nézek, mellétolakszik ez a szag és emlékeztet, hogy nem, nem ismeretlen.
Ezt te jól ismered.
De ha netán kerozin nincs, akkor a generátorkocsik dízelolajszaga kitölti az űrt.
Tudod jól.
Elkerülhetetlen.
És nem új ez, sőt, tudom, hogy ha szagot érzek, akkor enyhíteni tudok a kényelmetlenségeken.
Mert a sugárhajtómű meleg szele, már most jól tud jönni hűvös éjszakákon.

helyedre.jpg
Tisztes távolból begyaloglom mögé amíg a felszállópálya felé igyekszik, és élvezem az akár százméteres távolságból idepréselt levegőt, hagyom, hogy körülöleljen.
A gép távolodik én meg hosszú, laposakat lépve elébe megyek a lustább-lassabb fodroknak, gyaloglom, amíg langyos előttem a majdnem zselés fuvallat.

Ma délután jó idő volt, most csak a szagra csatlakoztam rá és hagytam, hogy az ismeretlennek látszó képi részleteket is elárassza és és igazolja, hogy láttam már.

És végül teljesen családiasnak éreztem ezt a látványt, béke szállt meg, az elalvás előtti másodpercek érzése, amikor az ember még utoljára körbenéz az ágya körül és mielőtt végleg lehunyná a szemét, konstatálja, hogy biztonságban van.
Én csak hunyorítottam, majd többször körbe fordultam, míg el nem mosódott a gyorsan mozgó kép a szempillám mögött, és éreztem, hogy rész vagyok, ennek a kicsiny mindenségnek a része.

Nem is tudtam eddig, de a helyemen vagyok:
ez az otthonom.

Centi_30.jpg214

 

 

 

 

 

Október 18. Vasárnap


A tegnapi napon a Tranzit-őrségben megint elég sokat beszélgettünk a szírekkel, feleségeik vannak meg rengeteg gyerekük.
Ma ugyanúgy melléjük rendeltek délután. Mindkét férfi izgatottan járkált fel-alá, rögtön kérdeztem is, mi történt. Lehet, hogy ma elmennek, mondták, csillogott a szemük, tekintetük már a szír földet pásztázta.
A szír légitársaság nem akarja hazavinni őket, valami ismeretlen okból, viszont, valahogy meg kéne szabadulni tőlük. Magyarországra nem jöhetnek be. Nem tudom miért, kérdezgettem őket már erről, nem mondanak semmit, amit meg mondanak az is semmi, nem értettem.

Innen azért kell valahogy kipaterolni őket, mert elég sokba kerülnek. Etetni kell őket, erősebben tisztán tartani a tranzitot. Felmerült, hogy egy MALÉV gép elviszi őket. Ha MALÉV géppel mennek, akkor már csak hagyni kell őket Szíriában kiszállni és el is van intézve az ügy, mert vissza már nem tudnak jönni, egyszerűen nem engedik fel őket a fedélzetre. És az jogos, nincs jegyük, nincs vízumuk.

Csináljanak ott Szíriában velük amit akarnak. És ha van két szabad hely a damaszkuszi MALÉV gépen, akkor nem kerül semmibe kirúgni őket az országból.

Berádióztam a Kutató ügyeletesnek, hogy úgy néz ki, ma valamikor elviszik őket, utasított, hogy ha tényleg mennek, biztosítsam a felszállásukat.

Hatkor indult a járat, háromnegyed hatkor kiderült, hogy mehetnek, megjelent faszFejes hadnagy, egy számomra ismeretlen zászlóssal, és a kötelező formaságok után pillanatok alatt kikísérték őket a bejárathoz. Vagyis mentem mögöttük, aztán egy kézfogás után egy életre eltűntek az életemből. Gondolom a hadnagy meg a zászlós a hadműveleti irodán teljesítenek szolgálatot, a laktanyában sose láttam őket.

