Centi_30.jpg47

 

 

 

 

1988. április 2. szombat


Gyönyörű tavaszi napunk van ma.
Úgy sütött a nap, hogy mindent az élet színével töltött fel, minden tárgy, minden növény, minden katonatársam  fénylőbb, kontúrosabb lett, minden mosoly életigenlő jellé vált.

A kisMágusokat ma külső körlet takarításra rendelték, és én önként csatlakoztam hozzájuk.
Nem dolgozni, hanem csak herézni mentem, téblábolni.
Élveztem ezt a napsütést.
Binder, akit a kopaszok felügyeletével bíztak meg, megint ember volt, pontosan tudta, hogy ez a nap erre van, erre kell. Olyan feladatokat adott a kopaszoknak, ami szintén inkább csak külső szemmel látszott szorgoskodásnak. Két részre osztva és gyakran váltogatva őket az egyik csoporttal az ablakokból látható helyen kapirgáltatott, a másikat meg a lőszerraktár takarásában hagyta üldögélni, beszélgetni.

Mi is melléjük feküdtünk és az eget fürkészve susmorogtunk arról, milyennek képzeljük a civil életet. Nem tervekről beszéltünk, nem a jövő gondjait elemeztük. Azt feszegettük, hogy ilyennek képzeljük, színesnek, élettelinek, melengetőnek.
Olyannak, mint ez a nap.
Hogy csak messze, alig hallhatóan duruzsol a társadalom, zakatol a szocializmust építő lázas munka zaja, ami csak alaphang, harmonikusan illik a szélfútta fű hajladozása és a tücskök éles reszelésének hangjába.

A Nap, mint valami kohó ontotta ránk a melegét, ellazított és felpezsdített egyszerre. Úgy éreztem, így akarok élni, magas frekvencián, szenzitíven rezegve, de görcs nélkül, jó néhány lépésre a társadalom elvárásaitól, az állampolgári kötelezettségektől, a létfenntartás fárasztó feladataitól.

Azt gondoltam, az állam által megkövetelt kötelességemnek egyszer és mindenkorra eleget tettem itt a katonaságnál, rááldoztam kényszerű rabságban másfél évet, az életem tíz százalékát, az iskola után, öntudattal élt fiatalságom kilencven százalékát, ha leszerelek, utána csak én leszek, csak magamnak élek, bepótolom, amit elvettek tőlem, visszaszerzem, amit az életemből elloptak.

Mondom is Bindernek, hogy én nem akarok dolgozni.

– Hát akkor mit csinálsz majd?
– Nem tudom, nem érdekel, festek, írok, csencselek valami szarral, nem érdekel, miből lesz pénzem, használni akarom.
– Akkor te simán csak gazdag akarsz lenni.
– Á nem, a sok pénz nem gazdagság, elég pénz kell, nem pedig sok.
– Akkor te valami lumpenproletár leszel.
– Igen, lumpenproletár. Valami ilyesmi, igen. Élményekben akarok gazdag lenni, semmiképp nem mondjuk konyhán, zsíros gőzben meglágyult agyú munkagép.
– Nem, munkagép én se akarok lenni.
– Ha az ostobák rafináltsága bennem lenne, katonatiszt lennék. Ennyire lógós életet nehéz elképzelni, mint az övék. Ha tompa lennék, mint az ebédlői kések, maradnék katona.
– Te most viccelsz! – fordítja fektében felém a fejét Binder.
– Dehogy viccelek. Azt mondtam, ha tompa lennék. De nem vagyok.
– A francot nem vagy, itt fekszel hanyatt, mint valami megfordított teknős és egyre halkabban beszélsz, mindjárt elalszol.

És nemsokkal ezután valóban elszenderedtem, Binder bökött meg egy óra múlva, hogy menni kell be az épületbe.
Pedig még álmodtam is.
Valami olyasmit, hogy mesében akarok élni.
Királynők, hősök, sárkányok közt.
De Binder mellett nem voltak királynők, sárkányok, szuperhősök.
Legfeljebb kis hősök, akik kopaszként a velük szemben álló irdatlan idővel küzdenek majd még több mint egy évig.
Miután én leszerelek, ők pontosan egy évet töltenek el utánam ugyanitt.
Pontosan egy év múlva ábrándoznak majd ugyanígy, mint én, elképzelve a szabadság ízét.

