Centi_30.jpg118

 






1988. január 22. péntek


Tegnap Szadó őrnagy azt mondta, folytassam a gyógyulást, pihenést. Amúgy sem voltam olyan jól tényleg, előző nap még lázam is volt, meg ugyebár megvertek, és gyenge is voltam, szóval rám fért az alvás.
És én végrehajtottam becsülettel, ami másfél napba belefért.

 villamos.jpg(Gyöngyösi Adrienn illusztrációja)

Centi_30.jpg198

 

 

 

 


November 3. Kedd

Rövid Ugrással tettek ma délelőttös szolgálatba.

Ezt a Rövid Ugrást úgy megszoktuk, hogy ha nem sorozatban megy egymás után sok, akkor észre sem vesszük.

Az is igaz, hogy mindenki megtanulta a holtidőt alvással tölteni.
Az IFÁ-n a szolgálati helyekre és vissza, a budin két tolófájás közt, vagy amíg hűl az étel a tányéron.
Mély, pihentető alvás ez.
Kijönni belőle iszonyú fájdalmas, úgy negyven százalékát el is használja a szervezet annak a hatását, amit ezek a rövid alvások megtermelnek.
De így is megéri.

A gyakorlottak a szolgálatban, menet közben pihenik ki magukat.
Nekik egy megvalósult álom a Határőrség.
Két szolgálat között annyit alszanak, mint más, vagyis a lehető legtöbbet, amennyit a többi foglalkozás enged. Tehát a létező összes szabadidőben. Aztán felmennek a szolgálatba és pontosan annyit alszanak, amennyit kinn töltenek a betonon.
Ha behívják őket pihenőre, alszanak.
Eszményi.
Csak nekem sajnos nincs ilyen szerencsém, nehezen megy. Nem tudok állva vagy menet közben elaludni. Vagyis rövid szakaszokra bele tudok esni, de esélyem sincs így bebolyongani a repteret.
Ezért én sokszor megszakadok.
Volt már persze olyan, hogy besüppedtem a szendergésbe hosszan, de ilyen csak nagyon ritkán történik, inkább csak másodpercekre, legfeljebb néhány percre alszom bele a gyaloglásba, és hirtelen átzuhanok az ébrenlétbe, mintha megbotlanék valamiben, és amikor elhasalok már hellyel-közzel ébren vagyok.
Ilyenkor az ébrenlét is fátyolos rémálom.
Mélyebbre húzódok magamba, már nem érzem, hogy rogyadozik néha a lábam, csukódik a szemem, a tudatom már elengedi a testet, csak ahogy a döglött béka lába reagál az áramütésre, úgy tartja működésben a rángó testrészeket a reflex, maradok talpon. Mindig az éjszakás szolgálat után, a reggelinél tudom meg pontosan, hogy kész vagyok, amikor nehezemre esik a kanalat vagy a villát kihúzni a számból.
Ha minden falat egyszerű adattá válik.
Még nyolc kanálnyi étel.
Egyet beteszek a számba.
Utálok a rágással, nyeléssel bajlódni.
Várok, hátha lecsúszik magától.

Ekkor belealszom és arra ébredek, hogy a fogammal tartom a kanalat, a kanállal tartom a karomat, a karommal tartom a testem és ez így rohadt kényelmetlen.

Meg kéne mozdulni.
De amúgy olyan nyugis így, nem maradhatnék mégis ebben a helyzetben?
Nem akarok mozdulni.
Csak még öt perc!
kanál.jpg

De aztán megemberelem magam, és lassan, óvatosan, de tán inkább lustán húzni kezdem az evőeszközt a számból. Ha minden falatnál elalszom, akkor már nagyon kivagyok, és most ugyan néhány nap óta ez az első Rövid Ugrásom, az éjszaka mégis kikészít.
Borzalmasan ijesztő.
Olyannyira erős fáradtság, hogy az ember nem sajátja olyankor önmagának.
Csak távoli országrész a test, az ingerek elhúznak a fejem mellett, puszta létezés lett a tudatosságból. Ebben az állapotban bármit hihető, ami nem fizikai, mert ami fizikai az már nem létezik.
Csak látom magam, de nem érzem.
Vagy ha érzem, az olyan erősen kín, hogy a sima alapjárat ilyen nem lehet.
Ez csak valami tévedés lehet, vagy én nem vagyok, vagy a kín, de egyszerre nem létezhetünk, valamelyikünket álmodja valaki és ha az álmodó én vagyok, akkor ez épp rémálom, hallucináció, de hogy nem valóság az biztos.

