Centi_30.jpg1

 

 

 

És végre itt van, elérkezett ez a nap!!!
540 napja csak ezt a mait várom, 540 napomat adtam ezért az egyért.
Ma van a leszerelés napja!
Ma egyenként elszaggatjuk a szálakat, amik a katonasághoz kötnek.
Ma este már civil leszek!

Ma leszerelek!

Ma véget ért végre!

VÉGE!!!!

 

 

1988. május 18. szerda

Reggel jutott az eszembe, hogy tegnap nem rúgtunk be.
De senki.
Ilyen józanok talán sohasem voltunk. Az utolsó esténket töltöttük együtt. Én is ezt csináltam, és láttam a többieken is.
Rögzítettünk éles kontúrokat, csatlakozási pontokat az emlékeknek.
Ez, amit együtt átéltünk, soha nem törlődik ki.
Ez biztos.

Mivel holnaptól már végérvényesen emlék lesz, az emlékezés előtti valóság utolsó pillanatai, érzetei, érzései elviselhetetlenül felértékelődtek.
Szinte fájt, hogy mindenből üvölt a "soha többet".

Soha többet nem látod.
Soha többet nem tapasztalod.
Soha többet nem érzed.


Eltűnik holnaptól egy földrajzi egység.
A ferihegyi reptér.

Soha többet nem láthatom azokat a helyeket, amelyeken a mai napig éltem, nem lesz repedés a betonon, nem rodeózom rajta, nem állok a csáp mellett, nem mehetek be többet pilótafülkébe, nem megyek soha többet hátra a füves területre, nem ciházom többet, nem mehetek be soha többet a kutatóügyeletekre, soha többet nem járok itt a laktanyában. Itt hagyom az ágyam, kipakolom a szekrényem és üresen hagyom.
Eltűnök innen.
Semmi nem marad utánam.
Talán néhány történet, egy felkarcolt vers.
És azt is itt hagyom.
Soha többet nem olvasom vissza.

 

Eltűnik egy nyelv.
A fegyveranyag, a jelentem, a ciha, a tisztacsere, az ugafon, az ébresztő, a surranó, még a mágus is.

 

És igen, a Mágus.
Eltűnik egy kultúra.

"Nemsokára itt a május,
én vagyok az öreg Mágus."

Ki fogja ezt érteni ezentúl?
Milyen közegben lesz ez adekvát mondat?
Soha nem lesz ilyen.

Ez a mondat egy komplett kultúrát ír le, ebben a mondatban minden benne van.
De csak itt benn érthető.
Benne van a sereg, a leszerelés várása, benne van az időpontja, az egyén társadalmi pozíciója, és hogy egy kiválasztott csoport, a mágusok tagja. És ez az érzés, ez a tudat, hogy ő az öreg Mágus, ez az élet szerves része.

Nem hóbort.
Nem hobbi.
Nem gyorsan megunható szakkör.
Egy hosszú élet.
Másfél év.
Egy tizennyolc évesnek az élete tizede.
Ez volt az élet.

A véres valóság.
A sorakozó, a riadó, a fegyveres szolgálat hóban-fagyban, kánikulában, ugrani, ahová és amikor akarták. És a katonának egyetlen társa van, egyetlen valódi támasza, aki egyben az ellensége is, az idő.
Az idő karon fogja a katonát és lassan, kimérten andalog végig, az első perctől az utolsóig.

A tudat sem szabadulhat, napokig, hetekig aztán hónapokig menthetetlenül csak azzal foglalkozik, ami itt a seregben történik. Kialakulnak a keretek, és ami benne némi tartalom, az az élet.
Szenvedéssel, kínlódással, félelemmel és fájdalommal, harcokkal, barátságokkal, bajtársakkal, örömmel és vidámsággal töltött teljes élet.
És ebben helye van a Mágusnak, mint identitást adó közösségnek, a valahová tartozás tudatával.

 

Öreg.
Leszolgálta az idejét.
A hierarchia tetején áll.
Mindezt annak teljes tudatában, hogy a katonai hierarchiában ő van legalul, a tisztek, tiszthelyettesek alatt. De, mint leszerelő mégis ezek felett áll. Ettől Mágus.
Persze, mindegyik korosztály azt gondolja magáról, hogy felette áll a többinek. A Sas azt hiszi, hogy szárnyal, de nagyon könnyen lebucskázik, a Mamut meg hatalmas, de lassú, lomha, a Berben pedig lehet kiváló törzsi harcos, de ember.
Gyarló.
Egy Mágus varázserővel bír. Mindenek felett.

Persze a Berben, Mamut, Sas, rögtön igyekszik ezeket erőtlen eszközökkel megcáfolni, erről nem tudnak leszokni, de varázserővel tűrjük.
Ez a Mágus.
Egy kultúra szerves része, alkotója, működtetője.

Ez tűnik el holnap.


Minden eltűnik, mindent újra kell kezdeni.
Segítenek a katonaság előtti emlékek, de más élet volt.
Mindent újra kell építeni.

 

Ma Mágus vagyok, Mágusok a társaim. Kik lesznek ők holnap, ki leszek én?
Ezt a félelemmel teli kérdést láttam a szemekben.

 

Vittük egymásnak az Atlast aláíratni. Aki jó gyerek, bele kell kerüljön. A fiatalabb korosztályok is. Írja be a nevét, címét és amit akar, egy sajátos gondolatot, egy üzenetet vagy semmit. Minden jó, legyen benne.

Vittem az Atlast a fiatalabbaknak, de beszélgetés hevében nem tudtam figyelni, csak azt láttam, hogy Horgos Miki a szeszek mellé beírta, hogy "Ha mindez az enyém lehetne." Tánczos is körmölt bele nekem valamit, de nem láttam mit, épp röhögtünk valamin, talán egy kicsit erőltetve is a jókedvet. Kicsit szélesebb mozdulatokkal, egyre kevésbé egymás szemébe nézve, végül valami nevetésből kiszakadó sóhajjal, hogy "hát igen". Aztán másfelé fordulunk és elkapunk egy másik szembe jövőt. Nehéz volt kimondani, hogy holnap elválunk, ő marad, én megyek.
Tánczos fél év múlva szerel le, addigra én talán hallani se akarok a katonaságról.
Lehet, hogy soha nem látjuk egymást többet.
Nehéz ezt tudomásul venni.

 

Mert igen, ez a legfájóbb.
Eltűnnek a bajtársak.

Mint mindenki, mindig visszatértünk egymáshoz Tánczossal, majd másokkal újrakezdtük a színjátékot.
A valóságot nem mondjuk.
Katonaviselt férfiak vagyunk.
Körülírjuk, viccelődünk, utalgatunk, nem mondjuk, csak bénultan érezzük, hogy vége, hogy soha többet.
A nagy részüket soha többet nem látod.
A testvéred, ismered, másfél évig az életed része volt, holnaptól ez megszűnik.

De ha mégis találkozol vele később, nem ő lesz.
Aki itt volt, megszűnik.
Eltűnik.

Tegnap minden szempárban benne volt a rémület, hogy ki leszek holnap.

 


De nem tudom, lehet, hogy ezt csak ma gondolom, lehet, hogy tegnap ebből semmi fel sem tűnt, csak ma reggel az ébresztő után kótyagosan emlékszem így. Ez az első hivatalos emlékem az élményről, ami már arról szólt, hogy emléket gyűjtök. Nagyon remélem, hogy nem hamis máris az első emlékem az egészről.

De, hogy mindenki gyűjtögetett, az igaz. Mindenki szívta be az élményt, az emlék előtti utolsót, beszélgettünk, csapatosan jártuk a körleteket, hogy na, nézzük már meg, mit csinál a Bálna? És Nagy Feró, meg Kistatár?

A legközelebbi bajtársak néha kettes, néha nagyobb csoportokban diskuráltak, nevetgéltek.

Mindenki igyekezett mindenkihez szólni valamit, és az est vége felé egyre ki nem mondott, fájó érzésektől átitatott, suta mondatok születtek, hárman négyen beszélgetve, egymásba kapaszkodva, ölelve szorítottuk ezt a másfél évet, annak utolsó morzsáit, apró, foszló pillanatokba markolva.

Józanok voltunk.
Nagyon is.

Pontosan érzem a kés hideg vasát.
Belém döfte a végérvényesség gondolata.

Ezért tudtam pontosan reggel, hogy nem ittunk. Ettől a tompítatlan fájdalomtól.
Tudtam tegnap is, de ma lett feltűnő.
Meg talán azért is, mert reggel már senki nem volt józan.