 

mazs4.jpgÉjszakára Ferihegy 2-re tettek, annyira meleg volt még tíz óra után is, hogy nyugodtan leülhettem a betonra. Bekucorodtam egy TU-154-es alá, és a hátamat a gép kerekének támasztva ábrándoztam a civil meséről, csukott szemmel képzelve el hercegnőket és legyőzhető, egyáltalán nem ijesztő démonokat.

Hősként küzdöttem kegyekért, fele királyságokért, jó messze a valóságtól.
Egy hosszú félálomszerű lebegés után kinyitottam a szemem.

A gép mögött világító reflektor fénye hosszan elnyújtotta a repülőgép alakjának árnyékát, ovális nagy plecsni lett a kerék aminek támaszkodtam, hórihorgas langaléta lett az én árnyékom is.

Hunyorognom kellett, hogy lássam jól, meg értsem is, ami még megjelent.

Mert egy sárkány árnyéka látszott az enyém felett, mintha épp mögöttem lenne.
Nem is sárkány, hanem valami hosszú karú, ideges ártány az.

Nem ijedek meg, gondoltam, szoktam álmodni meséről. Felnőttnek mondhatnám magam, de tényleg sokszor álmodom, hogy szörnyekkel küzdöm. De arról pontosan tudom, hogy álom, tehát ha most valami szörny árnyékát látom, nem lehetek ébren.

Nagyon ritkán álmodom magam a reptérre katonának.
Az igazi hülyeség lenne, mert ehhez csak ébren kell lenni és meg is van, ott vagyok.
Mint ahogy szerintem most is.
De az ártány nagyon nyújthatja a karjait, és ezt látom inkább, mint álmodom.
De ilyen nincs.
Szörnyek a katonaságnál nincsenek. Legalábbis ilyen alakban nem.
Mert amúgy van rengeteg, Knizner hadnagy, Korlát százados, Balrog őrnagy, Vakondi őrnagy, akad itt szép számmal, de ők löketként jönnek, nem sárkányként.

Látom az árnyékot, de nem hiszem.
Lassan elforgattam a fejem, mert attól még, hogy nem hittem benne, nagyon is úgy tűnt, hogy létezik.
És ahogy balra néztem, megláttam a vállamon.

Akkorát ugrottam, mint egy hegyi kecske, talán kiáltottam is ijedtemben.
De a szörny maradt a vállamon.
Már ugrás közben éreztem, hogy nincs okom beszarni és ahogy láttam, hogy nem mozdult a vállamról, meg is nyugodtam.
Épp a fegyver szíján trónolt, így ahogy az ugrás lendülete elhalt, szép lassan lejjebb húztam, hogy messzebb legyen a fejemtől, de azért maradjon a vállamon.
Egy kecses imádkozó sáska ült ott épp.
Békésen nyújtogatta a hosszú, markolószerű karjait és kedélyesen forgatta a fejét. Nem éreztem félelmet, viszolygást. Ha történetesen valami egyéb sáskafaj egyede lett volna, már biztos megöltem volna mostanra, sikítva söpörtem volna le a vállamról, talpra ugrottam volna és hisztérikusan tapostam volna laposra. De ez a jószág kicsit inkább apró tündérnek tűnt, vagy barátságos manónak.
Mintha megvalósult volna egy mese.
imádkozó sáska.jpgVártam, hogy hozzám szóljon. Valamiért azt feltételezem, hogy miattam jelent meg, ugyanis körbenézve közel-távol csak én vagyok itt és nekem ül a vállamon.
És felém fordulva engem vizslat.
Tehát vártam, hogy mondjon nekem valamit, hogy mondjuk miért jött.
De nem mondta.
Miután kérdeztem, azután se.
Hosszú nógatás után se.

Kuka vagy te, mondtam neki, aztán meg azt is, hogy ma simán jöhetett volna az álmaimban is, pont ilyesmik szerepeltek benne, de ahogy beszéltem neki erről, ideges lett, vadabbul kalimpált a karjaival és lejjebb mászott a fegyverszíjon.
Levettem a vállamról a szíjat és a manót a gumira irányítottam. Ő elrugaszkodott a kerékről, ahogy a TU-154-es fog holnap ugyanezekről a kerekekről, és hangos zúgás mellett tovaröppent.

