Centi_30.jpg201

 

 

 

 

 

 

Október 31. Szombat

Ma Répával rácsodálkoztunk, hogy mostantól napokig szinkronban megyünk szolgálatba. Indulnunk is kellett ebédelni, mert Rövid Ugrással tettek minket délutánra F2-re. Ez még csak az első Rövid Ugrásom az elmúlt napokból, ma még frissek voltunk Répával, ezért a szolgálat alatt megállapodtunk, hogy mivel holnap megint csak délutánra megyünk, éjszaka újból kiszökünk.

És hogy ne is tököljünk sokat, rögtön miután leadtuk a fegyvert, már mentünk is a kerítésen ásító lyukhoz. Meglehetős rutinnal másztunk át rajta és már szaladtunk is a vasúti töltés mögé, hogy egy kilométer után visszaálljunk stoppolni az útra.

Megint nagyon hamar felvett két negyven körüli fazon. Pontosan tudták mi a dörgés, mondták, hogy bátrak vagytok srácok. Két katonatársba futottunk bele, a hetvenes években szereltek együtt a harckocsizóktól. A sereg alatt egy életre barátokká váltak. Mesélték rögtön, hogy ők hogyan lógtak ki, hányszor és minek.
Teljesen összeszoktak, kerítésen másztak át, és felváltva hol az egyikük, hol másikuk barátnőjéhez mentek el.

Én kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Hős vagyok, áthágom a szabályokat, megszegem a törvényeket, olyat csinálok amit csak kevesen, és amivel nem ártok senkinek.
Szököm éppen.

Miért kell más hőstetteit hallgatnom, miközben épp zajlik a sajátom? Jó fejek, de azért mégis!
Elvégre tényleg mi vagyunk szökésben.

Lehet, ez olyan gyakori, hogy aki volt sorkatona, az mind csinálta?
Ahogy ezek is?
Lehet, hogy nem csak kevesek csinálják?
Ez a két szimpatikus fasz is kiszökött, többször is.
Mindenki kiszökdösne?
A Kistatár is?
Ááá, azt nem hiszem.
Mindenki tuti nem.
Szerintem nem is olyan sokan.
A többségről nálunk nem tudom feltételezni.
Biztos kevesebben lógnak ki, mint ahányan nem.
Inkább az a valószínű, hogy kevesen.

Azért ez elég komoly kihágás.
Folyamatosan menekülni kell.
Éberen figyelni, nem lankadni.
Bízni a társban.
Társ nélkül nem is lehet.
Bírni kell az üldözöttség érzését.
És élvezni.

Nem, ezt kevesen tudják.
Amikor itt benn pici apró dolgok miatt beszarnak. Nem hiszem, hogy sokan merik.
Nem mondom, vannak fasza gyerekek, de a többség az nem ilyen. Ha megnézzük, hogy ezek között milyen a másmilyen, az aki inkább jelent azokról, akik bátrabbak. Mennyi van belőle, és mennyi az, aki pluszban még egyéb módokon is nyal, mennyinek van mindezekhez vagy mindezek mellett csillaga is?
Elég nagy halmaz.
Azok tuti nem szöknek.
A fasza gyerekek közt mennyi tenné még ezt is meg?
Ez az egyik legsúlyosabb eltévelyedés.
Háborúban az ilyesmi halált érdemel.
A laktanyában elkövethető legnagyobb bűn sosem lehet akkora, mint ez, mert benn vagy, hadra fogható, felhasználható. Kis stikák persze vannak, kiszaladnak ketten a közeli kocsmába, a Sarokházba, de jönnek is vissza rögtön. Esetleg kinn berúgnak, de ha felfedezik, benn biztos van, aki tudja és mondja is, hogy ki szoktak járni. És ha a tisztek utánuk mennek is, nem gond, megvannak, csak berúgni mentek, ahogy a tisztek is ismerik ezt, hisz rabjai. De úgy, hogy elmenjen az ember szórakozni a város másik felébe, ahogy mi terveztük, és hogy a laktanyában tényleg senki ne tudja, hol vagyunk, úgy nem hiszem, hogy sokan.
A fasza gyerekek közt is kevesen.
Nagyon kevesen.