Az izgatottság láza égett mindenkiben.

 

 

Megkaptuk a parancsot, hogy melegítőbe öltözve menjünk, adjuk le először is a fegyvereket.
Mindannyian megváltunk a minimum egy éve cipelt őrtárstól, a mi nevünket kivezették a fegyver száma mellől a nyilvántartásból.
Leadtuk a tártáskát is, zajongás, lökdösődés, röhögés közepette.
fegyverletétel.jpgMár senki nem volt józan.
A közelgő szabadság leheletétől megittasodva vihorásztunk.
– Már fegyverünk sincs!
– Milyen katona az, akinek nincs fegyvere?
– Semmilyen. Az olyan nem is katona!
– Akkor micsoda?
– Hát civil!

Tolongva, lökdösődve álltunk sorba, hogy a kimenő ruhát leadjuk, hogy a gyakorlótól és a hű bakancstól megváljunk. Már gyakorlatilag mindent leadtam, csak még a tányérsapka maradt a fejemen.
Többször beálltam a sorba, többször visszakoztam. Nagyon szeretem ezt a sapkát. Szeretem a formáját, azt, ahogy szúrósan nézhetek ki alóla. Szeretem, hogy tartást ad a fejemnek, így a hátamnak, az egész testemnek. Jól áll és jóképű vagyok benne.
Na jó, most leadom, de amint tudok, szerzek.
Ezzel megváltam attól is, már csak a melegítő, a rövid tornanadrág, a papucs, meg a tornacsuka maradt, de ezeket hazavisszük, ajándék a Határőrségtől.

A kezdőcsomag.


Aztán este hat körül kaptuk az utasítást, hogy vegyük fel a civil ruhát. Nem kellett ehhez utasítás, mert amint nem volt már feladatunk, nagyjából két órája, sokan azonnal nekikezdtek.
Én nem.
Én vártam a parancsra, meg még utána is egy kicsit, amíg Knízner be nem toppant valami miatt és meg nem kérdezte őszinte meghökkenéssel:

– Dvorszky maga mit ül itt? Nem megy? Úgy megszokott itt?

– Megyek, ha akarok – válaszoltam neki foghegyről, de aztán felálltam tényleg, mert üljön itt a faszom tovább, Kníznerék közt.
Megyek.

Csak amiatt nem akartam, mert minél többen öltöztek át civilbe, annál inkább éreztem azt, hogy ciki az a ruha, amit behoztam. Nem azért mert más, hanem mert ugyanolyan.
Rémülten figyeltem, mi lesz a katonatársaimmal. Megszületett bennük a civil. De az a civil, akit én nem gondoltam némelyikről. Bizonyos szempontból rendben lenne, divatosak bár a másfél évvel ezelőtti divat, meg persze megjelentek az időtlen stílusok, például a makkos cipő.
Azt mindig is gyűlöltem.
Nincs rá magyarázat.
De nem bírom.
És fenntartásokkal kezelem azt, aki hordja.
ModernTalking.jpgRémülten néztem arra a most már idegenre itt mellettem, akinek a táskájából egy pár ilyen előkerült, és tudtam, hogy így fognak engem is nézni, de nem engem fognak látni, hanem egy puha bájgúnárt. Mert az én élezett szövetnadrágom, kicsit buggyos, hosszú ujjú garbóm, és a lapos talpú, finom bőr cipőm ezt a képet mutatja rólam.

Én nem ez az utolsó emlék akartam maradni. Ezt egy életre elkúrtam.

Gyanakodva, idegenkedve, viszolyogva vagy gúnyosan néztem a többieket, felbuzogtak az előítéletek, és azt gondoltam, mennyire másnak látszik mind, mint ami valójában.
Mert egyenruhában nincs cicoma.
Ott kibújik az ember.

Azokat egyenruhában ismertem.
Ezeket civilben nem ismerem.

De most látom csak, hogy nemcsak kiemeli, hanem el is takarja a civil ruha az egyént. Mert ha annak tartom őket, aminek látszanak, akkor soha nem ismertem volna meg őket. Magamtól nem akartam volna tőlük semmit. De nem a ruha teszi az embert. Ha nem hagyom magam ítéletet alkotni első látásra, akkor talán a jövőben is meglátom azt mindenkiben, aki egyenruhában lenne. A jeleket ismerem, nem hagyom, hogy az előítélet mozgasson. De roppant nehéz, mert engem most is az mozgat, én ma engem nem akarnám megismerni.

A ruházata alapján semmiképp.
A hülye fasz tegnap jelmezt hozott be. Lelki topRongyból készült béna maskarát.

Átöltöztem és éreztem a csodálkozó tekinteteket. De mindenki rácsodálkozott a másikra.
– Ez baszki te vagy, Dvorszky?
– És neked meg milyen csukád van?
– Apám hozta Szófiából.
– Igen? És másmilyen nem volt?
– Miért mi bajod vele?
Ja, semmi – mondta valaki összeröhögve másokkal. – Fasza.

Jó kedvünk volt már, de én éreztem, hogy csak Dedi és Alex maradt önmaga, mindketten farmerben voltak, Dedi fehér, nyúlt pólóban, hozentrógerrel, durabel bakancsban. Alexen fekete póló, fekete lezser tornacipő.
Semmi faxni.

 

A sorban már alig bírtunk magunkkal ahogy kaptuk kézbe a személyiket. Szadó őrnagy osztotta ki, és hagyott bennünket sivalkodni.
– Na, mutasd csak a képet benne!
– Ne már! Ez te vagy?
– Aztakurva! Tíz év börtön. Ezt nézzétek!
– Na és nézd meg ezt a marhát! Add csak ide! Jaj ne szégyenlősködj! Láttalak már baszki a Swissair kerekén nyáladzva horkolni is, ne csináld!

Szadó még utoljára elköszönt és Zádori kopasz hadnagyra bízta, hogy lekísérjen bennünket. Az udvaron láttam elsuhanni Répát, épp hogy inteni tudtunk egymásnak, már hajtották is ki őket, az útlevél kezelők meg órákkal ezelőtt elmentek, már csak mi vagyunk.
A kapu előtt újra felsorakoztunk.

Amikor pont egy éve, még kopaszként láttam Basáékat leszerelni, nem értettem.
Hogy lehet a leszerelőket egybe terelni, sorba állítani?
Akkor megfogadtam, nem így megyek el.
Hanem úgy, hogy mindenki érezze rajtam kívül is, hogy én leszerelek. Az is, akivel együtt megyek el, és az is, aki itt marad. Mindenki tudja majd, hogy Dvorszky határőr elmegy a kapuig, Dvorszky Tamás pedig kilép rajta.
Ez egy nagy, közös esemény kellene legyen.
De ahogy anno Basáékból csöndben, civilben félszegen tébláboló, gyenge csoport lett, sorba lehetett őket állítani, nem álltak ellen a terelgetésnek, úgy lettünk látszólag mi is ilyenek.
Annyit várta az ember ezt a pillanatot, hogy már csak túl akar lenni rajta.
Fárasztja is, untatja is az egész.

Ezért állok itt.
Ilyen nyugodtan.
Sorban.

Meg azért is, mert teljesítettem.
Kész vagyok.

Akkor, amikor Basáék szereltek azt gondoltam, hogy legyen zaj, legyen mindig csatazaj körülöttem, boruljon minden, dőljön meg, ami csak meg tud.

Hát én nem tétlenkedtem.
Állandó harcban voltam a tisztekkel, tiszthelyettesekkel, tisztesekkel, és úgy egyáltalán mindenkivel, akinek valamilyen csillagja vagy beosztása volt.
Ezt teljesítettem.

Azt gondoltam akkor, hogy semmi ne legyen szent és sérthetetlen, senkit-semmit nem tisztelek önmagáért. Ha kivívta a tiszteletet, akkor igen.
Itt van például Szadó őrnagy.
Ő tisztelhető.
És itt van Guttyán, ormótlan sziklába vájt kútja az emberségnek.

És ezzel be is fejezhetem a sort.
Ezzel is megvagyok.

Azt gondoltam még akkor, egy éve, hogy legyek öngól nekik, legyek a teremtőjére támadó teremtmény, akiből katona lett, harcos, de nem a katonaság híve lett, hanem ellensége, akiből másfél év alatt nem alázatos szolga, hanem a hatalom ellensége lesz, hogy ez az ellenérzés a tisztelettel, a dogmákkal, a hittel szemben ne csak a katonaságnál legyen jellemző, hanem hogy katona legyek kinn is, harcos, aki a pusztító vakhit, az eleve elrendeltséget, mint cselekvőképtelenséget önmagára mindenkor érvényesnek tartó ostobaság elleni harc kiképzett ügynöke.
Az egyik legnagyobb ellenségem az autoriter hatalom.
És a képviselője. Akinek csillag van a vállán.
Ha nem értem van, akkor az ellenségem.