Aztán jönnek a belső utasítások, peregnek a homloklebenyen:
lenyelni az utolsó falatot, felállni az asztaltól, leadni a mosatlant, kimenni az ebédlőből, fel a körletbe, levetkőzni, és talán fürdeni, fogat mosni, de ez már igazából lényegtelen, aludni kell mielőbb.

Ez már rutin, része az életünknek, alkalmazkodtunk.
Viszont ezt szeretném a leghamarabb elfelejteni, ezt nem akarom, ilyen fáradtságot nem akarok a katonaság utáni, maradék életemben érezni soha többet.

 

Centi_30.jpg306

 

 

 

Július 18. Szombat

Délelőtt kutyakonyhán voltam. Nem volt lelkierőm csinálni semmit. Illetve a kötelező feladatokat elvégeztem, de mást nem nagyon. A kutyákon is azt láttam, hogy nem szívesen moccannak ebben a hőségben, csak annyit tettem meg, hogy amelyiknek a kennelére rásütött a nap, annak fellocsoltam időnként. Nem tudom, hogy szabad-e, fogalmam sincs, hogy nem ártok-e ezzel, de úgy néztem, élvezettel feküdtek bele a visszamaradt tócsákba. Mintha olyan emlékem lett volna, hogy közvetlenül a kutyát nem szabad nagy melegben bevizezni, mert hőgutát kap vagy megfázik, ezért arra figyeltem, hogy csak a betont locsoljam fel. Luxot egy kicsit kiengedtem, de nem foglalkoztam vele, csak hagytam, hadd szaladgáljon. Addig én kihúzgáltam a csibészruhát az egyik nagyobb fa alá az árnyékba, majd negyedóra múlva visszavittem Luxot a kennelbe és lefeküdtem aludni. Eszményi matrac a csibészruha, vastag puha és nagy, rettentő jól aludtam. Szerencsére felébredtem az IFA hangjára, ami  a váltás kutyáiért jött.

Aztán este egy újabb Rövid Ugrással szolgálatba mentem éjszaka F2-re. Még mindig iszonyú meleg van, és mintha csak kedvet kapott volna a testem az alváshoz a délelőtti gyakorlat miatt, most rettentően álmos vagyok, bármelyik percben bárhova lefeküdnék.

Este 10 után kicsit csendesült a hőség, lassan megmozdult a levegő. Nagyon elcsigázottnak tűnhettem, mert az egyik cateringes odapisszegett magához. Nagy dobozos kocsikkal hozzák ki a gépekhez az előre elkészített és bedobozolt ételt. Egy hidraulikus szerkezet az egész dobozt a gép ajtajának magasságába emeli és onnan a melegen tartáshoz használt gurulós pléhkockákat egyenesen a konyhai részbe lehet tologatni. A zsákmányszerzés egy viszonylag nehézkes módja ezeknek a kocsiknak a sofőrjét megkörnyékezni. Morózus középkorú férfiak, szinte sose néznek az emberre, vagy ha igen, akkor igazából csak keresztül néznek rajtunk. Az integetésre, füttyögésre nem reagálnak, vagy idegesen legyintenek. Hosszan, a kocsija mellé, jól láthatóan elhelyezkedve lesben állni nem nagyon érdemes, szállítólevelet maga elé tartva tökéletesen álcázni tudja magát, csapdát állítani lehetetlen, simán ki- és beszáll a kocsijába az ellentétes ajtónál, becsalogatni se megy, nincs párzásra hívó nőstény hangját utánzó kürtöm, különben sem ismerem fel azt a hangot, ugye, Edit?