Tehát összegyűlt ebben a kocsiban négy igazán fasza gyerek.
Azért, amikor kitettek a Nagyvárad téren, mégis úgy nézett ki, hogy na most két öreg katona elmondta a tutit a kopaszoknak, kitanították őket, a nyomdokaikba lépett az újabb nemzedék. Répának is valami hasonló lehetett a meglátása, mert felkacagott, ahogy az autó elindult és annyit mondott, hogy ezt a két nagyképű marhát!

Répa nálam életrevalóbb volt, teljes természetességgel kérdezgette meg a járókelőket, a buszvezetőket, hogy hogyan jutunk tovább. Én nem mertem volna, valószínűleg megyek az érzésem felé. Ami rendre megcsal amúgy. De Répa élvezte is, mert majd mindenki megkérdezte, hogy amúgy mit csinálunk itt, katonák vagyunk ugye. Ő mindig készségesen elmesélte és fürdött a reakciókban.
Ne mondja, valóban? Tényleg? Megszöktek? Ez igen, srácok! Nem lesz ebből valami baj?

Mindenkinek kielégítő választ adott, és mindig többes számban beszélt, mindig beráncigált pillanatokra a beszélgetésbe, mindig elmesélte a szerepem, rám mutatva közben. És jól esett, hogy megállhatok a vége előtt, nem kell teljesen bátornak lennem, nem kell járókelőket megszólítgatnom és így is árad felém és belőlem a hősiesség.

Hálás voltam Répának. Úgy éreztem, igazi barát.
Akiért tényleg az életem adnám.
És biztos vagyok benne, hogy ő is az enyémért.

Boldog voltam ettől, kimúlt valami görcs és én is jó fej lettem, amíg utaztunk a buszokon végig nevettem és nevettettem.
Fergeteges jó kedvünk lett.
Céltudatosan haladtunk a Randevú felé, ahogy terveztük, de most azt is tudtuk, hogy levesszük a lábukról a csajokat. Az utolsó kilométereket taxival tettük meg a Moszkváról, mert épp egy olyan srácot szólítottunk meg, aki pont oda igyekezett és elvitt magával. Istvánnal együtt is mentünk be. El se engedett minket, vitt a barátaihoz, egy elég népes és mérsékelten vegyes összetételű társasághoz. De ha nem is sok, ezért egész jó csajok voltak velük. Most akaratlan kicsit eltakarták őket a srácok, akik nagyon érdeklődőnek tűntek. Répa mesélt, és ahogy belekezdett a lányok előre furakodtak és kissé bárgyú kérdéseket tettek fel, de Répa brillírozott, úgy válaszolta meg ezeket, hogy az arca rezzenéstelen maradt, de a pasikból dőlni kezdett a röhögés. A lányok nem értettek a fiúkat, ezen a fiúk jobban nevettek, de ezzel amúgy jól elvoltunk, majd egy órát évődtünk velük, mert Répa mindig mondott olyat is ami az egészet lecsendesítette és tetszett a lányoknak. A lányok egyre jobban oda voltak érte. Most hiába beszéltetett és beszélt rólam sokat, nem érdekelte őket, de a szája, ahogy mondja mindezt, az nagyon.

Akkor is ő beszélt, amikor láttam elsápadni. Valamit meglátott mögöttem, de nem volt időm se megfordulni, se átgondolni, úgy vágtak hátba. Ezután gyors lett a reflexem, azonnal megpördültem és egy katonai rendész állt velem szemben, aki máris üvöltött velem. Teljesen elnyomta a discozene hangjait.

– Azonnal ki innen, katona!