Harcos vagyok.
Kész vagyok.

Már vagy tíz perce, itt benn a sorban is.
Húzzunk már innen a picsába!
De komolyan, nem nyitná ki valaki a kaput?

 

Ekkor Zádori végre befejezte a beszédét, elköszönt, és utasította az őrt, hogy nyissa ki a kaput.

Még a szemem sarkából láttam Knízner kopasz hadnagyot szaladni felénk. Lemaradt az eseményről, későn érkezett. Ha egy perccel korábban jön, még egy remekbe szabott, testhezálló beszédet mondhatott volna. De elkésett, nem parádézhat. Csak egy pillanatra láttam, de sütött róla a kétségbeesés.

Eszembe jutott, hogy hátra szólok neki, ha már ilyen lélekszakadva fut utánunk, hogy igen beraktam az uzsonnát, van rajtam sál, Anyu, de aztán meg se álltam, végtére is ki ő nekem?

És nagy lépéssel kiléptem a kapun, és felszálltam a kinn várakozó határőrségi buszra.

 

Egyszóval:
leszereltem.

 

 

 

 

 

Epilógus

A civil élet első pillanatai.
Szadó parancsa volt ez így, hogy hagyott bennünket saját lábunkon kilépni a kapun a buszhoz, amivel bevisznek a KÖKI-re kiszórni minket. Kedvelem azt a fickót, tudja mi fontos ilyenkor. Azt a lépést, a kapun kívülre, mindenkinek magának kell megtennie.

 

A buszon nemsokára elült egy kicsit a zsivaj, én miközben meredtem az ablakon át a semmibe, az ölembe engedtem az Atlast. Kézben hoztam, mert nem akartam a táskába tenni, nem akartam összegyűrni. Szétnyílt, és megláttam Tánczos kézírását.

A Világtérképre írt egy mondatot búcsúzóul:

"A világ legszabadabb emberének. Dvorszky Tominak"

 

 

 szabadabb1.jpg

 

Centi_30.jpg6

 

 

 

 

 

 

1988. május 13. péntek


A kopaszok nagy része napokkal korában megérkezett, már járnak tanulószolgálatba. Nincs itt mind, el se férnének, előtte le kell szereljünk.
Mi már egyenesen útban vagyunk.

De aki itt van, azt már mindenki használja különböző szolgálatokra, takarításra. Van egy srác köztük, akit sehova nem visznek, semmit nem csinál.
Nagydarab, halk szavú, arcra riadt kiskamasznak látszik.
De 52-es a lába.

Ez inkább az óriásokra jellemző, nem a kamaszokra. Eddig csak papucsot kapott, abban slattyogott ide-oda. Ma végre megérkezett valami központi elosztóból egy vadi új bakancs. Az a hír kapott lábra, hogy Adyligeten nem volt ekkora méretű bakancs, és külön le kellett gyártatni.

Pihenőidőben nem hordunk bakancsot. Amint bejövünk a szolgálatról, azonnal átvesszük a papucsot vagy a tornacipőt. Az a szokás nálunk, hogy a bakancsokat a folyosón a körlet falához egymás mellé állítjuk. Mivel a sarkaik egy vonalban vannak, jól látszik a köztük lévő különbség.

A kopasz bakancsa viszont nem nagyobbnak látszott, hanem egyenesen olyan volt, mintha síléc keveredett volna a surranók közé. Zengett a folyosó a röhögéstől ahogy nézegettük ezt a csónakot, mindenki a lábára próbálgatta, sőt én bakancsostul bele tudtam lépni.

lábnyom.jpg

Aztán nagyon gyorsan elhalt a röhögés, amikor Kníznerrel az élen a tisztek elindultak a körletekbe szekrényellenőrzést tartani.

Gondolom a kopaszok előtt akarnak erőt demonstrálni, de szerintem jobb lett volna, ha ezt a leszerelésünk utánra időzítették volna. A kopaszoknak ezt a sok nyegle, engedetlen, idős katonát nem kellett volna látni.
Volt aki nem akart felkelni az ágyból, más azt válaszolta, hogy ott a szekrény, nézegessék, addig ő elmegy budira. Nekem meg megtalálták a nagyalakú határidőnaplóm, amibe esténként bemásoltam a reptéri lépcsők verseit.
Le is foglalták rögtön.
Láthatóan nem elégítette ki a kíváncsiságukat az a válaszom a mi ez? kérdésre, hogy a feljegyzéseim.

– Milyen feljegyzések?
– Gondolatok.
– Micsoda? Gondolatok? Mit csinál velük?
– Gyűjtőm.
– Minek?
– Hogy meglegyen. Mint egy gyűjtőnek, csak meglegyen és kész.

Azzal váltunk el, hogy na, majd ők utánanéznek, mi ez.
Lefoglalják, megvizsgálják.
Knízner arcán egy erőteljes rángás szaladt végig amikor hanyagul utánuk szóltam, hogy legkésőbb a leszerelésig szeretném visszakapni.
Nem volt benne se jelentem, se hadnagy elvtárs.
Csak ez a felszólítás.
Knízner szemében látszott, hogy meg tudna ölni, de nem szólt, kilépett a körletből.

Nem baj, vigyétek, olvassátok el, mit gondolunk rólatok.

 

 

 

Centi_30.jpg107

 

 


 

1988. február 2. kedd


Azért tegnap igazságtalan voltam, nem hasonlítható a laktanya semmilyen formában a koncentrációs táborhoz. Szinte emberi ésszel fel nem foghatóan jobb dolgom van nekem most.

Sőt ma értettem meg a kommunizmust.
Kicseréltettem ugyanis a bakancsomat.
Így egyszerűen.
Nyáron nagyon elkoptattam a talpát. Olyan vékony, mintha mokaszinban lennék. Most ideális lenne a kora őszi laktanyából szökdöséshez. De jelenleg tél van és konkrétan szétfagy benne a lábam. Hogy ez miért csak ma tudatosult, nem értem, de reggel úgy ébredtem, hogy kell egy másik.
túlél.jpgA kommunista dolgozó nem pazarol, nem pocsékol, mindent addig használ, amíg lehet, de ha szüksége van valamire, azt megkapja.

Ez szép gondolat, ezért érdemes harcolni. Akár a mocskos imperialistákkal szemben is.
Úgy értem, ha csak új bakancs a vágyad egész életedre.

De én szarok rá, ne azért adjanak mert jár, hanem mert kell. Mert fázik benne a lábam. Így elkaptam Réfi Imrét, általános iskolai osztálytársamat.
Pont amiatt, mert raktáros lett és nekem osztálytársam volt, nem kértem eddig tőle soha semmit. Így maradt az a barátság, ami régen is megvolt. Illetve nem teljesen olyan, mert akkor még gyerekek voltunk, igazi gyerekek, mást jelentett a barátság. Most viszont ami nagyon nem vagyok, az gyerek.
Büdös kölök az lehet, de nem gyerek.
Azért mégis ért valamit ez a kurva katonaság. Megismertem a bajtársiasságot. valahogy ez a barátság most.
Kevés ember lett itt bajtársam, de mind értékes. Réfi Imi nagyon szolid fiú volt, jó lelkű, én mellette határozottan vagányabb voltam mindig, még általánosban is, pedig én a szuperbénák kacagtató példányaként, szájtátva néztem az igazán vásott kölyköket.
Emiatt jött jól a cselgáncs, majd a szakácssuliban a nyílt ellenállás, a téves elgondolásaim mindenáron való védelmezése.
De ma már okos vagyok, okosan támadom a rendszert, vagy okosan használom, mint például ma.
Kurva jó kis surranót kaptam ám!

Imivel eljátszottuk, hogy én vagyok az öntudatos népköztársaságfi, ő meg a munkáját precízen végző hazafias dolgozó, és érvényt szereztünk a nép fiai törvényének, a nép fiai érdekében, a nép fiai által, a nép fiai egyetemes akaratát jelképező intézményben.

– 42-est kérek.

Ő nem néz rám, bólint, megfordul majd visszaérkezve erősen az asztalra vágja a vadi új bakancsot.

– Itt írja alá. – dugott valami papírfecnit az orrom elé.

– Nyomtatottan?

– Olvashatóan.