Álltam ott, csendben, végignéztem ahogy kigurul a gép Abuval meg a társával. De nem csak az élet üresedett ki, hanem a szolgálat is.
Mondhatni, okafogyottá vált.
A Tranzit-őrség a Tranzitban rekedt személyek őrzése.
Most senki nincs itt.
Nekem se kéne itt lennem.

Engem 8 órás szolgálatba tettek ide, az még nem telt le, épphogy három órája kezdődött, ezért úgy döntöttem, megvárom míg letelik.
Reméltem, hogy ilyen apróságokról, mint a Tranzit nem kommunikál egymással a Hadműveleti iroda és a Kutató ügyelet. Benn valószínűleg nem tudják,  hogy nincsenek itt a szírek.
Átgondoltam, hol lehetnék.
Most a Kutügyre visszamehetnék, de ott nem hiszem, hogy jó szemmel néznek, hogy lebzselek a maradék időmben, valamit kitalálnának, pl. takarítást.
Na nem.
Jobb itt.

Mivel benn nem tudják pontosan mikor mennek és mennek-e egyáltalán a szírek, mert ez sose biztos, én vagyok az egyetlen, aki erről információval rendelkezik. Én meg úgy emlékszem, hogy majd csak akkor mentek a szírek, pont a szolgált lejárta előtt. Hülye lennék erről a néhány nyugodt óráról lemondani. Majd beszólok újra rádión pár perccel a szolgálat lejárta előtt, hogy "na végre elvitték a két őrizetest".

1.gifÜcsörögtem nyugodtan és elkezdtem szétszedegetni a pisztolyt, mivel múltkor egész jól megtanított az egyik kiutasított szír.
PA63-as pisztolyt használ a rendőrség, de ez van rendszeresítve és határőrségnél is.
Állítólag egy hulladék.
Szarul ellopott technológia alapján, szarul megtervezett, szar alapanyagból, szarul legyártott szar.
Én ezt nem tudtam megítélni, mert majd összepisiltem magam, amikor végre először a kezembe vehettem.

Nem azért mert PA63-as pisztoly, hanem azért mert pisztoly.
Nem lőttem vele, csak a rémhíreket hallottam. Hogy nagyot rúg, pontatlan, veszélyes és egy vacak az egész.

Ahogy fogom és forgatom tényleg elég gagyinak látszik. Lötyög mindene, csörög, csattog.
És levizsgáltam, hogy igaz lehet-e az a legenda, ami itt terjeng közöttünk, hogy szétvágja az ember tenyerét.

Elsütésekor a töltényben lévő energia felszabadul és nagy erővel löki hátra a závárzatot, ami olajozott sínen csúszik el. A híradások szerint úgy van elcseszett módon megtervezve, hogy túl közel került a markolat teteje ehhez a sínhez. Vagyis, ha az ember nem figyel, a hátracsapódó závárzat ketté vágja a hüvelyk és a mutatóujj közti ínszalagot és izmot.

Ez ugye azért felelős, hogy az ember fogni, markolni tudjon, de azzal már soha többet nem fog, nem markol majd. És valóban, ez olyan.
Ahogy húzogatom az alkatrészeit, nyilvánvaló lett, hogy ez bizony rokkanttá tehet.

De képzeljünk el egy olyan helyzetet, amikor ezen múlik, hogy el tudod-e látni a feladatod, meg tudod-e védeni a hazát, a szocializmust vagy teszem azt, a saját életed.
Használnod kell a fegyvered, nincs más megoldás. De eddig nem könnyű eljutni.

1húsdaráló.jpgTudni fogod, hogy ölnöd kell, gyilkos leszel, és mérlegelsz, hogy mi az, amit még megengedhetsz a támadó szándékú határsértőnek, amikor még azt tudod mondani, ura vagyok a helyzetnek fegyver nélkül is.
Ahogy a görög szurkolók esetén. Ott még messze nem voltunk abban az állapotban és helyzetben, hogy használjuk is.
De mondjuk, van az a helyzet.
Állsz a pisztolyoddal a kezedben és lassan el kell sütnöd, nincs mese.
Az olyan helyzet, amikor az ember már a saját életét félti.