Répának is intett és kimeneteltünk. Talán csak rutinosak voltak, de lehet, hogy valaki felnyomott minket és biztosra mentek, mert az egyikük az egyetlen bejárat elé állt, a másik pásztázta be a terepet. Jó fogásuk volt ma.

bilincs.jpg
Kinn a bejárat előtt álltunk vigyázzban, felváltva ordítottak velünk a discoba igyekvő lányok és fiúk előtt. A parancsoki UAZ ülésének fémkeretéhez bilincseltek minket aztán, majd szirénázva berobogtak velünk a Petőfi laktanyába.
Közben kiderült, hogy nincs könyvünk és semmilyen azonosítónk. Muszáj volt elmondani, hogy a Ferihegyi Határőr laktanyából szöktünk meg. Benn leadtak egy álmos őrmesternek, aki átvett minket papíron egy rövid, néhány mondatos jelentéssel együtt és bedugott egy cellába. Fogdába kerültünk. Bár Répa is ideges, tíz perc múlva már röhörészünk.
Hülye helyzet, de komolyan, most mit csináljunk?
A legjobb, ha viccet mindenből.
Még az őrmester kiabált, hogy csönd legyen a kurva életbe, kussoljunk végre, aztán nemsokára elcsöndesedtünk. Az őrmester még utoljára az ajtón keresztül annyit közölt velünk, hogy reggelig nem akar rólunk tudni. Addig alhatunk.

angyalbör16.jpgOlyat kongott a fémajtó, majd leestem a priccsről. Fél hat lehetett.
Az őrmester jött egy századossal meg egy zászlóssal. Az őrmester ébresztett, hogy valami fémmel, talán pisztolymarkolattal hatalmasat ütött az ajtóra. Mire benyitottak már mindketten vigyázzban álltunk.
A tisztek emberi hangon tájékoztattak, leginkább a százados beszélt, hogy nincs joguk sajnos velünk semmit tenni, határőrök vagyunk, a BM kötelékébe tartozunk, így nekik kell majd a megfelelő büntetést kiszabniuk. A BM szócskát olyan undorral ejtette ki, hogy minden korábbi emberi vonás eltorzult benne. De csak másodpercekre, mert aztán ismét nyugodtan folytatta, hogy most visszavisznek az alakulatunkhoz, bajlódjanak ők velünk. Kikísértek egy Latviához, a sofőr mögé ültettek minket, ők meg befészkelődtek mögénk.
Se bilincs, se hangos szó.
Nyilván tudták, hogy szökni nem fogunk.
És jól tudták.
Fasza gyerekek vagyunk, de nem ennyire.
A nevünket, az alakulatunk számát elmondtuk, ha el is szökünk, hová menjünk és minek? Ne adj Isten, visszalógunk a laktanyába, akkor is kiderül mindez. Mindegy, hogy ők visznek-e.
Kurva nagy bajban vagyunk.

vápnyit.jpgEz most nem elsikálható, erről jelentések készülnek, ezt két minisztérium fogja lelevelezni egymással, ezért most nagyon durva büntetést kapunk.
Most érdemes a Határőrségnek példát statuálnia. Most lehet olyan büntetést adni, amit büszkén be lehet lengetni a Honvédelmi Minisztérium felé: lehet, hogy nálunk is történik ilyesmi, de nem marad megtorlatlan. Néha összepillantottunk Répával, ő is biztos ugyanerre gondolt.
Tegnap elalvás előtt még viccelődtünk a futkosó gondolatával, de ma az nagyon is valóságos eshetőségnek látszott. Csendben töppedtünk egyre kisebbre, ahogy közeledtünk a laktanya felé, a két tiszt viszont kedélyesen diskurált, már egy ideje abban a leereszkedő hangnemben, ahogy majd átadnak bennünket.
Leereszkedően, fölényesen.
Most ők a rend és a törvény.
Bárki járul majd eléjük, legyen az akár a laktanya parancsnok, mindenképp erkölcsi nulla lesz előttük. Aki még arra sem tud vigyázni, hogy a katonái ne csámborogjanak a városban.

