Centi_30.jpg 496

 

 

 

Január 9.  Péntek

Az öregek attól a pillanattól kezdve utálnak, hogy kiderült, én valódi szakács vagyok.
Végigkérdeztek mindenkit, hogy mihez ért, amikor énrám került a sor, kicsit megállt a levegő. Mindenkinek más a szakmája és emiatt az idősebbek inkább a többi kopasz előtt mutatják, hogy mennyire mesterek a konyhán. Velem szemben kétféle reakció van, részint olyan önálló feladatokat kapok, amiről azt feltételezik, hogy megoldom, figyeljem a levest, szóljak, ha megsült a tepsiben valami - a tegnapi után a többiekre sokáig nem bíznak ilyesmit -, részint pedig valami olyasmit csináltatnak velem, amit mindenki utál, a legszarabb melókat, lényeg, hogy ne legyek nagyon ételkészítés közelében, tőlük viszont a lehető legtávolabb. Ez alapvetően érthető is, mert nem számítva a konyha legöregebb katonáját, a jövő hónapban leszerelő főszakácsot, én vagyok az egyetlen, akinek valóban ez a szakképesítése, így már a létezésemmel is irritálom őket. A főszakácsot egyszer láttam, át se öltözött szakácsruhába, gyakorlóban ment keresztül a konyhán, ami szigorúan tilos. Még a kaját is felviteti magának a körletbe, az egyik legnagyobb hatalmú úr a laktanyában, csak füttyentenie kell, mindenki ugrik. Külön tányérjai, pohara, bögréje, evőeszköze van, halandónak rájuk pillantania is alig szabad.
Az orra arról árulkodott, iszik rendesen.

Ilyen volt a séfé az egyik étteremben is, ahova tanulóként kihelyeztek néhány  hétre, szakmai gyakorlatra. Ez azt jelentette, hogy még a takarítónő is folyamatosan utasításokat adott, mindenki igyekezett a saját feladatait ránk tolni. Hamar kiismertük a ki nem mondott alá-fölé rendeltségi viszonyokat és válogatni tudtunk a feladatok közt.
Engem Tormával és Szaszával helyeztek ebbe az étterembe többször is, rohadt egy vásott kölykök voltunk így együtt.
Ha Rózsika a zsarnokoskodó konyhalány azt mondta, hogy takarítsuk ki az alagsori zöldség-előkészítőt, meg a tésztakonyhát, ahol a sütemények készültek, akkor minden további nélkül ellentmondhattunk Tóninak a második szakácsnak, aki azt akarta, hogy vágjuk össze a krumplit az ebédhez.
Minden dolgozónak volt egy mumusa, amennyiben arra hivatkoztunk, hogy tőle más munkát kaptunk, - ha igaz volt, ha nem -, akkor nem kellett az újabb feladatot elvégezni.
Amikor Rózsika kiosztotta a feladatot, bár a zöldség-előkészítőben kellett volna kezdeni, mi a tésztakonyhába mentünk és az első dolgunk volt a sütemények levágott és a puncsszelethez félretett széleit megenni. A lakatra zárt édességes hűtő ajtaját addig feszegettük, amíg valamelyikünk karja be nem fért és el nem értük a somlóis tepsit. Az ujjainkkal szaggattunk ki belőle darabokat, azóta se ízlett úgy a somlói, mint akkor, kézből. A sütőpapírral letakart fánkokból elcsentünk egyet-kettőt, majd szépen széttologattuk a sorokat, hogy ne legyen feltűnő. Kenőkéssel levágtuk, aztán megettük a pihenni félretett nyers omlós tésztának a széleit, majd sodrófával vékonyabbra, de az eredeti méretére nyújtottuk. Ettünk a valódi baracklekvárból, meg a darált dióból, a grillázsból, a csokimártásból és úgy általában mindenből, ami kezünk ügyébe került.
Ha bárki benyitott, vadul takarítottunk Rózsika parancsára, ettől elkotródott mindenki. Aztán átmentünk a zöldség-előkészítőbe, tessék lássék kitakarítottunk, majd behúzódtunk a raktárba és elnyúltunk a krumplis zsákokon. Ott ritkán kerestek, de ha igen, akkor mire beért a raktárba bárki, már a zsákokat pakolásztuk tisztességgel. Rózsikától mindenki félt. Rózsika, mivel ő volt a közvetlen főnöke, csak Vastagkarcsitól a főszakácstól félt. Vastag a szemüveglencséje volt. Viszont tőle senki más nem félt. Még mi se. Letegeztük, sőt lehülyéztük, és ez 15 évesen az egyik legbizsergetőbb érzés volt.
Vastagkarcsinak az egyetlen híve a keszeg alkoholista, Ottó volt, a fekete mosogató, aki meg finomabb falatok reményében barátkozott Karcsival. Ottó fejét naponta egyszer megmostuk felmosóronggyal. A harmadik naptól ez nehezebb feladat volt, merőkanállal felszerelkezve járt, de be lehetett cserkészni egy-egy sarokban, és hirtelen rátörni. Esetleg egyikőnk a mocskos zsírtól, víztől csöpögő cirokseprűvel bekergette egy olyan helyiségbe, ahol a többi várt a ronggyal. Hogy ez tulajdonképpen hogyan és miért vált hagyománnyá nem tudtuk már akkor se.
Vastagkarcsi se szerette Ottót, csak a közös szenvedély, hozta össze őket, aminek amúgy titkon a dolgozók nagy része hódolt, vagyis az ivás.
Mindenki utált amúgy mindenkit, ha lehetett keresztbe tettek egymásnak, ez viszont remek helyzet volt nekünk, egyik se tudta, milyen feladatot adott a másik, azt hazudtunk, amit akartunk.