Bólintottam, és hónom alatt a surcival jöttem el. Réfi Imi bezárta a raktárat és csatlakozott. Lebattyogtunk a klubszobába, kicsit félrehúzódtunk a többiektől. Ritkán beszélünk, de akkor hosszan és sokat. Hosszú évekig nem is láttuk egymást, megnőtt, a gyerekből kifejlett példányok lettünk, majdnem készre fejlődtünk, úgy, hogy ebben az időszakban nem volt közünk egymáshoz. A gyermekkori barátságunk karcos emléke fűz össze, egy egészen más, lágy arc emléke, a majdnem semmi ébreszt ezzel a szinte idegen emberrel szemben melegséget.
Ez a bajtársiasság.
Amikor nem számít ki a másik, de számíthatsz rá. Nem tudja már ki vagyok, de tudja hogy vele vagyok.

Ezt a hozzáállást keresem majd a barátaimban is.
Egy mindenkiért, mindenki egyért.
Legyen bennük a hős, a grál lovag.
Legyen tisztelhető.
Ilyenek lesznek a barátaim.
És lesznek bajtársaim.
Sokan.

Majd ha leszereltem, mert itt nem nagyon megy. Nem sok bajtársat szereztem.
Majd élesben az életben.
Majd ott...
...ott menni fog.

 

Centi_30.jpg186

 

 

 

 

November 15. Vasárnap

Tegnap a bent töltendő szabadnapom után már nem osztottak be semmilyen szolgálatra, ma viszont egész nap KH riccsben vagyok. Vagyis karhatalmi riadóban.

A karhatalmi riadó az az országhatáron belüli fegyveres beavatkozás valószínűségére való teljes felkészülés, egy ilyen akció lehető leggyorsabb elindításának okán. Ki ellen kell beavatkozni? Hát a lakosság az mindig gyanús. De ha szerencsénk van csak börtönből szökött cigányok miatt rendelik el a riadót, ahogy egyszer már a nyáron tették.

Ilyenkor a laktanyában maradók kapják ezt a feladatot, rendesen gyakorlóba felöltözve, bakancsban csinálunk mindent, hogyha kell, szaladhassunk. Ma komoly dolog lehet, mert kiosztották a tártáskákat és éles lőszerrel be kellett tárazni, ráadásul háromszor harmincat. Szolgálatba csak hatvanat viszünk, háromszor húszat. A tártáskát a fegyverszobában kellett hagyni, a fegyvert viszont be kellett vinnünk magunkkal a körletbe.

Mindenki egy kicsit nyomottabban feküdt, egy éles bevetés gondolata nagyon megzavarja az embert.
Mivel az intézkedésen kívül semmit nem tudtunk, képzelődni kezdtünk. Találgattuk, hogy a románok ellen megyünk-e, vagy újra be a csehszlovákokhoz, vagy itthon valami tüntetők, netán punkok ellen?
Kire lőjük el a 90 lőszert?


Csak délután derült ki, hogy valami Carlos nevű terrorista, meg két társa kóvályog valamiért Magyarországon, azért van, hogy ruhában, bakancsban, géppisztollyal a fejünk alatt alszunk.

Mindenki fellélegzett, de jó!

Csak egy állig felfegyverzett terrorista!

Nem kell osztálytársakat, barátokat lőni.


sakál1.jpgEste a törzsszakasz írnoka elkotyogta valakinek, amit a vezérkari megbeszélésen hallott.
Azt továbbadták és nekem Imre Gyula mondta el. Carlos az egyik legkeresettebb terrorista. Venezuelai a csóka, de itt garázdálkodik Európában. A franciák nagyon keresik, és emiatt ide jött Magyarországra, évekig itt lakott, de két éve kiutasították végleg.

Azért persze hamis útlevéllel, álnéven időről időre próbálkozik, és be is jut. A hatóságok nem akarnak tőle semmit, régen ugyan még támogatták is, most csak az a kérés, húzzon a picsába innen.

De lehet, hogy nem akar.
Erre az esetre kellünk mi.

Valószínűleg nem reptéri tűzharcra kell számítani, hanem a terület biztosításra, utak, helyek lezárására. Mondjuk a rendőrség üldözi, mi vagyunk a fal, ami útját állja.

Jól van, ez nem akkora gáz. Hatalmas sóhajok szakadtak fel a mellekből lefekvéskor.
Ruhában, bakancsban, szekrénynek támasztva vagy takaró alatt a fegyver, de nyugodtan alszunk.
És a punkok is alhatnak.
Nyugodtan.

A Sakál.

Centi_30.jpg234

 

 

 

 

Július 30. Csütörtök

Ma egy sima Rövid Ugrással kezdtem, vagyis a tegnapi délutános szolgálatból délelőttre vittek F1-re.
Na ott beleszakadtam egy 7 és felesbe. Vagyis a 8 órás szolgálati időből 7 és fél órát kinn töltöttem.

Az kegyetlenül sok.
Tűz a nap, a kihordott védőitalt rendre a bakancsba kell tölteni, mert úgy érezzük, meggyullad a lábunk. A beton továbbra is sugározza a pokoli meleget, a nadrágot teljesen átizzadjuk, és ez a forró levegő oxigént alig tartalmaz, fojtóan száraz és égeti a tüdőt. Leülni nem lehet, de ebben a hőségben a testnek más vágya sincs, mint megszabadítani az izmokat a munkától és kis csomóba olvadni a földön.

Ferihegy 1 egy kicsit talán izgalmasabb terep, mint F2, mert ide a külföldi gépek jönnek, és mindenkit buszok szállítanak be, nem csápon keresztül jutnak be az épületbe, bár F2 a modern formáival forgalom nélkül is lenyűgöző. Tegnap mondjuk nem nagyon volt mozgás, ezért is tudtam nyaralni a kaviccsal. De ma kicsit megnyugodtam, mert azért lesz itt esemény. És ma például pont egy világszenzáció!

Megérkezett az iráni JUMBO, vagyis egy Boeing 747-es!!

Sajnos a leszállásról lemaradtam, épp egy távolabb letett PAN AM  gépből kiözönlő amcsikat felügyeltem.

A Jumboról már nagyon sokat hallottam. Majdnem mindenki szerint az a világ legnagyobb gépe, bár egy-két renitens meg szokta jegyezni, hogy a szovjet IL-76-os gép van akkora, de ezeket mindig lehurrogják, hogy itt nem a szocializmushoz való lojalitás számít, hanem a nyers tények. Ami biztos volt, hogy a Jumbo púpos és ettől szenzációs. Az eddig ismert púposokat végiggondolva – a tevét, meg a matektanárt általánosban –, ezt nem tudtam hova rakni. Fogalmam sem volt, hogy képzeljem el, de amikor megláttam, kiderült, hogy úgy púpos, ahogy kell, az orrész mögötti terület egészen a szárnyig, egy magas kitüremkedésben lesz púpossá. Azt mondják kétszintes, és a púpban, a második emeleten utaznak az igazán gazdagok.

Bár ez a gép, ami most jött, ez áruszállító gép, mert Iránnak sebkötöző pólyára van szüksége. Zajlik az Irak-Iráni háború, gondolom egy csomó minden kell a háborúhoz. Tőlünk kötszert kapnak.

Nem messze mellém terelik be a Jumbot, szarok az amcsikra a PAN AM-nél, szaladok át az iráni géphez. Nem én vagyok az egyetlen, aki igyekszik, mert a sok rampa szolgálatos, kerozinos, stb. kocsi közt megy egy kék Latvia is, tele terepszínű ruhás kommandóssal. Nem nagyon értem, hogy kötszerhez minek kommandós, de a kutügyön is úgy a szánkba rágták, hogy sebkötöző pólya az amit visznek, semmi más, hogy rögtön gyanús lett az egész. Meg hogy számítsunk különleges egységre, de az ő munkájukat ne zavarjuk. Mindenre engedélyük van.

Még csak épp igazgatták a gépet a helyére, de a kommandósok már szálltak ki a kocsiból. Viszont olyannyira figyelmen kívül hagytak, hogy ez bosszantott. Én vigyázok itt mindenre, tehát odagyalogoltam hozzájuk és emelt hangon felszólítottam őket, hogy mutassák az igazolványaikat. Olyan meglepett képet vágtak, hogy majdnem elröhögtem magam.

– Milyen...milyen igazolványt, öcsi?

– Amivel beléphettek ide.

kommandós1.jpg

Az egyikük a megfelelő helyek irányába lökdöste a többieket, majd elém állt és megkérdezte, hogy nem szóltak-e nekem, hogy jönnek.