Vitte az álmosságot, és én egész addig figyeltem amíg a zúgó rotorjaival el nem tűnt a lámpafény határain túl. Határőr vagyok, de mégis hagytam átszökni.

Felszabadultan járőrözni kezdtem. Azért a reptérnek van valami megmagyarázhatatlan varázsa, amivel mesét csinál, hatalmas madarak tojnak csivitelő utasokat, aztán csendesen szunnyadoznak egy sík fészekben.
És most éreztem életemben először, hogy nem csupán érdekesnek tartom mindezt, hanem igazán örülök, hogy ebben a mesében mesehős lehettem, hogy olyan dolgokat láttam itt, amit soha máshogy nem tudtam volna.

A gépmadarak vándorlását, a sebesüléseiket gyógyító szerelők munkafolyamatait, a rampásokat, mint idomárokat, a csápon keresztül történő etetést.
Igazi mese ez.
El se nagyon lehet mondani.

 

 

 

 

 

 

                       

Centi_30.jpg314

 

 

 

Július 10. Péntek

Délelőtt berendeltek kihallgatásra. Szadó őrnagy, Szilasi törzsőrmester és Koltay zászlós ült a szobában. Szigorú arccal nézték, míg bejöttem és tisztelegtem. Kezdett melegem lenni.

– Na Dvorszky határőr, mi is van a pedáns renddel? – kérdezte Szadó.

Nem szólaltam meg, mert csak azt tudtam volna, mondani, hogy ott van kinn a kutyakonyhán. Szadó folytatta.

– Koltay zászlós, állítása szerint tegnap nem ezt tapasztalta.

Most jelentőségteljes csend következett, így megtörtem.

– Jelentem, tegnap a zászlós elvtárs több éppen zajló munkafolyamat közben járt ott, amik elvégzése látszólag rendetlenségnek hat. Amennyiben a mai kutyakonyhás váltótársam nem jelentette, hogy rendetlenség lenne, akkor azt gondolom, este mindent a legnagyobb rendben hagytam ott.

– Dvorszky, ne magyarázzon, magának a nap minden percében rendet kell tartania a kutyakonyhán! Megértette?

– Jelentem igen!

– Na és mi a helyzet a karnissal?

Na bassza meg, mi legyen? Nem mondhatom, hogy leszereltem. Viszont Szilasi pár napja még látta.

Tehát pár napja még volt.

Most meg nincs.

Eltűnt.

De Szilasi erélytelen fajankó, Koltaytól kell inkább félnem. Ha azt mondom, pár napja még volt karnis, most meg nincs, de nem mondom meg, hogy én szedtem le, akkor a többieket fogják gyanúsítani.

– Jelentem én úgy emlékszem, nem volt függöny.

Koltay felhorkant.

– Nem függöny, maga szerencsétlen! Karnis!

– Jelentem, függöny nélkül én nem figyelek fel egy karnisra, nem tudok róla.

Szilasi idegesen felpattant.

– Pár napja még az ujjam is végighúztam rajta! Nekem ne hazudozzon itt!

Figyelnem kellett, hogy ne remegjen se a hangom, se a szemhéjam, mert a gyomrom erősen rezonált.

– Jelentem, múltkor épp a kutyák ételét főztem, el se tudtam mozdulni mellőle, keverni kellett. Az ujjára emlékszem, a karnisra nem, azt gondoltam az ablakkeret volt koszos aznap. Nem akartam megkockáztatni, hogy anyagi kár keletkezzen abból, hogy leég a tészta. Arra kellett figyelnem. Utána viszont letakarítottam az ablakkeretet, nem figyeltem fel karnisra.

– Mondja Dvorszky, maga szerint én hallucinálok?

Megint nem mondtam semmit, de az orra alá dörgöltem volna, hogy nem az első eset, múltkor sem emlékezett pontosan.

– Na jó, utánajárunk ennek a dolognak. – legyintett lemondóan Szadó őrnagy – Van valami hozzáfűzni valója?

– Jelentem két póráz egyelőre leltárban van, de nincs a kutyakonyhán…

Nem tudtam befejezni, Koltaynak szikrát vetett a szeme. Nyilván azért, mert tegnap csak tehetetlenségében hozta el őket, értelmes oka nem volt.