Egy dolgot tett meg egy emberként az összes dolgozó. Vastagkarcsit együtt mentették ki a vécéről. Ez majdnem napi rutin volt. Vastagkarcsi, amikor már egészen berúgott, olyan 1 óra körül, a Népszabadságot a hóna alá csapva vonult be a budira. Az ajtóra belül, a kagylóval szemben egy hatalmas porcelán vécépapírtartó volt felszerelve. Díszes, cirádás, pompás, talán valami uradalmi kastély többkilós példánya lehetett. Vastagkarcsi, amikor végzett az olvasással, meg egyebekkel, egy határozott mozdulattal akarta magára rántani a nadrágot, ezért lendületesen emelkedett fel az ülőkéről. Ilyenkor útját állta a papírtartó rettenet tömege. Vastagkarcsi homloka hatalmasat dörrent a porcelánon és ájultan zuhant be a vécékagyló mellé. Ez még az étteremrészen is jól hallatszott, nyugtatni kellett az ebédelő vendégeket, hogy semmi baj, a klopfolónak van ilyen hangja.

Ekkor mozdult mindenki a budihoz és egy ember a kilincsnél fogva a zsanérok felé hátra feszítette az ajtót, míg ketten a budi belseje felé nyomták. Az ajtókeret nyikorgott, a zár alatti és feletti részeken recsegve elfordult, ahogy a zár nyelve feszítette, de aztán hirtelen engedett és szabaddá vált az út.
Abban is viszonylag nagy volt az egyetértés, hogy valahogy be kéne Vastagkarcsit idomítani, hogy mielőtt felállni próbál és elájul, még azelőtt húzza le a vécét.
Mindez egy körúti, kiemelt konyhán.

Vastagkarcsinak volt ilyen szederjes orra, mint itt a főszakácsnak. Őt még kétszer láttam a konyhán. Egyik alkalommal sem volt józan.

A kiképzés amúgy arról szólna, hogy a szakácsszakma alapjait elsajátítsuk, de arra nem sok időt hagynak. Az idős szakácsok az összes apró vagy nagyobb feladatot, amihez nem fűlik a foguk, ránk tolják. Örülnek a hirtelen jött munkaerőnek, megállás nélkül dolgoztatnak.
Komolyan meg vagyok ijedve. Ez lesz a kiképzés? Ezek után lesznek szakácsok a társaim?

Őrületes mennyiségű hó hullott. Tegnap késő délutántól egész ma estig. Rengeteg katona lapátolta el az utakról, emiatt a laktanya épületei között 2-3 méter magas hófalak emelkedtek. Keskeny folyosókat vájnak bele, azokon jártunk szolgálatba. Az első emeleti ablakokból ki lehet lépni a hó tetejére, aztán seggen lecsúszni. Senki nem használja a lépcsőket.

Centi_30.jpg 532

December 4. Csütörtök

 

Éjjel több, mint húszcentis hó esett, délelőtt gumicsizmát vételeztünk. A mi rajunk került utolsónak sorra, én egy negyvenhetes csizmát kaptam.

Próbáltam jelezni, hogy ez baromi nagy nekem, de lehurrogtak a tisztesek:

Tömködjek bele újságpapírt, az legalább jó meleg.

