Centi_30.jpg

 63

 

 

 

1988. március 17. csütörtök

Nagyon sokkolt Sípos halála. Egész éjjel vergődtem, zihálva forgolódtam.
Az a sors, ami Síposnak osztályrészül jutott szinte hihetetlen.
Olyan értelmetlen, hogy nincs rá szó.

Tizenkilenc-húsz éves volt, az élete elején, ha nincs az a rohadék állam, amelyik nem engedi ki az állampolgárait a határain túlra, ha nincs ott benn olyan helyzet, hogy még úgy is megéri új életet kezdeni külföldön, hogy előtte elvesszük másét, ha nincs halláskárosodása egy lövészet miatt, ha nem helyezik Zalaegerszegre, ha az ottani állat tisztek nem teszik ki egyedül határszélre szolgálatba, ha nincs ez a rohadék katonaság, vagy nem hívják be, akkor élne.
Bármilyen más esetben élne.
Lenne előtte negyven-ötven év.

De nincs.

Megölték.

Borzalmas ez.



Az ebédhez sem volt kedvem lemenni, csak feküdtem az ágyamon és meredtem a felső ágy deszkáira. A délutános szolgálathoz is úgy készültem, mint egy zombi. Mindent csak magamra akasztottam, magamra húztam, magamra vettem, gondolattalan rutinnal.
Semmire nem figyeltem igazán.
Pedig kellett volna.

Amikor felsorakoztunk a csapat ügyeletes tiszt, történesen Koltay előtt, úgy álltam ott, hogy épphogy tartotta a testem valami apró, átlátszó idegszál. Koltay kérdése riasztott fel.

– Magának Dvorszky, mi van a fülével?

Nem olyan kérdés volt amiben érdeklődés, ne adj Isten, valami általam fel nem ismert seb miatti aggodalom megjelent volna, hanem fenyegető, támadó hangnem érződött.

És tudtam is, hogy miért.

Úgy jöttem vissza két napja, hogy benne hagytam a fülemben a fülbevalót.
Amit még Ketyával tettünk be

Amikor elindultam befelé az egy hónapos szabadság után, úgy éreztem nincs erőm kivenni. Annyira hozzátartozott a kinti civil egy hónapomhoz, hogy azt gondoltam kell ez, hogy erre emlékeztessen.
Hogy maradjon benn velem valami, ami hamisítatlanul civil, amit itt benn soha nem lehetne, amit katonaként soha nem lenne szabad.
És akkor ez a fülbevaló tűnt a legjobb megoldásnak, a leginkább a civil korszakot jelképező stigmának. És bevallom az is motivált, hogy átszúrtam a saját fülemet, hogy van benne egy luk, amibe, ha végleg civil leszek betehetek valami vagány fülbevalót, ha akarok.
Nem sok fickó, hord kint se ilyesmit, itt benn meg aztán végképp senki. Nem akarnám, hogy benőjön a lyuk.

Úgy gondoltam két hónapig csak el tudom valahogy rejteni. Ezért még otthon leukoplaszttal letapasztottam, mintha valóban seb lenne. Hátul a klips ugyan gyanúsan kiáll, de azt is leragasztottam, ha ezt mindig így eltüntetem, akkor nem kell újra kilukasztanom.
Két hónap nem sok, csak figyelnem kell rá.
Alvás közben sajnos viszont lejön, reggelre általában leesik a ragacs. Tegnap a reggeli szolgálat előtt, az ébredés után gyorsan újat tettem fel. Korita, a korosztályombeli körlettársam észrevette ugyan, de ahogy nézte, valamifajta elismerés is volt a hangjában.

– Dvorszky, az az, aminek látszik?

Bólintottam, ő megcsóválta a fejét, aztán többet nem szólt.