Rászánod magad, úgy érzed, jöjjön, aminek jönnie kell, más megoldás nincs, vagy ő vagy én. Egyikőtök meghal. Úgy döntesz, nem te leszel az, megvéded magad.

Meghúzod az elsütőbillentyűt és az a szar abban a pillanatban szétrobbantja az egyik kezed. Végighasít a gerinced idegein az az embertelen fájdalom, levesz a lábadról, az oldaladra dőlve üvöltesz, spriccel a vér, az egyik kezed használhatatlan.
Ha túléled ezt, akkor is.
Örökre.

A másikkal kéne védened magad, ebben a helyzetben. Az a veszély nem múlt el, ami miatt használtad a fegyvered, csak közben védekezésre teljesen képtelen lettél.
Milyen mértékű túlélési esély suhan át vajon ilyenkor az ember fejében?

Már ez önmagában jellemrongáló hatású.
Ezt a fegyvert viselni szolgálatban, tán nem kevésbé sokkoló. Mindig résen lenni, nem lankadni, mert krízishelyzetben tudni kell, hogy hogyan fogja az ember a pisztolyt és amikor megugrik a kézben, nem ráfogni a másik kézzel a fegyvert tartóra, mert akkor mind a kettőt elvágja.

Na ezt a fegyvert adta a mélyen tisztelt Országos Vezérkar a haza védelmezőinek kezébe.

Centi_30.jpg252

 

 

 

 

Szeptember 10 Csütörtök

Tegnap egész este émelyegtem, forgott velem a szoba.
Mészáros kávéja kikészített, ketten tettek fel a platóra, a legszélére ültem, és ez az óvatosság kellett is, mert félúton görnyedten okádtam össze a reptéri utat, közben arra gondoltam, hogy ez most szívemből szól, ha nem volna ilyen kegyetlenül szar érzés a hányás, naponta többször fejezném ki eképpen a nemtetszésemet.
Mondtam valamelyik szemben ülő kopasznak, hogy jegyezze meg a helyet, mert visszaküldetem feltakarítani, ez így nem maradhat. Lehurrogtak, hogy hagyjam már, mert pont olyan színe lett, mint nekem van, és rólam nem feltételezik, hogy megérem a reggelt.

Aztán a szobából is többször ki kellett szaladnom, és úgy vert a víz, mintha szaunáznék. Reggel teljesen kiütve ébredtem, a reggelit alig tudtam leerőltetni, és egy-egy hirtelen mozdulattól hatalmas fordulatra kapcsolt a szívem, zúgott, morgott benn, de csak amolyan utolsókat rúgva, mert olyan érzésem lett, mintha a kipumpált vért azonnal vissza is szívná, és horpadna be a mellkasom. Jeleztem is az ügyeletesnek, hogy ma nagy eséllyel megyek gyengélkedőre, de még egyelőre ahhoz sincs erőm.
Alszom még egy kicsit, ne zavarjon.
Mindehhez olyan ábrázatom lehetett, hogy valóban délután kettőig nem piszkált senki, és amikor felébredtem, már alkalmasnak éreztem magam szolgálatba menni.
Éjszakára tettek be, addigra teljesen rendbe jöttem. Igazából nem tudom, miért nem jutott eszembe, hogy valóban elmenjek orvoshoz, biztos tudtam volna neki szimulálni valamit erre az ábrázatra.
Valami olyasmi érzésem volt, hogy ezzel nem úszok meg semmit.
Talán a Rövid Ugrást.
Régen nagyon el akartam kerülni a konyháról, hogy katona legyek, és hát most az vagyok. De azt a vadromantikát, amit ehhez képzeltem, egyáltalán nem találtam meg. Semmi katonás érzésem nem lett, egy hülyén működő cserkészcsapat része vagyok.
A harcról, a háborúról fogalmam sincs, alig ismerem a használt fegyverzetet, azt hogy a honvédségnél milyen eszközök, járművek vannak hadrendbe állítva, mit kell tudni támadásnál, védekezésnél, hogyan vonul vissza a a hadsereg, hogyan mozog előre, milyen fegyverzettel támadhatnak minket és hogyan csökkentsük azok pusztítását. Egyáltalán semmit nem tudok. Azt, hogy milyen felépítésű a két reptér, milyen gépek szállnak le és mikor, meg hogy melyekről számíthatunk cihára, ez ez semmire sem jó ismeret.
Háborúban csak meghalni kellenénk, akinek a bevetésével némi időt lehet nyerni.
Semmi többet.
A bevetésünk és a biztos halálunk közti idő nyerhető meg.
Nagyon rossz érzés, ha az ember belegondol.
Ritkán teszem, de ma eszembe jutott.
Ha meg a belső villongások ellen vetnek be bennünket, a saját lakosságunk ellen, akkor sima kivégzőosztagos vagyok.
Nem is tudom melyik a riasztóbb. Így az ittlét mindenképpen értelmetlen. Emiatt az a nyereség, amit a gyengélkedőn tölthettem volna nem lett vonzó.
Hülyén hangzik, de nem láttam az előnyeit most. Szinte biztosnak éreztem, hogy bármennyire is jól szimulálok, otthon töltendő betegszabit nem kaptam volna.