Tokos állt a kapu-őrszolgálatban, keze remegett a telefon kurbliján, ahogy becsörgetett a Csütihez. A hangja is remegett, alig tudta elmondani, mi is a helyzet. Magas rangú katonai rendészek hoznak két szökött határőrt.
Emberemlékezet óta nem volt ilyen.

Igazából Tokos arca döbbentett rá, mi is ez. Ha kacsint, vagy egy félmosolyt elenged, míg nyitja a kaput, akkor rendben lennék, de rémült, ijedt ábrázattal tette. Mintha a vesztőhely kapuját nyitná előttünk.
Rémület és sajnálat látszott rajta.
És aztán rajtam is.
Inkább rémület.

Amikor megláttam Szénát, akkor még inkább.
Nem is figyeltük, ki ma a Csüti.
Tök véletlen, hogy megint ő van, holott nála már egyszer lebuktunk és megígértük neki, hogy többet nem megyünk ki, amikor ő van szolgálatban.
Ellenkező esetre a futkosót helyezte kilátásba, és most minden ideális ehhez. Ha ügyesen csinálja, még kitüntetést is szerezhet.
De hamar meglátom, hogy nem akar hősködni.
Megalázkodva tördeli a kezeit és hajbókol. Magyarázza, hogy hagyjanak csak itt minden papírt, ő megírja a jelentést az összes minisztérium felé, úgy érzi ez kötelessége, szinte becsületbeli ügy, mégiscsak tőle szöktünk meg. A kiszabható legszigorúbb büntetést fogja kérelmezni, elrettentő lesz a retorzió ereje.

– Higgyék el! A Százados elvtársnak nem kell ezzel foglalkozni, nyilván van jobb dolga is!

Dől belőle a cefreszag, nem is tud ekkora beszéd után már másra gondolni, meg is kérdezi, hogy esetleg az apja házi pálinkáját nem kóstolják-e meg. A százados bólint a zászlós felé, az eltűnik Szénával az irodában, majd egy butykossal a hóna alatt bukkan fel újra. A százados kimérten mondja, hogy azért nem szeretné, ha ez rendszeres lenne, mert nem szeret ilyen korán kelni a Határőrség belső rothadása, a fegyelem hallatlan romlása miatt, ellenkező esetben kénytelen lesz még a minisztériumi kapcsolatait is bevetni, hogy végre a Határőrségnél is kialakuljon legalább megközelítőleg az a vasfegyelem, ami a honvédséget jellemzi. Széna tisztelgés helyett meghajolt, ígéretet tett, miközben a százados az összes rólunk írt feljegyzést a kezébe nyomta.

Közben minden második pillantása a kapu felé irányult, ahonnan a mi tisztikarunk valamelyik vezetőjének a felbukkanását várta.
Illetve dehogy várta, félte.
Látszott, hogy semmi vágya, csak végre a rendészek húzzanak innen a fenébe. Azok se érezték annyira jól magukat, bepattantak a kocsiba és elrobogtak. Szerencsére korán van tényleg, a mi fejeseink közül senki nem jött még.

Széna intett nekünk és mi követtük a maga után húzott, hosszú, testes alkoholpárába burkolva. Leültetett az irodában és elolvasta a jelentést. Megint izzadt, mint egy ló, csak az iratokra csöpögő verejték koppanása hallatszott. Lemondóan sóhajtott aztán és mint két barátnak, mondta, hogy ebből most nem csinál ügyet, de többet meg ne próbáljunk kiszökni, ha ő a Csüti, mert akkor mindent megtesz, hogy futkosóra küldjön. Ezt mondta múltkor is, de akkor mindez fenyegetésnek hatott, most kérésnek.
Megegyeztünk.

Még egy kicsit meg is sajnáltam. Hogy olyan pechje legyen, hogy kétszer is kilógnak a szolgálata alatt! És, hogy ettől az egész esti munkája, a sok pálinka teljesen haszontalanná vált, mert kijózanodott ahogy megjelentek a rendészek.
Attól tartok, már nem fogok tudni bevágódni nála.