Szóval csak nagy szükség esetén kezd az ember cateringest levadászni. De ma odasziszegett nekem az egyik ilyen, és kérés nélkül ledobált hat bedobozolt készételt, műanyag evőeszközt, mogyorót, két fánkot és egy egész doboz BB baracklevet. Rengeteg étel.

lakoma.jpg

Ferihegy 2-n, hátul a rampán, a repülőgépek parkolóhelyén valami lehet a föld alatt, mert van egymástól 60-70 méter távolságra két embermagas szellőző, kis beton szegéllyel elkerítve. E mögé szokás besunnyogni a zsákmánnyal, messziről nem látni, ha ott habzsolunk. Két adag ételt megettem, ez egyik sima paprikás csirke volt, a másik valami istenien elkészített sült marhahús édeskés krumplipürével, az nem illett a húshoz szerintem, de nem volt rossz. Odapisszegtem Láng Józsit, egy Sast. Mivel idősebb nálam egy korosztállyal, nem vagyunk különösebben jóban, bizalmatlanul méreget messziről, egy kopasznak nehezen mozdul meg. Mutogatom kézzel-lábbal, hogy abrak, zaba, moslék, de csak áll és gyanakszik.

Aztán megelégelem és felmutatok neki két doboz ételt. Erre szagot fog és közelebb jön.

Ha belém fér megeszem az egészet, az tuti, de tele voltam, viszont ezeket nem akartam hagyni kárba veszni.

– Hozz ide egyet! – suttogja messzebbről Láng.

– Lehet, hogy fiatalabb vagyok, de biztos emlékszel, hogy szakács voltam, nem pincér. Gyere ide, vidd el!

– Megláthatnak! – válaszol fojtott hangon.

Kicsit kezdem megbánni, hogy egy ilyen tutyi-mutyi majomnak kínálok pazar lakomát.

– Az akkor gáz te fafej, ha egyszerre látnak mindkettőnket, de én itt állok a takarásban, csak téged látnak, de te idejössz, elveszed a kaját és húzol is innen. És amíg elmész, én nem mutatkozom.

– De ha meglátják, hogy nem az őrhelyemen sétálok?

– 100 méterről honnan tudná bárki, hogy melyikünket látja? Hol voltál eddig katona, te szerencsétlen?

– Ne ugass nekem kopasz!

– Éppen enni adok, te hülye, mit hisztizel? Idejössz végre? Különben a szemed előtt fogom őket összetaposni.

Végül odajött, elvitt egyet, de úgy sietett, hogy evőeszközt nem vitt. Hogy lehet valaki ennyire beszari öregedő létére? Ez volt az utolsó, hogy vele ilyesmit csináltam. Sok mindennel lehet bukni itt a reptéren saját hülyeség miatt is. Jobb a kockázatot nem emelni az emberi tényezővel. Csak annak tárom fel, hogy valami szabályelleneset csináltam, akiben megbízhatok. Még azután, hogy Láng elvette a kaját sem lehetek biztos benne, hogy nem nyom fel, nem harap az ételt adó kézbe. Akkor inkább legyen az enyészeté a nem hasznosult zsákmány.

Szerencsére aztán Lángot leváltotta Molnár Csabi és maradékot ő ette meg, később meg egy kis fémlétrán felmentünk egy csápba körülnézni mi van benn, de bentről semmi érdekes nem látszik, egy sima folyosónak tűnik.

Centi_30.jpg326

 

 

 

 

Június 28. Vasárnap

Szóval Szilasi berakott éjszakai kampós szolgálatra. Tehát tegnap délután hatkor felvittek a századhoz a kutyakonyháról, tízre mentem is szolgálatba, vagyis Ultra Rövid Ugrásom volt.

Kegyetlen.

De a sima Rövid Ugrás is kikészíti az embert.

Nyolc óra pihenés, két nyolc órás szolgálat közt.

Szerencsés esetben négy órás alvásokkal.

Napokon keresztül.

A pihenésben benne van a szolgálatba érkezés és indulás, a reggeli vagy egyéb étkezés, a kötelék, de még takarítás is.

Megszakadtam megint.

Pár percre elaludtam éjszaka menet közben.

Ferihegy 1-en.

Éjszaka.

Fura, hogy az állva, vagy menet közben alvás mennyire részévé tud válni a katonaéletnek. Ha látja az ember a másikat messzebb az őrhelyen – és kiabálná utána a „hé, mit csinálsz, hova mész” kérdéseket –, akkor eszébe jut, ja csak alszik. Ahogy ma éjjel Leiner Pisti. Megy lehetetlen szögben ki a betonról, nézem, ez meghibbant, mit akar arra? Nincs ott semmi, ugyanaz van, ami itt.

alszik1.jpg

Semmi.
Azért nem érdemes odamenni.

De ő megy. Nem kéne szerintem, büntetést is kaphat miatta.