Ebéd előtt elszaladtam a könyvtárba.

Nem tudtam, melyik fajta papír melegít igazán, ezért nyomtam a csizmába a Népszabadságot és a Határőrt is. Kifelé menet üres kézzel, de vidáman mosolyogtam a könyvtárosra; gyanús lehettem, mert alaposan végigmért, figyelte dudorodik-e a zsebem. Az persze nem tűnt fel neki, hogy olyan hosszú a csizmám, amilyen magas vagyok. Délután kimentünk gyakorolni, ezért előtte gyorsan felhúztam még két zoknit, egy-egy centrumos zacskót, kicsit kényelmesebbre tapostam a papírt és felhúztam a csizmám. Tettem néhány lépést a körletben, de állandóan kijárt a lábam, nem tartotta semmi, ezért az egyik szárába a gyakorló, a másikba a kimenő inget túrtam be. Ettől jobban szorult, de most a súlya húzta le a lábfejemről.

De rohadt kényelmetlen!

Leültem, hogy megigazgatom, de ekkor kinyílt mögöttem a körlet ajtaja. Megjelent benne az ügyeletes arca.

– Sorakozó van, emberek! Azonnal!

Lenyúltam a gumicsizma felé.

– Azt mondtam, azonnal! – kiáltott újra.

Nyomott a papír, feszített az ing, de mennem kellett.

Elindultunk a gyakorlótér felé, kimeneteltünk az utcára. A városlakók számára nem vagyunk feltűnőek, megszokták már a katonákat, csak nagyon ritkán láttam, hogy valaki felnevet mögöttünk, de nagyon szégyelltem magam mindig, főként lányok előtt. Csak egy jelentéktelen zöld ruhás vagyok, legfeljebb az árnyékom más, vagy a fülem, ami kilóg a sisak alól.

Ja, meg ilyen idétlenül senki nem mutat a csizmájában!

Elsüllyedek.

Kicsit fellélegeztem, mikor kiértünk a lakott területről, s felkaptattunk a dombra.

De gyűlölök szégyenkezni!

 

Nem tudok lépést tartani a többiekkel, mert míg kettőt lépek a csizmában, addig egyet a csizmával. Laposra préselődtek a papírok, a nylonzacskó simán siklik rajtuk tíz-tizenöt centit előre-hátra, de ezt heves karlendítésekkel sikerül kiegyenlítenem. Kicsit kellemetlenebb, hogy befülledt, megizzadt a lábam, átáztak a zoknik, kezdenek elforogni egymáson, a legfelső sarka, egy csomóba állva nyomja a bokámat, s a zacskó jégpályához hasonló tulajdonságokat vett fel, képtelenség talpon maradni benne. Meg kell döntenem a felsőtestem, megfeszítenem a vádlim, jól beleállok a csizma elejébe, akkor a zacskó sem rakoncátlankodik annyira. Lábujjaim hegye, és a sarkam már most nagyon kidörzsölődött.

Mi lesz estig?

Menetelek fel az emelkedőn. Tiszta sár az út. Ez a szaros gumicsizma nagyon csúszik.

Nem hittem volna!

Széttárt karokkal egyensúlyozva, óvatosan fellépdelek a lábbeli elejébe, de akkor megcsusszan a talpa, és én visszazuhanok a hátuljába, egy kicsit ugyan tompít a sarkamon megjelent vízhólyag, de az is csak addig, amíg ki nem durran.

– AÚÚúúú…A rohadt élet!

A szatyor is vergődni kezd, forog, tekereg; a füle beleakad a nagylábujjamba, s mint egy gyeplő, erőteljesen húzza hátra. Már csak negyven-ötven méter és elérem a hóhatárt, vége a sárnak.

A szatyor füle letépi a lábujjam!

Úgy döntöttem nem adom olcsón és megpróbálom megszorongatni a zacskót, hogy a helyén maradjon. Ökölbe szorítom a lábujjaimat, belekapaszkodom a nylonba, bár így egy kicsit bicegnem kell, valamivel mégis jobb, mert kevésbé mozog a lábfejem.

Pár méter, és jön a hó!!

Elérem, az első lépésnél boldogan ernyedek el. A hó tapad ugyan, ellenben nehezebb kiemelni belőle a csizmát, kijár belőle a lábam, az ingek engedelmesen követik, s az ujjaik kikandikálnak a szélén. Belelógnak a hóba, éhesen szürcsölik fel a levét, csapkodják a térdem és a combom.