Éjszakára tettek ma megint, de most Ferihegy 2-re. Amint beléptem az épületbe, azonnal rosszul lettem, mert megcsapott a takarítók szobájából szállongó kávéillat. Sose vettem észre, vagy csak soha nem tudatosult, hogy a takarítók szoktak kávét főzni, de most amikor beléptem, azonnal megroggyant a lábam. Öklendezve szaladtam be a kutatóügyelet megszokott, enyhén állott levegőtől fojtó légterébe.

Az éjjel olyan tisztán feküdt fölém, hogy azt éreztem planetáriumban vagyok. Sajnáltam, hogy nem tudok semmit a csillagképekről. Pedig itt aztán kedvemre vizsgálgathatnám az eget. Aztán éjfél körül megszűnt minden légmozgás, elült minden zaj, ha hinnék bármiben is, azt gondolhattam volna, hogy most indulnak útjukra a kísértetek.
Minden jel arra mutatott, hogy valami természetfeletti, és sötét erő készül életre kelni. Ijedten forogtam körbe, de a társaimat sem láttam. Kinn álltam egy távoli gépállóhelyen, egyetlen MALÉV gép várakozott a közelben csak, de még a szokásos ropogás, recsegés is megszűnt, ami a gépek mellett állandóan hallható, ahogy a repülés, leszállás közben leheletnyit elmozdult, megnyúlt elemek visszaigazodnak a helyükre.
Éreztem, hogy ez csak előjáték, valami megjelenik előttem, ha nem egyenesen nekem.

Először csak az árnyékot vettem észre.
A betonon közeledett.
Azt hittem kutya szalad felém, de nem volt kiterjedése. Ekkor láttam meg, hogy árnyék és hogy minek az árnyéka. A távoli lámpaoszloptól széttárt, merev szárnyakkal ereszkedett felém egy hatalmas bagoly.
Mivel a lámpa hátulról világította meg, az árnyéka messze megelőzte, már mögöttem járt, míg a bagoly még épp felém repült. Azt hittem engem akar elragadni, hosszan siklott a beton felett egy méternyire, de hirtelen közvetlen előttem felfelé mozdult és karnyújtásnyira felettem húzott el, majd egy mögöttem álló jelzőoszlopra helyezkedett el. Istentelen nagyra nőtt, széttárt szárnyait olyan szélesnek láttam mint én vagyok kinyújtott karral, és a teste most nyugalmi állapotban is legalább 60 centi lehetett.

