Centi_30.jpg2

 

 

 

 

 

1988. május 17. kedd


Ötvennégymilló szívrobbanás.
Nekem a mai első az félálomban telt.
Már ébredeztem, de még nem voltam tudatomnál. Valami ragacsos, mégis illékony álomból érkeztem, zajlott velem, bennem valami esemény, aminek minden részletét éreztem, mégsem tudtam felidézni egyetlen apró foszlányt sem belőle.
Még égetett a pillanatokkal ezelőtt kézzelfogható valóságként zajló, fontos és rendkívüli történés hirtelen eltűnése miatti izzó fájdalom, de már tudtam, hogy valami olyat veszítek el, amiről soha nem derül már ki, hogy mi volt. Bezárult egy világ, oda már nem tartozom.
De nem tudtam, hogy hová is tartozom. Nem tudtam hirtelen, hogy hol is vagyok, mi is vagyok.
Az valahogy előbb tudatosult, hogy itthon fekszem a szobámban, de hogy ez épp mikor zajlik, katona vagyok-e még, vagy leszereltem-e már, az nem volt világos. Először az ugrott be, hogy nyilván leszereltem, hisz itthon vagyok.
A gondolat meg is akadt egy időre, és ebben a hiszemben feküdtem még egy darabig. Nem ösztönzött ez a gondolat semmire, nem siettette a végleges ébredést. Aztán valahogy bekúszott egy másik gondolat, hogy volt azért olyan, hogy még nem szereltem le, mégis itthon ébredtem. Magára a leszerelésre márpedig nem emlékszem. Lehet, hogy még nem is történt meg. Milyen nap van ma?

Körbenéztem a szobában és megláttam a tányérsapkám. Tehát katona vagyok még.

Aztán ezzel a gondolattal feküdtem még egy kicsit.
Egészen az ijedtségig.

Ilyen lesz majd, ha már leszereltem?
Ilyen semmilyen érzéssel fekszem majd?

Az ijesztett meg, hogy ugyanolyan semmilyen volt tudni, hogy már nem vagyok katona, mint most, hogy tudom, az vagyok. Ennyire természetes és majdhogynem közömbös érzés lesz arra ébredni, hogy civil vagyok?

Hogy semmire nem késztet majd ébredéskor, nem pattanok majd ki az ágyból, nem ugrom talpra, hogy na, akkor kezdjünk neki a civil életnek, csináljunk valamit?
Ez ijesztő.

Minden reggel hálát kéne rebegnem a sorsnak, hogy mögöttem a katonaság, ki kéne robbannom az ágyból, és irány a Szabadság.

Ááá, biztos így lesz, csak ma kicsit tompa vagyok. Majd holnapután tele leszek tetterővel.
De addig katona vagyok.

Ma, az első szívdobbanásomkor semmi voltam, a másodiknál civil, a harmadiknál katona, a negyediknél rémült, most meg még mindig katona.
Ötvennégymillió-öt szívdobbanás.
Már csak 30 órám van hátra, már csak 126 ezer szívdobbanás.

Na, akkor ki az ágyból, mintha civil lennél!

Hirtelen valóban felkeltem és elkezdtem összeszedni a civil ruhát, amiben szerelni fogok.
A héten minden leszerelőt hazaengedtek, mindenkinek megmondták, hogy az utolsó szabadnapjára megy haza, hozza be a civil ruháját. Emiatt már elég sokaknak benn volt, mint valami ékszerdobozt, olyan féltve tette mindenki a szekrényébe. Sokszor elhangzott, hogy akinek még nincs benn, az kopasz állat, de azért ezt, aki ugyanúgy holnap szerel majd, nem nagyon vette zokon, hiába hordozta végig Gulyás Gyula a napokban a civil alsógatyáját meg a zokniját, amiben az utolsó eltávról bejött, ahogy nemrég a répát, hogy ez itt a szabadság illata, nézze és szagolja, akinek nincs még benn ilyen.
Ebből is csak röhögés lett, mert mi, a korosztálya nem ugrottunk megszagolni, és a fiatalabb korosztályok sem tolongtak, hiába kergetőzött velük kiabálva Gyula a folyosón.