Centi_30.jpg323

 

 

 

Július 1. Szerda

31 hét letelt, még 47.

 

Éjjel nem sokat törődtem a feladatommal. Kübli (HT vagyis hivatásos tiszt, őrmester) volt a kutatóügyeletes. Kirakott hátra az Öregbeton mögé, a 25-ösre.

Nincs ott semmi.

De úgy, ahogy írom.

Semmi.

Állok benne, nézek körbe, de minden annyira semmi, hogy kezdtem magam is semminek érezni.

Nem éreztem magam ennek még sohasem.

Semminek.

Mert, ha nem is gondoltam magamról sokat, éreztem annyi értéket, hogy ne gondoljam, hogy semmi lennék.

De hogy mégis semmi vagyok, az nem semmi.

Az valami.

Az úgy szorít.

Úgy feszít.

 

Úgy csavar meg teljesen, hogy üvölteni tudnál.

Homok vagy, ami pereg, fújja szét a szél és érzed és tudod, hogy nincs semmi belül, a homokvárszerű romtemplom belseje üres.

 

Körbenéztem.

Egy darab beton.

Öregecske, repedezett.

A repedésekben kis növénykék sziluettjei, árnyéka.

Sötét van.

Minden fény messze.

Az egyetlen dolog, ami a közelemben van, az egy ipari létra.

A rámpások, kerozinosok használják.

Az van itt.

Egy durván összehegesztett váz.

Fémek nagyjából rendezett halmaza.

Ez van nekem itt a világból?

Most komolyan?

Egy fémrács?

Egy ketrec?

Istenem, tényleg gúny van benned?

 

Vagy ez netán feladat?

Rejtvény?

Itt fogsz, ebben fogsz megjelenni?

Rajtam ne múljon, mutasd magad!

 

Hosszan fürkésztem a sérüléseit, a karcolásait, a katonatársaim apró betűs, belekarcolt üzeneteit, mindnek mély értelmet gondolva ízlelgettem, vajon melyiktől világosodom meg? Melyikben van Jézus, Krisna, Buddha, Isten?

Mondjuk itt  van ez az üzenet: „Terdik a gyalog.”

Na ez mi lehet?

Terdik egy név.

Ez nyilvánvaló.

Az általam felületesen átfutott teológiák, vallások isteneinek nevei közül egyre sem ismertem benne.

Akkor nyilván ennek nem tulajdonítunk jelentőséget. Tehát csak valami Itt szolgált katona, az ismeretlen katona neve.

Lényegtelen, csak egy sorszám. Egy azonosító.

Akár aktához.

Lényegtelen.

 

Akkor mi fontos?

Terdik határőr.

Vagy az volt.

Mindegy.

Lényegét tekintve határőr.

Ferihegyen.

Öreg.

Ő írta ki.

Ő karcolta be.

Dicsekszik, legalábbis felhívja magára a figyelmet.

Ha meg kopasz, akkor valakit gúnyol.

Oké, de hol van ebben Isten?

Első ránézésre nem tűnik úgy..

De akkor mi ez? Mélyebben lenne?

Terdik a gyalog.

Gyalog.

„a” gyalog.

Ez micsoda?

Ha büszkeség, akkor a nehéz körülmények közötti kitartás. A gyalog az megy, az vonul, az őrködik, harcol. Tehát kitart egy alantas, szinte állatias ösztönökkel ellátható tevékenységben.

Ha szitokszó, akkor a sakk korlátolt, bármely cél érdekében, mindig előrébb tologatható, problémák esetén arrébb, sréhen mozdítható bábuja jut eszembe.

A neve is rémisztően árulkodó.

Bábu.

Ebben lenne Isten?

Ez viccnek is rossz.

De akkor mi lehet?

Gyaloglás?

Megyek?

Út?

Hát persze: ÚT!

Nyilván!

Igen, út.

 

Én megyek rajta?

Nem, én tévelygek.

Akkor Ő!