bubo30.jpg


Annyira megrökönyödtem, hogy meg sem tudtam moccanni míg felém repült, most is csak utána fordultam, és bénultan néztem. Igazából ami mélységesen megdöbbentett, hogy semmi hangot nem adott repülés közben. Se szárnysuhogás, se egyéb, teljesen hangtalanul suhant. És még akkor sem hallottam semmit, amikor pont felettem haladt, holott olyan közel tette, ha felemelem a karom, meg is érinthetem.
Mikor végre felocsúdtam, megpróbáltam megközelíteni. Hagyta is, nem egész tíz méterre álltam és néztem bele a betont pásztázó szemeibe.
Aztán hirtelen felreppent és egy gyorsan mozgó árnyékra vetette magát. Ezeket az árnyékokat én magamtól észre sem vettem soha, mindig csak egy érzés bukkant fel bennem, a mintha láttam volna valamit, de odanézve sosem láttam semmit. Most derült ki, hogy kis pockok szaladgálnak a beton szélén. A bagoly halálpontosan, habozás, bizonytalanság nélkül csapott le, elragadta a zsákmányt és kirepült a lámpák hatósugarából.
Nemsokkal később visszatért az oszlopra és vadászott tovább, rám ügyet sem vetve.

Centi_30.jpg307

 

 

 

Július 17. Péntek

Délelőtt Fjorddal kutyáztam F1-en. A betonon egyszercsak filmesek leptek meg. Senki nem szólt előre, hanem csak látom, hogy több autó is felém veszi az irányt. Azon gondolkodtam, hogy mikor kell ezt támadásnak értelmezem, levegyem-e a fegyvert és kibiztosítsam, hogy ne érjen váratlanul? A filmeken szokott ez így megjelenni, néhány autó több irányból, az egyik egy kis mikrobusz, pont úgy, ahogy terrorakció közben. Nagy sebességgel jöttek, siettek. De ki siet a reptéren? Csak akinek dolga van. De azokat mind felismerem messziről.  Kerozinosok, rampások, MALÉV dolgozók, mind-mind a jól ismert kocsikkal. Ezeket nem ismerem.

Leemeltem a rádiót a vállamról, de pont ebben a pillanatban megszólalt. A csüti tájékoztatott, hogy filmesek mennek ki hozzám, egy kutyás őrt is fel akarnak venni. Csináljam, amit mondanak, de a fegyvert oda ne adjam senkinek.

Mire végzett, már rég pakolásztak ki a kocsiból, állványok, derítő vásznak, kamerák kerültek elő. Én, mint főszereplő, elég sokáig táthattam a szám nézőként, néha félre tologattak, ha útban voltam, és úgy egyáltalán, senki nem szólt hozzám. Szaladgálás, pakolászás ment egyre vadabbul.

– Nem látta valaki az akkumulátort? Van valakinél szigetelő szalag? Ezt ki tette ide?

Csattogtak össze a tartószerkezetek, a kamerák konzoljaival, statívokkal, az állványok vetítő vászonhoz hasonló elemeivel.

filmes1.jpg

Majd valaki odakiáltott, hogy na akkor induljak feléjük.

Se köszönés, se kezdjük téged veszünk.

– Ne! Nem jó, ne onnan. Hát hátrébbról. Így sréhen felénk. Illetve inkább tőlünk jobbra. A kutya is jön? Nem akarná közelebb húzni magához? Egyenletesen! Hova rohan? Nem tud csak úgy járőrözni?

Na a kurva anyádat!

Lenéztem Fjordra, hogy készen van-e, mehetünk? Majd hátat fordítottunk és kigyalogoltunk messze a beton szélére.

– Itt tudok. – kiáltottam vissza.

Én ne tudnék? Rohadj meg! Örülök, ha elfelejtem valaha.

Nem mozdultam, akármit kiabáltak nekem, mígnem az egyik odajött. Most komolyan ezt csinálom velük? Mindent hordjanak ide át? Láttam mennyi meló volt beállítani, ne csináljam ezt velük. Nem is ilyen bokros helyen akarják, mégiscsak a reptérről szólna a film.

Nagy mákja van, hogy nem említette azt, hogy szólnak a csütinek, mert valószínűleg azt megvártam volna. Dühös voltam. Szerepelni se nagyon szeretek és meg se kérdeztek. Mindenesetre végül visszamentem vele. Gyalogolni kellett egy kicsit, meg a természetes őrszolgálati testtartásban vagyis vigyázz állásban feszíteni, miközben felszállt mögöttem egy szovjet (SU) gép. Jeleztem, hogy nem állunk vigyázzban, sose csináljuk. Nemhogy természetes lenne. Nem baj, csináljam. Most induljak el.