 

Gondosan összeszedegettem amiről azt gondoltam, jó lesz a leszereléshez. Hogy milyen gondolat szülte, már nem tudom, de valamiért a szürke szövetnadrág került a képbe. Talán valami olyan érzés, hogy ez ünnep lesz. Ehhez szépen kell felöltöznöm.
Lehet, hogy azt akartam kompenzálni ezzel, hogy reggel nem éreztem örömet arra az akkor még hamis érzésre, hogy civil vagyok. Talán így akartam elérni, hogy kényszerűen ünnepnek érezzem majd a leszerelést tényleg. Vagy lehet, hogy valóban úgy éreztem, hogy ez olyan hatalmas dolog, amit a ruházatomban is ki kell fejeznem.

Mindenesetre, majdhogynem azt a szerelést tettem be, amiben öregasszonyt dugni mentem.
Nem jutott eszembe, hogy akkor se volt jó, és akkor sem, amikor ebben Edithez mentem.
Nem lett nagyobb ünnep ettől akkor sem.
Mindenesetre ezt a pakkot állítottam össze, és sokkal korábban indultam be a laktanyába, mint ahogy a könyvem szólt. Egész úton a laktanya felé menet, izgatottan forgolódtam, hátha belefutok a VÁP-osokba, a katonai rendészekbe.
Remegve vártam a pillanatot, amikor belenevethetek a szemükbe, de nem találkoztam csak egyetlen honvéddel a Keletiben, vele meg inkább cinkosság jött létre. Mosolyogva mutattam a centim utolsó elemét, az egyest, majd a nagy táskámra csaptam, hogy civil ruha. Ő nagyon jó fej volt, pontosan látta, hogy nem gecizni akarok vele, hanem boldog vagyok és büszke. Tisztelgett, de mutatta a saját centijét, 95, ő is öreg, augusztusban szerel. Visszatisztelegtem, elmentünk egymás mellett és most tényleg boldog voltam és büszke.

Holnap leszerelek.
Végre holnap leszerelek!
Egy nap még.

Úristen milyen messze van a kezdet, milyen hosszú ideje várom.
539 napja.
Irgalmatlanul sok idő.
De holnap örökre vége, már csak egyet kell aludni.

 

Benn rögtön rám ugrott Bíró Zoli, hogy hallottam-e, Alex mit művelt?

– Honnan hallottam volna? Most jöttem be.

Mint kiderült, Alex volt a legutolsó leszerelő akit még beraktak ma délelőttre reptéri kampós szolgálatra. Mindenki kopaszabb volt nála a váltásban. Hogy miért került ebbe a büntetésnek is beillő helyzetbe, nem tudni, de őt még az utolsó pillanatig kihasználta a Határőrség.
Olyannyira, hogy nem pihentették benn a kutató ügyeleten, hanem mintha nem holnap szerelne, a szolgálat utolsó perceit is a betonon töltötte. Ilyenkor nem öröm a többieknek bemutatni a centi utolsó napot jelentő darabját, nem öröm elmondani, hogy holnap vége, kopaszok.
Nem.
Ez olyan szúrós, geci érzés, hogy a kurva élet, még mindig itt állok.

Amikor a délutános szolgálatra érkezők végül leváltották, olyan ideges volt, meséli Bíró, hogy teljes testtel, mint egy kalapácsvető, megpörgette a fegyverét és nagy ívben eldobta. Többek állítása szerint a fegyver vagy húsz métert csúszott még a betonon, csattogva, szikrázva.
Mintha nem valami precíz műszer lenne.

fegyver.jpg

Most mindenki erről beszél.
Tudom miért.
Nem azért, mert ezt csinálta, hanem mert ő csinálta.

Alex ideges?
Hihetetlen!

Hiszen viselkedése a sztoikus nyugalom, a szemében megcsillanó fényben szikrázó szelíd mosolygás, és a térdet csapkodó hahota határvidékei közt mozgott mindig, idegesnek, dühösnek sose láttuk. Kíváncsian nyitottam a körletünkbe, de benn Alexet jókedvűen találtam az általa gerjesztett kacagás közepén. Korábban is alig lehetett mellette pár percnél tovább röhögés nélkül kibírni, mindenből viccet csinált.

– Na, veled mi van, kukázni voltál? –  bökött a csomagomra nevetve.

– Civil ruha. – mondtam büszkén.

– Civil ruha? Az az igazi leszerelőknek már napok óta a szekrényében van.

Megállt a levegő, mindenki kerek szemmel vizslatott.

– Na menjetek a ...!  – vigyorogtam vissza, de eszembe jutott a szürke szövetnadrág.

Összeszorult a torkom.
Remélem nem fogok úgy kinézni, mintha kukáztam volna.