– Ne azokra legyen gondja, eléggé benne van a slamasztikában ezek nélkül is! Lelépni!

 

Aztán behívták Németh Gyurit a rajparancsnokomat. Mikor visszatért a körletbe, kérdezgették a többiek mi volt. Ő gyanakodva méregetett.

– Valami karnis hiányzik, tudsz te erről valamit?

Németh Gyuri szinte sose volt a kutyakonyhára beosztva, ő nyilván nem emlékezett a karnisra, vagyis nem tudta megerősíteni, hogy volt-e olyan. De hát sose volt.

– Koltayék rajtam is keresték, de nem tudom, ti emlékeztek függönyre?

Körbenéztem, már mindenki gyanakodva figyelt.

– Nem függöny, karnis. Azt mondja a Szilasi, hogy pár napja ellenőrizte és tiszta kosz volt a teteje.

Legyintettem.

– ÁÁÁáá, a Szilasi hova nem képzel koszt?

Kisebb röhögés keringőzött, majd Gyuri annyit mondott:

– Karnisra én se emlékeztem, de azt mondták volt, most meg nincs a helyén.

– Akkor szerintem sose volt. – legyintettem újra.

Gyuri sokat sejtetően somolygott.

– Ezt mondtam nekik én is.

Szögi úr felült az ágyban.

– Mit csináltál vele, Dvorszky?

Elvigyorodtam magam.

– Sose volt.

Nagy röhögés támadt a körletben, Szögi úr felkiáltott:

– Némá!! Miből lesz a cserebogár! Dvorszky, nagy franc vagy!

 

10-től Ferihegy 2-re tettek éjszakás kutya nélküli szolgálatba.

Már megint totális áramszünet volt, semmilyen irányból nem jött fény, Budapest hatalmas vakfoltként rejtőzött az éjsötétben.

A sötétség, úgy nézem, illetve hallom, a hangot is elnyeli, mert olyan csend telepedet körém, hogy azt hittem, megállt az élet.

De teljesen, ahogy a Csipkerózsikában.

Éjfél felé valahogy rájöttek, hogy rájuk nem vonatkozik az áramszünet és mégis megjelentek a csillagok.

Ettől kirajzolódott nem messze Molnár Csabi alakja.

Amúgy töksötét volt, nem láthat messzebbről minket senki. Tehát elgyalogoltam hozzá. Ez szigorúan tilos. „Összeállni” nem lehet, az az egyik főbűn. Mert olyankor csökken a figyelem és ezt az egyet tökéletesen látják a tisztek. És nyilván csökken, mert valóban elterelődik, és beszélgetéssel az idő is felgyorsítható.

És nemcsak, hogy csökkent a figyelmünk, hanem olyan dolgokat műveltünk, amivel minden elemi szabályt áthágtunk.

Molnár nagyon megörült nekem, rögtön kellemes beszélgetés alakult ki. Átrágtuk, hogy ki mit gondol a TU-134-es és TU-154-es gépekről, valóban át tudják-e lépni a hangsebességet? Azt mondják, hogy mindkettő átalakítható katonai szállító- illetve bombázógéppé. A sebességet egy kar elmozgatásával adagolja a pilóta, és van egy teljesen pőrén kialakított stift, amit ha kihúz az ember, akkor hátra lehet húzni a kart, hogy a gép elérje a hangsebességet. Olyan töhötöm, olyan bumfordi gépek, hogy ezt igen nehéz elképzelnem. Meg hogy veszélyes bombázó tudna lenni, azt se nagyon tudom elhinni.

De orosz, és azok majdhogynem kávéfőzővel vitték fel Gagarint az űrbe.

Ki tudja? Lehet, hogy bombázó.

– Voltál már rajtuk? – kérdezte egyszer csak Molnár.

– Fenn a gépen? Nem, dehogy! Nem még.

– Gyere nézzük meg! Tudod, hogy kell kinyitni? – bökött az ajtó felé.

Nem, ez nekem eszembe se jutott, – döbbentem rá – nem figyeltem meg. Ennyit tesz, hogy míg én a konyhán voltam, ő már itt járőrözött. Tényleg kopasz vagyok.

 tu154kicsi.jpg

Felgyalogoltunk a lépcsőn és fenn szédülni kezdtem.