Díszlépésben?

Nem azt nem kell.

Miért nem?

Jó lesz így! Elég is. Srácok, végeztünk!


Úristen, milyen film lesz ez? Melyik mozi vetíti majd?

Centi_30.jpg313

 

 

 

Július 11. Szombat

Napközben be voltunk szarva nagyon, többször megkerestük egymást Molnár Csabival, hallott-e valamelyikünk lezuhant MALÉV gépről, volt-e valami fennakadás, van-e hír, hogy valamelyik elromlott, nem tudott felszállni, vagy, hogy egyenesen minket gyanúsítanak-e, amiért mindent elállítottunk?

De egész nap semmi nem volt, pedig minden neszre felfigyeltünk, minden mozgást megvizsgáltunk a folyosón, nem értünk jönnek-e. Gondolkodtunk, hogy jöhetnek rá, hogy mi voltunk, mondjuk ujjlenyomatot vesznek, és már láttuk magunkat, ahogy csajkával kopogunk át egymásnak a cella falán.
Megbeszéltük, hogy többet ilyet nem csinálunk, nem nyúlunk a pilótafülkében semmihez, legfeljebb még azt megnézzük egyszer, ha a kormányt befele nyomjuk, kijönnek-e a pedálok, de többet semmit nem piszkálunk.

Talán az lehet, hogy ráfogták az egészet valamelyik takarítónőre, vagy, hogy a következő szolgálatba lépő pilóta úgy vélte, az előző társa szórakozott vele, esetleg gömbvillám állította át a gombokat. De vélhetőleg senkiben nem merült fel az a gondolat, hogy mi voltunk. Tán olyan elképzelhetetlen, szinte blaszfémia azt feltételezni,  hogy egy határőr ki tudja nyitni a gépet, be mer ülni a pilótafülkébe és van pofája összekuszálni a dolgokat. Nem, ez viccnek is rossz, csak olyan lehetett, aki amúgyis feljárogat a gépekre, biztos valamelyik rosszindulatú, szalonspicces takarítónő. Mindenesetre úgy néz ki, ezt egyelőre megúsztuk.

 

Éjszaka most Ferihegy 1-re mentem kutyával.

Sokat álltunk kinn, ezért a részleges áramszünetben begyalogoltam egy gép mellé. Részleges, mert világítottak a repteret üzemeltető fények a leszállópálya mentén, és az irányítótoronyban. Ezeket tegnap Ferihegy 2-n csak akkor kapcsolták be, ha közvetlenül indult vagy érkezett valami gép.

Most Pofás volt velem. Ez az első alkalom. Amúgy Misike kutyája, szinte csak vele megy szolgálatba. De mára elkértem, még egy jó adag büszkeséget is kiváltottam, hogy szeretném a kutyáját megismerni.

Szerettem volna, de nagyon sok esélyünk nem volt ismerkedni, mert hullafáradt voltam. Nem volt most Rövid Ugrásom, 24 órát pihentem, de azért ma csak lerendeltek külső körletet takarítani, meg úgy egyébként is 12:20-tól talpon vagyok. Reggel 6-kor adtam le a szolgálatot és csak 8-kor feküdtem le.

Most meg hajnal 4 óra.

Még sincs kedvem ismerkedni Pofással.

Lefektettem magam mellé.

 

Leültem a gép kerekére. Illetve csak nekitámaszkodtam, de olyan nagy felületen sikerült, hogy nem csúszhattam le.

Tu154_főfut.jpg

Pihenni akartam, nem bóbiskolni.

Nem volt terv, de azt tudom, hogy elaludni kifejezetten nem akartam.

De mégis meg tudta rázni valaki a vállam.

Bódai hivatásos törzsőrmester állt előttem, olyan pózban, mint aki lehajol féloldalasan egy élettelen test fölé, megpiszkálja és figyeli, hogy felszusszan-e.