Hát persze!

Ő jön.

Isten!

Istenem.

Jön.

Hadd jöjjön, kész vagyok.

Üssön meg.

Hasson.

Érezzem már, ahogy közeleg.

Tudjam, hogy majd biztosan magával visz.

Hadd öltözzem díszbe, hadd vigyem, amit szükségesnek gondolok. És tényleg csak azt vigyem, ami szükséges.

Ami én vagyok és amivel szívesen bemennék oda, ahova most bebocsátást nyerek. Se több, se kevesebb ne legyen nálam, csak ami kell.

Hogy most a Mennyországba készüljek. Utolsó út, úgy pakoljak.

 

Ezt szeretném érezni.

Hogy lássam, tudjam a dolgom:

Pakolj, állítsd össze az útravalót.

Minden legyen benne akit, amit, szeretsz.

Amiket azokban szeretsz, akiket és amiket szeretsz.

Készüljön a lista.

Bele mindent, ami jó.

Amiben kedved leled.

Amiben kedvüket lelik a családtagjaid. A barátaid.

Egyáltalán. Tegyél bele mindent, amit ebben a kurva világban értéknek tartasz.

Egyből nyilvánvaló mi hullik el.

A gyűlölet, a gonoszság, a hatalomvágy.

Csak az igazi értékek maradnak.

És azok olyan tisztán, olyan könnyű csomagként, hogy erőlködés nélkül emelheted meg a kis utazótáskát, hogy könnyű legyen neked az út, és bizakodva nézz a jövőbe, eléred.

Eléred.

Elérted.

Amit akartál.

Kész vagy.

Mostantól Isten vezessen.

Isten világítson előtted, hogy tudd, mit tegyél.

 

De előtte mutassa magát, ne csak gondoljam, hogy létezik.

Hívjon magához, utaljon magára.

"Terdik a gyalog."

Megmutatkozott ebben Isten?

Faszt.

Csak jár az agyam, és csapongok.

 

De valami célja lehet, hogy így magamra hagyott, hogy ennyire nincs itt semmi. Csak az lehet, hogy most kell felfedeznem Őt.

A létrán lévő üzenetekben nincs, akkor hol rejtezhet?

Néztem az alakját.

A formáját.

A létrának.

Messzebbről is.

Talán a geometria.

Az nem, az közel van a számtanhoz, abban én hülye vagyok.

Isten nem szólhat ezen a nyelven.

Ha igen, akkor nem készült fel.

Nem jó aktát kapott. Nem az enyémet nézte meg.

Ez nem nekem szól.

Miért nem figyelsz?

Ugye nem így akarsz hozzám szólni?

Ugye nem ez volt „a” lehetőség?

Ha most nem látlak meg, akkor sose.

Így nem baszhatsz ki velem!

Annyira nem lehetsz hülye.


Nem, annyira szerintem, nem lehet hülye.

 

Akkor, mint műalkotás lehet jelentősége!

Hátrébb megyek, hunyorgok, nézem van-e irány, perspektíva, képkivágás, amiben megmutatkozik.

Amiben megjelenik az Isteni szemszög.

Jár az agyam, forog benn az információ, illesztgetem a tudásba, emlékbe, mindenbe, ami szembe jön, de nem látom.
Nem látok tisztán.

Egyszer olvastam egy mondást Daliról. Valakinek azt nyilatkozta, hogy aki nem képes egy hatalmas fehér, hosszú sörényű kecses lovat elképzelni vágtatni egy paradicsomon, az egyszerűen hülye.

Meregettem a szemem, de igazából nem lovat, hanem csak egy marhát láttam, aki bámul egy korhadt fémkeretet.

Bosch_Hieronymus-Triptych_of_Garden_of_Earthly_Delights_right_wing_detail-ca._1500.jpg

Meguntam, úgy gondoltam, hasznosítom.

Nincs itt Isten. Sose volt.

Lenyomogattam a létra rögzítő talpait, hogy ne guruljon el, ráakasztottam a fegyverem és leültem. Hátamat az egyik vastagabb oszlopának döntöttem.