Nem a magasságtól, hanem a helyzetem, a világbeli elhelyezkedésem miatt. Olyan lépcsőn mentem fel, miről nincs visszaút. Eddig is követtem el vétségeket, de mindig a természetes szükségleteim kielégítése okán tettem, például leültem, ettem, pihentem.

De most szánt szándékkal teszek olyat, amit szigorúan tilos.

És nagyon tetszett.

Le tudtam nézni az őrhelyemre, a reptér betonjára, ami most kezd kirajzolódni, látszik a széle, a vége, nem pedig egy sima horizont, mint lentről. Innen minden lekicsinyelhető, még az a szopás is, hogy ezen a helyen vagyunk rabosítva.

Megfigyeltem, ahogy Csabi kinyitja az ajtót és nagy levegőt véve beléptem egy TU-154-es gépbe. Sötét volt benn, de hozzászokott a szemem, ahogy az üléssor felé meredtem. Beljebb léptem, letettem a géppisztolyt valamelyik székre, és végiggyalogoltam a sorok között. Minden támlát végigsimítottam, lassan húzva a kezem a szöveten, aztán visszafele jövet leültem középtájt. A közlekedő folyosóhoz legközelebb esőbe. Végignéztem a támlák közt előre, Molnár is széttárt karokkal ült az első sorban, szinte feküdt. Kihúzódtam az ablakhoz, feltoltam a napellenzőt és kinéztem a feketeségbe. Azt éreztem Szibéria felett repülök.

Alattam a néptelen táj, végtelen távolságok és én ebben a végtelenségben céllal, határozott elképzeléssel utazok egy ismert végállomás felé. Nagyon szeretnék repülni majd. Úgy, hogy tudom, hogy hova megyek, mondjuk Tokióba vagy Bangkokba. Hogy amikor beszállok, már pontosan tudjam, hogy a földgolyó egy másik szegletében fogok kiszállni és ez az én akaratomból történik. Hogy tudom, mit csinálok ott, miért megyek oda, tájékozott vagyok, ismerek elméletben egy olyan világot, amit otthon nem tapasztalhatok meg. És megérkezés után tudom egy csomó dologról, hogy hogyan működik, a finomságokat pedig ott a helyszínen kitapasztalom. Megismerem.

És úgy jövök vissza, hogy miközben Pesten élek, pontos képem van egy 6000 kilométerre lévő város utcáiról, tudom, hogy melyik sarkon van jó fagyi.

Igen, akarok utazni egy ilyenben, amikor tényleg repül.

Ülök-e majd valaha repülő gépen?

 

Előrementem Molnárhoz.

– Ezt ki tudod nyitni? – mutattam a pilótafülke felé. Elvigyorodott, hogyne tudná.

Pár pillanat múlva feltárult egy ipari űrhajó fedélzete. Műszerek, kapcsolók, karok kétségbeejtően nagyszámú csoportja, mind vastag, kazánzöld pléhlemezbe, durván csavarozva. Meglepett, hogy ezt vezetik azok a jól öltözött elegáns pilóták. Valahogy a kertésznadrág és fül mögé dugott ácsceruza jobban illett volna ide. De az a tudás, ami ennek a működtetéséhez egy pilótának, egy embernek kell, az lenyűgözött. Milyen ész, milyen agy, milyen memória kell ehhez? Micsoda bátorság kell ahhoz a merészséghez, hogy más emberek életét a saját önbizalmam kezébe tegyem? A saját képességeimbe vetett hitembe? Mekkora teherbíró képessége lehet az ezzel járó felelősség viseléséhez? Két-három zseni tudását is kevésnek tartottam volna, pedig az első és másod pilóták közül mindegyik képes önállóan elvezetni. Felmérhetetlen csúcsteljesítmény.

tu154fulke2.jpg

Ezért elhatároztam, hogy elkezdem megszerezni ezt a tudást és hirtelen meghúztam egy kart.

Molnár megdermedt, figyeltük a műszereket.

Nem történt semmi.

Elfordítottam egy másik kart.

Semmi.

Molnár is megnyomott valami gombot majd vadul, aztán röhögve kapcsolgattunk, nyomogattunk mindent, amit értünk. „Ki meri még azt is megnyomni” versenyt játszottunk.

– Na de azt a pirosat, tuti nem mered! Baszki! Elforgattad? Na akkor ezt nézd, ezt megnyomom!