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg287

 

 

 

 

Augusztus 6  Csütörtök

Órákkal korábban indultam befelé a laktanyába, mert még előtte meg akartam keresni Szaszát. Ma szerencsére otthon találtam, elmesélte, hogy hozzá is kimentek káderezni és több mint valószínű, hogy idén még behívják. Valami szar étteremben dolgozik, utalja az egészet, olyan a hangulat, mint amilyen azon a helyen, ahol Vastagkarcsi volt a konyhafőnök. Mindenki utál mindenkit, az elkészült kajára szarnak nagy ívben, a konyhaművészet ismeretlen fogalom, az a lényeg, hogy valahogy elteljen a műszak. Alig várja, hogy behívják, addig most már itt marad, de utána soha többet nem megy konyhára. Inkább ügyvéd lesz. Az is szar, de sokkal többet lehet keresni, a pénznek meg nincs szaga, nem úgy, mint a konyhának. Egyetemre megy majd, nem poshad egy büdös étteremben. Hát igen, ha valamit lehet gyűlölni a konyhán, az a zsírszag. Az eltüntethetetlenül kapaszkodik a bőr alá. Figyelmeztettem, hogy nagyon nagy a veszélye annak, hogy a seregben szakács legyen. Ha tud, még most tegyen valamit, most próbálja elintézni, hogy ne oda kerüljön, mert bevonulás után nem lesz egyszerű. Szasza mamája megint nagyon figyelmes volt, míg beszélgettünk, összeütött valami süteményt és ragaszkodott hozzá, hogy elvigyem.

vápos1.jpgAztán befelé menet eddigi életem legjobb perceit éltem át. A Deákon szálltam át a 3-as metróra.  Én már fenn álltam az ajtóban, mikor az oszlopok mögül a peronon felbukkant két VÁP-os, vagyis katonai rendész. Ők azok, akiknek semmi más feladatuk nincs, mint a szabadságos kiskatonákat ellenőrizni.
A legenda szerint ritka egy rohadék mind, élvezettel félemlítik meg azt, akit valami égbekiáltó bűnelkövetésben értek tettek, mondjuk félrecsúszott a nyakkendő, vagy morzsa található a kimenő táska alján. Köztudomású, hogy a határőrt ki nem állhatják.
Azonnal észrevettek, gyorsítottak is a lépteiken, én hallottam, hogy már azt mondja a hangosbemondó, hogy kérjük vigyázzanak, és magamban mondogattam, hogy csukódj már be, és valóban pont az orruk előtt csapódott össze az ajtó.
Az egyik elkezdett integetni, kiabálni előre a vezetőnek, aztán miközben várták, hogy nyíljon az ajtó, farkasszemet néztünk az üvegen át.
A szerelvény borzalmasan hosszú ideig állt, nem értettem miért nem indulunk, ők meg azt nem, miért nem nyílik az ajtó, mert egyre türelmetlenebbül fordultak időnként előre, a szerelvény eleje felé. A jelenetet lélegzetvisszafojtva figyelték az utasok a hátam mögött, de csak abból tudtam, hogy minden hang, minden beszélgetés megszűnt. Aztán hirtelen rándult egyet a szerelvény.
Nem nagyot, de tudható volt, mindjárt indul.

ujj12.jpgA bosszúság, ami megvillant a VÁP-osok szemében, miközben a szerelvény lassan tényleg megindult kifelé az állomásról, széles mosolyt mázolt a képemre. Kimondhatatlan elégtételt éreztem, kajánul vigyorogtam kifele rájuk, és nagyon látványosan, talán felsőtestből is meghajolva nagy lendülettel emeltem fel az alkarom és mutattam be nekik a középső ujjam.
Éktelen kiabálásba kezdtek, ezt megbánja katona, meg ilyenek, de az egyetlen biztos ebben a történetben, hogy bármi is következzen, ezt az érzést, soha bánni nem fogom.

Reflexből az egyikük még pár lépésnyit futott utánam,  és én meg hallottam, hogy bemondják a peronon, hogy kérjük hagyják el a biztonsági sávot, aztán elnyelt bennünket az alagút. Ekkor egy vastag hangú, idős férfi öblös hahotában tört ki.

– Hát ezt fiacskám, szépen csináltad! Rég láttam ezeket ilyen tehetetlennek.