Én felszusszantam, és úgy meghökkentem, hogy elfelejtettem felállni. Bódai egy fiatal, majdhogynem energikus tiszthelyettes.

– Mit csinál, katona? – kérdezte érdekes aggodalommal a hangjában.

– Elaludtam.

Olyan fáradt voltam, hogy a „jelentemet” is elfelejtettem.

– Hogy-hogy? – olyan őszinte csodálkozás érződött ebből a kérdésből, hogy megnyugodtam. A „hogy lehet az”, naív kérdése sugárzott belőle.

Azok a tisztek, akik nincsenek közvetlen kapcsolatban a sorállománnyal, nem tudják, hogy minket teljesen széttrancsíroznak? Hogy alig tudunk pihenni, mindenki élőhalottként vegetál?

Úgy éreztem, annyira erős a megdöbbenése, hogy nem kell magyaráznom, a lényeg elég lesz.

– Muszáj volt. – mondtam röviden, a keréken ülve, és olyan beszédes volt mindez, az ábrázatommal, a hangommal együtt, hogy jóindulatúan válaszolt.

– Ez így nagyon feltűnő, valaki megláthatja. Menjen ki hátra és néha guggoljon le.

Felálltam, megköszöntem.

Most először beszéltem, beszélt velem egy tiszt emberként. Nem volt „törzsőrmester elvtársnak jelentem”, nem volt „ezt azonnal jelenteni fogom”, hanem értés és megértés volt.

Talán nincs veszve minden.

 

Kimentem a beton szélére, kicsit megcsapott a gazos terület szele és most jöttem rá, a meleg nyomott benn el. A beton ontja magából a nap melegét. Mint egy kazán fűti a levegőt maga felett.

Úgy is mondhatjuk, dög meleg van.

Nappal kánikula, éjjel tompa hőség. A beton meg tüzes katlan. Ebben a sötétben olyan, mint a legfelső rétegében alattomosan megszilárdult lávafolyam, ha rálép az ember, átszakad és köpi a parazsat magasra.

Tényleg jobb a fűben.

 

Szolgálat után a reggelihez igyekezve a a klubszoba előtti folyosón meghallottam egy hírrészletet. Mire visszafordultam a nyitott ajtóhoz, amin belül néhány idősebb katona hallgatott rádiót, addigra a hírt elmondták.

Nem tudom mi lehetett, csak foszlányokat fogtam el, nem értem, mi keltette fel az érdeklődésem.

De most már végighallgattam a híreket. Most épp azt mondják, az ENSZ az Ötmilliárd napjának nevezte ezt a napot, 1987. július 11-ét, és egy horvát csecsemőt, Matej Gaspart nyilvánította a Föld ötmilliárdomodik lakójának. Elmondta a bemondó, hogy ez persze jelképes, nem lehet pontosan tudni, csak átlagot vontak. De nagyon sokan nincsenek elragadtatva, a hetvenes évek óta sorra jelentek meg a borúlátó, néha egyenesen pánikkeltő, globális éhínségeket és polgárháborúkat vizionáló tudományos publikációk.

Hát igen ezt megértem.

Illetve francokat.

Mennyi ötmilliárd ember?

Budapesten elférne?

Vagy Magyarországon?

Lapjával?

Van egymilliárd katona?

Hányan vagyunk?

Sok az egymilliárd? Százmillió? Mennyi az?

És mennyi fiatal van?

Hány velem egykorú, 18 éves?

ötmilliárd.jpg

Centi_30.jpg316

 

 

 

Július 8. Szerda

Tegnap este úgy tettek ki minket az IFÁ-ról Ferihegy 2-n, hogy a kutató ügyeletre be sem mentünk, csak felugrott a platóra az ügyeletes tiszt és találomra leváltottuk a kintieket. Normál esetben a kutató ügyeleten kapunk utasításokat, ki hova kerüljön, most a laktanyából rögtön a szolgálati helyekre tettek minket. Tárakat kinn kellett cseréltünk a délutános szolgálat katonáival.