Mondtam, hogy annyit mondtak, amekkorát ők köszöntek.

Nyelt egyet, aztán kérte, hogy rádión kérdezzek utána. Markáns arcú negyvenes faszi lehetett, nem az a fajta, akinek sokszor mondanak ellent. Az is látszott, hogy a mosolyt hírből sem ismeri. Arrébb vonultam, úgy csináltam, mintha rádióznék, aztán visszagyalogoltam, ahol már mindenki tettre készen állt, csak kézzel jeleztem, hogy minden rendben, maradhatnak. Nem láttam, hogy nagyon fellélegeznének. Aztán végre kinyílt az ajtó, és az életemben látott első iráni pilóta mellett tömött csoportokban kirajzó legyek miatt én hátrébb is húzódtam, és kedvtelve figyelgettem a szemtelen rovarokat hajkurászó kommandósokat.

Visszamentem a PAN AM-hez, hogy majd jól leciházom, de Leiner Pisti már ott van, előresündörgött az Öregbetonról.

Azóta, mióta neki kellett a hányásomat feltakarítani, amikor még szakács voltam, nem nagyon kedvel. De erről igazából nem tehettem.

– Húzz a faszba innen, ha együtt meglátnak lebukunk. – köszöntött hangosan.

Tisztázom, hogy ez alapvetően az én szolgálati helyem, tehát húznia neki kellene, de szerintem szerezzünk kaját aztán mindenki megy a dolgára.

Ez remekül sikerült is, még csokit is kaptunk. Aztán Leiner Pisti visszaballagott az Öregbeton felé, és nem sokkal később ment is be a kutügyre pihenni, én a maradék öt órámban végignéztem, ahogy rajtam kívül mindenkit leváltanak, van, akit többször is, én meg fődögélek kinn.

Szopatnak?

Ja igen, Böszme a kutatóügyeletes.

De aztán benn elmondja, hogy nem akart megszopatni, de én kaptam az iráni Jumbót és azt jobb, ha nem látják sokan és én is kussoljak.

Kötszerben mi az, ami ilyen kurvára titkos? Meg én se láttam semmit, hagytam egész idő alatt a kommandósokat küzdeni a legyekkel.

Centi_30.jpg310

 

 

 

Július 14. Kedd

Délelőtt Ferihegy 1-en újra zárnunk kellett, ma a cseh külügyminiszter jött. A Kilósnak zabszem sem fért a seggébe. Tegnap ellenséges ország katonái jöttek, de a cseh külügyminiszter az csapattag, tuti bejárása van Gorbacsovhoz, még a végén besmúzolná a Korlát századost, ha valamit nem találna rendben. Ezért úgy szaladgált a reptéren mindenkihez, olyan tartással, mintha a kegyelmi kérvényére akarna aláírást kisírni. Én bizony nem adtam neki semmi ilyet, még az „álljon már meg Dvorszky, azonnal jöjjön ide” parancsára is csak legyintettem, hogy százados elvtárs, nem tehetem, megolvad a bakancsom talpa, kövessen, ha nem akar maga is leragadni ott, ahol van.


Ezt menet közben mondtam neki, hebegett, de tegnap kaptunk erre parancsot, nem állhatunk meg. Én csak szót fogadtam.

Kedélyesen andalogtunk, s közben még megkérdeztem, hogy így hogy legyen a zárás, mert akkor elvileg állni kell. Akkor borult a bili a Kilósnál, mikor kérdeztem, hogy ha már folyamatosan mozgásban kell lenni, esetleg zárjuk-e körbe a cseh külügyminisztert, egyre kisebb körökbe.

Mit szórakozik maga itt velem? – kiáltotta hevesen – Csak járkáljon fel-alá, semmi egyebet ne tegyen!

Elviharzott.

Hihetetlen a forróság. Tényleg olvad a bakancs talpa, ha megállok. A reptéri szolgálat folyamatosan méri a leszálló pálya hőmérsékletét, a tegnapelőtti fickónak integettem, ahogy visszafelé ment a Saab-bal az épületek felé, odakanyarodott hozzám, kérdeztem most mennyi a hőmérséklet. Egy méterrel a föld felett 70,7 Celsius fok. Majd szénné égett a lábam, de a hapsi adott megint vizet, amit beleöntöttem a bakancsba.

Megjött a várva várt kormánygép, láttam leszállni a cseh külügyminisztert. Hihetetlen, hogy ezek az öreg faszok irányítják az országainkat, ezekben a béna öltönyökben, bokalengő gatyákban. Szakmunkás iskolai gyakorlatvezetőnek néznek ki, de még annak is hiteltelenül egyszerűek.

Miután elment és befejeztük a zárást, a kormánygépet gyorsan feltöltötték, amivel kellett és el is repült. Tokossal maradtunk kinn a gépállóhelyeken, árnyék egyáltalán nem volt, most egyetlen gép sem állt benn, ezért dühünkben hatalmas rajzokat készítettünk a bakanccsal. Olyat akartunk, ami csak az űrből látszik, először azt javasoltam, hogy az én hátralévő napjaim száma legyen az, de ezt Tokos elszabotálta, azt mondta, ebben nekem nem segíthet.

A kopasz állatja! Az övét meg még hallani se akarom, majd 100 nappal több, mint az enyém, olyan sok, ami nekem tán sose volt. Rövid egyeztetés után a FUCK FEP feliratban állapodtunk meg, kezdetben majd 20 méteresre húztuk az első F szárát, de hihetetlen gyorsan eszi a bakancs talpát, muszáj volt csökkenteni a méretet, aztán rájöttünk, hogy a 6-7 méteres P betű felől nézve az egyre nagyobb betűket nagyon is tetszetős lett a felirat, mert így látszik teljesen egyformának az összes karakter, tökéletesen olvasható lett. Annyira belemelegedtünk, hogy teljesen elfeledkeztünk mindenről, arról is hogy figyelnünk kellene a reptéri forgalmat, arról is, hogy nem szabad összeállni. De senki nem látott meg, mi meg büszkén gyönyörködtünk a műremekben.

 fuck-light.jpg

Délután megint Szadó őrnagy fogadott mindenkit a köteléken. Elmondta, hogy fekete feliratokat találtak a betonon, és megállapították, hogy mi, határőrök rajzoltuk oda a bakanccsal. De ez elkoptatja a surranó talpát, ezért szigorúan tilos! Akit észrevesznek, hogy rajzolgat, vagy cseréltetni akarja bakancsát, arra rá lesz HTK-zva. Mindenkire vonatkozik, nagyon figyelni fogják. Úgy néz ki most ez lett a főbűn a laktanyában.

Kaptam egy félig meghúzott szabadnapot 17- től 24-ig, de úgy érzem ennyi idő szart se ér, ki se mentem.

Általános a megrökönyödés, a kutyások is, meg a többi társam is hosszan győzködött, de nem hagytam magam, maradtam benn. Nem éreztem, hogy lenne értelme kimenni. Olvastam inkább este.

Centi_30.jpg311

 

 

 

Július 13. Hétfő

Megint Rövid Ugrás. Éjjel fél 12 körül, a szolgálat után másfél órával sikerült lefeküdnöm, de olyan döglesztő a hőség a körletben is, hogy mindegyikünk csak forgolódik, aludni nem tudunk. Megbeszéltük, hogy mindenki kimegy a körleten kívülre fingani, mert annyira nincs légmozgás, hogy egy csomóban megáll, felforrósodik és marja a torkunk belégzésnél. Csak Misike szarik rá, azt mondja az övé jószagú, nézzük csak!

Kiabálunk, párnával dobáljuk, de csak annyit érünk el, hogy megállapítja, jó ez most tényleg nem olyan volt, mint amilyen szokott lenni, de a következő már tuti sokkal jobb lesz, és megint bereccsent egy súlyosat.

Hajnal ötkor ébresztő, támolygok, alig állok a lábamon, de sajnos délelőtt F1-re visznek kampózni.

11 körül megjelent a Kilós és elmagyarázta, hogy egy francia katonai attasé érkezik a vezérkar befolyásos tisztjeivel, 20 perc múlva teljes zárás lesz a reptéren. Ezeket meg nem tűri, mindjárt küld valakit, hogy összeszedje – mutat a földre tett vizes üvegre.

Aztán beül a Latviába, nagyot húz egy párától gyöngyöző vizes palackból és elhúznak a sofőrrel a társaim felé. Valóban jön is nemsokára a kutügyről egy pihenős katona és begyűjti a vizeinket.

Amint elment, úgy érzem, ezek megölnek, attól az üvegtől függ az életem. Ebben a hőségben nem lehet máshogy kibírni.