Aztán hirtelen nevetés és tapsvihar tört ki a fülkében. Most vettem észre, hogy két ajtóval arrébb áll egy sorállományú honvéd, vagyis nyúl, kicsit hajlott hátú ijedt srác, de vidáman összetisztelegtünk. Az öreg, aki először nevetni kezdett leszálláskor figyelmeztetett, hogy ezek nem adják fel könnyen, szerinte a mögöttünk lévő metrón jönnek, ha tudnának, most bevágnának elénk. Szóval figyeljek oda.

És tényleg, amit a Köki-ig én átgondoltam, azt ők is. Vagyis, hogy ha én most valahova hazafelé tartok, akkor bárhol kiléphetek a metróból. Ha ezzel nem számolunk, hanem azt gondoljuk, hogy a laktanyába igyekszem vissza, akkor az kizárható, hogy vidékre megyek, mert a Keleti és a Déli pályaudvar nem ezen a vonalon van, a Nyugati meg pont az ellenkező irányban. Vagyis Pesten vagyok határőr. Tehát Ferihegyen. Meg ha ők régebb óta rendészek, akkor nyilván ismerik, hogy Ferihegyre ötre kell visszamenni. Én, ha határőrre vadásznék, akkor 4-kor kiállnék a Kökire és annyit fognék, amennyit nem szégyellek. Ezért lóhalálában rohantam a metrótól a buszhoz, ami épphogy nem az orrom előtt ment el. Még kinyitotta az ajtót, felengedett és indult is. Tehát még a buszról is, ahogy tett egy kört, hogy a gyorsforgalmira kanyarodjon, volt szerencsém vigyorogva tisztelegni a metrójáratban felbukkanó rendészeknek.

 

Benn rögtön beosztottak éjszakára F2-re.

Centi_30.jpg431

 

 

 

Március 15. Vasárnap

Kiengedtek ma szabadnapra 5-től, Robi nem húzatott le. Vagy nem tudott. Esetleg taktikus, nem az összetűzésünk másnapján kavar be nekem. Benn riadó készültség van, tavaly ilyenkor volt valami csetepaté a Lánchídon, amiatt volt ideges mindenki, nem is engedtek ki sok embert, a többieket meg készültségbe helyezték, aludni is csak felöltözve lehetett.

Valami miatt dugó volt a gyorsforgalmin, álltam a buszon, értékes idő porladt el tétlen várakozásban. Az állami ünnep miatt sok a VÁP-os a városban, de nem szólt egyikük sem hozzám. Tisztelegtem mindegyiknek, a magasabb rangú honvédnek, a rendőrnek, ahogy kell.

Majdnem kilenc óra volt mire hazaértem. Beszélgettünk Anyuékkal, elmeséltem milyen az élet benn. Mire kifogytunk a szóból késő lett, nem volt értelme átmennem Edithez.

Levittem a kutyát sétálni, a Buksit. Kis tacskó keverék, majd szétszedett örömében, mikor megérkeztem, meg amikor a pórázért nyúltam, de amint kinyitottam a kaput, kirohant és megkezdte a szokásos ellenőrző körútját egyedül, hátra se nézett a kis önfejű tökfej.

Elkapattuk, a sétáltatás mindig az ő aktuális útvonalának lekövetése volt, mindig pontosan látszott, hogy mikor engedi el teljesen tudatosan a füle mellett a vezényszavainkat és csinálja tökéletesen az ellenkezőjét. De imádtuk, hagytuk, nyakörvet se tettünk rá soha, menjen, élje mellettünk az életét a lehető legszabadabban. Ő így is tett, ha a fejébe vett valamit, eltéríthetetlen, makacs volt. De mégis a legnagyobb békében éltünk vele.

profimedia-0051043070.jpgBuksi sétáltatása sok esetben a lenyugvás, a magas fokú meditáció időszaka volt, termékeny egyedüllét. Most, hogy nem messze szöszmötölt a bokorban és a legkisebb sietség nélkül szaglászott meg minden apróságot, összekapcsolt engem a régi civil életemmel. Azzal amikor nem az értékes szabadság perceit használta fel, hanem amikor a sétáltatás közbeni együttlétünk még kölcsönös tiszteleten alapuló szimbiózis volt.

És minél több időt töltöttem most vele a rövidke szabadságomból, annál jobban visszahozta a nem is oly távoli kamaszkort, ami három és fél hónapja végleg véget ért. Több órát kóvályogtunk a házunk előtti játszótér parkosabb részein, a szánkódomb körül és az iskola meg az óvoda közti senkiföldjén.

Kiszellőzve, megtisztulva, civilként feküdtem le ma aludni.

(Forrás: Profimedia)