– Aztán ne legyen hiány, mert mindenkit kollektíven büntetünk, ha eltűnik lőszer! – dörrent ránk a küti.

Jogos gondolat, mert most én vagyok a felelős azért a lőszerért, amit egy társam vett fel, de idő nem volt megszámolni, majd akkor derül ki van-e hiány, ha reggel kitárazok és ellenőrzöm.

Kidobtak hátra a beton legtávolabbi részébe, néhány lezárt MALÉV gép mellé.

Mikor az IFA elment, akkor döbbentem rá, miért is így váltottunk.

Teljes áramszünet van.

Olyan koromsötét, hogy az épületig el sem láttam, nem volt borús az ég, de a hold nem világított. A csillagok is szökésben voltak, mert semmi fény nem derengett sehonnan. Amikor gép érkezett, akkor felkapcsolták a leszállópálya mentén húzódó lámpákat, gondolom, valami gyorsan lemerülő akkumulátorról, mert amint leszállt a monstrum, rögtön le is kapcsolták. Az utasok kiszállítása a kocsik lámpafényénél zajlott, az útleveleket, ahogy az útlevélkezelők mesélték másnap, zseblámpák fénye mellett ellenőrizték.

Egész hajnalig nem oldódott meg a gond, éjjel végig áramszünet volt. Azt, hogy ettől miért fagyott le a kutató ügyeletes tiszt, illetve a váltás rendszere, nem tudom, de mindenesetre, 7 óra 50 percet álltam kinn.

Úgy a hatodik óra körül döntöttem el.
Ha egy HT (hivatásos tiszt) ellenőrizni jön a sötétben, lelövöm. Azt mondom nem láttam, sötét volt, fenyegetve éreztem magam, ezen keresztül a repteret és végeredményben a szocialista hazát, amit az én kötelességem most védeni.
Nem állt meg, szóltam.
Nem hallotta, nem figyelt, nem tudtam, hogy tiszt, nem látszott, sötétben az ő csillagjai nem világítanak, miért nem szólt, miért közeledett megállíthatatlanul? Azt hittem támad, úgy látszott teljesen, döntenem kellett, ha határsértő és nem cselekszem, akkor megszegem az eskümet, ez még így a legkisebb veszteség. Baleset. Sokkal jobb, mintha valami kár érné a szocialista haza vívmányait. Azt védem.

És megtettem.

lövöm1.jpg 

Csodálatos dolgokat képzelegtem, versengve jöttek elém, Gitti, Koltay, Korlát százados meg a többiek és én hazafias öntudattal lőttem őket halomra.

Centi_30.jpg338

 

 

 

Június 16. Kedd

Megint Rövid Ugrás, vagyis tegnap délutánból, vagyis délutános szolgálatból ma délelőtt voltam Ferihegy 1-en ismét kampózni. Most a főépülettel szembeni területre tettek, ahova az érkező-induló gépeket állítják be. Messze van ez is mindentől, a legközelebbi épület legalább 100 méter, vagyis onnan alig látszik, mit csinálok. Nekem az a feladatom, hogy a gépeknél zajló munkát végzőket figyeljem, gyanús helyzetben avatkozzak be és jelentsem.

 

 öregbeton.jpg

Gépállóhely biztosító szolgálat feladata

Ki- és beszállítás biztosítása.  Minden gépet érkezéstől indulásig biztosítani, a gépek kiszolgáló személyek igazoltatása, baleseti rendszabályok betartása és betartatása az ott dolgozókkal.

Gépek biztonságának biztosítása, illetéktelen személy feljutásának megakadályozása.

Külföldi gépet nem, de MALÉV árus gépeket kell kutatni. A katonát utasok nem vehetik körül.

Fokozott biztosítási kötelezettség: SU, PAN-AM, iraki, iráni


 

Nyugati gépek fedélzetére felmehet:

-          az adott légitársaság képviselője

-          az adott légitársaság szerelője

-          a CATERING szolgálat, a MALÉV részéről takarítók

-          RAMPA szolgálat (üzemanyag feltöltés, csomagvámolás)