Egyre haladtunk a főkapcsoló kinézetű karok felé.

Semmire nem volt reakció.

Egymás elől kapkodtuk a csemegének ígérkező kallantyúkat, aztán amelyiket egyszerre értük el azt egymásnak feszülve akartuk elorozni, tologattuk messzebb a másik kezét, hogy végre mi magunk valahogy el tudjuk fordítani, kiabáltunk egymásnak, röhögtünk, amíg ki nem fáradtunk.

– Jó! Jó, elég, állj! Vége! Állj meg.

Visszahuppantunk a pilótaülésekbe, még rázott kicsit a röhögés mindkettőnket, aztán lassan elcsitultunk.

– Te! Vissza kéne állítani!

–ÚÚhhbbaszdmeg! De hogy?

– Nem tudom. Melyiket nyomtad meg először?

– Honnan a fenéből tudjam?

– Hogy találtad ki, hogy melyiket?

– Nem találtam ki, elfordítottam.

– Kapcsoló volt, vagy valami kar?

– Nem tudom, nem emlékszem, nem arra figyeltem!

– Akkor mi a faszra, baszki? Valahogy vegyük sorra! Nekem azt hiszem ez volt az első. Nem tudom. Ez lett volna a második? Ááá basszus ez nem fog menni, remélem, ha ráadják a gyújtást, nem száll neki egyből az irányítótoronynak.

– Nem is arra áll az orra!

– Az tök mindegy. A kormányt eltekergetted?

– Nem. Azt még nem.

 

– Nem is mozdul.

– Hogy-hogy? Én ki tudtam húzni.

– Hogyan? Kifele?

– Hát magam felé…

– Ja igen. És történt valami?

– Nem tudom, olyan mintha valami nagyon ellen tartana. Nézd már meg hátul. A szárny felett nézz ki az ablakon. Hátha valami látszik.

 

– Na van valami? Most forgatom balra is. Mondjuk alig megy. Látsz valamit? Nem emelkedett meg valami a szárnyon?

– Kurva sötét van, nem tudom. Most csinálsz valamit?

– Persze! Ezeket a pedálokat nyomkodom. Ha lenyomom az egyiket, feljön a másik.

– Tényleg? Mindjárt kipróbálom.

– Várj még! Látsz valamit?

– Semmit. Te nem lesz ebből baj?

– Tudsz repülőgépet vezetni?

– Honnan tudnék?

– Nem fogsz tudni felszállni?

– Nem.

– Akkor meg mi baj lenne?

– Na ja. Te! Ezeket a pedálokat én egyszerre be tudom, nyomni. Ja, de mintha most besüllyedt volna a kormány.

– Igen, tényleg, ha erősen nyomom, bemegy mind a két pedál. De ha a kormányt megtartod keményen, akkor nem megy be. Nézd!

– Aha, tényleg.

– Na és ez mit bizonyít?

– Bizonyít? Tudja a faszom. Azt, hogy fingom nincs, hogy működik.

– Azért jó, hogy az egész áramtalanítva van.

– Nemtom, fülledt a levegő, húzzunk le innen.

– Húzzunk.

 tu154fulke.jpg

– Te! Melyik a te géppisztolyod?

– A jobb oldali.

– Milyen jobboldali?

– Hát bejöttem, befordultam és letettem jobbra egy ülésre.

– Nem. Oda én tettem.

– Ne csináld. Akkor melyik az enyém? Tudod a számát?

– Minek?

– A géppisztolynak, baszdmeg!

– Van száma?

– Úgy osztották ki.

– Ja valami rémlik, kurva régen volt.

– Nekem, amikor szakács voltam mindig keresni kellett. Szám alapján.

– És nem emlékszel?

– Miért látod?

– Nem. Kurva sötét van. Azt se tudom, hol keressem.

– Én meg nem emlékszem.

– És most mi legyen?

– Amikor megkaptam magamra állítottam a szíját.

– Ja, én is.

– Akkor egyszerű, én vékony vagyok, te meg kövér.

– Anyád picsája a kövér!

– Jó, de nagyobb vagy, vedd csak azt fel a hátadra. Szorít? Mert ez nekem kurva nagy.

– Szorít.

– Mert kövér vagy.

– Anyád picsája a kövér!

– Na, add ide a fegyverem!