Látom a mozgásán: darabos. Lassabban mozdul a válla, mint a teste egyéb része, ezért késve, ijedten, nagyobb lendülettel billen utánuk, ez megrántja az egész testet, és így minden lépésnél. Meg függőleges irányban is rogyadozik. De áll a lábán és megy. Hát persze, alszik! Ok, akkor menjen, arra nincs gép, nincs lépcső, sík a terep, nem veri be magát semmibe, nem megy neki semminek.

Menjen, hadd aludjon.

És ez a látvány lassan megszokottá vált. És reméltük, ha ránk tör ugyanez, legyen olyan szerencsénk, mint a Leiner Pistinek, hogy a pusztába gyaloglunk ki.
De ha nem is nyom el az álom, olyan mérhetetlen fáradtság üli meg az embert, hogy alig van tudatánál. Szolgálat végén fölmászva az IFÁ-ra, végigbambulni az utat egy vékony opálos csíkban, amilyenre a szeme lapul az embernek, úgy, hogy a közel fél órás utazásból semmit nem fogni fel és erre a reggeli közben jönni rá, amikor a tea kicsit cukros leve szétárad az erekben és feltolja enyhén a vércukorszintet és ettől löketszerűen másodpercekre öntudatra ébredni, az végtelenül nyomasztó.

És fárasztó.

Még ez is.

A láb visz.

Alszom nemsokára.

Leveszem a bakancsom.

Nem alszom bele.

A körletben az ágyig.

De még levetkőzöm előbb.

Ja nem.

Fogat mosok.

Szekrényben a fogkefe.

Ó bassza meg.

De messze.

Kiveszem, megyek.

Nemsokára alszom.

Még hátul is.

Alul.

Nem hanyagolom el. Fontos.

Tiszták a fogak.

Olyannak kell lennie.

És nemsokára olyan.

Vagyis nemsokára alszom.

 

A körletajtótól az ágyig.

Mindjárt alszom.

De még levetkőzöm előbb.

Hajtogatom a ruháim.

Ellenőrzésnél rendben legyen.

Csúszik az anyag egymáson.

Nyaklik az egész.

Elrontom.

Újrakezdem.

Akkora legyen minden, mint a stoki.

A nadrág is.

A zsávolyfelső is.

Az ing is.

Kész van, nemsokára alszom.

Pizsama fel.

Milyen puha a takaró.

Sima a lepedő.

Az én szagom van benne.

Megtámaszt.

Alulról beterít.

Fekszem.

Nyújtva.

Haaah… ágyban vagyok.

Úristen!

Uramisten.

Kerek a világ.

Om_SymbolYCF2.jpg

Centi_30.jpg345

 

 

 

Június 9. Kedd

Éjszaka volt az első éles szolgálatom egyedül, kutyával. Mivel szerettem volna minél több szabadságot adni neki, ezért Ködit vittem ki magammal.

Hát nem lesz a kedvencem az éjszakai szolgálat.
Nagyon...nagyon kifáraszt.
Tíztől kezdődik, engem egyből kiküldtek három órára. Vagyis a kiválasztott őrhelyen a reptéren járőröznöm kellett. Aztán egy órát pihentem, majd kimentem két órára, vissza a szolgálati helyre. Újabb óra pihenő és végül még egy óra a betonon az úgynevezett gépállóhelyen, a reggeli indulásra váró gépek parkolóhelye mögött. Ferihegy 2-n voltam.

A kutatóügyelet az ultramodern épület legszélén, a keleti oldalán helyezkedett el. A bejárati ajtó egy folyosóra nyílt, amely egyenesen az épület belseje felé hatolt, és a tisztítószer raktár, a takarítók pihenői és a WC ágazott le belőle. A bejárathoz legközelebb eső helység volt a kutatóügyelet. Három helységből álló együttes volt, parancsnoki szoba, legénységi pihenő és egy egyszerű teakonyha.
A legénységi pihenő csak az ücsörgésre lett felkészítve, székek voltak benn, aludni csak a linóleumon lehet, de amúgy ez nem szabályos, elvileg nem lenne szabad. Azonban most kipróbáltam. Szinte lehetetlen anélkül bírni. Éjjel egy órakor berendeltek pihenőre és a következő órában hajnal kettőig alvás nélkül kellene kibírni. Le vannak kapcsolva a villanyok, csak a kutató ügyeletes tiszt szobájában ég egy asztali lámpa, ilyenkor mindenkinek zavarja a szemét a fény, a széken ülve, lehetetlen nem elbóbiskolni. De ott aludni is lehetetlen, ezért az ember lekucorodik a linóleumra és az ébresztőig szendereg. Az tíz perccel a váltás előtt érkezik, mint derült égből a villámcsapás, az ember azt se tudja, hol van, úgy érzi nincs egy perce, hogy letette a fejét.