De ma elfelejtettem leragasztani. Amúgy egy kevésbé éles szemű határőr tisztnél át is csúsztam volna ma is, mert Isteni szerencsével mégis fennmaradt a tapasz, csak alaposan elcsúszott.
De ezt én nem tudtam.
Csak ahogy Koltay rákérdezett és én önkéntelenül odanyúltam, akkor tudatosult.

– Jelentem, lecsúszott a ragtapasz! – válaszoltam, miközben igyekeztem valahogy takarásba hozni az ezüstöt.

–  Azt látom, ne beszéljen nekem félre! – utasított rendre Koltay – De mi van alatta?

– Jelentem, le kellett ragasztanom.

–  Ha az, amire gondolok, akkor valóban le kellett ragasztani - ismerte el -, de hogy a jó büdös lófaszba gondolta egyáltalán, hogy ezzel itt parádézik? Vegye le róla azt a szart, hadd nézzem meg!

Míg én lefejtettem magamról a leukoplasztot, ő közelebb lépett.

– Egy virág? Hát mi a tetves buzi kurvaanyja maga? Hímringyó? Ilyet én még az életemben nem láttam! Virág van egy határőr fülében? Mi maga? Egy kibaszott békeharcos? Maga katona, a kurva életbe, nem egy buzi balett táncos! Lépjen ki ide mellém! Forduljon a társai felé.

virág.jpg
Kiléptem és odafordultam.

Igazából nem érdekelt. Még az is az eszembe jutott, hogy lecsesz, aztán megyünk Isten hírével, aztán majd este leragasztom újból. De Koltay konzekvensebb ennél.

– Nézzék meg ezt a majmot itt. Láttak már maguk katonát ékszert hordani? Nem hallom! Láttak?

– Jelentem nem! – válaszolták a társaim.

–  Nem láttak, mert ilyen nincs! Nem tűri a katonaság a piperkőc buzikat. Az ilyet kiveti magából.

Szerettem volna mondani, hogy hát nosza, szereljenek le, de Koltay rám dörrent, hogy vegyem ki azonnal!

– Nem fog maga perverz lokált, cirkuszt csinálni a határőrségből! Vegye ki, aztán tűnjenek a szemem elől! Ezt a pimasz kihágást meg jelentem, mehet kihallgatásra Balrog őrnagyhoz.

Ja, Balroghoz? – gondoltam. Hát az sorstárs, ő otthon, miután leveszi otthon az egyenruhát, tuti felölt egy vastag aranyláncot, hogy autóneppernek nézzen ki.
Egy cigány nem fog lebuzizni. De ha igen, kajánul vigyorgok hozzá, ha majd már lesz kedvem Sípos után vigyorogni.
Megöltetek egy gyereket, hagytátok megbolondulni és meghalni, aztán még képesek vagytok ilyen apróságból ügyet csinálni?

Amúgy meg buzi az anyátok picsája.

És ugyan nem volt szándékos, csak semmi kedvem nem volt ezt az egész jelenetet zokon venni, így az utolsó gondolatom látszott a képemen.

A pillám se rezzent, és mikor egykedvűen haladtam kifelé, még összetalálkozott a tekintetünk. Koltay kikelt magából, pontosan értette, hogy hatástalan volt az eddigi erőfeszítése. Nem szégyelltem el magam, nem ijedtem meg és nem rendültem meg.

– Takarodjon kifelé! Hülye idióta!

Takarodtam kifele, csütörtököt mondott a fegyvered, szarok rád, 63 napom van, leszerelő vagyok, mit tudsz csinálni, majom? Nem engedsz haza? 63 nap múlva kimegyek innen, te meg itt maradsz örökre a saját cirkuszodban, a legnagyobb világszámoddal, hogy suhancokkal gecizel, katona.

 

Kinn szolgálat alatt visszatettem a fülbevalót, és úgy határoztam, hogy szolgálat alatt és éjszaka mindig benn lesz.
Civil vagyok, már nincs hatalmatok felettem.

 

 

 

 

Centi_30.jpg64

 

 

 

 

1988. március 16. szerda

Ma végül délelőttös szolgálatba tettek.