Valahogy tartanom kell az iramot, le nem hajolgathatok, hogy megigazítsam!

Persze a szakaszparancsnokom már kiabál velem. De akkor sem vagyok képes gyorsabban menetelni. Hallom, hogy a mögöttem gyalogló srác vihorászik.

Rohadék!

Pedig szava sem lehet, miattam legalább nem látszik, hogy ő sem képes lépést tartani.

Az ingek átnedvesedtek annyira, hogy már nem nagyon repdesnek, visszahuppannak a csizmába. Na végre!

Ellenben nagyon hidegek, szépen kisajtolom belőlük a vizet, átázik a papír is és a jól megizzadt lábfejem hamar áthűl, de legalább nem sajog a vízhólyag helye. Most már több vizet nem szívnak fel az ingeim, csak finoman bepréselődnek a talpam alá, kicsit meg is emelkedtem. Csak át ne essek a csizma szélén.

Ez az állat meg még mindig itt üvölt a fülembe!

Persze ő bakancsot visel, eszébe sem jut, hogy milyen nehéz dolgom van. Bólogatok, igyekszem, persze, rohadj meg!

Elégedetlennek tűnik, megkérdi a nevem.

Nem baj! Fenn vagyunk a dombon, innen már semmi bajom nem eshet! Most egész jól elkaptam az ütemet. A szakaszparancsnok is megnyugszik.

Viszont nem állunk meg, menetelünk tovább, lefelé a lejtőn. Előre csusszanok a csizmában, a papírok, zoknik, a szatyor és az ingek egymással versengve tülekszenek. A nagy tolongásban részt vesznek a lábujjaim is, de alulmaradnak a túlerővel szemben, kénytelenek maguk elé engedni a hátulról jövőket. Nem túl meredek a lejtő, de rettegek, hogy elesem, nagy karlendítésekkel igyekszem talpon maradni.

Hallom a nevem, a parancsnok kiáltozik. Már szalad is felém, mi fenét akar megint?

Nem érti? Képtelen vagyok gyorsabban menni!

Aztán mellettem lépdel, lélegzetet sem vesz, csak darálja a hülyeségeit. Azt mondja, lassú vagyok. Meg azt, hogy válasszak, megemberelem magam, vagy lerugdos a dombról.

Kapja be.

Felfoghatatlan, de ilyen körülmények között is valahogy lejutunk a parancsnokommal a lejtő aljára, körülöttünk engedelmesen battyognak a többiek. Túl vagyok dombon, lejtőn, már nem jöhet semmi!

Legfeljebb a völgy.

Az valami álomszép! Gyönyörű, érintetlen hótakaró feszül rajta, és lám, ahogy belelépek, a gerincembe hasít a felismerés:

Nagyon mély!

Erős reggeli szél fújta be a völgyet, vastag a hólepel.

Gyanakodva figyelem, a csizmám szélét. Először eltűnik a hó alatt, aztán, mint egy markoló, hatalmas darabot szakít ki belőle. A csizmában rekedt rész felveszi a vádlim formáját és szépen rátapad. Minden lépéssel egyre több.

Ennek a fele sem tréfa!

Szép ütemesen sajtolódik befelé több liter hó, olvad is.

Krémessé válik a Népszabadság, egy nagy adag papírmasé alapanyagon tapodok!

Az a rohadt zacskó át sem ázik, hanem tócsákba gyűjti a levet, toccsan, ahogy belelépek.

Fülem tele a szakaszparancsnok nyálával. Rám tapadt, mint egy vérszívó – úgy érzem –, őt is én cipelem. De lehet, hogy a szavainak van súlya.

Megérkeztünk a gyakorlópályára.

– Dvorszky határőr! Lépjen ki! – fröccsentett újra a fülembe. Kitrappoltam elé, vigyázzba vágtam magam és összecsaptam a bokám egy csodaszép, kincstári mozdulattal. A jéghideg hólé kicsapott a csizmákból, az egyik sugár besüvített a lábam közé, átáztatta a nadrágom, és jeges marokkal szorította meg a heréim.

A másik pedig a szakaszvezető felé vetődött. Az ijedten ugrott hátra.

– Az isten verje meg magát! Nem tud vigyázni?

– Én nem akartam. – próbáltam védekezni. A tisztes elkomorodott.

– Volt pofázni? Adtam ilyen parancsot?

– Hát…

– Mit vonogatja a vállát? Mi van? Nem érdekli? Nem izgatja magát? Na, akkor kitalálok valami érdekeset!