20 perc múlva valóban zártunk, bár ez most egy ún. kis zárás volt, ami két főt jelent, vagyis kijött mellém egy pihenős társam is. Neki az épp beérkező gép elejénél, nekem a végénél kellett állnom. Kis zárás, mert a francia az nem olyan fontos, majdnem ellenség. Szerencsémre a hátsó lépcsőn hagyták el a gépet a francia katonák, nagyon tetszett az egyenruhájuk. Nem is volt egyforma, némelyik mintha Rejtő regényből lépett volna ki, biztos, hogy idegenlégiós lehetett. Kijött egy kisebb magyar delegáció, a Kilós szokásához híven hajbókolt, és sorban kezet fogtak egymással.

attasé.jpgAz egyik francia tiszt mikor hátralépett a kézfogás után, meglátott engem. Egy másodpercig sem teketóriázott, pár lépést megtéve egészen közel jött, hangos csattanással összecsapta a bokáját és feszesen tisztelgett nekem.
Amennyire tőlem telt, viszonoztam, bár Kilós rémült arcáról azt olvastam le a francia háta mögül, hogy istenem csak el ne rontsa! Tisztelegtem én már néhányszor baszki, megoldom.
És tényleg, a francia tiszt a tisztelgést követően még barátságosan felém is biccentett, majd visszalépett. Ezt látva a többi is felém fordult, tisztelegtek, de már csak hanyagul, a miheztartás végett. Aztán elvonultak.


A szám teljesen kiszáradt. Nagyon örülök, hogy semmi gubanc nem volt, nem kellett lelőnöm senkit, mert nem tudom, hogy csináltam volna, hogy ne a Kilós legyen az első.

Az ingem mintha kátrány lett volna ami épp a bőrömbe ég, úgy perzselt és amint magamra maradtam, kitűrtem a nadrágból. Nem szabad ilyet, de nem bírtam. Megpróbáltam az öv alá, de a nadrág fölé, a kettő közé bepasszírozni, de nem sikerült rendesen, nagyon szedett-vedettnek látszódtam. Viszont közben a derékszíj csatja hozzáért a hasamhoz, és több vörös csíkot is beleégetett. Hamar elmúltak, de érzékeny maradt a helyük.

Délután a köteléken Szadó őrnagy bejelentette, hogy fekete feliratokat találtak a betonon, és megállapították, hogy mi, határőrök rajzoltuk oda a bakanccsal. De ez elkoptatja a surranó talpát, ezért szigorúan tilos! Akit észrevesznek, hogy rajzolgat, vagy cseréltetni akarja bakancsát, arra rá lesz HTK-zva. Tilos továbbá álló helyzetben járőrözni, ami szerintem meg lehetetlen is, mindenesetre mivel a bakancs talpa olvad a meleg talajtól, tilos a megállás, folyamatosan járkálni kell, különben ki kell fizetni a bakancsot. Lényeg, hogy  tilos megállni, kötelező folyamatosan lépdelni. Vegyük tudomásul, hogy itt vigyázni kell a felszerelésre, mert az komoly érték. Tehát nincs rajzolgatás, nincs megállás.
Előre a hazáért.

Az, hogy mi megsülünk, nem érdekes.

 

Centi_30.jpg326

 

 

 

 

Június 28. Vasárnap

Szóval Szilasi berakott éjszakai kampós szolgálatra. Tehát tegnap délután hatkor felvittek a századhoz a kutyakonyháról, tízre mentem is szolgálatba, vagyis Ultra Rövid Ugrásom volt.

Kegyetlen.

De a sima Rövid Ugrás is kikészíti az embert.

Nyolc óra pihenés, két nyolc órás szolgálat közt.

Szerencsés esetben négy órás alvásokkal.

Napokon keresztül.

A pihenésben benne van a szolgálatba érkezés és indulás, a reggeli vagy egyéb étkezés, a kötelék, de még takarítás is.

Megszakadtam megint.

Pár percre elaludtam éjszaka menet közben.

Ferihegy 1-en.

Éjszaka.

Fura, hogy az állva, vagy menet közben alvás mennyire részévé tud válni a katonaéletnek. Ha látja az ember a másikat messzebb az őrhelyen – és kiabálná utána a „hé, mit csinálsz, hova mész” kérdéseket –, akkor eszébe jut, ja csak alszik. Ahogy ma éjjel Leiner Pisti. Megy lehetetlen szögben ki a betonról, nézem, ez meghibbant, mit akar arra? Nincs ott semmi, ugyanaz van, ami itt.

alszik1.jpg

Semmi.
Azért nem érdemes odamenni.

De ő megy. Nem kéne szerintem, büntetést is kaphat miatta.

Látom a mozgásán: darabos. Lassabban mozdul a válla, mint a teste egyéb része, ezért késve, ijedten, nagyobb lendülettel billen utánuk, ez megrántja az egész testet, és így minden lépésnél. Meg függőleges irányban is rogyadozik. De áll a lábán és megy. Hát persze, alszik! Ok, akkor menjen, arra nincs gép, nincs lépcső, sík a terep, nem veri be magát semmibe, nem megy neki semminek.

Menjen, hadd aludjon.

És ez a látvány lassan megszokottá vált. És reméltük, ha ránk tör ugyanez, legyen olyan szerencsénk, mint a Leiner Pistinek, hogy a pusztába gyaloglunk ki.
De ha nem is nyom el az álom, olyan mérhetetlen fáradtság üli meg az embert, hogy alig van tudatánál. Szolgálat végén fölmászva az IFÁ-ra, végigbambulni az utat egy vékony opálos csíkban, amilyenre a szeme lapul az embernek, úgy, hogy a közel fél órás utazásból semmit nem fogni fel és erre a reggeli közben jönni rá, amikor a tea kicsit cukros leve szétárad az erekben és feltolja enyhén a vércukorszintet és ettől löketszerűen másodpercekre öntudatra ébredni, az végtelenül nyomasztó.

És fárasztó.

Még ez is.

A láb visz.

Alszom nemsokára.

Leveszem a bakancsom.

Nem alszom bele.

A körletben az ágyig.

De még levetkőzöm előbb.

Ja nem.

Fogat mosok.

Szekrényben a fogkefe.

Ó bassza meg.

De messze.

Kiveszem, megyek.

Nemsokára alszom.

Még hátul is.

Alul.

Nem hanyagolom el. Fontos.

Tiszták a fogak.

Olyannak kell lennie.

És nemsokára olyan.

Vagyis nemsokára alszom.

 

A körletajtótól az ágyig.

Mindjárt alszom.

De még levetkőzöm előbb.

Hajtogatom a ruháim.

Ellenőrzésnél rendben legyen.

Csúszik az anyag egymáson.

Nyaklik az egész.

Elrontom.

Újrakezdem.

Akkora legyen minden, mint a stoki.

A nadrág is.

A zsávolyfelső is.

Az ing is.

Kész van, nemsokára alszom.

Pizsama fel.

Milyen puha a takaró.

Sima a lepedő.

Az én szagom van benne.

Megtámaszt.

Alulról beterít.

Fekszem.

Nyújtva.

Haaah… ágyban vagyok.

Úristen!

Uramisten.

Kerek a világ.

Om_SymbolYCF2.jpg

Centi_30.jpg359

 

 

 

Május 26. Kedd

Tegnap este átmentem Edithez. A zsávoly hazacsempészésének volt egy nagyon pozitív mellékhatása. Illetve jelen helyzetben pozitív, minden más esetben riasztó hatása.

Olyan érzésem volt, mintha tegnap megpácoltak volna és kicentrifugáztak volna egyszerre, a hazaúton megfőtt tököm épphogy alaktartó massza.
A dugás eszembe sem jutott.

Nem tudom mennyi idő alatt lettem volna szolgálatra kész, ha Edit mégis úgy akarta volna, illetve inkább, ha úgy alakult volna. Nem hiszem, hogy sok, de bele se gondoltam. Ez a nyugalom nagyon kellemes. Tudtam úgy érni hozzá, hogy csak szeretet volt bennem, kívántam a testmelegét, magamhoz húztam és ő érezte, hogy harcképtelen vagyok, engedte magát. Arcának apró részleteit simogattam az ujjbegyemmel, finoman követve vonalait. Ő is simogatni kezdte a kezem, az arcom, a mellkasom.