Ezzel megbuknék.

Ilyet nem szabad.

Leülni.

Nem szabad leülni.

Normális dolog ez?

A leülés az olyan természetes kényszer, ami nem lehet szabályozás tárgya.

Ülök.

Kapjátok be.

 

Na most, hogy újra egyedül vagyok, körbenézek.

Tényleg semmi nincs.

Csak a kietlenség.

Viszont akkor az a legjobb, ha az ember szintén semmi. Akkor részévé kell válni. Akkor el kell engedni mindent, mindent ami jó ebben a kurva világban.

 Az értékeket, a legfőbb értékeket is.

Csak arra kell figyelni, hogy ne kapjon teret a gyűlölet, a gonoszság, a hatalomvágy. Azt is elengedni.

Akkor nyugi van.

Edit?

Ugyan már!

Nyugi van.

 

Bár nem egészen, mert egy lámpa pont megvilágít.

Ha Kübli kimegy a kutügy elé, akár meg is láthat, nem jó ez így.

Kimegyek innen, messzire.

 

Ezzel a lendülettel kigyalogoltam a beton szélére, hátra, a legmesszebb mindentől, bele a fűbe és lefeküdtem. Ki lettem ide rakva, egyben négy órára.

Azt kell itt eltöltenem.

A szolgálati idő vége felé visszaballagtam, rádiót cseréltem a váltásommal és bebaktattam a kutügyre.

 

Kübli tárt karokkal fogadott.

Tudom-e, hogy nem szabad leülni?

A fegyvert hogy jutott az eszembe letenni? Felakasztani.

És hogy hagyhattam el a szolgálati helyemet?

Milyen érzés ennek tudatában órákat feküdni hátul?

 

Én nem tudtam, hogy honnan kezdjem mesélni.

Istentől?

Nem meredek ezzel kezdeni?

Editről?

Bbrruhhahha….

Na nem, nem mondok én semmit.

 

Akkor viszont vegyem tudomásul, hogy beírt kihallgatásra!

Tudomásul veszem. Ez könnyen megy.

 

Reggel ahogy beérkeztem a szolgálat után a laktanyába, már hívatnak is a Szadó őrnagyék.

Kihallgatás.

A benti tisztek csinálják, hozzájuk írnak be kihallgatásra a Kübli félék.

Ez igazából a tárgyalás. Ahol megvitatjátok az esetet. Illetve nem vita, neked csak védekezned lehet.

De azt erősen kell, mert az az előfeltételezés, hogy nem véletlen vagy itt.

Valamilyen büntetésre rászolgáltál.

És gyanakodnak.

Meg vizslatnak.

Közben kérdezgetnek.

Mérlegelnek és döntenek.

Majd kinyilatkoztatnak.

Ha megtudtad a szándékaikat, mehetsz, ródd le persze a tiszteletedet vigyázzállásban, és menj a büntetés tudatával vagy a büntetlenség örömével.

Ma azzal zárult, hogy majd még megfontolják mi legyen velem. Leülni nem szabad szolgálat közben. Kübli rendes volt, mert ezek szerint azt nem jelentette, hogy leraktam a fegyverem, csak hogy leültem.

Fél nyolckor feküdtem végül le, 11:40-kor ébresztenek.

Hogy, hogy nem, délutános szolgálatra megyek a hova is? Hát persze, hogy a Ferihegy 1-re.

A negyedik Rövid Ugrásom.

És igen, ciháztam.

Bakonyi (sorállományú Berben tizedes geci) látott meg.

Mindenki csinálja, tudja jól. Ez amolyan járandóság.

Mit hisztizik ezen?

Pedig hisztizett, felnyomott a Bensénél (HT, Hivatásos tiszt, őrmester).

Ő a kutató ügyeletes tiszt.

Aki megígérte, hogy beír kihallgatásra.

16 órán belül ez a második. Nem lesz ez így jó.