Csengett a fülem sokáig, olyan durván téptem ki magam az álomból. Mintha fejbe vágtak volna, úgy botladoztam ki Ködivel kettőtől négyig járőrözni. Szabadságot akartam neki adni, ehelyett türelmesen igazodik az imbolygó tyúklépéseimhez. Néha felnézett rám, hogy jól vagyok-e, de egy mosollyal sem tudtam viszonozni.

Mikor visszarendeltek újra, a fegyverem már csukott szemmel teszem be a fegyverszekrénybe, és rögtön utána összegömbölyödöm a padlón. 4:50-ig alhatom. 36 perc. Utána nincs idő hosszan ébredezni, nyújtózkodni, az ügyeletes megrugdossa a bakancs talpát jelezvén, hogy idő van, az ember ijedten kapja ki a fejét az álmából és pislog bele a valóságba, de ez csak a kezdő lendület, a kéz már tolja fel a felsőtestet, aztán a harmadik pislogás után már a hátán a fegyver, oldalán a rádió és kötözgeti kinn a pórázt a kerítés mellett.
Még egy óra hatig.
A reggel mindig öttől hétig a leghidegebb, amikor még nem süt nap, de már világos van. Akkor valahogy borzalmasan lehűl a levegő, vagy magas lesz a páratartalom, de ilyenkor nagyon lehet fázni. Álmosan meg végképp úgy vacog az ember, mint egy varrógép. Ködi előbb vette észre a váltást, én az ő testtartásából jövök rá. Olyan feszülten állt be a beton fele, hogy muszáj volt megnéznem mit figyel. És hát a váltást. Ködin nem segítettem ma egyáltalán, de legalább megvolt az első önálló kutyás szolgálatom. Igazából az egészben egyetlen dologtól féltem. A szolgálati helyekre IFÁ-val visznek minket ki. Az IFA platója majdnem mellmagasságban kezdődik, mert ez az összkerék meghajtású IFA, magasabb építésű, ballonosabb gumikkal.

milstory.blogrepublik.eu_2011_11_23_320_hatarzaras.jpg(kép forrása: milstory.blogrepublik.eu/2011/11/23/320_hatarzaras/)

Ide kell felemelni és innen kell levenni is a kutyát. A gerincét védi ez a szabály, de nehezek az állatok és az egész műveletet valahogy méltatlannak érzem hozzájuk. Félelmet nem ismerő élő fegyver és ölbe teszik a kocsira. De végül jól sikerül, nem ejtem el, nem ellenkezett. A melle alá és a feneke alá kell nyúlnom. De Ködinek láthatóan nem derogált mindez, sőt amikor szolgálat után leemeltem a platóról, úgy állt oda a széléhez, mintha hordszékbe emelném, felszegett állal, büszkén.

A szolgálat és a hozzá tartozó felszerelés, lőszer, rádió leadása után elindul velünk az IFA a kutyakonyhára, ahol visszaviszem Ködit a kennelbe, majd megyünk tovább a laktanyába. Ott először felsorakozunk a csüti előtt, majd ha ő elengedett, leadjuk a fegyvert, lecuccolunk és gyorsan megreggelizünk. Mire mindezzel készen vagyunk, 7 óra van. Ekkor fekszünk le.

Másoknak ez az ébresztő, így a körletben ugyanúgy zajlik az élet, mint máskor, a pihenőidősök beszélgetnek, takarítanak, járkálnak ki-be. A folyosóról behallatszik az ügyeletes kiabálása, vagyis nem a legideálisabb így pihenni.

Röviden és konkrétan szar.

Kettőkor ébresztettek, részt vettem a köteléken, ahol megtudtam a következő szolgálatom kezdetét. Éjszakára megyek Ferihegy 1-re kampósnak vagyis kutya nélkül.