És mivel nem volt az a sürgető érzés, hogy rögtön rámászom, megbízott bennem és hagyta kalandozni az én kezemet is. Sokkal többet engedett, mint eddig bármikor. Végig simogattam a mellét, fenekét meg a szeméremdombját is. Csak azért tettem, mert láttam, hogy ez neki jó. Tudta, hogy csak emiatt csinálom és hagyta. Élvezte, és élvezte azt is, hogy ezzel persze határtalan örömöt okozott. De én meg azt tudtam, hogy egy rossz mozdulat szétrombolhatja ezt az idillt. Egy erősebb nyomás egy elsietett simogatás, amiben megérzi bennem a türelmetlen kant, összetöri a varázslatot. Tehát nem tettem ilyet.

üvöltés.jpgHazafelé üvöltés cirkulált bennem, de nem tudtam, hogyha kiengedem, akkor örömujjongás vagy dühös csatakiáltás tör-e elő, ezért hagytam benn elcsitulni. Bár ugyan most megint kisfiúnak éreztem magam, összességében mégis el lehet mondani, hogy jól összehangolódtunk ma Edittel, mintha minden rendben lenne. Pedig dehogy, talán csak egy lehelettel többet remélhetek legközelebb. De ez sem biztos.

 

Este miután visszajöttem rám ripakodtak, hogy azonnal öltözzem át, mert riccses vagyok. Vagyis riadókészültség van. Történhetett valami a reptéren, vagy a városban, mert olyankor helyeznek bennünket harckészültségbe. Nem nagyon tartanak a tisztek ilyen vakgyakorlatokat. Olyan esetleg lehet, hogy azt megnézik, hogy teljesítjük-e a két perces exponálási időt, vagyis elkészülünk-e két perc alatt mindennel, lőszer és fegyverfelvétellel együtt. De ez most más, nem ugráltatnak, csak össze kell pakolni és aludni is ruhában, bakancsban lehet. Ezt csak úgy nem csináljuk reggelig. Valami tuti történt.

Centi_30.jpg532

December 4. Csütörtök

 

Éjjel több, mint húszcentis hó esett, délelőtt gumicsizmát vételeztünk. A mi rajunk került utolsónak sorra, én egy negyvenhetes csizmát kaptam.

Próbáltam jelezni, hogy ez baromi nagy nekem, de lehurrogtak a tisztesek:

Tömködjek bele újságpapírt, az legalább jó meleg.

Ebéd előtt elszaladtam a könyvtárba.

Nem tudtam, melyik fajta papír melegít igazán, ezért nyomtam a csizmába a Népszabadságot és a Határőrt is. Kifelé menet üres kézzel, de vidáman mosolyogtam a könyvtárosra; gyanús lehettem, mert alaposan végigmért, figyelte dudorodik-e a zsebem. Az persze nem tűnt fel neki, hogy olyan hosszú a csizmám, amilyen magas vagyok. Délután kimentünk gyakorolni, ezért előtte gyorsan felhúztam még két zoknit, egy-egy centrumos zacskót, kicsit kényelmesebbre tapostam a papírt és felhúztam a csizmám. Tettem néhány lépést a körletben, de állandóan kijárt a lábam, nem tartotta semmi, ezért az egyik szárába a gyakorló, a másikba a kimenő inget túrtam be. Ettől jobban szorult, de most a súlya húzta le a lábfejemről.

De rohadt kényelmetlen!

Leültem, hogy megigazgatom, de ekkor kinyílt mögöttem a körlet ajtaja. Megjelent benne az ügyeletes arca.

– Sorakozó van, emberek! Azonnal!

Lenyúltam a gumicsizma felé.

– Azt mondtam, azonnal! – kiáltott újra.

Nyomott a papír, feszített az ing, de mennem kellett.

Elindultunk a gyakorlótér felé, kimeneteltünk az utcára. A városlakók számára nem vagyunk feltűnőek, megszokták már a katonákat, csak nagyon ritkán láttam, hogy valaki felnevet mögöttünk, de nagyon szégyelltem magam mindig, főként lányok előtt. Csak egy jelentéktelen zöld ruhás vagyok, legfeljebb az árnyékom más, vagy a fülem, ami kilóg a sisak alól.

Ja, meg ilyen idétlenül senki nem mutat a csizmájában!

Elsüllyedek.

Kicsit fellélegeztem, mikor kiértünk a lakott területről, s felkaptattunk a dombra.

De gyűlölök szégyenkezni!

 

Nem tudok lépést tartani a többiekkel, mert míg kettőt lépek a csizmában, addig egyet a csizmával. Laposra préselődtek a papírok, a nylonzacskó simán siklik rajtuk tíz-tizenöt centit előre-hátra, de ezt heves karlendítésekkel sikerül kiegyenlítenem. Kicsit kellemetlenebb, hogy befülledt, megizzadt a lábam, átáztak a zoknik, kezdenek elforogni egymáson, a legfelső sarka, egy csomóba állva nyomja a bokámat, s a zacskó jégpályához hasonló tulajdonságokat vett fel, képtelenség talpon maradni benne. Meg kell döntenem a felsőtestem, megfeszítenem a vádlim, jól beleállok a csizma elejébe, akkor a zacskó sem rakoncátlankodik annyira. Lábujjaim hegye, és a sarkam már most nagyon kidörzsölődött.

Mi lesz estig?

Menetelek fel az emelkedőn. Tiszta sár az út. Ez a szaros gumicsizma nagyon csúszik.

Nem hittem volna!

Széttárt karokkal egyensúlyozva, óvatosan fellépdelek a lábbeli elejébe, de akkor megcsusszan a talpa, és én visszazuhanok a hátuljába, egy kicsit ugyan tompít a sarkamon megjelent vízhólyag, de az is csak addig, amíg ki nem durran.

– AÚÚúúú…A rohadt élet!

A szatyor is vergődni kezd, forog, tekereg; a füle beleakad a nagylábujjamba, s mint egy gyeplő, erőteljesen húzza hátra. Már csak negyven-ötven méter és elérem a hóhatárt, vége a sárnak.

A szatyor füle letépi a lábujjam!

Úgy döntöttem nem adom olcsón és megpróbálom megszorongatni a zacskót, hogy a helyén maradjon. Ökölbe szorítom a lábujjaimat, belekapaszkodom a nylonba, bár így egy kicsit bicegnem kell, valamivel mégis jobb, mert kevésbé mozog a lábfejem.

Pár méter, és jön a hó!!

Elérem, az első lépésnél boldogan ernyedek el. A hó tapad ugyan, ellenben nehezebb kiemelni belőle a csizmát, kijár belőle a lábam, az ingek engedelmesen követik, s az ujjaik kikandikálnak a szélén. Belelógnak a hóba, éhesen szürcsölik fel a levét, csapkodják a térdem és a combom.

Valahogy tartanom kell az iramot, le nem hajolgathatok, hogy megigazítsam!

Persze a szakaszparancsnokom már kiabál velem. De akkor sem vagyok képes gyorsabban menetelni. Hallom, hogy a mögöttem gyalogló srác vihorászik.

Rohadék!

Pedig szava sem lehet, miattam legalább nem látszik, hogy ő sem képes lépést tartani.

Az ingek átnedvesedtek annyira, hogy már nem nagyon repdesnek, visszahuppannak a csizmába. Na végre!

Ellenben nagyon hidegek, szépen kisajtolom belőlük a vizet, átázik a papír is és a jól megizzadt lábfejem hamar áthűl, de legalább nem sajog a vízhólyag helye. Most már több vizet nem szívnak fel az ingeim, csak finoman bepréselődnek a talpam alá, kicsit meg is emelkedtem. Csak át ne essek a csizma szélén.

Ez az állat meg még mindig itt üvölt a fülembe!

Persze ő bakancsot visel, eszébe sem jut, hogy milyen nehéz dolgom van. Bólogatok, igyekszem, persze, rohadj meg!

Elégedetlennek tűnik, megkérdi a nevem.

Nem baj! Fenn vagyunk a dombon, innen már semmi bajom nem eshet! Most egész jól elkaptam az ütemet. A szakaszparancsnok is megnyugszik.

Viszont nem állunk meg, menetelünk tovább, lefelé a lejtőn. Előre csusszanok a csizmában, a papírok, zoknik, a szatyor és az ingek egymással versengve tülekszenek. A nagy tolongásban részt vesznek a lábujjaim is, de alulmaradnak a túlerővel szemben, kénytelenek maguk elé engedni a hátulról jövőket. Nem túl meredek a lejtő, de rettegek, hogy elesem, nagy karlendítésekkel igyekszem talpon maradni.

Hallom a nevem, a parancsnok kiáltozik. Már szalad is felém, mi fenét akar megint?