Úgy éreztem ezer éve voltam utoljára szolgálatban és ez igaz is, valamikor február közepén lehettem, nagyjából egy hónapja.
Egy hónap rengeteg idő, most teljesen idegenként bolyongtam Ferihegy 2-n. Nem találtam a helyem és úgy éreztem, nem is itt van, unom már nagyon ezt ez egészet.
Egy hónapig civil voltam.
Ez nagy szó a katonaság alatt, és nagyon nehéz lesz visszaszokni.

Álltam csak itt-ott, néztem a gépeket, de még ciházni se volt kedvem, csak néztem a sürgés-forgást. Simán nézője voltam és nem résztvevője az eseményeknek, és hogy őr lennék, vigyáznom kellene itt bármire, az fel sem merült. Mikor leváltottak bementem, mikor kiküldtek, kimentem.
Szó nélkül, zúgolódás nélkül.
Mint egy robot.

Igyekeztem lezárni az agyam, hogy ne a repteret fogja fel, mert sírni lett volna kedvem, ha belegondoltam, hogy itt töltök még két hónapot. Nem sok két hónap, régen kiugrottam volna a bőrömből attól a számtól, amit ma a centim mutat, de ma rettentő soknak éreztem ezt is.

Kedvetlenül mentem vissza a laktanyába, és ott olyan hír fogadott, ami lenyomott az ágyamra. Ültem és kérdezgettem Alexet, hogy igaz ez?

– Nem tudni, de nagyon valószínű. – válaszolta megrendülten.

A múlt héten kezdett ez terjengeni, akkor még csak amolyan pletykának látszott. Én erről nem tudtam, mert a múlt héten még civilként heréztem otthon.

Sípos meghalt.

Az a Sípos, aki egy hallgatag, de nagyon jó indulatú srác volt, és aki a lövészeten halláskárosodást szenvedett. Csengett a füle, örök életre úgy maradt neki, aztán a szemünk láttára vesztette el az eszét, majd elhelyezték Zalaegerszegre.

És most azt a hírt kaptuk felőle, hogy meghalt.
– A múlt héten annyit tudtunk, hogy öngyilkos lett. – mondja Alex. – Ma viszont Tokos árnyalta kicsit a képet.

Tokos valamilyen távoli rokona, határőrtiszt Zalaegerszegen. Tőle tudta meg a részleteket.

– Tokos azt mondja, hogy a városban beszédtéma lett, annak ellenére, hogy az ilyesmit igyekszik a határőrség eltitkolni.

Tehát Tokos elbeszélése alapján az látszik, hogy Sípos egy határ menti őrbódéban teljesített szolgálatot, vagy magasfigyelőn, ez nem volt teljesen tisztázott.
De az igen, hogy holtan találtak rá.
Az ölében feküdt a fegyvere, őbenne pedig három golyó pihent.
Kettő a mellében, egy a fejében.

És ez annak látszik ugyan, de nagyon valószínű, hogy nem öngyilkosság.

Az ember nem tud magába ereszteni három lövedéket, úgy hogy az ölében marad a fegyvere. Ha a mellének irányítja, akkor szinte nyújtott kézzel kell a levegőben tartania a fegyvert az első vagy a második lövés után, és miután elernyed a test, kiesik a kezéből, pontosabban kiugrik belőle. Az AK, amit a határszélen használnak, nagyot üt, nagyot rúg és nehéz is.
Nem marad a kezében, főleg akkor nem, ha a fejét is eltalálja.
Azt amúgy már el se tudja lőni, ráadásul azt mondják, a mellében lévő két lövedék egymás mellett volt. Ahhoz erősen kell tartani a karabélyt. Saját maga ezt nem tudja megtenni, de ha igen, nem kerül az ölébe a fegyver.