Körbenézett.

– Ügyesen ellógta a menetelést, de most bepótoljuk! Látja ott, azt a Magas Figyelőt?

A távolban, mintha tényleg lett volna valami mesterséges képződmény.

– Na tehát. Elmegy a MAFI-ig megnézi, hogy ott vagyok-e, aztán visszajön és jelenti. Persze futólépésben! Egy pillanatra se merjen megállni! Távcsővel figyelem majd! Lelépni!

Nekiiramodtam.

Iramodtam!?

A hó mély, gyűjtögetem a bakancs szárába. Annyira nehéz, hogy alig tudom megemelni. Képtelenség ebben a vacakban futni. A zoknik, szatyor, papír, ingek, hólé bizarr felszíni formákat hoztak létre a talpam alatt, ahova ritkán ér a lábam, ott megfagy, ahol sokat időzöm, ott hideg tócsa cuppog, most begyűrődik az ing a sarkamhoz, megemeli a lábam, s amikor húznám ki a csizmát a hó alól, nem jön velem, hanem elgáncsol. Hatalmas tigrisugrással vetődőm ki belőle, a párja nagy ívben repül el a fejem mellett, még a zoknikat is magával vitte. Bukfencezem – régen erre ötöst kaptam volna –, aztán felmérem a károkat. Ülök a hóban, a csizmáim több méter távolságra tőlem is, egymástól is. Az biztosnak látszik, hogy bele kell tapodnom a hóba mezítláb.

Nem akarom!

Nézem a lábam, a lábujjaim, hófehér mind, talán átlátszó is. Ebből a szögből csak két hólyag látszik. Olyan érzés, mintha szivacsból lenne az egész, de az nem lehet, hiszen meg van fagyva!

Nagyon fáj.

Megpróbálom egy kicsit átdörzsölni.

Nagyon fáj.

A tisztes hangját hallom, meg a nevemet, többen hangosan nevetnek. Barmok üvöltsetek!

Nagyon fáj.

Hozzáérek egy hólyaghoz,

Mind, kik éreztetek már ilyet, mondjátok rá,

nagyon fáj.

Felállok, beleteszem a hóba, meztelen végtagom,

Vágjátok le, különben én fogom!

Kínnal-keservvel lépdelek, mormogom

nagyon fáj!

Leányok, kik fiút, katonának szültök, tudjátok, az is

nagyon fáj.

Menetelek a csizmáimért,

nagyon fáj!

Én hülye, aki nyomom vissza a papírt, ingeket, s finoman húzom fel a zoknimat, sziszegem

nagyon fáj!

Üvöltsd csak a nevem, szakaszparancsnok, leszarom, nekem

nagyon fáj!

Belelépek a csizmába,

az isten bassza meg!

Nagyon fáj!

Újra futok, szaladok. A magas figyelő messze, a vég közel. Futok, klaffogok, káromkodom, szaladok. Elérem a MAFI-t. Nincs itt a tisztes, de jobb is, mert belehúznám a fejét a csizmába, az biztos.

Elindulok vissza. Kiolvadt a lábujjaim közé szorult hó, már nem érzéstelenít, valami karistolja a talpam.

Nagyon fáj!

Nagyobbakat lépek, de így is

nagyon fáj.

Visszaértem, a szakaszparancsnok kiabál, hogy látta, amikor lefeküdtem pihenni, de ez itt nem üdülőhely, és szaladjak el újra, másszak is fel a Magas Figyelőre, nézzem meg onnan, hogy mennyire nem az! Aztán, ha visszajöttem, még egyszer.

Futok, nyelem a könnyeim, beleőrülök, a lábam

nagyon fáj.

Egész nap – míg a többiek gyakorlatoznak-, én futok a MAFI-ig, és vissza, pedig most már minden tagom

nagyon fáj!

Végre sorakozó, hazaindulunk. De a tisztes még megáll előttem.

 

– Dvorszky határőr! A mai napon nem is gyakorlatozott a többiekkel! Szerencsétlenek egész délután fegyverhasználati szabályokat gyakorolták. Azt hiszi, maga mindenből kihúzhatja magát? Tudja, hogy ezért büntetés jár? Na mármost! A többiek menetelnek hazafelé, maga pedig egész a laktanyáig szalad körbe-körbe a szakasz körül!

(A jó kurva anyád!)

Ezt a szemétséget! Járni is alig tudok!

De nem tehettem mást, szaladtam.