Nem érti? Képtelen vagyok gyorsabban menni!

Aztán mellettem lépdel, lélegzetet sem vesz, csak darálja a hülyeségeit. Azt mondja, lassú vagyok. Meg azt, hogy válasszak, megemberelem magam, vagy lerugdos a dombról.

Kapja be.

Felfoghatatlan, de ilyen körülmények között is valahogy lejutunk a parancsnokommal a lejtő aljára, körülöttünk engedelmesen battyognak a többiek. Túl vagyok dombon, lejtőn, már nem jöhet semmi!

Legfeljebb a völgy.

Az valami álomszép! Gyönyörű, érintetlen hótakaró feszül rajta, és lám, ahogy belelépek, a gerincembe hasít a felismerés:

Nagyon mély!

Erős reggeli szél fújta be a völgyet, vastag a hólepel.

Gyanakodva figyelem, a csizmám szélét. Először eltűnik a hó alatt, aztán, mint egy markoló, hatalmas darabot szakít ki belőle. A csizmában rekedt rész felveszi a vádlim formáját és szépen rátapad. Minden lépéssel egyre több.

Ennek a fele sem tréfa!

Szép ütemesen sajtolódik befelé több liter hó, olvad is.

Krémessé válik a Népszabadság, egy nagy adag papírmasé alapanyagon tapodok!

Az a rohadt zacskó át sem ázik, hanem tócsákba gyűjti a levet, toccsan, ahogy belelépek.

Fülem tele a szakaszparancsnok nyálával. Rám tapadt, mint egy vérszívó – úgy érzem –, őt is én cipelem. De lehet, hogy a szavainak van súlya.

Megérkeztünk a gyakorlópályára.

– Dvorszky határőr! Lépjen ki! – fröccsentett újra a fülembe. Kitrappoltam elé, vigyázzba vágtam magam és összecsaptam a bokám egy csodaszép, kincstári mozdulattal. A jéghideg hólé kicsapott a csizmákból, az egyik sugár besüvített a lábam közé, átáztatta a nadrágom, és jeges marokkal szorította meg a heréim.

A másik pedig a szakaszvezető felé vetődött. Az ijedten ugrott hátra.

– Az isten verje meg magát! Nem tud vigyázni?

– Én nem akartam. – próbáltam védekezni. A tisztes elkomorodott.

– Volt pofázni? Adtam ilyen parancsot?

– Hát…

– Mit vonogatja a vállát? Mi van? Nem érdekli? Nem izgatja magát? Na, akkor kitalálok valami érdekeset!

Körbenézett.

– Ügyesen ellógta a menetelést, de most bepótoljuk! Látja ott, azt a Magas Figyelőt?

A távolban, mintha tényleg lett volna valami mesterséges képződmény.

– Na tehát. Elmegy a MAFI-ig megnézi, hogy ott vagyok-e, aztán visszajön és jelenti. Persze futólépésben! Egy pillanatra se merjen megállni! Távcsővel figyelem majd! Lelépni!

Nekiiramodtam.

Iramodtam!?

A hó mély, gyűjtögetem a bakancs szárába. Annyira nehéz, hogy alig tudom megemelni. Képtelenség ebben a vacakban futni. A zoknik, szatyor, papír, ingek, hólé bizarr felszíni formákat hoztak létre a talpam alatt, ahova ritkán ér a lábam, ott megfagy, ahol sokat időzöm, ott hideg tócsa cuppog, most begyűrődik az ing a sarkamhoz, megemeli a lábam, s amikor húznám ki a csizmát a hó alól, nem jön velem, hanem elgáncsol. Hatalmas tigrisugrással vetődőm ki belőle, a párja nagy ívben repül el a fejem mellett, még a zoknikat is magával vitte. Bukfencezem – régen erre ötöst kaptam volna –, aztán felmérem a károkat. Ülök a hóban, a csizmáim több méter távolságra tőlem is, egymástól is. Az biztosnak látszik, hogy bele kell tapodnom a hóba mezítláb.

Nem akarom!

Nézem a lábam, a lábujjaim, hófehér mind, talán átlátszó is. Ebből a szögből csak két hólyag látszik. Olyan érzés, mintha szivacsból lenne az egész, de az nem lehet, hiszen meg van fagyva!

Nagyon fáj.

Megpróbálom egy kicsit átdörzsölni.

Nagyon fáj.

A tisztes hangját hallom, meg a nevemet, többen hangosan nevetnek. Barmok üvöltsetek!

Nagyon fáj.

Hozzáérek egy hólyaghoz,

Mind, kik éreztetek már ilyet, mondjátok rá,

nagyon fáj.

Felállok, beleteszem a hóba, meztelen végtagom,

Vágjátok le, különben én fogom!

Kínnal-keservvel lépdelek, mormogom

nagyon fáj!

Leányok, kik fiút, katonának szültök, tudjátok, az is

nagyon fáj.

Menetelek a csizmáimért,

nagyon fáj!

Én hülye, aki nyomom vissza a papírt, ingeket, s finoman húzom fel a zoknimat, sziszegem

nagyon fáj!

Üvöltsd csak a nevem, szakaszparancsnok, leszarom, nekem

nagyon fáj!

Belelépek a csizmába,

az isten bassza meg!

Nagyon fáj!

Újra futok, szaladok. A magas figyelő messze, a vég közel. Futok, klaffogok, káromkodom, szaladok. Elérem a MAFI-t. Nincs itt a tisztes, de jobb is, mert belehúznám a fejét a csizmába, az biztos.

Elindulok vissza. Kiolvadt a lábujjaim közé szorult hó, már nem érzéstelenít, valami karistolja a talpam.

Nagyon fáj!

Nagyobbakat lépek, de így is

nagyon fáj.

Visszaértem, a szakaszparancsnok kiabál, hogy látta, amikor lefeküdtem pihenni, de ez itt nem üdülőhely, és szaladjak el újra, másszak is fel a Magas Figyelőre, nézzem meg onnan, hogy mennyire nem az! Aztán, ha visszajöttem, még egyszer.

Futok, nyelem a könnyeim, beleőrülök, a lábam

nagyon fáj.

Egész nap – míg a többiek gyakorlatoznak-, én futok a MAFI-ig, és vissza, pedig most már minden tagom

nagyon fáj!

Végre sorakozó, hazaindulunk. De a tisztes még megáll előttem.

 

– Dvorszky határőr! A mai napon nem is gyakorlatozott a többiekkel! Szerencsétlenek egész délután fegyverhasználati szabályokat gyakorolták. Azt hiszi, maga mindenből kihúzhatja magát? Tudja, hogy ezért büntetés jár? Na mármost! A többiek menetelnek hazafelé, maga pedig egész a laktanyáig szalad körbe-körbe a szakasz körül!

(A jó kurva anyád!)

Ezt a szemétséget! Járni is alig tudok!

De nem tehettem mást, szaladtam.

Centi_30.jpg536

 

 

 

November 30 vasárnap

 

Ma is csak heverésztünk. Lassan azt érzem így telik el a katonaság, annyira nem kellünk senkinek. Ma vasárnap van, még laktanyai feladatok sincsenek. Aztán este hirtelen berobbant három tisztes.

– Elvtársak! Mi ez a tunyulás? Ki az ágyból! Kettő perc múlva teljes menetfelszerelésben a folyosón sorakozó! Mozduljanak már meg! 10 másodperc letelt!

Kiugrottunk az ágyból, kapkodtunk, de összekeveredtek a bakancsok, kabátok, sapkák. Mindenünk egyforma, ilyen sietve nem kellett eddig felöltöznünk még.

Nem is ment, legalább tízünknek kellett még kétszer levetkőzni és szigorúan két perc alatt felöltözni, mindent bekötni, begombolni, bepakolni a zsákba az ágyak közti szűk résben, kapkodó ideges társak közt. Koncon marakodó keselyűkhöz voltunk hasonlók.

 

Sorba állítottak bennünket a konyhánál, kaptunk két szelet kenyeret, meg egy konzervet. Mi lesz ebből?

 

Mára semmi nem lett, visszatereltek a körletbe, lekapcsolták a villanyt.

–Lecuccolnak, aztán lefekszenek. Két perc múlva visszanézek, addigra mindenki legyen ágyban! Jó éjszakát elvtársak!

Vaksötétben tapogatóztunk az ágyakhoz és próbáltunk úgy levetkőzni, lepakolni, hogy mindent megtaláljunk másnap. Ugyanaz az ideges tolongás lett ebből, mint korábban, de végülis ágyba kerültünk, mire a tizedes benyitott újra.