Sípost valószínűleg megölték.

határszél.jpg
Hogy ki tette, az nem derült ki, valószínűleg határsértő. Lehet, hogy szerencsétlen srác a fülében csengő hang miatt semmit nem hallott, befelé figyelt, ahogy itt láttuk rajta az utolsó napokban. Így meg tudták lepni, elvették a fegyverét és hidegvérrel megölték, aztán úgy állították be, mintha öngyilkos lenne.

Itt ez mindenkit sokkolt.

Benn a körletben is erről beszéltünk, kinn a folyosón is ezt tárgyalta mindenki. Már az is rettenetesen ijesztő, hogy valaki a katonaság miatt megbolonduljon.
De, hogy meghaljon bárki is a katonaideje alatt, az sokkoló.
Én eddig úgy töltöttem a katonaidőm, mintha egy hosszú, kényszerű ifjúsági tábor, vagy mintha egy bentlakásos kollégium lenne, eszembe se jutott, hogy békeidőben ez az életembe kerülhet.
Rettenetesen sajnáltam Sípost.
Szinte gyerek volt.
Ha ki lehetne menni ebből a kurva országból, akkor nem hal meg.
Befelé senki nem szökik.
Csak olyan ölhette meg, aki kifele igyekezett és úgy érezte Sípos útban van.

Már azt hihetetlen geciségnek éreztem, hogy kitették a határra. Nem jól hall, legalábbis a környezetéből nem sokat. Az állandó csöngés miatt viszont belül mindenféle egyéb képzelt hang felbukkant benne.
Milyen érzés lehet ülni egy sötét erdőben, egy bódéban éjszaka?
Milyen félelmeket generálhat benne?

Ha öngyilkos lett volna ilyen körülmények közt, az se lenne meglepő. Borzalmas lenne, de még érthető is.
Nekem is volt már a számban a fegyver csöve, én is eljutottam idáig, pedig mi volt az én szenvedésem az övéhez képest? Csak közönséges kofalárma, csak sima hiszti.

Én azt hiszem, ott a határszélen, minden apró nesztől beszartam volna, attól rettegtem volna, ami aztán Sípossal megtörtént.
Az emberi elme ilyen.
Sötétben félteni kezdi az életét.
Okkal, ok nélkül.
Belegondoltam, hogy engem hányszor ölhettek volna meg, hányszor szartam arra, hogy én lennék a célpontja annak, aki rosszban sántikál. Persze a reptéren ilyen soha nem volt, egy vidámpark a határhoz képest. Egy elkényeztetett hülyegyerek vagyok azokhoz képest, akik a határon teljesítenek szolgálatot. Nem is tudom, hogy azt bírtam volna-e. De még ott sem gondoltam volna azt szerintem, hogy az, ami Sípossal történt, az megeshet. Féltem volna, de csak úgy, mint a szellemektől vagy a zombiktól.
Hogy ugyan félek, de jobban belegondolva nincs okom.

És de.
Sípos esete bebizonyította, hogy lenne okom. Valós félelemmel tölteni a szolgálati időt borzalmas lehet.
Bele lehetne őrülni.
Jézusom hány velem egykorú srác foshat egyedül egy sötét mezőn, egy sötét erdőben órákon át, másfél éven keresztül?

Mekkora mázlista vagyok!

Én valóban egy középiskolai kollégiumban töltöm a katonaidőm.

Éjszaka többször izzadtan és halálra váltan riadtam fel, amikor valahogy bekúszott az álmaimba az a felismerés, ami Sípos utolsó felismerése lehetett, hogy most vége, bekövetkezett, amitől ott a sötétben félni lehetett, hogy felbukkan valaki, kiszedi a kezéből a fegyvert és megöli.

Az a pár másodperc, amikor tudni lehet, hogy vége, ezek nem viccelnek, megölnek.

Hogy meghalok.
Valóban.

Nekem ettől a gondolattól álmomban, szinte megállt a szívem.

 

 

 

 

 

 

 Dalszöveg